a JÓ ISTEN ADOTT ERŐT MINDEN ELVISELÉSÉHEZ
Beszélgetés Harai Pál címzetes kanonokkal
A Medgyesen élő és az általa építtetett külvárosi Szent Istvántemplomban ma is lelkipásztorkodó Harai Pál 2008-ban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Gazdag életútja során bőven kijutott neki a megpróbáltatásokból - az 1956-os magyarországi forradalom után Romániában rendezett kirakatperek egyikének áldozataként hat évet töltött börtönben. Ártatlanul szenvedett, ám a szenvedés csak edzette, s nem törte meg erősen Istenbe kapaszkodott lelkét. Med-gyesi otthonában tett látogatásunk alkalmával arra kértük őt, tartson számvetést lapunknak a mögötte álló évtizedekről.
Harai Pál: Egy felsőháromszéki tiszta katolikus magyar faluban, Szentkatolnán születtem. Szüleim egyszerű földműves emberek voltak. Nem voltunk szegények, de gazdagok sem, édesapám középbirtokosnak számított. Hatan voltunk testvérek, egyik kishúgom meghalt két és fél éves korában, így öten nőttünk fel. A munkát már gyermekkorunkban megismertük.
A régi román érában katolikus iskolában jártam az elemi osztályokat. A szomszédunkban volt az állami iskola, de szüleim nem oda írattak. 1937-ben viszont az állami iskolában kellett vizsgáznunk, román nyelven. Negyedik elemiben egyedüli fiúként maradtam, a többiek megbuktak a vizsgán. Falunk plébánosa, Bölöni József - Isten nyugosztalja! - mind hangoztatta, hogy középiskolába kell íratni engem. Előkészítetett a felvételire, s az 1939-40-es tanévet a kézdivásárhelyi gimnáziumban kezdhettem. Közben magyar világ lett, de nem tartott sokáig. 1947-ben érettségiztem Brassóban, magyar nyelven. Nem tudtam eldönteni, milyen pályát válasszak. A magyar világban szerettem volna katonai pályára menni, de édesapám nem támogatta az ötletet. 1944 után már nem is gondoltam erre.
Ozsváth Judit: A katonai pálya jó messzire esik a papi hivatástól. Hogyan döntött mégis ez utóbbi mellett?
H. P.: A papi hivatás irányába az 1947-es érettségi idején kezdtem vonzalmat érezni. Kézdivásárhelyi gimnáziumunk diákjai és a gyulafehérvári Mailáth Gimnázium diákjai ugyanabban az iskolában érettségiztek Brassóban. Nagyon megtetszett nekem a kék reverendás kis-szeminarista kispapok fegyelmezett viselkedése. Emlékszem, az apácák kápolnájában valahogy így imádkoztam: „Istenem, ha szükséged van rám, intézd úgy, hogy sikerüljön az érettségim." Sikerült, sőt elég jól sikerült, így 1947-ben beiratkozhattam a teológiai főiskolára. A falunkban sokakat meglepett a döntésem. Nem voltam visszahúzódó, jártam táncmulatságba, de erkölcsös életet éltem.
2002-ben ünnepeltem az aranymisémet Gyulafehérváron, s amíg az ünnepi ebédre várakoztunk, mondtam papkollégáimnak, hogy a legfontosabb dolgokat nem a teológiai főiskolán, hanem otthon tanultam: a hitet, az imádságot, a becsületes munkát, a tisztességet, a szorgalmat édesanyámtól és édesapámtól tanultam. S ez így is van rendjén, ezeket a gyermek otthon kell megtanulja. Ma is emlékszem az egészen kicsi koromban édesanyámtól tanult és vele együtt mondott imádságra: „Jézuskám, bárány-kám, téged dicsér szájacskám. Szent véred hullása legyen bűnünk tisztulása! Ámen." Még egy kedves történetet is őrzök. Otthon volt báránykánk, s én tavasszal csodáltam, milyen életkedvvel ugrott négy lábbal a magasba. Közben nekem tavasszal is mondanom kellett ezt az imát. Édesanyám az ölében tartott, és kérlelt: „Mondjad, Palikám!" Egy darabig mondtam, de azután megálltam, és sehogyan sem akartam folytatni. Aztán egyszer csak elpityeregtem magam: „Gyula bácsi elvitte a báránykámat!" Gyula bácsi a pásztor volt, aki összeszedte a juhokat, hogy vigye ki őket a legel őre. Nekem akkor a kis bárány fontosabb volt, mint az Isten báránya...
