Jakabffy Tamás
kARÁCSONY JELENTÉSE
a miseliturgia tükrében

 

Die Deutung des Weihnachtens im Spiegel der Messliturgie

Die Abhandlung, die vom religiösen Inhalt und Praxis der Weihnachtenehrung handelt, versucht die These nachzuweisen, dass die Volkstraditionen des ungarisch-katholischen Weihnachtenfeierns sich oft vom theologischen und liturgischen Gehalt entfernen. Der Verfasser analysiert die Schlüsselmotive einiger Propriumtexte (Gradualgesänge und Orationen) der vier Weihnachtenmessen, und ruft zur Zeugenschaft einen Sequenztext des 9-10. Jahrhunderts (Natus ante saecula von Notker Balbulus), um den kirchlich-myterischen Inhalt des Weihnachtenfeierns objektiv zusammenzufassen.

 

Az európai karácsonyünneplés ezredfordulós hangulatának szinte kötelező alkotóeleme keresztény körök médiumaiban és egyéb csoportfórumain az ajándékozás kultusza és az ezzel összefüggő, globális kufárszemlélet udvarias hangú vagy rámenős ócsárlása. Mi tagadás, sok igazság van abban, hogy a gazdaság-piac-fogyasztás hármasságában hívő kisebbség megfelelő tudatmanipuláció és reklámkampányok révén szinte beláthatatlan vásárlási hajszába tudja űzni a karácsonyra készülőket. Ennek a vásároltatásnak a propagandisztikus előkészítése során viszont egy, a kereszténység által központinak vallott érték, a szeretet fogalmát is magas hatásfokkal lehet bevetni, elannyira, hogy ma már egészen általános szlogenné vált - keresztények számára sem kevésbé -, hogy „karácsony a szeretet ünnepe". E jelmondat gyanútlan elfogadása mentén viszont, akaratlanul bár, peremre szorulni látszik a karácsony mint vallási ünnep valódi tartalmára való rámutatás. Talán nem csalatkozunk, ha hasznosnak és fontosnak tartjuk újra felidézni, hogy a karácsony márpedig - minden figyelemelterelő akció ellenére is - Jézus születésének, illetve Isten megtestesülésének ünnepe. De irányítsuk figyelmünket most erre ez utóbbi árnyalatbeli (?) distinkcióra!

Jézuska születése vagy Isten megtestesülése?

Ez a „vagy-kérdés" kétségtelenül zavarba ejtő lehet azok számára, akik a karácsonyt a maga valódi tartalma szerint, el nem szegényített jelentéseit átélve ülik meg. A vagy szóval két félre osztott cím egyfelől az üdvösségmű egy sajátos tartalmának és másfelől bizonyos konkrét helyi szokások, népi tradíciók jellegének feszültségét képezi le. Végső soron pedig - kisarkítva - ünneplésünk érdemiségére kérdez rá: keresztényként ünnepelünk-e vagy modernkori néphagyományok őrzésének hódolunk? Hajlandók vagyunk-e az egyház egészének - értsd: liturgikus történetének is - szellemében köszönteni az ünnepelt eseményt, vagy átadjuk magunkat látható (tehát „nem-miszté-riumos"), jól elsajátított, szellemi tettek alól felmentő, jámbor szokásoknak?

