Kónya Franciska
A PÁSZTOR ALAKJA A KÖZEL-KELETI NÉPEK MÍTOSZAIBAN
The shephard in the myths of the Near Eastern nations
The author’s intention was to analyze the shepherd’s symbol in the Near Eastern texts and later to analyze also the symbol in the Old Testament, and in the end compare the two aspects. In this particular research first the ancient Near Eastern myths are searched. In this case the influence of the different nations are shown upon the shepherd’s symbol of the Old Testament. Generally the shepherd metaphor was used to depict leaders, generals, kings and also gods. It symbolized goodness, justice and care. A good leader must govern rightfully, taking care of his dependents, like a shepherd takes care of his sheep. On the other hand we can find examples of bad shepherds, too. In many myths a relation between the shepherd-image and the Sun were found, there was also a relationship with the death-motive.
Eliade szerint „a mítosz szent történetet beszél el mint őseredeti eseményt, amely az idők kezdetén, ab initio zajlott le”, egyfajta beszámoló arról, hogy az idők kezdetén mit tettek az istenek és a kultúrhősök.1 Eliade kiemeli a mítosznak azt a tulajdonságát, hogy a szentség betörését rögzíti a profán emberi világba. Ugyanakkor a mítosz az ember egyfajta reflexiója az őt körülvevő világ dolgaira.
Miről szólnak általában a mítoszok? Istenekről, természetfeletti képességekkel rendelkező hősökről,2 a világ keletkezéséről, az emberek és dolgok eredetéről, ugyanakkor a természeti jelenségekről való elképzeléseket, egy-egy nép történetét rögzítették.3
A Kr. e. 2. évezredben az Európa és Ázsia egy részét alkotó sztyeppés vidékeken főleg pásztorkodással és földműveléssel foglalkozó félnomád törzsek éltek. Az életmódnak magának nagy szerepe volt a később szimbólumként használt pásztorcím kialakulásában. A pásztorkodáshoz kapcsolódó tevékenységek (legeltetés, víz keresése), a pásztor eszközei (bot, veszsző, parittya) később ugyanúgy szimbólummá váltak, ahogyan maga a pásztor alakja is.
G. B. Caird szerint a szimbólumok jelentése idővel elmosódik, elkopik, kiszorulnak a nyelvhasználatból, míg végül eltűnnek, meghalnak. Peter W. Macky viszont szívesebben használja ezekre a „visszavonult metafora” megnevezést. Szerinte a már elfelejtett, nem használt szimbólumok nem „haltak meg”, bármikor vissza lehet őket a használatba hozni. A pásztor–nyáj képet standard metaforának nevezi.4 Golding tanulmányában problémaként veti fel a pásztorszimbólum értelmezésében a közel- keleti ember és a ma embere közötti időbeli távolságot. Kérdés, hogy mit jelentett a pásztor-metafora az ókori embernek és mi az, amit mi értünk ebből ma?
A pásztorkodás mint életmód
A Közel-Kelet emberének két legelterjedtebb megélhetési módja a pásztorkodás és a földművelés volt. Ennek ellenére, mivel a mítoszok általában istenekről és kultúrhősökről szólnak, nem igazán maradt fent a közel-keleti írásokban olyan szöveg, amely közönséges pásztorkodó emberekről szólna.5
Egy ókori arab karavándal a pásztorok nomád életmódjáról vall. Az arabok pásztorkodó népként a Nap néha elviselhetetlen heve miatt gyakran vándoroltak jószágaikkal éjjelenként: „Óh, indulunk, amint harmat hull a tájra, / Jószágunk ajkait a sivatag pora lepi. / Vonulunk már, míg a városlakó alszik, / Lábunkat gyolcsokba burkolva.”6
Mivel a pásztor napjait a természetben töltötte, távol az emberi világtól, közelebb hitték a természethez, mint a kultúrához, közelebb az állatvilághoz, mint az emberekhez. Úgy gondolták, hogy a természet beavatta őt titkaiba, képes megérteni az állatokat. 7 Több mítoszban megjelenik a pásztor mint a magára hagyott, kitett gyermekek (fel)nevelője.8 A humanitas megjelenítője, akit a természet megtartott emberséges embernek.
A pásztorkodás a nyugodt, vidéki élet, a gondatlanság szimbólumává vált. Későbbiekben a régi aranykor, a „felicitas temporum” jelképeként is használták különböző képzőművészeti, irodalmi alkotásokban. Ugyanakkor a bukolikus költészet a szerelmi idill helyének is a pásztori környezetet jelöli meg. Hatástörténetileg ez az egyik leggazdagabb vonulata a pásztorsághoz kapcsolódó értelmezési rendszernek.
Hasonlóság a vizsgált népek mítoszaiban a pásztor és a zene, a költészet összekapcsolódása.9 Az akkád Tammúzról (sumér Dumuzi) a siratókban, dalokban furulyával a kezében emlékeznek meg.10 Egyik mítosz szerint fuvolájával szelídítette meg Ereskigált, az alvilág királynőjét: „Ereskigál látja Tammúzt, hallja flótája zenéjét, / Nézi a víg táncosnőket – és szíve örömre gyúl.”11 Az egyiptomiak úgy tartották, hogy Ozirisz tanította meg az embereket zenélni.12
A pásztor-kép metaforikus használata: királyok, uralkodók, katonai vezetők címe
Az ókori ember a hétköznapi életből ismerte a pásztor tevékenységét, minden állattenyésztő, nomád népeknél elterjedt a pásztor metaforája mint az emberek felett gyakorolt tekintély kifejezője. A nép gondoskodó, tápláló, útmutató vezérét, pártfogóját jelképezte.13 A Közel-Keleten királyok, uralkodók, katonai vezetők megnevezésére gyakran használták a pásztor címet. Az uralkodónak ugyanúgy gondoskodnia kell alattvalói jólétéről, ahogy egy jó pásztor törődik a nyájával. 14
A pásztorkirálynak tulajdonított főbb szerepek: az igazságosság és a jólét megteremtése, fenntartása.
