Czumbil Tünde
sZENT ATHANASZIOSZ ÉS A NIKAIAI ZSINAT KRISZTOLÓGIAI TANÍTÁSA

 

Die christologische Lehre des Heiligen Athanas und des Konzils von Nikaia

Welche Tragweite die Wesensgleichheit Christi mit dem Vater hat? Ob christologische Grundaussagen des Glaubensbekenntnisses wirklich ins Herz des Menschen rücken? Welche Konsequenzen aus dem Erlösungstat Christi für die Christen abgeleitet werden können? Die Arbeit setzt sich mit dem Zentralthema des Chrtistentums. Sie bezieht sich auf christologische Ausführung des Konzils von Nikaia. Es wird versucht den Gesamtkontext des Konzils: seine Vor- und Nachgeschichte, Vorspiel und Nachklang zu thematisieren. Die Arbeit ist eine systematisch-geschichtliche Untersuchung. Sie hat nämlich einen historischen Teil, der sich mit der Vorgeschichte des Konzils befasst. In diesem Teil werden die provokatorischen Faktoren des Konzils angeführt: die Häresien, die in weitestem Sinne als Wegmarken der Profilierung des „rechten" Glaubens sind. In diesem Teil versucht die Arbeit die theologische Persönlichkeit des hl. Athanasius ins Zentrum der Abhandlungen zu stellen. Der zweite Teil ist der Lehre des Konzils gewidmet. Da trifft man auf die Grunddogmen des christlichen Glaubens. Mitte der angeführten Abhandlungen bildet die Zwei-Natur-Lehre Christi.

 

Miután többféleképpen és különböző módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végső korszakban fia által szólt hozzánk. (Zsid 1,1-2).

Az Atya és a Fiú közti kapcsolat elemzése nem minden esetben haladt zökkenőmentesen, mivel nemcsak eretnek tévtanítások, hanem könnyen félreérthető megfogalmazások és elképzelések is kialakultak. Az egyház történelme a benne továbbélő Krisztus megőrzésének, illetve továbbadásának, a krisztusi örökség (tanítás, liturgia, szervezet) kibontakoztatásának, továbbfejlődésének az érdekében nagy hangsúlyt fektetett a krisztológia konkretizálására. Ezt igen jól mutatja a krisztusi tanítás mélyebb értelmének a kutatása is, amely a keresztény ókort, annak is különösen a második korszakát jellemezte. Az egyház egyik legfőbb gondját Keleten és Nyugaton a Krisztustól kapott és főleg a Szentháromságról és Krisztus személyéről, istenemberi mivoltáról szóló kinyilatkoztatás értelmezése, tanítása, valódi feltárása képezte. Amíg Nyugaton Nagy Kostantin halála után fia, Constans uralkodott, némileg mérsékelte ariánus testvérének túlbuzgóságát. Constans meggyilkolása, majd gyilkosa legyőzése után Constantius 351-ben egyeduralkodó lett, és mint az egész birodalom feje, a birodalom egységét akarta vallási téren is megvalósítani. A görög püspökök nagy részének véleményét (a Fiú lényege hasonló az Atyáéhoz, a Fiú az Atyának mint ősképnek tökéletes mása), amelyet a birodalom érdekében ő is kívánatosnak vélt, a nyugati püspökökkel is el akarta fogadtatni. Terve megvalósítása érdekében több zsinatot rendeztetett, hogy a püspököket egy új, egységes hitformulának megnyerje.

Számos tévtanítás indult útjára az első századokban. A legtöbb Krisztus istenségével és az Atyával való egylényegű-ségével volt kapcsolatos. A tévedések kiindulópontja nagyrészt olyan keresztény gondolkodók tanrendszere volt, akik szerették volna tisztázni Krisztus és az Atya kapcsolatát. Ennek eredményeként jött létre a nikaiai zsinat határozata, Athanasziosz alexandriai püspök és Ariosz ellentétes elképzelése egyaránt.

A nikaiai zsinat

Nagy Konstantin császárt Licinius legyőzése után¹ a keleti egyházat átható szakadás arra az elhatározásra vezette, hogy Nikaiába/Nicaeába, a Nikodémia melletti császári nyaralóba egyetemes zsinatot hívjon össze. A zsinat 325. május 20. és július 25. között ülésezett Hosius püspök elnökletével,² 250 püspök vett részt rajta, de nyugati püspök csak öt volt jelen. Ariosz pártján 17 püspök állt, köztük a nikodémiai Euszebiosz,³ nagy tehetségű udvari püspök is.⁴

