Vajda Anita
a SKOLASZTIKA ATYJA, CANTERBURYI SZENT ANZELM (1)

„A középkor a maga módján megőrizte a múlt örökségét, de nem azért, hogy hibernálja, hanem azért,
hogy örökösen újraértelmezze és újrafelhasználja; hatalmas aprómunkát végzett, a nosztalgia, a remény
és a reménytelenség között egyensúlyozva” – írja Umberto Eco, a középkor jeles szakértője (Az új középkor.
Budapest 2008, 46). A jelen tanulmány aprómunkát végez: bemutatja és felvezeti a középkor egy
rendkívüli gondolkodójának teológiai munkásságát. Nosztalgia-munka annyiban, mert emlékezik a logikai
gondolatvezetés egy csodálatos korszakára. Reménykeltő, mert a virágzó skolasztika alapelvét helyezi a
középpontba: az értelmes ember istenkeresését és képességét a világ rendjének teremtőjére való rátalálásának.
Méltó emléket állít a skolasztikus teológia atyjának, Canterburyi Anzelmnek.

 

Le père de la théologie scholastique, Anselme de Cantorbéry (1)

Dans cette étude on cherche le pourquoi du titre père de la théologie scholastique accordé à Anselme de Cantorbéry. Après avoir présenté les principales caractéristiques de la philosophie et de la théologie médiévale dominées surtout par les pensées de Platon et dAristote on étudie l'œuvre et les ecrits d'Anselme de Canterbury. Dans cette première partie de l'étude on s'arrête sur les passages du Monologion. Après avoir établi la structure, les buts et les méthodes de l' œuvre, on continue par l'analyse des trois attributs et arguments de Dieu (Summum, Per se ipsum, Unum), en relevant le rôle des élément de la logique dans l'approche de la foi et de l'intelligence, tout en réfléchissant aux tendances scientifiques du Moyen Age. En ce qui concerne le Proslogion, on se rencontre avec le caractère énigmatique de l'œuvre. C'est la critique de Gaunilo qui ouvre de nouvelles possibilités de recherche dont la première étape est une analyse comparative des deux œuvres et surtout celui des chapitres 2-4. (Unum argumentum). Ici on se borne à présenter ces passages et on présente aussi le thèse de la deuxième partie de l'étude: des observations sur la réception des idées d'Anselme de Cantorbéry dans l'œuvre d'Immanuel Kant.

 

Ahhoz, hogy Canterburyi Szent Anzelm gondolatvilágát, logikai érvelésének módszerét felvázoljam, hogy egyáltalán rávilágítsak a történelem mezsgyéjén végighaladó munkásságának kiemelkedő fontosságára, egy anzelmi kijelentésből indulok ki: „fides querens intellectum", vagyis „a hit az értelmet keresi". Ennél egyszerűbben és rövidebben nem lehet felvázolni munkásságának alaptézisét. Tanulmányomban megpróbálom felvázolni - nagyságához mérten - gondolatvilágát, amely miatt megérdemelten kapta „a skolasztika atyja" megnevezést.

Canterburyi Szent Anzelm 1033-ban az itáliai Aostában nemesi család gyermekeként született. Édesanyja, Elmenberg mélyen hívő szellemben nevelte, apjával, Gundulffal ellenben sok konfliktusa volt, feltehetően vallási és erkölcsi okokból. Anyja halála után, 1050 körül elhagyta a szülői házat. 10561059 között Burgundia-, Normandia- és Franciaország-szerte bolyongott. Nem világos, mi volt vándorlása valódi célja. Aligha valószínű, hogy kifejezetten filozófiai és teológiai ismeretei elmélyítésére legalkalmasabb műhelyt kereste volna, hiszen e három év alatt a kor sok neves iskolájában megfordult, de sehol sem maradt hosszabb ideig. 1060-ban szerzetes lett Becben a bencés apátságban. 1093-ban kinevezték érseknek. 1063-ban az apátság priorja lett, feladata a tanítómunka irányítása volt. Sokat tanított, levelei szerint nemcsak filozófiát és teológiát, hanem grammatikát is. 1076-ban az invesztitúraharc különös és jelentős eseményének, IV. Henrik Canossa-járásának előestéjén született meg első elméleti írása, a Monologion. 1077-ben megírta a Proslogiont. A mű a Monologion eredményeinek új szempontú szintézise, anyagának újbóli áttekintése az „egyetlen érv", az „unum argumentum" fényében, amelyet később „ontológiai érvnek" nevezett el Immanuel Kant. 1093-ban heves ellenkezések dacára Canterbury érsekévé nevezték ki. 1097-1100 között a királlyal folytatott egyre hevesebb viták következtében kénytelen volt száműzetésbe menni, egyebek között Clunyben, Lyonban, Rómában, Capuában és Bariban járt. 1099-ben részt vett a római zsinaton. 1100-ban II. Vilmos halála után visszatért Angliába, ám hamarosan az új királlyal, I. Henrikkel is konfliktusba keveredett. 1103-1106 között ismét száműzetésbe kényszerült. 1109. április. 21-én meghalt Canterburyben.¹

A középkor és a filozófia

A keresztény középkort gyakran az Istenben való megingathatatlan hit korszakának tekintjük, és annak szépségét napjainkban is visszakívánjuk.² De mi jellemezte leginkább ezt a kort filozófiai szempontból? A válasz egyszerű, talán együgyűnek hangozhat, de logikus, a görög filozófia öröksége: Platón és Arisztotelész gondolatai.

