MI VAGY KI A KATEKÉTA?
A katekéta identitása

The identity of the catechist

Identity is an actual issue nowadays. The identity of the catechist, the one who „teaches” religion is a special question. Identity has two dimension. One choses to become somebody: this is a free choice. The other dimension of identity comes through God’s grace that helps to interiorize the chosen dimensions. Thus in forming one’s own identity the person cannot be passive. On one hand the identity of the catechist is given by the church. On the other hand it is the result of his/her free choice. The catechist is not merely a private person. He or she represents the church as well. The knowledge he/she passes on is more than just any kind of teaching or ideal: it has to be connected to the life and practice of a community and it is strongly connected to the life of the church. Being a catechist is a vocation. The vision of the catechist is from God. God trusted this to the church and it has been fulfilling the vocation of religious education of generations. It is important to subordinate those institutions that are involved in religious education to the church. Thus the education will lead to an identification with the human image of Christ. It is a permanent job of the catechist to work on his/her identification with the serving, praying Christ who formed communities. The catechist echoes Christ. Becoming a catechist also depends on the conversion of the person.

Manapság a szakirodalom egyre több tanulmányban foglalkozik az azonosság, illetve az „identitás” kérdésével. Mit is jelent és mit „takar” az identitás? Milyen forrásokból eredve alakul ki? Mennyire örökölt és mennyire szabad döntésből fakad? Tanítható- e egyáltalán, vagy teljesen „magánügy”? Ha tanítható, akkor mi a nevelő szerepe a folyamatban? Az identitás mennyire rugalmas és mennyire változatlan? A kérdések sora tovább folytatható. Ezekről a kérdésekről a kutatók egymástól eltérő véleményeket hangoztatnak, viszont egyetértenek abban, hogy a kérdés lényeges. Azt is vallják, hogy mivel az egyén személyiségében a hivatás jelentős helyet foglal el, az identitás kérdéséhez tartozik a személyi és hivatásbeli dimenzió is. A helyes identitás fontos kiindulópont, amely segít megfelelő viszonyokat kialakítani a teremtett világgal, másokkal és önmagunkkal is. Esetünkben nem kívánok általános identitáskutatást végezni, ehelyett konkrétan a katekéta identitásának a kérdését szeretném körbejárni. Szokatlan forráshoz fordulok kiindulópontként, William Shakespeare művéhez, a Rómeó és Júlia című színdarabhoz, amelynek egy részletét emelem ki. Ebben a részben Júlia az elnevezés jelentőségét firtatja.

„Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó? / Csak neved ellenségem, nem magad. / És te önmagad vagy és Montague. / Mi a Montague: se kéz, se láb, se kar, / Se arc, se test. Ó, válassz más nevet! / Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, / Bárhogy nevezzük, épp oly illatos. […] / Dobd le neved!”¹

Júlia érvelése meglehetősen jól tükrözi korunk téves gondolkodását. Ha nem tetszik egy név hozadéka, akkor azt egyszerűen nevezzük el valami másnak! Nem áll szándékomban e rövid részlet elemzése, ehelyett inkább néhány veszélyes tendenciára kívánok rámutatni. Abból az állásfoglalásból indulok ugyanis ki, hogy az identitás kérdésében nem mindegy, minek hívunk vagy nevezünk valakit. Júlia nem gondol bele, hogy a szeretett Rómeó személyiségéhez hozzátartozik a nem kívánt Montague név is mint személyiségének szerves része. Továbbá lehet, hogy a rózsa illata nem változik a név kicserélésével, viszont az emberek viszonya a rózsához igenis megváltozna, ha az átvett név mondjuk egy gyomnövényre utalna. De Shakespeare nem kertészeti szempontból hozza ezt a példát. Nem kérdéses, hogy a személyiség több, mint a név. Viszont az identitás kialakításához szükséges a helyes viszonyulási pontok megjelölése is (mi az, ami létéhez hozzátartozik és mi az, ami tőle független). Ehhez pedig elengedhetetlen a dolgok és tulajdonságok konkrét megnevezése. A katekéta identitásában a tiszta értelmezés és a lényegi tulajdonságok megnevezése a lényeges. Amikor ezt nem látjuk, akkor Júlia tanácsa érvényesülhet: dobd el neved! Ne légy katekéta, hanem valami más! Csakhogy a katekéta nem dobhatja el a nevét, mivel nem ő dönti el, mit tartalmaz a név, hanem az egyház, akié a katekézis. Ha lemondunk a névről, egy lényeges dimenzióról mondunk le, amelyet a katekéta fogalma hordoz. Ebben rejlik a katekéta identitása és feladata is. Ha az átnevezés során lényeges dimenziók maradnak el, akkor a szolgálatából is elmaradnak ugyanezen lényeges dimenziók. Itt többről van szó tehát, mint pusztán a név kicseréléséről.

Problémafelvetés

Napjainkban különböző és gyakran egymástól eltérő módon akarjuk meghatározni, mit jelentsen a katekéta fogalma. A katekéta mivolta, jelentése és feladatköre bizonytalanná vált, és ennek tragikus következménye a katekéta lényeges feladatának az elhanyagolása – vagy legalábbis a gyengülése. Ez a probléma viszont a láncreakció törvényszerűségével hat gyermekeink, fiataljaink és felnőtteink katolikus keresztény identitására, és végső soron komoly hitbeli és erkölcsi káoszhoz vezet.