Előzmények - Jézus egylényegűségével kapcsolatos eretnekségek

A keresztény gondolkodók hitték, hogy a Megváltó Isten fia, szilárdan vallották az egyistenhitet.⁵ Az első századokban még inkább Krisztus üdvtörténeti szerepén volt a hangsúly.⁶ A zsidózó eretnekek és az őket követők ellentétes nézetet vallottak, de a gnosztikus tévtanítók és tanításaik elleni harc közben kezdte a teológiai gondolkodás a figyelmét ebbe az irányba fordítani. A fő kérdés, hogyan lehet az Atya és a Fiú közötti kapcsolatban a Fiú istenségének a hitét az egyistenhittel össze-egyeztetni.⁷ Az egyház apologétái és egyházi írói által kifejtett Logosz-krisztológia alapja az volt, hogy a Logosz (bölcsesség) Istenben lakik, hozzá tartozik, de valójában nem azonos vele,⁸ hanem a Logoszt kezdet nélkül Isten akaratának az aktusával minden teremtmény előtt a világba helyezett. Ebből alakult az a nézet, hogy a Fiú alárendeltje az Atyának. Ebben az irányban nem látták veszélyeztetve Krisztus istenségét. Az Atya és a Fiú istenségének hangoztatása akkor vált problematikussá, amikor szigorúan véve vizsgálták a két személy különbségét.⁹

A monarchizmusnak nevezett keresztény teológiai irányzat Isten egységét annyira hangsúlyozta, hogy közben különböző módon, de tagadta a személyek valós különbözését.¹⁰ Eszerint csak egyetlen princípium (monasz), alapelv (arkhé) létezik, amely Istennel azonos, vele együtt örök, nélküle nem létezhet másik. Ezt a nézetet kétféleképpen lehet értelmezni: az Isten megtestesült Jézusban, de nem lehet megkülönböztetni az Atyát a Fiútól. Ezt patripasszionista monarhianizmusnak nevezzük, ami egy modalista eretnekség;¹¹ Jézus ugyanolyan ember volt, mint bárki más, annyi volt több benne, hogy a Szentlélek különleges módon töltötte el - ez a nézőpont dinamikus monarhianizmus.¹²

Arianizmus

A 2. és 3. században az foglalkoztatta az egyházat, hogyan küzdje le a különféle eretnekségeket, melyek a Krisztustól kapott hit tisztaságát, az egyház egységét és békéjét veszé-lyeztették.¹³ A keresztény ókor második szakasza a keresztény tanítás körüli harcok a szentháromságtannal és a krisztológiai kérdésekkel kapcsolatos dogmák kimondásának korszaka volt.

Az Ariosz alapította ariánus iskola¹⁴ azt a nézetet vallotta, hogy a Fiú nem egylényegű az Atyával. Ariosz szerint az egyetlen, örök létező az Isten, aki nem lett sem teremtés, sem nemzés által. Az Atya a világ teremtésének a céljából létet adott a Fiúnak, a Logosznak. A Fiú az idők kezdete előtt lett közvetlenül Istentől, de ő nem a teremtmények egyike, nem is az Atyalényegéből származik.¹⁵ Ezért nem lehet kijelenteni, hogy a Fiú egylényegű az Atyával.

Valójában Ariosz más szemszögből közelíti meg tanításának lényegi mondanivalóját: az Atya igazából nem hasonló, azért van kezdete a Fiúnak, mert Isten őt a semmiből teremtette, és alá van rendelve a változásnak és a tévedés lehetőségének. Csak a kegyelem rendjében vonatkozik a nemzés a Fiúra az Atya által.¹⁶

Az Ariosz által hirdetett tévtanítások, bár időszakosan, de mégis támogatókra tettek szert, Krisztus lényegének meghatározása folytán akár vérre menő összetűzések is kialakultak. Az arioszi iskola mereven védte azt a megállapítását, miszerint az egyetlen, örök létező az Isten, aki nem lett. Az Atya a világ teremtésének a céljából létet adott a Fiúnak, a Logosznak. Az arianizmusi racionalista kereszténység nem ismerte el a bűn és a kegyelem mozgását az egyházban, csak az ésszerűséget hangsúlyozta.¹⁷

A nikaiai zsinat szereplői és lefolyása

A zsinaton három párt volt megkülönböztethető: az elsőt az ariánusok az origenistákkal közösen alkották Nikomédiai Euszebiosz vezetésével, volt az origenista középpárt Ceseariai Euszebiosszal, és végül az új ortodox csoport.¹⁸ A császár azt hitte, hogy a zsinattal békét teremtett. Azonban Konstantinnak csalódnia kellett. A vita ugyanis tovább folyt, főként azért, mert a homousios (egylényegű) szó teológiailag még nem volt letisztázva.¹⁹ A zsinat kánonjai a húsvéti ünnep dátumával, a bűnbánati fegyelemmel, a püspökök rangjával, szentelésével és az uzsorakamattal foglalkozott mélyrehatóbban. Hosszú tanácskozás után az ortodox álláspont győzött. A hitvallást a caesareai keresztségi fogadalomból²⁰ dolgozták ki, amely a Fiúnak az Atyával való egylényegűségét (homousios) hangsúlyozta. E szónak a beiktatása Nagy Konstantin határozott kívánságára történt.²¹