Képzeljük magunk elé Canterburyi Szent Anzelm könyvtárát ahhoz, hogy jobban megértsük gondolatmenetét, eredményeit. Ott volt legelőször a Biblia, majd Aurelius Augustinus művei, például a De Trinitatis, mivel Szent Ágostont egyik mesterének tartotta.³ Azt is tudjuk róla, hogy olvasta a Timaiost Chalcidius fordításában,⁴ s hogy még teljesebb képet alkossunk, elmondjuk, hogy ismerte Boéthius gondolatait és burkoltan, de használta is ezeket.⁵ Feltételezem műveinek tüzetesebb olvasása és elemzése alapján, hogy ha nem is használta Platón írásait kifejezetten, de volt tudomása filozófiai munkáságának, gondolatvilágának, eszméinek egy részéről, ha másképp nem, hallás útján.

A középkori keresztény filozófusok Arisztotelésztől és Platóntól inspirálódva, az ő elveikre hivatkozva, olyan következtetéseket vezettek le, amelyekre sem Platón, sem Arisztotelész soha nem gondolt volna, sőt nem is találhattak helyet ezek számára saját rendszereiken belül azok lerombolása és meg-cáfolása nélkül.⁶

A lét és a változás problémája nem volt szerves része, sem alapvető kérdés Platón vagy Arisztotelész gondolatvezetésében. Ha ki lehetne mutatni az ellenkezőjét a fenti állításnak, vagyis hogy e két gondolkodó egyike sem kísérelt meg különbséget tenni a szükségszerű és esetleges lét, létező között, nem társította egyfelől a szükségszerű és a valóság, másfelől az esetleges és lehetséges fogalmát, ezáltal nem rendelte alá az esetlegesség rendjét a szükségszerűség rendjének, amely az előbbi valóságosságát magyarázza már azáltal, hogy érthető ségét megalapozza, akkor ez nagy mértékben növelné annak a valószínűségét, hogy a keresztény filozófia koherens.⁷ Ha viszont igaz, hogy a görögök fölvetették a lét problémáját, akkor hogyan lehetne tagadni azt, hogy a keresztény filozófiák pontosan ugyanezt a vonalat követték? Ez a vonal a keresztény filozófia saját műve, minden merészsége ebből fakad és ezért igazi filozófia, amelynek hatása átnyúlik a középkor határain és mindaddig fog tartani, amíg lesznek olyan emberek, akik hisznek a metafizika⁸ létezésében, és rácsodálkoznak a körülöttük uralkodó világrendszerek közötti összefüggésekre.

Ám ahhoz, hogy az ember meggyőződjön a középkori filozófia létezéséről, tanulmányoznia kell annak képviselőit, munkáit. Aki megelégszik azzal, hogy tekintélyek nyomán ismételgesse: e kor emberei a tekintély rabjai voltak, vagy a szellem szabadsága nevében azt hányja a szemükre gondolkodás nélkül, hogy nem voltak hajlandók szolgai módon betű szerint követni Arisztotelész vagy Platón művét, annak mindig igaza lesz, ahogyan igaza lesz annak is, aki úgy dönt, hogy ezt nem hányja a szemükre, és megpróbálja megérteni, mit miért tettek. Nem felejthetjük el azt az igazságot sem, amelyet IX. Gergely pápa és annyi középkori teológus óvott meg a feledéstől, a megsemmisüléstől: azt, hogy a kereszténység mint vallás radikálisan transzcendens, általánosságban minden filozófiához, és különös értelemben magához a keresztény filozófiához képest is.⁹ Ezek után ha valaki azzal vádolja a középkori filozófia képviselőit, akár Szent Anzelmet, akár más nagy keresztény gondolkodót, hogy nem volt keresztény, mert a természetről, az ősanyagról, a formák egységéről vagy sokaságáról való spekulációkban nem látnak semmit, ami lényegi fontossággal bírna az üdvösség szempontjából, vagy mert megfordítva, úgy látszik, hogy az, ami lényegi fontosságú az üdvösség szempontjából, nem kapott helyet a filozófiában, akkor ezzel egyszerűen csak azt árulja el, hogy sem azt nem érti meg, mi a kereszténység, sem azt, mi a filozófia. A középkori gondolkodók nagyon is jól értették mindkettőt, ahogy ez Szent Anzelm Monologion című munkájában is tükröződik - ezért sikerült a görög gondolkodás nyomdokaiba lépve azt továbbfejleszteniük. A keresztény filozófia lényegi eredménye a természet benső valóságosságának és jóságának állítása, amelyet a görögök csak megsejthettek, lévén, hogy nem ismerték eredetét és célját. A középkori filozófusok nem tettek mást, mint folytatták azt a munkát, amit elődeik már 2. században elkezdtek, és közel vitték, amennyire csak lehetett, a tökélyhez.¹⁰

