KÖNYV:
ÉLET, HIT, LÉLEK: BEER MIKLÓS, POLCZ ALAINE, SAJGÓ SZABOLCS
„Ki vagy te? A gondolataid? Azok folyton változnak, az nem te vagy. A neved? Az nem te vagy. A tested? Folyton változik. Hát ki vagy?” – olvasom Weöres Sándor sorait az Élet, hit, lélek című könyvben, amely lényegében eszmecsere Polcz Alaine pszichológus-tanatológus, Beer Miklós váci püspök és Sajgó Szabolcs jezsuita között.
Valóban, az ember saját identitását sem tudja meghatározni: a test–lélek– tudat bonyolult kapcsolatát mindig másmás szempontból vizsgálják a tudósok is. Csak a földi létben létezünk ebben a formában, de ennek az életnek a határait is titok borítja. „Azt hiszem, az élet nem akkor kezdődik, amikor az emberi testben elkezdődik, és nem akkor végződik, amikor az emberi test bevégződik. Az még nagyon fontos, hogy a tudósok abban már nagy nehezen megegyeztek, hogy az élet, mármint a biológiai, mikor kezdődik. Ám a halál megállapítása egyre bonyolultabb – nem a szív megállása, nem is az agyhalál – sőt, a klinikai halálból vissza tudjuk hozni az embereket” – mondja a könyvbeli párbeszéd során Polcz Alaine. De ugyanilyen fontos a halál elfogadásának a kérdése is, amelyre életünkben kell felkészülni, derül ki a beszélgetésből.
Mindig úgy gondoltam, hogy a gyors, fájdalommentes, váratlan halál Isten ajándéka a jó emberek számára. Ezért lepődtem meg, amikor a könyvben egy régi ima szövegét olvastam: „Istenem, őrizz meg engemet tűztől, víztől és a hirtelen haláltól.” Miért annyira fontos, hogy ne hirtelen érjen, miért fontos készülődni a halálra? Erre is választ ad a gondolkodók beszélgetése: „Ha úgy élünk, hogy tudjuk, hogy meghalunk, egészen másképp alakul a fontossági sorrend, akkor nem a Mercedesszel és más hiábavalóságokkal törődünk” – állapítja meg a pszichológusnő. A jezsuita hangsúlyozza, hogy a halálra való készülés „nem azért van, hogy az ember valamiféle siralomvölgybe sírja be magát, hogy sötét gyászban éljen, hogy mindenféle öröm távol legyen tőle. Éppen fordítva. Azért van mindez, hogy az ember az alapoknál rendbe tegye a belső világát, a gondolkodását, és így felszabadultabban örüljön mindannak, ami van.” Ennek az életörömnek az alapja a szeretet: az esélytelennek tűnő életben is új lehetőségeket ad Isten szeretete. De ezt az állandó isteni jelenlétet fel kell ismerni, és itt kapcsolódik az élet–halál kérdésbe a hit. Nem értékelhetjük eléggé az életet, ha nem nézünk szembe – reménységgel tele – a halállal. Mit tehetünk, hogy életünk értékét és a halál elkerülhetetlenségét helyesen fogjuk fel? Legtöbbünk elvileg egyetért azzal, hogy az élet értékes és a halál biztos, mégis sokszor hanyagul és felelőtlenül bánunk perceinkkel, halálunk napján is gazdasági terveket kovácsolunk. Hogyan érthetjük meg, hogy minden, amit a halál elvehet, értéktelen, s csak az jelentős, amitől nem tud megfosztani? Miként tudatosítsuk magunkban, hogy létünk Isten ajándéka, és halálunk nem büntetés, nem vég? – A három beszélgető megegyezik abban, hogy az egyház feladata az embereket nevelni, közelebb vinni a misztikához, a spiritualitáshoz. A halál titkát csak úgy lehet megközelíteni, ha intenzív lelki életet élünk. Fel kell ismernünk életünkben az istenélményt, a Mindenható állandó gondoskodó, szerető jelenlétét ahhoz, hogy földi létünket méltóan fejezhessük be. A régi idők rítusai nem voltak primitív megnyilvánulások, hanem szükséges felkészülést jelentettek a halál elfogadására mind a távozó, mind a még itt maradó számára. Polcz Alaine szinte megtanít arra is, miként engedjünk el valakit, még ha fájdalmas is az elvesztése. Sokat kell még tanulnunk bölcs és mélyen hívő emberektől ahhoz, hogy életünk, amelynek része a halál is, teljessé váljék.
A váci püspök szavai fogalmazzák meg a legérthetőbben a halál, a hit, az élet kapcsolatát: „Amikor a halálról beszélünk, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az csak egy megálló, nem az élet vége. Amikor először láttam közelről felszállni egy repülőgépet a Ferihegyen, egy hasonlattal az jutott eszembe, hogy az Úristen minket is valami sajátos létre szánt. Átvitt értelemben a repülésre! A repülőnek először végig kell száguldania a betonon, mint egy autónak, hogy végül felemelkedhessen, hogy szállni tudjon. Ez nálunk a szeretetben, a hitben való felemelkedés. Ehhez azonban tényleg az kell, hogy a napi küzdelmekben, a helytállásban, a szeretet útján »kifussuk magunkat«, hogy fölemelkedhessünk az Isten-lét világába. A »betonra« szükség van, de nem szabad ott maradni!”
Ha elolvassunk e könyvet és elgondolkozunk üzenetén, már előkészületet tettünk a nagy „repülésre”! (Manréza füzetek 4 – Éghajlat Kiadó, Budapest 2007)
Mild Brigitte
