eNGEM HELYZETBE HOZ AZ ISTEN
Beszélgetés Bakó Béla Pál ferences szerzetessel

 

Ozsváth Judit: Honnan indult és hogyan kanyarodott életútja a jelenben élt hivatásig?

Bakó Pál OFM: A Marosvásárhelytől 15 kilométerre lévő Marossárpatakon születtem, szüleim a Béla nevet adták nekem a keresztségben, szerzetesként a Pált választottam. Sugallatszerűen jött ez a választás. Családunk egyszerű életet élt, senkinek sem volt felsőfokú végzettsége, én mégis gondviselésszerűnek tartom, hogy éppen oda születtem. Asztalosmester nagyapám sok földet művelt és műveltetett. A földeken gyakran találkoztam cigány származású munkásokkal, és láttam, miként viszonyultak hozzájuk a nagyszüleim és a szüleim. Kedvesek, szeretetteljesek voltak az inasokkal és a segédekkel is. Nagyszüleimtől és szüleimtől egyetlen szegény ember sem ment el úgy, hogy ne kapott volna valamit. Édesapám sokszor hangsúlyozta, hogy ha van valamink, próbáljuk azt megosztani a rászorulókkal. Gyakran hallottam tőle: „Ne edd meg egyedül az ételedet!" Az otthon csírázni kezdett szociális érzékenység az iskolában fejlődött tovább. Érdekes szokás volt Sárpatakon, hogy tízórainkat megosztottuk az éhező cigány gyermekekkel.

A középiskolát Régenben végeztem, annak az iskolának a lelkisége, szellemisége is nagyon meghatározó volt. Kiváló tanáraim voltak, akik nemcsak tanítottak, de neveltek is. Osztályfőnökömnek az ateista nevelésről is kellett volna szólnia, ám ő soha nem tett ilyet. Érettségi után a marosvásárhelyi kábelgyárban dolgoztam, így betekintést nyertem a munkások életébe. Megtapasztaltam, mit jelent három váltásban napi nyolc órát dolgozni. 1975-ben jelentkeztem a gyulafehérvári teológiai főiskolára, azt elvégezve 1981. június 21-én szentelt pappá Jakab Antal püspök úr. 1982-84 között Csíkszeredába kerültem segédlelkésznek, utána két évet Brádon, majd 1986 és 1990 között Orotván voltam plébános. Utóbbi éppen édesanyám szülőfaluja, kis település Gyergyóditró mellett. Csodálatos élményeim és tapasztalataim voltak plébánosként, de csak ott mocorgott a lelkemben a főiskolai évek alatt megszületett gondolat, hogy szerzetes legyek.

A főiskolán a ferences Anaklét atya volt a lelkivezetőnk, az ő beszédeinek csodálatos íze és zamata is hozzájárult ahhoz, hogy megszerettem a ferences lelkiséget. Már ott elterveztem, hogy ha lehetőség nyílik rá, ferences szerzetes leszek. Erre aztán 1976-tól 1990-ig kellett várni. Közben tartottam a ferences atyákkal a kapcsolatot, így sikerült ápolnom a teológián született hivatáscsírát. 1990-ben jelentkeztem a ferences rendbe. 1990. szeptember elsején Marosvásárhelyen öltöztetett be Salvator atya. A következő év január 6-án Magyarországon kezdtem a noviciátust. Barsi Balázs volt a novíciusmesterem, a ferences lelkiség igazi elsajátítása szempontjából sokat köszönhetek neki.

Magyarországról visszatérve Marosvásárhelyre kerültem, rendünk akkori plébániáján szolgáltam 14 évig. 1994-ben egy szegénykonyhát hoztunk létre ott. Nagyon szegény környezetben volt a -közben már az egyházmegyének átadott -plébánia, láttam, hogy arrafelé sok ember éhezik. Főképpen az idős cigányemberek. Kezdetben arra gondoltunk, hogy mi hárman, ott élő ferencesek megosztjuk a magunkét velük, de ez nem volt elég. A jó Isten kegyelme úgy hozta, hogy tudtunk vásárolni egy házat, azt alakítottuk át konyhának, majd lassan továbbfejlesztettük. 1994-től 2003-ig naponta száz adag ebédet osztottunk ki a legszegényebbek között. Jöttek az edényükkel és elvitték az ételt. Ezzel párhuzamosan ott, helyben lelkigondozás is folyt. Igyekeztem minden nap találkozni ezekkel a szegény emberekkel, válaszolni a kérdéseikre. Legtöbbször nem is volt kérdésük, csak arra volt szükségük, hogy valaki meghallgassa őket.

