Jacques Schlosser
jÉZUS TÖRTÉNELMI KUTATÁSA: VESZÉLY ÉS/VAGY ESÉLY A HIT SZÁMÁRA? (2)

Esély

Az imént azt mondtam, hogy a történelem és a hit nem ugyanazon a szinten helyezkedik el. Hozzávetőleges, ideiglenes, felülvizsgálható, ingatag tudomány, amely ki van szolgáltatva bármilyen új, mindent megváltoztató dokumentumnak (gondoljunk csak a kumráni szövegekre), vagy egy találékony kutató új értelmezésének (mint E. P. Sanders munkái az ókori judaizmusról), éppen ezért a történelemnek egész egyszerűen nem áll módjában bizonyítani a hit igazságát. Csupán arra törekszik, hogy rekonstruálja „az ember múltját, amennyire a fellelhető dokumentumok megfelelő vizsgálata ezt lehetővé teszi".¹ A történelmi kutatás főleg arra nem képes, hogy kapcsolatba hozzon bennünket valakivel, aki jelenleg is él és működik. A történelem Jézusa nem a hit tárgya, a történelem pedig semmi lényegeset nem adhat hozzá az élő Jézussal való találkozáshoz, amely a művelt vagy laikus hívő számára egyaránt lehetséges. Mindemellett Jézus története nem érdektelen a teológia, a lelkiség és a pasztoráció számára. Ebben a vonatkozásban következzék néhány észrevétel,² amelyet itt inkább csak felsorolok, mint rendszeresen kifejtek.³

És az Ige testté lett

A Jézusra vonatkozó történelmi kutatás árnyalni tudja, mit is jelent a Krisztus ember voltára vonatkozó hitvallás: ő „Ádám fia volt" (Lk 3,38), vagyis zsidó, „Dávidnak, Ábrahám fiának a fia" (Mt 1,1).

Az emberi természet elvonatkoztatás, amellyel gyakorlatilag nem találkozunk, mivel a tényleges valóságban csupán egyedi személyeket ismerünk. A történelmi kutatás éppen azt teszi lehetővé, hogy felfedezzük a Jézus nevű embert a galileai Názáretből. A legújabb, gyakran harmadik kutatásnak nevezett vizsgálatok legkevésbé vitatott megállapítása pont az, hogy Jézus teljes egészében zsidó. Zsidó családban született, körülmetélték, bizalmas viszonyban volt Izrael Istenével; nem lehetne őt megérteni, ha kiragadjuk ebből a környezetből és ebből a népből, amelyről azt mondja, hogy Isten küldte őt nekik az újító próféta szerepében. Isten küldötte „a törvény alattvalója", mint Pál mondja a Gal 4,4-ben. A Róm 9,5-ben az apostol az izraelitákról szólván azt mondja, hogy „Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló". Történelmileg szilárd tény, hogy Dávid nemzetségéhez tartozik (Róm 1,3), mint fennebb már láttuk Betlehem kapcsán. Valóban, a mai zsidókat nem tekinthetjük bitorlóknak, amikor „Jézusról mint testvérükről" beszélnek.⁴