O. J.: A teológiai tanulmányok évei tehát igen nehéz periódusra estek.
H. P.: Hát igen. Az 1947/48-as tanév aránylag csendben telt el, de 1948-tól minden felfordult. Már nem is lehetett előadásokat látogatni a teológián, egyedül tanultunk és titokban vizsgáztunk a tanároknál. Aztán sorra letartóztatták tanárainkat, püspökünket. Mi, papjelöltek, nagyon jól tudtuk, hogy nem közkedvelt hivatalt fogunk betölteni, nem olyat, aminek tapsolnak, örvendeznek. Már harmadéves koromban beverte egy szekus a fogamat. Ősszel behívattak a kézdivásár-helyi Szekuritátéra és kérték, hogy írjam le a véleményemet az Actio Catholicáról. Nem írtam, hanem elmondtam nekik. Kérdezték, hogy akarom-e a békét. Mondtam: természetesen. Gajdátsi Béla rektorunk arra tanított bennünket, hogy semmit le ne írjunk, mert meghamisítják. Aztán a szekus tiszt hátulról megfogta a fejemet, s kényszeríteni akart, hogy írjak. Mondtam, ha agyonver, akkor sem írok le semmit. És akkor kaptam... Egy kis, hideg cellában töltöttem az éjszakát, szüleimnek nem is beszéltem az esetről. Keveset aludtam, s amikor megébredtem, a deszkarésen láttam a gyimesbükki templomot építő Dani Gergelyt. Jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül.
De sem ez, sem a későbbi börtönbüntetés nem tudott eltántorítani a papi hivatástól. Van egy régi mondás: a vértanúk vére a keresztények magva. Mi nem voltunk vértanúk, nem voltunk hősök, csak áldozatok. Különben abból az időből nem is tudok aposztata papról, pedig vagy 115-en a börtönt is megjártuk. Közülük vagy haton-heten élünk még.
Az 1951-es szekuritátés esetem után eltűntem hazulról. Tusnádfürdőre mentem kántorkodni, de reverendában jártam. Onnan Csíkmadarasra kerültem, Bálint Tivadarhoz. Ott észrevettek az állambiztonság emberei és beidéztek Csíkszeredába. Kérték, menjek el a faluból. Mondtam, hogy énekkarral készülök az ünnepre, s feltűnő lesz, ha elmegyek. Otthagytak pünkösd előttig, akkor megint behívattak. Nem akartam hazameni, otthon már beverték a fogamat. Elmentem Gyergyóalfaluba, ahol Sófalvi Jóska volt a káplán, a plébánost már elvitték a börtönbe. Ott kántorkodtam pünkösdkor. Ő sem mert ott tartani, így továbbálltam. Gyer-gyószentmiklóson nem adtak Somlyó felé jegyet, egy román kalauz viszont azt mondta, várjam meg, amíg elindul a vonat, s akkor lépjek fel. A vasúti rendőrök igazoltattak, s Csicsóban letettek, hívatták a csíkszeredai Szekuritátét. Hajnal felé engedtek el. Onnan Csíkszentdomokosra mentem, az ottani kántorhoz. Arról a mostoha helyzetről több könyvet lehetne írni.
O. J.: Végül is hogyan lehetett befejezni a teológiai tanulmányokat?
H. P.: A teológiai főiskolát 1952-ben nyitották meg, s behívtak bennünket. Egyszerre két év anyagából vizsgáztunk. 1947-ben Márton Áron püspök úr vett fel a teológiára, de '49-ben őt letartóztatták, '55-ig börtönben volt, nem szentelhetett. A papi rendbe való belépést jelképező tonzúrát Fiedler István nagyváradi püspök adta fel, aztán a szentelést a bukaresti érsek, Alexandru Cisar végezte 1952. október 25-én Gyulafehérváron. Akkor már minden romániai püspök be volt börtönözve, ő Szászsebesen élt kényszerlakhelyen, s vagy két-három alkalommal szentelt papot a gyulafehérvári teológiának. Dani Gergelyt, Hajdú Gyulát, Gergely Mihályt, Peteska Károlyt, engem és vagy tíz-tizenkét jászvásári egyházmegyés csángó fiút szentelt akkor.
