Carlo Cibien
cELEBRÁLÁS A MÉDIÁN KERESZTÜL: KIHANGOSÍTOTT MODELL1
1988. február 12-én Rómában aggior-namento-kurzust szerveztek a püspökök számára a liturgiáról.2 A dokumentumok bemutatásakor M. Magrassi a következő kérdést vetette fel és javasolta továbbgondolásra: „A rítus reformja milyen mértékben felel meg a mentalitás reformjának? [...] Olykor bizonyára már régen más tárgyra tértünk, amikor azzal vádoljuk a liturgiát, hogy nem funkcionális. Mindez egy festő képét hívja elő bennem, aki egyenként eldobja az ecseteit, és nem veszi észre, hogy a kép nem az ecsetek miatt nem sikerült, hanem miatta, aki nem tud festeni. [... ] Nem elég gyakorlónak lenni ahhoz, hogy valóban kompetensek is legyünk a liturgiában."3
Nagyon találónak tartom a festő hasonlatát. Ami püspökök előtt hangzott el, érvényes mindazokra, akik hasonló pasztorális szolgálatban osztoznak. Nem véletlen, hogy a Directorium de pastorali ministero episcoporum (Ecclesiae imago, 1973), amelyet a Püspöki Kongregáció Apostolorum successores4 címen adott ki, a 49-54. pontban a püspökök állandó képzéséről, a 83. pontban pedig a klérus állandó továbbképzéséről beszél. Valójában a püspökök esetében a liturgiára való utalás a pasztorális képzésről szóló részbe ékelődő mondatra korlátozódik: „...ahogyan segítségére lesznek a törvény, a szövegek és a liturgia szellemének ismerete és ennek elmélyítése" (53.). A Direktórium teljes VI. fejezete (143-158.), a Munus sanctificandinak dedikált rész a püspökkel mint az egyházmegyei liturgikus élet és a népi jámborság moderátorával foglalkozik, kitérve e feladatnak a mediatizált változataira is.
A média jelenléte a liturgián
Vannak esetek, amikor a média jelenléte és annak sajátos nyelvezete mélységesen kondicionálja az üzenet továbbítását, addig elmenően, hogy egy új műfajt határoz meg. Ezekben az esetekben a média jelenléte uralkodó. De vannak olyan helyzetek is, amikor az üzenet (már) minimális részletekben meg van szervezve és kodifikálva van. Ekkor a média használata az üzenet becsületes (hiteles) továbbítására irányul. Hogy ez optimális mértékben reprezentálódjék, a média minden kommunikációs potenciálját értékesíti és irányítja. Diszkrét alkalmazkodások meg vannak engedve, de ezek - végső soron - mindig az üzenet javát szolgálják, amennyiben számításba veszik azt az új kommunikációs szintet, amelyet a média bevezet. De amikor a média egy üzenet birtokába jut s azt továbbítani akarja, az információ megsokszorozódik, az üzenet felerősödik az eredeti hordozójához képest, és az üzenettovábbítás módjának kontrollja lehetetlenné válik. Vagyis ez azt jelenti, hogy amit esetleg az üzenet kibocsátója szem elől téveszt, s amit az sem érzékel, aki személyesen vesz részt az eseményen, annak a szemében, aki ugyanazt az eseményt tévé-, rádióközvetítésen át követi, könnyen előtérbe kerülhet, felhangosodhat. Az is igaz, hogy a hívő nem mindig látja, érzi az esetleges hibákat az eredeti eseményben, mert ezek nem vagy nem nagy mértékben fordulnak elő; hosszú távon azonban a bizonytalanságok azt a veszélyt rejtik, hogy az esemény lényegévé válnak, hozzákapcsolódnak az illető eseményhez. Mindez a média által közvetítve reprezentatívvá lesz. Egyszerűen szólva: ha sok püspök (liturgikus értelemben) rosszul, hibákkal celebrálja a szentmisét, a hívők jó része azt fogja hinni, ez a helyes módja a liturgia celebrálásának.
