Bitskey István
PÁZMÁNY PÉTER MEMORANDUMA A VALLÁSSZABADSÁGRÓL
The memorandum of Péter Pázmány about the religious freedom
The idea of tolerance was highly analyzed in the international literature lately, many researchers underlined the importance of confessional tolerance and its forms in the early modern age. Jürgen Habermas had a very successful presentation on this in 2002 at the Berlin-Brandenburg Academy. He presented the notion in the context of rival worldviews, values and theories. Horst Dreitzel affirmed that an initial form of tolerance can be considered the one that was granted in the early modern age to the other confessions living together with the one of the majority. The question is if one can speak of religious tolerance in the early modern age in Eastern Europe where religious polemic was practised. Can one consider the Eastern European tradition as part of the history of religious tolerance? In order to give an answer to these questions the author had chosen to analyze the opinion of the Hungarian Jesuit theologian, Péter Pázmány on religous tolerance as he expressed it in written form in the 17th century. The memorandum of Pázmány expresses his ideas on how much religious freedom can be assured to the Protestants.
A tolerancia eszméjével az utóbbi években a nemzetközi szakirodalom számos alkalommal foglalkozott, konferenciák elemezték különféle változatait, s több kutató is hangsúlyozta a konfesszionális türelem kora újkori megjelenési formáinak, kezdeményezéseinek jelentőségét, az erre irányuló kutatások fontosságát. Nemrég Jürgen Habermas tartott e fogalom értelmezéséről és jelentőségéről nagysikerű előadást a Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémia ünnepi ülésén.1 A neves filozófus világképek, értékek és elméletek rivalizálásának közegében látja elsőrendűen fontosnak a tolerancia érvényesítésének szükségességét. A kérdés másik német kutatója, Horst Dreitzel a kora újkori vallási türelmességről így fogalmazott: „Die begrenzte Toleranz des frühneuzeitlichen Regimen christianorum hatte im Verlauf des 17. Jahrhunderts viele Formen angenommen; die weitestgehende war die staatsrechtlich garantierte Duldung einer oder sogar mehrerer Konfessionen mit exercitium publicum neben einer religio dominans sowie der Zusicherung der privaten libertas conscientiae."2 Eszerint tehát a legtágabb értelemben a mindenkori államilag preferált, uralkodó vallás mellett egyéb felekezetek vallásgyakorlási jogának, illetve lehetőségének biztosítása is a tolerancia kezdeti formájának tekinthető, ha nem is elvi, de legalábbis gyakorlati értelemben. Ehhez a felfogáshoz csatlakozva felvetődik a kérdés: vajon beszélhetünk-e a kora újkort illetően, a hitviták közepette, a tolerancia gondolatának valamiféle érvényesüléséről a Kárpát-medencében? Bekap-csolhatók-e az itt lejátszódott események a vallási türelmesség európai előtörténetébe?
A válaszhoz esettanulmányként célszerűnek látjuk az alábbiakban annak vizsgálatát, miképpen foglalt állást a magyar jezsuita hittudós, Pázmány Péter a protestánsoknak adható vallásszabadság kérdésében a 17. század elején, s véleménye miképpen játszott szerepet a három részre szakadt Magyarország egyháztörténetének és eszmetörténetének alakulásában.
A bécsi udvar és a protestáns rendek
1608 nyarán Mátyás főhercegnek különlegesen nehéz egyházpolitikai döntést kellett hoznia: a protestánsok vallásszabadságának kérdésében kellett álláspontját kialakítania a közelgő országgyűlés előtt, s ebben a dilemmában két tűz közé került. Egyfelől a magyar és osztrák protestáns rendek hathatós érdekérvényesítésével kellett számolnia, azok pedig érthető módon ragaszkodtak a bécsi békében rögzített szabad vallásgyakorlási jogukhoz, másfelől azonban a magyar katolikus klérus és a pápai udvar erőteljes ellenállásába ütközött, minthogy a római egyház az 1606-os országgyűlés vallásügyi rendelkezését -amely a protestánsellenes 22. törvénycikket eltörölte - magára nézve sértőnek tartotta. Igaz ugyan, hogy a „katolikus vallás sérelme nélkül" kitétel megjelent a szövegben, de ez a gyakorlatban nehezen volt értelmezhető, ezzel ugyanis konfrontálódott a nemeseknek, a várkatonaságnak és a szabad királyi városoknak adott szabad vallásgyakorlási jog.
