Bereczki Silvia
a HAGYOMÁNYTÓL AZ ÉLMÉNYSZERŰSÉGIG - ÉS VISSZA?
Megtörtént vagy óhajtott paradigmaváltások az ifjúsági pasztorációban...

Von der Tradition zum Erlebnis und zurück?
Bereits erfolgter oder ersehnter Paradigmenwechsel in der Jugendpastoral

Auf die „Hausgefangenschaft" der Pastoral während des Kommunismus, wo kaum etwas anderes möglich war, als die traditionellsten Methoden anzuwenden (wie pfarrliche Religionsstunden, Volksmissionen, Triduen, Vorbereitungen auf den Empfang der Sakramente), folgte eine Zeit der Suche nach erlebnisreichen Angeboten (was auch immer das in seiner Vielfalt geheißen hat). Die Dokumente der Diözesanarchive zeigen uns, wie dies geschehen ist. Was davon sich jedoch als zukunftsfähig erweist, ist zunächst Gegenstand unserer Visionen: wird es ein Weg zurück zur Tradition sein? Und wenn ja, wie könnte er ausschauen?

 

Egy kis ráhangolódás

A Pax Romana Romániai Magyar Katolikus Értelmiségi Mozgalom 2008. október 17-18-án Kolozsváron megtartott tanulmányi napjain a jelenlévőket írásos állásfoglalásra és ennek kulcsszavakban való megindoklására kértem fel: Történt-e paragidma-váltás a romániai magyar katolikus egyház pasztorációjában? Megjegyzendő, hogy az „igen" válaszok gyakoribbak voltak, mint a „nem"-ek. A megnevezett tények mindkét esetben inkább a pasztoráció módszereire vonatkoztak, mint a kifejezett paradigmaváltásra (vagy annak hiányára). Íme az indoklások véletlenszerű sorrendben, rendszerezés nélkül.

„Igen": érdeklődés, fiatalok lelkesedése, útkeresésben, kérdésfeltevésben, a hitoktatás fellendülése, a világiak aktívabb bevonása a liturgiába és a hitoktatásba, egyetemi lelkészségek alakulása, ifjúsági táborok, a Szentírással való foglalkozásban, közösség, kimondott gondolati szabadság, anyanyelvi liturgia, világlátási váltás, egyetemi pasztoráció, módszerek, technikák, értő világiak bekapcsolódása az ifjúsági pasztorációba, lehetőségek, papok és világiak közti kapcsolat változása, fiatalokkal foglalkozó lelkipásztorok, az egyház Isten népe és nem societas perfecta.

„Nem": a transzparencia, az igazságosság és a szeretet hiányosságai; alapvetően konzervatív gondolkodás; a gyakorlatban nem látszik sem elméleti, sem gazdasági váltás; visszafejlődés; csak külső, nem elég belső változás; a hívek szerepe a liturgikus, eukarisztikus ünneplésben; az egyházban a gondolkodás nem változhat divatorientáltan; a fiatalok élményszerű hitoktatásának ritkasága.

Érdemes itt talán rövid szünetet tartani, és elgondolkodni a saját válaszon...

Kísérlet a cím megvilágítására

Ha egy pillantást vetünk az elmúlt ötven-hatvan év pasztorális gyakorlatára, talán nem nehéz felfedezni a hagyományos pasz-toráció nyomait, és különösen a nyolcvanas évek után az élménynyújtásra való törekvés megjelenését. Hogy a címbeli „és vissza?" mit jelent, az viszont talán kevésbé egyértelmű. Jelentheti ugyanis az élménykeresés, élményhajszolás megelégelésé-ből fakadó „visszafordulást", vagy ellenkezőleg, az élmény hagyománnyá tevését jelenti, vagy az élményszerűség megtartásával a gyökerekhez való visszatérést, az új és hagyományos értékek ötvözését.

