Fehér Ildikó

gYILKOSOK BŰNTÁRSNŐI:
LADY MACBETH ÉS GERTRÚD

 

Women Fellows in Crime

This time we are investigating two heroines of Shakespeare, namely Lady Macbeth and Gertrude from Hamlet. Shakespeare's heroines are often surprisingly intelligent compared to other ladies of their time. Lady Macbeth's role is much more essential than that of Gertude in Hamlet. The passive lady all of a sudden turns to be the 'motor' of the drama. She invokes demonic powers, and writes the scenario of Duncan's murder. Having finished her role she almost disappears towards the end of the fourth act. While Lady Macbeth is an exemplary faithful, self-sacrifying wife, Gertrude is an adulterous, incestuous, and regicide woman. Despite her negative characteristics, her role in the murder always remains questionable. She is rather innocent of (does not have enough knowledge about) the regicide. It is still possible to find the common features between the two women.

 

A Macbeth és a Hamlet szinte detektívregény is lehetne, ha már létezett volna a regény műfaja. A gyilkosságok és hasonló bűntények azonban a krimiirodalom előtt is izgatták az emberek fantáziáját. Ez az emberi gyengeség remek célpontul szolgált a ma már klasszikus és hatalmas Shakespeare számára is.

A korábban már tárgyalt Macbeth mellett a legismertebb Shakespeare-drámát, a Hamletet vizsgáljuk most meg egy sajátos szempont szerint. Shakespeare női szereplői rendszerint igen figyelemreméltóak, ugyanis gyakran meglepően intelligensek a kor elvárásaihoz képest. E két hősnő sokban hasonlít egymásra, valójában mégis több mindenben különböznek. Az összehasonlítás alapja természetesen a gyilkosságokban való szerepük, részvételük. Mindketten királygyilkosságba keverednek, de nem tudható biztosan, hogy egyformán bűnösök-e. Ezért gondolom úgy, hogy érdemes ezeket a kérdéseket alaposan átgondolni.

Lady Macbeth lényegesen nagyobb súllyal szerepel a Mac-bethben, mint Gertrúd a Hamletben, ezért először figyeljük meg a skót asszonyt! Csak a dráma első felvonásának ötödik színében jelenik meg, kezdetben passzív szereplőként, férje levelét olvasva. Itt szerez tudomást a boszorkányok jóslatáról és azok egy részének azonnali beteljesedéséről. Macbeth leveléből kitűnik, hogy kettőjük házassága igen példás, szinte eszményi, látható ez abból is, hogy a főhős „dicsőségem édes osztályosának" hívja hitvesét. Ez a megszólítás ugyanakkor egyfajta rejtett buzdítás is lehet, hogy a végső cél érdekében a ladynek is ki kell vennie a részét a szükséges lépések megtételében. Természetesen egyikük sem meri kimondani, hogy konkrétan Duncan, a skót király megöléséről van szó. Ez a „szemérmességük" később sem enyhül, és mindvégig a „tettről" beszélnek majd. Egy hírnöktől Lady Macbeth rövidesen megtudja, hogy a király a férjével, Macbethtel együtt érkezik, náluk kíván megszállni.

Egy percet sem veszteget, gonosz elméje azonnal átlátja, hogy a lehetőség itt áll előttük. Jól ismeri férjét, és tudja róla, hogy ha benne fel is merült a gyilkosság gondolata, lelke tisztasága miatt az bizonyosan csak futó gondolat lehetett. Csak a természeted aggaszt; / Túl sok benne a jóság teje, semhogy / Egyenest célra törj. (I. 5. 15-17.)¹

