Marton József
a GYULAFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE AZ 1945–47-ES ÉVEKBEN
The Transylvanian Diocese between 1945-1947
After the II. World War Áron Márton, a wise and judicious man was the bishop of the Transylvanian Diocese. His wise and mode-rate, but firm decisions helped maintaining the balance for quite a while. During the war Transylvania suffered great losses. Priests and believers died, churches burned down, the bells were taken away. Many priests had left their parishes and fled. After the military coup in August 23, 1944 the Romanian and Soviet political leaders signed an agreemant in Moscow on Sept 12 about the belonging of the territory of Transylvania. It became part of Romania as it was between the two world wars. This also influenced the borders of the Transylvanian Diocese. The new Romanian government was led by dr. Petru Groza (1884-1958). Until the Paris peace treaty (1947) this goverment was favor-able to the ethnic minorities living in Romania. Groza was not an official member of the Communist party, yet his person was a guar-antee for the communists. Under his leader-ship the Romanian communist activists patronized by the Soviets got closer and clos-er to their goal: the power.
Az egyház helyzete a politikai fordulat után
Isteni gondviselésnek mondható, hogy a II. világháború előtti és alatti vészben, majd befejezése után az újabb társadalmi és politikai átalakulások összevisszaságában a gyulafehérvári egyházmegye élén egy megfontolt és tisztán látó püspök, Márton Áron állt. Rövid időn belül az egyházmegyét ért többszöri impériumváltás nemcsak társadalmi átalakulást, hanem az etnikailag vegyes lakosság körében nemzeti sérelmeket és atrocitásokat is eredményezett.
Az 1944. augusztus 23-i bukaresti katonapuccsot (ún. kiugrást) követően a szovjet és a román államképviselők szeptember 12-én Moszkvában aláírták azt az egyezményt, amely Erdély hovatartozását is meghatározta.1
A háború alatt igen nagy emberi és anyagi veszteség érte az erdélyi egyházmegyét. Papok, hívek haltak meg. Templomok és egyéb egyházi intézmények károsultak, templomi felszerelések rongálódtak meg. Több templomból elvitték a harangokat, nagyon sok helyen még az oltárköveket is összetörték.2
Észak-Erdély hadszíntérré válása alkalmával, az általános menekülési lázban az egyházmegyei papságból is számosan elhagyták állomáshelyüket. Gondot jelentett a hívek lelkipásztori ellátása. Nem véletlenül tette közzé a kolozsvári püspöki helytartó, Márton Áron 2604-1944. számú dekrétumát, melyben jogszerűen üresnek nyilvánította azokat a plébániákat, ahová az elmenekült lelkipásztorok 1944. december 31-ig nem térnek vissza.3
A háború befejeztével a győztes nagyhatalmak felosztották Dél-Kelet-Európát, Erdélyt visz-szahelyezték a két világháború közti határok közé, s ezáltal a gyulafehérvári egyházmegye területét ismét a trianoni határok határozták meg.4 1945. március 9-én J. V. Sztálin (1879-1953) jóváhagyásával Észak-Erdély területét közigazgatásilag Romániához csatolták.5
Az új román kormány dr. Petru Groza (18841958) vezetésével a párizsi béketárgyalásokig (1947. február 10.) rendeleteivel és intézkedéseivel igyekezett kedvében járni a nemzeti kisebbsé-geknek.6 Bár Groza hivatalosan nem tartozott a kommunista párthoz, személyi garanciájával és tevékenységével mégis a kommunista berendezkedést mozdította elő. Kormányzása alatt a szovjetek által pártfogolt román kommunista aktivisták céltudatosan menetelhettek a hatalom felé. A márciusi agrárreform (1945. március 23.) nemcsak az 50 hektárnál nagyobb földterülettel rendelkező gazdákat és az elmenekültek ingatlanjait (C. A. S. B. I.) célozta meg, hanem az egyházakét is. A plébániai birtokok egyelőre megmaradtak, de olyan nagy illetékadóval és beszolgáltatással sújtották azokat, hogy a jövedelmükből fenntartott intézmények (iskola, kórház, árvaház stb.) működtetése szinte lehetetlenné vált.