Létezik tehát egy figyelemre méltó különbség a liturgikus cselekmény bemutatója és a gyülekezet kommunikációs ügyessége között: a celebránsnak a legmagasabb fokon kell szakértőnek lennie a liturgikus cselekvések területén. Ha nem az, ha a képzettsége kívánnivalót hagy maga után, a média csak szegényes üzenetet fog felerősítve továbbadni és népszerűsíteni, rosszabb esetben pedig deviáns vagy hibás cselekvést fog rögzíteni a nézők tudatában.5
A liturgia rendezője és tanácsadója
Ezen a ponton be kell vonnunk a televíziós vagy rádiós közvetítés rendezőjét is. Sok időre volt szükség, amíg a televízióban közvetített misék rendezőinek sikerült megérteniük, hogy sokkal jelentékenyebb a diakónus, aki a híveket tömjénezi, szemben a püspökkel, aki mossa kezeit a felajánlás után. Természetesen amellett, hogy ilyen megfigyelői voltak a papoknak, nem voltak képesek helyesen értékelni a celebrálás szintagmatikus jelentéseit.
Amikor tehát két inkompetencia adódik össze: a főcelebránsé és a rendezőé, akkor nem kizárt, hogy a közvetítés jelentésderivációk veszélyét rejtse magában. Ha a szentségi hatékonyság szempontjából tudjuk hívni a helyettesítő Szentlelket, a megjelenítés szempontjából viszont az elhibázott mise csak hibás részüzenetekre bontható esemény, és a károsodások a bemutatók vállát nyomják, akiknek magának az üzenetnek felerősítése tulajdonítható. Ha a hiba elkövetője a hierarchia csúcsán álló személy, státusával együtt járó következmény, hogy a hibája stílussá válik, mintává azok számára, akik a hierarchiában lennebb helyezkednek el, akiknek nincs olyan előképzettségük, hogy értékelhessék a celebrálást és kritikai megjegyzést tehessenek. Bizonyos népeknél az ünneplő közösség és a rendező mellett (különösen a tévé esetében) meghívják a liturgikus tanácsadót, hogy segítségére legyen mind a közösségnek, mind a főcelebránsnak, másfelől segítse a rendezőt, hogy megértse a celebrálás egyes momentumait és azok megformálásának törvényszerűségeit. Az így előkészített liturgikus ünneplés közvetítése vonatkoztatási minta és a liturgikus katekézis mozzanata lehet.
Milyen szintű a főcelebráns képzettsége?
„Az egyház hite megelőzi a hívő hitét, aki arra kap fölszólítást, hogy e hitet fogadja el. Amikor az egyház a szentségeket ünnepli, az apostoloktól kapott hitet vallja meg. Ebből fakad a régi mondás: Lex orandi, lex credendi, az imádság törvénye a hit törvénye (vagy ahogy Prosper Aquitánus az 5. században mondja: Legem credendi lex statuat supplicandi (Az imádság törvénye határozza meg a hit törvényét). Az imádság törvénye a hit törvénye. Az egyház úgy hisz, ahogyan imádkozik. A liturgia a szent és élő hagyomány alkotóeleme." (DV 8.)