A Mezopotámia területén élő népek általában a királyságot isteni eredetűnek tartották. Úgy gondolták, hogy a királyság az égből szállt alá. Magát az intézményt világfeletti rendeltetésűnek tartották, de a király személyét nem. Az uralkodó, bár az istenek által kiválasztott vezető, ő maga nem isten. Megbízatásából következett, hogy a kormányzás mellett papi feladata is volt: ő képviselte népét az istenek előtt.15
A sumérok voltak az Alsó-Mezopotámia 16 civilizációjának megteremtői. Már a Kr. e. 4. évezredben éltek itt sumérok és erőteljesen befolyásolták később is a Közel-Kelet műveltségét. A történelmi kor kezdetét a 3. évezred elejére teszik, ebből az időből vannak az első megfejthető feliratok, források. A sumér korban (kb. Kr. e. 2850–2360) az ország kisebb-nagyobb városállamokból állt. Mindegyik városnak volt egy uralkodó istene és egy-egy földi vezetője, királya.
A sumérokkal egy időben akkádok is éltek ezen a területen, s egy idő után többségbe kerülve magukhoz ragadták a hatalmat. 17 Az akkád birodalom idejét Kr. e. 2360–2180 közé teszik. Átvették a sumér kultúrát. ők foglalták össze a sumér legendákat a Gilgames-eposzba. Az eposznak három változata ismert, a legteljesebb tizenkét agyagtáblából áll.18 Gilgamest, Uruk város királyát pásztorként említik ezeken az agyagtáblákon. Zsarnoki kegyetlensége ellen panaszkodnak: „Ilyen hát Gilgames? Ilyen hát a bekerített Uruk őrizője? / Pásztoruk, bölcsük, büszkeségük, erejük, szépségük ilyen hát?”19 Lugalsaggizi Uruk város és Umma királya volt Kr. e. 2371–2347 között. E. O. James a pásztormotívum első használatát az ő nevéhez köti, aki elfoglalva Lagast azért imádkozott, hogy ő lehessen örökké az ország népének pásztora.20 Sulgit (Shulgi), Uruk királyát (Kr. e. 2094 –2047) a trónfoglalásra írt sumér vers pásztorként nevezi meg. Valójában a költemény egy ima: Enlil isten a megszólított, az ő áldását kérik az új pásztor-királyra.21
Az ókori Közel-Keleten a jólét és igazságosság kérdése szorosan összekapcsolódott az emberek tudatában, amikor egy uralkodóról beszéltek. Ez összekapcsolódik a mezopotámiai királyeszménnyel. Mivel az uralkodó az istenek által kiválasztott vezető, úgy gondolták, hogy az ország jóléte a király személyétől függő. Az istenek megkövetelték tőle, hogy igazságos, az elnyomottakat védelmező uralkodó legyen.22 Ha a király helyesen és az isteneknek tetszően vezette az országot, akkor jutalmául bőség és jólét köszöntött a népre; ha viszont ennek ellenkezője történt meg, az egész ország népe szenvedett az istenek (pl. természeti) csapásaitól. Az ország jóléte tehát annak bizonyítéka volt, hogy a király nem vétkezett az istenek ellen.
Hammurapi babiloni király (Kr. e. 1792–1750) idején Babilon minden téren (kultúra, társadalom, életmód) jelentősen felvirágozott. Az új király csatornát építve az egész várost ellátta vízzel, ezért is pásztornak nevezte őt a nép. A fennmaradt törvényoszlopán23 úgy ábrázolják Hammurapit, mint aki az igazságosság istenétől, Samas napistentől veszi át a törvénygyűjteményt. Az írásban a király egyes szám első személyben Anum és Enlil istenek által pásztornak nevezettként beszél magáról: „Enlil által pásztornak nevezett Hammurapi vagyok én.” (50. v.) Uralkodását ezzel isteni megbízásként tünteti fel.24
II. Kurigalzu Babilónia egyik jelentős kassú királya (Kr. e. 1332–1308) volt. Hódító uralkodóként tüntetik fel a források. Saját feliratán Szúsza, Elám és Marhasi meghódításáról emlékezik meg, amit Szúszában talált, a nevét viselő feliratok is igazolnak. 25 Ezeken mint gondoskodó pásztor jelenik meg, aki jólétet szerzett Babilon lakóinak. Megjelenik a „zöld füves legelők” képe, 26 a 23. zsoltárhoz hasonlóan.
Az ókori Egyiptomban a fáraóhoz, a királysághoz való viszonyulás szakrális jellegű volt. Itt ugyanis a fáraót többnek tartották, mint egy pusztán isteni választás alapján uralkodó királyt, nemcsak istenített emberként, hanem magának az istennek megtestesült alakjaként tisztelték. A király, fáraó Hórusz az égi sólyomisten megtestesülése. Úgy gondolták el, hogy minden fáraóban Hórusz ölt emberi formát. Ezért a fáraónak abszolút hatalma volt (elméletben) az egész ország fölött. Miután Ré napisten tisztelete került előtérbe, a IV. dinasztiától (kb. Kr. e. 2600) kezdve az egyiptomi fáraók magukat a Nap fiainak (Ré, Amon, Amon-Ré) nevezték, ezt nevükben is feltüntették: Amenhotep, Ramszesz.27 Úgy képzelték el, hogy a fáraót Amon isten nemzi a király anyjával. Érződik a megnevezésen, hogy itt már nem azonosították őket (magukat) az istenséggel. Halála után viszont elvesztve emberi lényegét és Ozirisszel azonosulva minden fáraó egészen istenné vált, szobrot emelhettek már neki a templomokban.28
A Kr. e. 2. évezredtől Egyiptomban már használatos volt a pásztor-metafora földi és égi uralkodókra egyaránt: isteneket, fáraókat, hadvezéreket neveztek pásztornak. A jó pásztor kifejezést először Kr. e. 14. században használták Egyiptomban.