Miért nem világos a katekéta mivolta? Mindig kérdőjeles volt identitása és feladatköre? Nem. Amikor a család, a társadalom, a vallási tér és a szabadidő eltöltésének módja azonos értékeket támogatott és hordozott, a feladatatok egyszerűbbek voltak. Csupán tanítani kellett! Elég volt, ha valaki oktató volt. Majd a család, a vallás és a társadalom nevel és megerősíti mindazt, amit a gyerek az iskolában tanult. De az a világ már rég elmúlt, és sok minden megváltozott. Pedig a katekéta mivoltának meghatározása sokban függ működése területének ismeretétől, attól a társadalomtól, amelyben hatni akar, hatnia kell. Mi változott? A civilizált országok minden szintjén történtek változások: megsérültek vagy összeomlottak a kultúrák és társadalmi hagyományok, gyengültek a gazdasági, politikai és különböző kormányzási formák; elmozdultak az országhatárok, óriási demográfiai felfordulást eredményezve. Ezek mind új problémákat és kérdéseket szültek. E kérdéseket a katekétának a saját élettere vonatkozásában fel kell mérnie, ismernie kell azt a társadalmat, amelyben él, amelynek kateketizálásán fárad: a kontextust, amelyben a rábízottak és maga is mozog, a hatásokat, amelyek hatnak rá, esetünkben az erdélyi valóságot, ami esetenként más, mint másutt, még ha a nagy tendenciák a mai globális világban beszüremkednek is.

Ma Magyarországon a hagyományos életformák megváltoztak: házasságok estek szét, és megnőtt a csonka családok száma. A fiatalok között, még a „jó” keresztények között is, elterjedt az együttélés gyakorlata, és sokak szemében a szüzesség már nem védendő, kívánt érték. Az abortusz lett a kiút a nemkívánatos helyzetekből gyakran a kereszténynek valók között is, és sok esetben a fogamzásgátlás eszközei lettek a „randi” normális kellékei. Sokan az utcán élést (a csöves életformát) vállalják a valahová tartozással szemben, és a munkanélküliség miatt is sokan váltak ki- vagy bevándorlókká. Az erőszakos politikai helyzetek miatt világszerte megnőtt a menekültek és bevándorlók száma. Rövid idő alatt egy gyökértelen és hagyományától megfosztott társadalom jött létre Magyarországon, amelyben a felelősség is tompult, mivel nincs ki számon kérjen. A gyökértelenség állapota még a plébániai közösséget is érinti. Sok felnőtt hívő nemcsak nem vállalja a saját plébániaközösségének összetartásáért való erőfeszítést, felelősséget és munkát, hanem egyházszemlélete is hiányos. Sokan nem hiszik, hogy a plébánia hívő közössége Isten misztériumának a tere, Isten országának megnyilvánulási helye, és hogy a közösség Isten választott népének a közössége.² A felsorolt problémákból sok fájdalom és bizonytalanság keletkezett, amely lényegesen érinti az identitáskérdést, és minden területet áthat: a személyiséget, a nemi identitást, a társadalmi, kulturális és vallási dimenziókat egyaránt.

Az iskolarendszer (az egyházi és önkormányzati) sem maradt Magyarországon sértetlen tér. A nevelőkkel szemben egyre több a követelmény, és egyre zavartabb az emberkép, amelyre nevelniük kellene. A mai napig nem sikerült stabilizálni a sokrétű problémák utóhatásait. Ebben a közegben kell a katekétának „feltalálnia” magát, miközben sokszor nem világos, hogy kinek vagy minek feleljen meg. Az igazgatónak? A szülők igényeinek? A kormány előírásainak? Saját elképzelésének? Ki kérheti őt számon? Ki felügyelheti? ő mivel vagy kivel azonosuljon? És főleg: mi is konkrétan a feladata?

Ezek a problémák más-más fényben csapódnak le Európaszerte. A hívő életét mélyen befolyásolta és gyengítette a szekularizáció és az anyagias szemlélet Nyugat-Európában.3 Az északi területeken a protestáns testvérek nagy létszámához képest elenyésző katolikus kisebbség gyenge és visszahúzódó jelenléttel vegetál, és gyakran úgynevezett semleges keresztény tanításban vesz részt, ami miatt hitének sajátos ajándékaival sincs tisztában sok katolikus.

A keleti terület háborús üldözések időszakát élte át, itt sok esetben a katolikus hitre nevelés (amennyiben volt) nem tudatos identitást alapozott meg, hanem éppen csak a lelket tartotta a hagyományra hagyatkozó hívőkben. Viszont gyakran éppen ezért ezeken a területeken ragaszkodnak a vallásossághoz, ugyanakkor már nem tudják átadni a következő nemzedéknek a lényegi értéket és hitbeli tartalmat. Nincs hordereje a hagyománynak a fiatalok számára, akik ezért aztán gyakran elfordulnak vallásuktól és más ideológiák felé irányul érdeklődésük.

A katekézis egyházi természete

Ha a katekétának nincs konkrét identitása és küldetéstudata, az európai kultúra viharos tengerén csupán vergődni tud. De hála Istennek, nem kell „kitalálni”, hogy egy ilyen helyzetben milyen vagy ki legyen a katekéta, mivel az anyaszentegyház gondjára van bízva mindaz, ami az embert neveli. Az egyház nem akarja és nem tudja elválasztani intézményei működését a missziós küldetéstől, hiszen a misszióért létezik. Feladata, hogy a teljes emberi életre neveljen, amely azonos a keresztény élettel. A keresztény életre nevelés a teljes emberré nevelést jelenti. „Az azonosság keresése, következésképpen, segíti a hinni tudást. »Az önkibontakoztatás a krisztusi kibontakozás létalapja.« Ezt akadályozza meg az elidegenedés. Az azonosság kérdése a jelenkor szellemi légkörének kulcskérdése.”⁴ Mivel a katekézis lényeges célja a keresztény életre nevelés, szoros összefüggésben áll az egyház feladataival. A katekéta az egyház szolgálatában áll, különösen az egyház küldetésében részesedik. Ezért az egyház „őrzi” a katekéta konkrét identitását és szabja meg konkrét feladatkörét. Ebben kell érteni és ilyenként kell megőrizni a katekézis egyházi természetét.⁵

„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19) Ezt a parancsot az Úr egyházára bízta, és az minden egyes nemzedékre vonatkozik. Bár mindenkit érint a missziós parancs, vannak külön kiemelt feladatok, melyeket „szakértőkre” bíz az egyház. Ezen szakértők körébe tartozik a katekéta.