Istennek teste lett

A gyermekkori hitoktatás és a templomi igehirdetések mentén többé-kevésbé mindannyian elsajátítottuk, hogy karácsonykor Isten megtestesülését ünnepeljük. A test, amelyet Istenmagára öltött: egy újszülött gyermekember teste. A megtestesülést ezért kézenfekvő módon s az evangéliumi elbeszélések nyomán kapcsoljuk össze az újszülöttséggel, a megtestesült Istent pedig - a kinyilatkoztatással egybehangzóan - Jézusnak hívjuk; elfogadjuk és hisszük: ő az a történeti személy, aki az üdvösség nagy műve során tanította a környezetében élőket; e korántsem szokványos tanítás révén irigyeket és ellenlábasokat szerzett magának, akiknek politikai és befolyásféltő okokból sikerült egy kirakatper révén elérniük, hogy Jézust halálra ítéljék és kivégezzék. E történeti személy élettelen teteme azonban soha nem látott módon újra életre kelt, Jézus - mint hisszük - feltámadt: új létmódban jelent meg az őt követők körében, majd lelki, szellemi és szervezési örökhagyása után ugyancsak soha nem látott módon tűnt el a fizikai világból: a gravitációs erőt meghaladó hatalomról tanúskodva fölemelkedett az égbe. Ezt a férfiút már az őt közvetlenül követők is azzal a megjövendölt személlyel azonosították, akit az ószövetségi írások „fölkentnek" - héberül messiahnak, görögül khrisztosznak -neveznek, majd a Krisztus-pártiak (görögül khrisztianoi, magyarul keresztyének, később keresztények) néhány évszázad alatt Úrnak, Királynak, Báránynak, Bírónak, Prófétának, Pásztornak is mondták, olyan ószövetségi vétetésű felségjelekkel látták tehát el, amelyek - ha nem is egyforma intenzitással, de - mind a mai napig meghatározzák a Jézusról való krisztológiai („Krisztus-teológiai") gondolkodást.

Isten megtestesüléséről tehát nincs értelme elszigetelt eseményként, önmagában érvényes történetként megemlékeznünk. Amire az Ószövetség első könyvei rávezetnek (nem pusztán amit leírnak) - hogy tudniillik minden, ami van, vagy amit el tudunk képzelni, egy örök Teremtő műve, hogy ez a Teremtő az élet végső forrása is, hogy önmaga méltósága és arca szerint alkotta az embert, hogy rábízta a teremtett világot, majd hálátlanságai dacára szövetségesének hívta meg ezt az immár esendő embert a történelem egész idejére -, ezt a történetet „folytatja" tehát a megtestesülés eseménye. A teremtő Isten öröktől fogva (a múltban) és mindörökké (a jövőben) jelen van a világban, de az esendő emberrel való szolidaritását maximálisan azzal fejezi ki, hogy olyanná, azzá válik, mint ami(lyen) az ember; a bűnt leszámítva mindenben hasonlóvá lesz hozzánk.

Isten tehát nem valamiféle „Übermensch" gyanánt vált sorsunk részesévé, hanem épp olyan emberként, mint mi: kétségbeesésre, szenvedésre, haragra és könnyekre képes halandóként. Jézusnak meg kellett tudnia halni ahhoz, hogy betölthesse hivatását és folytathassa a megtestesüléssel kezdett „újabb" történetet üdvösségünk hatalmas regényében - a feltámadás révén. Ahogy mondani szokták: húsvét nincs nagypéntek nélkül. De mi azért folytassuk: nagypéntek sincs karácsony nélkül. És karácsony sincs az Örökkévaló és Mózes, illetőleg az Úr és Ábrahám szövetsége nélkül. És ezek a szövetségek sem köttethettek volna meg az igaz Noé nélkül, akinek a hűsége értelmetlen lett volna, ha nincs gonoszság, elvetemült-ség, gőg a földön. Csakhogy rosszra hajlás sem lett volna, ha ősszüleink mindvégig kitartottak volna az engedelmességben. És elképzelhető-e talán az édeni lét, ha nincs teremtés?

Karácsony - az időben

A karácsony ünnepe tehát azt a meggyőződésünket fejezi ki, hogy Isten az ő népét - amelyen már nem csak Izrael törzseit kell értenünk - önmagához méltónak nyilvánította. Karácsony ezért valóságos bizonyítéka az isteni szeretetnek. Hiszen botladozott a nép, hűtlen volt és képmutató, szokásai által ugyanúgy szakadt el a szent lényegtől, mint ahogy mi is a magunk szokásai által. Bálványokat imádott Izrael népe is, a görögök is, a rómaiak is, az egyiptomiak is, majd később a barbár népek, a hatalmat és hódítást istenítő „keresztény Európa", a Szentföldet s a nemesfémeket összetéveszteni hajlamos keresztesek és a martalóc-misszionáriusok, istenpótlékokat kereső bölcselők, a politikában és a bankszámlájukban hívők vagy a tévéhez szegezett, tunya mindenmindegyek. Isten mégis „képünkre és hasonlatosságunkra" született emberré, messze érdemünkön felül, nem a mi „kedvünkért", hanem önzetlenül - érdekünkben.