„A lelkipásztorkodás házi fogságában"

A kommunizmus¹ teljesen megszüntette a II. világháború előtti időszakra jellemző és a hagyományos pasztoráció mellett virágzó szervezeti, egyesületi életet, amelynek rendezvényeit (ha például csak az utóbbi években újraélesztett és a mai életkörülményekre átformált KALOT-ra és a régi tagok mostani visz-szaemlékezéseire gondolunk)² talán joggal sorolhatjuk az „élményszerű hagyományok" közé. A plébániai közösség a diktatúra alatt ellentársadalmat képezett, olyan ellenvilágot, amely elég erős elzártságában élt, ahogy azt a hazai tapasztalat mutatja, de az Aufbruch-kutatások eredményei a többi szocialista országra is vonatkoznak. A plébániák egyszerre váltak „a szabadság oázisaivá" a hatóságok ideológiájával egyet nem értők számára, és szorultak szolgáltatói szerepbe, a társadalomtól való elzárkózásba, egyfajta „világnélküli lelkiségbe".³

Ebben a kontextusban az ifjúság pasztorációja is a hagyományos lelkipásztori gyakorlat szűkített keretei közé szorult. Ezek a hagyományos alkalmak a középiskolások hittanórái, a triduumok, a népmissziók (ezek során gyakran külön alkalmakat szerveztek a legények és leányok számára), a bérmálási előkészítők, a házassági oktatás (a hetvenes évek végétől kezdődően), nagyvárosokban az egyetemisták részére szervezett hittanórák voltak. Ezeket olykor helyi kezdeményezések egészítették ki (például a székelyföldi lányokkal való foglalkozás, énektanítás, majd katekézis Marosvásárhelyen).⁴ Márton Áron püspök gyakran buzdította papjait ezeknek a kereteknek bölcs és hiteles kitöltésére. Íme néhány példa lelkipásztoroknak írt válaszaiból: „A hitoktatás legyen vonzó, barátságos... A szentbeszéd legyen dialógus, felelet a lelkekben felmerülő kérdésekre, közvetlen, meggyőző, vigasztaló, hiterősítő"; „Tisztelendőséged tartsa erősen az ifjúság és a férfiak kezét, bekapcsolva őket az egyházközség munkájába és hitéletébe!"; „A példa hat és eljut oda is, ahol a szó már untat!"⁵

Paradigmaváltás? Mikor és hogyan?

A II. vatikáni zsinat által a világegyházba hozott paradigmaváltás az adott kontextusban lassított és szűkített formában hatolhatott csak be Romániába. Márton Áron már közvetlenül a zsinat után, 1965-ban a rá jellemző óvatossággal buzdította a papságot: „...kell mozgatni a tétleneket, akik túlzottan ragaszkodnak a megszokotthoz, a túlzókat pedig vissza kell tartani a megfontolatlan személyes kezdeményezésektől, nehogy a dolgok egészséges fejlődésének ártsanak".⁶

Az élményszerűségre való törekvés az 1980-as években kezdett teret hódítani: kórusok, színjátszó csoportok, kisközösségek létrehozása formájában. Az ezzel járó lendület számos fiatalt az egyházba vonzott, ugyanakkor „gyerekbetegségeivel" veszélyeket is hordozott magában. Utóbbira utalt a Papi Szenátus 1988 áprilisában tartott ülésén a püspök: „a fiatalok számára tartott hittanórák mindenkire terjedjenek ki és előre meghatározott időben és program szerint történjenek".⁷ Ezekkel a csoportokkal együtt megjelent a „lelki, választott rokonság"⁸ jelensége is, amire a püspök intéssel válaszolt: „Olyan címeken, hogy itt vagy ott jobban érzik magukat, főképpen napjainkban több a szórakozásjellegű átszínezett vallási élmény, nem keverhetjük el gyermekeinket, fiatalokat sem hitoktatás, sem vallási kötelességek teljesítésében más plébániákkal, mert elsikkad a vele kapcsolatos lelkipásztori felelősség s számontartás, s maga a gond és bizonytalanság, hogy más rendszeresen gondoskodik-e az őt keresőkről?" Utalt ugyanott a „szimpátiák bizonytalanságára" is, azzal érvelve, hogy évente mintegy 40 lelkipásztor változtatja szolgálati helyét.⁹

