pÁRBESZÉD A SPIRITUALITÁSRÓL
Fabrice Blée-vel a Théologia.fr nevű francia teológiai honlap szerkesztője beszélget

 

Théologia.fr: Ön francia származású, az ottawai egyetemen tanít, ugyanakkor jól ismeri a buddhista hagyományt. Beszéljen erről a nem mindennapi spirituális és akadémiai útról.

Fabrice Blée: Minden a haláltudatra való ráeszméléssel kezdődött: minden, ami felépül és egyesül ezen a világon, előbb vagy utóbb megsemmisül, szétválik. Ehhez adódott a pihenés reménye, amiben minden visszanyerheti az értelmét. Beláttam, hogy az ebből a lelkiállapotból adódó kérdések mindenek felett fontosak; lehetetlen volt őket elhallgattatnom, nem vennem tudomást róluk. Kamaszkoromban elhatároztam tehát, hogy ezeket a kérdéseket helyezem az életem és tevékenységem középpontjába. A többi már a találkozások és az események nyomában alakult ki.

Eleinte nem volt szándékom, hogy a vallásközi találkozásnak szenteljem magam, nem is voltam tudatában ennek; párbeszédben találtam magam hirtelen, amikor egy kényelmetlen helyzetet próbáltam elfogadni, amiből nem menekülhettem. Gyermekkorom kereszténysége nem volt képes az igényeimet kielégíteni. Elég korán megtaláltam a buddhizmusban a teret ezek táplálására. Nagy volt bennem a lendület, hogy túllépjek a könyveken, hogy teljes valójában ismerjem meg ennek a vallásnak a világát, meg voltam győződve, hogy a hiteles átváltozás útját fogom megtalálni a diskurzusokon túl, a jó és a rossz megmerevedett fogalmain túl, amihez egyféle keresztény mentalitás szoktatott. Ettől kezdve a buddhizmus nagyon vonzott, elméleti és gyakorlati tanítások révén érett meg Strasbourgban, tibeti mesterek segítségével, Montrealban, a zen által Japánban, a vipassana által Indiában. A buddhizmus közel áll hozzám, a világértésem szerves részét képezi, és nem tudnám elképzelni, hogy ne hivatkozzam rá.

Meg kell jegyeznem azonban, hogy nem éreztem soha szükségét annak, hogy elforduljak katolikus neveltetésemtől, amiben részesültem, akárcsak a falu többi gyermeke. Ellenkezőleg. Minél mélyebben ismertem meg egy másik vallás világát, annál inkább vissza kellett térnem ahhoz a vallásos és kulturális örökséghez, aminek a hordozója voltam, anélkül, hogy tudtam volna róla, ennyire összeköt azokkal, akikkel ez az örökség egybekapcsol a támpontok és nevelés révén. Más spirituális utakra való nyitás és az a törekvés, hogy a kereszténységben a jelenségek mögött megtaláljam az igazi forrást, az élő vizet, kettős mozgást jelent: ez adja az én teológiai elköteleződésemnek az értelmét már első tanulmányaimtól kezdődően a mai napig. Ez a mozgás akkor körvonalazódott, amikor plébánosom tanácsára 19 évesen elhagytam Champagne-t az elzászi fővárosért. A Strasbourgi Egyetem protestáns teológiai karán tanultam 1986-1989 között. Ez az időszak a másság felfedezésének ideje volt. Megismertem egy egészen más Franciaországot, az elzászi lutheránusok és kálvinisták országát, nagyon jó emlékeim vannak róla. Két évet töltöttem a protestáns szemináriumban, a Szent Tamás-templom mellett, ahol Albert Schweitzer szokott prédikálni. A környezet elősegítette a stúdiumokat. Nagyon csodáltam a tanárok bibliai nyelvismertét, azokét is, akiknek nem volt kimondott szakjuk a Szentírás. Így utólag áll össze, hogy a szisztematikus teológia, a dogmatika, a kereszténység története, az egzegézis és a lelkivezetés mennyire egyetlen egységet alkotnak, és ez az egység adta a tanítás erejét. Ugyanezekben az években látogattam az európai tibeti buddhista intézetet Kuttolsheimban, egy Strasbourg melletti gyönyörű kis elzászi városkában, ahol havonta egy hétvégén Shérab Gyaltsen Amipa Láma, szerzetesi nevén Skayapa (Svájc, Rikon) tanításait hallgattam. Itt hiteles buddhista tradíciót ismerhettem meg, egyszerűt, megfosztva mindattól a fantázia szülte világtól, amit a nyugati irodalom (amihez én hozzájuthattam) leírt.

A protestantizmussal és a buddhizmussal való megismerkedésem természetesen újabb kérdések megfogalmazásához vezetett. Saját identitásom megkeresésére ösztönzött, arra, hogy megtaláljam a jelenségek mögött azt a specifikumot, ami néha nagyon felszínesen mutatkozik meg. Még mindig az volt az érzésem azonban, hogy nehéz megformálni ezt az identitást, hogy Jézus nem akadály a más hiten levővel való találkozásban...