Ebben a kényes helyzetben a koronázás előtt álló, dezignált magyar király öt neves katolikus teológust kért fel arra, hogy nyilvánítsanak véleményt a protestánsoknak adható vallásszabadság kérdésében, adjanak tanácsot az uralkodónak a politikai feszültség enyhítésében. Mint ismeretes, négy főpap véleménye egyértelműen nemleges, elutasító volt. Melchior Khlesl bécsi püspök, Johannes Grosthoman teológiai doktor, Giovanni Garzia Millino bíboros, pápai legátus, valamint egy nevét fel nem tüntető főpap adott tagadó választ a kérdésre, egyedül Pázmány válasza fogalmazott másként.3 A magyar jezsuita 21 pontban sorolta fel azokat az érveket, amelyek szerinte a két nagy protestáns felekezet szabad vallásgyakorlásának engedélyezése mellett szólnak, az ellene felhozhatóakat pedig mindössze 11 pontban foglalta össze. Már ez az arány is eléggé beszédes, az argumentumok tartalma még inkább az.
De vajon mondhatjuk-e azt, hogy Pázmány állásfoglalása a vallási türelem jegyében fogant? Vajon a toleranciáról kialakított modern kori fogalmunknak megfeleltethető-e az általa képviselt irányvonal? A választ az alábbiakban egyrészt a memorandum egyes tételeinek mérlegelésével, másrészt a bécsi udvar egyházpolitikai intézkedéseinek figyelembevétele révén keressük.
Pázmány memoranduma
A pázmányi memorandum első tétele kimondja, hogy „a magyarok a törökökkel és a tatárokkal nagy és szoros szövetségben vannak, és inkább alávetnék magukat a törököknek, semhogy a vallásszabadságuktól megfosztani engedjék magu-kat".4 Nyilvánvaló, hogy ez Erdélyre vonatkozik, a Bocskai-féle Bécs-ellenes küzdelem (in motu Bocskaiano) visszhangja általában a magyarságra nézve túlzásnak minősülne, arra azonban eléggé súlyos érvnek bizonyult, hogy a Habsburg-uralkodó kellően mérlegelje a belső feszültség növelésének veszélyét. Mint tudjuk, a dinasztia mindenképp el akarta kerülni a magyar protestáns rendekkel történő esetleges újabb konfliktust, s ez a szándék már önmagában is elegendő lehetett a döntéshez, Pázmány érvelésének tehát szükségképpen kedvező fogadtatásra kellett találnia a bécsi udvarban.
A továbbiakban a magyar jezsuita véleményében bibliai érvelés következik: eszerint a Szentírás tiltja ugyan a hamis vallások megtűrését, azonban ez Pázmány szerint csak az új és még meg nem gyökerezett religiókra vonatkozik, nem azokra, amelyeket egyes fejedelmek már korábban engedélyeztek, így azokat most utólag már nem indokolt betiltani.
A beadvány 6. pontja ugyancsak figyelemre méltó: itt arra utal Pázmány, hogy az országtól távol élőknek könnyű mereven elzárkózniuk a vallásszabadság kérdésében, de ha a helyszínen lennének, ők is másként vélekednének. Ez a megfontolás tanúsítja, hogy érveit nem elméleti álláspontból fogalmazta meg, hanem nagyon is empirikus szemlélettel, az eleven élet, a politikai gyakorlat hatása alatt érlelte ki őket. Jól ismerte a királyság vallási helyzetét, ellentétben a külföldről ítélkező teológusokkal. Éppen ez a realitásérzék kezdte őt Forgách érsek irányvonalától eltávolítani, ez volt segítségére abban, hogy később, érsekként egyházpolitikai téren sikereket érhessen el.
Miként az árvizet és a szélvészt sem lehet feltartóztatni -érvel tovább Pázmány -, a már széltében elterjedt tévtanoknak sem lehet puszta tiltással útjukat állni. Egyébként sem csupán azt kell tekintetbe venni, mi a jogos, hanem azt is, mi a de facto reális helyzet: „Non semper et ubique tam attendendum est, quid Juris, quam quid de facto opus sit, et quid expediat." Erre bibliai példákat hoz fel, Áron, Dávid, valamint a szent tüzet titokban tápláló ókori zsidóság példáját, amelyek mind a fennálló körülményekhez alkalmazkodás ésszerűségét mutatják.