A politikai rendszerváltás után számos új lehetőség kínálkozott. Az 1990-es évek elejének új lendülete érezhető az akkor megalakult Pro Iuventute gyűlések jegyzőkönyveiben. Ezeken a találkozókon az ifjúsági pasztorációval is foglalkozó lelkészek beszélték meg eredményeiket, nehézségeiket, ötleteiket. Az 1992. október 19-én tartott ülés jegyzőkönyvéből¹⁰ a következő kezdeményezésekről értesülünk: Marosfőn lelkigyakorlatos ház indult, ahol 1992 őszéig 4-5 programot tartottak; Csík környéki ifjak kerékpárral Mariazellbe zarándokoltak; néhány fiatal gráci ifjúsági vezetőképzőn vett részt; a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón (CSIT) 1992-ben körülbelül 3000 fiatal volt jelen; a dési ferences kolostorban létesült lelkigyakorlatos házban gyermekek, középiskolások, dolgozó fiatalok és egyetemisták számára szerveztek lelkigyakorlatos jellegű programokat,¹¹ az otthon és munkahely nélküli fiatalok számára Csíksomlyón létrehozták a Csibész Alapítványt; a csíksomlyói plébánián lelkigyakorlatos találkozókat szerveztek; a magyarországi Regnum Marianum közösséggel együtt Komandón 60 fiatal számára vezetőképzőt tartottak; Tordán a Hit és Fény közösség tagjai számára tartottak találkozót; Kiruj-fürdőn 430 különböző korú hívő vett részt egy 12 napos táborban stb.¹² Az újítási vágy és lendület érződik a javaslatokban is: vezetőképzők szervezése főesperesi kerületenként; ifjúsági központ létrehozása és anyagi alapjának biztosítása; lelkigyakorlat tartása a katekéták számára is; egy lelkipásztor szabaddá tétele az ifjúsági pasztorációra; külföldi kapcsolatok hivatalos felvétele és ápolása; világi fiatalok és a főesperesek részvétele a Pro Iuventute gyűléseken, amelyek előtt a résztvevők találkozzanak és egyeztessenek ifjúsági vezetőkkel; azt megelőzően pedig egyeztetés az ifjúsági csoportok képviselőivel. A Főegyházmegyei Hatóság válaszának kiemelkedő pontjai hosszú időn át újra meg újra felbukkanó téma maradtak: „a paphiány miatt teljes munkakörrel kinevezett ifjúsági lelkészről egyelőre nem lehet szó"; „a Pro Iuventute Bizottság javasoljon három lelkipásztort, akik közül egy megbízást kap az ifjúsági pasztoráció koordinálására, főállása mellett";¹³ „az egyetemi városok plébánosai bízzanak meg egy káplánt a diákok lelki gondozásával, mert külön egyetemi lelkészség felállítását nem veheti tervbe a főegyházmegyei hatóság".¹⁴ További fejlődést mutatnak a bizottság 1992. december 14-i javaslatai:¹⁵ a világiak eddig elért eredményeinek figyelembe vétele; a táborozások és lelkigyakorlatok koordinálásának szükségessége; közös lelkipásztori intézet létrehozásának ötlete a négy egyházmegye számára; szociológiai felmérés készítésének fontossága szakemberek bevonásával. A cél olyan fiatalok kinevelése volt, akik a közéletben is a keresztény jövő emberei lehetnek.

A sokasodó ifjúsági csoportok megjelenése jól átgondolt, egységes vezetőképző-kurzusokat tett (volna) szükségessé. A különféle lelkiségekhez tartozó ifjúsági csoportok képviselőinek találkozóján (Nagyenyed, 1993. május 19-én)¹⁶ erre két ötlet fogalmazódott meg:

A meg(nem)valósulás Csíksomlyón, Zernyesten, Kolozsvár környékén stb. tartott rövid vezetőképző-kurzusokat jelentett, de egyházmegyei szintű, hosszabb távú képzésre nem került sor.¹⁷

A közösségépítésre és élményszerű (gyakran „könnyebb fajsúlyú") pasztorációra való figyeléssel párhuzamosan megjelentek Erdélyben is a többnapos, csendes, általában személyesen kísért lelkigyakorlatok, amelyeknek elsődleges célcsoportja kezdetben szintén az ifjúság és a fiatal felnőttek voltak. Rövid, csendes programokat kezdetben plébániákon (Nagyenyed, Csíksomlyó) és a dési ferences kolostorban szerveztek. 1993 nyarán megtartották az első szemlélődő lelkigyakorlatot is Erdélyben egy magyarországi jezsuita vezetésével.¹⁸ A papi szeminárium akkori jezsuita spirituálisa lelkivezető-képző tanfolyamot is hirdetett.¹⁹ A papok és szerzetesnők számára szervezett 1995-ös lelkivezető-képző négy részből állt: egy elméleti és gyakorlati megalapozásra irányuló egyhetes tanfolyamból, egy háromnapos, a vezető által személyesen kísért lelkigyakorlat elvégzéséből, az év közben a lelki kíséret terén szerzett tapasztalatok megosztásából, valamint egy háromnapos lelkigyakorlat adásából (1995 nyarán a gyergyószentmiklósi Csíki-kertben). Rendszeresen szerveztek csendes lelkigyakorlatokat Csíkszentdomokoson a segítő nővérek által vezetett lelkigyakorlatos központban, Marosfőn a szociális testvérek társaságának nyaralójában és a zernyesti közösségi házban; a Szent Gellért Alapítvány pedig az imatúrát honosította meg Erdélyben.