A Gal 4,4-ben Pál előbb kijelenti, hogy Isten fia „asszonytól született", amit talán nem úgy kell érteni, mint utalást szeplőtelen fogantatására, hanem a judaizmusban hagyományos beszédmód szerint mint ember voltának jelét. A zsidókhoz írt levélben is ebben az értelemben szerepel, hogy Jézus a gyermekekhez hasonlóan „részese a testnek és a vérnek" (2,14). Hogyha részese az emberlétnek, akkor annak határaiban is része van. Nem tisztánlátóként él, hanem a hit módján. Nem tud mindent már az elején. Az evangéliumokban nagy szerepet játszó híres üzenetek a kínszenvedésről és a feltámadásról természetesen más benyomást kelthetnek, viszont ezeket a szövegeket nem a történelmi lejegyzés szempontjai szerint írták. Az apostoli kérügma lényegére, a kereszthalál és a feltámadás fontosságára kell irányítaniuk az olvasók figyelmét. Ugyanígy a Lukács evangéliumában többször is előforduló „kell", amely az isteni terv szerint zajló üdvtörténet teológiai elképzelésébe illeszkedik be, nem úgy értendő, mintha Jézust marionettbábuhoz vagy robothoz hasonlóan valamiféle sors mozgatná; azt fejezi ki, hogy küldetését Istenhez való hűségben teljesíti, aki a Szentírásban közölte akaratát. Jézus ember volta egészében akkor mutatkozik meg, amikor a halállal szembesül. Életének utolsó heteiben, legkésőbb utolsó napjaiban észre kellett vennie, ha gondolkodó emberként egyszerűen elemzi a helyzetet, hogy halála közel van. Része volt az emberi halálfélelemben („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem", Mk 14,35-36), akkor is, ha közben remélte és biztos volt benne, hogy Isten közbe fog lépni érte (Mk 14,25).

„Az a teológia, amely a galileabeli életének viszontagságaihoz, találkozásaihoz és konfliktusaihoz, haragjához és együttérzéséhez kapcsolódik - mint D. Marguerat mondja -, nem lesz hajlamos átcsapni a menekülés lelkiségébe".⁵ Jézus történelmi kutatása tehát hatékony ellenszere mindenféle gnosztikus vagy mitikus Jézus-értelmezésnek, pontosabban a monofizita eltévelyedésnek. Tudjuk, ha nem is vesszük mindig figyelembe, hogy a kereszténységben ugyanolyan súlyos Jézus emberségét tagadni, mint kétségbe vonni istenségét.

A hagyomány eltévelyedéseinek kiigazítása

Ma, amikor jogosan és óhatatlanul érzékenyek vagyunk az antiszemitizmus ártalmaival szemben, sokan úgy hiszik, hogy az első keresztények és a meggyőződésüket tükröző szövegek, így az evangéliumok is fölöttébb felelősek az antiszemitizmus kialakulásában, amit különben könnyűszerrel összekavarnak az antijudaizmussal. Nem tudok itt jobban elmélyedni a kérdésben, de arra mindenképp ki kell térnem, hogy a szövegek túlzásokat és karikatúrákat tartalmaznak. Apologetikai és pasztorális síkon a Jézus-kutatás igencsak hasznosnak mutatkozik az eltévelyedések kiigazításában. Itt főleg a farizeusok karikatúraszerű portréira gondolok, és annak hangsúlyozására, hogy a zsidók közvetlenül és meghatározó módon felelősek Jézus haláláért.

Az evangéliumok, különösen Máté evangéliumának megírása idején a keresztények és a zsidók közötti szakítás már kétségtelenül megtörtént. Márpedig a 70-ben bekövetkezett katasztrófa után, amely Jeruzsálem és a templom lerombolásához vezetett, a farizeusok virágoztatták fel újra a judaizmust. A palesztinai és szíriai keresztények ellenfelei és vitapartnerei tehát, akik kizárják őket a zsinagógából, a farizeusok. Ezért festenek az evangéliumok olyan sötét képet a farizeusokról: képmutatók, nem azt teszik, amit mondanak, túlságosan törvénytisztelők, miközben vallásosságuk elvész a rítusok részletkérdéseiben, emberi hagyományaikat pedig Istennek a Szentírásban kinyilatkoztatott akarata fölé helyezik. A farizeusok, akiket a Jézus története után közel fél évszázaddal bekövetkező szakítás függvényében jellemeznek az evangéliumok, a szövegben magának Jézusnak lesznek a partnerei vagy inkább ádáz ellenségei, különösen a hitviták leírásában és a farizeusoktól intő beszédekben. Két példa elegendő ennek megvilágításához. 1. Az öt hitvitából álló sorozat a Mk 2,1-3,6-ban ezzel a megjegyzéssel ér véget: „A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt [azaz Jézust]." (3,6) Íme egy valódi „természet ellen való és történelmileg valószerűtlen szövetség a vallás emberei és a politikusok között".⁶ 2. A Mt 23-ban lévő nagy beszédben Jézus rendkívüli eréllyel szól a farizeusokhoz, hatszor ismételve meg, hogy „jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok". A történelmi kutatás kimutatja, hogy ha valóban voltak is a farizeusok között szűk látókörűek és szektások, bizonyára nem a többségük volt az. Az evangéliumi anyag szigorú vizsgálata alapján elfogadhatjuk, hogy Jézus és a farizeusok között tényleg voltak hitviták, de azt is meg kell állapítanunk, hogy a közöttük feszülő ellentét távolról sem volt olyan durva, mint azt az írások végső megszövegezése sugallja. A kritikai vizsgálatból az is kiderül, hogy Jézus több ponton is (például a feltámadás tana, a törvény értelmezésének bizonyos hajlékonysága) osztotta a farizeusok meggyőződését.