Érvrendszeréből nem marad ki a külpolitikai körkép sem: V. Károly császárra hivatkozik, aki megtehette volna, hogy a lutheranizmust betiltja, de nem tette, mert belátta, hogy erőszakos fellépése sokkal több bajt, s jóval kevesebb eredményt hozott volna. A cseh királyokat ugyancsak azért említi, mert -szerinte helyesen - szemet hunytak a husziták és pikarditák szektáinak működése fölött a béke érdekében, de még az abszolút katolikus spanyol uralkodó sem zárkózott el engedményektől vallási téren, hogy ezzel elkerülhesse a háborút. Számos közép- és észak-európai országban a protestantizmus mellett tovább él és erősödni látszik a katolicizmus, nem kell tehát attól tartani, hogy elenyészik a római religió. Sőt - hangzik a végső érv - még inkább az remélhető, hogy a vallásszabadság mellett a katolikus rendek is buzgóbban fogják vallásukat gyakorolni, mindent megtesznek erősítése érdekében, s régi fényében fog ragyogni a hagyományos „Ecclesia Catholica".
Az ezt követően felsorolt ellenérvek csoportjába inkább elméleti jellegű megfontolások kerültek. Mindenekelőtt az, hogy „ac falsa Religio maximum malum est in mundo", azaz a téves vallás a legrosszabb dolog a világon. Továbbá: általában a jó cél érdekében sem szabad rosszat cselekedni vagy rossz ügyet támogatni, márpedig az eretnekség lelki rabszolgaság, s ez rosz-szabb a török fogságban sínylődők testi rabságánál is. Az uralkodóknak kötelességük az igaz hitre vezetni népüket, példaként Szent Istvánt, Nagy Károlyt és Mátyás királyt említi, akik az eretnekség ellen felléptek és népüket a religio recta útjára és irányába vezették. Általában tehát ez lenne az uralkodók kötelessége - szűri le befejezésül Pázmány memoranduma.
Ha a két érvrendszert egymás mellé állítjuk, aligha kétséges, hogy az utóbbi argumentumok nem gyengítik a részletesebb s nagyon is konkrét helyzetértékelést, amelyet a korábbi 21 pont megfogalmazott, így a memorandum végkicsengése aligha lehetett kétséges az uralkodó előtt, aki így jelentékeny támpontot kapott a vallásügy rendezéséhez.
A 17. század elején az európai katolikus táboron belül kirívó, szokatlan volt az ilyen felfogásnak a hangoztatása. A szakirodalom már eddig is többször foglalkozott ennek az álláspontnak az értelmezésével. Benda Kálmán magyarázata értelmében a magyar jezsuita itt a realitás talaján állva alakította ki nézetét, nem azt nézte, „hogy mit szabad, hanem hogy mit lehet tenni". Szerinte Pázmány „azáltal válhatott a magyar katolikus egyház újjáteremtőjévé, hogy felismerte a hazai társadalmi fejlődés irányát, s a megtörés politikája helyett a rendek megnyerését választotta".5 Az újabb katolikus egyháztörténeti összefoglalás ezt azzal a megfigyeléssel egészítette ki, hogy a nemet mondó 11 teológiai érv világossá teszi megfogalmazójuk szilárd kitartását a katolikus hittételek mellett, viszont a másik, bőségesebb érvcsoport a fennálló politikai és konfesszionális helyzet reális ismeretében ad útmutatást az uralkodó számára.6 Hargittay Emil ezzel kapcsolatban több esetben is azt hangsúlyozta, hogy a vallásszabadság mellett szóló 21 ratio a történelemből és a politikai gyakorlatból származik, ezzel szemben az ellene felhozott érvek elméleti (teológiai) jellegűek, s ezt az engedékeny álláspontot a koronázás előtt álló Mátyás főherceg nyilvánvaló örömmel és megkönnyebbüléssel fogadta.7 Péter Katalin szerint Pázmány „a protestantizmusban olyan valóságot látott, amellyel együtt kell élnie. E mögött a felismerés mögött volt realitásérzék, a mindennapi életből nyert sok tapasztalat, a törvények tisztelete, talán még ifjúkori emlékek hatása is. De akármivel magyarázható, bizonyosan különbözött sok főpap felfogásától".8
Mindezek a megfigyelések pontosan jellemzik Pázmány véleményét, mégis célszerű élesebben fogalmazva is feltennünk a kérdést: beszélhetünk-e tehát vallásos toleranciáról Pázmánynak ezen egyedi véleménye, főpaptársaitól eltérő állásfoglalása kapcsán?