A tartalommal telt élménynyújtásra való törekvés hívta létre az 1994-ben nyílt zernyesti közösségi házat, amelynek célja volt segíteni abban, hogy „egyre több fiatal léphessen a felnőtt, elkötelezett kereszténység útjára".²⁰ Szervezőcsapatának összetétele ennek megfelelően színes volt, hiszen a zernyesti plébános mellett Erdély különböző helységeiben - Felsőboldogfalva, Oroszhegy, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Brassó, Székelyudvarhely és Kolozsvár - élő fiatal értelmiségiek (tanárok, mérnökök, informatikusok) alkották. Programjában házaspároknak szóló hétvége, szórványban élő fiatalok programja, biblio- és pszichodráma-foglalkozások egyetemisták és fiatal értelmiségiek számára, valamint gyerekeknek szervezett tábor, önismereti programok és lelkigyakorlat szerepelt. A kezdeményezés eredményének tekinthető, hogy a programok résztvevőiből többen lettek közösségi vezetők vagy az egyházban más téren tevékeny munkatársak Erdély különböző helységeiben.

A struktúraépítési fázis után világi fiatalok és a velük foglalkozó lelkipásztorok 1996. november 22-én és 1997. január 18-án Déván megtartott tanácskozásán a közösségalkotás és -erősítés került előtérbe.²¹ A világegyház jubileumi előkészületi beosztásából kiindulva lelkipásztori tervet körvonalaztak, felcserélve az évi témák sorrendjét így: 1997 a mennyei Atya éve, a teremtő Isten ajándékai számbavételének éve, 1998 a Fiú, Krisztus misztikus teste továbbépítésének éve, 1999 pedig a Szentlélek, a folyamatos pünkösdi megújulás éve volt. Hangsúlyozták, hogy ebben az időszakban nem annyira az önmagában fontos egyéni lelki megújulásnak kell az ifjúsági munka középpontjába kerülnie, hanem sokkal inkább „az egyes fiatalok és az ifjúsági csoportok kapcsolatainak átgondolása", mert élő közösség hiányában „az individuális lelki életet felmorzsolják a mindennapok gondjai". Így legfontosabb célnak közösségek megteremtését tekintették, „amelyekben a testvér a testvére segítségével a lelki élet újabb és újabb szintjére emelkedhet".

Az egyházmegyei szinódus előkészítési munkálatai az ifjúsági bizottságot és a kerületi lelkészeket újabb helyzetvizsgálatra, elemzésre és új utak keresésére ösztönözték. A zsinati dokumentum kiemelte az ifjúság különböző rétegeire (munkás, falusi, diák, peremre szorult fiatalok) való figyelés fontosságát, a strukt úra-építés további szükségesnek vélt lépeseit, a képzést, valamint a közösségformálást és a lelkiség megélésének előmozdítását.

2000. január elsejétől az egyházmegyében ifjúsági lelkészt neveztek ki. Levelében a főpásztor az ifjúsági pasztoráció formáját „elfogadhatónak és eredménnyel járónak" minősítette, és kialakulását a rendszeres programoknak, közösségformáló találkozóknak tulajdonította.²²

Az ifjúsági lelkészváltással és az egyházmegyei szinódus lezárásával (szeptember 29-én) az ifjúsági pasztorációban, úgy tűnik, ismét a struktúraalakítás került előtérbe. Novemberben megalakult az Ifjúsági Fórum kerületenként egy-egy lelkész és világi, az egyetemi lelkészek, valamint a ministránsokért és a lelkiségekért felelős lelkész, a sajtó képviselője, valamint a zernyesti közösségi ház munkatársai részvételével.²³ Itt célul a kerületi ifjúsági lelkészek és világi referensek megválasztását, az Ifjúsági Fórum szabályzatának elkészítését, ifjúsági pasztorációs terv kidolgozását, valamint az ifjúsági konferencia és más programok megbeszélését tűzték ki. Hangsúlyt kapott a plébániai csoportok felkeresése, adatbázis létrehozása, nemzetközi kapcsolattartás, kerületi lelkinapok szervezése, mindezek esetében szintén fontos szerepet kapott a találkozás, a csoportok ismerkedése.