Nincs mit tenni tehát, mint átvenni az irányítást, ahogy ezt talán férje is kéri. Macbeth annak ellenére, hogy többször is megjárta már a csatamezőt és megtapasztalta az emberölés mesterségét, a gyilkosság bűnében mégis ártatlan maradt. A középkori és reneszánsz erkölcs értelmében a háborúban való öldöklés a legkevésbé sem számított gyilkosságnak, sőt éppen az ellenkezőjének, azaz hőstettnek minősült. Macbethtel szemben Lady Macbethnek semmiféle képe nem volt még eddig az erőszakos halálról, ezért van könnyebb helyzetben. Így tehát hirtelen szükségét érzi, hogy ő tegye meg az első lépéseket a boszorkányok jóslatainak beteljesítésében. Ennek érdekében azonban talán túllő a célon, hiszen egyből a gonosz szellemek segítségét kéri:

Szellemek, ti gyilkos
Eszmék szitói, irtsátok ki bennem
A nőt s töltsetek túlcsordulni ádáz
Kegyetlenséggel! Dagadjon a vérem,
Tömjétek el a lelkifurdalás
Minden rését.

(I. 5. 39-44.)

Ez az „ima" igen összetett, és sok mindent elárul a ladyről. Az invokáció a démoni erőket szólítja meg, tehát egyfajta szellemidézés történik, vagyis a lady kész eladni a lelkét az ördögnek. A megszólítást rögtön egy különleges kérés követi, amely a n ői nem elvesztéséért esdekel. Mivel a dráma elején, a boszorkányok jelenetében Banquónak igen nehéz megállapítania a különleges lények nemét, ezért egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Lady Macbeth maga is a boszorkányok közé akar állni, mintegy negyedikként.² A „nemtelenítés" kérése azonban az irodalomban nem a Macbethben fordul elő először: már Seneca Medeája is a női félelmei eloszlatásáért esedezik az istenekhez, ami nem meglepő, mert az Erzsébet-kori tragédia Seneca drámáiban gyökerezik.

A bűntudat teljes elvesztéséért való könyörgéssel zárul tehát a lady szeánsza a démonokkal, és visszatérve az evilágba azonnal tudomására hozza férjének, hogy a jövő irányításában átvette a szerepet, felfordítva ezzel az ősi patriáchális rendet. (A többit bízd rám. I. 5. 72.) Két jelenettel később a lady visz-szatér a kérdésre, vagy talán inkább azt mondhatnánk: férje felbujtására. Amikor Macbeth megpróbálja visszaszerezni tőle elkobzott előjogait, és határozott kijelentéssel a tett ellen foglal állást (Ne menjünk tovább ebben a dologban: I. 7. 31.), Lady Macbeth a leggyengébb pontjánál, a hiúságánál fogja meg férjét, mely bátorságát és férfiasságát kérdőjelezi meg:

Ezután
Ennyibe veszem a szerelmed is. [...]
Addig voltál ember, míg merni tudtad,
S ha több lennél, mint voltál, a siker
Férfinak is emelne.

(I. 7. 37-38, 48-50.)

A gyilkosság forgatókönyve készen áll, nem lehet baj a lady szerint. Macbeth nem osztja meg lelkiismereti gondjait hű társával, lelkének legmélyebb szférája felfedetlen marad előtte, és így nem marad más hátra, mint behódolni a felesége személyében jelen lévő Gonosznak. Míg Macbeth gyötrődik a tőr víziójával, és extázisba kergeti magát, addig a lady precízen, hidegvérrel készít elő mindent a gyilkossághoz, nevezetesen leitatja az őröket, hogy férjének könnyebb dolga legyen. Ő maga is látja az alvó királyt, megölhetné, de valami apjára emlékezteti benne. Természetesen ez a tény nem kisebbíti szerepét a szörnyű tettben, talán csak női mivoltából fakadóan kerekedik felül az érzelem egy rövid időre a gonosz terv fölött.