A kínszenvedés elbeszélései, bár számos történelmi adatot tartalmaznak, nem „tárgyszerű" történetírás érdekében születtek. Ezeket a szövegeket különböző irányultságok határozzák meg, amelyek a második vagy harmadik keresztény nemzedékre jellemző teológiai, szellemi és apologetikai problémáknak és kérdéseknek felelnek meg. Az evangéliumokban amúgy elég könnyen megtalálhatók ezek a jellemzők. Az irányultságok közül két olyat említenék meg, amelyek kiegészítik egymást, és hatással voltak az általam taglalt problémára. 1. Világosan látszik a törekvés, hogy Jézust ártatlannak tüntessék fel, főleg politikai vonatkozásban. Az ellene felhozott politikai felfordítás és társadalmi lázítás vádja, nyilvánvalóan - s ezt hangsúlyozzuk - alaptalan, és ezt a római hatóság is elismeri. A többé-kevésbé üldözött és a társadalom peremére szorított keresztények számára előnyös volt megemlíteni és hangsúlyozni Jézus lojalitását, valamint a római hivatalnok, itt Pilátus (viszonylagos) becsületességét. 2. Ezzel szemben a szövegek írói hajlamosnak mutatkoznak megterhelni Izraelt. Hangsúlyozzák Izrael fiainak gonoszságát és Jézussal szemben mutatott keménységét nemcsak a főpapok részéről, akik a történészek többsége szerint valóban nagy szerepet játszottak Jézus eltávolításában, hanem más vezetők, az egész „nép", sőt átfogóan a „zsidók" részéről is, úgyhogy az evangéliumokban „Jézus pere" egy adott pontig mintegy a „zsidók perévé" válik, mint azt nemrég volt szerencsém kimutatni egyebekkel együtt a Lk 23,1-25-ről szóló egyik tanulmányomban.⁷

Megemlítem közben, hogy nézetem szerint a papok felelőssége - és erkölcsi kötelessége - tájékozódni ezekben a kérdésekben, és tájékoztatni akár prédikációkban is a híveket.

