Sas Péter
a TEMESVÁRI PIARISTA ISKOLA
helye és szerepe az erdélyi oktatás történetében
Le rôle de l'école des frères Piaristes de Timişoara dans l'histoire de l'enseignement de la Transylvanie
Après avoir tracé les principaux événements de l'activité des frères Piaristes en Hongrie (depuis 1642), on continue par les détailles de cette activité dans le diocèse de Csanád (ici présents depuis 1720). On étudie le rôle de l'institut de Timişoara parmi les écoles du Banat et de la Transylvanie, on analyse la „stratégie piariste", ayant la meilleure portée de toutes les écoles de la région. On présente les personnalités célèbres qui ont contribué au développement du lycée de Timişoara. On s'arrête aussi sur les tendances politique à cause desquelles on a fermé l'école.
Mit jelenthetett a 19-20. század fordulóján a piarista iskola, a piarista oktatás, miben különbözött az állami vagy más egyházi oktatási-nevelési intézményektől? Erre feleletet adhat egy 20. század eleji hosszú, barokkos körmondat, amely A kegyesrendi gyakorlati tanárképzés alapvonalai című füzetben jelent meg. A Magyar Gábor rendfőnök által jóváhagyott, 1905-ös kiadványban olvashatjuk: „...nem a puszta tudás adja az embernek valódi értékét, hanem inkább az, hogy a tudás szárnyain mennyiben képes magasabb világnézetre, a nemzeti és társadalmi életfeladatok tisztább tudatára, s ezek körében az egyéni erkölcsi hivatás és kötelességek komoly felfogására emelkedni, hogy tudásának gyarapodása mennyiben hat emelőleg lelkületére és akarati elhatározására, mennyiben indítja őt nemesebb törekvésekre s teszi képesebbé és készségesebbé azok megvalósítására. Nem a puszta tudás tehát az, amire rendi tanárjelöltjeink képzésénél törekszünk; mert mint leendő tanárok is, majd úgy felelhetnek meg piarista hivatásunk szellemében feladatuknak, ha tanítványaikat nemcsak érzelmileg fejlesztik és ismeretekkel gazdagítják, hanem ezekkel együtt lelki világuk nemesítésére s erkölcsi jellemök kifejlesztésére is törekszenek."
Ha visszanyúlunk a rendalapító, Kalazanci Szent József oktatáspolitikájához, abban láthatjuk a különbözőséget a másik tanítórend, a jezsuiták iskolájától, hogy a piaristáké a népnevelés talajából sarjadt. Az elemi osztály elvégzése után következhetett a gimnázium, majd a felső tagozat, így az oktatási rendszernek - szemben a jezsuita kollégiumokkal és főiskolákkal - nemcsak törzse és feje, hanem lába is volt.
Még Kalazancius életében eljutott a kegyes tanítórend a korabeli Magyarországra. 1642-ben az elzálogosított szepesi városokkal együtt az akkori Lengyelországhoz tartozó Poprád völgyi Podolinban volt az első letelepedésük. Tovább terjeszkedhettek, főleg a rendet támogató arisztokrata jótevők voltak a segítségükre. Gróf Wesselényi Ferenc nádor és felesége, Széchy Mária hívására Murány várában, majd Privigyében, az özvegy Pálffy Pálné grófnő alapította kollégiumban taníthattak. Lubumirszki Szaniszló lengyel herceg a szepesbélai, I. Lipót király a breznóbányai plébániát adományozta a részükre, Szentgyörgyön Szelepcsényi György érsekprímás létesített nekik rendházat. A magyar tanulóifjúsággal a Mattyasovszky László püspök alapította nyitrai kollégiumban kerültek közelebbi kapcsolatba. A magyar rendtagok gyarapodása jótékony hatással volt további letelepedési és oktatási lehetőségeikre, így rendre honosnak mondhatták magukat Veszprémben, Vácott, Kecskeméten, Pesten, Besztercén, Debrecenben, Szegeden és Korponán. Az említett helyeken a lengyel és a német provincia alá tartoztak, ügyeiket magyar viceprovinciálisok intézték.
