Stanco Attila
A LITURGIA ÉS ESZTÉTIKUM KÉRDÉSKÖRÉHEZ
XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításában a liturgikus cselekmények végzésénél az „ars celebrandi"-ról ír. A szentmise bemutatása művészetének hátterében a szentmise misztériuma, a cselekmény és az új lelki szolgálat kölcsönös összefüggésének megértése és megélése áll.1 A művészi jelleg hármas eleméről beszélünk: a misztériumról, az azt megjelenítő cselekményről, valamint Isten és az embertárs iránti szeretet megéléséről.
A liturgia mint lex orandi különleges erővel bír, hiszen belső értékének közvetítése nagy hatással van a közösség és az egyén hitére: ez a lex credendi. Ami a szentmise bemutatásának művészetében megmutatkozik, a szeretetben való hit, amely alapja a hif cselekedetének, ami az értelem és az akarat válasza az isteni igazságnak.
Mindezeket megfontolva nyilvánvalóvá válik, hogy a liturgia belső és külső szépségét alkotóelemeinek harmóniája alkotja. Legfőbb alkotóeleme -ennyiben a liturgia célja - éppen az, hogy benne megvalósul a megváltás műve,2 „hogy a hívek életükkel megmutassák és kézzelfoghatóvá tegyék Krisztus misztériumát és az igaz egyház valódi mivoltát".3 A liturgia úgy mutatja be alapját, mint a szeretet igazságának felragyogását, amelynek világossága ad értelmet és értéket a keresztény ember életének.
A szépség megmutatkozását XVI. Benedek és a püspöki szinódus tagjai az előírásoknak megfelelő művészetben (ars celebrandi), valamint a hívek teljes, aktív és gyümölcsöző részvételében látják, ugyanis a megváltás műve e két elem harmonikus kapcsolatában mutatkozik meg igazsága fényében. Az előírásoknak megfelelő művészeten hívő (alázatos) engedelmességet értünk.4
A cselekményt szabályozó előírásoknak megfelelő engedelmességen értendő maga az előírás, az előírásnak megfelelő cselekmény és annak engedelmes végzése. Az engedelmes végzés nem csupán a rubrikák pontos betartását jelenti, hanem a cselekmények végzésében megmutatkozó törekvést: megjeleníteni a mennyei liturgiát. Az engedelmesség ennyiben nem is annyira a rubrikák pontos betartására irányul,5 hanem arra, hogy megmintázza, jelenvalóvá tegye a megváltás misztériumát. A liturgiában nem a cselekmény végzője az elsődleges kifejtő,6 hanem az, akinek művét engedelmesen engedi megmutatkozni: Isten szeretetének misztériumát.7 „A gesztusok egyszerűsége és a meghatározott sorrendben és kellő időben adott jelek józansága többet közölnek és jobban bekapcsolják a résztvevőket, mint a felesleges művészieskedések".8
Az engedelmességnek egyháztani vonatkozása is van: a szentek közösségének a megváltás művében való közös részesedését fejezi ki. AFöldön vándorló egyház tudatában van ennek a közösségnek, és éppen ezt jeleníti meg a liturgia előírásaiban. Az előírások megtartása az egyház részéről hívő és szolgai utánzása annak, ahova vágyik, ahova tartozik; az előírások betartása a megváltás művének engedelmes szolgálata.
A cselekményt szabályozó előírások betartása tehát feltételezi azok megértését. Ám a misztérium megértése éppen azt jelenti, amit a megjelenítendő misztérium: azonosulni Krisztus megváltói cselekedetével. Vagyis a liturgikus cselekmény alapvető eleme a megváltás művének megfelelő cselekmény, Isten és a felebarát iránti szeretet. Ali-turgikus cselekmény művészetének éppen ez adja az értékét és értelmét. Ami megvalósul a szent cselekményekben, az valósul meg a mindennapi életben és fordítva, az embertársunk iránt tanúsított szeretet hálaadásként mutatkozik a szent ünneplésben.