A zsinaton nemcsak dogmatikai kérdésekről tárgyaltak. Konstantin három nagy keresztény központot jelölt meg: Rómát, Alexandriát és Antiókhiát, melyek püspökeinek elsőbbséget biztosított a többiek előtt. Határozatot hozott a húsvét megünneplésének idejéről is. Húsz kánont állított föl a papok kinevezését, az eretnekek, hittagadók, vezeklők visszafogadását illetően.²²

A legfontosabb kérdéssel kapcsolatban (homousziosz) azonban hamarosan kiderült, hogy messze nincs vége a vitának. A zsinaton megjelent maga Konstantin császár. Megidézték és kihallgatták Arioszt is. A zsinat - Ariosz felfogásával szemben - többek között azt válaszolta, hogy Krisztus bennünket csak akkor tud Istennel egyesíteni, ha ő maga is valóságos Isten, hiszen az üdvözülés útját csak maga Isten nyithatja meg az emberek előtt. Krisztus tehát nem valamilyen félisten, felsőbbrendű teremtmény, hanem ugyanúgy Isten, mint az Atya.²³

A püspökök megegyeztek abban, hogy a Fiú valóságos Isten, arról azonban többen nem akartak tárgyalni, hogy milyen módon Isten. A zsinati atyák arra törekedtek, hogy a Szentírás szavaival fejezzék ki az Atya és a Fiú viszonyát. Hosszú tanácskozások, sok küzdelmes vita és pontos mérlegelés után szerezte meg az Alexander alexandriai püspök, Eusztatiosz antiókhiai püspök és Athanasziosz alexandriai diakónus vezette ortodox párt a többséget²⁴ és dolgozta át a caesareai egyházban használt keresztelési hitvallást az ún. nikaiai hitvallásra. A „homousziosz" értelme a nikaiai hitvallásban az, hogy Krisztus igaz Isten, ugyanolyan értelemben Isten, mint az Atya.²⁵

Ariosz nem akarta az érveket elfogadni, ezért eretneknek nyilvánították és kiközösítették. A császár a nikaiai hitvallást birodalmi törvényként hirdette ki. Bár a zsinat elítélte Arioszt, a császár pedig száműzte, ő mégsem tört meg, neki és követőinek sikerült elérniük, hogy a császár visszavonja a száműzetési parancsot, sőt nemsokára magát Konstantint is megnyerték az arianizmus számára.

Ariosz és az arianizmus

Ariosz alexandriai presbiter 260-ban született Líbiában, közép-platonista²⁶ filozófus volt. Ez az irányzat határozottan negatív teológiát képviselt: azt, hogy Isten kimondhatatlan, nem nemzett, nem lett, nincs eredete és változatlan.²⁷ Ebben az okoz nehézséget, hogy nem tudták megmagyarázni, hogyan lépett ez a nem lett, nem nemzett Isten kapcsolatba a színes hétköznapi világgal és az emberséggel. Ariosz számára a megoldást a Logosz adta, a deuterosz-teosz²⁸ az első és legfőbb teremtmény, aki egyben közvetítő is.²⁹

Ifjúkori barátja, Euszebiosz püspök Ariosz barátait mozgatva mindent megtett tanítása terjesztése érdekében. Prédikált, írt, vallásos énekeket szerzett, melyekbe becsempészte elkép-zeléseit.⁵⁹ Amikor Nagy Konstantin látta, hogy az Ariosz által kiváltott viták nem akarnak elcsitulni, tanácsadóját, Hosziusz cordovai püspököt körútra küldte, hogy próbáljon közvetíteni a szembenálló felek között, és tegye meg a szükséges intézkedéseket. A közvetítő akció nem vezetett eredményre. A zsinat - amely Ariosz tanítását elítélte - nem hozta meg az óhajtott békét.³⁰

Ariosz elsősorban Athanasziosszal szállt szembe, és a nikaiai egyetemes zsinaton (325) a legfőbb szószólója volt irányzatának. A zsinati atyák nem bocsátkoztak bele az Ariosz-féle spekulatív gondolatrendszerbe, hanem inkább a Szentírás által alapozták meg a hittételeket. Ezért inkább a cesariai hitvallásra nyúltak vissza, melyben a legtöbb szentírási megalapozottság található. Ariosz szélsőséges logosz-szarx-krisztológiát³¹ fejlesztett ki: Jézusban a Logosz foglalja el az emberi lélek helyét.