A számos rendezvény az egyház belső körébe vonta a fiatalok egy részét, másokat csupán egy időre szólított meg, a nagy többség azonban távol maradt, és felerősödött a már korábban észlelt jelenség is: fiatalok tömegei a bérmálást nem a felnőtt kereszténység szentségének, hanem a közösségtől való „ünnepélyes búcsúnak" tartják.²⁴

A jelen vágya a (közel)jövő kínálata?

A gyakorlati pasztoráció azt mutatja, hogy különösen egyetemisták körében a leginkább elfogadott kínálatok azok, amelyeket maguk a fiatalok kérnek, vagy legalábbis az ötlet megszületése után „jóváhagynak", mert így maguk is multiplikátorokká válnak.

A jövő pasztorációs súlypontjain gondolkodva tudatosan emlékezetembe idéztem néhány kijelentést, amelyet az utóbbi hónapokban fiataloktól hallottam. Íme, néhány közülük, egyelőre értékelés és rangsorolás nélkül.

„Csak akkor veszek részt a szentmisén, ha aktív lehetek ott, és közösségben vagyunk jelen."

„Számomra nem a teológia igazságai a fontosak, hanem az, hogy létezik egy szerető Isten, és ez a hit motivál, hogy tegyek másokért valamit."

„Annyi mindent írnak az interneten ateisták és különféleképpen hívők... Kinek higgyek?"

„Az egyik nyári programban, amin részt vettem, az tetszett nekem, hogy a szociális munka terén szerzett tapasztalatot ötvözték lelkiséggel, és mindez közösségben történt."

„Sohasem szeretettem a teologizálást, de most rájöttem, mégis jó, ha hiteles, nyitott, rám figyelő emberekkel tehetem."

„Sokféle imacsoportot ismerek és kedvelek, de úgy érzem, most az imában is leginkább nyugalomra vágyom."

Ebből a néhány megjegyzésből is kitűnik, hogy a fiatalok tájékozódási pontokat keresnek, iránymutatást azonban inkább dialógus formájában tudnak elfogadni, és csak számukra hiteles személyektől. Feltűnő az is, hogy igényeikben az életszerűség mellett gyakran van jelen a sokoldalúság, az egyházi élet egy-egy területét mindig legalább egy másikkal hozzák kapcsolatba. Jelen példákban a liturgiát a közösséggel, az Istennel való kapcsolatot a szeretetszolgálattal, a szociális munkát a spiritualitás-sal és a közösséggel, az igehirdetést a találkozással, a közös imát az egyéni, csendes elmélyüléssel.

Mit jelent ez a jövő számára?

Vissza a hagyományhoz? Egy szubjektív vízió

A hagyományhoz való visszatérés nézetem szerint az evangéliumi egységhez és az egyház négy alapfunkciójára (liturgia, tanúságtevés, közösség és szeretetszolgálat) való kiegyensúlyozott figyelemhez mint forráshoz való visszatérést jelenthetné. Egységen itt a területek és azok képviselőinek egységét értem: egy olyan keresztény hitéletet, amelyben a liturgia valóban csúcsa és forrása a tanúságtétellel és szeretetszolgálattal átitatott, közösségben megélt és a személyes istenkapcsolatból táplálkozó hétköznapoknak.

Hogyan vezethető ez be a gyakorlatban? Klaus Schwieggl jezsuita a liturgia felépítésében „fordulópontokról" beszél; ezek azonban nézetem szerint alkalmazhatóak a többi három területre is. Az első ilyen fordulópont a liturgia bevezető része, amelynek során a hétköznapokból megérkezünk az ünneplésbe úgy, hogy az előbbieket beemeljük az utóbbiba, „az életet ünnepeljük" (Willi Lambert kifejezésével élve²⁵), és felkészülünk Isten üzenetének hallgatására.

A következő fordulópont az egyetemes könyörgések pillanata: választ adunk a hallott igére, és ráhangolódunk Krisztus áldozatának megelevenítésére és saját önfelajánlásunkra.

A harmadik fordulópont a szentmise befejező része: megnyílunk a küldetésre és felelősségvállalásra, és ezekhez kérünk erőt, kegyelmet.