A Kr. e. 12. századig főként a katonai, hadviseleti szempont került előtérbe a pásztori cím használatában. A hadvezér úgy jelenik meg, mint a katonák őrzője, gondviselő pásztora. III. Amenophist nevezték így egy sikeres csata után. Egyik feliraton pedig ez maradt fenn róla: „A jó pásztor, aki virraszt mindenki felett.”29
Ugyanennek a századnak a végén egy másik fáraót, I. Sethit (Sethost) hadvezérként, szintén jó pásztori címmel illettek, mivel életben hazavezette katonáit.30 A későbbiekben az ideális uralkodó metaforájaként szolgált. A fáraó kezében a pásztorbot és az ostor arany másai a legfőbb pásztor, a napisten „eredeti foglalkozására” utaltak.
Az asszír királyok közül Szalmanasszár (Kr. e. 1280 körül) és I. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 1244–1208) királyokra már használták a pásztor címet. Tikulti-Ninurta saját magát „igazságos uralkodónak” és „jó pásztornak” nevezi.31 Ugyanígy Szanherib (Kr. e. 705–687), Asszíria királya „igazságszerető”, az isteneket tisztelő uralkodóként, pásztorként jelenik meg a fennmaradt forrásokban. Asszurbanipal (Kr. e. 668–626) pedig Enlil isten által megbízott pásztornak tartja magát.32
Bár sok hasonlóság megfigyelhető a közel-keleti népek által használt pásztor-metaforában, különbségek, eltérések is vannak. Általában a király pásztorságát, vezető feladatát az istenektől való hatalomként, megbízásként értelmezték. Míg az egyiptomi fáraó a maga hatalmát istentől kapottként birtokolja, a mezopotámiai királyok ezt saját érdemük által megszerzettként értelmezik. Az ókori görögök pedig hitték, hogy kezdetben maga az isten33 pásztorkodott az emberiség felett. Ez volt szerintük az ideális kor.34
A későbbiekben a pásztor cím katonai vonatkozásban kezdett előfordulni. A Homérosz Iliászában szereplő Nesztór, Pülosz királya híres szónok:35 „…édes szavú Nesztór kélt most szóra, Pülosz zengőszavú szónoka.”36 Pásztorként nevezi meg őt Homérosz: „Fölkeltek s tették, mit a népek pásztora mondott”. 37 Az antik görög világban a pásztor címet általában katonai vonatkozásban használták.38
A pásztor-kép metaforikus használata: a Nap
A Nap gyakran jelenik meg pásztorként a közel-keleti forrásokban. A Nap képe általában összekapcsolódott a halhatatlanság képzetével. Fénye, az élethez szükséges melege miatt már a kezdetektől tisztelet övezte. Égi pásztorként képzelték el, aki terelgeti a földet és a rajta élőket.39
A hettitáknál a Kr. e. 17–16. században az arinnai napistennő vette át a hivatalos napistenség szerepét. A napisten a viharisten fia, az „emberiség pásztora, aki a tengerből kiemelkedik”. A hettita Nap-himnuszban az emberiség pásztoraként jelenik meg: „Uram, égi napisten, / az emberiségnek pásztora! / Te mindennap ítéletet ülsz az ember felett, / a kutya felett, a disznó felett / és minden vadállatok felett!”40
A hettita-luvijai verses himnuszban ugyancsak összekapcsolódik a napisten alakja a juhokéval. A Nap Kamruszepával, az orvoslás istennőjével fésülgeti a juhok gyapját, mossa a gyapjút, és ítélkezik.41
A pásztorra az ókori Közel-Keleten bíráskodó szerepet is ruháztak. A királyok, fáraók pásztor címéhez hozzátartozott az igazságos uralkodó képzete is. A Nap-pásztor esetében még inkább érthető, mivel maga az égitest az igazságosság szimbóluma volt. Hitték, hogy a világosság az, ami minden titokról lerántja a leplet.42
Ezzel magyarázható a hettita királyi jelvények között a pásztorbot (kalmus) jelentősége is, ami a Napisten ismertetőjegyei között is megtalálható mint az isteni királyság szimbóluma. A király esetében a bírói hatalmat jelképezte.43
Ilyen napisten és egyben pásztor az ősiráni Mitra. ő a tágas legelők gazdája és a vizek megtöltője. Alakja példa a pásztor, a napisten képének a bíráskodással, ítélkezéssel való összekapcsolódására. A fennmaradt perzsa forrásokban említést találunk a Mitrához való eskütétel gyakorlására is. A Jastok44 X. könyvében olvasható: „Gyors lovakat ad Mitra, / aki a szélesen elterülő legelőket birtokolja, azoknak, / akik nem hazugok a szerződést illetően” (3. vers).45
A pásztor és Nap képének összekapcsolása általánosan elterjedt jelenség. Több keleti nép mítoszában figyelhető meg ez az összetartozás: Pusán a Nap óind pásztoristene, a görög istenek közül pedig ilyen szempontból Apollón és Héliosz jelentősebb. 46
A pásztor-kép metaforikus használata: istenek megnevezése
A sumérok vallása fejlett politeizmus volt. Az istenek élén Enlil isten állt. Mellette minden városállamnak volt egy-egy saját istene, akit külön tiszteletben részesített. Amikor az akkádok uralomra kerültek, átvették a sumér panteont, és azt kiegészítették saját isteneikkel. Enlilt (akkád Anu) a levegő és „szél urának” nevezték. Nippur város volt kultuszának központja. őt nem csak helyi istennek tekintették, hanem kozmikus szerepkört és egyetemes uralmat tulajdonítottak neki, ezért az egész országból jöttek Nippurba áldozni neki. Az Enlilről és Ninlilről szóló mítoszban meghaló és feltámadó istenségként jelenik meg. A himnuszok pedig „üvöltő szélhez”, „vad bikához” hasonlítják. A föld pásztoraként szarvkoronával ábrázolják. A mítoszok legtöbbje az emberek iránti gonoszságáról számol be: különböző csapásokat (özönvíz – Gilgames 6. tábla, szárazság, pestis) küld rájuk.47