Az atyák nem arra fektették a hangsúlyt, hogy helyreállítsák Ariosz tévedését, hanem Athanasziosszal az élen arra törekedtek, hogy a Jézus istensége és embersége közötti szoros kapcsolatot hangsúlyozzák.³²

Szent Athanasziosz

Egyháztanító volt, az „ortodoxia atyja". 295 körül született Alexandriában, és mielőtt püspökké lett volna, az alexandriai püspök mellett részt vett a niceai zsinaton.³³ Később alexandriai püspök lett, egyházatya, a hit védelmezője az arianizmus ellen. Az ő nevéhez köthető az Athanasziusz-féle hitvallás.³⁴ Gyerekkorát a Diokletianusz-féle keresztényüldözés alatt élte, ifjúként Remete Szent Antal mellett tanult a pusztában. Miután visszatért városába, diakónus lett, ekkor találkozott Ariosz tévtanításaival.³⁵ 328-ban választották Alexandria püspökévé, hivatalába lépve végiglátogatta a hatósága alá eső közösségeket, mégis az egyiptomi püspökök a háta mögött szervezkedtek ellene, így tisztáznia kellett magát Konstantin császár előtt.³⁶ A keleti ókor egyik legnagyobb püspöke, az igazság harcosaként egész életében kiállt a hit védelmében. Művei nagy része a második száműzetése alatt keletkeztek, mivel élete folyamán ötször száműzték.³⁷ Művei apologetikai, dogmatikai, egzegetikai, aszketikai vonatkozásúak, számos levelet írt, ez utóbbiak nem tudományos művek, hanem lelkiségiek.³⁸

Athanasziosz jelentősége elsősorban a krisztológiai kérdésekhez kapcsolódik, melyek a 4. század folyamán kerültek az érdeklődés középpontjába. Valószínűleg még a húszas évei során írta meg értekezését. A De incarnatione (A testet öltésről) címmel megalkotott műve, melyben annak a gondolatnak a védelmére kel hatásosan, hogy Isten emberi természetet vett magára Jézus Krisztusban. Ez a téma az ariánus vitában központi jelentőségűnek bizonyult, ehhez Athanasziosz is nagy mértékben hozzájárult.³⁹

Nemcsak az arianista vita váltotta ki az összetűzést Atha-nasziosz és Caesareai Euszebiosz között, hanem az abban a korban élő, lüktető gondolkodásmód is, melyet a császáriak követtek. Hiszen Konstantin uralkodásában Euszebiosz azt látta, hogy bekövetkezik Krisztus végső uralma, így ezután az emberek vallási és erkölcsi nézetei befolyásolhatóak és nevel-hetőek lesznek.⁴⁰ Az emberek igazi vallásossá neveléséhez elengedhetetlen volt abban a korban a Logosz-krisztológia, mely elsősorban ismeretközlő jelleggel bírt, de nem utolsósorban nevelőivel is. E nézet kialakulására hatással volt az Origenész-féle Logosz-krisztológia, mely Athanasziosz tanításainak szolgált alapul. Dogmatikai műve, az Orationes contra Ariosz⁴¹ három részből áll. Az első részben kifejti Ariosz tanítását, a második és harmadik részben a Szentírásból vett perikópákkal cáfolja a tévtanításokat, majd beszédet mond az Atya és a Fiú egylényegűségének a fontosságáról és valóságáról.⁴²

Athanasziosz igyekezett a gnózissal szemben megvédeni Krisztus és az emberiség összetartozását.⁴³ Athanasziosz a homousziosz kifejezést nemcsak a Fiúra akarta használni, de Szent Baszileiosszal együtt megkísérelték a Szentlélekre is alkalmazni e kifejezést. Abból a megfontolásból, hogy a Fiú és a Szentlélek között ugyanaz a viszony a természet tekintetében, mint az Atya és a Fiú között, a Szentlélek sem teremtményi kategóriába sorolandó, nem lehet istenségét tagadni.⁴⁴ De nemcsak a homousziosz fogalmat vették át és vitték az Atya és a Szentlélek kapcsolatába, hanem a születés és származás fogalmát is.

Athanasziosz írásaiból tudunk meg legtöbbet az arianista vitákról. Ő volt a legfőbb képviselője a zsinati hitvallásnak, amelyet igyekezett mindenképpen megvédeni az ariánusok ellen. Erre építette egész teológiáját. Tanításának a Szentírás, a hagyomány, a hit és a kinyilatkoztatás képezték az alapját. Athanasziosz számára fontossá vált, hogy kijelentse, az emberré vált ige Isten kell hogy legyen, mert csak ez a garancia arra, hogy a kinyilatkoztatás igaz és valóságos.⁴⁵ Athanasziosz kimutatta, hogy ha Krisztus nem lenne teljesen Isten, annak súlyos következményei lennének. Először is Krisztus nem váltotta volna meg az emberiséget, mivel semmilyen teremtmény nem képes megváltani egy másik teremtményt. Másodszor pedig így a keresztény egyház a bálványimádás bűnébe esett volna, hiszen a keresztények Krisztust tisztelték és hozzá imádkoztak. Hiszen ha a „bálványimádást" úgy határozzuk meg, mint „emberi alkotások imádását", akkor Krisztus tisztelete bálványimádás lenne. A hosszú vitából Athanasziosz nézete került ki győztesen, így az arianizmust elvetették.⁴⁶