Tolerancia: elv vagy gyakorlat?
Ha a vallási türelem fogalmát a felvilágosodás korában kialakult értelemben vesszük, akkor elvszerűen megfogalmazott toleranciáról jelen esetben nem lehet szó, mivel az valamennyi vallás és felekezet egyenrangúságának feltétel nélküli elismerését tételezné fel. Erről azonban a konfesszionalizmus korában beszélni anakronizmus lenne, ekkor még mind a katolikus, mind a protestáns fél meggyőződése, hogy csakis egyetlen úton lehet eljutni az üdvösséghez.9 A vallásos tolerancia és a vallásszabadság azonban két különböző fogalom, a 16. századi Erdéllyel kapcsolatban például ma már a nemzetközi szakirodalom is vallásszabadságról (libertas Religionis, Religionsfreiheit) beszél, ami azonban itt és ekkor elsősorban politikai és jogi, s csak másodsorban lelkiismereti kategória.10 Igaz ugyan, hogy egy újabb megfontolás a négy recepta religio erdélyi elvi megfogalmazását csak a 16. század utolsó évtizedében látja bizonyítottnak, ez azonban nem sokat változtat a tény jelentőségén, mivel a politikai és jogi indíttatású vallásszabadság (s a gyakorlatban eltűrt vallásgyakorlás) is lépcsőfokot jelentett a tolerancia irá-nyába.11
Pázmány számára is evidencia volt, hogy az üdvözüléshez csak egyetlen út vezethet, s így a dogmatika, a hittételek megfogalmazása, a via salutis kijelölése terén semmiféle engedményt nem tett, viszont a fennálló társadalmi, politikai, egyházügyi helyzetben meglátta a kompromisszum lehetőségét, s ezért azon felekezetek szabad vallásgyakorlata mellett foglalt állást, amelyeknek egyébként hitrendszerével és devóciós gyakorlatával nem értett egyet. A kor ismeretében azonban ez az álláspont kiemelkedően rugalmas és perspektivikus abban az értelemben, hogy kizárja az erőszakot, s nem a fegyver erejével, hanem az érvelő szó, azaz a retorika hatásával véli céljait elérhetőnek, saját konfessziója érdekét szolgálhatónak.12 Talán nem túlzás, ha azt mondjuk: ez végül is a tolerancia felé vezető út egyik lépcsőfoka, történelmileg kikerülhetetlen állomása a vallási türelem modern fogalmának kialakulásához vezető úton. Miként a német szakirodalom fogalmaz: a domináns felekezet árnyékában egyéb konfessziók megtűrése nem más, mint „Toleranz im Übergang zur Aufklärung."13
Az események későbbi menete azt jelzi, hogy Pázmány véleménye katolikus kortársaihoz képest egyrészt kirívóan merész volt, ugyanakkor hosszabb távon az általa mutatott út vált járhatóvá. Mint köztudott, az 1608. évi országgyűlés a Pázmány által javasolt megoldást választva döntött az evangélikus és református felekezet vallásszabadságának biztosítása mellett; Mátyás főherceg hálás lehetett, amiért az amúgy is elkerülhetetlen kompromisszumhoz ilyen irányú és mértékű támogatást kapott. A protestánsok is örömmel fogadhatták a rájuk nézve kedvező döntést, ugyanakkor a katolikus fél számára is megmaradt az esély pozícióinak visszanyerésére, elkerülhető lett a protestáns rendek és a török hatalom politikai közeledése.