Oktatói és vallásos életre nevelő munkásságuk elismeréséül az 1715. évi magyar országgyűlés az CII. törvénycikkel meghonosította a piarista rendet. Zajkányi Lénárdnak 1721-ben sikerült önálló magyar provinciát szerveznie, melynek első tartományfőnöke lett. Következett a nagy fellendülés, a nagy piarista iskolaépítések időszaka: Nagykároly (gróf Károlyi Sándor közreműködésével), Tokaj, Sátoraljaújhely, majd onnan Rózsahegy, továbbá Máramarossziget, Kisszeben, Magyaróvár, Medgyes. Meg kell emlékeznünk még a váci konviktusról, amelyből a Terezianum fejlődött, a szempci kollégiumról, a tallósi árvaházról. Nagy pártfogóik, gróf Batthyány Lajos nádor nagykanizsai, gróf Esterházy Miklós tatai és gróf Batthyány József érsek kalocsai alapítása révén nyertek újabb oktatási feladatokat, majd Léván és Nagybecskereken rendházat.
XIV. Kelemen pápa 1773. július 21-én a Dominus ac Redemptor kezdetű brévéjével eltörölte a jezsuita rendet. Ennek alapján adta ki az év szeptember 20-án Mária Terézia a jezsuita rend feloszlatásáról szóló rendeletét. Selmecbányán, Trencsénben, Kőszegen és Kolozsvárt beiktatta a jezsuiták helyébe az akkori szóhasználattal - a „Kegyes, Ájtatos vagy Jámbor oskolák szerzetének" tagjait. Kolozsvárt állandósította őket a templom örökségében is. Hogy mennyire volt megalapozott a királynő döntése, az történelminek mondható távlatból, egy jó évszázad múltán kitetszik a város monográfusa, az unitárius Jakab Elek értékeléséből: „Száztíz éve annak, hogy e rend Kolozsváratt szent hivatásának él, híven és hazafisan szolgálva a keresztény katolikus és hazai közügyet anélkül, hogy hatáskörén kívül lépve, vagy a keresztény szeretetről megfeledkezve, a város polgárai között a békét megzavarta volna. E rend az oltárnál Isten szolgája, a tanári széken és iskolában az ifjúság nevelője, a polgári életben hazafi. Megtelepedése megtelepítette Kolozsvár falai közt a vallásos békét. Azóta ott magát ismét magyarnak és testvérnek érzi magát katolikus és nem katolikus."
Csanád egyházmegye területén 1720-ban, Szegeden jelentek meg először Kalazantius követői, hogy a városi tanács reményei szerint „az ifjúságot (amely ekkoráig vadon és parasztul nevelkedett fel mind városunkban, mind a körülfekvő tartományokban) tudományokban felnevelhesse". A 18. században a temesközi fiatalság nagy része a szegedi piaristák keze alatt tanult. A rend iskolatörténetében még nem ejtettünk szót a szentannairól, ahol 1750-ben dévai Bibics Jakab Arad megyei alispán, királyi tanácsos révén sikerült megtelepedni és az ötosztályos piarista algimnáziumban, majd özvegye, Tomeján Margit 200 ezer forintos alapítványából 1774-ben felépült nemesi konviktusban működni. Bibics több birtokot vett a megyében, köztük Komlóst, Harkályt, Zarándot. Közülük főleg Komlóst fejlesztette, amelynek 1748-ban Szent Anna lett az új névadója. Biró Vencel leírásából tudjuk, hogy „a termékeny föld, a jó levegő, elegendő víz s egyéb javak csábítóan hatottak az idegenekre, akik tömegesen telepedtek le a helységben, csinos várossá fejlesztvén azt. Szép egyenes utcák sorakoztak egymás mellett, a telkek egyenlő nagyságúak voltak, egy-egy utcában, egyenlő számban. Magyar, román, német, szláv népek kerültek össze a helységben. Bibics műveltségüket is fejleszteni akarta, hitéletüket biztosítani, ezért hozta be a piaristákat. Miután nemrégen plébániatemplomot már emelt, hozzá a rendházat is átadta nekik. Az 1750-ben kelt alapítólevélben kívánta, hogy a rendtagok a középiskola alsó osztályaiban tanítsanak, s amíg az alapító házaspár él, házi káplánt adjanak, aki illír vagy román nyelven beszéljen." (A szentannai ház alapítólevele a budapesti Magyar Országos Levéltárban található.)