A kérdések csak halmozódtak bennem, amikor Gabriel Vahanian, akinek diákja voltam, ezt a megjegyzést tette egy napon: Blée úr, mit keres ön itt a teológiai karon? Isten halálának a teológusa és Mircea Eliade barátja talán azt akarta ezzel sugallani, hogy a helyem nem a teológiai, hanem a vallástudományok karán lenne? Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, pedig meg voltam győződve arról, hogy a helyem a teológiai karon van, annak ellenére, hogy nem éreztem se papi, se lelkészi, se szerzetesi hivatást. Nagyon korán megtanultam tehát inkább a kérdéseimből élni, semhogy leragadjak mesterséges és nem kielégítő válaszoknál. Egyik példaképem is segített ebben, Gérard Siegwalt professzor, aki bár lutheránus, tanítványaival megszerettette a katolikus misztikát, és nem rejtette el előlük a zen iránti rokonszenvét sem.

Hogy mennyire a helyemen voltam a teológián, az a Montreali Egyetemen folytatott tanulmányaim során derült ki, 1989-1999 között, amikor az új vallások információs központjának (CINR) a könyvtárosa kezembe adta az északamerikai vallásközi monasztikus párbeszéd szervezetének hírlevelét. A reveláció erejével hatott rám. Magamra tudtam találni végre ebben a több évtized óta a katolikus egyház szívében élő és az elkötelezett vallásközi dialógust folytató spirituális tapasztalatban. Összhangban voltam ezekkel a szerzetesekkel és szerzetesnőkkel, bencésekkel és trappistákkal, akik hagyományaikat megőrizve nem féltek attól, hogy megismerj enek más vallási univerzumokat a maguk lehető legnagyobb mélységében. Ebben a mozgalomban dolgozni nagyon imponált nekem. Richard Bergeron elismert teológus, a CINR alapítója támogatott, nyolc éven keresztül a mentorom volt. Azt tanácsolta, keressem meg a monasztikus vallásközi párbeszéd-mozgalom egyik felelősét, s kérdezzem meg tőle, lehetne-e e témából doktori értekezést írnom. 1992-ben Rómába repültem, ahol Armant Veilleux, az 1978-ban létrehozott amerikai mozgalom első elnöke várt. Visszatérésem után megszületett a döntés: teljesen a monasztikus történelem új lapjának szenteltem magam, hiszen ez arra várt, hogy valaki elmesélje.

Itt fedeztem fel a vallásközi párbeszéd világát, minden hálózatát világszinten, szemlélődőivel, teológusaival, buddhistákkal, hindukkal, muzulmánokkal. Ezenfelül a monasztikus tapasztalatban megtaláltam azokat a módokat, ahogyan megérthettem és megfogalmazhattam Kanadában élő franciaként saját viszonyomat a vallási mássághoz. A buddhizmus sokat hozott nekem személyes szinten; még fontosabb, hogy egy másfajta keresztény létezési módhoz vezetett el, egy másfajta módjához a másik ember szeretetének és elfogadásának. Nem annak más hite ellenére, hanem hitével, hiedelmeivel együtt tanultam meg őt elfogadni. Ekkor adták át nekem a montreali egyetem teológiai karán az első kurzusokat a keresztény vallás és a más vallások közötti viszonyról. 1995-2000 között tanítottam az egyetemen, közben írtam a disszertációmat. A tanítás sokat segített abban, hogy gondolataimat jól megformáljam, reflexióimat elmélyítsem. Így már sokkal alkalmasabb voltam arra, hogy elfogadjam a szerzetesek tapasztalatait. Ők annak a szükségességét támasztották bennem, hogy egy olyan keresztény spiritualitást műveljek ki magamban, ami képes a párbeszédre, és ráébresztett annak fontosságára, hogy gondolkozzam ennek az új útnak a teológiai alapjain is, egy olyan teológián, ahol a másik hívő privilegizált helyévé válik az én Istennel való egyesülésemnek - mindenki javára.

A keresztény szerzetességről gyűjtött tapasztalataim alapján megvédtem a disszertációmat, utána, 2000 elején Japánba mentem. Szükségét éreztem annak, hogy megismerjem azt az Ázsiát, amelyről annyit hallottam, de azért is, hogy egy radikális aszkézis segítségével érinthessem lényem legmélyebb rétegeit, elhallgattatva magamban azokat a hajlamokat, amelyek szerint mindent fogalmakon és gondolatokon keresztül próbálok megközelíteni. Biztatott erre Pierre-Francois de Béthune belga bencés a II. pasztorális gyűlésen, amit a Keleti Utak Brüsszelben szervezett 1999 novemberében. Ő javasolta, hogy a buddhizmust saját földjén ismerjem meg. Néhány hónappal később a Rinzai á Mishima tradíciójú ryutaku-i zen monostorban voltam a Fujiyama lábainál. Három hónapig maradtam itt, és még kétszer visszatértem ide a téli sesshinekre 2001-ben és 2002-ben. Ezeket az utazásokat Paul Renaudnak s a párizsi külföldi missziónak köszönhetem. A zen monasztikum tapasztalata meghatározó volt személyes és szakmai fejlődésem szempontjából egyaránt. Erről próbáltam értekezni egyik cikkemben, amit az európai buddhista egyetem honlapján közölt ennek egyik alapítója, Eric Rommeluere (www.zen-occidental.net).