Engem aztán elkértek Aradra helyettesíteni. Két hónapig voltam a minoriták templománál, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem káplánnak. 1954 tavaszán Csíkdánfalvára küldtek, mert az ottani papot bebörtönözték, nyártól viszont már Brassóban voltam káplán.
Nehéz idők voltak, folyamatosan lehetett érezni, hogy Damoklész kardja a fejünk fölött lebeg. Nem hiszem, hogy lett volna olyan pap, aki ne lett volna ennek tudatában. Olyan papról is tudok, akinek el volt készítve a csomagja a letartóztatás és bebörtönzés esetére. Én is éreztem, hogy le fognak tartóztatni.
O. J.: Sajnos ez be is következett. Kérem, beszélje el élete e sötét fejezetének történetét.
H. P.: Egyik este egy fiútól kapott levéllel érkezett hozzám Brassóban tanuló Imre öcsém: „Ft. Vitályos Balázsnak Harai Pál kezén keresztül" - szólt a címzés. Vitályos Balázs hittanár-lelkész volt a brassói plébánián. Átadtam neki a küldeményt, ő felbontotta s nagyon ideges lett. „Nekem végem" - mondta. Aztán megmutatta a nemzetieskedő hangvételű írást, amiben azt kérték, engedje meg, hogy a magyar ifjúság megbeszélésekre jöhessen össze a kápolnában, ahol a hittanórákat tartottuk. Aláírásra nem emlékszem. Vitályos Balázs szerint ez a Szekuritáté provokációja volt, de én nem vettem ilyen komolyan a dolgot. Megmutattuk Vasvári Aladár főesperes úrnak, aki széttépte és a fürdőszobában elégette azt. Bár öcsém mondta, hogy az átadó választ vár, nem válaszoltunk. Aztán mégis bebörtönzés lett a vége ennek a levélnek.
Közben Európában sokfelé zendülés kezdődött. A magyarországi forradalom után nálunk is megijedtek, nehogy hasonló törjön ki itt is, ezért az emberek megfélemlítése céljával több kirakatpert szerveztek.
1957 őszén mindenfelől letartóztatások hírét hallottuk. Brassóban is letartóztatták a ferences templom papját, P. Hajdú Leándert és a brassó-bolonyai templom lelkészét, Ráduly Istvánt. Valamikor december elején Imre öcsém azt üzente, hogy beszélni szeretne velem, és ha tehetem, keressem fel Gyulafehérváron. Azt a tanévet ugyanis már a gyulafehérvári kántorképzőben kezdte. December 3-án este gyalog mentem a bolonyai templom felé, hogy értesítsem a sekrestyést: a másnapi szentmise elmarad, mert Gyulafehérvárra kell utaznom. Útközben betértem egy antikváriumba és megvásároltam Pázmány Péter Kalauzát, nyolc lej volt. Amikor kijöttem, valaki hátulról megszólított: „Párintele Harai? Veniti la militie!" Amikor a meglepetéstől magamhoz tértem, megkérdeztem tőle, hogy kicsoda. Annyit mondott, hogy a milíciáról van. A Fekete utcában várakozó terepjáróhoz vezettek, amivel nem a milícára, hanem egyenesen a Szekuritátéra vittek. Mindenféléről vallattak, időnként fenyegetőztek. Éreztem, hogy tudnak a levélről. Éjfél körül bejött egy ripacsos arcú szekus tiszt, és addig faggatott, mígnem kénytelen voltam beismerni a levelet. Nem annyira a tartalma érdekelte, mint inkább az, hogy ki tud a levélről. „Vitályos Balázs és én, Vasvári nem" - jelentettem ki határozottan. „Nem igaz, hazudsz!" - ordította. Másnap délben elengedtek azzal a megbízatással, hogy tudjam meg, ki adta át Imre öcsémnek a levelet, s kérték, a plébánián ne szóljak semmit arról, hogy hol voltam. Persze, megígértem ezt, de aztán mindent elmondtam. Mielőtt elengedtek volna, elvittek a 2-es számú milíci-ára és egy nagy házi kenyeret nyomtak a kezembe arra az esetre, ha kérdezik, hol voltam, mondjam azt: otthon.
