Könyv

EGYHÁZTÖRTÉNELEM – NEMZETTÖRTÉNELEM

Marton József: Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900–1990)

Vannak könyvek, amelyeket meg kell írni, de soha senki nem írja meg. Vannak könyvek, amelyeket meg kell írni, meg is írják, de soha senki nem olvassa el. Vannak könyvek, amelyeket meg kell írni, megírnak, és mindenkinek el kellene olvasnia. Nos, ez utóbbiba sorolható Marton József legutóbb megjelent, a Kolozsvári Egyetemi Kiadó sorozatkiadványát, és egyúttal a Babes-Bolyai Tudományegyetem égiszét gazdagító egyháztörténelmi munkája.

A könyv írója, a BBTE Római Katolikus Teológia Karának professzora kisebbségtörténelmünknek az egyház történelmén keresztül végigvezetett dokumentumát teszi le az olvasó asztalára, nagy megelégedésünkre. Hiánypótló történelemkönyv szakmabelieknek és laikus érdeklődőknek egyaránt, mindazoknak, akik kisebbségi sorstörténelmünk eseményeit rendszerlogikai összefüggéseiben szeretnék megismerni, feleleveníteni, annak dacára, hogy a szerző „a gyulafehérvári főiskola és a kolozsvári hittanárképző hallgatóinak" ajánlja könyvét. A történelmi távlatokat összezsugorító közelmúlt történéseiről szól a kiadvány, olyan korszakot tárgyiasít, amelynek még élő szemtanúi vannak közöttünk, és így akár az oral history követelményeit, illetve rizikóit is vállalva objektivál és összegez.

A több mint 200 oldalon megjelenített, kétszeresen is kisebbségi - vallási és nemzeti - történelmünk legfontosabb eseményeit Marton József a Mailáth püspök által 1913-ban összehívott egynapos egyházi zsinat eszméjével vezeti be, amely mintegy megadja a könyv szellemiségét is, miszerint kisebbségi létünknek az elkövetkezőkben olyan szellemi vezetőkre, „a nép közt mozgó, dolgozó, a népért élő papokra van szüksége" (17. oldal), akik ismerik az erdélyi magyar lelkületet, és az uralkodó nemzetből kisebbségivé vált nemzetközösséget át tudják vezetni az új távlatokba, egy értékmegőrző új identitás mentén. Az erdélyi egyházi elit már 1913-ban, tehát az első nagy világégés előtt megfogalmazta a papság, az egyház felelősségét, amelyre az elmúlt hosszú évszázad során valóban szükség is volt, pedig ekkor még nem sejthették a történelem közelgő és tartós viharait. Vagy mégis?

A négyéves világháborút lezáró trianoni események megváltoztatták a világot. A magyar és román történetírás méltán szeparálható Trianon előtti és Trianon utáni történetírássá, minthogy a történelem itt választóvonalhoz érkezett. Eszerint élték utóéletüket a Romániába, illetve a kreált államokba, Jugoszláviába és Csehszlovákiába kerülő, fölszabdalt latin szertartású egyházmegyék az anyanemzettől országhatáron kívül rekedt híveikkel, akiknek száma kb. 1 294 000-re tehető. A szerző számba veszi azokat a legfontosabb egyházi eseményeket, amelyek kihatottak az egyházra, és vele együtt, elkerülhetetlenül, a magyarságra mint a katolikus egyház híveire. A szerző olyan eseményeket sorakoztat föl, mint:

• a 3632. sz. 1918. december törvényrendelet, amely törvénybe iktatja a gyulafehérvári határozatokat,

• a latin egyházfők 1921. május 19-i eskütételét Ferdinánd király előtt,

• a különböző rítusú egyházakat megkülönböztetett státusba soroló, 1923. március 28-án ratifikált román alkotmányt,

• az alkotmány szellemében fogant, 1928. április 22-én közreadott diszkrimináló, a külföldi testvéregyházaktól elszigetelő és a vallásváltoztatást is szabályozó vallásügyi törvényt, a vagyonfosztó, tehát egyházgyengítő agrártörvényeket,