A sumér Dumuzi (akkád: Tammúz) nevének jelentése: „életet létrehozó”, „igaz fiú”. Nevezik még Uhume Eturának, azaz a juhakol urának.48 Pásztoristen. Érdekesnek találom, hogy bár istenség volt, a neve a sumér királyok listáján is szerepel. A lista az özönvíz előtti időből nyolc királyt említ, mindegyiknek magas életkort tulajdonítva. Ezek közé tartozik „Dumuzi, pásztor, 36 000 évet élt.”49 Fennmaradt egy mítosz, amely beszámol a Dumuzi és a Enkimdu harcáról Innin szerelméért. Harcuk két életforma elsőbbrendűségét hivatott eldönteni: Dumuzi pásztorként az állattenyésztés képviselője, míg Enkimdu a földművelésé („teste tömött gabonaasztag”).50 Ez a motívum hasonlatos a Káin–Ábel szembeállítással. A Dumuzi és Enkimdu párbeszéde című vers szintén erről szól.51 A bevezető sorok (1–9. v.) után Utu napisten beszéde olvasható, ahogyan próbálja meggyőzni nővérét, Innint, hogy Dumuzi, „a pásztor” felesége legyen. Az istennő válaszából (10–19. v.) kiderül, hogy kezdetben szimpatikusabb neki a földművelő Enkimdu, mert tőle kap fehér kenyeret, babot, bort stb. Miután Dumuzi saját értékeit bizonygatja (40–64. v.) Inninnek, sikerül meggyőznie őt. Innin választása Dumuzira esik, aki ezek után barátként hívja meg Enkimdut az esküvőre (80–83. v.). A vers az Enkimdu által nászajándékba hozott növényi termékek felsorolásával végződik (84–87. v.).52 Ezzel a pásztorkodás, állattenyésztés elsődlegessége hangsúlyozódik ki.
Dumuzi haláláról többféle változat ismert. Egyik mítosz szerint egyszer a juhai mellett elalszik, és az alvilág démonai magukkal viszik, ezzel beteljesül előre megálmodott halála.53 Egy más változat szerint Dumuzit nyája mellett a pusztában Bilulu anyó és fia, Girgire (a forgószél megtestesítői) ölte meg.
A fennmaradt Tammúz-sirató a halálán való kesergést örökítette meg: „Tammúz, a bömbölő bika, nem él többé! […] Etura pásztora nem él többé! […] / Tammúz, a pásztor, nem él többé! / Tammúz, az égi karám ura, nem él többé!”54
Mardukot Babilon város főisteneként tisztelték. Első írásos említése a Kr. e. 3. évezredből való. Az emberiség pásztoraként említik a források. Egyik ilyen a Mardukhoz írt himnusz.55 Hammurapi oszlopán, a törvénygyűjtemény epilógusában pedig mint „a fekete fejűek pásztora” jelenik meg.56
Samas (sumér Utu) szintén akkád napisten (sugárnyalábokkal a háta mögött ábrázolják). A mítoszok szerint éjjel a halottaknak fényt, élelmet és italt visz az alvilágba. Napisten lévén ő a mindent látó fény istene. Bíró is, ő az igazság és pártatlanság védelmezője.57 Hapantallia a hettita források szerint a napisten juhai felett „pásztorkodik”.58 Ahuramazda a perzsák főistene, a „bölcs úr” a gondolkodás erejével teremtette meg a világot.59 Teste a tűz, az akhaimenida sziklafeliratok világtartó királynak ábrázolják. A hagyomány szerint: miután barmot teremtett, megkérdezte azt, hogy legyen-e pásztora vagy sem? A barmok pásztort kértek. Később megjelenik a gondatlan pásztor alakja is, az állatok panasszal fordulnak az istenekhez: könyörögnek egy jobb pásztorért. Többször visszatér a pásztorkérés motívuma. Vistaszpát is hasonló módon kapják az istenektől az állatok, miután előző pásztorukat az ellenség megöli.60
Az egyiptomiak vallása politeista vallás volt. Isteneiket általában állat képében ábrázolták. A suméroktól eltérően nem helyi istenek voltak, hanem az egész országban általánosan tisztelték őket. Az egyiptomi mítoszokban Ozirisz a túlvilág uralkodója. A Halottak könyve (Kr. e. 240) hozzá szóló himnusszal kezdődik: „Hódolat néked, Ozirisz, örökkévalóság Ura, / Istenek Királya, / akinek neve számtalan, alakjai szentek, / te vagy a rejtett a templomokban […]”61 A források szerint testvére, Szét ölte meg. Feltámadó istenként tisztelték.62 Amon-Ré (eredetileg két különböző isten, majd alakjuk összefonódott) főisten teremti és őrzi a világot. ő az erős pásztor.63 Alakjában ismét kapcsolatba hozható a pásztor-metafora a Nappal, ugyanis napistenként tisztelték. Az egyiptomi istenek közül Mechenti irtit is pásztorként említik. 64
Jó és rossz pásztorok
A politeista vallásokban az istenségek általában két csoportba sorolhatók: vannak jóakaratú, az embereket segítő istenek, és velük szemben állnak a gonoszak, akik az emberiségnek állandóan nehézséget okoznak. Ugyanígy a pásztor címmel megnevezett istenek esetében is megfigyelhető ez a fajta elkülönítés. Maga a pásztor mint szimbólum pozitív jelentésű, azért is kedvelték a királyok, fáraók, katonai vezetők az ókori Keleten. Hogyan beszélhetünk egyáltalán rossz pásztorról? Egyáltalán miért volt pozitív jelentésű a pásztori cím?