Athanasziosz levelei és krisztológiai tanításai

Athanasziosz egyik példaképe Remete Szent Antal volt, akinek életéről, gondolkodásáról rövid értekezést írt. Szem előtt tartotta és követendő példaként kiemelte a remete életét,hangsúlyozva a szerzetesség fontosságát.⁴⁷ Athanasziosz központba helyezi a templomot, hiszen az Úr a templomban szólította meg és hívta küldetésre Szent Antalt. Testvéri közösséget szervezett, ahol Krisztus közösségére ösztönözte az őt követőket, szeretetkapcsolatot létesítve az így frissen megalakult rendben.⁴⁸ Remete Szent Antalt hite és buzgó krisztuskövetése miatt megkísértette a gonosz. Ezekben a megpróbáltatásokban is arra összpontosított, hogy a megváltásból erőt merítve legyőzze a kísértőt. Mindig azt hirdette, hogy az emberben benne van Isten országa, akaratra van szükségünk az erények felhasználásával, így Isten kegyelmében átvészeljük a megváltásban az élet nehézségeit.⁴⁹

Athanasziosz fiatalkori munkái közül fontosak a Beszéd a pogányok ellen és Az Ige megtestesüléséről. A korábbi keresztény apologéták munkáit gyűjtötte össze és dolgozta fel az írásaiban. A Beszéd a pogányok ellen című írásában a monoteizmus igazságait bizonyította a pogányok többistenhitével szemben, majd az ige megtestesülésének az ésszerűségét dolgozta ki. Mindkét két írás 325 előtt készült el, egyikben sem lehet felismerni a zsinat nyomait.⁵⁰ Az Ige megtestesüléséről című munkából kiderül, hogy Athanasziosz már a zsinat előtt is antiarianista volt. Legfontosabb dogmatikai, krisztológiai műve a három beszéd az ariánusok ellen: Orationes tres contra Arianos. Tulajdonképpen e három beszéd három könyvnek felel meg, melyeket az egyházatya egymás után adott ki 335-ben.⁵¹ Az első könyv az Atya és a Fiú közötti örök születést tárgyalja, védelmezi a kettőjük közti kapcsolatot: az Atya és a Fiú egylé-nyegűek egymással, amit az egylényegűségről szóló dogmával támaszt alá. A második és a harmadik könyvben azokkal a szentírási helyekkel foglalkozik, amelyekre az ariánusok a vitáik során állandó jelleggel támaszkodnak. Például a Péld 8,22 -„Az Úr teremtett engem útjai kezdetén..." - ezzel szerették volna bebizonyítani az ariánusok igazukat az Atya és a Fiú közötti, számukra helyes viszonyról.⁵²

Athanasziosz biblikus érvelése egyre elmélyültebbé vált az évek során. Mindig is arra fektette a hangsúlyt, hogy a krisztológiai dogmák megvédése közben megfelelő szentírási alapot keressen, hogy a keresztény teológiában Krisztus szerepének a fontossága megfelelőképpen megmaradjon, hiszen a megváltás ténye a világ sorsát teljes egészében megváltoztatta.

A nikaiai zsinat recepciója,hatása a politikai és egyházi életre

Nikodémiai Euszebiosznak sikerült 328-ban Nagy Konstantint az arianizmusról meggyőzni, számkivetéséből visszatérni és az ortodox párt vezetőjét, Athanasziosz alexandriai püspököt - miután azt 335-ben Tyrusban Euszebiosz párthívei elítélték - Trierbe száműzetésbe küldeni. Nagy Konstantin fiai kezdetben - 337-ben - ugyan megengedték, hogy az összes száműzött püspök hazatérjen, de Constantinus mégis hamarosan a nikaiapártiak ellen fordult és ellenük irányuló egyházpolitikába kezdett.⁵³ Euszebiosz párthívei jelentős püspökségeket nyertek (ő maga 339-ben konstantinápolyi püspök lett),⁵⁴ míg Athanaszioszt és követőit újra száműzetésbe küldték. Athanasziosznak Rómába kellett menekülnie. Gyula pápa 340-ben egy római zsinaton Athanasziosznak adott igazat. Az euszebianusok válasza erre a 341-es antióchiai zsinat volt, amely elítélte az arianizmust és a nikaiai zsinat hitvallását is. A keleti és nyugati egyházat szakadással fenyegető veszélyláttán a császárok 342-ben Sardicába (ma Szófia) zsinatot hívtak össze. Ez azonban nemhogy visszaállította volna a hitbeli egységet, hanem a helyzetet még jobban elrontotta.⁵⁵ Mindkét párt - lényegében a keleti és a nyugati kereszténység - kölcsönösen kiközösítette egymást.