Nagyfokú elégedetlenségét váltott ki viszont a döntés a pápai udvarban, ahol egyes vélekedések szerint a „pogány muzulmánok" és az „eretnek protestánsok" között nem tettekkülönbséget, az ottani felfogás szerint a budai pasa janicsárjai és a református hajdúk egyformán ellenségnek számítottak. Róma egészen odáig ment el, hogy II. Mátyás ellen a következő évben kiközösítést foganatosított a pápai potestas indirecta szellemében, s noha ez a Róma és Bécs számára egyaránt kényelmetlen helyzet csak rövid ideig tartott, s a határozatot akkor is titkosan kezelték, kihirdetése nem történt meg, mégiscsak elvezetett odáig, hogy az uralkodónak több ponton visszakoznia kellett. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus egyház meg tudta tartani pozícióit, s a következő évtizedben - majd főként Pázmány érseksége idején - érdemleges újjászervezése, modernizálása megkezdődhetett.14 Ha az európai konfesszio-nalizálódás 17. századi folyamatát az újabb szakirodalommal összhangban modernizációs folyamatnak tekintjük,15 akkor a Pázmány által képviselt felfogás korszerűnek tekinthető, minthogy a Kárpát-medence műveltségének katolikus komponensét épp azáltal tette versenyképessé, hogy elismerendőnek nyilvánította a protestáns felekezetek legális működését is. Méghozzá nem csupán a magyar, hanem a térség szlovák lakosságát is igyekezett bevonni a katolicizmusnak e modernizációs folyamatába. Ennek a törekvésnek a jele, hogy később közismert teológiai szintézisét, a Kalauzt lefordíttatta anyanyelvükre („na obecnú slovencinu"), nyilvánvalóan a szlovák evangélikus értelmiség megnyerését célozva meg ezáltal.16
Miként Pázmány politikai pályakezdése, úgy egész későbbi tevékenysége azt bizonyítja, hogy a pattanásig feszült légkörben az egyedül lehetséges, kompromisszumos megoldásra törekedett, politikai egyensúlyra a rendek és az uralkodó között, a nemesi privilégiumok - közöttük a protestánsok szabad vallásgyakorlási jogának - sérelme nélkül biztosítani a katolikus Habsburg-király hatalmát. Ezért hangsúlyozta írásaiban később is mindig a törvényesség, a magyar alkotmány tiszteletét, ami mindkét felet egyaránt kötelezte. Csupán ilyen légkör biztosíthatott számára teret ahhoz, hogy szellemi fegyverekkel, meggyőzéssel, szóval és tollal, fáradhatatlan térítő tevékenységgel, papok kiképzésével és iskolák alapításával, nyomdák és könyvtárak támogatásával, a műveltség terjesztésével törekedjen végső céljának, a magyar nemesség belülről történő szellemi meghódításának elérésére.17 Az 1608-as év eseményei alighanem végleg meggyőzték róla, hogy ez az egyetlen járható út, csakis ezen célszerű haladnia az ország felekezeti viszonyainak békés úton történő átalakítása felé, ami az ő egyháza számára is kedvezőbb pozíciókat teremt. Ugyancsak ebben a szellemben fogant későbbi, közismert vélekedése Erdély önállóságáról, amelyet Kemény János hitelesnek tekinthető megjegyzése örökített meg.18 Pázmány felfogása, az 1608-as memorandumban kifejtett álláspontja végső soron azt eredményezte, hogy a tolerancia közép-európai előtörténete egy epizóddal gyarapodhasson, s annak egy sajátos változata e régió egyházpolitikai múltjának térképén megjelenhessen.
Jegyzetek
1 Jürgen Habermas, Wann müssen wir tolerant sein? Über die Konkurrenz von Weltbilder, Werten und Theorien. Festvortrag zum Leibniztag der Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften am 29. Juni 2002. A szöveget vö. www.bbaw.de/schein/habermas/html.
2 Horst Dreitzel, Toleranz und Gewissensfreiheit im Konfessioneller Zeitalter. Zur Diskussion im Reich zwischen Augsburger Religionsfrieden und Aufklärung, in Religion und Religiosität im Zeitalter des Barock, Hg. von Dieter Breuer, Wiesbaden, Bd. I, 1995, 127.
3 Pázmány Péter összegyűjtött levelei, kiad. Hanuy Ferenc, Budapest 1910, I, 26-29.
4 „Hungari cum Turcis et Tartaris magnam et strictam habent confoede-rationem, et potius eligent Turcis se subiicere, quam libertate Religionis privari." uo. 26.
5 Benda Kálmán, Pázmány Péter politikai pályakezdése, MTA Nyelv-és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei, 1979, 278-279.
6 Őry Miklós-Szabó Ferenc, Pázmány Péter, in Válogatás műveiből, bev. tanulmány, Budapest 1983, 36. Korábban ugyanerről írt Sík Sándor, Pázmány, az ember és az író, Budapest 1939, 68-69.