Japán után India következett 2001-ben. Az volt a szándékom, hogy együtt dolgozzam Michael Amaladoss indiai teológussal, akit Brüsszelben ismertem meg két évvel korábban. Szerettem volna jobban megismerni vallásközi párbeszédnek a szubkontinensen élő keresztény kisebbség számára mutatkozó kihívásait. Több hónapig Delhiben, majd Madrasban (Chennai) voltam. Utazásom célja elsősorban tudományos volt. Hamar megértettem, hogy megélni Indiát több mint egyszerű turistaélmény: intenzív spirituális tapasztalatot és országismeretet jelent. Nincsenek meg itt azok a szabályok és határok, amelyekhez a nyugati ember hozzá van szokva. Indiában van valami, nem tudom, minek nevezzem, ami megérinti a szívet, rögtön abban a pillanatban, amikor az ember elfogadja, elengedi magát és sebezhetőnek mutatkozik.

Ezek az ázsiai utazások, emberi, spirituális és vallásközi tapasztalatok táplálták teológiai reflexióimat a vallásközi párbeszéddel kapcsolatban, amelyek kedvező visszhangra találtak Bertrand Roynál, a québeci külföldi misszió atyjánál. 2001-ben meghívott, hogy előadást tartsak a Szent Pál Egyetemen, ahol azóta is tanítok. Tanításom két tengelyen nyugszik: a keresztény spiritualitás és a vallásközi párbeszéd.

Még egy utolsó szakaszt említenék meg, mert ez összeköti tanulmányi éveimet utazásaimmal és egyik könyvem megjelenésével. 2003-ben lehetőségem volt részt venni egy kutatásban a washingtoni Georgetown Egyetem Woodstock Theological Centerében. Ez jó alkalom volt arra, hogy távolságot teremtsek mindattól, amit Ázsiában tapasztaltam, és hogy újraírjam a doktori disszertációmat, új ötletekkel is gazdagítva azt. 2004-ben adta ki a Mediaspaul Az alteritás sivatagja, a vallásközi párbeszéd spirituális tapasztalata címen, 2006-ban olasz fordítása is elkészült.

Théologia.fr: Az ön könyve első darabja a Mediaspaul Spiritualitások párbeszéde című sorozatának. Miért és hogyan határozta el ennek a sorozatnak az elindítását?

F. B.: A sorozat nem elszigetelt vállalkozás gyümölcse; mintegy 15 év alatt megérlelődött mindaz, ami foglalkoztatott. Fontosnak tartom, hogy teret nyissak hasonló érdeklődésű emberek számára, hogy találkozhassanak, tanulják meg ismerni egymást és kicserélni látásmódjukat. Ez igaz a vallás területén is. Bármi legyen is a kultúrája és a vallása, a hívő egy láthatatlan és szimbolikus világ, egy minden megértést meghaladó remény függvényében határozza meg a saját világát, az életét - és érti meg a környezetét. Hát nem éppen itt keresendők legmagasabb törekvései, és itt táplálja azt, ami a legjobb benne? Az emberiség nagy művészi alkotásai ezt bizonyítják, az építészettől az irodalomig, a zenén és táncon keresztül. De ezen a területen képes ugyanakkor a legrosz-szabbra is; a történelem gyakran emlékeztet erre. Ez azt mondja, hogy a vallás árnyoldala nem egy végzetszerűség; abból táplálkozik, hogy az ember megelégedik önmagával, és az az illúziója, hogy birtokolja a teljes igazságot. Másképpen fogalmazva a kommunikáció hiányából húz hasznot, abból a nehézségből, hogy a másikat meghallgassa és tanuljon tőle.

Ezért van az, hogy ha különböző vallások hívei között egy hallgatólagos vágy fogalmazódik meg egymás megértése iránt. Fontos megadni a lehetőséget ennek kibontakozásához. Ennek a vágynak a növekedése láttán indítottam és vezettem először Hitek párbeszédben címmel egyórás rádióadást Montreal körzetében 1992-1995 között, és 1998-ban még hat hónapig a Montreali Egyetem teológiai fakultásának költségén. A különböző kultúrákból és vallásokból származó meghívottaim szívesen beszéltek mindarról, ami őket a leginkább jellemezte, ami értelmet adott hitüknek, magatartásuknak, ami még inkább hozzásegített engem ahhoz, hogy víziójuknak nagyszerűségét megértsem.

Kétségtelenül számomra is egy módja volt ez annak, hogy jobban megértsem saját törekvéseimet, saját kultúrámnak és vallásomnak jellegzetességeit.

Ez a vágy természetesen továbbra is élt bennem, de a monasztikus vallásközi párbeszéd hatására ez a vágy egyre inkább arra irányult, hogy kidolgozzam a párbeszéd keresztény spiritu-alitását. A más vallásokkal való találkozás ma vitális szükséglet, tehát annál is inkább meg kell neki adni azt a spirituális alapot, amit megérdemel, hogy mély és tartós hatása lehessen. Ezért a keresztényeknek, akik érzékenyek erre, szükségük van arra, hogy ismerjék egymást, még inkább, hogy felismerjék egymást egy közös törekvésben, mert itt egy kollektív feladatról van szó. Hogy szerzetesek, papok, laikusok egyaránt szükségesnek érzik ezt, bárhol legyenek is, és bármilyen kontextusban részesedjenek ezekből a tapasztalatokból; ez azért is nagyon hasznos, mert akik ezeken az új utakon haladnak, sokszor egyedül érzik magukat kezdeményezésükkel, és környezetük nem igazán érti meg őket. Ezért a Mediaspaul kiadó igazgatójaként Gilles Coillicelli 2001-ben kért tőlem egy könyvet a vallásközi párbeszédről, én pedig egy egész sorozatot javasoltam a vallási párbeszéd tapasztalatáról. A sorozat azon a meggyőződésen nyugszik, hogy a jövő keresztény spiritualitásának két mozgalomból kell megszületnie: Isten misztikus kereséséből és a más vallások iráni vendégszeretetből.