A katekézis egyházi természetének értékelésekor a katekéta identitásának kérdésében a missziós parancs és az egyház vezetése lényeges forrásként szerepel. A kettő – identitás és küldetés – szorosan összefügg.

A következőkben megvizsgáljuk azokat az aspektusokat, amelyek kidomborítják a katekéta identitását, ezek: a katekéta hivatása és kapcsolata az Ige szolgálatával és a hívő közösséggel. Ezek az aspektusok nem csupán „szakmai” (pl. pedagógiai, andragógiai, didaktikai, pszichológiai és teológiai) tudást igényelnek, hanem hitbeli, lelki és személyes érettséget is.

A katekéta identitása – a katekézis folyamata

Maga az identitás kérdése túl komplex és túl sok dimenziót érint ahhoz, hogy itt kimerítően foglalkozzunk vele. Érinti a társadalmi, politikai, pszichológiai, személyes, nemi, kulturális, etnikai és vallási szférákat. Bár sok kutató és szakértő foglalkozott a témával, mégsem mondható, hogy kialakult volna egy olyan egységes és átfogó kép, amely minden tekintetben megfelelő lenne.⁶

Röviden elmondható, hogy az identitás vagy önazonosság az a tulajdonság, amely a külső változások ellenére azonos marad. Van ún. adott azonosság, amely velünk születik – pl. ember voltunk, és van „intencionális azonosság”, ami nem adott, hanem az egyén azonosul egy külsőleg létező adottsággal szabad döntése alapján.⁷ Ilyen lehet a vallásosság vagy a hivatás területe.

Jézus kérdése lényegessé válik: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mt 16,15) A kérdés az identitás tisztázására irányul, de nem Jézus identitásáról van itt szó, hanem a válaszadóéról. A válasz nem ad semmit hozzá Jézus identitásához, de annak segít, aki világosan látja, kicsoda Jézus, mert akkor magát is világosan fogja látni. A katekétának is fölteszi ezt a kérdést Jézus, és részben kéri őt, hogy ő is tegye föl ugyanezt a kérdést minden nemzedéknek. A katekézis végső soron Krisztus-központú. Csak Krisztusban találjuk meg a teljes embert. A katekéta feladata pont az, hogy képessé tegye a növendékeit arra, hogy helyesen hallják meg Jézus lényegi kérdését és választ tudjanak adni rá. A Kateketikai Direktórium másként fejezi ki a katekézis fő állomását, de lényegében ugyanezt állítja célnak, amikor végső állomásként említi a közösségre lépést Jézus Krisztussal és mindazzal, amivel Jézus közösségben él: az Atyával, a Szentlélekkel, az egyházzal és minden egyes emberrel.⁸

A kérdés továbbadása már a katekéta feladatát érinti. Hogyan adhat választ az a növendék, aki nem tudja, mire van hivatva? Hogyan lesz képes válaszolni, ha nem érti és nem ismeri Jézus Krisztus személyét, aki egyesült egyházával és jelen van Igéjében, szentségeiben, a közösségben és minden szeretetcselekedetben? „S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdessen az, akit nem küldtek?”(Róm 10,14–15)

A katekéta a küldött, a szakavatott ember, aki képessé teszi a rábízott növendékeket a teljes keresztény életre, ami egy konkrét és világos keresztény identitás kialakítását jelenti. De ha nem tudja, hogy a feladata szorosan kapcsolódik hivatásbeli identitásához, lényeges alapozási lépések maradnak el, és nevelése nem a teljes keresztény életre, hanem csupán egy kvázikeresztény életre fog irányulni.

Jézus az emberré válás egyetlen útja. Az általa bemutatott út erkölcsi minőséget biztosít az emberibb életre neveléshez. „Jézus embersége az evangéliumokban relatív erejű példa. Jézusnak jóval több érzéke van az emberi iránt, mint a legalista farizeusoknak, amint azt viselkedéséből is láthatjuk: szombaton is gyógyít betegeket, a bűnösökért kompromittálja magát, magához engedi a gyermekeket, akiket tanítványai durván elutasítottak, s odáig megy, hogy a legutolsókkal azonosuljon. Jézus a gazdag Zakeustól a keresztre feszített latorig mindenkiben – helyreállítandó képmásként – azt keresi, amit az eredendő emberinek lehetne nevezni, úgy, ahogyan az a Teremtő kezéből kikerült.” ⁹ Az egyház értelmezésében a katekézis az a folyamat, amely ezt az emberibb utat mutatja be, erre hív meg és egy életen át ezen kíséri végig minden egyes gyermekét.

