Marton József

EGYHÁZKORMÁNYZAT ÉS SZERZETESRENDEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZT AZ ERDÉLYI EGYHÁZMEGYÉBEN

 

Church Leadership and the Religious Orders in the Transylvanian
Diocese in the 20th Century Gusztáv Károly Mailáth, Adolf Vorbuchner, Áron Márton are the bishops of the period between the two world wars. The first was bishop of the diocese for a long time, the second only for a few month, the third lead the Transylvanian Catholics also during the 2nd world war and communism. All three bishops were leading figures for the Transylvanian Hungarian Catholics in times of trouble. The religious orders were present in different fields: in education, health care, editing and printing and other cultural activities. The most imprtant male orders in Transylvania were the Franciscans, the Piarist Fathers and the returning Jesuits. Among the female religious orders which where active in Transylvania we find the Ursulines, the Franciscan Sisters of Mallersdorf, the Sisters of Mercy from Szatmár, the Congregation of the Sisters of Mercy of Vince de Paul and the Society of the Sisters of Social Service, a genuinly Hungarian foundation that fit in perfectly, the sisters worked with the women’s associations, with young working class girls, with mothers and their children.

 

Mailáth Gusztáv Károly püspöksége a 20. században

A két világháború között a gyulafehérvári egyházmegye hívei – minden fajtájú hátrányos megkülönböztetés ellenére¹ – kifejezetten öntudatra ébredtek, összetartozásuk tudata és egyházhűségük erősödött, az iskolai és más egyházi intézményeik iránti ragaszkodásuk és áldozatkészségük megnőtt. Az egyházi újjáéledés igazi lelke az egyházmegye püspöke, Mailáth Gusztáv Károly volt. Egész egyénisége és élete történelmi magaslattá csúcsosodott. In Corde Jesu salus² jelszava szellemében élt és tevékenykedett. Magánvagyona jó részét szétosztotta a szegények, a fiatalok s nem utolsósorban a nevéhez fűződő intézmények között.

A főpásztor a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok között mindent megtett, hogy hívei szabadon gyakorolhassák vallási életüket. Szelídségével és megnyerő modorával például igen nagy hatást gyakorolt az államférfiakra, a helyi hatóságok embereire, miniszterekre, sőt a katolikus nevelésű Ferdinánd királyra is.

A világháború előtt az erdélyi magyarság közigazgatási és közoktatási intézményeit az államhatalom irányította, az egyházakat igyekeztek háttérbe szorítani. Ezalatt a románság és szászság megalkotta a saját szervezeteit, a magyarság viszont nem. Az impériumváltozás után a magyarság rájött arra, hogy az addig háttérbe szorított egyházak munkájára szükség van. Szükségszerűvé vált az egyházi vezetők közreműködése, amiből kivette részét az erdélyi főpásztor is. Mailáth püspök apostoli buzgósága a „vihar utáni” megújulást eredményezte. A katolikus közszellem és a katolikus nevelésügy újjáéledése az ő nevéhez fűződik. Újságokat alapított, mozgalmakat látogatott, megragadott minden alkalmat, hogy a katolikus közélet és szellemiség országos hírű képviselőit bemutassa egyházmegyéjének, papjainak és az ifjúságnak. A régi iskolák megújítása mellett új nevelőintézetek létesítését segítette elő, az iskolákba lelkes nevelőgárdát toborzott, lelkipásztorokat nevelt az ifjúság számára s célt, tartalmat és lendületet vitt a papság munkájába. ³

A korabeli írások a legszebb jelzőkkel illetik Mailáthot: a diákok püspöke, a szegények püspöke, a gyermekek szerelmese, az ifjúság csodálatos ismerője és kertésze. A hitélet minden területén újításokat hozott. Szívügyének tekintette a középiskolák és a kulturális intézmények nívójának emelését. Neki és a mellette álló papságnak is köszönhető, hogy a hitélet fellendült, a templomok és a gyóntatószékek megteltek.

A kultúra és a jog védelmében ő vette kézbe a zászlót. Jóformán állandóan távol rezidenciájától, hívei és „diákjai” körében a szentségekből való életre buzdított, a csüggedőkbe erőt öntött, s maradt ideje – a megaláztatásokat is vállalva –, hogy a különböző hatóságoknál jogos védelmére keljen kisebbségi jogaiknak.

