Jacques Schlosser
jÉZUS TÖRTÉNELMI KUTATÁSA: VESZÉLY ÉS/VAGY ESÉLY A HIT SZÁMÁRA? (1)

 

Cikkem címe szembeállítja egymással a történelmi kutatást - mondhatnám egyszerűen, a történelmet, vagyis az egyetemi szakterületet - és a hitet. Elég felütni egy szótárat, például a nagy Robert-t, s máris kiderül, milyen gazdag jelentésű a második szó, kivált a klasszikus nyelvhasználatban. Alapvetően a kötelességvállalás, az őszinteség, a bizalom és a hűség magatartását idézi fel. A hitnek tehát megvan a helye a történész munkájában, mint azt Henri-Irénée Marrou is kiemelte: „...az emberi hit fogalmának - mondja - megvan a maga helye az ismeretelméletben, jelesen a történelmi ismeretelméletben, méghozzá a vallásos hitre való minden vonatkoztatástól függetlenül", mivel, teszi hozzá, „a történelmi ismeret végső soron hitvalláson alapszik [...], a történelem akkor igaz, ha a történész helytálló okokból bízik meg abban, amit a dokumentumokból kiolvas (és megért) a múltról".¹ Nálam a címben szereplő hit nyilván a számunkra legmegszokottabb tényre utal: hiten először a megnyilatkozó Istenhez való bizakodó és teljes ragaszkodást értem (benne hinni), vagyis elkötelezettséget, majd a kinyilatkoztatás eseményének és tartalmainak készséges befogadását (azt hinni), ahogyan e tartalmakat a Szentírás közvetíti és az egyház hiteles hagyománya értelmezi.

A történelmi kutatás ezzel szemben emberi tudomány, és mint minden tudománynak, nincsen más eszköze, mint a képzelet, az elérhető adatok gyűjtése, rendszerezése és elemzése az értelem fényénél. A történész nem a dogmához vagy valamilyen kinyilatkoztatott tényhez folyamodik, munkájában nem veszi figyelembe a természetfelettit. Ilyen értelemben nincsenek hívő történészek, csupán olyan hívők, akik egyben történészek is, és munkájukat ugyanazokkal a módszerekkel szeretnék végezni, mint agnosztikus vagy nem hívő társaik. Ezen az alapvető nézőponton mit sem változtat, hogy kutatásuk tárgya olyasvalaki, akit a hívők a számukra létfontosságú kinyilatkoztatás alapján Isten fiának, prófétának, Isten emberének, Mózesnek, Dávidnak vagy Jézusnak tartanak. Amennyiben Jézus olyan ember volt, aki nyomot hagyott az emberiség történelmében, bárki történelmi munkájának a tárgya lehet, feltéve, hogy a kutató szakavatott. Ebbe a viszonyba tehát a hit elvből nem avatkozhat be. Az én munkámat legalábbis ez a meggyőződés vezeti. Meggyőződésem olykor meglepő, ezért sokat magyarázkodtam a Jésus² második kiadásának bevezetőjében, amelyből itt átveszek néhány dolgot.