A Katekézis Általános Direktóriuma első részében kitér azokra a lényeges problémákra, amelyek a katekéták hiányosságai miatt komoly nehézségeket hoznak. Ezek közül elsőként említi a katekézis hiányos önértelmezését, azt „tudniillik, hogy a hit iskolája szoktatás és felkészülés az egész keresztény életre, [de ez] még nem vált egészen tudatossá a katekétában.”¹⁰ Ha már a katekézis fogalma nem világos, akkor nyilvánvalóan a belőle fakadó feladatok sem lesznek tiszták számára. A katekézis dinamikus folyamat, amelyben a katekéta nem csupán alapismereteket mutat be, hanem segíti a növendéket a személyes hit kialakításában,¹¹ miközben „az egyház hitében kell gyökereznie.” ¹² Innen nyeri a katekézis a beavató jellegét, mivel a nevelés célja, hogy a növendék az egyház hitébe ágyazódjék be, és a mindennapi döntéseit vesse az egyház igazságai alá. A katekézis annyiban tölti be lényegi szerepét a formálásban, amennyiben „arra irányul, hogy elősegítse Krisztus misztériumának megértését az Ige világosságával, amellyel átitatja az egész embert. Az ember pedig új teremtménnyé alakulva elkezdi követni Krisztust, és az egyházban megtanulja, hogy napról napra egyre inkább úgy gondolkozzék, mint ő, úgy ítéljen és úgy cselekedjék, ahogyan Krisztus parancsai követelik, és abban reménykedjék, amire ő hívott meg minket.”¹³ A katekétának értenie kell, mi szükséges és lényeges a katolikus keresztény identitás kialakításához és a teljes keresztény életbe való beavatáshoz. Erre nevelni a hallgatót komoly szolgálatnak tekinthető.

A katekéta „visszhang”-szerepe

Mindeddig „katekétát” és nem „hitoktatót” említettünk. Maga a „katekéta” meghatározása majd rávilágít, hogy miért nem cserélhető fel e fogalom mással. Vannak, akik azt állítják, hogy a katekéta „animátor” vagy „valláspedagógus”, és ragaszkodnak a „magyarosabb” kifejezéshez, a „hitoktató” szóhoz. Nem egészen egyforma a két kifejezés lényegi tartalma. Maga a fogalom, „katekézis” és „katekéta”, ugyanabból a görög gyökérből származik, ennek fő jelentése „visszhang” vagy „közvetítés”. Ez több mint csupán valaminek az elmondása vagy átadása: az ősegyház gyakorlatából származik a szó, amelyben a „visszhang” értelme komoly szerepet töltött be. Az az illető volt az egyház hitének és evangéliumának a „visszhangja”, akit a katekumenek elé állítottak, vagyis a „katekéta”. A folyamat, amelyben részt vettek, a „visszhangozás” folyamata volt, azaz: katekézis. A katekéták kiképezték a katekumeneket (akik hallgatók voltak), hogy életükkel és tanúságukkal (gyakran vértanúsággal) ők is „visszhangozzák” Krisztust a körülöttük lévőknek. A „visszhang” mint főnév és mint ige egyaránt szerepelt, és magába foglalta az elmesélést (hogyan változtatta meg az életét az evangélium), a tanúságtevést (hogyan váltotta az evangéliumot életté) és kifejtést (mit jelent ez a hit szempontjából). A katekéta nem egyedül végezte ezt a folyamatot, hanem azok segítségével, akik már beavatott tagok voltak. A közösség lényeges szerepet töltött be, és ennek most is így kellene lennie.

A közösségi dimenzió a következőkben látható: „A katekéta az egyház nevében működik, mint a Szentlélek ajándéka a közösség számára. Ezért az egész közösség szeretete, megbecsülése, támogatása és imája övezi őt.”¹⁴ Majd a katekéta képzéséről ezt olvassuk: „A katekéták elsődleges képzése a közösségen belül történik, hiszen innen szerzi hitélményeit és annak nyelvezetét […] A katekéták küldetése a hívő közösséghez szól.”¹⁵

A katekéta elismeri, hogy „Krisztus a fő katekéta, és ő csak annyiban katekéta, amennyiben Krisztus van ajkán.”¹⁶ Jézus magatartását is visszhangozza, aki az Atya tekintélyére hivatkozott, mondván: „tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött.” (Jn 7,16) Bár szem előtt kell tartania az oktatási rendszereket és követelményeket, ezeket a katekéta mind az üzenet szolgálata alá rendeli. „Visszhang” hivatását nem hanyagolja el! Mivel ő visszhang, nem torzíthatja az üzenetet, hiszen az nem az övé, hanem az egyházé, amelynek szolgálatában áll. A katekétától azt kéri az egyház, hogy ne „saját véleménye és lelki adottságai szerint alakítsa [tanítványait]. Főleg attól kell óvakodni, hogy saját véleményét és gondolatait úgy adja másoknak, mintha ezzel Krisztus tanítását és életét közölné.”¹⁷ A katekéta tisztában van azzal, hogy a „kereszténység Isten »Igéjének« a vallása: egy olyan Igéé, amely nem írott és néma szó, hanem megtestesült és élő Ige.”¹⁸

A katekéta alázattal közelíti meg az Ige szolgálatát, mivel elismeri, hogy tanítása valóban „nem embertől való. Hiszen nem embertől kapta(m) vagy tanulta(m), hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából”. (Gal 1,11) Más szóval a katekéta maga tanítvány, aki szoros kapcsolatban van az Úrral. „Arra hivatott, hogy Krisztust hirdesse, elsősorban »Jézus Krisztusnak mindent felülmúló ismeretét« kell keresnie; mindent »hátránynak kell tartania«, hogy Krisztust megnyerje és hozzá tartozzon, hogy »megismerje őt és az ő föltámadásának erejét és a szenvedésével való közösséget, hasonlóvá válva az ő halálához, hogy eljusson a halálból a föltámadásra is«. (Fil 3,8–11).”¹⁹ Ez a Krisztus-központúság szoros összefüggésben áll a katekéta identitásával, mivel azzal azonosul, akit „visszahangoz” minden tanítványnak. Ez a szempont járja át képzését.²⁰

