AMIT ITT KAPNAK, AZT SENKI SEM VEHETI EL TŐLÜK

Beszélgetés Nagy Enikő Kriszta nővérrel az általa alkalmazott Kett-módszerről (Ozsváth Judit)

Székelyudvarhelyen és környékén talán már a legtöbb, óvodában és az iskola alsó tagozatán tanító pedagógus hallott a Kriszta nővér által népszerűsített pedagógiai módszerről. A szerencsésebbek részt is vehettek az általa vezetett foglalkozásokon, és maguk is megtapasztalhatták a németországi Franz Kett nevéhez fűződő nevelési mód előnyeit. Az Udvarhelyen élő ferencrendi nővérek zárdája mellett működő óvodában Kriszta nővér külön, jól felszerelt teremben tartja óráit. E meleg hangulatú helyiségben ültünk le beszélgetni.

Nagy Enikő Kriszta nővér: 1993-ban léptem be a Szent Családról Nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek rendjébe. Azelőtt három évig óvodában dolgoztam szülőfalumban, a Kolozs megyei Szászfenesen. Már akkor nagyon fontosnak tartottam, hogy a foglalkozásokon körben üljünk a gyermekekkel. Láttam, hogy így közelebb tudok kerülni hozzájuk. A szerzetesrendbe való lépésem után is óvodába kerültem, a nővértársaim által vezetett székelyudvarhelyi Nardini Óvodába, amit 1992-ben indítottak. Annak idején egy csoporttal működött, és olyan céllal létesítették, hogy az anyagiakon túl erkölcsileg is támogassák a legszegényebb családokat. Az ide járó gyermekek háromnegyede nagyon szegény családban él. Aztán az évek során egyre népszerűbb lett az intézmény, egyre több szülő akarta/akarja ide járatni a gyermekét. Nem tudtunk és nem tudunk minden kérést teljesíteni. A jómódú szülők elsősorban a vallási nevelés miatt hozzák hozzánk gyermekeiket. Amikor új szárnnyal toldottuk meg régi épületünket, az új épület földszintjén három óvodai csoport lelt otthonra. 1996 óta négy csoporttal, azokban összesen száz gyermekkel dolgozunk. Egyelőre magánóvodaként működünk, hiszen az egyházi tanintézményeket még nem ismerte el az állam. 1998 óta vagyok az óvoda igazgatója, korábban egy német nővértársam vezette az intézményt. A költségek nagy részét a mallersdorfi ferences nővérek biztosítják, a szülőktől jövő támogatás alig fedezi a világi óvónők fizetését.

Ozsváth Judit: Hogyan találkoztál a Kett-módszerrel?

N. E.: 1995-ben akadt a kezembe néhány német nyelvű kis füzet, s mivel akkor még nem tudtam németül, csak a rajzokat csodáltam meg bennük. Láttam, hogy valami óravázlatokhoz tartoznak, s elkezdtem a szótárból fordítani a szövegeket. A lefordított részt ki is próbáltam a gyermekekkel, s nagy sikerélményem volt. Láttam, hogy közel áll hozzájuk az általam „felfedezett” módszer. Vallásos témák feldolgozásait és érzékszervi tapasztalásokra alapozott foglalkozásokat hoztak. Ezután az egyik német nővért kezdtem kérdezgetni e füzetekről, ő mesélt nekem az azokban ismertetett Kett-módszerről. A Franz Kett és munkatársai által szerkesztett, az általuk kidolgozott módszer alkalmazásához tanácsokat nyújtó, negyedévente megjelenő füzetek voltak ezek… Nővértársaim látták élénk érdeklődésemet, és lehetővé tették számomra, hogy 1998-ban és 1999-ben részt vegyek Franz Kett kurzusán Németországban. Gyakorlati tanfolyam volt, majd a gyakorlat után magyarázta meg mindazt, amit megtapasztaltunk. Németországból viszszatérve szinte minden foglalkozást ezzel a módszerrel tartok az óvodánkban.

O. J.: Franz Kett neve szinte teljesen ismeretlen a hazai olvasók előtt. Mutasd be őt és mesélj módszerének születéséről.

