KÖNYV:
VEKERDY TAMÁS: FELNŐTTEK ÉS GYEREKEK MIT AKARUNK EGYMÁSTÓL?
Jogból diplomázott, volt házitanító, statiszta, a Család és Iskola című folyóirat riportere, szerkesztője, írt színpadi művet, majd elvégezte a pszichológia szakot is. A hetvennegyedik életévében járó, négygyermekes Vekerdy Tamásnak ez utóbbi hivatás – s azon belül is a gyermekpszichológia – szerzett igazán nevet a magyar nyelvterületen. Neves magazinokban tanácsadó rovatot vezet és gyakori szereplője különféle, elsősorban gyermekekkel foglalkozó rádió- és tévéműsoroknak. Vekerdyből mindig nyugalom és derű árad, ezért (is) felszabadítóan jó hallgatni, olvasni őt. Nevezhetnénk a gyermekek apostolának is, hiszen egész pszichológusi munkássága alatt őket védi – a felnőttektől, az iskolától, s mindentől és mindenkitől, ami/aki az ismeretközpontú oktatás előtérbe helyezésével próbálja megfosztani őket az önfeledt játékra, közvetlen tapasztalatszerzésre építő, élményszerű tanulástól. „A gyerekeket mindig az első pillanattól értem – így érzem legalábbis –, a felnőtteket soha, ha velük beszélgetek, gyakran béna, visszahúzódó és unott vagyok, ha gyermekekkel találkozom, felélénkülök” – mondja egy interjúban.
A folyóiratokban közölt cikkeken túl Vekerdy Tamásnak több könyve jelent meg az évek során. A Saxum Kiadó Az élet dolgai sorozatában adott közre négy kötetet tőle, majd 2006-ban az ezekben szereplő írásokat (egyeseket némileg rövidítve) és néhány rövidebb, a szerző portréját árnyaló szöveget egybefogó vaskosabb könyvvel jelentkezett. A Felnőttek és gyerekek – Mit akarunk egymástól? című kötet az említett négy korábbi – Gyerekek, óvodák, iskolák; Az óvoda és az első iskolai évek; Az iskola betegít?; Másféle iskolák (Talán a Waldorf?) címet viselő – munka írásai mentén tagolódik fejezetekre, majd négy különálló – Nehéz nem hazudni; Gyerek – gép – személyiség; Mitől féltsük az iskolást?; A Tízparancsolat ma című – szöveggel zárul.
A különféle időben szerkesztett írások – kimondott vagy ki nem mondott – közös gondolata: „a gyerek megérik, mint az alma a fán”. Saját hitvallásának is tekinthető állítását Vekerdy azzal a meggyőződéssel egészíti ki, hogy ez az „érési” folyamat akkor sikeres, ha a kedvező családi és intézményi feltételek lehetővé teszik a gyerek számára, hogy „ráérősen” járhassa be saját fejlődési útját. „Nem a sietség, nem a tananyag, nem a »prédikáció « – nem a »követelmény« – fejleszt és nevel, hanem a bizalmas, meleg légkörű, örömteli együttlét. Nem azzal nevelek, amit mondok, hanem azzal, amilyen vagyok ebben az együttélésben, amilyenné váltam életem során (ha persze mindig tökéletlen is, de a gyerekek nagyvonalúak, és ha őszinteséget éreznek a jobbra törekvésben, mindent megértenek és megbocsátanak). Még a felnőttek őrületeit is” – írja a szöveggyűjtemény előszavában.