Hivatása az egyház szolgálatában

A katekéta nem csupán egy jó szándékú hívő, hanem Istennek meghívott munkatársa. A katekéta nem saját nevében munkálkodik, és nem önmagát „küldi”. Isten választja ki és hívja meg a katekétát, és küldi az egyház nevében. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, és arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16) Isten a kezdeményező, és nem az ember. Bár a krisztushívők a szentségek révén részesednek az egyház küldetéséből, mégis az „általános meghíváson túl egyes laikusok belsőleg úgy érzik, Isten arra hívja őket, hogy katekéták legyenek. Az egyház ébreszti és elbírálja ezt az isteni hívást, és küldetést ad a katekézisre.”²¹ E különleges kegyelem vagy karizma a Szentlélek ajándéka, amelyet az egyház elismer és megerősít a missio canonica által. A katekéta feladata tudomásul venni hivatásának természetfölötti és egyházi karakterét, ezért az egyház hivatalát tekinti fő irányító szervnek, és aláveti magát neki. Ezzel a kegyelemmel képes ő is kimondani: „Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat” (Zsid 10,7), vagy mint a próféta, kijelenteni: „Itt vagyok, engem küldj el.” (Iz 6,8)

A katekéta hivatása több mint megfelelő egzisztencia, anyagi háttér biztosítása. Amikor félteni kezdi a munkáját, a misszió elhomályosulhat előtte, és valamilyen hátsó szándék befolyásolhatja az egyház iránti hűségét és engedelmességét. Mindez egyfajta manipulációs játékhoz vezethet. Ezért fontos látnia, hogy hivatása nem tőle származik. Ez a tudat segíthet megszilárdítani kateketikai identitását, mint kiválasztott és küldött visszhang. A katekéta legszorosabb értelemben az egyház munkatársa, ezért akárcsak Krisztus, szeretnie kell az egyházat.²²

A katekéta mint szolga

Gyakran ódzkodunk ettől a fogalomtól, mivel kicsit „megalázónak” érezzük. De ha megértjük, hogy maga Isten tette a katekétát szolgává, akkor felfedezhetjük a méltóságot is benne. „Magatok vagytok a tanúim – mondja az Úr –, a szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy az emberek megtudják és higgyenek nekem és megértsék, hogy én vagyok.” (Iz 43,10) Az Úr kegyelme teszi a katekétát a keresztségben kötött szövetség jelévé mások számára, hogy higgyenek. A katekéta ezt a célt szolgálja, mivel ez a szövetség jelzi igazi identitásunkat, mint Isten gyermekei.

Szolgai méltósága abban rejlik, hogy még inkább hasonlít Jézushoz, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Jézus személye és lelkülete tölti így be a szolga fogalmát. Jézus szolgaszerepe örömforrás volt, mivel azért jött, hogy „annak akaratát teljesítsem, aki küldött, és elvégezzem, amit rám bízott.” (Jn 4,34) Ez nem csak cél, hanem eledel volt számára. Lehet-e a katekénának nagyobb dicsősége, mint hogy hasonlítson Mesterére? „Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint ura.” (Mt 10,25) Azok, akik hasonlóképpen az Atya akaratát teljesítik, bensőséges és családi kapcsolatba kerülnek Jézussal (vö. Mt 12,20), akiben az Atya kedve telik. (Vö. Mt 3,17) A katekéta szolgai dimenziója szelíddé teszi őt, hogy az Ige hathasson rá és benne, mivel tudja, hogy az Ige számára az Isten szava és akarata. (Vö. 1Tesz 2,13)

A katekéta mint Krisztus barátja

Isten barátságával ajándékozza meg azokat, akik keresik akaratának szolgálatát. „Barátaimnak mondalak bennetek, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Jézus sem a véleményét osztogatta, hanem az Atya intelmeit. Barátok közt nincsenek titkok. Jézus öröme az, hogy mindent, ami lényeges, megosszon azzal, akit választott. Barátságával ajándékozza a katekétát, de többet vár, mint annak passzív befogadását.

Jézus által nemcsak új képet kaptunk az Atyáról, hanem új viszonyba is kerülhetünk vele. Ez az új kapcsolat lényegileg kitölti a „visszhang” szolgálatát. Nem valamivé váltunk, hanem valakik lehetünk: Isten gyermekei, akik személyes és intim kapcsolatban élhetnek a kozmikus és teremtő Istennel. (Vö. 1Jn 3,1; Róm 8,6) Isten gyermekeiként Jézusnak társörökösei is vagyunk. A katekéta identitásához tartozik a Krisztushoz való hasonlóság is.

Jézus Lelke élteti ezt a barátságot. A Lélek vezette a Fiút, hogy szeretetből mindenről lemondjon: „a megtestesülés és a megváltás titkát mint tökéletes önkiüresítést írja le [Szent Pál], ami Krisztust arra készteti, hogy az emberlét állapotát egészen átélje, és az Atya tervét a végsőkig teljesítse. Olyan önkiüresítésről esik itt szó, amelyet áthat a szeretet […], amely megnyitja a szeretetet, [és] végcélja a kereszt lábánál van.”²³ A barátság Krisztussal hasonlóságot teremt a katekétában is, hogy „visszhang” szolgálatában a kereszt ereje és vigasza kísérje, különösen akkor, amikor Krisztusért ő is lemond sok mindenről. Ha nem kerül a kereszt lábához, ahol hálából megindítva, újra elkötelezi magát erre a Krisztus-hirdetésre, akkor valami lényeges dimenzió marad ki identitásából.