A megváltás ünneplése, az abban való részvétel teljessége, aktív és gyümölcsöző jellege éppen abban áll, hogy életünket teljesen Isten jelenlétében éljük meg, Istennel folytatunk párbeszédet, és egész lényünkkel Isten elé állunk. Szoros értelemben vonatkoznak mindezek magára a liturgikus cselekményre, amelynek során közösségben adunk hálát Istennek azért, hogy benne élünk, mozgunk és vagyunk. A cselekvő részvétel annak kifejezése, mennyire valósul meg és milyen örömmel adunk hálát a szeretetért. A gyümölcs pedig megerősödés ebben az örömben vagy a visszatérés az első szerelemhez (Jel 2,1-7).9
Az új lelki szolgálat adja meg mindannak értelmét, amit a hit kultúrájának vagy hitből fakadó kultúrának nevezünk. Amennyiben a keresztény élet az üdvösség megvalósulásának művészete, annyiban a liturgikus cselekmény művészetének és a (liturgikus) művészetnek is éppen erre kell irányulnia. Minthogy a liturgia művészete és a művészet egy tőről fakad, éppen közös alapjukhoz kell hűségeseknek maradniuk. Éppen a liturgia az a cselekmény, amelyben nem is lehet szó arról, amit a népek apostola énekel: „Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom" (1Kor 13,1), minthogy a liturgia minden egyes mozzanatát éppen a megváltás művére való érzékeny figyelem jellemzi.
XVI. Benedek pápa a szent cselekmények művészeténél a puszta esztéticizmuson túlra mu-tat.10 A művészeti formák, amelyek jelen vannak a szent cselekményekben, óriási segítséget nyújtanak a hit misztériumának megismeréséhez. Éppen ezért illeti tisztelet, mégpedig alázatos tisztelet e formákat, akár az ars sacra, akár a musica sacra műveiben valósulnak meg. Az engedelmesség
nem csupán abban mutatkozik meg, milyen hűen szólaltatjuk meg a hangokat, mennyire kíván „szövegében, dallamában, megszólalásában"11 megfelelni a művészi jellegnek, hanem abban, hogy a hang mennyire érzékeny, mennyire közli a megváltás misztériumát, mennyire liturgikus. Amennyiben az ars sacra és a musica sacra ekkora felelősséggel és kötelességgel van felruházva, mennyire felelős a liturgikus szolgálatban annak bemutatója?
A liturgia és esztétikum kapcsán harmóniáról beszéltünk: a liturgikus művészetről, a liturgia művészetéről és az üdvösség művészetéről. Ez a három aspektus szorosan összetartozik, olyannyira, hogy mindegyik azzal a kívánsággal áll elő, hogy megvalósuljon, teret nyerjen a másik elemben. A liturgiát és annak előírásait vagy művészi jegyeit megismerni sokkal többet jelent tehát, mint elolvasni a rubrikákat és azok szerint cselekedni (sajnos korunkat éppen az jellemzi, hogy a liturgikus előírásokat nem ismerjük, nemcsak jogi szinten, hanem valódi mélységükben sem).12
Az esztétikum rámutathat Istenre, ám a szent művészet célja ünnepelni a megváltó Istent. A hit talaján termett művek esztéticista használata egy idő után csupán vallástörténeti vagy vallásbölcseleti terméknek fogja tekinteni a képzőművészet és a zene ilyen jellegű megnyilvánulásait, mivel kiüresednek, valódi tartalmukat vesztik. Amilyen mértékben képes az ember alkotó tevékenysége Isten megváltó művének kinyilatkoztatását világossá tenni, olyan mértékben képes ugyanazokkal az eszközökkel elfátyolozni Isten szeretetét. Ez az önzés és hiúság mindenkor fenyegette az ars celebrandi, az ars sacra és a musica sacra tulajdonképpeni lényegét: az üdvösség szolgálatát.13 Az eukarisztia misztériuma „túlságosan nagy ahhoz, hogy bárki megengedhesse magának, hogy kénye-kedve szerint bánjék vele, s eközben se szent jellegét, se egyetemes természetét ne vegye figyelembe".14 II. János Pál pápa intelme a megváltás alázatos szolgálatára ösztönöz bennünket, hogy megvalósulhasson az ars celebrandi.
Jegyzetek:
1 SCar 5; DCE 14.
2 RS 1.
3 SC 2.
4 SCar 38.
5 RS 5.
6RS 11.
7 RS 5.
8 SCar 40.
9 SCar 55.
10 SCar 35.
11 SCar 42.
12 SCar 40.
13 RS 12; 186.
14 EE 52.