N. E.: Franz Kett a Német Szövetségi Köztársaságban az egyházi óvodák tanfelügyelője volt. Ilyenként nagyon ellenezte az 1960–70-es évek reformtörekvését, amelyik már ötéves korban olvasástanulásra kényszerítette volna a gyermeket. ő a játék fontossága mellett szállt síkra. Az állami és az egyházi tanintézmények is kidolgoztak egy-egy tantervet, ezek közül az előbbit fogadták el hivatalosan. Kett munkatársaival e kettő figyelembevételével szerkesztett egy harmadikat. Közben Franz Kett találkozott a Szent Keresztről Nevezett Nővérek kongregációjához tartozó Esther Kaufmann nővérrel, aki a gyermek személyiségét nagyra becsülve tartotta vallásos foglalkozásait. Kettet nagyon megérintették ezek az empátiával, intuícióval, alkotóképességgel, jó ötletekkel megtervezett alkalmak. A nővér a későbbi Kettmódszerhez hasonlóan dolgozott. Aztán együtt kezdtek dolgozni. Franz Kett részt vett a nővér által szervezett foglalkozásokon, majd együtt mentek továbbképzésekre. Később bevontak egy Meinolf nevű papot is, aki a gyermekeknek tartott szentmiséken alkalmazva új dimenziót adott a közben kikristályosodó Kettmódszernek. Merthogy a közösen kifejlesztett módszer végül is Kett nevéhez tapadva került be a köztudatba. ő folyamatosan bejárt és ma is bejár az óvodákba és figyeli a gyermekeket, tulajdonképpen az ő viselkedésük szerint formálta/formálja módszerét. Az elméletet mindig a végén írja meg. Bár ő nem óvóbácsi, tart foglalkozásokat, s ezeket, illetve az ezek során szerzett tapasztalatait leírja. Közben lett saját kiadójuk is, ahol negyedévente megjelentetnek egy sokféle ötletet, hasznos tanácsot tartalmazó füzetecskét. Mára már sok munkatársa van, akik alkalmazzák és továbbképzőkön is népszerűsítik a módszert. Franz Kett egyébként ma már hetvenes, négygyermekes családapa, sokszoros nagyapa. Karizmatikus emberként emlegetik, amiről én is meggyőződtem, amikor a foglalkozásait látogattam.

O. J.: Hogyan zajlik egy Kett-módszerrel tartott óvodai foglalkozás?

N. E.: A foglalkozás nem a – mai iskolákban megszokott – „csendteremtéssel” kezdődik, hanem megnyugvásra, elcsendesedésre vezetjük a gyermekeket. Nem parancsszóra történik, hanem fokozatosan. A székek már előre körbe vannak rakva, s hogy kis ünnepélyességet is adjunk a foglalkozásnak, meghívjuk egymást a körbe. Én meghívok egy gyermeket, az meghív egy másikat, a következő ismét egy másikat, amíg az utolsóhoz nem érünk. Ez a néven szólítás, a meghívottság tudata már nyugodtságot teremt. Ezután becsukjuk a szemünket, és kellemes klasszikus zenét hallgatva felkérem a gyermekeket, hogy tegyék a kezüket a szívükre vagy a hasukra és figyeljenek a szívük dobogására vagy a légzésükre. Én közben elmondom, hogy dobog a szívünk, lélegzünk, élünk… Mindez úgy három percig tart. A kisebbek közben ki is nyithatják a szemüket, hiszen még nem bírják hosszabb ideig a sötétséget. Nagycsoportos korukra viszont a legtöbben megszokják, és képesek lesznek elmerülni, befelé fordulni. Miután kinyitottuk a szemünket, megnézzük, ki jött el a csoportunkba. Ki jött ma óvodába? Ki van itt velünk? Mindenkit megfigyelünk, és amikor találkozik a tekintetünk, mosolygunk, kacsintunk vagy két szemmel pislogunk egymásra. Az elmélet szerint ahhoz, hogy a gyermek le tudjon csendesedni a korábbi zajból, önmagához kell elvezetni őt. Aztán az Én-ből a Mi felé. Az ember úgy tud más emberek felé közeledni, ha önmagához is elég közel van. A szemkontaktus után testi kontaktus következik. Láncszerűen meg szoktuk fogni egymás kezét. Én megfogom a jobb oldalamon lévő gyermek kezét, ő a következőét, és így fűzzük tovább a láncot, ameddig az visszaér. Van, hogy azt mondjuk, koszorút fonunk, gyöngyöt fűzünk (ilyenkor mi vagyunk a gyöngyszemek…) – lehetőleg olyat találok ki, aminek köze lesz a feldolgozásra kerülő témához. Ennek a bevezetőnek összeszedettségre kellene elvezetnie a gyermekeket. A Kett-módszer 12 elvet hirdet, ezek mindegyikét követjük a foglalkozásokon. Az említett momentumok után következik a központosítás. Előbb megkeressük a körünk középpontját, majd oda helyezzük burkoltan azt, amiről szó lesz a foglalkozásban. Kett felhívja a figyelmet, hogy az ember minden időben ragaszkodott a középponthoz; a falvakban, városokban például a templom, a tanácsháza, a piac, ahol sok minden történt, mindig a központban volt. Nagyon fontos, hogy az emberben is legyen egy középpont, ahová mindig visszatérhet. Visszakanyarodva a foglalkozáshoz, közösen keressük meg körünk középpontját. Először az ujjunkkal mutatunk rá, majd valamelyik erre vállalkozó gyermek beállhat középre. A jelentkezők odamehetnek hozzá, megigazíthatják, ha szerintük nem pont középre állt. Különféle nézőpontokból különféleképpen láthatjuk a középpontot. Addig igazgatjuk a kiállt gyermeket, amíg valóban mindenki úgy látja, hogy középen van. A következő lépésben egy papírból kivágott arany ponttal megjelöljük ezt a középpontot, ez a mi arany középpontunk. Az arany értékes, és nekünk is értékes ez a középpont.