Jézus ellenáll az ideológiai kisajátításnak

Aki komolyan elmélyedt Jézus történelmi kutatásában, tudja, hogy Jézust nehéz ismert kategóriákba préselni. Mind a mai napig, a tetemes munka dacára sem határozható meg, hogy milyen társadalmi szerephez kell őt kötni: próféta, rabbi, a cinikus prédikátorokhoz hasonló népszerű filozófus, erőszakot hirdető forradalmár, társadalmi újító. Nem lehet semmilyen tanrendszerhez vagy etikához kötni: farizeus vagy inkább esszé-nus, egyik, avagy másik, a törvény szigorú követője vagy laxista, aki fütyül a rítusokra és a törvény szellemét részesíti előnyben a betű szerinti értelmezéssel szemben. Kétségtelen, hogy inkább vitatkozó és kérdező ember, aki lenyűgöz az újdonságával, mégis népe hagyományaiból nő ki. Adót fizet a templomnak, látogatja a szent helyet, de sohasem látjuk áldozatot bemutatni, és kifogásolja a kultusz működését. Bírálja a hatalmat és a pénzt, de nem hirdet lázadást. Folytathatnánk az ellentmondásos vonások felsorolását. Jézust megfoghatatlan természete miatt egyetlen zárt rendszer, egyetlen politikai, társadalmi vagy vallásos ideológia, semmilyen jobb- vagy baloldal nem vallhatja kizárólag a magáénak. A legjobb szolgálat, amit Jézus történelmi kutatása a teológiának tehet, talán épp ez az ellenállás az ideologizálásnak, hiszen magát a hitet kíméli meg attól, hogy megengedhetetlen módon ideológiává változzék, azaz magyarázó és tévedhetetlen zárt rendszerré, amely ritkán van tekintettel a valóság összetettségére. Az ideológia nem kételkedik, a hit viszont legtöbbször a kérdéssel és a kétellyel lakik egy fedél alatt.

Krisztológia és történelem

Jézus feltámadása nélkül nem lenne keresztény hit, ennek a hitnek a tartalma pedig javarészt krisztolo-gikus. A hírt hozó Jézusból a hír tárgya lett. Elmondhatjuk tehát, hogy lényeges törés van a húsvét előtt és a húsvét után között. R. Bultmann számára például a földi Jézus egyáltalán nem fontos a hit számára, az előtt és az után közötti folytonosság végső soron Jézus nevére korlátozódik, mivel nélküle nem létezne a kérügma. Bultmann tanítványai, különösen E. Kásemann erre válaszolva hangsúlyozzák, hogy a kérügma, főleg narratív alakban, vagyis az evangéliumi elbeszélésekben visszatérésre szólít fel a húsvét előtthöz. Mivel a kérügma leginkább a krisztológiáról szól, ezt kell kiemelni. Ezzel kapcsolatban a szintén Bultmann-tanítvány G. Ebeling dogmatikus odáig ment, hogy a földi Jézussal való kapcsolat létfontosságú a krisztológia számára, amely nélküle meg is semmisülne.⁸ Csakhogy minek alapján rögzíthetnénk a krisztológiát Jézus szolgálatához, miután a történelemkritika már megtette a magáét? A húsvét utáni krisztológia által használt címeket (messiás, Isten fia, úr) nem támasztja alá elég szilárdan a történelmileg megbízhatóként elismert evangéliumi anyag; az a cím, amelyet okkal tulajdoníthatunk Jézusnak, vagyis az „emberfia" nem szerepel az újtestamentum levélirodalmában található kérügma visszhangjaiban. A húsvét előtt és a húsvét után között folytonosságot biztosító egyenes út mintha megszakadna. Próbálkozhatunk viszont egy másik úton, a közvetett vagy implicit krisz-tológia útján, amelynek anyagát összeállítani a történész illetékessége. Igaz ugyan, hogy a teológiához tartozó krisztológia fogalmát nem kellene használni a történelmi megközelítésben, s valóban gyakran kézenfekvőbb is valamilyen kevésbé tipizált kifejezés, mint „Jézus tekintélye", vagy egyszerűen a görög megfelelő, az exúszia. Az implicit krisztológia viszont bevett és kényelmes címke, úgyhogy én is ezzel élek. A dolgokat tehát így lehetne összefoglalni: a történészként dolgozó egzegéta saját adaléka nem más, mint kimutatni azon adatokat, amelyek felhatalmazzák a teológust, akár egzegéta, akár nem, hogy implicit krisztológiáról vagy krisztológiai magról beszéljen. Ezek az adatok léteznek, és munká-imban⁹ jómagam is többször kiemeltem fontosságukat a Jézusra vonatkozó történelmi vitában. Íme egy rövid összefoglaló.