Théologia.fr: Már kilenc darabja készült el ennek a sorozatnak. Mi szerint választja ki a témákat, a szerzőket?

F. B.: 2004-ben három kötettel indult a Spiritualitások párbeszédben sorozat. Tudtommal ez az egyetlen, amely a vallásközi párbeszéd spir ituális összetevőjére fekteti a hangsúlyt. Ami az egységét biztosítja, vagyis az irányelv a következő lenne: a kultúrák és vallások mai találkozása felkínálja a keresztények egy igen nagy csoportja számára, hogy a vallásos mássággal egy mély és benső párbeszédet folytasson. Adaptálni egy buddhista, hindu meditációs technikát missziós vagy személyes motivációval, házasságot kötni egy más hagyományokkal rendelkező személlyel, vagy éppen egy ilyen házasságból származni - mind olyan helyzetek, amelyekben a vallásközi párbeszédet önmagában hivatásként, spirituális útként lehet megélni. Ebben az esetben a hívő kívül van a kitaposott ösvényeken, keresi az új életmódot, és próbálja kialakítani a kapcsolatait Istennel és másokkal, a másik egyetemes igazságának a komolyan vételére alapozva.

A sorozat ezeknek az új, prófétai utaknak a kutatására, a dialógus spi-ritualitásának kidolgozására vállalkozik, amelyben vallásosnak lenni annyit tesz, mint vallásközinek lenni. Tehát nem az a célja, hogy a különböző vallásokatnagyvonalakban bemutassa, hogy megmagyarázza, mi a buddhizmus, a hinduizmus vagy az iszlám, nem is a dialógus teológiájának szintézisét adni. Inkább vallásközi tapasztalatokat mutat fel, módozatokat arra, hogy miként élheti meg az ember a saját hitét úgy, hogy közben befogadjon tisztelettel és őszintén egy más módon való érzést, gondolkodást és hitet.

Úgy mutatkozik meg, mint a a gondolkodás és a megkülönböztetés helye, amely a dialógus révén minden több hagyomány találkozási pontjánál egy spirituális útkeresésben elkötelezett emberhez szól, vallástól és kultúrától függetlenül. Ehhez a szerzőknek azt a kihívást adja, hogy megteremtsék az egyensúlyt a tanúságtétel és a szisztematikus elemzés között, hogy minden kötetben érintsék a dialógus és a tapasztalat egy-egy aspektusát, hogy rájöjjünk ennek komplexitására, hogy tisztán lássuk az alapokat, a folyamatot, a kihívásokat és a következményeket.

A első darabja Az alteritás sivatagja. A vallásközi párbeszéd spirituális tapasztalata (2004) című kötet, amely a megalapozó tapasztalatot mutatja be, a más vallások kontemplatív szerzeteseivel párbeszédben álló bencések és trappisták nem túl régi és csak kevéssé ismert mozgalmának kalandját és kihívásait. Ez a továbbiak alapja, egyszerűen azért, mert a monasztikus tapasztalat az elsődleges vonatkoztatási pont. Ez utóbbit egyébként három másikkal kombinálja (élet, tevékenységek és specialisták) a Missio et dialogo (1984) pápai dokumentum. Az egyház szívében ezek a szerzetesek ihletforrásnak számítanak, és garancia a keresztények számára a megkülönböztetés szempontjából, mindazon keresztények számára, akik hisznek a mély és belső párbeszédben, ami előnyös magatartást jelent számukra a Krisztus-misztérium megtestesülése szempontjából. Ebben a könyvben a mozgalom történetét és értelmezését írtam meg, tengelye a kereszténység és más vallások szemlélődő imagyakorlatainak kapcsolata.

A következő a kanadai Richard Ber-geron könyve, Az egyházon kívül, kegyelemmel teljesen. Egy dialógust igenlő teológiáért és a vallásközi párbeszédért. Ez a belső dialógus teológiai alapjairól szóló reflexió. Nem elég nagy dolgokat megélni a vallási alteritás elfogadásában, meg kell teremteni a módozatokat arra is, hogy teológiailag is belegyökereztessük abba a hagyományba, amelyben ezt megéljük. Ez a feltétele annak, hogy értelmet nyerjen, hogy fejlődhessen és átadódhasson. Bergeron a Montreali Egyetem teológiai fakultásának emeritus professzora. A teológiát kihívás elé állítja: le kell tennie az elméleti alapjait a dialógus spiritualitá-sának, és ezt Jézust követve kell tennie, azt a Jézust, aki kapcsolatban volt a zsidó közösségből kizártakkal is. Vizsgálnia kell a keresztény mozgalom pogány területeken való kibontakozását és fejlődését nyugaton. Megmutatja, hogy a kizárólagosságot hirdető tendenciák ellenére, amelyek sokáig domináltak az egyházban, a keresztény spiritualitás a megbékélésen alapszik, az idegen befogadásán, a vélemények pluralitásán, és még inkább a Szentlélek tevékenységén, aki számára nincs zsidó, sem görög, hanem csak új ember.