A gyilkosság a színfalak mögött zajlik, és Macbeth véres kézzel bukkan elő. Gyötrelmei továbbra sem szűnnek, már nem szégyelli Lady Macbeth előtt kimondani, miféle hangot hallott, és mennyire rászorulna az égi irgalomra, amelyet végleg elvesztett. Felesége még mindig a tökéletes gyilkosság véghezvitelén munkálkodik, gondosan, aprólékosan teszi meg a szükséges lépéseket ahhoz, hogy az őröket állítsa be gyilkosnak, magukról pedig elterelje a gyanút. (Add a két tőrt![...] Ha vérzik, / Bemázolom vele az őrök arcát: / menjünk a szobánkba: / Amit tettünk, egy kevés víz lemossa, / Végy hálóruhát; ne lássák [...] Hogy még fenn voltunk. (II. 2. 52-64.) Vagyis a bűntudat eltörléséért való esedezés meghallgatásra talált. Lady Macbeth aktív szerepe be is fejeződik a második felvonás negyedik színében, amikor rosszullétet színlel, és kivezetik. Banquo megölése és a többi gyilkosság már az ő részvétele nélkül zajlik.

Érdemes kitérnünk a főhős és felesége személyiségfejlődésének hasonlóságaira vagy inkább különbségeire. Lady Macbeth semmit sem változik szorosan a gyilkosságot követően; úgy tartja, hogy Duncan megölése szükséges volt, és ki kellett használni a látogatását erre a célra. Ennek ellenére nem teljesen elégedett és nem tökéletes a boldogsága, mint ahogyan ezt rövid monológja is mutatja. Mindent veszt és semmit se nyer/A lélek, ha nem ízlik a siker. (III. 2. 5-6.) Eközben Macbeth semmiféle üdvöt nem talál a szörnyű gyilkosságban, és gondolatai egyre sötétebbek lesznek. Tudatában van annak, hogy tettével és az elkövetkezendő „szükséges" lépések következtében már egyenesen a pokolban van. Utalást tesz az újabb gyilkosságra, de mégis titokban tarja tervét a lady előtt: Kis cicám, légy ártatlan a tudásban (III. 2. 46.). A magyar nyelvben használatos „ártatlan" jelző természetesen nem igazán illik Lady Mac-bethre, ha viszont az angol innocent szó eredeti jelentését nézzük, vagyis a „nem tudást", akkor már könnyebb megértenünk, hogy a lady szerepe lejárt, vissza kell vonulnia, ugyanis Macbeth visszaszerzi jogait és kezébe veszi sorsa irányítását. Sőt, ami a legborzasztóbb, és mellyel teljes pálfordulást tesz, segítségül hívja a gonosz erőket.

Lady Macbethnek egyetlen aktív cselekedete marad a harmadik felvonás negyedik színében: mentegetni a szellemet látó Macbethet, és még korholni is egy kicsit gyávasága miatt. Az ötödik felvonás negyedik színében már az őrült Lady Macbethet látjuk. Az alvajárás ténye tökéletesen megfelel annak az Erzsébet-kori elképzelésnek, amely szerint az egészség és a betegség a jó és a rossz küzdelmének eredménye. A sikeresen elaltatott lelkiismeret betegségben ölt testet. A lady víziói a gyilkosságról, a vérről, a kopogásról nagyon hasonlatosak Mac-bethnek a tőrről vagy a szellemről való látomásaira, a különbség csak az, hogy sokkal később (talán évek múlva) jelentkeznek. Nem hiszem, hogy Lady Macbeth különösebb megbánást szeretne gyakorolni; ennek semmilyen jele nincs. A magyarázat inkább az lehet, hogy férje tétlenségre ítéli, nem avatja be későbbi tetteibe, így számára nem marad más hátra, mind állandóan a „fő gyilkosságon" való töprengés, és valószínűleg az öngyilkosság. Talán ebből az okból kifolyólag szűnik meg Macbeth számára a lelkiismeret-furdalás ténye, hiszen mindig újabb és újabb szörnyűségeket követ el, és ez annyira üressé és kegyetlenné teszi, hogy felesége halálára is közömbösen reagál. Lady Macbeth halála egyáltalán nem tragikus, mindösz-sze annyit tudunk meg, hogy férje nem találja „megfelelőnek az időpontot", amikor éppen elég sok gond van körülötte. Halt volna meg később. (V. 5. 17.) Itt a lady már nem osztozik férje sorsában, hacsak a túlvilági szenvedésre nem gondolunk, de hát a dráma az evilágban játszódik.