A ráhangolódás (elfogadás), meghallgatás (odafigyelés), válaszadás (szóbeli is, de főként önátadás- és áldozatbeli), majd pedig a küldetés egymásutániságának dinamikája egész keresztény életünknek tartalmat adhat, legyen szó liturgikus istentiszteletről, tanúságtételről, szeretetszolgálatról vagy közösségről. Egy olyan magatartásról van szó, amely átfoghatja életünk minden területét, és így egységbe hozhatja azokat. A folyamat ugyanaz, csak a tárgya változik attól függően, hogy éppen Istenre, a keresőkre, a társadalomra és annak szegényeire, rászorulóira vagy egymásra figyelünk odahallgatva és szemlélve, válaszokat keresve, önmagunkat ajándékozva és a nekünk felkínáltat elfogadva, küldetésünket komolyan véve és felelősséget vállalva. Ennek előfeltétele Christian Hennecke német pasztorálteológus és gyakorló lelkipásztor megfogalmazásával élve „elkötelezett éberség, amely Isten cselekvésével számol".²⁶ Ez egyben a remény forrása is a gyakran rettegett (egyházi) jövőt illetően. Hiszen „jövőképtelennek az bizonyul, aki nem tudja elfogadni Isten ígéretét, és jobban hisz önmagában, mint Isten ígéretében" - írja Hennecke. Aki pedig Isten ígéretében hisz, az mer álmodni és a megvalósításért bevetni magát, de meri saját vízióit el is engedni.

Honnan ez a hit? „Hiszek, mert imádkozom" - mondta egyszer Karl Rahner természettudósoknak egy kötetlen beszélgetés során. Folytathatjuk talán valahogy így: Szeretek, mert közösségben élek. Mert a bátorítást és a kihívást is a többieken át kapom. Remélek, mert szolgálok. A megtett kis lépések, a még oly jelentékteleneknek tűnők is, elvonják a figyelmem a panasz-kodásról, tekintetemet a törekvés és a minden termés Ura felé irányítják. Bízom, mert tanúságot teszek. Tanúságomban benne van annak tudása, és saját élményem is róla, hogy az élet ajándékozója, megváltója és „belelkesítője" velünk van „minden nap a világ végéig".

Jegyzetek

¹ Az AUFBRUCH (a bécsi Pasztorális Fórum 1995-2001 között zajlott, tíz közép-kelet-európai posztkommunista ország egyházának helyzetét vizsgáló kutatás) munkacsoportjának kifejezése. Ld. Mikluscák Pavel-Aracic Pero, Pfarrseelsorge. In Máthé-Tóth András-Mikluscák, Pavel, Kirche im Aufbruch, Wien 2001, i. m. 45.

² L. KALOT, Múlt, jelen, jövő. KALOT Egyesület-Csíkszereda Kiadó, é. n. Íme példaként két visszaemlékezés: „ A négyes jelszóban (Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart! -szerk. megj.) minden benne volt. Ha azt követted, felszínen tudtál maradni a legnehezebb időkben is" (12.) „Az élet minden területén képeztek, foglalkoztak velünk."

³ Ld. Mikluscák-Aracic i. m. 35.

⁴ Léstyán Ferenc, Marosvásárhely katolikus egyháza, 28.

⁵ Az idézett válaszokat, valamint a plébánosi beszámolókat l. Mikeszászi Plébániai Levéltár 373/1962. Lövétei Plébániai Levéltár 171/1962.

⁶ L. Gyulafehérvári Érseki Levéltár (GYÉL) 2185/1965.

⁷ L. GYÉL 816/1988.

⁸ Michael Hochschild kifejezése („geistliche Wahlfreundschaften"). L. Hennecke, Christian, Kirche, die über den Jordan geht. Münster 2 007, 110-111.

⁹ Ld. GYÉL 1457/1989.

¹⁰ GYÉL 2653/1992.

¹¹ Az 1991/1992-es tanévről szóló beszámolót l. GYÉL 2163/1992.

¹² Bár a találkozó jegyzőkönyvében nem szerepel, érdemes megemlíteni a Nagyenyeden megszervezett, többnyire egyházmegyei vagy össz-erdélyi katolikus fiatalságot érintő rendezvényeket. A plébánián évente tartottak zenei találkozót erdélyi fiatalok számára, egyházi, ifjúsági zenekar alakult, alapítványok találkozóját is szerveztek stb. L. GYÉL 2445/1992.