A Szentlélek amerindián. Indián vallások találkoznak a kereszténységgel (2004) című könyv szerzője Achiel Peelman flamand származású oblátus pap, az Ottawai Egyetem teológusa. Rámutat a párbeszéd tapasztalata és a keresztény misszió megélése közötti szoros kapcsolatra. Az evangélium inkulturációja nem életképes a befogadó kultúra vallási koherenciájának belső megértése érdekében tett erőfeszítés nélkül. A keresztény missziók szakaszait idézi, anélkül, hogy elfeledné a kihívásokat, amelyek előtte állnak, a szerző saját tapasztalatát mondja el, amit a kanadai bennszülöttek között szerzett. Azon kevés nyugati pap közé tartozik, akiket beavattak az indián rítusokba. Úgy beszél a tapasztalatáról, mint egy másik világba történő leszállásról; kettős átmenetként írja le ezt: egy számára családias és tudatos univerzumból az ismeretlen tudattalanjába. Behatolni a láthatatlan világba - ez a kaland arra vezet, hogy saját mélységeit kutassa addig a pontig, ahol feltűnik a határ a lélek és Isten között. Ennek a találkozásnak a szívéből meghívja a keresztény embert, hogy beteljesítse küldetését; nem úgy, hogy befejezze a gyarmatosításkor elindított asszimilációt, hanem éppen ellenkezőleg, vállalja ennek a felelősségét, ismerje el az évszázadokon át tartó ellenállást az egyház és a bennszülöttek között, értse meg ennek természetét és szimptómáit.

Táncoló kozmosz. Út a harmóniához (2005) Michael Amaladoss indiai jezsuita teológus műve. Nem alapjában és folyamatában érinti a párbeszéd tapasztalatát, hanem a spirituális integráció felől, ami előbb vagy utóbb bekövetkezik. Eredeti módon mutatja be, hogy benne a kereszténység és őseinek vallása, a hinduizmus hogyan találkozott, elősegítve egy olyan spiritualitást, ami a kereszténység misztériumának új dimenzióira is nyitott. Egy más hagyomány bizonyos elemeinek beépítése saját keresztény hitébe a dialógusfolyamat részét képezi, az asszimiláció viszont akadályt állít elé. Asszimilálni annyit tesz, mint bekebelezni úgy, hogy elveszíti idegen voltát; elszakadnak attól a környezettől, ahonnan származnak, megfosztják őket másságuktól, attól, ami egyedivé, jellegzetessé teszik őket. Ezzel együtt a dialógus lehetősége rögtön szertefoszlik. Az integráció egy hallgatólagos megértés következményeként elmond valami olyat, amit a keresztény hagyomány még nem mondott el.

A béke útja. Buddhista meditáció a kereszténységben? (2005) Mayeul de Dreuille, francia bencés szerzetes könyve. A megújult missziós munka és a monasztikus vallásközi párbeszéd mozgalmának egyik úttörője a pasztoráció realitásában közelíti meg a témát. A bencés szerzetesek tapasztalatait írja meg 1960-tól. Sok nyugati élt meg mély és misztikus tapasztalatokat a buddhizmussal és a hinduizmussal való kapcsolat során, mégis amikor közöttük fellépett az igény, hogy visszatérjenek saját kulturális és vallási gyökereikhez, anélkül azonban, hogy a Keleten szerzett tapasztalataiktól teljesen elforduljanak, sokan közülük keresztény monostorokba kérték felvételüket. A helyzet ismeretében kellett tehát befogadni őket, minden komolysággal és nyitottsággal. A szerzeteseket arra biztatták, hogy ismerjék meg minél mélyebben, belülről ezeket a spi-ritualitásokat. De ez a követelmény természetesen alapvető kérdéseket vetett fel. A szerző ebbe a vitába enged betekintést, ami kulcsfontosságú és aktuális a keresztény párbeszéd spiritualitása számára. A következtetés az, hogy a zen és a jóga adaptációja nem lehet pretextus a könnyebb dialógusra, sem a vallások fúziójára, amit arra alapoznak, hogy mindenikünkben a végtelennek ugyanaz a megtapasztalása rejtőzik.

Találkozás az iszlámmal. egy összetett és elkötelezett párbeszéd útja című könyvben Pamela Charbieh fiatal libanoni kutató, a vallástudományok doktora, arra mutat rá, hogy a vallási alteritással való bensőséges kapcsolat helyévé válhat a saját identitásunk megnyilatkozásának.

Nyilván a vallásközi párbeszéd megköveteli, hogy elsődlegesen a saját hagyományunkban való jártasságot mélyítsük el és fejezzük ki saját hitünket. Még inkább igaz ez egy egzisztenciális dialógus és a vallások közötti párbeszéd esetén, ahol magunkévá kell tennünk egy másfajta gondolkodásmódot, érzésmódot, imamódot, egy olyan dialógus esetén, ahol a mással való kapcsolat bensővé válik, amelyet teológiai és spirituális valóságával fogadunk be. Ez a követelmény nem vesz el semmit ugyanakkor a tényből, hogy lehetséges legyen, akár a párbeszédfolyamat során is önmagunkká válni és ráébredni arra a spirituális és vallási örökségre, aminek hordozói vagyunk. Háborúból szabadulva Pamela Chrabieh saját útját rajzolja meg ebben a könyven Libanontól Kanadáig, amely során állandóan mélyíti maronita keresztényként saját vallási és spirituális identitását az iszlám felé való fokozatos nyitás közben. Tanúságtétele és az ezeket strukturáló reflexiók a remény forrásai: lehetséges, hogy a másik felé nyújtsuk a kezünket, hogy szeressük, még akkor is, ha egészében ezt a másikat ellenségként érzékeljük.