1931. november 1-én látogatott utoljára az örök városba. Egyik kísérője udvari káplánja, Márton Áron volt.4 Mailáth püspökön egyre inkább a testi elgyengülés jelei mutatkoztak. Egyházmegyéjéből 1933-ban el is távozott, és a budapesti Vöröskereszt Kórházban kezeltette magát. Kötelességszerű megfontolása és saját képességeinek mérlegelése után 1938. május 18-án XI. Pius pápától felmentését kérte az egyházmegye kormányzása alól, melyet negyvenegy éven keresztül szolgált. Lemondását a szentatya május 28-án hagyta jóvá, s ugyanakkor nagyrabecsülése jeléül soteropolosi c. érseki címmel tüntette ki. Mailáth „érsek” elköszönő körlevelét „szeretett arájának”, egyházmegyéjének 1938. június 21-én írta a budapesti Vöröskereszt Kórházból. Hűséges segédpüspökét mint utódját a papságnak és a híveknek figyelmébe és szeretetébe ajánlotta; a maga részére imát kért, hogy „a keresztviselésben erős maradjon”: ez 1940. március 18-án bekövetkezett halálával véget ért.⁵

Vorbuchner Adolf püspök

1936. április havában a Szentszék a betegeskedő Mailáth Gusztáv Károly mellé utódlási joggal Vorbuchner Adolf személyében segédpüspököt nevezett ki tinnini püspöki címmel. A Mailáth örökébe lépő új püspök az egyetemes érdeklődés homlokterébe került. Évek óta folytak a nyugtalanító találgatások és nemkívánatos törekvések az ősz püspök örökébe lépő főpásztor személye körül. De annál nagyobb volt az öröm, amikor hírül ment Vorbuchner Adolf kinevezése. Vorbuchner Adolf már a segédpüspökké való kinevezését megelőző időszakban komoly szerepet játszott az egyházmegye életében. 1890. március 23-án született Aradon. Német nyelvű elemi és magyar nyelvű gimnáziumi tanulmányait Gyulafehérváron fejezte be. Megyéspüspöke a svájci Freiburgba küldte tanulni a domonkosokhoz, majd 1914. szeptember 12-én szentelte pappá. Papi pályáját a nagyszebeni Teréz-árvaházban kezdte mint nevelő. Az ott töltött pár hét a napsugarat jelentette az árva fiúk számára. Az időközben kitört világháborúban katonapap lett (Ucsnay István tábori püspök mellett). Az első világháborúban harcoló katonák lelkiatyja volt. A háború után tíz évig szolgált Brassóban. Káplánkodott és francia nyelvet tanított a gimnáziumban. Inkább a filozófia érdekelte, de a népnevelő gondolattól vezérelve megírta az erdélyi egyházmegye összefoglaló népies történetét. Igen művelt fő volt. Csak az Erdélyi Tudósítóban (V. A. jelzés alatt) közel 200 cikket jelentetett meg.⁶ Előadásaiban is vonzó papi egyéniségét ismerhették meg hallgatói. A lényeges iránti érzéke és szintetizáló ereje egyrészt megmentette attól, hogy sablonokban, megfogalmazott formulák és a tömegvélemény szerint gondolkozzék, másrészt elősegítette, hogy a tudományok fejlődését, az ismeretek rohamos tágulását is nyomon kövesse.

Vorbunchner püspökké szentelése 1936. június 7-én történt a gyulafehérvári ősi székesegyházban. Bizalom és erő töltötte el a küzdelembe belefáradt csüggedt lelkeket. Mint segédpüspök – két év alatt – bejárta a nagy kiterjedésű egyházmegye tetemes részét. Az egyházmegye kormányzására 1938. május 28-án kapott megbízást és augusztus 13-án már súlyos betegen tette le a hűségesküt a román király előtt.⁷ Mint a változásoknál lenni szokott, a megoldásra váró feladatok sokaságáról tudósítottak akkor a katolikus folyóiratok. A Szentszék és a román kormány között kötött konkordátum elveinek gyakorlati alkalmazása még tisztázásra szorult. Különösen a katolikus iskolaügy és egyéb anyagi természetű ügyek rendezését várták az új püspöktől.⁸

Mailáth méltó örökösének bizonyult. Elvhűséggel és tisztánlátással tudta képviselni egyházmegyéjének nehéz ügyeit a nehéz helyzetekben is. Számolni tudott a megváltozott helyzettel, s nagy valóságérzete és felelősségének tudata eligazította döntéseiben. Magas műveltsége, kiváló teológiai és filozófiai képzettsége, történelmi tudása segítették abban, hogy a legnehezebb és legkényesebb helyzetekben is megtalálja a helyes utat, s megformálja a biztos ítéletet. „A tisztánlátás és szinte abszolút biztos ítélőképesség volt legjellemzőbb tulajdonsága.”⁹ Vorbuchner Adolf ismerte híveinek szükségleteit s becsülettel állott ezek szolgálatában. Kötelességteljesítésben hősi példát adott. Keményen és tudatosan munkálkodott.¹⁰ A halálos betegség lázával is utolsó percig dolgozott, bár gyermekkora óta hordozott súlyos szívbajban szenvedett. Kedvelt mondása volt: „Egy parányi cselekedet ezerszer többet ér, mint rengeteg sok beszéd.” 1938. szeptember 5-én szállították a bécsi irgalmasok kórházába, ahol 10-én érte a halál.¹¹