Ha például a vihar lecsendesítése a témánk, csendben vagyunk, én veszek egy kék terítőt és valamelyik gyermekhez odamegyek vele, megkérem, fogja meg, és közösen leterítjük. Ráhelyezzük a többi kelléket is, de még nem szólok semmit azokról. Előbb megkérdezem, mi jut eszükbe a terítő kék színéről. És ők asszociálnak. Mondanak vizet, eget és sok egyebet. Én mindent elfogadok, de a végén elmondom, én mire gondoltam: egy tóra. Akkor mindenki behunyja a szemét és elképzeli, mit látna, ha ott lenne a tó közelében. Hol van ez a tó? Mit látunk körülötte, benne? És az elmondottak alapján kirakjuk halacskákkal, növényekkel, kövekkel stb. a cselekmény helyszínét. Nem fontos, hogy szóban mondják el, amit „látnak” a tó környezetében, el is mutathatják. Ha valaki halacskára gondol például, elmutatja pantomimmal. Mi utánozzuk, és utána megnevezzük az élőlényt vagy tárgyat. Minden mutogatást mindnyájan utánozunk a testünkkel. Csak mindezek után kezdődik a történet. Általában elmondok egy kerettörténetet, amit rendszerint úgy szoktam kezdeni: „Jézus falvakon és városokon át vándorol, és ahol ő elmegy, az emberek kinéznek az ablakon, integetnek neki, várják őt.” Amikor a Genezáreti tó partjához ér, például, akkor kezdődik a tulajdonképpeni történet. A tó vagy tenger kirakása közben eljátsszuk azt is, milyen, amikor hullámzik a nagy vízfelület felszíne, milyen, amikor vihar van. Mintha mi is a cselekmény színhelyén lennénk, és velünk történne mindez. A vihar lecsendesítéséről szóló történetnél nagyobb a „vízfelület”, aminek a közepére kavicsokból egy nagy bárkát is kirakunk, és egy gyertyát helyezünk bele, ami Jézust jelképezi. A gyertyát először körbe adjuk, ezzel is szemléltetjük, hogy falvakon és városokon keresztül vándorol Jézus, mielőtt a bárkához ér. Amikor ahhoz a részhez ér a történet, hogy Jézus elaludt a bárkában, és a tanítványok azt kiáltották, „Jézus, segíts!”, mi is ugyanezt kiáltjuk a tanítványokkal együtt. És a tenger lecsendesedik… A végén mindig megfogalmazunk egy kérést vagy köszönetet. Egyúttal minden gyermeknek osztok egy-egy kis színes terítőt vagy piros szívet, amire különféle díszítő anyagokból kirakhat valami ajándékot Jézusnak. Mindenki azt tesz a terítőjére, amit szeretne. Ezt kivetítésnek nevezzük. A foglalkozás közben beszélhetünk a félelmeinkről, hogy mikor mitől szoktunk félni, s megnyugodhatunk abban, hogy Jézust híva ő megsegít minket a bajban. Ezzel a módszerrel a gyerekek hozzászoknak ahhoz, hogy elmondják a véleményüket, megosszák élményeiket. Kett azt mondja, hogy egyik-másik gyermeket olyan mélyen megérintheti ez az egész, hogy sírni kezd. Ilyenkor nem kell kérdezni, miért sír, hagyni kell, hogy kisírja magát. Valami elfojtott dolog vagy félelem törhet felszínre. Kett javaslata szerint ilyenkor, meg kell fogni a kezét, elfogadni azt, hogy neki most valami nagyon nehéz volt.