¹³ A bizottság által javasolt személyek közül végül Böjte Csaba kapott kinevezést. 1993-ban pedig az általa létrehozott Szent Ferenc Alapítvány alkalmazott egy világit, aki ellátta később az ifjúsági lelkészség titkári munkakörét.

¹⁴ Később az egyetemisták is sorozatosan kérték egyetemi lelkészek kinevezését. 1993-ban megalakult a kolozsvári (l. GYÉL 2995/1992., 1716/1993. és 1063/1994.) és 1996-ban a marosvásárhelyi (l. GYÉL 962/1996.) egyetemi lelkészség. A brassói diákok is ismételten kérték, hogy legyen egyetemi lelkészségük, de az érsek a lehetőségek hiányára hivatkozva azt javasolta, hogy működjenek továbbra is a plébánia keretében, az egyik káplán irányításával (l. GYÉL 1135/1996., 615/1997. és 724/1998). Az ifjúsági lelkészségnek Déváról Brassóba való átköltözésével a Brassóban tanuló egyetemisták pasztorációja ennek feladatkörébe került. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakulása után Csíkszeredában is létrejött egy egyetemi lelkészség. Itt most nem foglalkozom az egyetemi pasztorációval, hiszen a Keresztény Szó 2008. februári száma ezt a témakört tárgyalja.

¹⁵ Azon az ülésen felmerült a kerületi ifjúsági lelkészek szükségessége is, amire a segédpüspök elmondta, hogy az érsekség már nevezett ki kerületi ifjúsági lelkészeket, csak „a lelkipásztorok még nincsenek tisztában azzal, hogy mire van felhatalmazásuk és mi a munkakörük". L. GYÉL 2445/1992.

¹⁶ Beszámolót a találkozóról l. GYÉL 1306/1993. A jegyzőkönyv hét, az egyházmegye ifjúsági életében meghatározó szerepet játszó lelkiséget és mozgalmat nevez meg: a cserkészet (10-15 plébánián volt jelen 1993-ban), a Fokolár, a ferences ifjúság (ezen belül Kistestvérek Közössége - főként egyetemistákból álló csoport, Kiskordások - csíksomlyói középiskolás lányok közössége, a Ferences Világi Rend mellett szerveződő ifjúsági csoportok), a karizmatikus mozgalom, a Regnum Marianum, a Szeretet Városa, a taizéi lelkiségi mozgalom. A plébániai ifjúsági csoportok közül pedig a csíksomlyóit, kolozsvárit, marosvásárhelyit és szentkeresztbányait emeli ki.

¹⁷ 1998 őszétől kezdődően a szatmári egyházmegye Világiak Apostol-kodási Irodája a Magyar Katolikus Püspöki Kar Ifjúsági Bizottságának segítségével regionális katolikus ifjúsági csoportvezető-képzőt hirdetett meg, amely négy félévből állt (havi egy bentlakásos hétvégével és összesen három táborral), és a szokondi lelkigyakorlatos házban tartották. Az indokolásban hivatkoztak a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozót megelőző egyhetes képzésekre is. A tanfolyam célja „az ifjúsági közösségvezetéshez szükséges lelki, teológiai és gyakorlati-módszertani képzés", anyaga pedig biblikum, egyháztörténelem, dogmatika, erkölcstan, alapvető hittan, táborszervezés, csoportdinamika, játék, énektanulás, kommunikáció. Ezen a képzésen részt vett néhány fiatal az egyházmegyéből is. A leírást l. GYÉL 1059/1988.

¹⁸  A lelkigyakorlat szerepel az ifjúsági lelkészség nyári programajánlatában, l. GYÉL 1446/1993.

¹⁹ L. GYÉL 2320/1994.

²⁰ A ház 1999-es évre szóló programfüzetét l. GYÉL 775/1999.

²¹ A két találkozó együttes tartalmi beszámolóját és az érsek válaszát l. GYÉL 159/1996.

²² A két lelkésszel való levelezést l. GYÉL 2177/1999.

²³ A jegyzőkönyvet l. GYÉL 2642/2000.

²⁴ Ennek a jelenségnek a régióra vonatkozó leírását l. Mikluscák-Aracic, i. m. 57.

²⁵ L. Lambert, Willi, Seelsorge und christliche Lebenskultur. Ostfildern 2008, 25.

²⁶ L. Hennecke, Christian, Kirche, die über den Jordan geht. Münster 2007, 8.