Szintén 1994-től kaptam engedélyt a börtönpasztorációra is. Tíz évig végeztem azt a munkát. Minden héten egy alkalommal és az ünnepeken miséztem a raboknak, és hitoktatás is folyt. Közben a Hidegvölgy-negyedben és az Ady-negyedben lévő cigánytelepeken végeztem pasztorációs munkát. Sok ügyü-ket-bajukat intéztem, a legegyszerűbbektől a törvényszéki szintűekig, miközben ruhaneműt és egyebeket is osztottunk nekik. Persze, mindez sok keserűséggel, visszaéléssel járt, de a jó Isten segítségével csak mutatkozott előrelépés is. Ha egy pillanatra elkeseredtem, hamar jött valami, ami ellensúlyozta azt. Ugyancsak ebben az időben jártam - kéthetente - gyóntatni a székelyudvarhelyi mal-lersdorfi ferences nővérekhez. Örömmel végeztem valamennyi munkámat.

Aztán 1997-ben ismét vásároltunk egy házat, ahol kilenc hónapig egy cigány óvodát működtetünk. Mivel láttam, milyen hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a cigány gyermekek, fontosnak tartottam egy ilyen intézmény létesítését. A tanfelügyelőség is készségesen segítette az ügyet, de a cigány szülők magatartása miatt sajnos egy tanév után meg kellett szüntetni az óvodát. A szemem előtt törték fel a raktárt, és vitték el a gyermekek uzsonnáját... Nem jelentettem sehol a történteket, úgysem változott volna semmi, de beláttam: nincs folytatás. Sajnálatos volt, hogy a gyermekeken csattant ez az egész. Ez az intézmény megszűnt, de az én fejemben csak ott motoszkált a gyermekeken való segítés gondolata. Az elhagyott vagy elárvult gyermekekkel való foglalkozást 1998 végén kezdtük el. December 8-án hozták hozzánk a Gyermekvédelmi Központtól az első négy gyermeket. Egy évig a rendház keretében zajlott ez a munka, de nem lehetett vele terhelni a rendtartományt, így létrehoztuk a Szent Erzsébet Társulást. Ennek keretében folyt és folyik ma is a gyermeknevelés, családi típusú házakban. Jelenleg 35 gyermek nevelkedik nálunk, a legkisebb most másfél éves. Volt, aki héthónapos korában került hozzánk, ő időközben tízéves lett. A legnagyobb jelenleg 17 éves. Ketten már ki is kerültek a társulásunk felügyelete alól. Egyik „lányunk" férjhez ment, gyermeket is szült, így már „unokám" is van. Nálunk nincs korhatár, addig maradnak a fiatalok, amíg rendeződik az életük. Segítünk nekik munkahelyet, lakást találni. Három házunk van szülőfalumban, Marossárpatakon, kettő pedig Vásárhelyen. A gyermekekkel főállásban alkalmazott nevelők foglalkoznak. Nem könnyű munka, de szép és nemes. Házainkban igyekszünk valódi családias hangulatot teremteni, mert a szeretetteljes légkör mindenkinek elemi igénye.

Közben a cigánypasztorációval teljesen felhagytam, mert elöljáróim Csíksomlyóra, később Désre, majd pedig Dévára helyeztek. Most is ingázom Déva és Marosvásárhely között. Nem könnyű ezt így vinni, de semmi miatt nem panaszkodom, Isten jelenlétét látom mindenben és ez ad erőt a továbblépéshez.

O. J.: Miből tartják fenn a házaikat?

B. P.: A jólelkű emberek adományából. Amióta elindítottuk tevékenységeinket, a szegénykonyhától a jelenlegi házakig, minden nap tapasztalható a gondviselés jelenléte. Istennek gondja van rá, hogy ezek az árva, félárva, elhagyott gyermekek megfelelő nevelésben részesüljenek. Közben szeretnénk még komfortosabbá tenni a házainkat, s újakat is létrehozni. Persze minden napra jut nekem „elmélkednivaló", de - hála Istennek - öröm is bőven. A kérdést mások is felteszik: miből tartom fenn mindazt, amit létrehoztunk? Nem tudom megválaszolni. Isten tartja fenn, én csak egy egészen kicsi eszköz vagyok a kezében.