A Katolikus Egyház Katekizmusának e kijelentését (1124. pont), amelyre F. Arinze bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa hivatkozott a salernói szemináriumban tartott előadásában, követi a prelátus olvasatában a következtetés: „Ez erős érv amellett, hogy nagy figyelmet fordítsunk a szónak, a gesztusoknak és a liturgikus ünneplés szabályainak".6 „És itt érkeztünk el egész diskurzusának punctum dolenséhez. Ha az egyház úgy hisz, ahogyan imádko-zik",7 és ha „a liturgia szabályozásában egyedül az egyházi tekintély kompetens", milyen modell létezik a prezideálásra, ha az, aki az egyházi tekintélyt képviseli, nem ismeri, kiforgatja, vagyis „hozzáad, elvesz vagy megváltoztat" valamit ahhoz, amit előzőleg elfogadtak és protokollként leszögeztek egy liturgikus könyvben, annak rubrikáiban? Ha egy klerikus, aki nem ismeri jól a rítust, elkövethet hibákat anélkül is, hogy tudatában lenne annak, amit véghezvisz",8 mit mondjunk arról, aki makacs módon tudatlan a liturgikus könyvek tartalmával kapcsolatban? Éppen a televíziós közvetítéseken keresztül kellett megállapítani, hogy vannak olyan tekintélyek, akik - paradox módon - azt bizonyítják: nem tudják, hogyan kell keresztet vetni; nem tudják, hogy a bűnbánatra való felhívás után rövid csendet kell tartani,9 nem tudják, hogy a kollektára való meghívás után mindenki pár pillanatig csendben marad, „hogy tudatosodjon mindenkiben: Isten jelenlétében áll, és hogy megfogalmazhassa szívében saját ima-szándékait";10 nem tudja, hogy a gesztusok megváltoztak a zsinat előtt használt Missale Romanumhoz képest, és ezzel együtt megváltozott a hozzájuk kapcsolódó teológia is,11 amely a prefációt kíséri; nem tudják, hogy az alapítás szavainak az elmondásakor, az eukarisztikus ima során nem felemelés, hanem felmutatás történik („ostendit populo");12 akik nem tudják még, hogy a doxológia végén meg kell várni a közösség Ámenjét, mielőtt a pap letenné a paténát és a kely-het.13 Minden bizonnyal figyelmetlenségként könyveljük el mindezt, a főcelebráns hiányos megfontolásának rovására írjuk. Így az egyház kommuniója, amit szájjal hirdet, csupán reklámszlogen, ellentétbe kerül a liturgikus gyakorlattal - ami az egyház lüktető szíve -, ez pedig többszörös közömbösség akár a liturgiával, akár azzal a kommunióval szemben, amiről a lelkipásztoroktól élő tanúságot várnak el. Mindezt a média regisztrálja, közreadja, felerősíti, aláhúzza és abszolutizálja.14 Ugyancsak a salernói szeminaristák-nak mondott beszédében parafrazálja Arinze a Redemptionis sacramentum instrukciót:15 „Az önkényesség nem megengedett az egyház nyilvános kultuszában. Ez valóban megkárosítja magát az egyházi kultuszt és a nép hitét egyaránt. Isten népének joga van ahhoz, hogy az egyház szándéka szerint ünnepelt liturgián vehessen részt".16 Az esetek többségében a média, amely közvetíti a misét, úgy viselkedik, mint banális ismétlő. És - legalábbis Itáliában - ritkán nyújtja azt a kifejezőképességet, amit az eredeti üzenet, vagy megpróbálja azt kijavítani, ha a közvetített celebrálás expresszivitása rossz vagy hiányos. Gyakran az, amit létrehoz a médium, feltételezve, hogy gazdagítja az üzenetet, olyan diszperziót és feltűnést kelt ehelyett, ami a lényeges tartalmakat eltakarja.
Gyakorlati javaslatok a liturgikus közvetítések előkészítésére
Abból az általános elvből kiindulva, hogy „nem elég gyakorlónak lenni ahhoz, hogy automatikusan kompetensek is legyünk",17 kirajzolhatunk néhány gyakorlati vonalat azok számára, akik a média által közvetített liturgia főcelebránsai. Magától értetődik, hogy a főcelebráns képzése mellett szükséges ugyanilyen gyakorlati irányelveket adni a rádiós és televíziós szakemberek és tanácsadóik számára is.