Amikor a Jézussal szembeni nem keresztény állásfoglalásról beszél, Henri Bourgeois teológus hozzáfűzi: „A Jézussal kapcsolatban elfogadott szempont [.] sem nem hívő, sem nem hitetlen: másféle. Zárójelbe teszi az ember mindenféle személyes hozzáállását. Módszereiben tartózkodik minden olyan értelmezéstől, amely nem tartozik a megfigyelés és az ellenőrzés közös mezejéhez."³ A történelem olyan szakterület, mondja Jean-Noél Aletti, „amelyet a kritikai ész irányít", „amelynek alapja a kritikai ész és nem a hit", ezért nem érti, „miért kellene a hit a Biblia történelemkritikájának elengedhetetlen tartozéka legyen".⁴ Még egyszerűbben, s most Gérard Rochais szavaival élek: „Jézus és tanítványai történelmi személyek, tehát bárki tanulmányozhatja őket történelmileg, ha kellően szakavatott".⁵ Vagyis nem értek egyet azokkal, akik elutasítják a megkülönböztetést a „történelem Jézusa" és a „hit Krisztusa" között, vagy „kényelmesnek, de végső soron nem túl helytállónak"⁶ tartják azt. Épp ellenkezőleg, szerintem nemcsak kényelmes és kívánatos, hanem szükséges és helytálló is a megkülönböztetés, s távolról sem egymagam hiszem így.⁷ Gondosan elválasztjuk vele a krisztológiát, a teológia egyik területét Jézus történelmi kutatásától, az ókortörténet nevű egyetemi tantárgy alegységétől. Aki a kutatást választja, annak módszertani fegyelemből félre kell tennie személyes hozzáállását, azt, hogy ő hívő, hogy képes legyen tisztességes és tudományos párbeszédet folytatni azon keresztényekkel, muzulmánokkal, agnosztikusokkal vagy más értelmiségiekkel, akiket Jézus mint történelmi személyiség érdekel. A felhasznált mutatókat, megfigyeléseket és érveket minden tisztességes és szakavatott kutatónak el kell tudnia fogadni vagy meg kell tudnia cáfolni. A hitből származó érvek ezen a szinten tehát nem mérvadóak, mivel Jézus történelmi kutatása kizárólag az egyszerűen történelemnek nevezett akadémiai tárgyhoz tartozik.

E bevezető észrevételek után rátérek Jézus történelmi kutatására. Tanulmányom címe rögtön leleplezi, hogy előbb azt a -vélt vagy valós - veszélyt szeretném megvizsgálni, amelynek a történelmi kutatás s főleg eredményeinek terjesztése látszólag kiteszi a hitet, utána pedig arról, hogy milyen haszna származhat a hitnek a történelemből, milyen esélyt jelenthet számára.

Veszély

Ha Jézus történész-kutatója hívő, időnként azzal gyanúsítják, hogy munkájával valamiféle igazolást kíván nyújtani a hit számára. Ha ez lenne a cél, a hit nem jelenne meg többé a maga radikalitásában és tisztaságában. Röviden, némely teológusok e tudós fenntartása a történelmet már-már a hitet szeny-nyező „munkának" látják.

A Jézus személyére irányuló történelmi kutatás sokakban, leginkább a teológiailag nem képzett hívekben rosszallást vagy kényelmetlenséget, bizalmatlanságot, olykor valamiféle többé-kevésbé homályos félelmet vált ki a szakértők szavaival és írásaival szemben; amit ők mondanak és közölnek, az egyszerűen, de nem minden ellenérzés nélkül, a kritika (történelemkritika, szövegkritika). Nemrégiben ennek rendkívül sokatmondó esetével találkoztam, amikor hívő keresztényeket kerestünk meg támogatás érdekében egy olyan egyesület számára, amely a Biblia tudományos értelmezésének ösztönzését tűzte ki célul, és a hívek többek között ezt válaszolták: a Szentírás egyetlen értelmezője a Szentlélek - világosítottak fel -, ezért a tudományos megközelítés nemcsak haszontalan, hanem káros is, tehát „teljes mértékben száműznie kell mindenkinek, aki őszintén szereti az Úr Jézust, és az ő nyomdokain akar járni".