Látogatóban

Egyszerűen berendezett vásárhelyi szobájában folytatott beszélgetésünk fonalát itt megállította és a társulásuk által fenntartott házak meglátogatására invitált. A korábbi templomához közeli, magyaros díszítésű, manzárdkialakítá-sos épületnél állunk meg először. Labdázó kiskamaszok fogadnak, őt leplezetlenül ragaszkodó szeretettel, engem kicsit kémlelgetve néznek, de bizalmatlanságnak nyoma sincs. Látszik, szokva vannak az idegenhez, így hamarosan beszélgetni is tudunk. Elmondják, hogy szeretik e helyet, hiszen ők „itt otthon vannak", s Pál atyát is, aki sok mindennel ellátja őket.

- Legutóbb egy biciklit kaptam tőle -meséli egy mosolygós arcú cigány származású fiúcska -, igaz, nem a legújabb típusút, de jól gurul, hamar lehet haladni vele.

Közben egy tízévesforma kislány karolja és kíséri a házban mindenfelé a feladatok számbavétele céljával körbejáró papot. A lányka ragaszkodása nem véletlen, tudom meg, ő az a gyermek, aki héthónapos korában került hozzájuk, siralmas állapotban.

- Az első hónapok borzalmai nem múltak el nyomtalanul - magyarázza Pál atya -, ő is diszlexiában szenved és ezért - több társához hasonlóan - nem egyszer hátrányos megkülönböztetés éri az iskolában. Nagyon hálás az önzetlen, őszinte szeretetért. Különben gyermekeink iskolaügyeinek megoldása is rám hárul, sajnos gyakran kell bemennem az iskolákba gyermekeink bántalmazása miatt is.

Az időközben egyre nagyobb bizalommal közeledő gyerekektől elbúcsúzva Marossárpataka felé vesszük utunkat. Sok rendezett porta, s a városi zajból érkező számára szokatlanul nagy csend fogad e zömében magyarok által lakott falucskában. A Bakó Pál és munkatársai által működtetett Szent Erzsébet Társulás három háza L alakot formáz egy jókora központi telken. Kalauzunk hangján, hangulatán érezni az itthonlét leplezetlen örömét. Miként Vásárhelyen, itt is otthonosan mozog a portán, ám itt nem futnak eléje játékukat félbehagyó gyermekek.

- Máskor nem így van ez - magyarázza -, de most legtöbbjük a máltaiak által szervezett táborban van.

A bejárati ajtók előtt sorakozó lábbelik s a kiteregetett ruhák mennyisége alapján nem nehéz elképzelni, milyen az élet, amikor otthon van a házak apraja-nagyja.

B. P.: Ez az udvar és a ma is fennálló első ház annak idején egy elég tehetős családé volt. Aztán áruba bocsátották, fel is ajánlották nekünk megvételre, én el is képzeltem, hogy megfelelő lenne a társulásunk céljaira, de nem állt rendelkezésünkre annyi pénz, amiből megvásárolhattuk volna. Közben történt, hogy (1998-ban) részt vettem egy fatimai zarándoklaton, s a kis Ferenc és Jácinta sírjánál nagyon imádkoztam, hogy ha ez a ház és udvar tényleg a gyermeknevelésre van szánva, járjanak közben érte, hogy megvásárolhassuk. És mi történt? Hazaérkezésem után két héttel felkeresett egy általam már korábbról ismert, Kathy Tedd nevű angliai orvosnő, és segítséget ajánlott. Visszament Angliába és alig egy hét múltán küldte a ház, a telek és az ezekkel együtt árult két hektár föld megvásárláshoz szükséges összeget... Máig vallom, hogy ez az egész Ferenc és Jácinta közbenjárására történt - másképpen nem tudom megmagyarázni. Elkezdtük hát a ház rendbetételét és a mögötte lévő gazdasági épületek kétágyas szobákból álló lakóházzá való átalakítását. Lassan beköltöztek a gyermekeink, megszerveztük felügyeletüket, majd további bővítéseken gondolkoztunk. Két év múltán újra jelentkezett az orvosnő és terveink felől érdeklődött. Elmondtam neki, hogy szeretnénk még egy házat építeni a telekre. Pénzt, sőt mestert is küldött, aki az én terveim alapján felépítette a telken a második házat. Az első Fati-mai Boldog Jácinta, az új ház pedig Fati-mai Boldog Ferenc nevét viseli. Lassan végéhez közelednek az első folytatásaként (át)épített harmadik házunk munkálatai is. Ezt már egy Marosvásárhelyen eladott épületünk árából tudjuk finanszírozni. Tágasabb konyhát, mosogató helyiséget is terveztünk oda. Ez majd az építkezés befejezése után kap nevet.