Gertrúd szerepe a Hamletben sokkal kisebb jelentőséggel bír az előbb tárgyalt Lady Macbethénél a Macbethben. Itt korántsem hűséges, önfeláldozó feleségről van szó, hanem egy házasságtörő, vérfertőző, és meglehet, hogy férj- és királygyilkos asszonyról. A házasságtörés tényét csak feltételezhetjük, de valószínűleg ez adott alapot magához a gyilkossághoz is. A vérfertőzés a sógor és sógornő között kötött házasság, amelyet a protestáns Angliában egészen 1907-ig szégyenteljesnek tartottak és szigorúan tiltottak. A törvényt az ószövetségi Leviták könyvére alapozták, amely csak egyetlen esetben engedélyezte a sógor és sógornő közti házasságot: ha a meghalt férj nem hagyott maga után utódot. Gertrúd ezzel a tettével szégyenbe hozta fiát, hiszen azt a feltételezést sugallta, hogy Hamlet vagy nem létezett, vagy fattyú volt. Hamlet depressziója vagy melankóliája kezdetben ezen alapul, mikor még nem is sejt semmit apja halálának körülményeiről.

Gertrúd és Hamlet anya-fiú kapcsolata valóban nem felhőtlen. Itt természetesen nem a sokat emlegetett Oedipus-komplexusra gondolok. A harmadik felvonás negyedik színében viszonylag hosszabb párbeszéd zajlik kettejük között az úgynevezett „hálószoba-jelenetben". Nem is párbeszédnek, hanem szópárbajnak nevezhetjük az itt lezajló jelenetet. Mindketten bizalmatlanok egymás iránt: Gertrúd attól tart, talán fia meg akarja ölni, Hamlet pedig mindenhol összeesküvést lát. Gertrúd egyik kijelentése: Hamlet, nagyon megsértetted atyádat (III. 4. 10.) igencsak arra enged következtetni, hogy nem az idős Hamletet tartja fia atyjának, hiszen itt Claudiusról beszél, Hamlet pedig már nem kiskorú (30 éves), akinek gyámatyára volna szüksége. Hamlet is anyja tette miatt érzi: Ó, hogy nem olvad, nem higul s enyész / Harmattá e nagyon, nagyon merő hús! (I .2. 129-130). A „merő hús" angolul sullied flesh, vagyis „beszennyezett hús", tehát Hamlet magát is tisztátalannak tarja anyjának bűne miatt. Mindemellett az egész női nemre kiterjeszti bosszúját, és ez konkrétan Ophelián csattan.

Gertrúd bűnét még azzal tetézi, hogy igen sietve köti meg új házasságát, kevesebb, mint két hónapot vár a haláleset után az új esküvőig. Mindezek felett, ha feltételezzük, hogy tudott a bűntényről, akkor még súlyosabbnak tekinthetjük tettét, amiért férjének gyilkosával kel egybe. Vagyis amikor Gertrúddal először találkozunk az első felvonás második színében, ő már háta mögött tud minden rémtettet, és a darab folyamán csak egyszer-egyszer szólal meg szinte teljesen passzív szereplőként. Kezdetben naivan kérleli fiát: Jó Hamlet, ezt az éjszínt dobd le már, S a dán királyra vess nyájasb szemet (I. 2. 68-69),³ mintha nem is sejtené, mi történt a közelmúltban, vagy talán Hamletet nem becsüli eléggé. Később előkerül a lelkiismeret-furdalás halvány szikrája, amikor Hamlet megváltozott magatartásának okát abban látja, hogy az ...nem más, mint a derék: /Atyja halála, s gyors nászunk reá (II. 2. 56-57.). Kétségtelen, hogy a sietős házasságkötés miatt vádolhatjuk Gertrúdot, de a Szellem nem tesz említést arról, hogy szerepe volt-e a gyilkosságban, és a bosszú, melyet Hamletnek kell végrehajtania, nem érinti anyját, éppen ellenkezőleg, a Szellem mintha védelmezné őt.