Ennyire veszélyes lenne a tudományos és szigorúan történelmi megközelítés? Ezt mutatja némiképp az a buzgalom, amellyel a bibliabizottság egykor nyilatkozatokban, sőt akár büntetésekkel is elítélte az egzegéták deviáns vagy merészebb értelmezéseit. Ám ha visszapillantunk, azt is láthatjuk, hogy az elítélt vagy büntetett kritikai deviancia nem érintette a hitet vagy annak alapvető tételeit. A kritika gyakran nem magát a hitet ingatta meg, hanem a régi, tiszteletre méltó nézeteket, amelyeket a tudományos kutatás rendes folyása már meghaladott. Két példát említenék a strasbourgi katolikus teológia kar történetéből. Az első Friedrich Wilhelm Maier. Baden államban született, 1910-ben kinevezik a bevezetés az Újszövetségbe tanárának (Privatdozent). 1910-től 1913-ig tölti be ezt a tisztséget. 19131914 között elbocsátják, és tábori lelkész lesz. Tulajdonképpen azért távolították el a tanszékről, mert a szinoptikusokról írt egyik kommentárjában a két forrás elméletét védte, amely a kritika és a protestánsok elméletének számított. Vagyis a fiatal professzor nem követte Máté evangéliumának elsőbbségét, amit akkoriban tipikusan katolikus tételnek tartottak, és amely mellett a bibliabizottság 1911-ben és 1912-ben hivatalosan is elkötelezte magát egy-egy válasszal. Ennek nyilván semmi köze a hithez.

A második példa a zellwilleri (alsó-rajnai) származású Louis Dennefeld elítélése, aki hosszú éveken keresztül a strasbourgi katolikus teológia professzora volt. Msgr. Maurice Nédoncelle, a kar dékánja tréfálkozva emlegeti a kérdést a Mémorial du Cinquantenaire-ben: „Dennefeld úrban, az ószövetség hívében ugyanannyi kedélyesség volt (sic!), mint filológiai tudomány. A messianizmusról szóló tanulmányát a maga idejében merésznek tartották, indexre tették, s mint viccesen mondta, elnyerte vele a »római díjat«⁸."⁹ Az elítélés pontos okait nem tanulmányoztam, ám Dennefeld számára végzetes volt, említésre méltó utójátékkal. A kar 1965 novemberében Bea bíborost doctor honoris causa címmel készült kitüntetni. Joseph Schmitt profesz-szor kezdeményezésére azonban utolsó pillanatban megszakították a folyamatot. Schmitt úr lelkiismeretesen úgy vélte - s gondolom, felkavarhatta az ügy, hiszen jól ismerte -, hogy nem jelölhető doctor honoris causának valaki, aki részt vett „egykori mesterének és munkatársának" elítélésében. Schmitt az ügyről római bibliai tanulmányai közben értesült, a szentatya árnyékában, mint széles mosollyal szokta volt mondani, s vallomása szerint Dennefeld-t egy lyoni jezsuita jelentette fel, elítélésében pedig nagy szerepet játszott Jean-Baptiste Frey (a felső-rajnai Ingersheimból), a római francia papnevelő intézet felettese és a bibliabizottság titkára. Azonban egyhangúan ítélte el Dennefeld-t a bibliabizottság, amelynek Augustin Bea, a Római Bibliai Intézet rektora abban az időben a tagja volt. A Dennefeld által védett tanok nem a hitet támadták, mivel „senki sem kételkedhetett hithűségében" (M. Nédoncelle), csupán kissé megelőzték a római egzegézist.

E régi dolgok óta a bibliabizottság figyelemre méltó fejlődést ért el, és nagyon komoly dokumentumokat adott ki. Másrészt számos hívő részesült olyan képzésben, amelynek segítségével könnyebben tudja kezelni a kritika állásfoglalásával való találkozás során óhatatlanul fellépő nehézségeket. Emlékezzünk csak, milyen zavart keltett egyeseknél Mordillat-Prieur sorozata az Artén¹⁰ vagy Jacques Duquesne sikerkönyve Jézusról. Ami a történész egzegétát illeti, kénytelen tisztességesen végezni munkáját - az értelmiségi becsület végső soron lelkiismereti ügy -, és igazat adok egyiküknek: „az egzegézis igazi kérdéseit a szöveg veti fel, nem az egzegéták".¹¹ A megállapítás különösen igaz Jézus történelmi kutatásának szűk területén. Komoly nehézségek, az említetteknél mindenesetre komolyabbak, akkor mutatkoznak, amikor maguk a források, vagyis az evangéliumok kínálnak ellentmondó vagy legalábbis nem egybehangzó adatokat. Tanulmányom első felének második részében három esetet szeretnék bemutatni: Jézus születésének helye, halálának időpontja és megkeresztelkedésének eseménye.