A megtestesülés ünnepének dimenziój a tehát - a húsvétéhoz vagy a pünkösdéhez hasonlóan - maga az üdvtörténet: keresztény hitünk magassága, szélessége és mélysége. De minél józanabbul és tudatosabban látjuk be mindezt, annál megrendítőbb a karácsonyok megszokott motívumvilága a maga évről évre ismétlődő realitásában: szalmabélésű jászolba fektetett, tökéletesen európai arcú kisbaba, az újszülött örömében mosolygó szent család, üstökösforma csillag az égen, juhok, tehenek, szamarak, pásztorok, esetleg a trikolór máguscsoport, amely, derekasan megelőlegezve a jelenkori pluralitáselv szimbolikáját, a földr észek különbözőségeit hivatott jelezni, s mindezek kerete a durva kő - barlang - vagy a gyalulatlan fa - istálló - ruszticitása.

De ne legyünk egyoldalúak! Az ünneplésnek is megvan a története, nemcsak az ünnepnek. A rusztikus romantikájú „népkarácsony" úgy, ahogyan ma érzékeljük, a misztériumok jelképei helyett immár a racionális meggyőzés barokkos látványaival és a romantika korának érzelmekre ható instrumentáriumával tűnik elénk. A magasztos és misztériumos megtestesülést a biológiai születés „váltotta fel", az emberiség zarándoksorsát a merő szegénység (barlang, istálló) „képezi le", az emberi kicsinységet vállaló Isten iránti kimondhatatl an és ábrázolhatatlan hálát angyalok, királyok (!) és pásztorok „ábrázolják". Az ünnep teologikus tartalmát és üzenetét az ünneplés motívumai - szinte tárgyai - jelenítik meg.

Nem veszélyes ez? Nem történhet-e meg, hogy egyre távolabb kerülünk az igazi karácsonytól - egy mind felszínesebb, egyre racionalizáltabb, tárgyiasabb és kommerszebb népkarácsony javára? Vajon nem „szorul-e be" a János-evangéliumnak a kar ácsonyi ünnepi misére beosztott prológusa („Kezdetben volt az ige, az ige Istennél volt és Isten volt az ige...") az egyszeri, ünnepi felolvasásba anélkül, hogy mélységesen teologikus értelme egész ünnepünkre rávetüljön?

Karácsony miseénekei a római rítusú liturgiában

A római rítusú egyház liturgikus hagyományában megőrzött miseénekek nem utalnak a betlehemi jelenetre, így annak környezetére, szereplőire, „díszleteire" sem. E miseénekek szöveganyaga - mint a latin liturgiában általában - túlnyomóan ószövetségi vétetésű. Alább a karácsony négy miséjének saját részeit (propria), pontosabban azok szöveganyagát vesszük szemügyre, mintegy igazolandó, mennyire más jelentések, más hangsúlyok - és más lelki-szellemi igények - határozzák meg a kereszténység e fontos ünnepét az egyházias hagyományában élő „történeti egyház" szemlélete szerint, mint a népi/helyi egyházi hagyományokban és a jelenkori szokásokban.

A római/latin liturgia és ennek miseénekes szerkönyve, a Graduale Romanum négy karácsonynapi misét ismer. Ezek közül az első természetesen a vigíliamise. A második az éjféli mise (missa in nocte), a harmadik a hajnali mise (missa in aurora), a negyedik pedig a „főmise" (missa in die).