Márton Áron püspökségének kezdete

Vorbuchner püspök halálát követően négy nap múlva, 1938. szeptember 14-én a Szentszék Márton Áron kolozsvári kanonok- plébánost a gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzójává nevezte ki.¹² Kinevezésének híre gyorsan elterjedt. Az egyházmegye új vezetőjének táviratozott Mailáth érsek is: „Igaz örömmel vettem kinevezésed. Nehéz munkádhoz Isten segítségét kérve küldöm üdvözletem”.¹³ A Szentszék gyors lépése megnyugtatta a lelkeket. Márton Áron kormányzói megbízatásában megsejtették az erdélyi hívek a püspöki kinevezést. Kinevezése nem volt meglepetés, mert bár aránylag fiatal, de már bizonyságot tett arról, hogy rendkívüli hozzáértéssel, minden követelményt kielégítően tudja megoldani a feladatokat. Magas kitüntetése osztatlan örömet keltett nemcsak hívei körében, de a más vallásúak is megnyugvással vették tudomásul, hogy minden bizalmat megérdemlő személyiség került a felelősségteljes vezetőhelyre.

Az új apostoli adminisztrátor csupán 42 éves, már eddig is fényes papi pályát futott be. Márton Áron 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson. Mailáth püspök 1924. július 6-án szentelte pappá. Előbb káplán volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson, majd hittanár Marosvásárhelyen, prefektus a nagyszebeni Teréz-árvaházban és ugyanakkor plébános Verestoronyban, udvari káplán Gyulafehérváron. Innen került 1932-ben Kolozsvárra, ahol előbb egyetemi szónok és ifjúsági prézes volt, majd az Erdélyi Katolikus Népszövetség igazgatójává nevezték ki. Ebből az állásból rendelte Vorbuchner megyéspüspök a kolozsvári egyházközség vikárius ökonómusává. 1938. augusztus 21-én a kolozsvári egyházközség plébánosává és főesperesévé választotta, melyet a megyéspüspök kinevezésével szentesített. Ugyanekkor kinevezte a gyulafehérvári székesegyház kanonokává.¹⁴

Márton Áron tevékenységével nemcsak Kolozsvárt, hanem az egész egyházmegye életét megpezsdítette. Méltóságteljesen végezte kötelességét, tele ambícióval, küzdőszellemmel. Ökumenikus törekvésével felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az – izraelitát is beleszámítva – öt felekezet között megosztott erdélyi magyarság lelki egységére. Nem véletlen, hogy amikor 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe,¹⁵ az új püspököt kitörő örömmel fogadta Erdély hívő népe felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Márton Áront a lehető legkritikusabb helyzetben állította a gondviselés az erdélyi egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népének. Már fiatal püspökként találkozott a kihívásokkal. Az 1938 után beállt diktatórikus rendszer megszüntette az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Pártot. Ismét megnőtt a püspökök szerepe. A levegőben keringő világváltozás- világháború felhői eltakarták a tisztánlátás egét a változást váró, a változástól jobbat remélő emberek szeme előtt. Márton Áron a második bécsi döntéssel teremtődött helyzetet tünékenynek ítélte. Kettészakadt egyházmegyéjének kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt, Gyulafehérváron. Pedig voltak szempontok, amelyek szerint előnyösebb lett volna elhagyni Gyulafehérvárt s átköltözni a magyarországi részekre, mert itt élt a hívek túlnyomó többsége. De ő a pillanatnyi előnyöknél messzebbre látott. Ha 1940-ben Kolozsvárra költözik, 1945-ben valószínűleg nem engedték volna vissza. Márton püspök prófétai előretekintését nem a puszta véletlennek, hanem a Szentlélek kegyelmének és saját megfontoltságának minősíthetjük.

Gyulafehérváron távolról tudta figyelni a nagyvilági eseményeket. Nagy magányosságában okos és bölcs tanácsokat osztogatott a hozzá folyamodóknak. Vigasztalta és erősítette Dél- Erdélyben élő híveit. A politikától igyekezett távol tartani magát. Következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával tovább növelte tekintélyét.¹⁶

A papság és a papnevelés a két világháború között

Az egyházmegye papsága a népnevelés irányítójaként igyekezett munkakedvet csöpögtetni a háború utáni új helyzettel szembesülő embereknek. A nagy fordulat után a szerzetesrendekkel karöltve különösen a megszervezett missziók megtartásával alakítgatták a katolikus egyházhoz hű népet. Az 1918-ban szünetelő gyulafehérvári szeminárium lassan benépesedett. Egyre többen vállalkoztak a papságra, a papnövendékek száma a háború előtti jobb időkét kezdte utolérni. Ebben az is közrejátszott, hogy a fiatalok maguk előtt elzárva látták a világi pályákat. Az egyházmegye „szeme fénye” intézményeként kezelt papnevelde épülete igen szerény maradt a státusi gimnáziumok nagyszerű „palotáihoz” viszonyítva.¹⁷

Szerzetesrendek a két világháború között

A két világháború között virágzó katolikus élet bontakozott ki a romániai egyházmegyékben. Ebben nem kis szerepet játszottak a szerzetesrendek.¹⁸