- A „bizony, mondom nektek" kifejezés eredeti használata. A bizony (ámen) szó rendszerint azt fejezi ki, hogy egy harmadik fél beleegyezik az elhangzottakba, s ezt tesszük mi is a liturgikus gyakorlatában; Jézus szájában olyan beleegyező vagy kijelentő formuláról van szó, amellyel saját szavait vezeti be, s ezzel szilárdnak, meghatározónak, Isten által biztosítottnak tünteti fel, amely létfontosságú az üdvözüléshez.

- Ezt kiegészítik a jézusi „én" másféle hangsúlyozásai, mint az „én viszont azt mondom nektek", főleg a Mt 5,21-48 szembeállításaiban, ahol mindkettő feltehetőleg régi.

- Ezekben a szembeállításokban és máshol is (például Mk 7,15) észlelhetjük, hogy Jézus bizonyos szabadsággal viszonyul a Törvényhez, amely úgy látszik, számára nem a végső hivatkozás.

- Kiaknázható az is, hogy saját égi küldetését Jézus erősen hangsúlyozza olyan visszatérő kifejezések révén, mint „küldtek", „jöttem"; elmondható, hogy ezek nagyon erős prófétai tudatot fejeznek ki.

- Említsük meg a „nagyobb van itt" kifejezést is; nagyobb, mint Salamon (Lk 11,31), mint Jónás (Lk 11,32), mint maga a templom (Mt 12,6). Ezek a szavak titokzatosak és tartózkodóak, bizonyos értelemben célzó jellegűek, ami hitelességüket bizonyítja, hiszen ez Jézus szokásos beszédmódja. Azt mondani, hogy valami vagy valaki nagyobb a templomnál, nyilvánvalóan nem azért tér vissza, hogy jelentéktelen szavakat támasszon alá.

- Rendkívül fontos, hogy Jézus kapcsolatot teremt Isten országa és a saját személye között. (Lk 11,20.23)

- Jézus különös közelségét Istenhez az mutatja, ahogyan megszólítja Istent - a judaizmusban eddig nem találtunk ehhez foghatót - a bizalmas szóhasználathoz tartozó híres abba szóval.¹⁰

Bár ez a jegyzék nem teljes, s egyes elemei vitathatóak, a bemutatott írásos források és formák sokaságából, úgy látszik, azt a szilárd következtetést vonhatjuk le - a történelmi kutatás fontos kritériuma értelmében -, hogy Jézus tudatában volt Istennel való rokonságának, és különös tekintélyt követelt magának, mint aki sorsdöntő üzenetet hozott, és Isten megbízottja a sorsdöntő helyzetben. Eddig mehet el a történész, vagyis az, aki kizárólag a szövegelemzésre és a történelmi elemzésre alapozza a kutatást, s figyelmen kívül hagyja a hitből származó adatokat. A történész célja nem az, hogy kiszolgálja a teológiát, valamiképpen igazolva azt, aki pedig tudomást vesz a történész munkájáról, nem feltétlenül jut el a hithez. Két szélsőséges reakció lehetséges: a történelmi adatok alapján egyesek talán úgy fogják gondolni, hogy Jézus, aki előtérbe helyezi a tekintélyét, fanatikus nagyzoló és intoleráns; mások viszont éppoly jogosan esetleg azt fogják vélni, hogy nem értelmetlen hinniük, és felsorakoznak majd Jézus követői közé.