A pásztorhoz hasonló gondviselő, törődő vezető kellett volna legyen minden égi és földi vezető. Ezt várta el a nép. A pásztor– nyáj képe volt ugyanis az ideális kapcsolat szimbóluma a hierarchikusan felépülő rendszereknek (isten–ember, uralkodó–alattvaló, hadvezér–katona). Rossz pásztorrá az vált, aki nem felelt meg a jó pásztorhoz fűződő elvárásoknak.
A már idézett sumér szövegben Gilgames alattvalóinak zúgolódását olvashatjuk a király ellen, mert zsarnokoskodik felettük („Pásztoruk, bölcsük, büszkeségük, erejük, szépségük ilyen hát?”65). A pásztor címmel megnevezett istenek közül a Közel- Keleten név szerint egyet sem gondatlan, ostoba vagy gonosz pásztor. Bár a perzsa mítoszokban többször is megjelenik a jó pásztorért való könyörgés, rossz pásztoristen nevét nem említik. Ahuramazda főisten többször is hangsúlyosan jó pásztorként jelenik meg, ő az, akihez az emberek a gondatlan vezetők uralkodása alatt segítségért fordulnak. Tőle kérik a rossz vezetők lecserélését, teremtényeinek ő küld megfelelő pásztorokat.66
A környező népeknél viszont több istenről is mint rossz pásztorról beszéltek. Ilyen az afrikai Huveane (Hubeane), „nagy isten”, aki nagy csínytevőként volt ismert. Féltek tőle az emberek. Leginkább foglalkozását nézve nevezhető pásztornak: apja nyáját őrizte.67
Bár az Ószövetség pásztorképének alakulására közvetlenül nem hatott a védikus hagyomány,68 érdekességképpen megemlítek néhány indiai istent, akiket pásztorként tiszteltek, mivel egyrészt: itt jobban megfigyelhető a jó és rossz pásztorok elkülönítése; másrészt sok hasonlóságot fedeztem fel a közel-keleti mítoszokban és az Ószövetségben megjelenő pásztoralakok és a hindu pásztoristenek között.
Varunát pásztorként említik a források. ő az ég tengerének őrzője. Hasonlóan a közel-keleti mítoszok pásztoraihoz, az ő alakját is összekapcsolták a Nappal. Mint a kozmikus törvény őre, „szemével, a Nappal szüntelenül vigyázza az egész teremtett világot”.69 A Rig-Védában találtam egy dicsőítő himnuszt, amelyben Varunát mint teremtő istent dicsőítik:70 „Zengj égbe- lengő, nagy-erős, derűs dalt / királyok királyának, Varunának, / ki mint Tímár a bort, kifeszítette / a Földet a Nap alá, a hatalmas!”71 (V. 85.) Agnit szintén teremtő istenként tisztelték. Ugyanakkor tűzisten is, akinek démonölő szerepet tulajdonítottak. Három megjelenési formája van: a tűz a földön, a villám a levegőben és a Nap az égen.72 A közel-keleti mítoszokhoz való újabb hasonlóság figyelhető meg: a pásztormetafora és a Nap együttes képe összefonódik a bíráskodás, törvénykezés képzetével. A pásztor alakja szorosan kapcsolódik az igazságos bíró alakjához. Az Agnihoz szóló himnuszban mint az igazságosság pásztorát nevezik meg az istent: „Az áldozás királya vagy, / igazság fénylő pásztora”. (Agnihoz I.1.)73
Indra a Védákban az istenek közül az első, szintén pásztor. Bár viharistenként tisztelték, hitük szerint ő védelmezte az isteneket és embereket. Gondviselő szerepet tulajdonítottak neki: „ő tereli a gulyát és a ménest, / a falvakat s a szekereket, mindent / aki a Napot nemzette s a Hajnalt, / habok vezére: emberek, ez Indra.” (Indrához II.1.) 74
Vritra az a gonosz istenség, akit rossz pásztorként említenek a források. Az emberek féltek tőle. ő minden természeti csapásnak az okozója. Aszályt hoz az emberekre, rabságba ejtve a felhőgulyát. Ezeknek a felhőknek a pásztora, őrzője.
Harc a pásztorral
A pásztor mint szimbólum alapvetően pozitív jelentéseket hordoz. Negatívvá akkor válik, ha nem teljesíti a pásztori feladatokat, ha saját érdekeit keresi (ez az Ószövetségben gyakori vád). Konfliktusokra mindkét esetben van példa. Ha jó a pásztor, akkor általában a rossz pásztorral kell megharcolnia. A felelőtlen pásztor (legyen az isten, király vagy bármilyen vezető) pedig általában az alattvalóival és a jó pásztorral kerül összetűzésbe.
A sumér Dumuzi pásztoristen és a földművelő Enkimdu versengése nem nevezhető harcnak a szó szoros értelmében. Itt nem a gonosz és jó istenek közti összeütközésről van szó. Egyikük sem jelenik meg negatívabb szerepben. Esetükben a „küzdelem” tétje, ahogy már előbb is tárgyaltam, a két életmód közti elsőbbrendűség eldöntése.
A perzsák a főistenükhöz, Ahuramazdához könyörögnek a rossz vezetők zsarnokoskodása idején. Mint jó pásztor jelenik meg, aki, hasonlóan az Ószövetség JHWHjához, újabb és újabb jó pásztorokat küld maga helyett a nép vezetésére. Népe szereti őt; összetűzése a feladatukra nem méltó vezetőkkel van.