Férfi szerzetesrendek
Erdélyben a legnépesebb férfi szerzetesrend az obszerváns ferenceseké, ők a Szent Istvánról elnevezett (Stefanita) provinciában tömörültek. 1900-ban e rendtartományhoz csatolták a három dél-erdélyi bulgarita kolostort (Déva, Alvinc, Körösbánya), majd a világháborút követően a kapisztránus provinciától a szatmári, a máriaradnai és kaplonyi kolostorokat. Így az impériumváltozás után összesen 27 rendházzal és 203 rendtaggal rendelkeztek. A 19. század végén és a 20. század elején a rend – Róma kezdeményezésére – belső reformon ment keresztül. A sokféle szellemű és ruhájú ferencrendiek egyesítésének küzdelme eljutott Erdélybe, és lázba hozta a kedélyeket. A római szellemet rosszul fogták fel és valósították meg. A rendtartomány vezetői élükön Csiszár Elekkel sokat fáradoztak, hogy a szigorú rendi szabályokat érvényesítsék. Törekvésükben az vezette őket, hogy a rendtagok megfeleljenek ferences hivatásuknak: elemi és polgári iskolákban való tanításukkal, lelkipásztori munkájukkal (17 plébánia) és a missziók tartásával. A katolikus szellem és a ferences lelkiség népszerűsítését a ferenceseknek sikerült lapjaikon keresztül előmozdítani. Tartományi székhelyükön, Kolozsváron működtették a Szent Bonaventúra nyomdát. A modern sajtóapostolkodás erdélyi megteremtője, Trefán Leonárd főatya (1914–1924) 1920-ban elindította a Szent Ferenc Hírnöke hitbuzgalmi jellegű lapot (1921-től Hírnök), amely máról holnapra közérdekű szépirodalmi folyóirattá alakult át. A Hírnök havonta kétszer jelent meg, tág teret nyitott olyan katolikus írói törekvések számára, amelyek egybeestek a magyarság legtisztább célkitűzéseivel. A Hírnökhöz hasonlóan nagy elterjedésnek örvendett az 1923-ban indított Katolikus Világ havi néplap. Egészen új indítású volt A Szent Kereszt folyóirat (1926-ban).

A különböző szinteken szervezett rendi kiképzés rendházaikban történt. Működtettek kisszemináriumot (seraficum) Székelyudvarhelyen, noviciátust Medgyesen, filozófiaoktatást Csíksomlyón és teológiát Vajdahunyadon. A Stefanita rendtartomány a 30-as években annyira megerősödött, hogy szerzeteseket indíthattak az Amerikai Egyesült Államokba az ottani magyar nyelvű hívek lelkipásztori szolgálata céljából, valamint a kínai misszióba.

A ferencesek konventuális ágának, a minoritáknak erdélyi házait az impériumváltozás után szervezték külön rendtartománnyá, Arad központtal.¹⁹ Itt nyomdával rendelkeztek, s a Vasárnap című szépirodalmi lapot adták ki. Az erdélyi egyházmegyékben összesen hat rendházuk volt és négy plébániát vezettek. Noviciátusuk Marosvásárhelyen és teológiájuk Nagybányán volt.

A ferencesek harmadik ágának, a kapucinusoknak egyetlen házuk volt az országban Nagyváradon két rendtaggal.

Szent Ferenc szellemében működött a harmadik rend, a terciáriusok. Erdélyben a 20. század elején virágzás állt be e téren. A Stefanita rendtartomány vezetői külön odafigyeltek a terciáriusokra. A rend szétszóratását követően (1949) sem szűnt meg. A harmadik rend tagjai hivatalos szervezettség nélkül ápolták családjaikban Szent Ferenc szellemét.²⁰

A piaristák erdélyi tagjai 1920-ig a magyarországi tartományfőnök hatósága alá tartoztak. Az impériumváltozáskor négy rendházuk (nagykárolyi, máramarosszigeti, kolozsvári, temesvári) és a rendházakhoz tartozó gimnáziumok Romániához kerültek. 1921-ben Temesvár központtal először mint vicariatus működtek, majd 1925-ben önálló rendtartománnyá szerveződtek, jóllehet ekkor a rendtagok száma 53-ról 35-re esett vissza. Kolozsváron a Státus tulajdonát képező gimnáziumukban szerződés alapján tanítottak. Ezért itt a szerzetesi iskolákra vonatkozó 1925-ös törvényt nem alkalmazhatták, és a tanítási nyelv a magyar maradhatott, ám Temesváron az állami törvények miatt áttértek a román tanítási nyelvre. A rendi növendékek a kolozsvári rendházban készültek hivatásukra, itt szervezték meg a novíciusok számára a tanárképzőt és a teológiai oktatást.²¹