A Groza-kormány azt akarta elérni, hogy az erdélyi magyarok maguk jelentsék ki Romániához való tartozási szándékukat. A kormány óhajának eleget tett a Marosvásárhelyre összehívott (1945. november 15.) Magyar Népi Szövetség Központi Bizottsága. A Százak Gyűlésén kijelentették, hogy szerintük „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés."7 Amint a gyűlés határozatáról az erdélyi egyházfők és jeles személyiségek tudomást szereztek, megegyeztek abban, hogy a nagyhatalmak békekonferenciájára összeállítanak és kijuttatnak egy memorandumot. A memorandumban rámutattak arra, hogy a Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Párt fiókszervezete, és kis százalékban (5 százalék) képviseli az erdélyi magyarságot, tehát nem nyilatkozhatott a magyarság nevében. Ugyanakkor igazságosabb határrendezést ajánlottak. Az egyházi vezetők közül a memorandumot egyedül Márton Áron püspök írta alá. Ezt használták fel ellene - többek között - kirakatperében és életfogytiglani elítélésében. Pedig tette jogos volt, mert a memorandum elkészítésekor még nem volt végleges a román-magyar határ kérdése és az itt élő emberek állampolgársága.
Hívei és népe nevében Márton Áron 1946. január 28-án levelet írt dr. Petru Grozának, amelyben a magyarság háború utáni sérelmeit sorjázta: tekintélyesebb magyar nemzetiségű személyiségek internálása, fiatalok munkaszolgálatra való elhurcolása, a nép vagyonának, terményeinek és állatállományának kisajátítása, a Maniu-gárdisták kegyetlenkedései, a csendőri és rendőri terror-megnyilvánulások, a román és szovjet lágertáborokba való deportálások stb. A püspök őszinte és bátor hangvételű levele szerkezetileg és tartalmilag is arról árulkodik, hogy még hitt egy igazságos társadalom létrejöttében.8 Az 1946-os csíksomlyói búcsún is „szabad emberhez és szabad néphez méltó életet" sürgetett.9 Elvárásaiban csalatkoznia kellett.
Céljaik elérése érdekében a kommunisták ravasz fogásokat alkalmaztak, többek között kihasználták az általánosan elismerésnek örvendő egyházi személyiségek tekintélyét, hogy aztán még jobban lejárattassák. Így került Márton Áron püspök azonnal reflektorfénybe. Az 1946-os választások alkalmával politikai szervezetek röpcédulákat terjesztettek, melyekre Márton Áron Marosvásárhelyen Krisztus király ünnepén elmondott beszédéből „célzatosan kiszakított részeket" nyomtattak ki, és nevére hivatkozva szavazásra biztatták a magyar embereket. A püspök a Kolozsváron tartott státusgyűlést használja fel, hogy kifejezze sajnálatát és tiltakozását: „...elveinkből és meggyőződésünkből nem vagyunk hajlandók elalkudni semmit. Mondanivalónkat mindig komolyan megfontoltuk és mindig az a tiszta szándék hatotta át, hogy az igazság hangsúlyozásával az eszmei zűrzavar tisztaságát és egy igazságosabb társadalmi rend kialakulását elősegítsük."10
Az 1946-os választások a balos pártok, a Groza által vezetett Népi Demokratikus Front elsöprő győzelmét hozta. Ha a kormány név szerint nem is nevezte magát kommunistának, valójában a hatalom a kommunista párt kezébe került, s elkezdték az ún. „demokrácia" ellenségeivel való leszámolást. Előbb a történelmi párttagok vezéregyéniségeit, majd „az együttműködni nem akaró" egyházi vezetőket juttatták börtönbe. Fő ellenségnek a „Vatikánból irányított", meg nem alkuvó katolikus egyházat kiáltották ki. A piszkos munkát a Magyar Népi Szövetség tagjaival végeztették el. Magyar nemzetiségű egyének tollából egyre-másra jelentek meg azok a gyalázkodó cikkek, amelyekben a magyar katolikus főpapokat általában, de különösképpen Márton Áront vádolták.11
A bukaresti nunciatúrával szembeni ellenségeskedés
A fennen hirdetett szocialista-kommunista internacionalizmus eszméje porhintés volt az emberek szemében. Romániában országos szinten megindult a megfélemlítés és a terror, elsősorban az egyházi vezetők ellen. A béke és a testvériség szólamainak hangoztatása mellett a kommunisták ki nem mondott szándéka volt a „demokráciát" gáncsoló egyházak megsemmisítése.
A román kormány 1946. május 21-én Andrea Cassulo bukaresti pápai nunciussal közölte, hogy persona non grata, és az ország elhagyására szólította fel.12 A távozásra kényszerített (1947. február 28-án) Andrea Cassulo pápai nuncius helyébe Gerald Patrick OHarát, Savannah-Atlanta c. püspökét küldte a Szentszék mint nunciatúrai ré-genst.13 O'Hara bejöhetett Romániába, de a három évig tartó ittléte alatt végig gyanakodva tekintették és kezelték.
