PAUL RICOEUR–ANDRÉ LACOCQUE: BIBLIAI GONDOLKODÁS

Hallgatni kell mindkét hangra. Ezzel a következtetéssel zárja Paul Ricoeur a kötet egyik tanulmányát (Az immanencia őrszeme) - a tanulság azonban az egész kötet szellemére érvényes.

A Bibliát elemző és a Biblia szellemében történő gondolkodás ugyanis nagyon gyakran nem egyrétegű sémákban történik, és nem is ad egyértelmű megoldásokat. A szerzőpáros, az Ószövetség-kutató egzegéta és a szövegértés titkaiban elmélyült filozófus különböző megközelítési módokat mutat be - de nem csupán elméleti szinten, hanem egyazon textuson dialogizálva, példákon igazolva, hogy az első látásra ellentétesnek tűnő megközelítési módok képesek egymással párbeszédbe lépni, és ahelyett, hogy egymás munkájának jelentőségét kétségbe vonnák, egymásra figyelve a korrekció és a komplementaritás lehetőségeit keresik, anélkül, hogy kimerítő és örökérvényű megoldások igényével lépnének föl.

Mi olvasható ki például Ezékiel próféta híres látomásából, a kiszáradt, majd életre támadó csontmezőt megjelenítő szövegéből? Aválasz tekintetében bibliahasználó keresztényekként egyáltalán nem lehetünk érdektelenek. Csupán Izrael házának megújulására vonatkozik, a fogságból való szabadulásra, az ennek következtében létrejövő megújuló történelem és szövetség metaforája, vagy több ennél: az emberiséget érinti ez a megújulás, netalán a feltámadásba vetett hitet előlegezi - esetleg eszkatologikus távlatban? Ha tudjuk is a választ a hivatalos egyházi értelmezésekből és/vagy a liturgikus gyakorlatból (pünkösd vigíliáján nem véletlenül hangzik fel a szöveg), a jelentéstulajdonításig megtett út nemcsak érdekfeszítő és tanulságos, hanem spirituális szempontból is termékeny. Az Ezékiel 37-et elemző egzegéta André LaCoque elsősorban történelmi utat lát ebben a Halálból az életre. A fejezetcím tömören kifejezi azt a tisztán kirajzolódó gondolatmenetet, ami mindenekelőtt a történetkritikai módszer igényei szerint szerveződik és a szöveg előzményeit tárja fel. Ezékiel a Babilonba száműzöttek prófétája. Az ítélet és a megújulás hirdetője. A szöveg második dimenziója az eszkatologikus jelleg. Ez a szöveg saját kontextusából derül ki, nem történelmi balesetről van szó, hanem magáról a tör-

ténelemről. A megszáradt tetemek és a Ter 1,2 őskáosza kapcsolatban van egymással - a látomás tehát az új teremtésre, a megújítandó szövetségre vonatkozik. Eddig a szöveg archeológiája.

Ricoeur, a filozófus írja meg aztán a szöveg teológiáját. Az elmélyítő és újító újraolvasások hermeneutikai szabályának tiszteletben tartásával utal arra, hogy a többértelműség sok jelentése máshol, és nem a szövegben magában alapozódik meg - ezek valójában visszavetített jelentések. A többértelműség először is magában a műfajban rejlik: a prófétai híradás, a látomás-példázat a meghatározatlanság kiváltságos helye. Ennek bizonyítására éppen azokhoz a formulákhoz tér vissza, amelyekre az egzegéta is építkezett, és paradox módon az, ami az egzegéta szemszögéből korhoz kötöttség, azt a szövegműködés az ismétlés révén újra eseménnyé teszi. Kiderül, hogy a prófétai üzenet mindig az immanens történelemmel van kapcsolatban -mint őrszem. A mitikus és a nyugvópontra jutott történelemmel mindig szemben áll - és ebben üti LaCoque apokaliptika-elméletét. További érvek a jelentés nyitottsága mellett: a prófécia műfajához hozzátartozik, hogy beteljesülése elbeszélésétől megfosztott híradás marad. Nincs benne jövőtörténet. Az allegóriák, a metaforák és példázatok tehát a zsoltárokéhoz hasonlóan kezelhetők. A szövegben vissza-visszatérő fölismerés-formula (És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr) kapcsán ugyancsak lehetőség nyílik a szerzőtárssal folyatatott dialógusra. Az élet és halál jelképisége is kellőképen nyitottnak bizonyul a bibliai szövegek párhuzamos olvasata során. A prófécia címzettjeinek kiléte LaCoque értelmezése szerint egyértelmű. A látomásjelleg (ami meghaladja a puszta híradást), a képi megjelenítés azonban továbblendíti a jelentést. A zsidó-keresztény kánonon túl más kultúrák és irodalmak jelképisége is beépül a jelentéstulajdonításba. „Semmi meglepő nincs abban, hogy a jelkép túlárad a vallás hatáskörén, s poétikai erejét minden olyan regiszterben kibontakoztatja, melyekben élet és halál többet és másként jelent. Oly sok módja van visszatérni a halálból az életre! Az élet szó értelme az, mely végre is kimeríthetetlennek bizonyul..."

Hasonló utat járhatunk be a teremtéstörténet (Réseka falon, Genezis 2-3 - Elgondolni a Teremtést), a tízparancsolat (Ne ölj, Exodus 20,13 - Szeretőengedelmesség), a panaszzsoltár (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?, Zsolt 22 - A panasz mint ima) A kinyilatkoztatások kinyilatkoztatása (Exodus 3,14) Az értelmezéstől a fordításig; és az Énekek éneke (Sulamit éneke - A nász-metafora) kapcsán. Mindig az egzegéta szólal meg először, hiszen a szövegnek elsődleges létmódja az a nyelvi vehiku-lum, amin keresztül számunkra ma elérhető, minden történeti rétegével és az ezekkel kapcsolatos kutatási eredményekkel együtt. Alapvető kérdés, hogy a szöveg saját kontextusában mit jelent. LaCoque mindig arra kíváncsi, mi az eredeti szöveg, mi az eredeti jelentés, hogyan értelmezték a szöveg eredeti (kortárs) befogadói. Ehhez szükség van a szöveg visszabontására, a hagyományrétegek szétszedésére, a távolságok elismerésére és tiszteletben tartására. Ricoeur ehhez képest bővít és kiegészít, újabb, gazdagabb metaforikus jelentéslehetőségeket keres a nyugati kultúra folyamatos értelembővülésére apellálva.

Hallgatni kell mindkét hangra. A két tudós szokatlan vállalkozása erről győzi meg a Szentírást nem csak egyszerűen olvasó, hanem érdeklődéssel és hittel kutató, értelmező embert. Az 578 oldalas könyv izgalmas olvasmány. Bizonyítéka annak, hogy „az isteni szavak az olvasókkal együtt nőnek" (Nagy Szent Gergely), hogy a szöveggel folytatott párbeszéd és a transzcendencia iránti nyitottság nélkül nem létezik valódi bibliamegértés.

Európa Kiadó 2003

Farmati Anna