A csend végtelen visszhangjai. Egy kelet felé nyitó keresztény spiritualitás felé (2006). Jean-Bernard Simon-Vermot, a svájci Saint Maurice apátság kanonoka azt jelzi könyvében, hogy a spirituális találkozás a kelet és a nyugat között nem csak egy kereszteződési pont korunk számára egy olyan misztikus teológia kidolgozásában, amely mindenkihez szól és megmutatja az isteni mű szerepét a szekularizált világban, hanem hogy lehetséges megvalósítani úgy is, hogy óvatosan és merészen visszautasítjuk a felszínes identifikációt egyesek tapasztalataival. A tapasztalat párbeszéde meghív bennünket saját belső tereink felfedezésére, ahol a keresztény ember számára ismeretlen módon tevékenykedik a Szentlélek, akit senki sem monopolizálhat. A szerző arra hív, hogy újra megragadjuk az isteni energia misztikus dimenzióit, amelyik az egyén megistenítéséhez vezet. Ehhez hozzáértően értelmezi a keresztény szemlélődő életet és a hindu antropológiát, beleértve a jóga gyakorlatát.

Albert Low könyve, Hakuin mester kohójában. A megvilágosodás gyakorlata a zenben (2007) a spirituális hagyományok velejébe vág. A keresztény és a buddhista arra van hivatott, hogy visz-szatérjen saját hagyománya lényegéhez, ehhez a minden tapasztalaton túli

alapvető tapasztalathoz. Elismert és tisztelt zen mester, angol származású kanadai. Nem szó szerint tárgyal a kereszténység és a buddhizmus közti párbeszédről; felajánlja azok számára, akik ebben elköteleződtek, hogy a hit és istenkeresés tapasztalatcseréjének kihívását elmélyítsék. Egyfelől visszautasítja a relativizmust. Nem minden spirituális tapasztalat azonos; nem minden vallásnak ugyanaz a célja. Másfelől felhívja a figyelmet arra, hogy ne tévesszük össze a zen mestert, akit csak nagyon ritkán és nehezen lehet találni, azzal, aki annak nevezi magát, anélkül, hogy eljutott volna a megvilágosodásra, hogy megértené határait és az azokhoz kapcsolódó ígéreteket. Íme egy kulcsfontosságú hozzáállás keresztény kontextusban, ahol a keleti vallások amalgámja egy reális kísértés. Végül is ez a könyv arra jó, hogy a keresztény ember tisztán lássa a zen körvonalait, hogy jobban megragadja azt a megvilágosodott tekintetet, ami a lényege, visszavezetve őt innen saját magához, ahhoz, ami elválasztja a saját útját a másokétól, ami egyedivé teszi.

Végezetül Joseph Baxer könyvében - Élni az interkulturalitást. Út a vallások és kultúrák találkozási pontjához (2007) -Robert Vachon La Salette-i kanadai pap életéről tesz tanúságot, aki teljesen a vallásközi párbeszéd tapasztalatának szentelte magát, nehézségeit vállalva, ígéreteiben remélve. Ez a könyv megmutatja, hogy mielőtt a többség integrálná, az új magatartásformák, harcok és gyötrelmek tárgyát képezik azon úttörők számára, akik befogadják, de kitartás, türelem és hit által sokak hasznára építenek utakat. A II. vatikáni zsinat a világhoz való új viszonyulási módot hirdetett meg, éppen ezek által a kalandvágyó emberek által, ami realitássá vált. A szerző bevezet minket az egyház történelmének ezen fordulópontjának titkaiba, amelynek megvannak az erős oldalai és a határai egyaránt, miközben elmesél egy nem mindennapi életrajzot. Robert Vachon két olyan törekvés mentén rajzolta meg életútját, ami elé mások állították, de amit ő teljes szabadsággal tudott elfogadni. Az igazság belső keresése, ami elvezeti egy egyre szem-lélődőbb és apophatikusabb imához, és a vágy, hogy lássa: különböző vallású és kultúrájú emberek megértik egymást. Egy hivatás születésének lehetünk tanúi, annak nehézségeit és sikereit látva, és ezzel együtt egy kultúrák és vallások közötti párbeszédet elősegítő kanadai központ kifejődésének, amelynek ma már nemzetközi vonatkozásai vannak.

Hozzátenném, hogy ez a sorozat a széles közönséghez szól, ennek a mozgalomnak a szolgálatában áll, amelyik több évtizede, a katolikus egyház szívében, újra megragadja a hegyi beszéd evangéliumi erejét, az ellenségszeretet fontosságát, az ellenségét, aki a történelem folyamán sokszor az volt, aki ugyan imádkozott és hitt - de másképpen, lett légyen ez eretnek belülről vagy pogány kívülről.

Théologia.fr: Mi mai kutatásainak az iránya?