O. J.: Ezen a ponton a tömegkommunikációs eszközök és a horrorisztikus elektronikus „játékok” által közvetített agresszivitás gyermekekre gyakorolt hatása jut eszembe. Rágondolni is rossz, milyen érzelmi életük van/lesz az ilyen hatásoknak kitett gyermekeknek…

N. E.: A borzalmakat közvetítő filmekkel, játékokkal kapcsolatban nekem az a véleményem, nem az a rossz, hogy a gyermekek látnak valami durva jelenetet, hanem az, hogy nem beszélik meg utána a szülőkkel. Ha elbeszélgetnének róla, feloldódna bennük a félelem. A szülők elmondhatnák nekik, hogy ez csak a filmben van így, de ez nem jó, nem helyes.

O. J.: Térjünk vissza a Kett-módszer gyakorlati alkalmazásához. Hogyan viszonyulnak a gyermekek ehhez a mély érzéseket, érzelmeket felszínre hozó módszerhez?

N. E.: Én azt látom, hogy nagyon szívesen vesznek részt a foglalkozásokon. Nem parancsszóra jönnek és végig türelmesek. Lekötik őket a foglalkozások, nem unalmasak számukra. Teológiai tanulmányaim végeztével egy évet tanítottam a Tompa László Líceumban is, s bár 1–4. osztályosokkal foglalkoztam, hozzájuk is elvittem ezt a módszert. Én már nem tudok a hagyományos módon, a „leadok– számon kérek” stílusban tanítani. Már csak így tudok… És azt hiszem, az iskolában is az lenne az ideális vallásóra, amelyik nem a tudást, hanem a lelki gazdagodást célozná meg elsődlegesen. Ezeknek a foglalkozásoknak a végén mindent Istenre vonatkoztatunk. Ha mesét dolgoztunk fel, a végén megköszönjük Istennek a jó győzelmét. Ha környezetismereti órán egy virágról beszélünk, megköszönjük a jó Istennek, hogy megteremtette őt. A pozitív szereplőkkel kapcsolatban kérjük Istent, hogy nekünk is legyenek az övékéhez hasonló jó tulajdonságaink – hogy mi is tudjunk szeretni, mi is tudjunk jót tenni stb. Olyan, mintha a tanulságot vonnánk le, de nem ez történik, hanem egyszerűen megköszönünk minden pozitív dolgot.