Vekeredy Tamás elsősorban a legkisebbek nevelésének kérdéseivel foglalkozik; nyomatékkal hangoztatja a gyermek „gyermekséghez” való jogát, hiszen: „Minél tovább tartunk meg egy gyereket gyerek-mivoltának és életkorának megfelelő körülmények között, minél tovább tápláljuk benne az élő hitet, hogy a világ és az ember érdekes, megismerésre érdemes, annál jobban fog helytállni kedvezőtlenebb körülmények között is.” Ennek az önfeledt kornak nélkülözhetetlen „tartozéka” a mese, mégpedig az elmondott, és nem a televízión vagy diaképeken nézett mese. A mese közli először a gyermekkel, hogy a világban jelen van a rossz, bár a felnőttek – akarva-akaratlanul – ennek éppen ellenkezőjét szuggerálják neki. A mese informál a rossz jelenlétéről, ám megmutatja azt is, hogy a rossz legyőzhető. Ugyanakkor a mese a szorongás képi feloldására is alkalmas. Ezt a belső képet a gyermeknek kell megteremtenie magában a hallottak alapján; a képernyőről készen kapott kép „feldolgozatlan pótlék” marad számára, s ahelyett, hogy ez serkentené a belső képteremtő tevékenységét, megbénítja azt. A mesehallgató kisgyereknél kettős tekintetet lehet megfigyelni: egyrészt a mesélőre figyel, másrészt elmerengő tekintetén látni, hogy befelé is néz. A gyermek fantáziájában „látja, amit hall”, s ez a tevékenysége szorongás- és feszültségoldó, valamint énerősítő hatású. A jó mese nem von le tanulságot, nem tudatosítja az értéket, mert a verbalizált fogalmi tanulságot gyorsan kisöpörné a felejtés a tudatból, az érzelmi struktúrák mélyebb rétegeibe ritmikusan, képi formában bevitt információk viszont maradandó nyomokat hagynak. Éppen ez utóbbit hagyja figyelmen kívül a magyar nyelvterületeken is alkalmazott iskolai osztályzási rendszer, amikor a világszerte standardizált intelligenciateszt tíz faktorából csak kettőt osztályoz: egyfajta lexikális emlékezetet és matematikai készséget. Pedig a tíz faktorból öt a szóbeli intelligenciát méri, öt a cselekvésest, s az egészséges gyermeki intelligenciában a cselekvéses rész az erősebb. Mindkét osztályozott faktor a szóbeli tartományba esik, a cselekvéses részt meg sem érinti az iskolai osztályozás. „Így aztán sok gyereket a szintje alá nyomunk, ezzel tenyésztjük a dacot, a szembenállást, a tehetséges gyerek kipréselését a neki való iskolából. Kiesik a lassú érésű, a speciális érdeklődésű, a nagy empátiás készségű, akinek nagy az emocionális intelligenciája […], amiről ma tudjuk, hogy sokkal fontosabb az életben való beváláshoz, mint az értelmi, és különösen ennek szűk szegmense, a szóbeli intelligencia lexikális memóriabeli és matematikai faktora. […] Ezért nem korrelál – ezért sem korrelál – az életben való beválás az iskolai osztályzatokkal” – állítja Vekerdy Tamás. Ez a módszer szinte teljesen kizárja az élményszerű oktatást, holott „élmény nélkül nincs ön- és világismeret”.