Mindegyik épületben van nevelői szoba (a nevelők a faluban laknak, de éjszakára megszervezik a felügyeletet), és fürdő külön a lányok, külön a fiúk részére.

Közben végigjárjuk mindegyik épület szobáit, ízléses berendezés, meleg hangulat fogad mindenütt. Egyik helyen néhány gyermek két nevelőnő társaságában éppen tévét néz. Mindegyikük szeme felcsillan Pál atya érkezésére, s - vásárhelyi társaikhoz hasonlóan - az idegenhez is barátságosan viszonyulnak. Bizalom, közvetlenség és öröm jellemzi ezt a találkozást is. Ők valamennyien mozgásszervi vagy értelmi problémákkal küzdenek, tudom meg lassan, ám egyik kedves hangú nevelőnő közbeszólása nem hagyja eluralkodni lelkemen a szánalmat:

- Nekünk mindannyian egyformán fontosak és kedvesek. Hisszük, hogy a szeretetteljes légkörnél nincs jobb „orvosság" számukra, s ebben nem hagyjuk hiányt szenvedni őket.

Marossárpataki látogatásunkat egy másik irányban fekvő, szintén a Szent Erzsébet Társulás céljaira megvásárolt terület megtekintésével zárjuk, majd hosszabb csendet tartva folytatjuk utunkat a város felé. E szerény szerzetes hite, a nevelők önzetlensége s a gyermekarcok ragyogása. - szótlanul próbálom rendezgetni magamban e drága ajándékokat.

- Sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyire a jó Isten irányítja a lépteinket - töri meg a csendet pap útitársam, és a tőle megszokott derűs nyugalommal fejtegeti mondandóját. Talán nem látja mosolyomat, amivel a kis v-től a nagy V betűs témához vezető gondolataiért hálálkodom. A vásárhelyi lakásához vezető úton alkalom nyílik még lelki transzparenciáról, a meditációba merült lélek öröméről is szólni - ezekkel mintegy felvezetve az ismét róla szóló, ám őt most új oldaláról bemutató beszélgetést.

Ikonfestés

Szobájában az általa festett ikonokat sorakoztatja egymás mellé, miközben a festési technikába és az ikon értelmezésébe próbál beavatni.

B. P.: Legutóbb festett ikonjaimon az ősi formák hű követésére törekedtem. Vonalvezetésében „naivnak" is nevezhető az ikon, ám nagyon fontos tudni, hogy az ikonnak nem szépnek, hanem igaznak kell lennie. Az ikonon minden vonalnak és színnek mély jelentése van. A háttér kék színe például a nagy univerzumot szimbolizálja. Az aranyszín mindig az istenségre vonatkozik. A pantokrátor Krisztus glóriájában és piros palástjának szegélyében megjelenő arany az általa közvetített - a piros színnel jelzett - szeretet isteni eredetére utal. Ugyanúgy jelen van az arany szín a kezében tartott könyvön is. A köntösét zöldre festjük, mert ez a szín is az isteni jelenlétre utal. A pantokrátor-kép zöld palástja azt sugallja, hogy Jézus Istenként van jelen az ítéletnél.

Az ikonokon megfestett szentek arca komor, ám ez nem szomorúságot akar jelenteni. A pantokrátor komorsága azt jelzi, hogy mindaz, ami általa, vele és benne történik, meggondolandó az ember számára. A pantokrátor Krisztus a történelmi idő végén jelenik meg. Ám ebben a komorságban nagy békesség is van, amit a két szemöldök közötti világosabb rész próbál érzékeltetni. Szelíd, szerető komorság tehát ez, amolyan „megértelek, befogadlak" üzenetet sugall. Ha a szemlélő megérzi ezt, az ikon teljesíti rendeltetését az ember és az Isten közötti kommunikációt illetően. Olyannak kell lennie, hogy „magába szívja" az embert, semmiképpen sem akar taszítani vagy megijeszteni.