• az ún. névelemzésre - a származásvizsgálat alapján kötelezik a gyermekeket az iskolaválasztásra - és kultúrzónákra - kedvezményekben részesítik azon román ókirályságbeli tanítókat, akik az ún. kultúrzónás megyékben, vagyis ott, ahol többségben élnek a nem román lakosok, szolgálatot vállalnak - vonatkozó, illetve az iskolák tannyelvét szabályozó iskolatörvényeket,

• az 1927. május 10-án Pietro Gaspari bíboros, vatikáni államtitkár és Vasile Goldi§, Averescu kultuszminisztere által Rómában aláírt konkordátumot, amely szabályozta a latin szertartású katolikusok kisebbségi jogi helyzetét Romániában, és amelyben a Szentszék a román érdekeknek engedményeket tesz,

• az ún. numerus valachicust, amely „a kisebbségi alkalmazottak irgalmatlan rostálását" (67. old.), és az ennek a szellemnek engedelmeskedő rítusváltoztatási kényszert eredményezte,

• a Római Katolikus Státus körül kibontakozó bonyodalmakat,

• Márton Áronnak, Mailáth püspök volt udvari káplánjának „a gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzójává" (90. old.) való 1938. szeptember 14-i kinevezése és működését,

• az egyház belső megosztására tett kísérletet, amely a „békepapi mozgalom" néven vált ismertté, és 1949-1955 között bontakozott ki,

• a Márton Áron püspök bebörtönzéséhez és börtönéveihez kapcsolódó ún. titkos ordináriusság megszervezését, az egyházmegye kormányzati jogfolytonosságának fenntartása érdekében.

A tematikus felsorolásból könnyen kiolvasható, hogy az 1913-i erdélyi egynapos zsinat előrelátásait igazolta a történelem. A megváltozott helyzet új emberekért, új szellemi vezetőkért kiáltott. Gróf Mailáth Károly, a népből jövő Márton Áron vagy dr. Jakab Antal püspökök személye, akiknek érdemeit kiemelten jeleníti meg a könyv írója, nemzeti és vallási küzdőterünk valóságos és hiteles alakjaivá lettek. Hogy mit értek el, mi valósult meg törekvéseikből, ma még nehéz pontosan megállapítani. Azt azonban bízvást állíthatjuk, hogy egyházvezetőink küzdelme nélkül a helyzet sokkal súlyosabb károkat okozott volna kisebbségi létünk alakulásában. Megmaradásunkért emelték fel szavukat, és, ha apadozva is, de itt vagyunk. Ma is, amikor a korábbinál több és bonyolultabb kihívás elébe nézünk, szükség lenne a mártonáronokra.

A könyv nemcsak a történelmi sorsfordulók eseményeit veszi sorra, hanem az események mögött megbúvó mindennapokat is, egyházszervezeti szempontból. Ízelítőt kapunk a két világháború között folyó papnevelésről, a férfi és női szerzetesrendekről, a hitbuzgalmi egyesületekről, a hitéletről, valamint a korabeli katolikus sajtó helyzetétől, és betekintést nyújt a kommunista uralom alatt, annak szorításában megszervezhető hitélet alapkérdéseibe.

Kilencven évről szól a könyv, tehát majdnem egy egész szekulumról, arról a századról, amely a kelet-európai régió történelmét viharossá, a történetírást érdekinterpretálttá, szubjektív szemléletűvé tette ebben a régióban. Ennek ellenére Marton József könyve megfelel az objektív tényközlés követelményének, hiszen a szerző szívós következetességgel ragaszkodik a korabeli dokumentumokhoz, hiteles forrásokra támaszkodik. A könyvészeti utalások legnagyobb hányada a két világháború alatt megjelent publikációkra vonatkozik, a legújabb kutatások némelyike elkerüli a szerző figyelmét. (Magam is értekezem erről a korszakról a 2007-ben a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál megjelent Törd a kígyó fejét című könyvemben. Ott nem a korszak történelmi elemzését vállalom föl, hanem csak iskolaszociológiai vetületét, az oktatásügyet érintő történelmi utalásokkal.) Mindazonáltal örömmel fogadjuk a fent bemutatott, olvasmányosan megírt könyvet, nemzettudatunk és azonosságtudatunk erősítésének újabb bizonyságát.

Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2008

Albert-Lőrincz Márton