Jézus a katekéták mellett áll, de nem csupán mint példa, hanem inkább mint éltető forrás. Ezért, barátjához híven, ő is baráti szeretettel karolja föl kateketikai szolgálata révén azokat, akik nehéz természetűek, „tüskések”, akiknek testi vagy lelki sérülése fájdalmas nyomokat hagy az emberben. A barátság szintjeit nem téveszti össze, és tudja, hogy nem magához, hanem Krisztushoz és az egyházhoz kell kötnie a növendéket. Ez ugyanis a katekézis célja.²⁴ A katekéta felismeri, hogy Isten minden embert erre a barátságra teremtett.²⁵ Ez ugyanis Isten eredeti terve, de a bűn belerontott, és megsértette az ember képességét az Istennel való barátkozásra. Ezt a képességet gyógyítja Jézus azáltal, hogy barátságra hív.²⁶ A szentségek különösen is e képesség gyógyírjai, legfőképpen a bűnbánat szentsége az.²⁷ A barátság legmagasabb foka a teljes önátadás, az önmagunk elajándékozása, mivel „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Ez lehet a katekéták mottója is. Erre hivatkozva kijelenthetjük, hogy a katekéta hivatása önmaga odaajándékozása Isten országának a szolgálatára. Nem úgy, hogy kivonul a világból – különösen nem, ha házasember –, inkább úgy, hogy mindent e legfőbb érték alá rendel. Jézus a „vámosok és a bűnösök barátja” (Lk 7,34), és emiatt népszerűsége szenvedett. Hasonlóképpen a katekéta sem a népszerűségét őrzi, hanem vállalja mindazt a nehézséget, amely épp személyiségét támadja szolgálata során, mert nyitott minden percben Isten tervének teljesítésére. A katekéta a „vőlegény barátja”, aki örül neki (vö. Jn 3,29).

Az imádság a katekéta igazi képzése

Ahhoz, hogy a katekéta helyesen hallja a „vőlegény” hangját, az imádság emberének kell lennie. Imádságban borul a kereszt lábához, és hallja a barátja hangját, amely Isten tervét, akaratát, gondos szeretetét, tanítását közvetíti. Naponta kéri: „Taníts meg, miként teljesítsem akaratod, hisz te vagy az én Istenem.” (Zsolt 143,10) Isten akaratának örül, hiszen tudja, hogy akik azt teljesítik, megnyerték a mennynek országát (vö. Mt 7,21). Jézus a katekéta imádáságának tanítója: a katekéta ugyanis Isten fiára figyel, aki minden lényeges esemény előtt az Atya társaságát kereste, őt imádta, és kedvében akart járni mindenben. A katekéta hasonlóképpen arra kapott meghívást, hogy az Atya társaságát keresse minden foglalkozás, minden beszélgetés előtt, minden eseménnyel kapcsolatban. Akárcsak Jézus, ő is hálát ad az Atyának, akinek jóvoltából és éltető kegyelméből részesedik Jézus missziójában. A katekéta az imádáság embere, hiszen jól tudja, hogy ha nem onnan merít, hamar tévedhet az erőforrások felismerésében, és szemlélete, lelkülete világiassá válhat.

A katekéta és Isten akarata

Erről bőven volt szó, de még egyszer ki kívánom emelni ennek fontosságát. A katekéta nemcsak ismeri, hanem teljes szívvel teljesíti is Isten akaratát (vö. Ef 6,6). Mi Isten akarata? Az, hogy senki se vesszen el azok közül, akiket az Atya ajándékba adott a Fiúnak. (Vö. Jn 6,39) Ezért a katekétának külön érzékkel kell közelednie azokhoz, akik eltávolodtak az egyháztól. Amint Jézus is megkereste az elveszett bárányt, a katekéta saját ügyének tartja az eltávolodottak megkeresését, hogy visszakerülhessenek az élet forrásához, Isten barátságához a szentségek révén, és visszatérhessenek az egyház közösségébe. Így válik a katekéta Jézus anyjává, apjává, testvérévé (vö. Mk 3,35). Nem a saját eltérő akaratát teljesíti. Mindig az egyház hivatalos iránymutatását keresi, mivel tudhatja, hogy számára, mint az egyház szolgálatában lévő hívő számára ebben rejlik Isten akarata. Az engedelmesség az Atya iránt egyenlő az egyház útmutatása iránti engedelmességgel.

Veszélyek és tisztáznivalók

Bármennyire világos is a katekéta mivoltának alapja és forrása, hivatása és feladatköre, mégis azt látjuk, hogy számos esetben torz értelmezések eredményeként deformálódott a katekéta identitása. A katekézis alapvetően hat nevelőfeladatot ölel föl: a hitéletre nevelés, a jézusi erkölcs szerinti életre nevelés, az imádságra és az élet liturgikus dimenziójára ébresztés és nevelés, a közösségi életre nevelés, a keresztény szolgálatra nevelés és a misszióra nevelés. A Katekézis Általános Direktóriumában ezeket a feladatokat fejtik ki. A Magyar Katekétikai Direktórium ezeket kiegészíti a keresztény szexuális életre, a családi életre és a társadalmi életre neveléssel. Ezeket katekumenális jelleggel kell végezni, azaz mindig az egyház életébe való tökéletesebb beavatás szándékával. Ha elszigetelten, és csupán a kerettantervre figyelve végzik a katekézist, ezzel megsértik annak valódi lényegét. Amikor nem ebből a vízióból indul ki a katekéta, hanem valami mást akar teljesíteni, már nem katekézist végez.