A négy karácsonyi mise forrásvidéke

Az ünnep három misével való megülése a pápai liturgia egy 6. századi sajátosságára vezethető vissza. 1) A kezdetben egyetlenként számba vehető misét - a „missa in die" elődjét - a pápa a 4. század óta a Szent Péter-bazilikában mutatta be. 2) A következő, 5. évszázadban jött gyakorlatba az éjféli mise a Santa Maria Maggioréban, az Esquilinus-dombon. Ez az áldozati istentisztelet közvetlenül az éjjeli, ugyancsak a római püspök által officiált imaórához csatlakozott. Ennek az éjféli misének a vélhető teológia- és liturgiatörténeti hátteréhez tartozik egyfelől, hogy a 431. évi epheszoszi zsinat kihirdette Mária istenszülőségét, de másfelől az is, hogy itt, a Santa Maria Maggioréban őrizték a betlehemi születés-barlang utánzatát. Az éjféli mise „genezise" mentén szóba kerülhet továbbá, hogy epifánia éjjelén (amely Jeruzsálemben az időben még az isteni születés ünnepe volt) éppen éjfélkor mutattak be eukarisztiát. 3) A „pásztorok miséje" a 6. század közepétől van gyakorlatban: a pápa a Szent Anasztázia-templomban (Smirnium) egy harmadik misét pontifikált. Ennek a templomnak a búcsúünnepe egyébként épp december 25-e, és a szentegyház jelentőségét a következő évszázadokban számottevően emelte, hogy miután a bizánciak bevették Rómát, a Szent Anasztázia lett az „udvari templom".

A negyedik, vigíliamisét (sorrendben persze az elsőt) csak jó néhány évszázad múlva találjuk a karácsony napi istentiszteletek sorában.

Szövegek tanúsága (1)

Amint a misepropriumokban általában, a karácsonyi „né -gyesben" is legvilágosabban a bevonulási énekek, vagyis introitusok nevezik meg az egyes liturgikus alkalmak hittartalmát, az ünnepelt misztérium elemeit és sajátos aktualitását. A készületi mise introitusa a Kivonulás könyvére és Izajás próféciájára építve „konferálja be" a küszöbön álló eseményt. Az utolsó pillanat ot éljük az ünnep előtt vagy az elsőt az ünnepben: ezt az introitus (és a graduálé) időhatározói sugallják (ma, reggel; illetőleg az alleluja versében: a holnapi napon). Az éjféli mise bevonulási éneke a 2. zsoltár jól ismert idézetét hozza: „Szólt hozzám az Úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek én téged" - íme itt is az ünnep jelenére utaló „mai nap"! És ugyanez a „ma" tűnik fel a hajnali mise introitusában is: „Világosság ragyog ma felettünk".

Az ünnepi mise introitusa az egyetlen alkalom, amikor a római egyház liturgikus énekében gyermekként látjuk a megtestesült Istent: „Kisded született számunkra, és fiú adatott nekünk, akinek vállán királyi hatalom van: és az ő neve lesz: a nagy határozat hirdetője".

De időzzünk el még egy kissé a karácsonyi misék saját énekeinek alanyánál, annál, akinek megtestesülését ünnepeljük! Mint jeleztük, egyetlen helyen tűnik fel kisdedként, de az Izajás-könyvet idéző Puer natus introitus szövege rögtön pontosít is: olyan gyermekről van szó, akit királyi hatalom illet meg, „a nagy határozat" angyala, hirdetője („magni consilii angelus") attribútumot tulajdonítják neki.

A királyság - a gyermekséggel szemben - túlnyomó arányú motívum e liturgikus énekekben: a dicsőség királya és a dicsőség fogalmak különösen a vigíliamisében fordulnak elő (az introitusban, az alleluja-versben és a kommunióban, amelynek zsoltárverseiben „szabatos" kifejtését és személyazonosítását találjuk e királyságnak: „Ki ez a dicsőséges király? Az erős és hatalmas Úr, a harcokban győzedelmes!"). A béke fejedelme (hajnali mise introitusa) az ünnepelt személy, és országának - mint a nikaia-konstantinápolyi hitvallásból is ismerjük - „nem lesz vége". A hajnali mise allelujája a megtestesülést a királlyá születéssel vagy a fölkenéssel azonosítja: „Királlyá lett az Úr", az offertórium pedig az újszülött király trónjáról beszél: „trónod kezdet óta szilárd, öröktől fogva vagy te". Az áldozási ének is felmutatja Sion népe előtt - s előttünk is -: „íme a te királyod!"

Az ünnepi mise offertóriuma ugyancsak a trónról beszél: „Igazság és jog királyi széked alapja".