O. J.: Vegyük vázlatosan végig a módszer során alkalmazott elveket.

N. E.: Az első az egységesség elve, ez a testi–lelki–szellemi egységet jelenti. Mindegyiket egyforma mértékben kell fejleszteni a gyermeknél. A mai világ az értelmet emeli ki leginkább, pedig a testi és lelki dimenzió ugyanennyire fontos. Az összeszedettség és a központosítás elvéről szóltam, ezek is a foglalkozás elején valósulnak meg. A dinamikus egyensúly elve a polaritásokat jelenti, a csoportban is meg kell találni a középarányt. Ha a gyerekek túl nyugtalanok, különböző játékokkal nyugalomra segítjük őket. Ha nagyon lelassultak, élénkíteni kell őket. Kett – többek között – az elmenés–hazaérkezés, mozgásban levés–nyugalomban levés, bezárkózottság–nyitottság, aktivitás– passzivitás, elfogadás–ajándékozás polaritásokat is említi. Nemcsak ajándékozni kell megtanítani a gyermekeket, hanem elfogadni is. A mai ember nehezen tud valamit elfogadni másoktól… Aztán van még az interiorizáció (belsővé válás) és a kivetítés elve. Ezek a végén valósulnak meg. A belsővé válás akkor valósul meg, amikor valami mélyebben megérinti őket, s ezt díszítésben, rajzban vagy pantomimban ki is vetítik. Különösen fontos a találkozás elvének megvalósulása. Nemcsak velem találkoznak a gyermekek, hanem egymással is. És találkozunk azzal a rózsával, amelyikről éppen beszélünk, vagy azzal a történettel, amit meghallgatunk. De nemcsak mi találkozunk vele, hanem ő is velünk. Neki is van mondanivalója számunkra. A virágoknál különös hangsúlyt helyezünk az ő rendeltetésük felfedeztetésére. Mit mond ő nekünk magáról? Biztosan valami olyasmit, hogy „piros vagyok, szép vagyok, szeretem a fényt, a napsugarat…” Ezeket, persze, a gyermekek mondják ki. A megtapasztalás elve értelmében a történetben szereplő minden tárgyat, érzést stb. előbb megtapasztalunk. Például a vihart, vagy – a magvetőről beszélve – a tövist, amit körbeadok, és mindenki megérintheti. A virágot is körbeadom, hogy mindenki megszagolhassa, megérinthesse. A vak Bartimeus meggyógyításáról szóló történet esetében mindenki megtapasztalja, milyen az, amikor semmit sem lát. Bekötjük egymás szemét és vezetjük egymást. Amikor odáig érünk a történettel, hogy Jézus a vak Bartimeus előtt áll, a gyermekekben már empátia alakult ki a vak emberrel szemben. És tudják, milyen nagy dolog számára, hogy újra lát. A kilencedik elv az aktív részvétel elve, ami azt jelenti, hogy minden mozzanatban aktívan vesznek részt a gyermekek: a helyszín kirakásában, a pantomimban, a díszítésben stb. Kett azt mondja, ha valamelyik gyermek nem akar részt venni valamiben, nem kell erőltetni, mert ha ő mélyen nézi a többieket, átélheti ugyanazt, mint a többiek.

O. J.: Egy ide vonatkozó kérdés erejéig megállítom a felsorolást. A legtöbb közösségben előfordulnak csintalan gyermekek, akik minden adódó alkalmat kihasználnak a „rosszalkodásra”. Ezeken a foglalkozásokon hogyan viselkednek a „rossz” gyermekek?

N. E.: Ha én döntöm el, hogy nekik valamit kívülről kell szemlélni, akkor az nem érinti meg őket, de ha lehetőséget kapnak a témához kapcsolódó dolgok megtapasztalására, átélésére, teljesen másképp viszonyulnak. A rossz gyermekekről nekem nagyon jó tapasztalataim vannak. Az ősszel meghívtak az egyik udvarhelyi világi óvodába, ahol azt kérték, hogy a Kettmódszer szerint tartsam a foglalkozást. Szándékosan behozták a két legrosszabb gyermeket is. A foglalkozás elején, a leülésnél látszott, hogy velük valami nincs rendben, de amikor elkezdődött a tevékenység, meg is feledkeztem róluk. Az óvónő és az igazgatónő is meg volt döbbenve a látottakon. Az egyik „rossz” gyermek fogalmazta a legszebb kérést. Egy mesét dolgoztunk fel, amelyik két fa barátságáról szólt. A végén megkérdeztem: mi milyen gyümölcsöket hozhatunk? Lelki tartalmakra gondoltam, és a legtöbb gyermek rá is tapintott erre. Az említett „rossz” gyermek Jézussal kapcsolatosan említett valamit. Aztán amikor véget ért a foglalkozás, odajött hozzám, és mondta, hogy ő nagyon jól érezte magát… Nekem sokszor volt ilyen élményem. A gyakorló óvodában például szinte mindennap óvonő-jelöltek tartják a foglalkozásokat, s ezt a gyermekek már meg is szokták. Az a hír járja, hogy ebben az óvodában nagyon zajos gyermekek vannak. Nagyon okosak, de lehetetlen viselkedésűek. Amikor tavalyelőtt náluk jártam, az óvónők meg voltak lepődve, milyen jók a gyermekek. Pedig náluk tényleg sok idegen jár, s engem is vehettek egynek az idegenek közül. Megmutatkozott tehát, hogy a Kettmódszernek van gyógyító hatása a gyermekre nézve. Persze vannak ellentétes tapasztalataim is, de ezek sokkal kisebb számúak, mint a pozitív előjelűek. Az, hogy minden gyermeknek lehetősége adódik közelről szemlélni a tartalmat (ez a módszer szemlélés-elve alapján történik), érdekessé teszi azt számára és leköti őt. A szemlélés elve szerint nemcsak a szememmel nézem az elém hozott tárgyat, hanem a fülemmel, nyelvemmel, kezemmel is…