Jézus születésének helye

„Hagyja meg nekünk Betlehemet" - kértek mosolyogva a papok, amikor előadtam nekik Jézussal kapcsolatos kutatásaimat. Jogos benyomásuk szerint nem állítottam túl magabiztosan, hogy Jézus Betlehemből származik. Első látásra nincs is probléma, hiszen Máté (2,1: „Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben") és Lukács (2,4: „Fölment tehát József is Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek hívnak, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt") egyértelműen leszögezi, hogy Jézus Betlehemben született. Ráadásul Máté evangéliumában a gyermekkorára vonatkozó több megjegyzés is arra enged következtetni, hogy József és Mária hazament Betlehembe; úgy tűnik, ott laktak (Mt 2,11). Az evangélista így azt a szándékot tulajdonítja nekik, hogy az egyiptomi kényszerű tartózkodás után oda menjenek vissza; csak akkor vetik el ezt a tervet, amikor megtudják, hogy Arkelausz uralkodik apja, a kisgyermekeket megölető Heródes helyett, és intést kapnak felülről, hogy a galileai Názáretben telepedjenek le (Mt 2,19-23). Lukács viszont egészen más képet fest. Jézus szüleinek hazája nyilvánvalóan a galileai Názáret falu (Lk 1,26.39; 2,4), Lukács ide helyezi az angyali üdvözletet (1,26). A Názáret helynév mindegyik evangéliumban szerepel, beleértve Mátét (21,11), sőt az Apostolok cselekedeteit is (10,38), amikor tisztázni kell, melyik Jézusról akarnak beszélni (tudjuk, hogy a korabeli Palesztinában a név gyakori): a Názáretből való Jézus, a názáreti. A szövegek jelentős része azt sugallja, hogy Jézus szorosan kötődik Názá-rethez.

Ehhez az általános tényhez hozzáadódik két sajátos mozzanat. Lukács evangélista gyermekkortörténetében nem a legmeggyőzőbbek a szerző adatai a betlehemi utazásról. A szövegből megtudjuk, hogy az utazás oka egy összeírás, amelyet Kvirínusz fennhatósága alatt rendeltek el. A római tisztviselő valóban Szíria kormányzója volt, és valóban elrendelt egy népszámlálást, de Jézus után 6-ban, és nem előtte 6-ban, mint azt Lukács sejteti. Ráadásul az általános történelemben nincsenek világos adataink a Lukácsnál említett gyakorlatról, vagyis hogy a népszámlálás okán haza kellett térni. A második sajátos mozzanatot a Jn 7,41-42-ben találjuk; Jézus galileai származását itt szembehelyezik azzal a nézettel, amely Krisztust messiásnak tekinti, mert annak Betlehemből kell jönnie.¹²

Így hát csupán Máté evangéliumának gyermekségtörténete társítja világosan és határozottan Jézust Betlehemhez. Megalapozott-e történelmileg, amit tanúsít? Az első fenntartást ezzel szemben a gyermekkortörténetek természetére és műfajára lehetne alapozni: a műfaj, amelyhez tartoznak, közelebb áll az épületes irodalomhoz, mint a krónikához vagy a szigorúan történelmi elbeszéléshez. Leginkább mégis azt az ellenvetést kell figyelembe venni, amely a betlehemi születéshez köthető teológiai dimenzióban rejlik: a bibliai hagyomány értelmében (Mik 5,1) Dávid fiának Betlehemben, Dávid városában kell születnie; a hely megválasztása tehát teológiai áthallás lenne. Sokak szerint, s magam is ezt tartom megalapozottabbnak, bár nem támasztható alá igazi bizonyítékokkal, Jézus Názáretben született, Betlehem említése pedig csupán az említett teológiai buzgalom eredménye, mivel Máténál különösen fontos teológiai tétel, hogy Jézus Dávid nemzetségéből való, ezért is nevezi szüntelenül „Dávid fiának".¹³