Canterburyi Szent Anzelm munkássága

A bölcselettörténeti könyvek lapjai között sok alkalmas jelzőt találunk eme nagy gondolkodó neve mellett, melyek tükrözik munkásságának nagyságát, mint például: „az első summa írója" vagy „az első szisztematikus krisztológia megalkotója", egyben a teológia „második Ágostona", és talán legfontosabb jellemzése, hogy ő „a skolasztika atyja". Szent Anzelm filozófus, mégis, ha figyelmesen olvassuk műveit, egyik írásában sem találkozunk a filozófia szó használatával, teológus, aki érveit „a Szentírás tekintélye nélkül, kizárólag a logika segítségével" próbálja megformálni, miközben egész gondolkodását mélységesen és tudatosan áthatja a Biblia szelleme és nyelvezete - tehát elmondhatjuk, hogy Canterburyi Szent Anzelm a középkor egyik legkülönösebb és legkiemelkedőbb egyénisége is egyben.

Nagyon hosszú ideig lehetetlenek tűnt meghatározni gondolkodásában a filozófia és a teológia viszonyát, ennek az a magyarázata, hogy mivel mint teológus nagyon is racionálisnak mutatkozott, másrészt viszont sokszor váratlanul a hívő szempontjai kerültek előtérbe nála egy-egy filozófiainak tetsző probléma tárgyalásakor. Egyéniségét hol úttörőként üdvözölték, hol pedig a nagyskolasztika puszta előjátékának minősítették, ezáltal egy olyan átmeneti jelenségnek könyvelve el őt, aki után az „igazi nagyok" jöttek. Minthogy még nem ismerhette a skolasztika nagyjai számára rendelkezésre álló arisztotelészi műveket, a filozófiai istenismeret lényeges kérdéseit csupán feltenni tudta, de megválaszolni nem, ezáltal utódaira hagyta azok rendszerének behatóbb vizsgálatát, megválaszolását és bizonyítását.¹¹

Három jelentős művére reflektálok az elkövetkezőkben, az első a Monologion, a második a Proslogion, a harmadik pedig a Proslogionhoz írt, fogalomtisztázó válaszlevele a Gaunilo által megírt A balgatag nevében című levélre, vagyis a Vita a Proslogionról című műve.

Monologion

Anzelm első elméleti munkája (1076) ez az életművéből. A Monologion témái teológiai jellegűek, módszere viszont a filozófiához utalja, ezért sokan valamiféle kezdeti kísérletet látnak benne, olyan skolasztikus jellegű próbálkozást, amelynek szerzője már képes feltenni a lényeges kérdéseket, de azokat megválaszolni a klasszikus skolasztika eszköztárának híján még nem képes, viszont mint örökség hátrahagyja az „igazi skolasztika nagyjainak". Nehezen lehet megállapítani a viszonyát a Proslogionnal, egy dolog azonban biztos: függő kapcsolatban állnak egymással.

A Monologion a teodicea ismert, hagyományos témáinak újratárgyalása a logika eszközeivel. Céljának a ratio fidei, a hittartalom ésszerűségének, analitikus értelemmel felfogható szerkezetének bemutatása tekinthető. Ezért elmondható a műről, hogy felépítése egyszerre körkörös és lineáris. Körkörös, mivel gondolatmenete a végén önnön kiinduláspontjába tér vissza, és lineáris, mivel szükségszerű érvei (necessariae rationes) egymás után következnek. A körkörös és lineáris gondolatmenettel Szent Anzelm azt akarta elérni, hogy művének olvasói elidőzzenek a tárgy részleteinél, a végén pedig összekapcsolják egy egésszé, egy láncolattá (concatenatio).¹² Tézisszerűen összegezhető mondanivalójában nem sok az elméletileg új elem a korábbiakhoz, főként Szent Ágoston írásaihoz, elsősorban a De Trinitatis című munkájához képest, amelyre Szent Anzelm maga az Előszóban mintaként, mérvadó példaként hivatkozik.¹³

Noha Anzelm kifejezetten ideiglenes jellegűnek, oktatási segédanyagnak szánta, és ehhez az elképzeléshez elég sokáig próbált ragaszkodni, olyannyira, hogy - mint egyik levelében írja - eredetileg még címmel sem volt hajlandó ellátni, mégis sokan lemásolták,¹⁴ kéziratai hamarosan kolostorról kolostorra terjedtek.¹⁵

Canterburyi Szent Anzelm Isten-attribútumai¹⁶

Első attribútum: Summum

Emlékeztetem az olvasót, hogy még mielőtt ítéletet alkotna, ne tévessze szem elől az anzelmi kijelentést, a „fides querens intelectum"-ot, és ennek fényében olvassa a következő sorokat.