Az a veszély, amelyet a történelmi kutatás jelentene a hit számára, nem látszik valóságosnak, hogyha azok, akiknek szól, bizonyos képzettséggel rendelkeznek, és a szakember egyszerűen beszél, s nem mint olyan, aki végre világosságot hozott a szerte uralkodó sötétségbe. Miközben teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy a valóságos Jézus messze meghaladja azt, amit a történész, a „szerény buzgólkodó"¹¹ módszerei segítségével felderíthet, inkább arra figyelek, talán már kiderült, milyen hasznuk származhat a híveknek abból, hogyha kapcsolatba kerülnek Jézus történelmével. Mint nemrég Henri Madelin mondta a hit és az ok közötti összefüggés kapcsán: „Arra a hitre, amely nem ismeri hitének igazi okait, a fundamentalizmus és a szektásság leselkedik, két manapság viruló deviancia."¹² A történelemnek nem kell igazolnia a hitet, de okokat nyújthat a hithez. Fel is vértezheti a hívőket, kivezetvén őket naivságukból. Sok minden leegyszerűsödik, ha tudatosítjuk például, hogy a testetlen angyalok nem az emberek módján beszélnek, vagy hogy az idegen nyelvek - és itt főleg az apokalipszisekre gondolok -, a sajátos irodalmi műfajok, beleértve a fikcióval élőket is, alapvető igazságokat képesek kifejezni. Nem marad más hátra, mint elfogadni, hogy a naivságból kivezető út válságon vezet keresztül. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a válság rendszerint nem romboló, hanem üdvös. El kell tehát fogadni túlzott aggályok nélkül a kockázatot, hogy egy pillanatra megbotránkoztatjuk a gyengéket, ahhoz, hogy elkerüljük a nagyobbik bajt, és azt a benyomást keltsük az igényesebbekben, hogy a hit és a teológia gyermeteg és ingatag.

Székely Melinda fordítása

Jegyzetek

1 H.-I. Marrou: Théologie de l'histoire, Paris, Éd. du Seuil, 1968, 15. o.

2 Forrásuk főleg Meier Jésusa, 119-123., ill. 351. o.

3 Egységesebb és elméletibb kifejtést találhatnak P. Gibert és C. Theobald (szerk.) könyvében: Le cas Jésus, Paris, Bayard, 2002, különösen C. Duquoc (293-321. o.), J. Moingt (353-378. o.) és C. Theobald (381-462. o.) írásaiban.

4 Itt különösen S. Ben-Chorin könyvére gondolok: Bruder Jesus. Der Nazarenerin jüdischer Sicht, München, DTV/List, 1988. (11. kiadás).

5 D. Marguerat: Jésus de l'histoire, in: J.-Y. Lacoste (szerk.): Dictionnaire critique de théologie, Paris, PUF, 1998, 605. o.

6 C. Focant: L'évangile selon Marc (Cb NT, 2), Paris, Éd. du Cerf,

2004, 135. o.

7 J. Schlosser: La comparution de Jésus devant Pilate d'aprés Lc 23,1-25, in: A. Marchadour (szerk.): Procés de Jésus, procés des Juifs ? Éclairage biblique et historique, Paris, Éd. du Cerf, 1998, 53-73. o.

8 Lásd J. Frey: Der historische Jesus und der Christus der Evangelien, in: J. Schröter - R. Brucker (szerk.): Der historische Jesus. Tendenzen und Perspektiven der gegenwartigen Forchung (BZNW 114), Berlin-New York, W. de Gruyter, 2002, 281. o.

9 Lásd főleg Schlosser: Jésus de Nazareth, 219-229. o.; Q et la christologie implicite, in: A. Lindemann (szerk.): The Sayings Source Q and the Historical Jesus (BEThL, 158), Leuven, Leuven University Press-Peeters, 2001, 289-316. o.

10 Alapvető tájékoztatást erről a TOB (ökumenikus bibliafordítás) vagy a BJ (Jeruzsálemi Biblia) jegyzeteiben találunk a Mk 14,36-hoz. [„Arameus nyelven annak saját apját jelöli, aki beszél, vagy akiről beszélnek. Soha nem jelöli Istent a zsidó imádságokban."] http://bibliotheque.editionsducerf.fr/par%20page/120/flash/p2450.swf

11 Marrou: Théologie de l'histoire, 27. o.

12 H. Madelin cikke a La Croixcímű újságban (2004. szept. 22., 26. o.)