F. B.: Eddig próbáltam megérteni a vallásközi párbeszéd keresztény spiritu-alitásának jelentését. Hogyan válhat az én más vallású embertársammal való kapcsolatom az Istennel való találkozás helyévé? Hogyan lehetséges az, hogy a vallási alteritás nem veszélyezteti az én hitemet, hanem éppen ellenkezőleg: segít életszerűbben kifejezni azt. Megannyi kérdés az értelmi tér kihívásaival és gazdagságával kapcsolatban, amelyeket az alteritás sivatagjának képén keresztül válaszolhatok meg. A keresztény spiritualitás alapvetően sivatagi spiritualitás. Nem azért, mert minden esetben megkívánja a világtól való ilyen mértékű elszakadást, hanem azért, mert megköveteli a Lélek sugallatainak követését a lecsupaszítottság terében.

A történelem folyamán ez a tér Egyiptom és Szíria pusztáival volt azonos, majd az európai monostorokkal. Ma az emberiségnek nagy szüksége van élő erőforrásra ahhoz, hogy jövőjét biztosítsa; eltávolodni tőle ma már nem megoldás. Mégis: a sivatagba való meghívás ma is elhangzik. De most a sivatag nem egy száraz földrajzi terület, és nem is egy monostor; sokkal inkább a másikhoz való kapcsolatomban valósul meg, akit tisztelek és szeretek az ő vallásos és spirituális másságával együtt. Nem egy aszketikus gyakorlatról, egy meditációs technikáról vagy sajátos életstílusra való rátalálásról van itt szó elsősorban, hanem arról, hogy a pluralista kontextusban ragadjuk meg újra megújult erővel azt, ami a mienk, Jézus parancsát: imádd Istent, és szeresd felebarátodat, mint saját magadat.

A 20. század a globalizáció kora, amikor rádöbbenünk arra, úgy, ahogyan eddig még soha, hogy mennyire sok szinten függünk egymástól: egyének, közösségek, nemzetek. Nincs tehát más sorsunk, mint a közös. Az emberiség jövője a másikhoz való viszonyulásunkon áll vagy bukik. Erről tanúskodik a másság sivatagja kifejezés. Először oxymoronnak tűnhet: a sivatag az elszigetelődés jelentését hozza fel, a csend, a szárazság, az élet hiánya; ezzel szemben a másság együttélést feltételez, mozgást, teljességet, termékenységet. Ez a két realitás mégis nagyon jól társítható. Nem azért, mintha a másik feltétlenül a pokol lenne, ahogyan ezt Sartre sugallja Huis clos (Zárt ajtók) című darabjában. A másik konfrontál minket; örökre hozzánk van kötve; fejlődésünk hozzá van kötve, és arra gondolni, hogy lehet elszigetelten élni,

illúzió. Tetszik vagy nem, többé-kevésbé el vagyunk kötelezve a másik ember felé. Senki sem menekülhet meg ettől az interakciótól, ami mindenikünkben mindent strukturál. Meg lehet tenni, hogy nem veszünk tudomást róla, de akkor a pokol nagyon közel van, vagy pedig elfogadni; ebben az esetben a sivatag vár minket, egy körülhatárolhatatlan hely, olyan, ahová a Lélek Jézust is vezette keresztsége után. Ez nem az élettelenség, és nem is a büntetés helye, hanem a száműzetésé egy termékeny föld felé, az ígéret földje felé, ami a páratlan szeretet királysága.

Engedni, hogy a Lélek szabadon működhessen bennünk nem azt jelenti, hogy el kell szigetelődnünk, hanem hogy önmagunkat meg kell haladnunk. Konfrontálódni kell saját ellenséges érzületünkkel, és kapcsolatba lépni saját egoista tendenciáinkkal, hogy jobban felülkerekedhessünk rajtuk. Jézust a Lélek keresztsége után, nyilvános működésének megkezdése előtt Júdea pusztájába taszítja és próbára teszi. Itt a názáreti Mesternek választania kell Isten országa és a földi hatalom között. Hasonlóképpen, pluralista és dialogikus kontextusban, a Lélek a vallási másság pusztájába vezeti a keresztény embert, ahol a hiteles imádság forrásainál megnyilatkozik számára más utakon is. És ugyanitt a kereszténynek jövőjét meghatározó döntést kell hoznia: az önmagának való elég és arrogancia vagy ellenségszeretet és alázat.

A párbeszéd spiritualitásának kihívása nem a mindenáron erőltetett béke, hanem a hiteles nyitás a másik felé, ami lehetetlen a Léleknek való alávetettség nélkül. Egy ilyen spiritualitás - véleményem szerint - kulcsfontosságú a vallások találkozása szempontjából. A teológiának több figyelmet kellene szentelnie annak, hogy jobban megragadhassa ennek határait és ígéreteit. Ennek ellenére nem kezelik saját értéke szerint az erre irányuló törekvéseket, még a dialógusra nyitott teológusok körében sem. Szívesen végeznek el különféle peremmunkákat, éppen egoista módon, kevéssé érzékenyen egy igazságtalansággal és egyenlőtlenséggel aláaknázott társadalomra.