Elméd maradjon tiszta, és ne törjön
Anyádra lelked: bízd az égre őt
S mind a tövisre, mely keblében él.

(I. 5. 85-87.)

Vannak olyan irodalomtörténészek (például Jan H. Blits), akik úgy gondolják, hogy a Szellem jobban kívánja büntetni Gertrúdot, hiszen lelkének szenvedése szörnyűbb, mint Claudius fizikai megsemmisítése.⁴ Ennek az állításnak azonban két tény is ellentmond. Először is a Szellem Claudiust vádolja felesége elcsábításával, másodszor, amikor a harmadik felvonás negyedik színében újra megjelenik, szinte kéri Hamletet, hogy enyhítse anyja szenvedéseit. De nézd, anyádon mily rémület ül, /Ó lép közéje és s vívó lelke közzé. (III.iv. 112-113.) Ez a síron túli szerelem szinte már romantikus színezetű, mindenesetre egy 14. századi szellemre emlékeztet bennünket, a Gy szellemére (The Ghast of Gy). Itt is a férj szelleme jelenik meg, de azzal a különbséggel, hogy közvetlenül a feleségnek ad jelzéseket, figyelmeztető célzattal. Való igaz, hogy maga a feleség itt sem képes egyedül megfejteni az üzenetet, de Gertrúd még csak nem is hallja vagy látja férje szellemét. Ez utóbbi tényből arra következtethetünk, hogy a feleség számára nincs üzenete az öreg Hamletnek, de nem állíthatjuk biztosan, hogy Gertrúd nem bűnös a gyilkosságban. Végig értetlennek tűnik (vagy annak akar látszani), valahányszor férjének erőszakos halála szóba kerül. Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán / Mer rám zajongni? (III. 4. 39-40.)

Gertrúd oly mértékben mellékszereplő, hogy azt sem tudhatjuk, sejtett-e valamit Claudius Hamlettel kapcsolatos gyilkos tervéről Angliában. Bátran feltételezhetjük, hogy Claudius nem közölte vele szándékát. Érdemes viszont észrevennünk, hogy Gertrúd rokonszenvezik Opheliával, aki szintén részese fia megvetésének, és halálhírét is ő közli Laertesszel olyan részletes leírással, mintha maga is jelen lett volna az eseményen.

Gertrúd halála véletlen baleset, hiszen a méregpoharat nem neki szánták. A tetemek tömegében viszont egyáltalán nem számít tragikusnak, hogy Gertrúd is köztük van.

Lady Macbethez hasonlóan Gertrúd esetében sincs semmilyen személyiségfejlődés. Gertrúd általában tudatlanabb, a királygyilkosságban ártatlanabb, mint a skót királyné. Mindketten élvezik férjük megbecsülését, ez Gertrúd részéről kétszeresen is igaz. Tulajdonképpen asszonyi önfeláldozásuk: Lady Macbethnek saját lelkéről, Gertrúdnak egyetlen fiáról való lemondása az, amivel férjük céljait szolgálják, és ami leginkább hasonítja őket egymáshoz.

Jegyzetek

1 Szabó Lőrinc fordítása.

2 Peter Stallybras, Macbeth and Witchcraft. In: Focus on Macbeth, ed. John Russel Brown, London 1982. 196-198.

3 Arany János fordítása.

4 Jan H. Blits, Hamlet and the Human Soul. New York 2001, 104.