Előzetes előkészület. A főcelebráns előkészületének két intenzív mozzanata van: az egyik a személyes képzés, aminek reális kompetenciára kell irányulnia, mert mindig megvan a veszélye a vélt kompetenciának; és az aggiornamento(a liturgikus könyvek és az esetleges hivatalos rendelkezések vagy megbízható személyek írásainak olvasása és tanulmányozása). Hasznos, ha annak, aki valószínűleg a média jelenlétében fog misézni, van türelme ahhoz, hogy megnézzen előző felvételeket, hogy tudatosodjék benne, a közvetítés milyen problémákat vethet fel: milyen hibák fordulhatnak elő, amiket elkerülhet, mire kell elsősorban figyelnie, hogyan tud a celebrálás stílusán javítani, felfigyelhet a hanghordozás és a gesztusok változatosságának jelentőségére.
A közvetlen előkészület. Ez az éppen soron következő közvetített ünneplésre vonatkozik; nélkülözhetetlen ismerni a rítus tagolódását, az egyes részek jelentését és hangsúlyos pontjait, a szövegek tartalmát, azok elmondásának vagy éneklésének esetleges nehézségeit. Ha több módon is készül a felvétel, szükséges előrelátni és tanulmányozni a lehetőségeket annak érdekében, hogy a közvetített üzenet optimális legyen, hűséges az ünneplés értelméhez és tisztelettudó a nézők vagy a hallgatók iránt. Egyaránt előnyös/hasznos, ha annak, aki celebrálja a szentmisét, van lehetősége megnézni a felvételt: így rögtön megláthat, megérezhet sok mindent, és ami még fontosabb, ezáltal alázatosabbá és receptívebbé válik. Sokan jártasak már a liturgia és a mediatizált kommunikáció közötti összefüggés kérdésében, és rendelkeznek a szükséges, hasznos és tanulmányozható támpontokkal.
Olaszból fordította Farmati Anna Az eredetivel összevetette Robb Dániel
Jegyzetek
1 Ezen anyag sok részéről szó volt az 1992-es A szentmise és a televízió tematikájú nemzetközi összejövetelen. L. C. Cibien, Un conven-go sulla „Messa radio e teletransmessa", Ri-vista di „Pastorale Liturgica XXX. (2/1992) 70-73. Összefoglaló: F. Lever, Imessa e tele-visione, CredereOggi 86 (1995) 73-93. L. még: Orientamenti per la transmissione radio-televisiva di celebrationi liturgiche (Leitliniene für die mediale Übertragung von gottesdienst-lichen Feiern, Bonn, 1989) - a német nyelvterület liturgikus bizottságainak nemzetközi szövetsége (IAG) által gondozott kiadvány, amely a legjobb szövegváltozatokat tartalmazza. Érvényes ugyanakkor a Montrealban (Québec), a Comité de diffusion des célébrations litur-giges „Le jour du Seigneur" (Az Úr napja nevű liturgikus események közvetítéséért felelős bizottság) által megszervezett munkálatok dossziéja, amely egyszerű, de bölcs útmutatásokat tartalmaz azok számára, akik részt vesznek a liturgikus ünneplések kidolgozásában és azok televíziós közvetítésében: lektorok, énekesek és zenészek, egyházmegyei küldöttek, főcelebránsok, művészek és gyakorlatba ültetők.
2 Cf. CEI Commissione episcopale per la liturgia, Celebrare oggi. Atti del corso di aggiornamento peri vescovi sulla liturgia. Roma 8/12 febrario 1988, Fondatione di Religione Santi Francesco di Assisi e Caterina de Siena, Roma 1988.
3 I. m. 6 -7.
4 Püspöki Kongregáció, Direttorio per il ministero pastorale dei vescovi „Apostolorum successores", LEV, Cittă del Vaticano 2004.