Constantius 344-től kezdve a perzsa háborúk miatt nem támogathatta egyoldalúan az ariánusokat. Athanasziosz 346-ban visszatérhetett székhelyére. 353-ban azonban, amikor Constantius egyeduralkodó lett, újra támadásba kezdett az ortodoxia ellen.⁵⁶ A császár nyomására 355-ben a milánói és az arles-i zsinatok Athanaszioszt elítélték, az ítéletet elismerni vonakodó Liberius pápát és Hilarius poitiers-i püspököt pedig a császár száműzte. Constant ius 356-ban katonai alakulattal hatalmába vette Athanasziosz székesegyházát, neki magának azonban sikerült megszöknie. Az egyház egységének helyreállítása céljából Constantius újra csak egy egyetemes zsinat összehívására gondolt. Közlekedési szempontok miatt egyszerre két helyen kellett ülésezni: Riminiben és Szeleukeiában.⁵⁷ Constantinus több zsinatot szervezett, hogy a püspököket egy egységesített hitformula által egyesítse. Az első ilyen zsinat 351-ben volt Sirmiumban. Ez a zsinat olyan hitvallást fogadott el, mely ugyan elvetette az arianizmust, de kihagyta a nikaiai zsinat által elfogadott és az igaz hit jelképeként szereplő homousziosz kifejezést is.⁵⁸ Az arles-i zsinaton (353) Constantius arra kényszerítette a püspököket, hogy az ortodox párt fejének, Athanasziosznak a leváltását írják alá. Még keményebben járt el a milanói zsinaton (355),⁵⁹ amelyen számkivetésbe küldte mindazokat a püspököket, akik megtagadták a jóváhagyásukat Athanasziosz leváltásának érdekében. A császár legjelentősebb győzelmét a Riminiben rendezett (359) zsinaton érte el, ahol több száz nyugati püspök ariánus félrevezetéssel és a városban erővel történő visszatartásuk hatására aláírt egy olyan hitvallást,⁶⁰ mely a nikaiaival összeférhetetlen volt.⁶¹ A latinok bizalmatlanul néztek a görögökre azért is, mert püspökeiket ariánusoknak gondolták, részben pedig azért, mert a görögök olyan teológiai nyelvet használtak, mely a latinok számára azt sugallta, hogy három Istent vallanak, mivel a három hüposztaszisz latinra fordítva három szubsztanciát is jelenthetett.⁶² Ilyen körülmények között a zsinat célját nem érhette el, annál kevésbé, mert hamarosan kettéoszlott. A keletiek elhagyták Sardicat és átköltöztek Philippoliszba. A görögök nemcsak a vezető nyugati püspököket ítélték el, de Gyula pápát is, a nyugati csoport résztvevői viszont kelet vezető püspökeit zárták ki az egyház közösségéből.⁶³

Constantius halála után a császári politikában nagy fordulat következett be. A Julianus által meghirdetett vallásszabadság lehetővé tette a küzdő feleknek a harc folytatását. Athanasziosz is hazatért, és egy rövid száműzetés után (362) 364-ben zsinatot tarthatott. Ez a többi párt egymáshoz való közeledését eredményezte, főként hogy a caesareai Baszileiosz és másik két kappadókiai püspök barátja személyében a teológiai probléma megoldása a végső stádiumhoz közeledett.⁶⁴

Baszileiosznak egyelőre nem sikerült az egységet helyreállítania, főként az antióchiai egyházszakadást (ott egyszerre három párt, három egyház létezett) Athanasziosz teológiai fejlődése (azt követelte, hogy a homousios szót a Szentlélekre is alkalmazzák)⁶⁵ és a vezető személyiségek önfejűsége miatt. Theodosziusz alatt a száműzöttek mind hazatérhettek.

Az arianizmus győzelme csak látszólagos volt. Ez újra csak a viták fellángolásához vezetett, amiért a császár 380-ban rendeletet bocsátott ki és előírta, hogy mindenki köteles Damasus pápa és Péter alexandriai püspök hitét követni.⁶⁶ A keleti püspökök zsinata a nyugatival egyszerre ülésezett, de nem hozott semmi eredményt. A császár azonban elfogadtatta az ott megjelenőkkel a sirmiumi hitvallást.⁶⁷ Constantius elérte a célját. Már úgy látszott, hogy az arianizmus kerül ki győztesként, mégis tévedett a császár, mert az arianizmust is utolérte a tévtanok sorsa, alapjaiban megrendült, bomla-dozni kezdett. Az ariánusok több pártra szakadtak, így az egész ariánus, félariánusok,⁶⁸ homoioszok⁶⁹ különválva vallották tovább nézeteiket.⁷⁰ Az arianizmus hanyatlásának másik oka Constantius 361-ben következett halála lett, melynek következtében az arianizmus elveszítette hatalmát és az államhatalom támogatását.⁷¹

Az arianizmus végső vereségét készítette elő Athanasziosz 360-ban, mivel a félariánusok (Ankünai Baszileiosz) is ugyanazokért a nézetekért küzdöttek, mint ő.⁷² Felajánlotta nekik a szövetséget.