E királyt kétségkívül hódolat és - érkezése napja lévén -ujjongó ünneplés illeti meg. A liturgikus énekszövegek felhívó funkciójú állítmányai kivétel nélkül erre mutatnak: „táruljatok fel, hatalmas, örök kapuk" (vigília, offertórium), „örvendjenek az egek" (éjféli mise, offertórium), „Vigadj, Sion leánya, örvendezz Izrael leánya" (hajnali mise, kommunió-versek), „ujjongjatok az Istennek, országok, mind" (ünnepi mise, graduálé), „jöjjetek, imádjátok!" (ünnepi mise, alleluja). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a felszólító módú állítmányok vonatkozásában az adventi időszak jóval gazdagabb és változatosabb a karácsonyi - illetve karácsony nyolcadi - miséknél, hiszen a folyamatos, csaknem négy héten át tartó szakadatlan felkészülésre indít.

A megtestesült második isteni személy ki rálysága mellett figyelemre méltók a következő attribútumok is: „jövendő atyja", „béke fejedelme", „a világ Megvál tója", „Úr", bíró („Igazság és jog királyi széked alapja" - ünnepi mise offertóriuma; „Megítéli a földkerekséget igazságban, és a népeket egyenességgel" -ünnepi mise kommunió-verse).

Na és persze a „kisded", a „fiú"... Csakhogy ez utóbbi megnevezést sem kedves-pasztorális hangulatú alanyként kell értelmeznünk, sokkal inkább az éjféli mise propriumszövegeinek visszatérő kontextusában, a 2. zsoltár szellemében: a gyermek e szövegkörnyezet értelme szerint nem „kuckós" családi meg-hittségben feltűnő csecsemő, hanem az Atyaisten által nemzett utód. E tekintetben a legteologikusabb szövegrészek egyikének tarthatjuk a 109. zsoltárt idéző graduálét: „Tied lesz az uralom hatalmadnak napján a szentek fényességében; a méhből a hajnalcsillag előtt nemzettelek én téged". E szövegrész megértését sajnos megzavarhatják az eltérő fordítások: hol nemzéssel, hol szüléssel fordítják ezeket a mondatokat: „ego hodie genui te" (Zsolt 2), illetve „in splendoribus sanctorum, ex utero ante luciferum genui te" (Zsolt 109). [A függelékben az ünnepi mise kommuniójában mindkét fordításlehetőséget megadtuk, jóllehet sokkal helyesebbnek tartjuk a nemzés változatot.]

Fontos kiemelnünk továbbá, hogy az egységes üdvösségtörténeti folyamat szellemében már a karácsonyi tartalmakat is „feldúsítja" a megváltásra, a bűnöktől való megtisztításra, megszabadításra való, következetesen visszatérő utalás a pro-priumszövegekben. Ezt talán legnyilvánvalóbban a készületi mise csak áttételesen biblikus eredetű (!) alleluja-verse fogalmazza meg: „A holnapi napon eltöröltetik a föld gonoszsága: és fölöttünk a világ Megváltója fog uralkodni". De ugyanezt jelzi a vigília-mise kommuniójának verse (23. zsoltár), amikor az irgalmas szabadítóról beszél, vagy a hajnali mise kommunió-verse (a himnikus hangvételű, a Megváltóról, megmentőről zengedező 33. zsoltár) és nem kevésbé az ünnepi mise kommunió-verse (a Magnificat-szöveg „alapozásaként" is értelmezhető 97. zsoltár).

Szövegek tanúsága (2)

Fentebb a karácsonyi misepropriumok graduális énekeinek szövegeit vettük górcső alá. A miseliturgia saját részei között azonban nem kevésbé jelentős alkotóelemeknek kell tekintenünk az orációkat is, elsősorban a collectát/kollektát (mise eleji „gyűjtőkönyörgést").

Vessük tekintetünket most a négy mise kollektájára, mégpedig abban a formában, ahogyan a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja előtt találhattuk ezeket a misszáléban! Párhuzamosanidézzük őket latinul és magyarul, hiszen bizonyos szöveghelyek pontosabb értelmezését a latin eredeti jobban elősegítheti.