7 Hargittay Emil, A politikai elmélet Pázmány tevékenységének hátterében, in Pázmány Péter emlékezete, szerk. Lukács László SJ és Szabó Ferenc SJ, Róma, 1987, 424; uő, Opposition, gegenseitige Anregung und Integration im Wirken von Péter Pázmány, in Zentraleuropa. Ein hybrider Kommunikationsraum, Hgg. von Helga Mitterbauer und András F. Balogh, Wien, 2006, 49-61.
8 Péter Katalin, Pázmány Péter és a protestánsok, in Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból, Budapest 1995, 183.
9 Bitskey István, Pázmány korai vitairatai a keresztény egységről és az iszlámról, in uő., Virtus és religió. Tanulmányok a régi magyar irodalmi műveltségről. Miskolc 1999, 138.
10 Krista Zach, . Stände, Grundherrschaft und Konfessionalisierung in Siebenbürgen. Überlegungen zur Sozialdisziplinierung (1550-1650), in Konfessionalisierung in Ostmitteleuropa. Wirkungen des religiösen Wandels im 16. und 17. Jahrhundert in Staat, Gesellschaft und Kultur. Hgg. Joachim Bahlcke, Arno Strohmeyer, Stuttgart 1999, 368.
11 Balázs Mihály, Felekezetiség és fikció. Budapest 2006, 36. Itt jegyezzük meg, hogy a protestáns konfessziókat legalizáló tordai országgyűlés nem a katolicizmust tiltotta, hanem a bálványimádást, amit természetesen a „római religió" hívei is szigorúan elutasítottak.
12 Vö. erről Balázs Mihály véleményét: Az erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén. Budapest 1988, 190. (Humanizmus és reformáció, 14).
13 Dreitzel, i. m. 127.
14 Tusor Péter, Az 1608. évi törvények a római inkvizíció előtt: II. Mátyás kiközösítése, Aetas, 2000/4, 89-105., valamint uő, Purpura pannonica. Az esztergomi „bíborosi szék" kialakulásának előzményei a 17. században. Budapest-Róma 2005, 76. (Collectanea Vaticana Hungariae, 3).
15 Wolfgang Reinhard, Gegenreformation als Modernisierung: Prolegomena zu einer Theorie des konfessionellen Zeitalters. Archiv für Reformationsgeschichte, 1977, 226-252.; uő, Reformation, Counter-Reformation and the Early Modern State. A Reassessment, Catholic Historical Review 75, 1989, 383-404.; Heinz Schilling, Die katholische Konfessio-nalisierung. Münster 1995 (Reformationsgeschichtliche Studien und Texte, 135); uő, Confessionalisation and the Rise of Religious and Cultural Frontiers in Early Modern Europe, in Frontiers of Faith. Religious Exchange and the Constitution of Religious Identities 1400-1750, ed. by Eszter Andor, István György Tóth, Budapest CEU, 2001, 21-35.; Tusor Péter, A katolikus felekezetszerveződés problémái az 1630-1640-es évek fordulóján, in Mezőváros, reformáció és irodalom, szerk. Szabó András, Budapest 2005, 113-137. (Historia litteraria, 18).
16 Käfer István, Az Isteni Igazságra Vezérlő Kalauz 1634-es szlovák fordításának kézirata, Világirodalmi Figyelő, 1959, 176-180.; Uő, Peter Pázmaií a protestanti. In. Trnava a rozvoj kultúry. Trnava 1998, 97-100.; István Bitskey, Katholische Erneuerung im europäischen Kontext: Der Fall Oberungarns im 17. Jahrhundert, in The First Millennium of Hungary in Europe, ed. by Klára Papp-János Barta, Debrecen 2002, 362.
17 Bitskey István, Pázmány Péter. Budapest 1986, 75-82. (Magyar História Életrajzok).
18 Hargittay Emil, Pázmány Péter hiteles jellemzése Kemény János önéletírásában. Vigilia, 1985, 778-783.; uő, „nincs oly rossz könyv, melyben semmi jó nem találtatnék". A tolerancia és az ökumenizmus gondolata Pázmány Péter műveiben, in A XIX. század vonzásában. Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére, szerk. Kiczenko Judit, Thimár Attila, Piliscsaba 2001, 67-73.