A nikaiai hittétel győzelme

Constantius utóda, Julianus szorgalmazta a béke növekedését az egyházban, visszahívatta székhelyükre a számkivetésbe küldött püspököket. Számítása azonban tévesnek bizonyult, mert amikor Athanasziosz hazatért, a 362-es alexandriai zsinat határozatai nyomán számos ariánus püspököt rávett a nikaiai hitvallás elfogadására.⁷³ Így maradhatott fenn napjainkig krisztológiai dogmaként kimondottan, hogy az Atya és a Fiú lényegileg nem különböznek egymástól. Megerősödött a Fiú istenségének a fontossága, hiszen az emberiség számára a hit szerves alapját képezi és fontos szerepet tölt be a megváltás misztériumában.

Bibliográfia

Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Budapest 1987

Denzinger, H. - Hünemann, P. (szerk.), Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Bátonyterenye - Budapest 2004.

Magyar Nagy Lexikon (szerk.) Élesztős László-Rostás Sándor, Budapest 2001

Magyar Katolikus Lexikon (szerk.) Diós István, Budapest 1993

Adriányi, G. Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest 2001

Eduard, F., Cristologia, lasi 1998

Előd, l., Katolikus dogmatika, Budapest 1978

Jitianu, L., Krisztus az Isten-ember, Kolozsvár 2007

Marton, J., Patrológia, Gyulafehérvár 1994

Marton, J., Katolikus egyháztörténet. l. kötet, Kolozsvár 2003

Marton, J., A keresztény ókor, Marosvásárhely 2004

Mcgrath, A., Bevezetés a keresztény teológiába, Budapest 1995

Müller, A. - Sattler, D., Krisztológia, in: Schneider, T. (szerk.), A dogmatika kézikönyve, l. kötet, Budapest 1997

Müller, A. - Sattler, D., Mariológia, in: Schneider, T. (szerk.), A dogmatika kézikönyve, ll. kötet, Budapest 1997

Nijmegen, Aubert, Geschichte der Kirche, Löwen 1963

Ohlig, K., Christologie, l. Band, Köln 1989

Schmaus, M., Der Glaube der Kirche, l Band, München 1969

Schmaus, M. - Seffczyk, L., Handbuch der Dogmengeschichte, l. Band. Faszikel: 2a, Freiburg Basel Wien 1974

Schmaus, M. - Seffczyk, L., Handbuch der Dogmengeschichte, lll. Band. Faszikel: 2a, Freiburg Basel Wien 1978

Sunyogh, X. F., Az első szerzetesek és remeték életéből, Budapest 1944

Szántó, K., A katolikus egyház története, l. kötet, Budapest 1983 Vanyó, L., Az ókeresztény kor irodalma. Az első három század, l. kötet, Budapest 1997

Vanyó, L., Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, Budapest 1998

Vanyó, L., Az ókeresztény egyház és irodalma, l. kötet, Budapest 1988 Vanyó, L., Az ókeresztény egyház és irodalma, Xlll. kötet, Budapest 1988

Walter, K., Jézus a Krisztus, Budapest 1996

Jegyzetek

1 Élesztős 2001, 402.

2 Marton 2003, 141.

3 Vanyó László, Az ókeresztény egyház irodalma, I. kötet, Budapest 1988, 473-482.[Vanyó 1988]

4 Adriányi Gábor, Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest 2001, 107. [Adriányi 2001]

5 Marton József, Katolikus egyháztörténelem, I. kötet, Kolozsvár 2003, 139. [Marton 2003]

6 Előd István, Katolikus Dogmatika, Budapest 1983, 294.[Előd 1983]

7 Marton 2003, 139.

8 Alois Müller-Dorothea Sattler, Mariológia, in: Theodor Schneider (szerk.), A dogmatika kézikönyve, I. kötet, Budapest 1997, 161-194, 356. [Sattler Mariológia 1997]

9 Marton 2003, 139.

10 Alois Müller - Dorothea Sattler, Krisztológia, in: Theodor Schneider (szerk.), A dogmatika kézikönyve, I. kötet , Budapest 1997, 251-472, 356. [Sattler, Krisztológia 1997]

11 Modalista eretnekség - Kr. u. 2-3 sz.-ban terjedt el, a monarhianizmus egyik fajtája, mely Isten egységének megvédése érdekében a hármasság rovására hangsúlyozta egységét. Képviselőik szerint Isten három álarcban nyilvánul meg a világ számára, ezek különböző működési módok. Isten megmutatkozik mint Atya a teremtésben, mint Fiú a megváltásban, mint Szentlélek a megszentelésben. Hármasságáról csak üdvtörténeti értelemben lehet beszélni.