Nemsokára megkerestem öcsémet Gyulafehérváron, és megkérdeztem, emlékszik-e arra, hogy ki adta át neki a levelet. Nem emlékezett, de a kérdésemre nagyon ideges lett szegény.
Pár nap múlva találkoznom kellett a ripacsos képű szekussal, aki egyre jobban be akart hálózni. Aztán újabb találkozót jelölt ki. Vasvárival és Vitályos Balázzsal mi megbeszéltünk mindent, de folyamatosan feszültségben éltünk.
Aztán 1958. augusztus 5-én reggel háromnegyed nyolckor telefonon kerestek. Vasvári szentmisét mutatott be a templomban, Vitályos Balázs Uzonban szabadságolt éppen. A telefonáló magyar nyelven szólalt és Nagy Imre „barátomként" mutatkozott be. Hiába tiltakoztam, hogy nincs ilyen nevű barátom, ő találkozót kért. Előbb a plébániára, s mivel azt nem vállalta, a plébánia kapuja elé hívtam. Mindössze néhány lépést tettem az iroda felé, amikor újra megszólalt a telefon, s ezennel román hang szólt bele: „Párintele Harai? Masina, páinea..." Ő is közölte, hogy sürgős megbeszélnivalók miatt találkozni akarnak velem. Én jól tudtam, ha le akarnak tartóztatni, úgyis megteszik, így hát elmentem a találkozóra. Az a szekus várt rám a megjelölt helyen, aki december 3-án éjjel faggatott. A Weiss Mihály utca sarkán, nem messze a templomunktól várt egy terepjáró. A sofőr mellett az ezredes ült benne, aki gúnyosan mondta magyarul: „Jó napot, tisztelendő uram, de rég nem láttuk egymást! Maga súlyosan vétett a rendszer ellen, de jóvá-teheti." A Vár utcába vitt az autó, ahol kiszállt a sofőr és az ezredessel és a román szekussal hárman maradtunk. Úgy háromnegyed órai szövegelés után azt mondták, ahhoz, hogy bebizonyítsam, milyen lojális állampolgár vagyok, el kell mennem egy közeli helységbe, ott valakivel beszélnem kell egy témáról, majd be kell számolnom nekik minderről. Ilyen aljasságot nem vállaltam, még akkor sem, ha jól tudtam, a visszautasításért megtorlás jár. Szilveszter Sándor sepsiszentgyörgyi plébánosról tudtam, hogy régóta le akarják buktatni, őrá gondoltam, de azért megkérdeztem, hogy kihez kell mennem. Ekkor szemtelennek nevezett az ezredes, és elvittek a Szekuritátéra, oda, ahol fél évvel korábban is megfordultam. A gazdagon díszített ezredesi szobába mentünk, s itt elölről kezdte a beszervezést az ezredes. „Gondolja meg, mit csinál, hiszen ha okos, szép jövője lehet!" Mondtam neki, hogy én nagyon jól meggondoltam, mit csinálok, és másként nem tehetek. Aztán ő az állam érdekeire hivatkozott és hol finomabb, hol durvább hangnemben beszélt hozzám. A végén a „Majd én elrendezem magát!" kiáltással kirohant az irodából. Rövid időn belül hárman tértek vissza, egy jól megtermett őrnagy egyenruhában és ketten civilben. Az őrnagy aztán fenyegetni kezdett, hogy börtönben fogom végezni. S mivel én hajthatatlan voltam, összedugták a fejüket, hogy a sorsomról döntsenek. Egyszer csak nyílt az ajtó, megjelent egy altiszt egy sötét szemüveggel a kezében, amit felém nyújtott. Abban vezetett át egy másik, nagy irodába, majd kis várakozás után onnan tovább, ugyancsak a sötét szemüvegben. Egy cellába vittek, ahol már hárman voltak, két értelmiségi és egy munkás, mind politikai ügyek miatt voltak letartóztatva. Nem emlékszem, mennyi ideig lehettem velük együtt. Vagy kétszer átvittek egy másik cellába, ahol összetalálkoztam Nyitrai Mózes unitárius pappal és kamaszkorú Csongor fiával.