Ugyanakkor az adatok másképp is értelmezhetők. Az, hogy József által Jézus Dávid nemzetségéhez tartozik, egy régi hitvallásban is megjelenik, amelyet Pál idéz a Róm 1,3-ban (Jézus „Dávid nemzetségéből született"). Ez a származtatás Máté és Lukács gyermekségtörténetének, pontosabban a két családfának egyik ritka közös pontja is egyben (lásd Mt 1,1-17 és Lk 3,23-38). Ráadásul idevágnak egy második századi egyházi író (Hégé-szipposz) józan és hihető értesülései, akinek Caesareai Eusze-biosz történész őrizte meg a tanúskodását.¹⁴ Júda unokáiról beszél, „akit az Ő (vagyis Jézus) vér szerinti testvérének hívtak": Jézus említett családtagjait feljelentették mint „Dávid nemzetségéből valókat", és Domitianus császár (81-96) előtt beismerik, hogy ők valóban „Dávid nemzetségéhez" tartoznak. Ezek a különböző források olyan történelmi maradványokat tartalmazhatnak, amelyek igazolják Jézus családjának azt a meggyőződését, hogy Dávid nemzetségéhez tartozik. A betlehemi születés is ennek a része lehet. Ebben az esetben a teológiai értelmezés nem megalkotja az eseményt, hanem támaszkodik rá.

Mivel a téma bonyolult, óvatosan nyitva kellene hagyni a kérdést. Én mégis inkább Jézus názáreti születése felé hajlok, amivel egyáltalán nem a katolikus hitet kívánom támadni. Hiszen a Szentírás nem a kozmológiához, a földrajzhoz vagy a történelemhez tartozó részletkérdéseket tanítja „tévedés nélkül", hanem csupán az Isten által üdvözülésünkre rendelt igazságot (Dei verbum 11. §).

Jézus halálának időpontja

Hasonló kérdést vet fel Jézus halálának időpontja is. Az evangéliumok nagyjából egybehangzóan péntekre helyezik a halál eseményét, de eltérnek, amikor a péntek előestéjéről van szó. Márk (és az ő nyomán Máté és Lukács) szerint az utolsó vacsora (csütörtök este) húsvéti vacsora volt, következésképp Jézus halála éppen húsvét napjának délutánjára helyezhető. János szerint Jézust a húsvét előtti napon feszítették keresztre, s e nap délutánján halt meg, nagyjából akkor, amikor a péntek esti húsvéti vacsorához a templomban éppen feláldozták a bárányokat húsvét előestéjén. Mindkét esetben egyértelmű az említett időzítés teológiai hordereje. A szinoptikusok szerint a búcsúvacsorát Jézus tartotta az új szövetség megalapításával; János szerint a búcsúvacsora a húsvéti bárány krisztológiai témája lehet, s Pál is ebben az értelemben mondja, hogy húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták (1 Kor 5,7). Történelmileg a legjobb érvek mintha János mellett szólnának. A történelmi lehet őség viszont ismét semmit sem kérdőjelez meg a hit szempontjából.

A keresztség és a „megnyílt egek"

Különösen érdekes a történész számára Jézus megkeresz-telkedése Keresztelő Szent János által, mivel kereszthalálával együtt a legbizonyosabb dologként szerepel. A húsvét utáni keresztény közösségek zavara ezzel kapcsolatban nyilvánvaló az evangéliumokban. Kétségtelen, hogy az első keresztények azt gondolták a keresztségről, hogy Keresztelő Szent János, aki keresztségben részesíti, feljebbvaló a bűnbánók közé álló Jézusnál. Az evangéliumok számára nem számít Jézus megke-resztelkedésének rituális vonatkozása (János meg sem említi), legfeljebb csak alkalom a Jézust érintő és küldetését elindító kinyilatkoztatásra („te vagy az én fiam": Márk és Lukács), vagy olyan égi közbelépés, amely kinyilatkoztatja a János körül összeverődött tömegnek Jézus egyedülálló kilétét (Máté: „ez az én fiam"). A fontos dolgok tulajdonképpen a keresztség után történnek, mint azt a szöveg is leszögezi: a keresztség után jött fel Jézus a vízből, akkor nyílnak meg neki az egek, akkor száll le rá a Szentlélek, és akkor hallható az égi szózat, Isten hangja. Itt viszont csak a „megnyílt egek" mozzanatára szeretnék kitérni. Beszédmódokkal és szövegműfajokkal hoz bennünket kapcsolatba, amelyeket természetüktől függően kell kezelni.