Az 1773-ban egyházilag eltörölt és 1814-ben visszaállított jezsuita rend későn kapott lehetőséget az erdélyi bejövetelre. Előbb Hám János püspök telepítette le őket 1858-ban Szatmárra, rájuk bízta a gimnáziumot és a püspöki konviktust, a Jézus Szíve Gárda gyermekszervezetet, amelynek hetilapja a Szív volt. A szatmári rendházból a jezsuiták gyakran vállaltak munkát az erdélyi egyházmegyében is, különösen a státusi gimnáziumokban vezettek lelkigyakorlatokat. Mailáth püspök szerette volna őket 1907-ben visszatelepíteni az akkor üresedő valamelyik ferences kolostorba. A ferences káptalani tanács annak reményében, hogy idővel minden kolostorukat benépesítik, elzárkózott a főpásztor óhajának teljesítésétől. A 20. században Czernowitz (Cernăuţi) központtal a romániai jezsuiták önálló rendtartománnyá formálódtak. Külön görög katolikus ág is indult. A latin és a görög szertartású jelöltek közös noviciátusban nevelkedtek, s ez elég sok súrlódáshoz vezetett. A jezsuiták a harmincas években Kolozsváron is letelepedtek, ahol átvették a kolozsmonostori plébánia irányítását.²²

A háború alatt Nagyváradra a lazaristák települtek le, a gyulafehérvári egyházmegyében is vállalkoztak lelkipásztori munkára: Kolozsváron az Irisz telepen és a Kerekdombon, Szamosfalván és Csíkszeredában. Rendi hivatásuknak megfelelően a plébániai lelkipásztorkodás mellett missziókat és lelkigyakorlatokat tartottak.

Női szerzetesrendek
Erdély majdnem minden nagyobb városában őrzi a hagyomány egy-egy apácazárda emlékét a középkorból. A városi kolostoraik „leányiskolákkal” voltak egybekötve, amelyek a reformációval megszűntek. A rendszerváltozáskor a női szerzetesrendeknek mintegy 400 tagja működött csak az erdélyi egyházmegyében. Számukat növelte a trianoni béke által Romániának ítélt egykori magyar területen, részint iskolákban és nevelőintézetekben, részint kórházakban működő nővérek száma. Az erdélyi katolikus rendek (status catholicus) már 1722-ben elhatározták, hogy Nagyszebenbe, a régi domonkos zárdába betelepítik az orsolyitákat. Az apácák bejövetele elé a városi tanács 10 évig akadályokat gördített. 1733. július 12-én költözhettek be az orsolyiták az egykori domonkosok zárdájába. Még ugyanazon évben háromosztályú német elemi iskolát indítottak. Két évre rá internátust is nyitottak, és attól kezdve két elemi iskolájuk volt: a belső – gazdag gyermekek, s a külső – a szegény gyermekek oktatására. Ez a kétféle iskola 1908-ban szűnt meg, amikor a kettőt egyesítették, s ezáltal létrejött a polgári leányiskola. Az orsolyiták internátust is vezettek. A 20. században általában 40 nővér oktatott a négyosztályú elemi és a négyosztályú polgári iskolában. Az internátusban magánúton kézimunkát, zenét, nyelveket tanítottak az iskolába nem járó leányoknak.

A Nagyszebenben tevékenykedő orsolyiták rendje letelepítésétől számítva 123 éven keresztül az egyetlen női szerzetesrend volt Erdélyben. Haynald Lajos és Fogarasy Mihály püspökök a nőnevelés felkarolásának érdekében más női szerzetesrendeket is betelepítettek.²³ A Szatmári Irgalmas Nővéreknek Szatmáron volt az anyaházuk. Romániában az erdélyi egyházmegyéket tekintve a legelterjedtebb női szerzetesrend volt: 273 nővérrel, 43 intézménnyel. Csak a gyulafehérvári egyházmegyében hat házuk volt. Haynald Lajos püspök székhelyére, Gyulafehérvárra 1858. augusztus 18-án telepítette le a szatmári irgalmas nővéreket, akik szeptemberben meg is nyitották az elemi iskolát. A püspök a betegekre is gondolt és 1864-ben kórházat alapított, amit szintén a nővérekre bízott. Templomukat és korszerű zárdaépületüket Fogarasy püspök építtette fel a saját költségén. 1908-ig rendszeresen ingyen ápolták a betegeket vallási és nemzetiségi különbségtétel nélkül. Iskolájuk átalakult négy felső osztályú polgárivá. A 20. században átlagosan 20 nővér működött. Internátust is vezettek. Fogarasy Mihály püspök 1876-ban szülővárosába, Gyergyószentmiklósra is betelepítette a nővéreket, akik mindjárt el is kezdték a tanítást. Iskolaintézményük a 20. században: óvoda, elemi és polgári iskola, internátus. A nővérek száma 10 körül mozgott. A székelyudvarhelyi egyházközség 1881-ben leányiskolájának vezetését a szatmári irgalmas nővérekre bízta. Óvodát és hatosztályú elemi iskolát vezettek 1919-ig. Akkor megszüntették az óvodát és polgári leányiskolát állítottak fel. Körülbelül 10 nővér irányította az elemi és polgári leányiskolát.