O. J.: Ugyanez történik a szemlélődő lelkigyakorlatok egyes fázisainál is. A környezettel (és általa önmagunkkal) való találkozás a lelki életben is alap. Sok felnőttnek napok, hetek munkájába kerül, amíg elindul a szemlélődés útján. Holott ennek nemcsak bizonyos „idődarabokban”, hanem az egész életfolyamat során így kellene történnie… Milyen jó, hogy ezt felismerve már egészen kicsi kortól így nevel ez a módszer…

N. E.: Mi nem a minél több szentírási rész megismertetésére törekszünk, ezekkel úgyis találkoznak még, hanem a természetfölöttire való érzékenységüket próbáljuk fejleszteni, ezt komoly alapnak látjuk. Ha valamit nem tudunk a maga valójában eléjük hozni, akkor azt egyébbel – magokkal, tobozokkal, gyöngyökkel, kagylókkal, hangszerekkel, búzakalásszal, terítőkkel – helyettesítjük. Itt érvényesül a tizenegyedik, a helyettesítés elve. A szemlélhetőség nagyon fontos! Az itteni eszköztár anyagait 1997 óta gyűjtöm, így mindig van mihez nyúlni. Fontos, hogy ne műanyagból, hanem csak természetes anyagból készült tárgyakat használjunk. A legvégén mindent Istenre vonatkoztatunk. Felismerjük, hogy minden tőle származik, ő a dolgok végső értelme. A tapasztalási folyamat serkentése érdekében a módszer úgynevezett tapasztalati spirált határoz meg, amit több síkból rak össze: az egyéni, majd reális tárgyi síkból, az elvonatkoztatott tárgyi síkból, a tudatalatti síkból, a keresztény vallási síkból, az ősi vallási síkból és az értelmezési síkból. Vegyünk például egy karácsonyi témakörrel kapcsolatos foglalkozást. Ilyenkor több időt szentelünk az összeszedettségre, több ilyen jellegű játékot játszunk a gyermekekkel. A reális és tárgyi sík értelmében igyekszünk minél jobban megtapasztalni a természettel való együttélésünket. Ha falun vagyunk, lehetőség van kimenni az állatok természetes életterébe, és ott megtekinteni, mit esznek, hogyan élnek. Az elvonatkoztató tárgyi sík a képek, képeskönyvek történeteinek szemlélése által teljesedik ki, a tudatalatti sík a meséken, legendákon keresztül. A keresztény vallási síkot az Újszövetségből vett történetek, az ősi vallási síkot az ószövetségi történetek által érintjük. Az értelmezési és meditatív egybenlátási sík az ismétlések, összefoglalások során valósul meg.

O. J.: Hogyan tárgyalja – ha tárgyalja – a módszer a bűn kérdését?

N. E.: Az óvodában nem szoktunk erről külön beszélni. A gonosznak sincs külön tartalma. A gonosz mindaz, ami az életet, a világot tönkre tudja tenni, ami megbontja az ember testi–lelki–szellemi egységét. A mindennapi nevelés során rávezetjük a gyermekeket a bocsánatkérésre és tudatosítjuk bennük, hogy nem helyes valakit megbántani, valakinek rosszat tenni. Nemrég gondolkoztam el rajta, hogy egy-egy gyermek milyen érzékeny erre. Egyik gyermekünk valami rosszat tett, és a vallásos környezetben nevelkedő társa azt mondta neki: „akkor te nem szereted Jézust”. Nem azt mondta, hogy „téged nem szeret Jézus”… Szerintem a gyermekeket meg kell tanítani, hogy figyeljenek az érzelmeikre, hogy tudatosítsák azokat. Nem csak a lelki tükrök szerinti számbavétel a fontos, sokkal inkább az, hogy a gyermek tudja tudatosítani, most – például – benne harag van. Ha ezt elfogadja, akkor ott meg tud állni, és nem fajul verekedéssé a harag. A Kettmódszer valóban komolyabb lelki elmélyülésre segíti a gyermekeket. Nem nyomják el a bennük megjelenő érzéseket, hanem tudatosítják azokat. ők nem rosszak, csak most éppen ilyen vagy olyan érzés van bennük, ami elmúlik. ők nem azonosak azzal az érzéssel.