Vigília-mise

Deus, qui nos redemptionis nostrae annua exspectatione laetificas: praesta, ut Unigenitum tuum, quem Redemptorem laeti suscipimus, venientem quoque judicem securi videamus, Dominum nostrum Jesum Christum Filium tuum, Qui tecum...

Isten, ki minket megváltásunk évenkénti várásával megörvendeztetsz, add, hogy Egyszülöttedet, akit Megváltónkul örömmel veszünk, mint eljövendő bírót is nyugodtan szemlélhessük, a mi Urunkat, Jézus Krisztust, aki veled él és uralkodik...

Éjféli mise

Deus, qui hanc sacratissimam noctem veri luminis fecisti illustratione clarescere, da, quaesumus, ut cujus lucis mysteria in terra cognovimus, eius quoque gaudiis in caelo perfruamur, qui tecum vivit et regnat in unitate Spiritus...

Isten, ki e legszentebb éjszakát az igaz világosság fényességével ragyogóvá tetted, add, kérünk, hogy amint a világosság misztériumát szemléljük most a földön, annak örömeit is megízlelhessük a mennyben, aki veled él és uralkodik...

„Pásztorok miséje"

Da nobis, quaesumus, omnipotens Deus, ut, qui nova incarnati Verbi tui luce perfundimur, hoc in nostro resplendeat opere, quod per fidem fulget in mente. Per eumdem Dominum nostrum...

Add meg, kérünk, mindenható Isten, nekünk, akik a te igéd megtestesülésének új fényében élünk, hogy tettünkben az sugározzék vissza, ami a hit által lelkünkben tündököl. Ugyanazon a mi Urunk...

Ünnepi mise

Concede, quaesumus, omnipotens Deus, ut nos Unigeniti tui nova per carnem Nativitas liberet, quos sub peccati jugo vetusta servitus tenet. Per eumdem Dominum nostrum...

Engedd, kérünk, mindenható Isten, hogy egyszülöttednek a testben való új születése szabadítson fel minket, akik a bűn igája alatt a régi rabszolgaságban élünk. Ugyanazon a mi Urunk...

A kollekták elemzéséből és összevetéséből viszonylag könnyen megállapítható, hogy a latin egyház liturgiája a megtestesülést és a megváltást elszakíthatatlan együttesként éli és értelmezi. A vigília-kollekta az egyházi húsvétünneplés régiségét (elsőbbségét) sugallva kapcsolja össze a megtestesülésre való várakozást a megváltó/bíró Krisztus középponti művével. Ugyanakkor meglepően szép párhuzamot tételez a testi születés fölötti öröm és a mi majdani égi születésünkkel együtt meglátandó „világbíró Krisztus" előtti megnyugvás érzülete között. A megtestesülés és megváltás egységét mindennél világosabban állítja ugyanakkor a karácsonyi ünnepi mise kollektája, jóformán „rövidre zárva" az isteni születést a magunk felszabadulásával „a bűn igája alól".

Karácsony fénygazdagsága (amely a liturgikus szövegek korpuszában mindvégig jelen van) természetesen a karácsonyi „gyűjtőkönyörgések" másodikában, az éjféli misében a legmarkánsabb. Itt a rokon jelentésű szavak (világosság, fényesség, ragyogás) halmozásával mintegy „fényfüggönybe" öltözteti a liturgikus szöveg Isten emberré válásának misztériumát, ugyanakkor - akárcsak a vigília-kollektában - eszkatologikus nyitást ad az ünnep átélésének.

Hit és élet, liturgikus szó és emberi gondolat egységét sürgeti a hajnali mise („pásztorok miséje") kollektája, miután a János-teológia kulcselemére, a logoszra mutat - és természetesen ezúttal is fényként, sugárzásként láttatja az emberré születés hittitkát.

A kollektákban tehát - összefoglalóan - az isteni mű egészének kontextusában, fényes, dicsőséges, a végidők távlatára is utaló eseményként jelenik meg a karácsony.