Gyakran értelmetlen vitákba keveredünk a katekéta munkahelyét illetően. Vannak, akik a katekéta ilyen leírását túl idealizáltnak találják. Mások pedig azt szeretnék, hogy a katekéta a plébánián dolgozzon, esetleg ugyanazon „rangban”, mint az irodista vagy a harangozó. Vannak, akik azt szeretnék, hogy a katekéta szociális munkatárs legyen, egyfajta „lelki guru”, pszichológus, vagy csupán pesztra, aki csak vigyáz a gyerekekre. Milyen erőforrás-pazarlás! Ezeket a szolgálatokat ugyanis, amennyiben tényleg szükségesek, mások is végezhetik. A katekéta nem a helyszín megjelölése miatt katekéta, hanem a küldetése, a missio canonica és a megfelelő képzése miatt az; ő ugyanis egy konkrét feladatkörre van felkészítve. Ha bármelyik dimenziótól leválasztjuk a katekétát, már másról beszélünk, mint az egyház. A katekéta személy szerint lehet, hogy egyházi iskolában, plébánián önkormányzati iskolában vagy állami intézményben végzi szolgálatát. Nem a hely határozza meg a mivoltát és feladatát, hanem a hivatása. Módszerei, alkalmazott technikái változhatnak a helyszínhez mérten, de lényegi feladata több mint módszer vagy technika kérdése. A fő pedagógia, amit alkalmaz, a hit pedagógiája.²⁸ Ha más kritériumrendszernek felel meg, de ennek a pedagógiának nem, akkor ő is szembesülhet Jézus kérdésével: „mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lelke kárát vallja.” (Mk 8,36) Nagy baj, ha nem látja, hogy feladatának és katekéta mivoltának cserbenhagyása a léleknek okoz kárt.

A hívő közösség jelentősége a katekéta szolgálatában

Gyakran azt a veszélyt is látjuk, hogy a katekéta izoláltan dolgozik, azaz nem vállal közösséget saját plébániája híveivel. Az egyház kateketikai irányelvei világosan felmutatják a plébániai közösség fontos és lényeges szerepét a hitre nevelés és keresztény életre nevelés folyamatában.²⁹ Nem azért teszi ezt, mert a plébániaközösség tökéletes minden tekintetben, hanem azért, mert az a szeretet iskolájának a helye. Védi a katekétát az elszigetelődéstől (a saját elgondolásai szerinti munkától), miközben a szeretet igazi nyelvezetére nevel.

Jézus ugyanakkor közösséget alkotott, és nem csupán egyéneket hívott magához. A katekézis beavató jellegét nem lehet megvalósítani a plébánia hívő közössége nélkül. Ha a katekéta nem vállal közösséget azokkal, akiket az Úr hívott meg, akkor hogyan lesz képes közösségi életre nevelni saját növendékeit? ³⁰ A plébánia hívő közössége Isten országának kezdete és magva.³¹

A közösség nélkül szolgálata egy lábon áll.³² A hívő közösség az igehirdetés kiindulópontja, amelyben a megtérésre való felszólítás hangzik el. Az a közösség hirdeti az Igét, amelyik be is fogadja azokat, akiket az Úr kiválasztott a megtérés kegyelmére. A közösség éli ugyanis a növendék elé, hogy mit jelent itt és most keresztény hívőként ünnepelni, egymást támogatni és egymásért imádkozni.³³ A plébánia hívő közösségében látjuk leginkább, hogy az egyház zarándokol a világban, bűnös és megtört állapotban, miközben gyógyul, tisztul, és újra meg újra ünnepli felfeszített, feltámadott és velünk maradt Urát, aki pont a kateketikai szolgálat során újítja meg közösségét.

Jézussal együtt a keresztúton

A katekéta élete azonossá válik Jézus életével. Jól hangzik! De amikor nehézségek támadnak, gyakran megijed, kételkedni kezd a hivatásában és elcsügged. Ezért talán jó szem előtt tartani néhány eseményt Jézus életéből, amely hasonlíthat a katekéta életéhez:
• Jézust a sajátjai nem fogadták be. (Mt 13,57)
• Nem tűrték tanítását, el akarták tenni láb alól. (Lk 4,28)
• A tömeg bizonyítékot követelt. (Mk 11,27)
• A szamaritánus falubeliek kitiltották Jézust a falujukból. (Lk 9,51)
• Megbotránkoztak rajta, amikor nem kívánatos személyekkel étkezett. (Lk 19,6)
• Sokan túl keménynek tartották tanítását, és otthagyták. (Jn 6,66)
• Meg akarták kövezni őt. (Jn 8,59)
• Kifogásolták jótetteit, mert „szombaton” gyógyított. (Jn 9,41; Jn 10,31)

Nem azt mondtuk, hogy a tanítvány nem nagyobb uránál? (Vö. Jn 13,16) Talán a katekéta helyzete nem ennyire veszélyes és nehéz! Viszont nem kerülheti el a nehézségeket, mivel ezek is szolgálatával, hivatásával járnak. A Jézussal kötött barátság segíti a katekétát a nehézségekben a szeretet ajándékait felfedezni. Ezért Szent Pál így bátorít: „te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,5)