Ezt az ízes asztali mondást Lubac atyának tulajdonítják: „Szeretnék pápa lenni - egy negyed órára! Csak épp annyi ideig, hogy kanonizáljam Órigenészt, és utána lemondanék!"¹⁵ Nem áll szándékomban Órigenészt kanonizálni, de szívesen idézem őt, amikor arra kívánok rámutatni, hogy a kritikai gondolkodás megnyilatkozása nem várta meg a német és protestáns 19. századot. A 250 körül írt Kelszosz ellen című művében, amellyel az epikureus Kelszosz körülbelül hetven évvel azelőtti, a keresztények ellen írt Igaz szóját akarta megcáfolni, Órigenész az értelemnek azokról az érzékeiről is beszél, amelyek például az álomban és a látomásban működnek:

„Azonképpen, ahogy álmunkban az a benyomás ér, hogy hallunk, és a hangok megcsapják anyagi fülünket, vagy hogy szemünkkel látunk, anélkül, hogy bármi is érintené testünk szemét vagy fülünket, pedig csupán a szellemünk kapja ezeket a benyomásokat, ugyanúgy egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a prófétákkal is így történt, amikor a Szentírás beszámol arról, hogy csodálatos látomásaik voltak, vagy hallották az Úr szavát, vagy látták az egeket megnyílni. Mert nem hinném, hogy az érzéki ég nyílt volna meg a maga anyagi valóságában, és hogy megnyílván kettévált volna, csak hogy Ezékiel leírhasson egy ilyen látomást. Talán a Megváltó esetében is¹⁶ az evangéliumok értelmes olvasójának ugyanezt kell elfogadnia, még akkor is, ha az együgyűek megbotránkoznak, mert nagy naivságukban megmozgatnák a világot, és elhasítanák az egész égbolt végtelen tömegének egységét." (Kelszosz ellen, I,48)

Az evangéliumok naiv olvasója azt hiszi, ami meg van írva, és mindaddig nem kerül gondba, amíg nem találkozik a kritikával. Márpedig a modern társadalomban gyakorlatilag lehetetlen nem találkozni vele. Hogy ez a találkozás ne rendítse meg a naiv olvasót, át kell változnia értelmes olvasóvá, a nevelési munka szépsége pedig nem más, mint lehetővé tenni ezt az átmenetet.

Mindent összevetve erre a meggyőződésre vezettek a témába vágó tapasztalataim, a gyakorlatban a tisztességes képzés és tájékozódás lehetővé teszi, hogy leküzdhetetlen nehézségek nélkül kezeljék azokat az elbizonytalanodásokat, amelyek az elhangzó, valamint a hagyomány által kegyesen megtanult dolgok ütközésekor támadnak. Alapjában véve történelem és hit között semmiféle konfliktus nem lehetséges, mivel a kettő nem egyazon szinten helyezkedik el, s mivel per definitionem „a történelem Jézusa nem a keresztény hit tárgya, és nem is lehet az",¹⁷ általánosabban pedig a történelem egymagában nem alapozhatja meg a hit igazságát. Ha például az őskérügma¹⁸ két alapvető tárgyát vesszük, mint ahogy az 1Kor 15,3b-5-ben szerepel, vagyis hogy Krisztus meghalt az emberekért és feltámadt, egyértelmű, hogy a történész egyáltalán nem illetékes afelől nyilatkozni, hogy Jézus halála megváltó értékű-e, és nincs mit kezdenie Jézus feltámadásával, hiszen egy hulla reanimálásával ellentétben ez nem egy közönséges esemény, amely simán és tökéletesen beilleszthető saját időnkbe és terünkbe, hanem történelem feletti vagy azon túli. A kritika számára a legnehezebb éppen konkrétan ellenőrizni az állítást, miszerint a feltámadás „az Írások szerint" történt.