Szövegek tanúsága (3)

A tridenti egyetemes zsinat (1545-1563) liturgiareformja (Tridenti Misekönyv, 1570) - amint az köztudott - bizonyos átrendezések mellett „nagytakarítást végzett" a használatban levő szövegek között. Mi tagadás, szükség is volt a szabályozásra, hiszen az offícium, a szentelmények, de még inkább az eukarisztikus istentisztelet számára rendelkezésre álló szövegállomány a liturgiatörténet klasszikus időszaka/fénykora óta áttekinthetetlenül megsokszorozódott. A tridentinum azonban sajnos sok olyan szöveget is „hatályon kívül helyezett", amelyek minden vitán felül istentiszteleti lelkületben és szellemben fogantak, s amelyeket az egyház meglehetősen széles körben elfogadva interiorizált. A rostálásnak talán a szekvencia-műfaj a legnagyobb kárvallottja. A poszttridenti szerkönyvekben hivatalosként megnevezett Victimae paschali, a Veni Sancte Spiritus, a Lauda Sion Salvatorem és a Dies irae (majd 1727-től a Stabat Mater) a legszerényebb „mutatvány" abból a hatalmas készletből, amelynek elemei - akár korai notkeriánusok, akár „túlérett" pompájú viktorinusok - gyakorta a legmélyebb hittartalmi üzenetet is közérthetővé téve nyitottak ablakot az éppen ünnepelt hittitok felé.

Karácsonyról beszélvén, íme, a nagy hatású Sankt Gallen-i szerzetes-költő, a 912-ben meghalt Notker (Balbulus) egyik szekvenciáját hívjuk tanúnak amellett, mit és hogyan éltek át a 9-10. század fordulóján karácsony liturgikus megünneplésében. Az alább párhuzamosan közölt latin (felső sor) és a szószerintiség közelében megmaradni akaró magyar szöveg (alsó sor) világosan mutatja, hogy Jézus születését a legkevésbé sem a fizikai időszámítás egyetlen pontjával/eseményével azonosították, még ha karácsony dátumát a római istenek ellenében szükségesnek látszott is rögzíteni.

1. Natus ante saecula Dei Filius invisibilis interminus Isten fia minden idők előtt született, a láthatatlan és véghetetlen,

2. per quem fit machina caeli et terrae maris et in his degentium.aki által építtetett az ég és a föld, a tenger s a bennük élők.

3. per quem dies et horae labant et se iterum reciprocant Általa telnek a napok és az órák, majd térnek vissza,

4. quem angeli in arce poli voce consona semper canunt akit az angyalok az ég csarnokában szűnhetetlen összhangban megénekelnek.

5. hic corpus assumpserat fragile sine labe originalis criminis de carne Mariae virginis quo primi parentis culpam Evaeque lasciviam tergeret Esendő testet vett magára, az ősbűn szeplője nélkül a Szűz Mária testéből, hogy ezáltal az első apa és Éva vakmerőségét átváltoztassa.

6. hoc praesens diecula loquitur praelucida adaucta longitudine quod sol verus radio sui luminis vetustas mundi depulerit genitus tenebras Ezt hirdeti ez a mai nap, amely előre világít és növekszik hosszában, mert az igaz Nap fényének sugarával születése révén elűzte a világ régi sötétségét.

7. nec nox vacat novi sideris luce quod magorum oculos terruit scios Ám az éjszaka nem nélkülözi annak az új csillagnak a fényét, amely a mágusok fürkésző szemét felnyitotta.

8. nec gregum magistris defuit lumen quos praestrinxit claritas militum Dei A fénynek nem voltak híjával a pásztorok sem, akiket elkápráztatott Isten seregeinek világossága.

9. gaude Dei genitrix quam circumstant obstetricum vice concinentes angeli gloriam Deo Örvendezz, Istenanya, hiszen neked bábaasszonyok helyett egymás közt Isten dicsőségét megéneklő angyalok viselik gondodat.

10. Christe Patris Unice qui humanam nostri causa formam assumpsisti refove supplices tuos Krisztus, Atyaisten egyetlene, aki értünk emberi alakot vettél magadra, éltesd a hozzád folyamodókat,

11. et quorum participem te fore dignatus es Jesu dignanter eorum suscipe preces és fogadd kegyesen, Jézus, azoknak esdeklését, akikkel egyformává lenni alászálltál,

12. ut ipsos divinitatis tuae participes Deus facere digneris Unice Dei! hogy nekik jóságosan részt adj istenségedből, te, Istennel egylényegű, Isten egyszülöttje!