Meglepetten hallgattam, hogy mindkettőjüket egy EMISZ nevű szervezet ügyében tartóztatták le. Fogalmam sem volt ekkor, hogy Vitályos Balázs és én is ennek a szervezetnek a cinkosai leszünk, sőt, ha nem vigyázunk eléggé a kihallgatáson, akkor a tagjai is. Az augusztustól október végéig tartó brassói kihallgatásokon folyamatosan azt kérdezték, ki tud még a levélről. Annak tartalma láthatóan nem is érdekelte őket. Vasvári beteg ember volt, őt letagadtuk Vitályos Balázszsal, ám mi ketten mindent magunkra vállaltunk. Októberben átvittek Marosvásárhelyre. Az autóban találkoztam egy brassói középiskolai tanárral, Opra Benedek bácsival, az ő kezén is bilincs volt. Bár az autóban nem beszélgethettünk, egymással, de egy gumidefekt alkalmával kiszálltak kísérőink, és akkor sikerült szót váltanunk. Közben az egyik szekus észrevette, hogy beszélgetünk, és nagyon összevert bennünket. Fájt nekem, hogy miattam kapott a tanár úr is, hiszen én provokáltam a beszélgetést. Őt még egyszer láttam, a börtönudvaron, szegénynek keze-lába össze volt láncolva. Ledöbbentő, miként alázták meg az értelmes embereket a „humánus" huszadik században. Állítom, hogy a „sötét középkor" sokkal humánusabb volt, mint a kommunista világ.
Egy ideig a Szekuritátén voltam fogva tartva, majd mielőtt még meghozták volna az ítéletet, már átvittek a börtönbe. Olyan sok embert tartóztattak le, hogy nem fértünk a Szekuritátén. A szabólegényből hadbíróvá lett Macskási Pál vezette a tárgyalást. Engem az EMISZ mint a társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének mulasztásával vádoltak. Ennek a szervezetnek fiatal gyerekek voltak a tagjai, őket nem lehetett letartóztatni, így a „méregkeverő" papokra terelték át a gyanút, az ő letartóztatásukkal megfélemlítették a társadalmat. Merthogy a magyarországi 1956-os események után ez volt a cél itt is. A gyerekeket is kihallgatták és mindenfélét ígértek nekik, mire szerencsétlenek azt is beismerték, amit nem is csináltak. Mondtam nekik, ide nem megdicsérni, hanem megbüntetni hívták őket.
A bíró azt kérdezte, kitől értesültem az EMISZ-ről, s én azt válaszoltam, hogy a Szekuritátétól. Ezzel nem hazudtam. Védőügyvédem kérdése volt, hogy Vasvári tud-e a levélről. Én meg visszakérdeztem: ő honnan tud Vasváriról? A védelmemmel foglalkozzon, s ne mással, mondtam neki.
1959. március 19-én a kolozsvári Katonai Bíróság a Btk. 228. paragrafusa és a 209. paragrafus 1. pontja alapján teljes vagyonelkobzásra és tízévi börtönbüntetésre ítéltek. A bírósági végzésben ez áll: „Fapta constă în aceea că a avut cunoţtinţă de existenta si scopul organizaţiei contrarevolutionară EMISZ în cursul lunii aprilie 1957, când şefii organizaţiei i-au cerut aprobarea că în capela bisericii din Braşov să ţine şedinte clandestine, fără să anunţe aceasta organelor..." Lehetett fellebbezni, de semmi értelme nem volt.
A börtönben morzéztunk egymásnak, s cellatársaimmal énekeltünk. Az őrök viszonyulása kiszámíthatatlan volt, néha emberségesebbek, máskor durvák voltak. Egyik alkalommal például, amikor hajnali ébresztő és öltözés után még visz-szafeküdtünk kicsit, az ezt észrevevő őr összevert és összerúgott bennünket.