Vekerdy a nézőtér hangulatát felfogni képes színészhez hasonlóan az osztályra hangolódásra, az egyes gyermek belső állapotainak intuitív megragadására való képességet kéri számon a tanárokon. „A hatékony tanár színész – a szó legjobb értelmében. Nem úgy, hogy ’megjátssza’, hanem úgy, hogy belső erőiből (lelki és testi erőiből) eleveníti meg és élteti, amit megjelenít. Emlékei, érzelmei mind benne vannak – és kidolgozott, élő belső képe van arról, amiről beszél” – vallja. Azt is hangsúlyozza, hogy mindig a tanárnak kell viszonyulnia a gyermekhez, az ő életkorához, és soha nem tőle kell várni a viszonyulást. Az ő „egyetlen dolga és lehetősége, hogy létezzék, öntörvényű, életkora és alkata által is megszabott autonóm módon. A viszonyulás (az önfeladás a másik kedvéért) a felnőtt lehetősége! Kettőnk viszonylatában ő a fontos. Az én fontosságom abban van, hogy szolgálom – és kiszolgálom – autonóm individualitását, melyet még maga sem ismer (bár próbálgat), és igyekszem hozzásegíteni, hogy azzá lehessen, aki. Mire nevelem? Mivé nevelem? Keresővé!” – mondja. Aquinói Tamáshoz és más gondolkodókhoz hasonlóan ő is olyan lénynek tekinti az embert, aki – megfelelő körülmények mellett – bensejéből hozza elő tudását, ön- és világismeretét. „Nem kívülről kell a dolgokat a fejébe tölcsérezni, mert ez haszontalan” – szögezi le Vekerdy. Hasonlóképpen tiltakozik a szorongást keltő feleltetés ellen is, hiszen ez éppen a teljesítmény csökkentéséhez vezet. „Úgy akarjuk a teljesítményt elősegíteni, hogy közben folyton visszanyomjuk” – állapítja meg, majd rögtön tovább kérdez: „De mi a valódi teljesítmény? Az azonnali jó felelet? A jó dolgozat? A jó vizsga? (Aminek anyagát 75 százalékban öt év alatt az eminens is elfelejti.) Vagy: évekkel később a többé-kevésbé egészséges – és fejlődőképes – helytállás az életben?” A kedvet, kedélyt, örömöt, érzelmi jelenlétet nélkülöző, az egyetemekről „lenyomott” tananyagokkal működő oktatási rendszerekben kivész az érdeklődés a gyermekekből, számára a világ „unalmassá válik, átláthatatlanná, érthetetlenné és érdektelenné”. „Mi vesszük el az érdeklődését, mi idegenítjük el a világtól és jelenségeitől szakszerűtlen tankönyveinkkel, tanterveinkkel és a közvetítéssel mit sem törődő tudományoskodásunkkal” – mondja ki merészen a pszichológus. Ilyenképpen tehát nem az írásvetítőt, a tankönyvet, a tanmenetet, a tantervet tartja a tanár igazi eszközének. „A tanár eszköze: saját személyisége. Ez az, amivel hat. Ezért: önismeretre kellene szert tennie – az önismeretet követő sajátos önuralomra, bánni tudásra saját indulataival, rokon és ellenszenveivel.” Vekerdy tehát a szakismeretek előtt az önmegtapasztalást segítő „tudás” megszerzését tartja elsődlegesnek a tanár számára, hiszen ezáltal „közelebb juthatunk azokhoz a bennünk élő mélyebb és magasabb erőkhöz, amelyek táplálják és megvilágítják autonómiánkat, amelyek nélkül nincs eleven, magát a világot is átjáró, áramokkal összekötő személyiség, és nincs sikeresen végzett, hatékony munka”.
„Lesz-e egyszer az unalmas, a gyötrő, a fenyegető iskolából másfajta iskola? Eljön-e az idő, hogy nem a felejtésnek tanítunk, hanem képességeket próbálunk kibontakoztatni, a gyereket próbáljuk a világhoz és önmagához elvezetni? Rájönnek- e az iskolákban, hogy az érzelmi, szociális tanulás nem csak ugyanolyan fontos, de ma fontosabb, mint a csak szóbeli, csak intellektuális? S ha rájöttünk, képesek leszünk-e nem elrontani ezt is, hanem az egyensúlyt keresni és megtalálni?” – fűzi kérdéseit a pszichológus, aki magyarországi viszonylatban a Waldorfrendszerű (a könyvben részletesen ismertetett) óvodák és iskolák mellett teszi le voksát, sőt, azok alapításában is tevékeny részt vállal. – Ha ebbéli tevékenységében nem is tudjuk/akarjuk követni Vekerdy Tamást, gondolatai mindenképpen iránymutatóak lehetnek számunkra. „Irányváltásra” márpedig errefelé is nagy szükség van.
(Saxum Kiadó, Budapest 2006)
Ozsváth Judit