A kommunista pártnak az 1947. évben sikerült a politikai ellenzéket, a történelmi nagy pártokat -a Nemzeti Parasztpártot és a Liberális Pártot -megsemmisíteni.14 Ezek után első számú „közellenségnek" a katolikus egyházat jelölték meg, mert „nem híve a demokratikus fejlődésnek", és hivatalos vezetője az országon kívül, Rómában székel.15
A katolikusok veszélyeztetett helyzetéről árulkodik, hogy 1947. február 14-én Bukarestben a római katolikus és a görög katolikus püspökök O'Hara régens nuncius vezetésével közös konferenciát tartottak. Ugyanezen év november 27-28-án a katolikus püspökök ismét összeültek. A katolikus egyházat ért sérelmeket összegezték, és memorandum formájában Groza kormányfőhöz küldték. Hárommillió katolikus hívő nevében kérték a miniszterelnököt, hogy a belügyminisztériumi hatóságok szüntessék be a papok zaklatását, és jogtalan bebörtönzését. Bocsássák szabadon az igazságtalanul bebörtönzött papokat. Ne kényszerítsék a papságot lelkiismeretükkel össze nem egyeztethető témák prédikálására. Az iskolai tankönyvekből töröljék az olyan téziseket, amelyek ellentétben állnak a hívő ember hitbeli és erkölcsi felfogásával. Engedjék, hogy az egyház szabadon és megfelelő óraszámmal taníthassa a hittant az iskolákban. A egyházi lapokat felszámoló kormányrendeletet helyezzék hatályon kívül. Engedélyezzék, hogy külföldre küldhessenek tanárjelölteket a papi szemináriumok részére. Ezeket, és hasonló sérelmeket tartalmazó memorandumot a püspökök személyesen adták át Petru Grozának, aki mindent megígért nekik, de semmit sem teljesített.16 Érezhető volt a nagy egyházüldözés szele.17
A katolikus egyház a rosszra fordult körülmények között végezte evangéliumi küldetését. Bár az 1945-ös nemzetiségi statútum, akárcsak a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) teljes vallásszabadságot biztosított az egyházaknak, Romániában a katolikus egyház mindkét rítusának üldözése egyre erőteljesebbé vált.
Jegyzetek
1 Sárándi Tamás, Észak-Erdély közigazgatási-politikai helyzete 1944. augusztus 23. után. Székelyföld IX/7. (2005) 73-90.
2 Márton püspök igyekezett új oltárköveket beszerezni. Lásd GYÉL: Num. 2770-1947. november 1. 37.
3 Kolozsvári Püspöki Helytartóság: Num. 2509-1944. Helytartóság Közlönye VI/1 (1945) 1.
4 Niederhauser Emil, Kelet-Európa története. História Könyvtár, Budapest 2001, 278.
5 Erdély története III. (szerk. Szász Z.), Akadémia Kiadó, Budapest 1986, 1761.
6 Kolozsváron ismét kitárta kapuit a magyar egyetem, Marosvásárhelyen pedig az orvosi és gyógyszerészeti magyar fakultás. Magyar nyelvű elemi és középiskolákat nyittat, még a moldvai csángók részére is. Kettős nyelvű ügyintézést biztosít a magyar megyékben.
7 Bányai László, Harminc év. Jegyzetek a romániai magyarság útjáról. 97. Idézi Tempfli Imre, Sárból és napsugárból, Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892-1966. METEM könyvek. 2002, 85.
8 A levél szövegét lásd Szalay Jeromos, Vértanú püspök vértanú népe. Párizs 1955, 136skk; Szőke János, Márton Áron. Thaur / Tirol 1988, 441-450.
9 A beszéd szövegét lásd Szőke, Márton Áron. 458-462.
10 GYÉL: Num. 3595-1946. Főpásztor megnyitó beszéde az Egyházmegyei Tanács 1946. november 26-28. napjain tartott rendes közgyűlésén. 54.
11 Tempfli, Sárból és napsugárból. 92.
12 Tempfli, Sárból és napsugárból. 91.
13 GYÉL: Num. 344-1947. május 5.
14 Niederhauser, Kelet-Európa története. 274.
15 Minoritatii etnoculturale marturii docu-mentare Maghiarii din Románia (1945-1955). Coord. Lucian Nastasá. Cluj 2002. 456-462.
16 A Memorandum szövegét lásd Tempfli, Sárból és napsugárból. Függelékben (1. szám). 955-958.
17 Tempfli, Sárból és napsugárból. 108-113.