Székely Melinda fordítása

 

Jegyzetek

1 H.-I. Marrou: De \a_r connaissance historique. Paris, 1954; a 6. javított és bővített kiadás az Éd. du Seuil Histoire című sorozatában jelent meg 1975-ben. Az Édition de poche átvesz egy 1959-es mellékletet: La foi historique, ebből vettük az idézett helyeket (286-287.).

2 J. Schlosser: Jésus de Nazareth. Agnès Viénot éditions, Paris 2002.

3 In: J.-F. Baudoz és M. Fédou (szerk.), 20 ans de publications françaises sur Jésus. Desclée, Paris 1997, 66 (41-90).

4 J.-N. Aletti, Exégète et théologien face aux recherches historiques sur Jésus. In: Recherches de Science Religieuse, 87 (1999), 423., 438.

és 439. (423-444.).

5 G. Rochais, Jésus: entre événement et fiction, Lumière et Vie, n°

248, 2000, 16. (7-18.).

6 Például M. Quesnel, Jésus, l'homme et \e fils de Dieu. Flammarion, Paris 2004, 146.

7 Lásd főleg J. P. Meier, Un certain Juif Jésus. Les données de l'histoire. I. Les sources, les origines, les dates. Éd. du Cerf, Paris 2004, például 16.

8 A római díjjal (prix de Rome) fiatal művészeket ösztönzött a Francia Akadémia, a pénzösszeg mellett a római Medici-villában való lakást és ellátást is jelentette. Dennefeld itt ironikusan az indexre utal vele. - A fordító.

9 Faculté de théologie catholique, Mémorial du Cinquantenaire. 19191969. Strasbourg, 1969-1970 (= RevSR 43. [1969], fasc. 3-4, és 44. [1970], fasc. 1-2), 88. o.

10 Gérard Mordillat és Jérőme Prieur író és filmrendező Corpus Christi című tévésorozatáról van szó, amelyet a francia-német Arte adó sugárzott 1997-ben. - A fordító.

11 A. Georges, Études sur l'oeuvre de Luc. Gabalda, Paris1978, 8.

12 A szöveg történelmi hordereje teljesen bizonytalan. Az igehely alapján a zsidók egy része úgy gondolja, hogy galileai származása miatt Jézust nem lehet a Krisztusnak tekinteni, mivel „ezt mondta az Írás: »Dávid utódaiból és Betlehem helységből jön a Krisztus, ahonnan Dávid származott«". Hogyha az evangélium többi részében János nem azt feltételezné folyton, hogy Jézus Názáretből való, azt hihetnénk, hogy ironikusan fogalmaz, amikor szembeállítja egymással a kívülállók nézetét (Jézus Názáretből jön) a beavatottak tudásával (Jézus Betlehemben született). Az iróniát valószínűleg inkább így kell érteni: a vitatkozó zsidók nincsenek témában, hiszen az eredet kérdésére adott igazi válasz az, hogy Jézus az „Atyától" származik.

13 Mt 1,1; 9,27; 12,23; 15,22; 20,30-31; 21,9.15.

14 Eusébe de Césarée: Histoire ecclésiastique III, xx, 1-2 (a Sources Chrétiennes kiadásában).

15 M. Jourjon számol be róla, in: Á propos des 'années lyonnaises de Michel de Certeau', Recherches de Science Religieuse, 91 (2003), 572. o., 3. j.

16 Órigenész itt Jézus megkeresztelkedésére utal.

17 Meier: Jésus, 121.

18 A görögöknél az egyház mindenkihez szóló, ésszerű tanítása szemben a dogmával, amellyel a misztikusan értelmezhető és jelképekben kifejezhető egyházi tanítást jelölték. - A fordító.