Ez az a helyzet, ami engem igazán érdekel, és amit próbálok megérteni legutóbbi kutatásom során. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, ez szoros megközelítése négy hivatalosan is elismert párbeszédtípusnak és a köztük lévő kapcsolatnak. Az élet, a tevékenység, a szakemberek és a tapasztalatok párbeszéde nem négy különböző dialógus, amelyek egymástól függetlenül működhetnek, és amiből ki-ki válogathat aszerint, hogy neki melyik felel meg jobban. Ha így lenne, hierarchiát kellene felállítanunk közöttük, és prioritásaink szerint bánni velük. Ebben az esetben sokan a tevékenységet látnák sürgetőbbnek a vallási tapasztalattal szemben.

Ezt a megközelítést elutasítom, mert nem egyeztethető össze a dialógus komplexitásával. Ezek a típusok egyetlen dialógus megnyilvánulási formái, egyenlő figyelmet igényelnek. Csak így lehetünk képesek megragadni ennek a keresztény hivatásként értelmezett párbeszédnek a gazdagságát. És ez nem egyetlen ember feladata. Mindenki saját karizmájának mértékében hivatott a dialógusra, és előnyben részesíthet bizonyos aspektusokat. De szükséges az együttműködés, a tapasztalatcsere, hogy a dialógus típusai egymást megtermékenyíthessék.

Ebben a megközelítésben a dialógus helytálló; meg lehet benne látni egy lapvető aspektust, és szerencsétlen megoldás lenne elhanyagolni annak ürügyén, hogy elszigetelve látjuk valódi törekvéseinktől vagy aggodalmainktól. Íme, erre szeretnék reflektálni először előtérbe hozva a spirituális dialógus politikai természetét és a tényt, hogy a dialógus garantálja minden vallásközi találkozásnak a Lélek csendjében való gyökere-zését. Felajánlani magunkban egy teret a másik számára - ez az egyetlen módja a másság tiszteletben tartásának, és kitartani a dialógusban mint egy spirituális aktusban, nem provinciális érdekek kiszolgálásaként. Természetesen ez nem jelenti a realitástól való elszakadást, hiszen ennek vannak társadalmi következményei; az együttélés vízióját hordozza magában, társadalmi és egyházi közösségek struktúráit, azok jobb megértését érinti.

Théologia.fr: A vallásközi párbeszéd jövőjét hogyan látja, van-e alapja az optimizmusnak?

F. B.: Annyira lehet bízni a vallásközi párbeszéd jövőjében, amennyire az emberi lényben! Az erőfeszítés annak érdekében, hogy találkozzam a másikkal hitében és hiedelmeiben, és nem ezek ellenére, véleményem szerint ez a legmegfelelőbb magatartás, amelyen keresztül a mai egyház újra meghatározhatja szerepét a pluralista társadalomban, kimondhatja újra jelenlétét, megragadhatja saját küldetését egy állandóan változó világban.

A vallásközi párbeszéd jövője önmagában egyáltalán nem nyugtalanít. A keresztények többsége, még a legkonzervatívabbak közül is sokan, elismeri ennek szükséges és sürgető voltát, és nem csak azért van ez, hogy védjék a missziós, gyakran ellenséges területen élő egyházat. Félelmeim inkább a jól értésre és a gyakorlatba való átültetésre vonatkoznak. A párbeszédet továbbra is bátorítni fogják, de vajon milyen logika szerint és milyen szándékkal?

Különösen 2001. szeptember 11-e óta nagy a kockázata annak, hogy diplomáciai párbeszéddé alakítsuk, mert sok politikai konfliktusnak vallási színezete is van. Ez is kétségtelenül fontos és szükséges, de a vallásközi párbeszédet semmi esetre sem kellene erre redukálni. Az egyházi vezetőket az a veszély fenyegetheti, hogy ezt a párbeszédet valamiféle kereskedelmi, egyezkedési szellemben folytassák, és ezzel aláássák a spirituális szinten folytatandó párbeszédre tett erőfeszítéseket. Amennyiben a dialógus arra hivatott, hogy táptalaja legyen egy új keresztény öntudatnak, ez az a szint, ahol a lényeg lejátszódik. Ellenkező esetben az az ironikus helyzet állhat elő, amelyben a dialógus szorgalmazása alibi lenne a legnagyobb elköteleződést követelő, ugyanakkor a legígéretesebb aspektusának elfojtására.

Ellen kell állni ennek a kísértésnek, mert a dialógus így elveszítené profetikus jellegét és egy akármilyen stratégiává alacsonyodna. Már említettem, csakis egy szívtől szívig ható, a Szentlélek-ben gyökerező párbeszéd lehet hiteles a vallások találkozásának bármely formája esetén. A hiteles dialógus visszautasítja a másiknak egy rejtett szándék szerint történő manipulálását. A párbeszéd a hely, ahol mindenki megtalálhatja önmagát teljes szabadságban saját lényege szerint, legmagasztosabb vallási törekvéseit megvalósítva.

Meg kell értenünk, hogy a párbeszéd kezdeményezése az egyházunk projektjébe való bekapcsolódást és sajátos világszemléletet jelent. Elősegíteni a dialógust és megfogalmazni a szándékot, ami ezt motiválja, két különböző dolog, de nem szabadna egyiknek a másik nélkül történnie. Ez az átlátszóság ára, lényegi feltétele a keresztények és más vallások közötti gyümölcsöző vitának. Ha ez a feltétel teljesül, megvan a helye az optimizmusnak a párbeszéd jövőjét illetően minden szinten, mindenki javára.

A Théologia.fr 2007. március 26-i anyagából fordította Farmati Anna