5 Erről a problematikáról l. C. Cibien, Do-mande del liturgista per una liturgia proposta dalla televisione, Rivista Liturgica 84 (1/2000) 57-67; uő., La liturgia festiva della celebratione eucaristica, Via, Veritá e Vita 156(1996) 93-99.; uő., Comunicatione e liturgia, in: D. Sar-tore - A.M. Triacca - C. Cibien (edd.), Liturgia, San Paolo, Cisinello B. 2001, pp. 410-428.; uő., Mass media e liturgia, i Seatore Liturgica cit. 1134-1150.
6 CF Notitiae 43 (2006) 201.
7 I. m. 206.
8 I. m. 206.
9 OGMR 51, cf. Falsini - Lameri (edd.), Ordi-namento generale del Messalo Romano. Com-mento e testo, EMP, Padova 2006, 126-127.
10 OGMR 54, cf. Falsini - Lameri (edd.), Ordinamento generale del Messalo Romano., Cit., p. 128; Ceremoniale episcoporum, n. 136.
11 OGMR 78, 148, cf. Falsini - Lameri (edd.), Ordinamento generale del Messalo Romano, cit., pp136-137. 157; Ordo Missae, n. 31, 516. Missale Romanum 2002; Ceremoniale episco-porum, n. 154.
12 OGMR 150, cf. Falsini - Lameri (edd.), Ordinamento generale del Messalo Romano, cit pp. 157-158; Ordo Missae, nn. 89-90 (I. eukarisztikus ima), a p. 575 Missale Romanum 2002, inoltre nnb. 102-103 (II. eukarisztikus ima) a p. 581, nn. 110-111 (III. eukarisztikus ima) a p. 586, nn. 119-120 (IV. eukarisztikus ima) 593-594. Míg az eukarisztikus imát záró doxológiára vonatkozó rubrika így szól: „Acci-pit patenem com ostia et calicem, et utrumque elevans, dicit: Per ipsum...".
13 L. a CEI aláírását, n. 5 pontosítás: Messalo Romano (1983), XLIX-LI; továbbá, OGMR 151, 180, cf Falsini - Lameri (edd.), Ordinamento generale del Messalo Romano., Cit., 158. és 164.; és Ceremoniale episcoporum, n. 158.
14 E megfigyelések egy része a 80-as évek végén egy fényképekkel is bőségesen dokumentált cikk tárgyát képezte. C. Cibien (ed.), La Santa Messa non é un videoclip, Jesus 5 (1988) 44-49.
15 Rítuskongregáció: Instruccione Remptionis sacramentum (2004. 03. 25.), n. 12: „Ezzel szemben minden hívőnek joga van ahhoz, hogy igazi liturgiája és különösen szentmiséje legyen, amely megfelel az egyház által akart és meghatározott formának, ahogyan azt a liturgikus könyvekben és egyéb törvényekben és szabályokban előírja. Ugyanígy a katolikus népnek joga van ahhoz, hogy a szentmise áldozatát csorbítatlanul mutassák be érte, teljes összhangban az Egyházi Tanítóhivatal tanításával. Végül a katolikus közösségnek joga van ahhoz, hogy úgy mutassák be érte a legszentebb eukarisztiát, hogy az valóban az egység szentsége legyen, teljesen kizárva minden hiányosságot és olyan gesztust, ami megoszlást vagy pártoskodást kelthetne az egyházban." A hívek jogára való utalásra l. Egyházi Törvénykönyv 762. kánonját a prédikációról. A homíliáról, ami a papnak vagy a diakónusnak fenntartott liturgikus feladat (CIC, 767) egy kis zárójelet kell nyitnunk: Gondoljunk arra, mit jelent még ki a CIC - általános terminusokkal - a 769. kánonban. „A keresztény tanítást a hallgatók állapotának megfelelő és a kor szükségleteihez alkalmazott módon kell előadni." Ha az első kritérium nem is találtatik könnyűnek azok számára, akik a médián keresztül szólalnak meg, a második annál inkább.
16 Cf., Notitiae 43 (2006) 203.
17 M. Magrassi által kimondott elv a cikke elején említett bemutatásban.