12 Élesztős László-Rostás Sándor (szerk.), Magyar Nagylexikon, Budapest 1999, 246. [Élesztős 1999]

13 Vanyó 1997, 170.

14 Magyar Nagylexikon, II. kötet, Budapest 2001, 360. [Élesztős 2001]

15 Schmaus 1969, 560-563. [A szerző fordítása szerint]

16 Magyar Nagylexikon, 402.

17 Vanyó 1998, 297-301.

18 Sattler, Krisztológia, 1997, 251-472, 357.

19 Marton 2003, 141.

20 Marton 2003, 141-142.

21 Adriányi 2001, 107.

22 DH 138skk.

23 Wolfhart Pannenberg, Rendszeres teológia, II. kötet, Budapest

2006, 256-262. [Pannenberg 2006]

24 Vanyó 1997, 185.

25 Sattler, Krisztológia, 1997, 251-472, 358.

26 Schmaus 1969, 355. E filozófiai irányzat kissé eklektikus (az emberi ész, elme kortól és nemtől függetlenül rendelkezik az igazság felismerésének a képességével). Az isteni valóság immanenciája felől a transzcendenciája felé fordulnak. Metafizikai szempontból megkülönböztették a láthatatlan istenséget és annak látható működési erejét és a kozmoszt. Így a Logosznak funkciója lett, vagyis hogy az isteni transzcendencia és a földi immanencia közötti térben érthetővé tegye az ember számára Isten és a világ közötti kapcsolatot. [A szerző fordítása szerint]

27 Nijmegen, 1963, 263. [A szerző fordítása szerint]

28 Istennek alárendelt „második Isten", aki az Atya első műve és eszköze, a kozmoszt megelőzően jelent meg, de mégis alárendelt, istensége megtartható, de mint Logosz elveszíti valódi istenségét (szintén közép-platonista elgondolás).

29 Walter Kasper, Jézus a Krisztus, Budapest 1996, 200. [Kasper 1996]

30 Nijmegen 1963, 266. [A szerző fordítása szerint]

31 Jézus Krisztusban a Logosz az értelmes élet nélküli emberi testben jelent meg, így egyesülve átvette a szellemi lélek funkcióját. Krisztusban így a Logosz a testtel együtt szubsztanciális egységet alkot. Ez a feltevés így tévessé vált, hiszen Krisztusban az emberi lelket elnyomja, ami végső soron az emberségnek az éltető elve.

32 Schmaus - Scheffczyk, Handbuch der Dogmengeschichte, Wein 1978,125. [Scheffczyk 1978] [A szerző fordítása szerint]

33 Vanyó László, Az ókeresztény kor irodalma. I. kötet, Budapest 1993, 447. [Vanyó 1993]

34 Szunyogi X. Ferenc, Az első szerzetesek és remeték életéből, Budapest 1944, 229.[Szunyogi 1944]

35 Előd István 1983, 289.

36 Élesztős 2001, 437.

37 Nijmegen 1963, 275. [A szerző fordítása szerint]

38 Eduard Ferent, Cristologia, Iasi 1998, 314. [Eduard 1998] [A szerző fordítása szerint]

39 Alister 1995, 35.

40 Vanyó 1998, 313.

41 Ezzel a művével alapozta meg a „homouszisz" dogmatikai konsti-túciót.

42 Nijmegen 1963. 264. [A szerző fordítása szerint]

43 Kasper 1996, 252.

44 Vanyó 1998, 329.

45 Vanyó 1998, 313.

46 Alister 1995, 35.

47 Szunyogi 1944, 40.

48 Szunyogi 1944, 39.

49 Szunyogi 1944, 39.

50 Vanyó 1997, 565-567.

51 Vanyó 1997, 565-566.

52 Vanyó 1997, 565-566.

53 Schmaus 1969, 189-194. [A szerző fordítása szerint]

54 Adriányi 2001, 107.

55 Adriányi 2001, 108.

56 Eduard 1998, 305. [A szerző fordítása szerint]

57 Adriányi 2001, 108.

58 Nijmegen, 1963. 254. [A szerző fordítása szerint]

59 Adriányi 2001, 106.

60 Szántó Konrád, A katolikus egyház története, I. kötet, Budapest 1983, 157. [Szántó 1983]

61 Eduard 1998, 306. [A szerző fordítása szerint]

62 Adriányi 2001, 106.

63 Marton 2003, 144.

64 Vanyó 1997, 240.

65 Előd 1983, 271.

66 Adriányi 2001, 109.

67 Marton 2003, 144.

68 Baszileosz anküriai püspök által kezdeményezett irányzat, amely azt vallja, hogy Krisztus hasonló lényegű az Atyával.

69 Az arianizmus egyik ágának a hívei, akik azt vallják, hogy Krisztus hasonló az Atyához, de egylényegűségüket élesen tagadják.

70 Nijmegen, 1963. 270. [A szerző fordítása szerint]

71 Marton 2003, 152.

72 Karl-Heinz, Christologie, I band, Köln 1989, 151. [Karl-Heinz 1989] [A szerző fordítása szerint]

73 Scheffczyk 1978, 125. [A szerző fordítása szerint]