A perzsa forrásokban megjelenik a pásztor elverésének motívuma. Az ellenséges népek feldúlják a legelőket, megölik a pásztorokat. A magukra maradt állatok ekkor hatalmasabb, erősebb pásztorokért könyörögnek. Válaszként az istenek Visztaszpát küldik.75
A hindu mítoszokban gyakoribb a pásztoristenek közti harc. Példa Indra és Vritra. Indra, az emberiség gondviselő pásztora többször is harcol Vritrával, a gonosz démonnal, aki a természet kegyetlen oldalát személyesíti meg. 76 Harcuk folyton megújul. Idővel Indra jó pásztori volta elmosódott, ő is haraggal fordul néha az emberek felé. A hindu források beszámolnak arról, hogy Krisna pásztoristen szembefordul vele. Amikor Indra viharral, felhőszakadással akarta megbüntetni a tehénpásztorokat, Krisna, akit tehénpásztorok neveltek fel, segítségükre sietett, a Góvardhana hegyet emelve a fejük fölé.77
Több más keleti nép78 mítoszaiban találhatóak hasonló vonatkozások. Érdekes, hogy a különböző népcsoportoknál, amelyek általában nem hatottak közvetlenül egymásra, használták és értelmezték a pásztor szimbólumát.
A pásztor és a halál
A közel-keleti források több esetben is összekapcsolják a pásztor alakját a halál motívumával. Egyes népek hiedelme szerint pásztora van a másvilágnak is. Ez a holt lelkeket legelteti.
Egyik ősi pásztoristen az akkád napisten, Samas (Utu), akiről a mítoszok úgy beszélnek, mint a holtakkal is foglalkozó, róluk is gondoskodó pásztorról. ő az, aki éjjel a halottaknak fényt, élelmet és italt visz az alvilágba.79
Az egyiptomi hitvilágban Ozirisz meghaló és feltámadó istenként az alvilág pásztoraként ismert. Az egyiptomiak hitték, hogy a halottak ahhoz, hogy hozzá hasonlóan új életre keljenek, halálukban Ozirisszel azonosulnak.
A holtak isteneként összekapcsolják alakját a Napéval: ő az éjszakai, halott Nap megszemélyesítője.80 Az egyiptomiak a halálon túli világot legelőként képzelték el, ahol a holt lelkek legelnek (hasonlóan a görög Elüszinon mezejéhez81).
Más keleti népek közül a szláv Vielonát említhetjük mint olyan pásztoristent, akinek áldozatot mutatnak be, hogy legeltesse, őrizze a holtak lelkeit. A görögöknél pedig Hermésznek jár az Oziriszéhoz hasonló lélekkísérő szerep. ő vezeti a holtakat az alvilágba, vállán báránnyal való ábrázolása az emberszeretet (philantrópia) megjelenítése. Ez gyakori motívuma lett később az ókeresztény katakombafestészetnek.82
Jegyzetek
1 Eliade, Mircea, A szent és a profán. Európa Kiadó, Budapest 1996, 87–92.
2 Goldziher Ignác, Mítosz a hébereknél és történeti fejlődése. Mitológiai és vallástörténeti tanulmányok. Paulus Hungarus–Kairosz, 2003, 88.
3 Román József, Mítoszok könyve. Gondolat, Budapest 1963, 5.
4 Golding, Thomas A., The Imagery of Shepherding in the Bible, Part 1. In: Biblotheca Sacra 163.1 (2006) 18–28, 18.
5 Kínában viszont ismert a csillagokról szóló mítosz, amely a tehénpásztor és az égi isten lánya közti szerelemről szól. A monda keletkezésének alapja az lehetett, hogy régen Kínában a Tejút két oldalán levő két nagy csillagot Niu-lang (tehénpásztor) és Csenü (szövőlány) csillagoknak nevezték. A mítosz szerint a szövőlány, az ég istenének lánya, színes felhőket szövögetett az ezüstfolyó keleti oldalán. Egy jó szellem ökör alakjában szólt a tehénpásztornak, hogy napfelkeltekor menjen a patakhoz, ha asszonyt akar magának. A pásztorfiú, mikor a lány fürdött, ellopta annak ruháit, és csak azzal a feltétellel adta vissza, ha a felesége lesz. Boldogan éltek, amíg az ég istene el nem szakította őket egymástól. Felvitte a szövőlányt magához az égbe. Az isten halhatatlanná tette a feleségét követő pásztort is, de elválasztotta őket az ezüstfolyóval. A hiedelem szerint azóta mindig évente csak a 7. hónap 7. napján találkozhatnak egymással. A szarkák formálnak szárnyaikkal hidat nekik ilyenkor. Kecskés Lászlóné, Kína. In: Mitológiai Ábécé, Gondolat, Budapest 1970, 346–347. A hindu mitológiában szintén megjelennek a tehénpásztorok. Krisna maga is pásztor. Pásztornép nevelte fel, ahogy nőtt, rábízták a borjak legeltetését, őrzését. A mítoszok szerint amikor Indra viharral, felhőszakadással akarta megbüntetni a tehénpásztorokat, Krisna segítségükre sietett, a Góvardhana hegyet emelve a fejük fölé. Egyik szerelme, Rádhá szintén pásztorlány. Ions, Veronica, Indiai mitológia, Corvina, 1991, 58– 62.; Baktay Ervin (szerk.), Indiai regék és mondák. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1963, 323–325.
6 Goldziher, Mítosz a hébereknél és történeti fejlődése, 94–95.
7 Babonás félelmeknek adott okot ez az elképzelés: képesnek tartották állattá való átváltozásra. Hitték, hogy természetfeletti ereje van, kapcsolatot tart a hegyek, erdők, mezők és vizek szellemeivel, különböző istenségekkel, démonokkal. Ilyen a lett: Usins, Tenis, Martin, Mihail; a litván: Goniglis, Siricius, Krukas, Eratinis, Karvaitis, stb. Tokarev, Sz. A. (szerk.), Mitológiai Enciklopédia I. Gondolat, Budapest 1988, 213.