Szent Anzelm az első attribútumában, a Summumban a legfőbb jóból indul ki. Azt állítja, hogy minden „dologban", lényben van valami jó, ami kisebb, nagyobb vagy egyenlő részben megtalálható benne, de ez a bizonyos „jó" mindenben ugyanabból a jóból származik, vagyis a legfőbb jóból. Anzelm példával szemlélteti mindazt, amire rá szeretne világítani, és megértetni azt szerzetestársaival; a „ló" és a „rabló" összehasonlításának példáját használja,¹⁷ azt mondja, hogy a ló azért jó, mert hasznos, a rabló azért rossz, mert ártalmas. Tehát „minden hasznos vagy nemes dolog, ha valóságos jó, szükségszerűen ugyanazon valami által jó, ami által szükségszerűen minden jó jó, bármi legyen is ez a valami".¹⁸ Innen Anzelm levonja mint végkonklúziót, hogy „ami által minden dolog jó, az önmaga által jó, mivel minden jó őáltala van". Folytatja a gondolatmenetet azzal, hogy a nagy jó „önmaga által" jó, semmi sem nagyobb jó, mint az ami „önmaga által" jó.

Anzelm a második fejezet végén kijelenti, hogy „létezik tehát egy bizonyos valami, amely a legnagyobb mértékben jó és a legnagyobb mértékben nagy, azaz minden létező között a legfőbb létező".¹⁹ Itt áttér a jó fogalmáról a nagy fogalmára, és azt mondja, hogy létezik valami, ami a legfőbb jó, s ez a létező, ami a legfőbb jó, egyben a „legnagyobb mértékben nagy".

A második fejezetben Anzelm azt taglalja, hogy minden, ami jó, az egyben nagy is. Fennebb bebizonyítottuk, hogy az önmaga által jó szükségszerűen jó, mivel minden őáltala jó, tehát ez az önmaga által jó egyben nagy.²⁰ Itt a nagyságot nem a kiterjedésre érti, hanem „rangra". Ez a „rang" szó emberi ész műve, az emberi ész viszont korlátolt, így ez a szó is korlátolttá válik, mivel nem képes egyetlen ember által ismert szó sem kifejezni, amit itt meg kellene jelölni, de mivel az én elmém is korlátolt valamilyen szinten, sajnos jobbat, megfelelőbbet nem találtam. Igaz, Anzelm itt példának a bölcsességet hozza, mivel az emberi ésszel fel nem fogható, s bizonyítja, hogy ami minél nagyobb, az annál jobb és tiszteletre méltóbb.²¹

Ezek után levonhatjuk az első attribútum, a Summum végkonklúziójaként, hogy „mivel a legnagyobb mértékben nagy csakis az lehet, ami a legnagyobb mértékben jó, szükségszerű, hogy létezik egy legnagyobb és legjobb valami, és ez minden létező között a legfőbb létező".²² Ezzel az első Isten attribútumról, a Summumról elmondható, hogy ésszerű, logikus levezetéssel egy nézőpontot képviselve magyarázatot próbál adni Isten létére.

Második attribútum: Per se ipsum

A második Isten-attribútum levezetésénél bevezetésként Szent Anzelm az első attribútum konklúzióját hozza, ezzel hidat épít a két attribútum között.²³ A Per se ipsum a létezési okokról szól, vagyis arról, hogy mindaz, ami a világon létezik, visszavezethető egy szükségszerű lényre, aki önmaga által létezik.

A világban minden, ami létezik, valami által létezik, semmi sem létezhet ugyanis önmaga által, mivel ez azt feltételezné, hogy létének kezdete előtt léteznie kellett volna, ami - kimondom nyíltan - lehetetlen. Szent Anzelm példája az „úr" és a „szolga" létezésének viszonyáról szól. Szent Anzelm a skolasztika atyjaként a középkorban élt, ekkor jellemző volt az urak és a szolgák léte, s a mi esetünkben a szolga „léte" az uraktól függött. Bármikor, bármiért életüket vették az urak. Viszont ha jobban végiggondoljuk, ez nem így volt, mivel létezésüknek oka nem az „úr" volt, hanem egy felsőbbrendű lény, s innen jön Szent Anzelm kijelentése, hogy ami „által minden létező létezik, szükségszerű, hogy az, ami által minden létező létezik - egyetlen valami".²⁴ Ezek után mint konklúziót mondja Szent Anzelm, hogy „tehát létezik valami, ami, nevezzük bár lényegnek, subs-tantiának²⁵ vagy természetnek, a legjobb, a legnagyobb és a legfőbb minden létező között", és még hozzáteszi, hogy minden őbelőle létezik, ami létezik. ²⁶