Karcerbe is kerültem egyszer öt napra, mert egy tőlünk másik cellába szállított fiatalembernek visszadobtam a nálunk maradt zokniját. Reggel, a mosakodóba menetel közben próbáltam bedobni a kincset érő zoknit a cellájába, de az előbb a földre esett, s csak másodszorra ért célba. Ezért a tettemért öt napot ültem a karcerben.
A vásárhelyi börtönből zárt vonattal vittek Bráiláig, majd komppal tovább. Előbb Salcián, onnan Luciu-Giurgeni-ben, majd Grádinán voltam. Rizset gyomláltunk, cukorrépát kapáltunk, gátat építettünk. Itt találkoztam Dávid Gyulával, Páskándi Gézával, Pál Lajossal és más értelmiségiekkel is. Az 1500-ból legalább 1200 főiskolát végzett ember volt, orvos, mérnök, tanár, ügyvéd, katonatiszt, pap. És volt sok értelmes falusi ember is. Embertelen körülmények között, vízben dolgoztunk több héten keresztül. Átázott a csizmám, megvert az eső, s - hála az isteni gondviselésnek! - mégsem lett komolyabb betegségem. A kemény munka ellenére alig kaptunk ennivalót. Volt úgy, hogy a burjánt aprítottuk a levesünkbe, hogy jóllakjunk.
Szóval én egy kék borítékban lévő titkos levél miatt jártam meg a börtönt, pedig ahhoz a levélhez semmi közöm nem volt. A börtönben jöttem rá, hogy ezt az egészet a Szekuritáté főzte ki. Szabadulásom után, az öcsém esküvőjének éjszakáján - szegény korán meghalt hólyagrákban - beszélgettünk el a történtekről. Akkor, 1967-ben kérdeztem rá, hogy emlékszik-e, milyen pofont adtam neki a szentkatolnai állomáson, amiért nem ment haza éjszakára? „Mondd meg őszintén, nem a Szekuritátén voltál?" -kérdeztem a lakodalmán. „De igen, Palika, ott voltam. Ők vittek ki az állomásra, mert tudták, hogy te otthon vagy és odajössz. A szekus három paddal odébb ült és látta, amikor te engem pofon vágtál."
De maradjak a börtönéveknél. Sokáig semmilyen kapcsolatot nem tarthattunk fenn a családunkkal, aztán mégis engedélyt adtak levélírásra. Persze megszabták, hogy mit írhatunk és kérhetünk. Választ soha nem kaptunk a levelére, de a kért dolgokat megküldték csomagban. Szüleim egyszer egy képet is betettek. Annyi emberség volt a csomagot átvizsgáló és kibontó tisztben, hogy megmutatta a képet, aztán visszavette. Szabadulásomkor visszaadta, ma is őrzöm. Szüleimmel a „Palikép" aláírással tudattam, hogy megkaptam a küldeményt. Gumicsizmára is nagy szükségem lett volna, de azt nem volt szabad kérni. Így hát azt találtam ki, hogy „Str. Gumicsizma 142" címzést írok a levélre. Szüleim megértették és küldték a csizmát. Azt, hogy mindnyájan életben vannak, úgy tapogattam ki, hogy minden családtagomnak külön levelet címeztem.
Mondanom sem kell, hogy tilos volt szentmisét bemutatni, ám megtörtént, hogy sikerült kijátszani a felügyelőket. Egyik évben elvittek szőlőt betakarni. Itt-ott maradt egy-egy kis fürt a tőkéken, azokat összeszedtük, dugiban kézzel kicsavartuk őket, s közel fél liter bort készítettünk. Azzal aztán négyszer-ötször miséztünk titokban vasárnap délutánonként, amikor nem vittek ki munkára. Nagy szabálysértésnek számított volna, ha ilyesmin rajtakapnak.
Szegény szüleim megpróbáltak kisza-badítatni, de nem sikerült. Őrzöm a dokumentumot, amiben édesapám 1960. február elsején Chivu Stoicatól kér kegyelmet részemre.