Sepsikőröspatakon özv. gr. Kálnoky Félixné 1892-ben alapított egy leányintézetet s annak vezetését az irgalmas nővérekre bízta. Óvoda, elemi leányiskola és internátus vezetését négy nővér végezte. Sepsiszentgyörgyön 1924-ben a kórházban öt irgalmas nővér vette át a betegápolást. Kolozsváron a Szent Erzsébet aggmenházat 1912-ben a szatmári irgalmasokra bízták.²⁴

Az erdélyi egyházmegyében legelterjedtebb női szerzetesrend a Boldog Josef Nardini (1821–1862) által alapított Mallersdorfi Szent Ferenc-rendi Nővérek kongregációja. Betelepítésükre vonatkozó hivatalos eljárások Haynald Lajos püspöksége utolsó napjaiban kezdődtek el. Ebben igen nagy szerepet játszott Montenuovo Vilmosnak, Erdély parancsnokának felesége, Batthyány Julianna. A szegények nyomorával és elhagyatottságával együtt érző grófnő az Erdélyben is könyöradományokat gyűjtő ferences nővérekben „feltalálta azt az apostoli szeretetet, amivel eszméit megvalósíthatja.” A grófnő kitartó kérésére Haynald püspök a nővérek Erdélyben való településéhez 1864. július 1-én beleegyezését adta.

1864. november 19-én érkezett meg Nagyszebenbe az első hat nővér. Ezt követően Nagyszeben valóságos kisugárzási központtá alakult. Plébánosok, városok vezetői versengtek, hogy a leányifjúságot a ferences tanítónőkre, betegjeiket az ápoló nővérekre bízzák. 60 év múlva már 16 rendházban 272 nővér működött. Erőteljes fejlődésük és a bekövetkezett rendszerváltás 1922-ben az önálló erdélyi provincia felállítását tette szükségessé. 1923-ban az erdélyi püspök főhatósága alatt Petrozsényben fölállították a noviciátust, s a házfőnöknőt kinevezték erdélyi tartományi főnöknővé. Nagyszebenben a nővérek kezdetben magánházaknál végezték a betegápolást, bérházukban internátust nyitottak és tanítottak. Fogarasy Mihály és Mailáth G. Károly püspökök anyagi segítségével és Bilinszky Lajos egyházmegyés pap elévülhetetlen munkája (1893–1940 között igazgatója) révén a nagyszebeni ferences nővérek intézménye épületeivel és iskolarendszerével Erdélynek lelki központjává, a nőnevelés és női tanítóképző fellegvárává fejlődött. A kezdeti elemi iskola mellett 1890-ben beindították a lánygimnáziumot, 1894-ben az óvodát, 1896-ban az elemi tanítóképzőt, 1914-ben polgári iskola tanítóképzőjét, 1921-ben a felsőkereskedelmi leányiskolát. Aszebeni ferencrendi intézet keletkezésétől felszámolásáig (1948) az elhagyott, árva, szegény gyermekek tanítását, felnevelését tekintette feladatának a legcsekélyebb havi díj ellenében, vallási és nemzetiségi különbségtétel nélkül. Az első 30 évben már 695 növendék nyert az intézetben tanítónői oklevelet. Ez lehetővé tette, hogy a ferences nővérek Erdély más helységeiben is megtelepedhettek. Nagyszebenben a nővérek száma a két világháború között általában 50-60 között mozgott.

A ferencrendi nővérek hivatásuknak megfelelő szolgálatot teljesítettek Holzmány, Hátszeg, Petrozsény, Marosvásárhely, Brassó, Nagyvárad, Lupény, Dicsőszentmárton, Szilágysomlyó, Kolozsvár, Szamosújvár, Vulkán, Sepsiszentgyörgy helységekben. Petrozsénybe 1887-ben telepedtek le. Itt a kórházban betegeket ápoltak, elemi és polgári leányiskolát, valamint internátust vezettek. A nővérek száma 20 körül mozgott. Marosvásárhelyen 1893-ban kezdték el tanítást az elemi és polgári iskolában. 1907-ben bentlakást is építettek. Általában 20 nővér tevékenykedett az 1948-ig fennálló intézetükben. Brassóban (1895-től) nagyon szépen alakult az iskolarendszerűk. Négy évig csak betegápolással foglalkoztak, majd elemi iskola osztályait vezették. 1901-től polgári iskolát, 1909-ben háztartási tanfolyamot, 1920-ban kereskedelmi tanfolyamot indítottak. A nővérek száma húszon felülre emelkedett. Kolozsvárra a nővérek 1899-ben mentek, és az egyetemi klinika szolgálatába álltak. 1925-ban 72 nővér gondozta és ápolta a betegeket.²⁵

A Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek temesvári letelepedésük után az erdélyi egyházmegyében is otthonra találtak. Először Désen vették át az iskola és az internátus vezetését (1906-ban). Itt általában 10 nővér működött. Kolozsváron az egyházközség által 1911-ben alapított és annak tulajdonát képező Marianum Tan- és Nevelőintézetet vezették 1948-ig. A Marianum keretén belül hat iskolatagozat működött (1. elemi leányiskola, 2. polgári leányiskola, 3. leánygimnázium, 4. hároméves női felsőkereskedelmi, 5. egyéves női kereskedelmi, és 6. női háztartási szaktanfolyam) az 1923-as oktatási törvényig, amikor három tagozatot megszüntettek, és maradt az elemi, a felsőkereskedelmi és a leánygimnázium.²⁶