8 Faustulus, a királyi nyáj őrzője találta meg a kitett Romulust és Remust. Feleségével, Acca Larentiával nevelte fel őket. „Szép, erős ifjak lettek, maguk is pásztorok.” Acca Larentia föld- és termékenység-istennő volt. Egyes antik szerzők magával a Romulust és Remust felnevelő nőstény farkassal azonosították. Bolonkay Iván (szerk.), Római regék és mondák, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1961, 26.; Tótfalusi István, Ki kicsoda az antik mítoszokban, Móra Könyvkiadó, 1993, 9 Waczulik Margit, A görögök, az etruszkok és a rómaiak. In: Mitológiai Ábécé, Gondolat, Budapest, 1970, 261. Pásztor nevelte fel a királyi származású Ödipuszt és Páriszt is. Mindkettőjüket egy-egy negatív előjelű jóslatért sziklára tették ki a királyi szülők, halálra ítélve őket. Ödipuszt egy korinthoszi pásztor találta meg. Páriszt szintén pásztorok nevelték fel. Haza is úgy került, hogy a bikát, amit csordájából elvittek Priamosz (apja) szolgái, az udvari versenyen vissza akarta szerezni. Trencsényi-Waldapfel Imre, Görög regék. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1990, 119.; Szabó György (szerk.), Mediterrán mítoszok és mondák. Mitológiai kislexikon. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973, 273.
9 Krisnát furulyával a kezében ábrázolják: furulyajátéka csalta az erdőbe a tehénpásztorlányokat, táncával hódította meg őket. A görög Apollón (róm. Apollo) zeneszerető (pásztor)isten volt, a múzsák karvezetőjének tartották. Napsugarakkal felhúrozott lantjával lakomáikon szórakoztatta az isteneket. Hermészt Árkádiában pásztoristenként is tisztelték. A mítoszok szerint ő készítette az első lantot (békateknőből) és pásztorsípot. Hermész tanította meg Apollónt lanton játszani. Szabó, Mediterrán mítoszok és mondák,148. Hermész fiának, Pánnak (Faunus) a pánsíp az attribútuma. Abból a nádból készítette, amivé a szerelme elől menekülő Szürinx nimfa változott. Pál József–Újvári Edit (szerk.), Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, Budapest 2001, 385–386.; Carr-Gomm, Sarah, Szimbólumok a művészetben. Holnap Kiadó, 2001, 196–197.
10 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 497.
11 Gilgames. Ékírásos akkád eposzok (ford. Rákos Sándor). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1986, 39.
12 Szabó, Mediterrán mítoszok és mondák, 269.
13 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 212.
14 A hettita király bizonyos ünnepeken pásztorokra jellemző ruházatban jelent meg. Stipich Béla, Királyi szimbólumok a hettita birodalomban. História 5–6. (2003) 10–12., http://www.historia.hu/archivum/2003/ 030506stipich.htm, 2008. 05. 10.
15 Rózsa Huba, Üdvösségközvetítők az Ószövetségben. SzIT, Budapest 2001, 58.
16 Mezopotámia: az Eufrátesz középső folyásánál, a folyó két oldalán elterülő vidék. Haag, Herbert, Bibliai Lexikon. Budapest 1989, 1251.
17 Kr. e. 14. században alapították meg az első világbirodalmat. Bright, John, Izráel története, Kálvin Kiadó, Budapest 2001, 39–41.
18 Komoróczy Géza, Elő-Ázsia. In: Mitológiai Ábécé. Gondolat, Budapest 1970, 137.
19 Gilgames. Ékírásos akkád eposzok, 66.
20 Chae, Young S., Jesus as the Eschatological Davidic Shepherd. Mohr Siebec, 2006, 20.
21 Chae, Jesus as the Eschatological Davidic Shepherd, 21.
22 Rózsa, Üdvösségközvetítők az Ószövetségben, 59.
23 A Hammurapi-sztélé Hammurapi babiloni király törvényeinek gyűjteménye. A Gilgames eposz mellett az óbabiloni kor egyik legfontosabb szövegemléke. Legnagyobb jelentősége, hogy felvilágosítást ad a korabeli társadalmi berendezkedésről és párhuzamként szolgál a mózesi törvényekhez. Bright, Izráel története, 64–65.
24 Pritchard, James B., Ancient Near Eastern Texts. Relating to the Old Testament. Princeton University Press, Princeton. New Jersey, 1969, 165.
25 II. Kurigalzu, http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Kurigalzu, 2008. 05. 19. Ásatások során (Aqar Quf) négy névre töredéket is megtaláltak a szobrából.
26 Foster, Benjamin R., Before The Muses: An Anthology of Akkadian Literature. Bethesda, Maryland 1993, 281.
27 Jankovics Marcell, A Nap könyve. Csokonai Kiadó 1996, 55.
28 Rózsa,Üdvösségközvetítők az Ószövetségben, 57–58.
29 Rózsa, Üdvösségközvetítők az Ószövetségben, 58.
30 Hunziker-Rodewald, Regine, Hirt und Herde. Ein Beitrag zum alttestamentlichen Gottesverständnis. Kohlhammer, 2001, 22–23.
31 Chae, Jesus as the Eschatological Davidic Shepherd, 21.
32 Chae, Jesus as the Eschatological Davidic Shepherd, 21.
33 Ezt a platóni ideatan alapján értelmezve.
34 Chae, Jesus as the Eschatological Davidic Shepherd, 22.
35 ő győzte meg a görögöket, hogy harcoljanak Trója ellen.
36 Homérosz, Iliász, I. ének, http://mek.oszk.hu/00400/00406/html/ 01.htm, 2008. 05. 08.
37 Homérosz, Iliász, II. ének, http://mek.oszk.hu/00400/00406/html/ 01.htm#2, 2008. 05. 08.
38 Ami magyarul „népek pásztora”, görögül „poime,na, la,wn”. A görögben ezt katonai vezetőre használták. Chae, Jesus as the Eschatological Davidic Shepherd, 22.
39 Kínában is összekapcsolódott a pásztor és Nap képe. Erre utal Csü- Jüan (Kr. e. 340–278), kínai költő verse, ahol a napistent pásztori tulajdonsággal ruházza fel: „Égi Farkas-csillagot megcélzom és nyilazok, lehorgasztom nyilamat, homály ellen robogok…” (Weöres Sándor ford.) Jankovics, A Nap könyve, 122.
40 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 213.
41 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 213.