Mindenképpen ki akarták húzni belőlem, hogy Vasvári tudott-e a levélről, de tőlem semmit sem tudtak meg. Emlékszem, négy évvel elítélésem után Dobro-geaban egyik este hívattak, és egy nyakkendős férfi egész éjszakán át faggatott erről a kérdésről. „Miért piszkálják Vasvárit, mikor már négy éve le van zárva az ügy?" - kérdeztem. Az illető rám kiáltott: „Még most sem jött meg az esze? Itt fog megrohadni!" 1964-es szabadulásom után találkoztam Vasvárival, aki elmesélte, ő beismerte, hogy tudott a levélről. Letartóztatták, de egy év múlva kiszabadult. Majd leestem a székről. Úgy játszottak velünk, mint macska az egérrel...
Szabadulásomkor Bráiláig kísértek a géppisztolyosoktól. Letartóztatási helyemen, Brassóban kellett jelentkeznem, s ott közölték, milyen nagy kegyet gyakorolt velem az állam, mennyi büntetést elengedett. Ugyanakkor azt is rámkötötték, hogy vigyázzak, ezentúl mit csinálok, mert figyelnek. S ez így is volt. Sőt, így is van.
Nagy szívfájdalmam, hogy a változás után ügyünkkel kapcsolatosan olyan könyv is megjelenhetett, amelyik hazug módon kiforgatva mutatja be az eseményeket.
O. J.: A börtönből hazatérve újra papi hivatásának élt. Nem volt félelem a lelkében, hogy újra történhetnek a korábbihoz hasonló dolgok?
H. P.: Nem féltem én. Mitől féltem volna? Tartottam a hittanórákat, készítettem az elsőáldozókat, bérmálkozókat, csak a jó Istenre, az imádkozásra és a munkára tanítottam, nem államellenes-ségre. Merem állítani, ha többet imádkoznak az emberek, kevesebb rendőrre van szükség.
Sok jó gyermekre emlékszem vissza a hittanórákról Brassóban. Sokukból tanult ember lett. Az akkori gyermekek többsége - a rendszer ellenére is - eljárt hittanra. Csak azok nem jöttek, akik iskolába sem jártak rendszeresen. Bár most is úgy járnának hittanórára!
Azért előfordultak „furcsaságok" is. 1966-ban például Brassóban egy alkalommal egy 14-15 év körüli kislányt tanítottam hittanra a plébániai irodában, amikor kopogtatás nélkül benyitott egy nyakkendős férfi. Jól tudtam, ki ő... Kérdezte, tudom-e, hogy csak a templomban szabad hitoktatni, s az irodában nem? Jóval több mint száz elsőáldozót készítettünk fel abban az évben is. Az említett férfi másik két társa a gazdasági irodában vizitelt. Aztán a főesperessel együtt el kellett mennünk a Szekuritátéra, hogy kihallgassanak ebben az ügyben. Az esetről beszámoltam Márton Áron püspök úrnak is, akit kényszerlakhelyén látogattam meg, és sétálás közben beszélgettem vele. König bíboros bukaresti látogatása kapcsán feloldották a püspök úr kényszerlakhelyét, és akkortól papokat is helyezhetett. Így kerültem a Maros megyei Székelykálba 1967-ben, ahol négy évet töltöttem. Több leányegyházközség pasztorációját is elláttam, Székesen kápolnát építettem. Onnan Háromszékre kerültem, Kézdiszárazpatak és Kézdikővár - két nagyon elhanyagolt plébánia - híveinek papja lettem. Rengeteg munka várt. Kőváron új plébániát is építettünk. Nehéz körülmények között dolgoztunk, egészen kevés pénzből, de a leleményesség sok mindenen átsegített. Sokszor végeztem kétkezi munkát, lapátoltam, toltam a talicskát. Nem állt ez ellentétben a lelkek gondozásával. Azt sem hanyagoltam, sőt, a lelkipásztori teendők mindennél fontosabbak voltak. Közben igyekeztem művelni is magamat, nem telt el nap, hogy ne olvastam volna.
De térjek vissza az állomáshelyek számbavételéhez. Szárazpatak és Kővár után Kézdiszentkereszt következett, ahol hét évig voltam. Szintén két plébániát láttam el, a kézdiszentkeresztit és a bélafalvit. Majd 1985-ben megkérdezte Jakab Antal püspök úr, hogy elvállalnám-e Medgyest, mert a ferencesek lemondtak róla. Előnynek számított a román és német nyelvtudásom, s az is kedvező volt, hogy a testvérem Segesváron szolgált, mégsem mondtam azonnal igent, csak tíz nap múlva. Az első év nagyon nehéz volt, szinte bántam is, hogy idejöttem. Beleéltem magam abba, hogy az itteni szórványban élő magyarságnak nemcsak az evangélium hirdetésére, de az identitástudat erősítésére is szüksége van.