A Paulai Szent Vincéről nevezett irgalmas testvérek 1896-tól 20 éven keresztül a nagyszebeni elmegyógyintézetben szolgáltak. 1913-ban Csíksomlyón alapítottak árvaházat, ahol vezették az árvák részére felállított elemi iskolát is.²⁷

Újszerű voltak viseletében, munkaterülete tekintetében a Szociális Testvérek Társasága: női egyesületek, árvaházak és egyéb szociális intézmények vezetésével foglalkoztak. A társaság modern formában megjelenő, társadalmi munkát végző, bencés szellemű szentlelkes életet képvisel. A szociális testvérek gyermek-, nő- és családvédelem érdekében mozgalmakban és intézményekben (szülőotthonokban,28 gyermek- és öregotthonokban) szolgálták a keresztény értékrenden épülő társadalmat. Az ősi szerzetesi eszményt az „élet sűrűjében” megélni kívánó, Budapesten alig öt éve alakult (1923) társaság tagjai Temesvárról telepedtek át Kolozsvárra (1928). Itt a Státustól bérbe vett Központi Szállót (Hotel Central) vezették, amelynek jövedelmét szociális és kulturális programjuk megvalósítására fordították. Az „árva közügy” minél önzetlenebb szolgálata érdekében – szabályzata szerint – a társaságnak saját intézményei, a szociális iskolákat kivéve, nem lehettek, s saját neve alatt sem mozgalmakat, sem egyesületeket nem vezethetett. De hivatásos és képzett munkásokat adott a testvérekben a legkülönbözőbb egyházi és világi munkaterületekre. Így a testvérek mint mozgalmi szervezők, egyesületi vezetők (Erdélyi Szociális Szervezet, nőszövetség, leányklubok, leányegyesület), egyházközségi nővérek, hitoktatók, szegénygondozók, vasút- és kórházmissziók vezetői, egészségügyi nővérek, járási-városi szociális előadók, vendéglátó-ipari munkások, lapszerkesztők (A Nap, Vasárnapi Harangszó) dolgoztak sok helységben az egyházmegye határain belül és kívül. Plébániák és szociális intézmények képzett szociális munkások, vezetők iránti egyre növekvő igényét látva a társaság 1933-ban Nagyváradon Egyházközségi Nővéreket Képző Iskola néven kétéves szociális iskolát nyitott. Néhány éves kiesés után 1939-ben Kolozsváron Szociális Szeminárium, majd Katolikus Női Társadalomtudományi Szakiskola néven mint hároméves szociális főiskola működött tovább. Ennek az iskolának a tanárai – Erdély egyházi és világi vezető emberei és szociális testvérek – önzetlen munkájukkal járultak a növendékek képzéséhez. A végzett növendékeket a társaság az Erdélyi Szociális Munkások Egyesületében (ESZME) fogta össze. Így akarta megőrizni őket attól, hogy hivatástudatot kívánó munkájukat pusztán hivatalnokok módjára lássák el. Ennek megvalósítására a végzett növendékek évenként lelkigyakorlatra és szociális továbbképzésre visszatértek az iskolába. A központ évközben is körlevelekkel, lelki és tanulmányi napokkal igyekezett tagjaiban fenntartani és továbbfejleszteni a szociális munkához elengedhetetlen mélyebb lelkiséget és szaktudást.

A szociális testvérek nélkül elképzelhetetlen az erdélyi nőmozgalom munkája. A szakmailag is képzett testvérek azzal a helyzetelőnnyel is rendelkeztek, hogy a katolikus női szervezkedést semmiféle más nőmozgalmi munka nem előzte meg. De szerencsésnek mondható az is, hogy minden vonalon keresztény világnézeti alapon indult el a szervezkedés, amely egészséges fejlődéshez vezetett. Az 1933. évben a testvérek 39 szociális szervezete 36 leányklubot és 45 leányegyesületet vezetett. A leánykluboknál és a leányegyesületeknél a fő cél az önnevelés volt. A leányegyesületi mozgalom, amely főleg a falusi leányok védelmére alakult, a jó központi vezetésnek köszönhetően a 30-as években virágzásnak indult.²⁹ 1940-től az új lehetőségeket kihasználva a szociális testvérek nagyobb aktivitásba kezdtek. Kolozsváron 12 hónapos szociális szakiskolát indítottak az Országos Szociális Felügyelőség által megkövetelt tanterv alapján. A tanfolyam 10 hónapos elméleti és két hónapos gyakorlati képzést nyújtott. Az iskola előadói a tudományegyetem és a teológia tanárai és a szociális testvérek voltak.³⁰