Szent Anzelm következő szemléltető példája az anyag és a mesterember viszonyáról szól: ha elképzelünk egy épületet, az épület esetében, mint tudjuk, mindkettő közrejátszik, de nem mindegy, hogy melyik milyen szerepet tölt be. Mert logikusan, és erre rávilágít Szent Anzelm is, az épület anyagból és mesterembertől van, viszont ha megfordítjuk, akkor nem helyes, hacsak nem vesszük kijelentésünk alapjának a Kőműves Kelemenné balladáját, mert akkor megfordíthatóvá válna. Szent Anzelm e példával csak azt szeretné bebizonyítani, hogy van egy valami, ami által és amiből létezik minden, de ilyen természet, substantia csak egy van, aki a legjobb, legnagyobb és legfőbb létező. Tehát „ebből az következik, hogy minden létező a legfőbb lény által az, ami, és ezért a legfőbb létező önmaga által az, ami, ugyanígy minden létező magából a legfőbb lényből van, így ez pedig saját magából".²⁷

Harmadik attribútum: Unum

Szent Anzelm a Monologion negyedik fejezetében ezt a harmadik Isten-attribútumot tárgyalja a létfokozatokból levezetve.

Az első állítása az, hogy vannak természetek s élőlények, amelyek kevésbé, többedlegesen jobbak, mint mások, s így például a ló jobb, mint a rabló, ebből következik, hogy léteznie kell egy olyan természetnek, aki a legfőbb létező minden létező közül.²⁸ Ilyen értelemben tehát ha ezeket a létezőket sorrendbe állítjuk, akkor mindig is lesz egy olyan természet, amely kisebb vagy nagyobb mértékben létező, aki jobban vagy kevésbé létezik, viszont ha nem szabunk egy határt, akkor elmehetünk a végte-lenségig.²⁹ Azonban előbb vagy utóbb eljutunk arra a végkonklúzióra, hogy nem mehetünk a végtelenségig, mivel mindennek van kezdete és vége, vagyis van egy fő szükségszerű létező, akinek nincs se kezdete, se vége, mivel ő maga a kezdet és a vég, a tiszta actus.

Anzelm ebben az attribútumában, az Unumban ezt a gondolatot továbbviszi, és ésszerűen bebizonyítja, hogy ez a létező egy és nem több, mert ha több lenne, akkor nem arról a legfőbb jó, nagy létezőről beszélnénk. Azaz „szükségképpen létezik tehát egy bizonyos természet, amely úgy magasabb rendű másnál vagy másoknál, hogy semmi sincs, aminél alacsonyabb rendűnek minősíthetnénk".³⁰ A nagyobb rendű itt nem a rangjára értetendő, hanem létének elsőbbségére, szükségszerűségé-re,³¹ mert mint fentebb bebizonyítottuk, van egy létező, aki által létezik minden, és ezáltal mondható el, hogy van egy létfokozat, melynek a „csúcsán" a legfőbb szükségszerű létező áll.

A középkorban lévén, amelyben Szent Anzelm mozoghatott ismeretszerzés céljából, világos, hogy akkoriban a tudomány, ami rendelkezésére állt, kevés volt ahhoz, hogy teljesen megcáfolhatatlan bizonyítékot állítson fel. Ebben az Isten-attribútumban például eljut egy elsődleges természethez, amely mindennél magasabb és semminél sem alacsonyabb, minden általa létezik, és minden őáltala az, ami.³² Viszont itt még nem beszélhetünk teljes körű áttekintésről. Ezzel a bizonyítási rendszerrel találkozunk Aquinói Szent Tamás Argumentum ex causis efficientibus nevű Isten-argumentumában is, viszont itt részletesebben megtaláljuk, ezért állítható, hogy Szent Anzelm csak a megfelelő kérdést tudta feltenni, viszont a skolasztika nagyjainak, mint például Szent Tamásnak hagyta azok tökéletesítését és megválaszolását.