O. J.: Ez szülte a Szent István-templom és ifjúsági ház építésének gondolatát?
H. P.: Már az első évben átgondoltam, hogy sok hívőnek nagy távolságot kell megtennie, amíg eljut az óvárosban lévő egyetlen katolikus templomba. A szocialista iparosítással megnőtt a város, tömbházakat építettek, az egyre népesebb külvárosban is szükség volt templomra. 1987-ben már vásároltam egy házat azzal a céllal, hogy ott hitoktatás folyjon, s ha kell, misézni is lehessen. Két éven belül változás történt. Mivel más felekezetek is kaptak telket a városban, én is igényeltem az önkormányzattól, de három évig nem is válaszoltak a kérvényemre. Aztán különféle taktikák folytán sikerült kiharcolni a várostól ezt a 2200 négyzetmétert, amire a Szent István-templomot és a Kolping-házat építettük. Nem volt könnyű, mert a püspökség is úgy adott engedélyt, hogy saját felelősségemre kellett vállalnom az egész építkezést. Segélyezni nem tudták a tervet. Volt egy ház, ami a ferenceseké volt, azt engedélyükkel eladtunk. Eladtam a hitoktatás céljával vásárolt házat is, s a kivándorló szászoktól potom pénzen megvett saját házamat is.
Minden pénz az építkezésbe folyt. És lassan megvalósult a terv. Az alapot 1996-ban rakták le, következő év márciusában kezdték felhúzni a falakat, augusztusra külső vakolat nélkül, „pirosban" állt az épület. Szent István napján már szentmisét mutattam be benne, s fél év múlva megvolt a szentelése is. Aztán láttunk hozzá az ifjúsági ház építéséhez, az 2000-re készült el. A templomnak és az ifjúsági háznak is közösségformáló és közösségmegtartó szerepet szántam.
O. J.: Ötvenhat éve az egyház papja. Hogyan tekint vissza erre a több mint öt és fél évtizedre?
H. P.: Nem volt éppen könnyű, de azt hiszem, sokaknak még nehezebb élet jutott. A jó Isten adott erőt minden elviseléséhez. Igyekeztem jól tenni a dolgomat, de tudom, hogy nem volt tökéletes minden lépésem. Most, öregkoromban imádkoz-gatok bűneim bocsánatáért. És híveimért is imádkozom. Ma éppen a somogyomia-kért mondtam a rózsafüzért. A szentgyörgyiekkel kezdem, aztán a dánfalviak, brassóiak, bélafalviak, a börtöntársak lelki üdvéért fohászkodom, minden napra beosztom a rózsafüzérben mondott szándékokat.
O. J.: Milyennek látja a mai világot?
H. P.: Igen nagy válságban van a világ. A legtöbb erkölcsi szemét Nyugatról ömlik Európára. A börtönben együtt voltam egy besszarábiai német iskolatestvérrel. Tőle németül is tanultam. Hat-hét nyelvet beszélt. Mikor útlevelet kaptam, még a kommunista rendszerben, és külföldre utaztam, meglátogattam az akkor már Németországban élő volt fogolytársat. (Érdekes volt az államhatóság politikája. Adtak útlevelet a papoknak, azzal az elgondolással, hogy ha ki akar menni, befogja a száját, ha visszajön, pénzt hoz az országnak...) Ez a szerzetes mondta, hogy ne várjuk Nyugatról a megváltást. Ő már akkor belelátott a nyugati társadalom romlottságába, amit mi most kezdünk igazán felmérni. Mindezzel együtt én hiszem, hogy eljön az erkölcsi talpra állás ideje, de meggyőződésem, hogy azt nem a politikai pártok, hanem az egyház fogja hozni. Erre a papságnak is rá kell ébrednie és hivatása magaslatán állva kell híveit nevelnie.