Jegyzetek

¹ A két világháború között különösen sok támadás érte a katolikus papságot és világiakat egyesítő egyházmegyei autonómiát (önkormányzat), az Erdélyi Római Katolikus Státust, amely a megyéspüspök vezetésével működő intézmény volt. Ennek fő munkaterülete az egyházi, iskolai és alapítványi javak kezelése és ügyeinek intézése.
² Jézus szívében az üdvösség.
³ Márton Áron, Előszó. 2.
⁴ SS. Római figyelő. Az Apostol XII/39. (1938) 3.
⁵ D. S. Mailáth érsek. Az Apostol XII/27. (1938) 6.; Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Cluj-Kolozsvár 1940. 149–237.; Az Alba-Iuliaii püspökség nagy napjai. Az Apostol XII/29. (1938) 3.
⁶ Veress Ernő: V. A. Erdélyi Tudósító XIX. (1936) 171–172.
⁷ Az eskütételt követő beszédében jelzi, hogy már két évvel ezelőtt is megjelent a király előtt; ekkor is zavaros volt a helyzet az eszmék világában. Attól kezdve a zűrzavar csak súlyosbodott. Erős meggyőződése, hogy püspöki szolgálata („még ha kicsiny és jelentéktelen tényező vagyok az ország életében”) Krisztus uralmának, az egyetértés, a béke és a szeretet uralmának szolgálata. Lásd Az Apostol XII/34. (1938) 3.
⁸ Albrecht Dezső, Metamorphosie Transylvaniae. Hitel 2. (1936) 164.
⁹ Márton Áron, Püspökünk sírja előtt. Az Apostol XII/38. (1938) 3.
¹⁰ Írói munkásságát igazolja – az Erdélyi Tudósító 200 cikkén kívül – az Erdélyi püspökség története címmel nyomtatásban megjelent munkája, valamint a Nagyszebeni Plébánia Domus Históriájának három nagy kötete.
¹¹ Jakubinyi, Romániai archontológia. 15.; Badilla János, Vorbuchner Adolf püspök. Az Apostol XII/52. (1938) 4.
¹² Nuntiatura Apostolica Romania, Bucurešti, Nr. 316–38. 25. septembrie, 1938.
¹³ Apostoli kormányzó a gyulafehérvári egyházmegye élén. Az Apostol XII/39. (1938) 4.
¹⁴ Domokos Pál Péter, Márton Áron életútja. Az Apostol XII/40. (1938) 4.; Transzilvánia fővárosának új plébánosa: Márton Áron. Az Apostol XII/35 (1938) 4.
¹⁵ A S. Congregatio Consistorialis 630. sz. dekrétumával nevezte ki Márton Áron gyulafehérvári püspöknek.
¹⁶ Marton József, Márton Áron, Erdély püspöke. Gyulafehérvár 2002. 13–16.
¹⁷ Figyelő. Erdélyi Tudósító XIX. (1936) 279.
¹⁸ A szerzetesrendekről jó összefoglalót lásd Erdélyi Magyar Évkönyv I. 46–57.
¹⁹ A moldvai minorita rendházak nagyobb számmal külön Szent Józsefről elnevezett provincia keretén belül működtek. 1895-ben szervezték meg a Szent Józsefről elnevezett provinciájukat, amelyhez akkor 10 ház tartozott, mindenütt plébániát is vezettek. Moldvában a nagyobb plébániák az ő kezükben voltak, s ezért sok súrlódás volt a iaši-i püspökkel. Hãlãucešti-ben (Halasfalva) volt a teológiájuk, Szabófalván pedig a nyomdájuk.
²⁰ Benedek Fidél, Az erdélyi ferences rendtartomány II. Kolozsvár 2002. 60–64.; uő: Világi ferencesek. Kolozsvár 1948. 2–23.; Boros Fortunát, A franciskánusok működése Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 494–497.
²¹ Patay József, A piarista-rend Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 510–511.
²² Olasz Péter, A jezsuita-rend Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 512–513.
²³ Bilinszky Lajos, A női szerzetesek működése Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 524–525.
²⁴ Bilinszky, A női szerzetesek működése Erdélyben. In: Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene. 526–527.
²⁵ Bilinszky, A női szerzetesek működése Erdélyben. 528–539.; uő: A ferencrendi nővérek nagyszebeni tan- és nevelőintézetének története. Nagyszeben 1903. 57–148.
²⁶ Bilinszky: A női szerzetesek működése Erdélyben. 539–541.
²⁷ Bilinszky: A női szerzetesek működése Erdélyben. 542.
²⁸ Az egyik legfontosabb a csíkszeredai Salvator Egészségház, amely nemcsak szülőotthon, hanem „gyermekkórház” is volt. Ld. Nagy András: Városkép, 106–108.
²⁹ Künnle Ilus: Az erdélyi katholikus nőmozgalmi munka. Erdélyi Tudósító XVI. (1933) 64–66.
³⁰ Figyelő. Erdélyi Tudósító XXI/11. (1942) 176.; Walter Ilona: A Szociális Testvérek Társasága. Diplomadolgozat, kézirat.