Anzelm összefogja a három Isten-attribútumot³³ és ezzel hidat alkot mindhárom, a Summum, Per se ipsum és az Unum között. Ezzel csak azt szeretné megértetni az olvasóval, hogy mindhárom logikusan egymásra épül, és ebben az esetben a legutolsó Isten-attribútummal teljesedik ki, ezáltal ad egy logikus levezetéssel járó ésszerű magyarázatot Isten létezésének milyenségéről. Azzal, hogy mindhárom attribútumot egymás mellé állította, még nem ér véget érvelése az „egyetlen" létező mellett, hanem elkezd egy olyan bizonyítást, amelyet a következő módon vázolhatunk fel: egy állítást tesz, mindkét oldalról megvizsgálja, majd mérlegeli. Az állítás a következő: „az, ami önmaga által létezik, és ami által minden más létezik, az minden létező között a legfőbb; vagy megfordítva: az, ami a legfőbb létező, az önmaga által létezik, és minden más ez által".³⁴ Itt azért használja Szent Anzelm a fordított módszert, mert jellemző volt a skolasztika korára, hogy az a kijelentés, amely megfordítva sem vonható kétségbe, az valóságosabb, igazabb, mint az, ami megfordítva nem ugyanazt az állítást védi.

A harmadik Unum attribútum olyan, mintha a csúcsa lenne az Isten-attribútumoknak, mert általa teljesednek ki az Isten léte milyenségét tárgyaló passzusok. Az Isten létét bizonyító Istenérvet a Proslogionban fejti ki.

Proslogion

„Megszületése pillanatától szüntelenül foglalkoztatta és foglalkoztatja a filozófusokat és teológusokat, bírálóit és védelmezőit, anélkül, hogy sikerült volna tézisét akár végérvényesen megcáfolni, akár kimerítően megértve a bölcselettörténeti régi tárházába utalni",³⁵ ebből kifolyólag elmondhatom, hogy Szent Anzelm Proslogion című munkája a legtalányosabb alkotása.

A Monologion és a Proslogion között mély hasonlóságokat, egyben jelentős különbségeket is találunk. Egyik feltételezi a másikat, lineáris folytonosság van köztük. Ebből következik, hogy a Monologionban implicite megtalálható a Proslogion alapgondolata a három Isten-attribútumban. Viszont meg kell említeni, hogy Gaunilo bírálatának - amellyel a későbbiekben behatóbban foglalkozom - köszönhetően sok gondolkodó az évek folyamán elkülönítette a teljes mű szerkezetéből a 2-4. fejezetet mint önálló művet, amely az Unum argumentum tárgyalásával, elemzésével foglalkozik.³⁶

A Proslogionban három új célt találunk a Monologionnal szemben: az első az, hogy a Monologion három érv láncolatából áll - Summum, Per se Ipsum, Unum -, ebből kifolyólag Szent Anzelm egyetlen érv megfogalmazását alkalmazza, amely önmagában helytálló és nem szorul más érvre. A következő az, hogy az egyetlen érv igazi legyen, mely a témával kapcsolatban felmerülő valamennyi probléma megoldásának eszköze, azaz nemcsak Isten léte vezethető le belőle, hanem Isten mibenléte, az isteni attribútumok (léttulajdonságok) is. A harmadik, egyben utolsó az abszolút érvényű argumentumot keresi, amely igazolja, hogy Isten a szó lehető legradikálisabb értelmében, valóságosan létezik (vere esse), nem csak a spekulatív értelmünk síkján.

A Monologion célja a ratio fideinek, a hittartalom ésszerűségének felépítése, a Proslogion célja ezzel szemben viszont az intellectus fidei, a hittartalom egészében való megértése, a tárgy belső összefüggéseinek tökéletes egységben való látása, s ezen az egység koherenciájának megragadása, vázolata. A mű szerkezete koncentrikus, vagyis az Unum argumentumból, a qoud nihil maius cogitaripositból mint középpontból indul ki és oda is tér vissza a végén. A Monologionnal ellentétben nem a meditatio műfaját követi, hanem a contemplatióét. Vagyis Isten fogalmának a szemlélése. Egyik vezérvonala a keresés/találás, vagyis Istennek nemcsak a létét kívánja bizonyítani észérvek segítségével, hanem őt magát keresi. Ebből az következik, hogy Isten itt az alany, a dialóguspartner, a mű nem egyszerűen róla, hanem hozzá szól mint jelenlevőhöz, mint „antropomorfizált" beszélgetőpartnerhez. A Proslogion nem Isten létének hiányosságából indul ki, mint a Monologion, hanem Isten tagadásából, a bibliai „balgatag" (insipiens) alapállásából.³⁷

Unum argumentum

Szent Anzelm Unum argumentum című Isten-érvének az elemzésével a későbbiekben fogok foglalkozni, amikor Immanuel Kant kritikája kerül - mint hatástörténet - feldolgozásra. Most csak röviden, főbb pontjaiban, Szent Anzelm szavaival mutatom azt be.