O. J.: Ez éppen a lelki szabadsághoz vezető út. Pedig a lelki szabadságot „ajándékba” kapja az ember, csak valahol elveszíti azt. Majd pedig hosszasan keresi… Milyen jó, hogy ilyen kicsi korban fel lehet mutatni a gyerekek számára, miként őrizhető meg legdrágább kincsük…

N. E.: Az utolsó négy évben mindig szemlélődő lelkigyakorlaton voltam, s azóta tudatosult bennem, mennyi rossz érzés van az emberben. Korábban nem is gondoltam volna. A szemlélődő lelkigyakorlat alatt éreztem azt, hogy csak úgy jönnek elő az évek során elfojtott érzések. Az elfojtás által tovább fejlődnek csendben az ember lelkében. Ezért fontos megtanítani a gyermeket is, hogy ne szorítsa le, hanem engedje el negatív érzéseit. Ha nem így tesz, a sok felgyűlt elfojtás egyre nagyobb stresszt okoz neki, és egy idő után nem fogja bírni idegileg.

O. J.: Milyen tehát egy ilyen foglalkozás szerkezete?

N. E.: Ezek az órák eltérnek a hagyományos óvodai óráktól. Négy fázisból áll minden foglalkozás: bevezető, találkozási, alkotó és értelmezési fázisból. A bevezető fázis során a csoportnak meg kell találnia az együttlét megfelelő formáját, és nyugodtságra, csendre, belső összeszedettségre kell eljutnia. A csoportot elő kell készíteni a tartalommal való találkozásra. A találkozási fázis célkitűzése szerint a gyermekeknek találkozniuk kell a tartalommal, és a tartalomnak találkoznia kell a gyermekekkel – e kölcsönös találkozás által a gyermekek egymással és önmagukkal kell találkozzanak. Az alkotó fázisban a gyermekek saját alkotásban, szemlélhető formában kell kifejezzék érzelmeiket. Benyomásaikat fel kell dolgozniuk, és integrálniuk kell azokat. Részesedniük kell egymás élményeiből. Az értelmezési fázisban összefoglalódnak és tömörítődnek a gyermekek által szerzett tapasztalatok. Ezeket integrálniuk kell, és meg kell nyíljanak a vallásos dimenzió felé.

O. J.: Kett módszerét egyelőre csak az óvodában alkalmazod. Nem okoz törést a gyermekekben az, hogy itt véget érnek az ilyenfajta foglalkozások?

N. E.: Azt nem hiszem, hogy törést okozna, de valóban jó lenne ezt folytatni velük, legalább a vallásórákon. Amit itt kapnak, azt senki sem veheti el tőlük. Lehet, hogy a következő évekre elhomályosul sok minden, de megtörténhet, hogy az itt szerzett élmények felnőtt korukban visszatérnek, s még valamit meríthetnek belőlük. Az óvodákban jobban megvalósítható a körben ülés, jobban összegyűjthető a saját anyagtár, de azért nem lehetetlen dolgok ezek az iskolák számára sem. A Tompa László Líceumban például én a tornateremben tartottam a vallásórákat, ott lehetőség nyílt a körben ülésre. A módszert kipróbáló óvónőknek is pozitív a visszajelzése. Az mindenképpen bizonyított, hogy ez a módszer a gyermekekhez, de még a felnőttekhez is nagyon közel áll. Utóbbiak számára tartott elmélkedéseim során is felhasználtam, és nagyon hatékonynak mutatkozott. Nem is lehet ez másképpen, hiszen végső soron önmagához, s az ott megtalált középponthoz, a Teremtőhöz akarja elvezetni az embert. Ennél senki számára sem létezik fontosabb út…