Gyönyörű üzenetük van a Mária-ikonoknak is. Ezen az általam festett ikonon a Szűzanya a keblére szorítja a kis Jézust, arcába szinte beleolvad a gyermek arca. Ez tehát a Jézus és Mária közötti bensőséges szeretetkapcsolatot jelképezi. A Szűzanya palástja piros, a szeretetre utalván. A színek pontos kikeverése a festőre van bízva. Bár az ikonokat csak másolni szabad, mégsem lehet két tökéletesen egyformát festeni. Nem lekopíroznunk, hanem ábrázolnunk kell.

A Szűzanya vállán és a homlokán lévő csillag a kitüntetésnek, megbízatásnak, ragyogásnak a jele. Annak, hogy Isten kiemelte a Szűzanyát az emberek közül. A csillagok a Szűzanya világmindenségben való ragyogását is jelzik. A fejkötőrész kék színe azt jelenti, hogy a Szűzanya a boldogság fényében ragyog, gondolatai a mennyei boldogság tartalmával vannak kitöltve. A ruhájából kilátszó zöld részek az ő életére jellemző isteni jelenlétre utalnak. A kis Jézust szorító kéztartása összecseng az arc odasimulásá-val, jelképezve, hogy teljes szívéből és értelméből szereti, hordozza Jézust, s ezt mintegy fokozva magához is öleli őt. A kis Jézust szorító ujjak viszont nyitva vannak, s ez azt jelenti, hogy oda a szemlélő is belefér. A másik kéz tartása a mozdulat őszinteségét sugallja. Ez az ikon megenged egy enyhe mosolyt a kis Jézus szájábrázolásán, jelezve, hogy ő boldog az édesanyja mellett. A kis Jézus sáfrányszínű ruhája a teljes elkötelezettséget, bölcsességet jelképezi, s ilyen módon már a Megváltó is ábrázolva van. A ruha ráncai és bemélyedései is a szenvedő Megváltóra utalnak. A redők a bölcs, a mindeneket betöltő, ám az ember megváltására elkötelezett Jézust jelzik. A kék öv égi színbe, a boldogság fényébe helyezi az el ő bb elmondottakat: „Mindazért vagyok megváltó, bölcs és okos, hogy boldog légy, te ember." A gallérrészben természetesen ott az aranyszín. Lehetett volna a kéznél is egy arany csík, de ez lemaradt... Megjegyzem, hogy minden ikonomra be tudnék még vinni valamit utólag. Tehát valamennyi befejezetlen. Sokszor ösztönösen befejezetlenek, sugallva, hogy amit az ember készít, az tökéletlen és bevégezetlen.

O. J.: Honnan ered az ikonok iránti érdeklődése? Hol tanulta az ikonfestést, és miért pont ezt választotta?

B. P.: Az ikonok iránti érdeklődésem, úgy érzem, hogy indíttatásból ered. Nem tudom pontosan megmondani, hogy valamilyen konkrét helyzetre vagy személyre vezethető-e ez vissza. Inkább indíttatásnak nevezem. Úgy érzem, hogy a Szentlélek Isten adta az indítást, sugallva: „Meg tudod festeni, fogj hozzá!" Gyermekkoromban sokat rajzoltam, festettem, édesanyámnál ma is megvannak az igen élénken színezett gyermekkori munkáim. A festészet s a művészettörténet felnőttkoromban is érdekelt. Az ikonokat szemlélve tényleg arra gondoltam, hogy ilyeneket és hasonlókat én is tudnék készíteni. És megpróbáltam. Persze ez a próbálkozás megelőzte az ikon teológiájával való megismerkedésemet. Aztán elolvastam az irodalmát is, persze, de ikonfestő mesterhez vagy ilyen iskolába nem jártam. Korábban volt egy testvér a rendünkben, ő szakszerűen festette az ikonokat, és sokat magyarázott nekem az egyes fogásokról. Festegetés közben döbbentem rá, hogy minden festőnek saját stílusa van. A formát szigorú szabályok szerint kell követni, ám a színárnyalatok kikeverése mindenképpen egyéni. Én például teljesen az imádság közben születő érzéseimre hagyatkozom a színkeverésnél. Mert azt igyekszem betartani, hogy miközben festem az ikont, imádkozom. Az ikon tulajdonképpen egy megfestett imádság vagy hittétel. Azért könnyű nekem beszélni az ikonjaim színeiről és vonalairól, mert mindaz már „átment" rajtam, „átélődött". Van, hogy egy előkészített alapra három óra alatt megfestek egy ikont, de van, hogy hetekig nem fejezem be.