„Éspedig úgy hisszük, te az a valami vagy, aminél semmi nagyobb nem gondolható.³⁸ De bizonyosan nem lehetséges, hogy csak az értelemben legyen meg az, aminél nagyobb nem gondolható. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik. Tehát az a valami, aminél nagyobb nem gondolható, kétségkívül létezik mind az értelemben, mind a valóságban.³⁹ Mégpedig ez a

valami olyannyira valóságosan létezik, hogy el sem gondolható a nemléte.⁴⁰ Mert elgondolható, hogy létezik valami, amiről nem gondolható el a nemlét; ez pedig nagyobb, mint amiről elgondolható a nemlét. Ezért ha arról, aminél nagyobb nem gondolható, elgondolható, hogy nem létezik, akkor az, aminél nagyobb nem gondolható, nem az, aminél nagyobb nem gondolható: ez önellentmondás.⁴¹ Tehát olyannyira valóságosan létezik valami, aminél nagyobb nem gondolható, hogy el sem gondolható nemléte.⁴²

Miért mondta tehát: „a balgatag szívében nincs Isten"? Ha igaz az, hogy egyrészt elgondolta, mivel szívében mondta, másrészt pedig nem mondta szívében, mert nem tudta elgondolni, akkor nemcsak egyféle módon mondhatunk valamit vagy gondolhatunk el. Másként gondoljuk el ugyanis a dolgot, amikor az azt jelentő hangsorra gondolunk, és megint másként, amikor azt fogjuk fel az értelmünkkel, ami a dolog maga. Tehát senki nem képes elgondolni, hogy Isten nem létezik, aki felfogja értelmével azt, ami Isten.⁴³ Aki pedig ezt helyesen érti meg, az pontosan ezt érti meg róla: olyan módon létezik, hogy még gondolatban sem lehet nem létező.⁴⁴ Aki tehát megérti, hogy Isten ily módon létezik, az nem képes elgondolni róla, hogy nem létezik."⁴⁵

Jegyzetek

1 Lásd: Canterburyi Szent Anzelm, Filozófiai és teológiai művek I., Osiris, Budapest 2001, 19-24.

2 N. Fischer, 33.

3 Kecskés Pál, A bölcselet története főbb vonásaiban, Gede Testvérek, Budapest 2001, 218.

4 Kecskés, 218.

5 Kecskés, 218.

6 Igaz ez például a „lényeg és létezés" fogalmainak esetében, amelyek megkülönböztetése, bármilyen értelemben vesszük is, szükségszerű a kereszténységben, de elgondolhatatlan Arisztotelész filozófiájában. A potentia fogalma például elválaszthatatlan az anyag fogalmától. Nem önmagában való létre utal, hanem függőséget feltételez más létezőtől. Ezzel szemben mindaz, ami anyagtalan, tiszta actus, azaz isteni valóság: önmagában való, más létező feltétele nélkül. A keresztény filozófus szemében az anyagtalan létező nem minden esetben tiszta actus, hiszen potenciális adottsága lehet, valamivé válhat, függhet más létezőtől.

7 Koherens = összefüggő, arányos, különbség nélküli, ellentmondásmentes kijelentés. Lásd: Ádámkó István, XII. osztályos filozófia jegyzet.

8 Metafizika = eredetileg Arisztotelész műveiben megjelenő gondolkozás a természeten túli dolgok okairól. A filozófiának az a része, mely a tapasztalaton túli, az érzékekkel fel nem fogható dolgokat tárgyalja. Vö. Kozma Zsolt, Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótára, Misztótfalusi Kis Miklós, Kolozsvár 2005, 101.

9 Lásd Étienne Gilson, A középkori filozófia szelleme, 389.

10 Étienne Gilson i. m.

11 Canterburyi Szent Anzelm, Filozófiai és teológiai művek I., 9-13.

12 Canterburyi Szent Anzelm, 153.

13 „Át-meg átnézve az írást, nem találom, hogy bármi olyat mondtam volna benne, ami ne lenne összhangban a katolikus atyák és elsősorban Szent Ágoston írásaival. Ezért ha valaki úgy látja majd, hogy ebben a munkácskámban valami olyat állítok, ami vagy nagyon is újszerű, vagy nem felel meg az igazságnak; azt kérem, ne kiáltana ki mindjárt újdonsághajhásznak vagy hamisságok terjesztőjének, hanem előbb nézze át tüzetesen a fent említett Ágoston doktor Szentháromságról szóló könyveit, s majd azoknak fényében ítélné meg munkácskámat." Canterburyi Szent Anzelm, 43.

14 „Bár az a remény vezetett a munkámban, hogy amit leírtam, csakis azok ismerik meg, akik erre ösztökéltek, és egy kis idő múltán, amikor mint valami értéktelen dologra ráunnak ők is, feledésbe fogja borítani - hiszen tudom, hogy munkámmal nem annyira az unszolóknak tudtam eleget tenni, mint inkább csak véget vetettem ezeknek a folytonos, lerázhatatlan unszolásoknak -, mégis reményemen kívül és nem is tudom, miképpen, úgy esett, hogy nem csak említett testvéreim, hanem sokan mások is lemásolva a maguk számára írásomat, azon fáradoztak, hogy hosszú időre megőrizzék azt az emlékezetnek." Canterburyi Szent Anzelm, 42-43.