A Bibics család régi illír család, melynek címere már 1340-ben előfordul a bosnyák nemzetiségek címergyűjteményében. Bibics Lukács és János erdélyi postamesterek voltak, akik 1772-ben magyar nemességet kaptak. Bibics Jakab Déván telepedett le és a városnévből nyert előnévvel lett nemes. Felesége neve több változatban is előfordul: Tomejan, Tomjan, Temejan. Demeter nevű testvére (a szerzetesi közösségben Sándor), aki 39 évig a tatai piarista rendház tagja volt, Tomejánnak írta magát. Szüleit egy rendi történetíró Szerbiából bejött bolgár eredetűeknek tartja. Egy régi kéziratos címerkönyv adata szerint Tomejan Sándor szerepelt a horvátországi nemesek között. A bolgár-délszláv származással szembeállítható az a nézet, hogy Bibicsné román származású volt: a romános Tamaian névalak, a Bibics család román társalgási nyelve és a házi káplán román nyelvismerete miatt. Imakönyvét udvari káplánja így írta le: „Román-illír imakönyv. Egykor Bibics Margit Úrnőé. A szentannai nemesi konviktus alapítónőé, Bíró Dávid piarista atya által írva." Ennek ellentmond, hogy a románság érdekében semmit sem tett és római katolikus papot tartott. A román tanulóknak semmilyen előnyt nem biztosított, a bolgár ifjak felvételét kezdeményezte.
A virágzó munkát 1788-ban II. József megszüntette és a piaristákat Bánság központjába, Temesvárra, a bosnyák ferencesek felhagyott kolostorába költöztette. Oktatási tevékenységüket - megfelelőbb iskolaépület ígéretével - 1790 tavaszán kezdhették meg. A visszaállított Temes vármegye székhelyi, mind rangosabbá vált tanintézetben először latinul, majd a német nyelvvel bővítve, a 19. századi reformkortól kezdődően magyarul szóltak az előadások. A tanítási nyelvtől függetlenül mindig voltak magyar, német, román
és szerb órák. A kisgimnáziumból 1806-ban hatosztályos, 1851-ben a Bánság egyetlen középfokú iskolája, nyolcosztályos gimnáziuma lett. Tanulólétszáma egyre emelkedett, 1870-ben 417 római katolikus, ortodox, zsidó, lutheránus és református gyerek járt iskolába, 1885-ben 443, 1887-ben 550, 1899-ben pedig 445 tanuló, közülük 53 teljes ellátással az internátusban.
Az életveszélyessé vált iskolát kiváltó épületegyüttes munkálatai két év alatt befejeződtek, 1909-ben - száz esztendővel ezelőtt - a tanárok és a tanulók elfoglalhatták a Temesvár szabad királyi város Székely László műépítésze által tervezett új, „második" otthonukat. A hozzátartozó templomot három év múlva szentelték fel. Tanulólétszáma 1910-re elérte a 426 főt (internátusában 48 teljes ellátással). Both Ferenc rendfőnök, az új intézmény igazgatója és monográfusa így imádkozott: „Adja Isten, hogy a hozzáfűzött várakozásnak egyházunk, magyar hazánk és Temesvár városának díszére s javára meg tudjon felelni!"
A bánsági oktatás történetében természetszerűleg nem lehetett egyedülálló a temesvári piarista főgimnázium. Itt működött az 1860-ban alapított kereskedelmi és ipartanoda, mely három év múlva háromosztályú alreáltanodává alakult, az 1870-ben alapított és két év múlva teljes osztályhálózattal működő magyar királyi Állami Főreáliskola, majd 1898-tól az Állami Főgimnázium. A leányok iskoláztatásának magas színvonalú ellátására 1858-ban Csajághy Sándor megyéspüspök behívta a Notre Dame, a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővéreket. Jó hírnevüknek köszönhetően itteni anyaházukból kiindulva fogadták el 1906-ban a dési elemi iskola, majd 1911-ben a Hirschler József prelátus-plébános alapította kolozsvári Marianum leánynevelő intézet vezetését. Az iskolavárossá vált Temesvárt mégis megőrizhette elsődlegességét, kiváltságos helyét a kegyesrendi középiskola. Ehhez az általánosan elfogadott elismeréshez alapvető módon az itt tanító, országos hírnévre is szert tett tudós pap tanárok járultak hozzá, mint Brand József sebészorvos, egyetemi tanár, Czirbusz Géza földrajztudós, egyetemi tanár, Hanák János természettudós, Horváth Pius tankönyvíró, 1848-as tábori pap, Palotai-Purgstaller József filozófus, Perényi-Patzner István irodalomtörténet-író, Pfeiffer Antal természettudós, a Trencsén megyei Természettudományi Egylet főtitkára; Pontelly Károly István történész, a Történelmi és Régészeti Értesítő szerkesztője; Szentkláray Jenő Dél-Magyarország történetének és régiségeinek kutatója, a Csanád egyházmegye és egyházközségei plébániáinak történetírója, a Reményvirágok irodalmi társaság alapítója, és még hosszan folytathatnók a névsort.