42 Doppenfeld, Basilius, Szimbólumok I. Az ember képei. Bencés Kiadó, Pannonhalma 1998, 45–46.
43 Stipich, Királyi szimbólumok a hettita birodalomban.
44 A Jastok gyűjteménye 21 gazdag mitikus tartalmú himnuszból áll, amelyeket különféle jazatákhoz (angyalokhoz) és ősi héroszokhoz intéztek. Aveszta, http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/aveszta.html, 2008.06.05.
45 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia II 134– 135.
46 Pusán felesége Pathja (ösvény) a Nap lánya. A Rig-Véda az Adzsaekapad („Gyors-egy láb”) nevű aranyszakállú kecskét nevezi Pusán állatának. A kecskét pedig napállatnak tartották. Jankovics, A Nap könyve, 122.
47 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 498–499.
48 Mereskovszkij, Dmitrij Szergejevics, Kelet titka. Holnap Kiadó, 1992, 182.
49 Pritchard, Ancient Near Eastern Texts, 265.
50 Gilgames. Ékírásos akkád eposzok, 67.
51 A szöveg a Kr. e. 2. évezredben keletkezett. 3 agyagtáblán maradt ránk Nippurból.
52 Pritchard, Ancient Near Eastern Texts, 41–42.
53 Szabó György (szerk.), Mediterrán mítoszok és mondák. Mitológiai kislexikon. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973, 99.
54 Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Ford. Rákos Sándor, Kriterion Könykiadó, Bukarest 1986, 209.
55 Pritchard, Ancient Near Eastern Texts, 390.; Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 512.
56 Pritchard, Ancient Near Eastern Texts, 177.
57 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 522.
58 Pritchard, Ancient Near Eastern Texts, 127.
59 Révay józsef, Százarcú ókor. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1962, 27.
60 Tokarev, Sz. A. (szerk.), Mitológiai Enciklopédia II. Gondolat, Budapest 1988, 115.; Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 212.
61 Egyiptomi Halottaskönyv. Angolból ford. Apáti Csaba, www.doki.net/ tarsasag/aneszteziologia/upload/aneszteziologia/document/egyiptomi_ halottasknyv__ani_papirusza.pdf., 2008. 03. 08.
62 Wessetzky Vilmos, Egyiptom. In: Mitológiai Ábécé. Gondolat, Budapest 1970, 102–103.
63 Hunziker-Rodewald, Hirt und Herde. Ein Beitrag zum alttestamentlichen Gottesverständnis, 24.
64 Mivel nem voltak hatással az Ószövetségre az indiai, görög-római és szláv mítoszok, nem térek ki az itt megjelenő számos pásztoristenre (hindu Varuna, Indra, Vritra, Agni, Mitra, Krisna; görög-római Pales, Bubona, Apollón, Héliosz, Hermész, Daphnis, Pán, Poszeidon stb.; balti Perkunas, Velnias, Vels, Usinš, Laima, Mokosa, stb.).
65 Gilgames. Ékírásos akkád eposzok, 66.
66 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 212.
67 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 294.
68 Az indiai mítoszok legtöbbje az óind nyelven írt négy Védában maradt fenn. Ezek főleg mantrákat (mágikusnak tartott formulák), az istenek tetteit dicsőítő énekeket, áldozati szertartások szövegeit tartalmazzák. Kovács György, India. In: Mitológiai Ábécé. Gondolat, Budapest 1970, 275–276.
69 Ions, Indiai mitológia, 15–16. Látjuk, hogy itt is összekapcsolódik a pásztor alakja a Nappal.
70 A Rig-Védában (I. 164, 38) a nem megnyilvánulttal, a lappangóval és az örökkévalóval azonosították. Eliade, Mircea, Az eredet bűvöletében. Vallástörténeti kutatás és módszertan 1912-től napjainkig. Cartaphilus Kiadó, Budapest 2002, 269–270.
71 Vekerdi József (szerk.), Szanszkrit líra. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988, 24.
72 Éppen ezért magával a Nappal azonosítják. Ions, Indiai mitológia, 20–21.
73 Vekerdi, Szanszkrit líra, 10.
74 Vekerdi, Szanszkrit lira, 16.
75 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 212.
76 Ions, Indiai mitológia, 17. Hasonlóan az európai (pl. szláv) hiedelmekhez, amelyek szerint a pásztor képes állati alakot is felvenni, hitték, hogy Indra képes alakot változtatni, állat képében is megjelenhet. Kovács, India, 283.
77 Baktay Ervin (szerk.), Indiai regék és mondák. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1963, 323–325.
78 A szlávok Perkunás viharistene, akit szintén pásztorként említenek a források, ugyancsak harcol a gonosz, alvilági pásztoristennel, Velniaszszal (Velns). Azért üldözi őt, mert elrabolta az állatait. Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 373. A görögöknél pedig gyakori motívum a pásztorok jószágainak az elrablása: Hermész a lélekvezető pásztoristen már csecsemőkorában elhajtotta Apollón ötven tehenét; a napisten, Héliosz teheneit Alküonész kétszer is ellopta; Gerüonész gulyáját pedig Héraklész gyilkosság árán szerezte meg. Szabó, Mediterrán mítoszok és mondák, 148.
79 Tokarev, Mitológiai Enciklopédia I 522.
80 Jankovics, A Nap könyve, 25.
81 Az Elüszion képe hasonló a kereszténység mennyországához. A görög mítoszok szerint a halottakat az alvilág bírái: Aiakosz, Minosz és Rhadamanthüsz ítélik meg. ők küldik őket az örök büntetésre a Tartaroszba vagy jutalmul az Elüszioni mezőkre. Az utóbbit legelőként képzelték el, ahol a holtak lelkeit legeltetik. Waczulik, A görögök, az etruszkok és a rómaiak, 237.
82 Seibert, Jutta (szerk.), A keresztény művészet lexikona. Corvina Kiadó, 1994, 154.; Trencsényi-Waldapfel, Görög regék, 268.