15 Canterburyi Szt. Anzelm, 27-28.

16 attribútum = léttulajdonság, vagyis a létezés lényegét, fontosságát, milyenségét tükröző tulajdonság.

17 „...a ló, amelyik erős és gyors, ennélfogva jó, hogy van az, hogy az erős és gyors rabló - rossz?" Canterburyi Szt. Anzelm, 51.

18 Canterburyi Szent Anzelm, 52.

19 Canterburyi Szent Anzelm, 52.

20 „Amiképp úgy találtuk, hogy létezik egy legnagyobb jó, mivel minden jó egyetlen valami által jó, ami viszont önmaga által az - úgy szükségszerűen következik, hogy létezik egy legnagyobb mértékben nagy valami, mivel minden, ami nagy, egyetlen valami által nagy, ami viszont önmaga által nagy." Canterburyi Szent Anzelm, 53.

21 Canterburyi Szent Anzelm, 53.

22 Canterburyi Szent Anzelm, 53.

23 „Tehát nemcsak hogy minden jó dolog egy és ugyanazon valami által jó, és minden dolog egy és ugyanazon valami által nagy, hanem úgy látszik, hogy egyúttal minden, ami létezik, egyetlen valami által létezik." Canterburyi Szent Anzelm, 53.

24 Canterburyi Szent Anzelm, 54.

25 Substantia = olyan lényeg, amelynek önmagában jár ki léte, amely nem szorul hordozóalanyra, de ő maga hordozóalanya minden accidensnek (Accidens - olyan lényeg, amelynek nem önmagában, hanem másban jár ki léte, amely önmagában sohasem létezhet, mert hordozóalanyra szorul, a substantiára. A két fő accidens: a mennyiségi és a minőségi). Nem érzékelhető, természettudományos módszerrel nem megragadható valóság. Vö. STh I., 835.

26 Canterburyi Szent Anzelm, 55.

27 Canterburyi Szent Anzelm, 57.

28 „...egyes természetek jobbak, mint mások, az ésszerűség épp így meggyőz arról is, hogy valamelyik ezek közül olyan módon emelkedik ki, hogy nincs semmi nála, feljebb való." Canterburyi Szent Anzelm,55-56.

29 „Ha ugyanis az ilyenfajta fokozatok különbözéseinek sora olyképpen végtelen, hogy egyetlen magasabb rendű fokozat sincs benne, amelynél egy másik, még magasabb rendűt ne lehetne találni, akkor ez a gondolatmenet oda jut, hogy maguknak a természeteknek sokaságát semmilyen határ nem zárja le. De erről csak az esztelen gondolhatja, hogy ez nem esztelenség." Canterburyi Szent Anzelm, 56.

30 Canterburyi Szent Anzelm, 56.

31 „Ugyanis minden, ami valami más által nagy, kisebb, mint az, ami által nagy. Tehát nem úgy nagyok, hogy ne lenne valami náluk nagyobb lény." Canterburyi Szent Anzelm, 56.

32 „...létezik valamely egy és egyedül való lény, amely úgy magasabb rendű másoknál, hogy semminél sem alacsonyabb rendű, létezik tehát egy természet, amely a legfőbb minden létező között. Ez pedig nem lehetséges másként, mint úgy, hogy ez önmaga által az, ami, és minden létező ez által az, ami." Canterburyi Szent Anzelm, 56.

33 „Ami viszont ilyen, az a legnagyobb, legjobb és legfőbb minden létező között." Canterburyi Szent Anzelm, 56.

34 Canterburyi Szent Anzelm, 56.

35 Ide jön a szerző neve, Dér Katalin.

36 Canterburyi Szt,. Anzelm, 151.

37 Canterburyi Szent Anzelm, 151-156.

38 „Et quidem credimus te esse aliquid qou nihil maius cogitari possit." Canterburyi Szent Anzelm, Proslogion, http://www.thelatinlibrary.com/ anselmproslogion.html, Letöltés ideje: 2009. március 4. Az elkövetkezőkben a Proslogion szövegét innen idézem.

39 „Existit ergo procul dubit aliquid quo maius cogitari non valet, et in intellectu et in re."

40 „Quod utique sic vere est, ut nec cogitari possit non esse."

41 „Quare si id qou maius nequit, non est id qou maius cogitari nequit; quod convenire non potest."

42 „Sic ergo vere est aliquid quo maius non potest, ut nec cogitari possit non esse."

43 „Nullus quippe intelligens is quod Deus est, potest cogitari quia Deus non est."

44 „Qoud qui bene intelligit, utique intelligit id ipsum sic esse, ut nec cogitatione queat non esse."

45 „Qui ergo intelligit sic esse Deum, nequit eum non esse cogitare." A magyar változat: Canterburyi Szent Anzelm, Filozófiai és teológiai művek, Osiris, Budapest 2001, 175-179.