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után Erdélyben hat férfi szerzetesrend folytatta munkáját. Az ifjúság valláserkölcsös és tudományos képzésére szolgáló kegyes tanítórendnek, a piaristáknak (OSchP) négy rendházában (Nagykároly, Máramarossziget, Kolozsvár, Temesvár) 53 pap tanár működött. A békeszerződés elszakította őket a magyar provinciától, szentszéki dekrétum alapján 1921-ben viceprovinciává, 1925-ben pápai dekrétum alapján önálló romániai rendtartománnyá szerveződhettek. Az 1921-es viceprovincia vikáriusa Both Ferenc gimnáziumigazgató és rendfőnök lett. Nyolc oktatási intézményt tartottak fenn: Kolozsváron főgimnáziumot, a rend papnövendékei számára a Kalazantinum hittudományi és tanárképző intézetet, Máramarosszigeten főgimnáziumot és rendi újoncnevelő intézetet, Nagykárolyban főgimnáziumot, elemi fiú- és leányiskolát, Temesváron főgimnáziumot és fiúnevelő intézetet. (A mára-marosszigeti és a nagykárolyi iskola később megszűnt, csak a rendházak maradtak.)
A Bega-parti város piarista főgimnáziumának az 1921/22. tanévben 850 tanulója volt, mindig a rend egyik legnépesebb iskolája volt. Az állami hatóságok nyomására 1923/24. tanévtől fokozatosan át kellett térniük a román tannyelvű oktatásra, a tanulóknak saját nyelvükön csak a hittan és az anyanyelv tanulására volt lehetőségük. 1929-ben végzett az utolsó osztály, amely még minden tantárgyat magyarul tanult. A román állammal folytatott tárgyalások során lehetőség nyílt arra, hogy a szerzetesek által vezetett iskolák tanítási nyelvét a tulajdonos püspökség vagy egyházközség megválaszthatja. Ez a temesvári piarista főgimnáziumra mint rendi tulajdonra nem vonatkozhatott, megmaradt a román tannyelv. Ezt megszüntetendő, a temesvári püspökséggel együttműködésben a román állammal eredménytelen tárgyalásokat folytattak a magyar és a német tagozat létrehozására. Annyit sikerült elérni, hogy a Mária-kongregációban megengedték a magyar nyelv használatát. Az 1925-ös magánoktatási törvény a soknyelvű város sok diákját kizárta a további oktatásból. A törvény szerint a kisebbségi iskolákba csak olyan növendékeket vehettek fel, akiknek anyanyelve azonos volt az adott oktatási intézmény tannyelvével. Ezzel kizárták a németeket, az örményeket és a zsidókat, még abban az esetben is, ha magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Az 1927-es konkordátumban a román állam és a Vatikán megállapodásra jutott, hogy az iskola tannyelvét a fenntartó állapíthatja meg, de ez nem lehet visszamenőleges hatályú. Az újabb lehetőség sem vonatkozhatott a temesvári piarista főgimnáziumra, mert ott korábban már románul tanítottak. Az 1920-as évek második felében a tanulólétszám átlaga egy-egy esztendőben elérte a 300 főt, 60-80 bármilyen keresztény vallású internátusi taggal. 1938-ban a rend Temesvárra jövetelének 150. évfordulóját az iskolában is megünnepelhették.
Meg kell említenünk a munkálkodásuk révén hírnévre szert tett, egykoron itt érettségizett vagy tanulmányaik egy részét itt folytatott egykori tanulókról. Néhány kiragadott név az illusztris névsorból: Ambrózy Gyula koronaőr, Berczik Árpád színműíró, Brocky Károly festőművész, Erdélyi Károly irodalomtörténész, filológus, műfordító, Gozsdu Elek királyi ügyész és író, Herczeg Ferenc író, a Petőfi Társaság elnöke, Hoványi Ferenc nagyváradi kanonok, egyházi író, Lévay Imre, a budapesti Katolikus Kör és a kolozsvári Kalazantinum megalapítója, Oltványi Pál pedagógus, a szegedi leányiskola és nevelőintézet alapítója, Ormós Zsigmond művelődéstörténész, író, Ortvay Tivadar történész, régész, Temes vármegye és Temesvár város monográfusa, Parádi Kálmán zoológus, Reitter Ferenc mérnök, a budapesti rakpart és nagykörút tervezője, Szigligeti Ede színműíró, Várady Lipót Árpád győri püspök, kalocsai érsek, Wolafka Nándor püspök. (Érdekesség, hogy Szentkláray Jenő piarista pap tanár éppen a főgimnázium egyik öregdiákjáról írt kismonográ-fiát: Brocky Károly festőművész élete. Temesvár, Csanád Egyházmegyei könyvnyomda, 1907.)