O. J.: Azzal együtt, hogy értem és elfogadom e gazdag tartalommal meg-tölthető naiv formák iránti vonzalmat, nem tagadom, meglepő számomra, hogy egy katolikus szerzetespap ikont fest.

B. P.: Az ikonban a forrásokhoz való visszatérés lehetőségét látom, és ezzel nem a visszavonulást, hanem az egyszerűséget, szépséget, telítettséget, tömör mondanivalót szeretném hirdetni. Az evangéliumok is nagyon egyszerűen vannak megírva, de magukban tudják hordozni a telítettséget, a tömör mondanivalót, s ez megindít.

Belső indíttatás

O. J.: Cigánypasztoráció, gyermekéletek mentése, ikonfestészet - mindegyikkel kapcsolatosan elhangzott, hogy belső indíttatásból történik. Az ilyen természetű belső hangok viszont nem mindig igazodnak a „kívülállók" elvárásaihoz. Pál atya „különcségeit" hogyan fogadják?

B. P.: Csak az ikonfestészetre térek itt ki. Nem szoktam beszélni róla, nem jelentek meg albumaim, csak nagyon szűk körben tudják, hogy ezzel is foglalkozom. A művészetek iránti érzékenységemet viszont ismerik. Egy faragás vagy festmény korban való elhelyezéséhez, ábrázolási megoldásaihoz hozzászólok néha, de soha nem jelentkezem. Az ikonfestészettel is igyekeztem meghúzódni, de különben sem illik ehhez a témához - sem - a „reklámverés".

O. J.: Az elmondottak alapján világos, hogy valami teljeset lát - vagy helyesebben: él - meg az ikonokban. Hozzájuk képest hová helyezi a többi festett templomi képet?

B. P.: Valami titokzatos ösztön által mindig megakad a szemem a festményeken. Elsősorban azt vizsgálom meg rajtuk, hogy mi a mondanivalójuk, mit akarnak ábrázolni, majd azt, hogy miként teszik azt. Arra gondolok, hogy egy bizonyos korban így ábrázoltak egy igazságot. Aztán megpróbálom meghatározni ezt a kort. Minden képben képes vagyok meglátni valami szépet, amire rácsodálkozom. Ugyanígy a szobrok vagy építmények esetében is. Valami felém „kiált" ezekből az alkotásokból azzal a szándékkal, hogy szívjam magamba. Tegnap például a köszvényesi templomban a most szenteltvíztartónak használt keresz-telőkút „ordított" így felém. Sokszor jártam Köszvényesen, ezt a kutat is sokszor láttam, de most különösen megszólított. Meg is néztem, s azt éreztem, mintha valami emmanálna, sugározna belőle felém. Ugyanezt érzem sok festmény esetében is. Gondviselésszerűnek tartom, hogy különféle korokból kerülnek alkotások a templomainkba. Boldoggá tesz a szemlélésük. Minden nehézségem és gondom ellenére azt érzem, hogy boldog vagyok. A népművészeti vagy a múzeumi „pogány" alkotások is ugyanígy meg tudnak szólítani. Lehet, hogy furcsa kifejezés, de valahogyan értem a nyelvüket, és örülök ennek a megszólítottságnak. Örömömben valami ilyesmi jut kifejeződésre: „Köszönöm, Istenem, hogy ezért hálát tudok adni neked!" Nehéz szavakkal leírni ezt az állapotot.

O. J.: Ikonok, cigányok, elhagyott gyermekek, keresztelőkutak. - mindenben csak a gondviselés?

B. P.: Igen. Bennem talán csak egy kis érzékenység van, amivel felismerem, ha helyzetbe hoz az Isten, aztán az ő kegyelme által próbálom munkáim, szavaim, életem által tükrözni őt.