A szekvencia, mint láthatjuk, sokkal inkább a mennyégben „játszódik", mintsem Betlehemben. Csak a mágusok, pásztorok és az Istenanya szövegbeli felbukkanása emlékeztet a „betlehemezésre". „Ez a mai nap" tehát nem azt hirdeti, hogy a karácsony a fizikai időhöz és térhez lecövekelhető jelentést elevenít meg, sokkal inkább azt a metafizikai eseményt, amelyet a szekvencia 6. szakasza mond ki (ahol az „igaz Nap" természetesen az isteni Krisztus metaforája).

Érdemes felhívni a figyelmet a Notker-szekvencia gazdag fényszimbolikájára (6, 7, 8), Isten mennyei seregeinek, az angyaloknak a masszív képviseltségére a karácsony jelentéskörében (4, 8, 9), illetve a kimondott ellentétezésre a földi és mennyei között (9. szakasz: bábaasszonyok helyett angyalok!).

A szekvencia teológiai sarkpontjai közül pedig érdemes rámutatnunk a következőkre: Isten fiának idő- és térfölöttisége (1), a teremtésben való teljes jelenléte (2, 3) és istensége (4), egylényegűsége az Atyával (1, 10, 12), bűntelensége (5), megtestesülésének ténye és értelme (5, 10, 11, 12), megváltói műve (5), mariológiai vonatkozások (5, 9).

Következtetések

Nyilvánvalóan nem lehet célunk a római rítusú egyház hagyományozott és hivatalos miseének-állományát szembeállítani népénekeink másféle módon ugyan, de ugyancsak hagyományos világával. Hiszen ez utóbbi - némi kritikai rostálás árán mondva - éppúgy értékes sajátunk, mint az előbbi. Sajnálatos azonban, hogy azt a liturgikus hagyományunkat, amely összekapcsol az egyházegésszel, igen könnyen zárójelbe tesszük (s ez a jobbik eset ahhoz képest, hogy akár egyáltalán nem is veszünk tudomást róla). Vajon miért? Vélhetőleg azért, mert kortárs kultúránkban más értékekre vagy csupán tényezőikre tolódtak át a hangsúlyok, mint „ahol" abban a korban voltak, amelyben e liturgikus szövegek kanonizálódtak. Ma a jelek szerint túlracionalizálódott az istentiszteletünk - abban az értelemben legalábbis, hogy jól meghatároztuk terjedelmét, praktikumát, szöveg- és mozgásegészét, s ekként nemigen maradt „szabad hely" időnkben és szívünkben a jelentések felfejtésére. Ehelyett - kimondva vagy kimondatlanul - a „készen kapott" és könnyen (esetleg még gyerekkorban) elsajátított, egyszerű formákkal élő helyi hagyományokba kapaszkodunk, amelyekhez érzelemvilágunk kétségkívül hozzánőtt, s amelyeket ezért semmi áron nem próbálunk kritikai értékelés tárgyává tenni.

A római egyház karácsonyi liturgiájának hagyománya - fentebb remélhetőleg elégséges bizonyítékkal szolgáltunk erre! - a judaizmus egyistenhitének és a keresztény hitnek a közös nevezőit teszi láthatóvá, miközben az Atyaisten által nemzett, dicsőséges országlásra hivatott és szabadításra vállalkozó Király-Fiú lényegi arcát rajzolja az ünneplők elé.

A liturgia: hitünk tartalmának nyilvános ünneplése. Menynyivel közelebb hozható és mennyivel megélhetőbb az Istenről való rendszerszerű gondolkodás (theo-logia) az együtt megült - de meg is értett! - ünnepek révén, mint a rendszerező hittudományi traktátusok kereszthivatkozásai által! A buzgalom és a buzgóság - amelyre a lelkipásztorok oly előszeretettel hívják fel a figyelmet - hadd jelentse néha azt is, hogy tegyük félre a restségünket az igazi megértésre, amely nem merő szokáskövetés, hanem kérdezés, nem hiszékenység, hanem alkotó hit.