Köztudomású, hogy a jezsuita, majd az ő nyomdokaikban működő piarista iskolákban jelentős számú román nemzetiségű ifjú tanult. Erre alapozva fogalmazta meg Jakó Zsigmond megállapítását: „...felbecsülhetetlen jelentősége volt az erdélyi román értelmiség kialakításában és közvetve a román nemzeti öntudat ébresztésében és felnevelésében". Közöttük a korabeli román elit neveit sorolhatjuk fel: Gheorghe SJncai, Petru Maior, Gheorghe Lazár, George Baritiu, (Grigore) Moldován Gergely, Emil Isac, vagy éppen a temesvári piaristák „melegében" nevelkedett Ioan Slavici.
Honnan volt a hátrányos helyzetbe jutott iskolának az a többi oktatási intézménnyel össze nem hasonlítható többlete, mely az elért eredményeket magyarázza? Visszaidézem a századfordulós piarista tanárképzés alapvetését: „nem a puszta tudás adja az embernek valódi értékét", mely a két világháború közötti időszakban sem változott. Kiegészítem Boga Alajosnak, az Erdélyi Római Katolikus Státus előadójának, később Márton Áron általános helynökének A katolikus iskolázás múltja Erdélyben címen a Pázmány Társaságban megtartott székfoglaló előadásából vett gondolatával: „.az érték nem lehet teljes csak az értelmi tehetségek kiművelése által a jellem szilárdsága nélkül, ami viszont alapjait és kifejlődését a krisztusi hitből és a keresztény szeretetből merítheti".
1948-49 az egyházak szempontjából is a „nagy fordulat" éve volt Romániában. A nyitányt 1948. július 17-e jelentette, amikor Románia egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött államközi egyezményt, a Konkordátumot. A katolikus egyházat megfosztották ingatlanaitól, intézményeitől. Az augusztus 3-án kibocsátott 175. számú rendelet, a „kultusz-törvény" állami tulajdonba juttatott minden egyházi ingó és ingatlan vagyont, mely iskolák és más intézmények fenntartásával volt kapcsolatban. Az egyházakat és ezen belül a szerzetesrendeket sújtó rendeletek és törvények nem kerülték el a piarista rendet sem. Iskoláit -a felekezeti és magániskolákkal együtt - 1948. augusztus 3-án államosították, majd a következő esztendőben magát a rendet is megszüntették. 1949-ben a 810. számú rendelettel feloszlattak minden olyan szerzetesrendet, mely tanítással, egészségügyi és társadalmi szolgálattal foglalkozott. A temesvári épületegyüttest 1948. augusztus 3-án államosították, a rendházat feloszlatták. A pap tanárok három lehetőség közül választhattak: a rendből kilépve állami tanárok lesznek, plébániai szolgálatot vállalnak vagy nyugdíjba vonulnak.
Így zárult a temesvári piarista főgimnázium, a legendás középfokú tanintézet története. A főgimnázium nem egyszerűen az egymást követő nemzedékek tanulmányainak és érettségük több szempontú bizonyításának színhelye volt, az itt tanító piarista pap tanárok keze alatt nevelődött, formálódott a Bánság mindenkori elit társadalmának jelentős része.
Az egykori egyházi fenntartású intézmény legszebb időszakára emlékeztetnek - valóságos tablóként - a volt rendi iskola templomának Kalazancius-képei. Az istenháza kupolájának négy pillérmezejében Ferenczy József festőművész egy-egy temperával készült alkotása látható. Az első képen a rendalapító hivatásának megtalálását ábrázolja, az égi szózatot négy angyal: a művészet, a hit, a világosság és a tudomány megjelenítői szimbolizálják. A másodikon Kalazancius az iskolában tanít, a tanulók ájtatoskodásánál ismét egy
angyal ül a harmónium mellett, mely a tudomány és a vallás kapcsolatát hivatott jelképezni. A harmadik képen az a jelenet látható, amikor XV. Gergely pápa 1621-ben megerősítette a piarista rendet és átadta az alapítólevelet. A negyediken a rendalapító a Boldogságos Szűz áldását kéri az iskola tanáraira és tanulóira. A művészi ábrázolások a mai szemlélőket is emlékeztetik a szentek sorába emelkedett rendalapítón kívül mindazokra, akiknek a temesvári piarista főgimnázium százéves megemlékezésének lehetőségét köszönhetjük.