Konklúzió

A katekézis fogalma rendkívül tág és gazdag. Szolgálatának köre egyáltalán nem nevezhető szűknek. Víziója Istentől származik, amit egyházára bízott azzal, hogy nemzedékről nemzedékre viselje a hitre nevelés gondját. Ezért jöttek létre a nevelőintézetek és iskolák. Szegényessé válnak azok az intézmények, intézetek, amelyek le akarják váltani az intézet katolikus dimenzióját valamilyen más cél érdekében. A katekézis irányelvei megújult szemléletet tárnak elénk, és a KÁD, az MKD ezt az új szemléletet képviseli. Sok problémát fedezhettünk fel az elmúlt néhány évtizedben a szolgálat során. Láthatóvá vált, hogyan küszködnek az iskolák és a plébániák hívő közösségei. Ezért fontos az egyház irányító szervei alá rendelni azokat a helyeket, amelyek nevelő feladatot végeznek, hogy csakis olyanná neveljük a ránk bízottakat, akik Jézus emberi képével azonosulni tudnak. A megoldás a megújulás. A Szentlélek ajándékának tekintjük azokat a dokumentumokat, amelyek ezt a megújulást segítik megvalósítani. És ha ez így van, mert így van, akkor az ajándékot el kell fogadni, és élni is kell vele.

Az identitás két dimenzióját érintettük: a külső dimenziót, amellyel szabad döntés alapján azonosulhat az ember, és azt, amely a kegyelem segítségével bensőleg alakul ki bennünk. Mind a két tér az egyén közreműködését igényli, mivel az identitás kérdésében nem lehet szó passzivitásról. A katekéta identitása részben adott, mivel azt az egyház hordozza, de részben átvett is, mivel az egyes katekétáknak választaniuk kell a vele való azonosulást. Milyen jellemzőket érintettünk, amelyekkel a katekéta azonosulhat? Krisztus lényegét mutattuk be, aki szolga, aki az Atya akaratát keresi és teljesíti, aki hűséges és engedelmes, és mindent az Atya akarata alá rendelt; aki a bűnösök és vámosok barátja, illetve minden ember társa, és aki életét adta egyházáért, és vele/benne maradt zarándokútján. Továbbá az imádkozó Jézust állítottuk magunk elé, aki mindenért hálát adott, és az Atya társaságából táplálkozott. Tanítványait is erre nevelte, amikor imádkozni tanította őket. Jézusra figyeltünk, aki közösséget hozott létre, és ugyanezen közösség által nyilvánítja ki most is az ember új identitását, ahogyan ő is az isteni személyek közösségében maradt mindvégig. A katekéta Jézust visszhangozza a világnak, és ezért identitásának ezek a dimenziók szerves részei. A katekétaképzésnek ezekre a dimenziókra kell nagyobb súlyt fektetnie, de a katekétává válás az egyén személyes megtérésén is múlik.

Jegyzetek

1 William Shakespeare Összes művei. Rómeó és Júlia. (Ford.: Mészöly Dezső). Helikon Kiadó, Budapest 2005, 574.
2 Vö. Katekézis Általános Direktóriuma (KÁD). Szent István Társulat, Budapest 1998, 86, 159, 254, 257, 258. Vö. Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) Szent István Társulat, Budapest 2002, 751, 959, 2179.
3 Vö. II. János Pál, Ecclesia in Europa, 7–8.
4 Christian Schütz (szerk.), A keresztény szellemiség lexikona. Szent István Társulat, Budapest 1993, 23.
5 Vö. KÁD, 30.,77.,78.,105.
6 Ezzel kapcsolatban említendő meg Erik Erikson (1902. június 15.– 1994. május 12.) munkássága. Német kutatóként fejlődéslélektannal és pszichoanalízissel foglalkozott. Legismertebb munkája az emberi fejlődés társadalmi vonatkozását mutatja be. Azt állította, hogy 12 rendszer járul hozzá az identitáshoz és alapozza meg annak kialakulását. Ezek: az ember saját maga, a családja, a családi gyökerei, a kultúrája, a hivatása, a környezete, a neveltetése, a társadalom, a pszichológia, a politika, az organikus-fiziológiai és egyéb fejlődési tényezők. Felvetette továbbá, hogy négy magatartásforma gyakorol hatást az identitás formálására: a megerősítés, a jóváhagyás, a hovatartozás és az affinitás.
7 Walter Brugger (szerk), Filozófiai Lexikon. Szent István Társulat, Budapest 2005.
8 Vö. KÁD, 80, 81.
9 Servais Pinckaers, A keresztény erkölcsteológia forrásai, Paulus Hungarus/Kairosz Kiadó, Budapest 2001, 104.
10 KÁD, 30.
11 A KEK alapszempontja az első fejezetben hangzik el: a „hiszek-hiszünk” címszó alatt. Ez a rész utal rá, hogy első feladat a befogadóképességre nevelés, majd ezt követi az egyház hitének bemutatása.
12 KEK, 162.
13 II. János Pál, Catechesi Tradendae (Ct). Apostoli buzdítás. 1979, 20.
14 Magyar Kateketikai Direktórium (MKD). Szent István Társulat, Budapest, 9.1.
15 MKD, 9.2.
16 Ct 6.
17 Ct 6.
18 KEK, 108.
19 KEK, 428.
20 Vö. KÁD, 235.
21 KÁD, 231.
22 Vö. Redemptoris Missio (RM), 89.
23 RM, 88.
24 Vö. KÁD, 80., 81,
25 Vö. KEK, 374.
26 Vö. KEK, 396.
27 Vö. KEK, 1468.
28 Vö. KÁD, 112, 131, 139–142. 141.
29 Vö. KÁD, 158.
30 Vö. KÁD, 86.
31 Vö. KÁD, 102.
32 Vö. Ct, 24.
33 Vö. KÁD, 254.