Diósi Dávid
aDVENTUS DOMINI

 

Adventus Domini - Der Advent

Advent ist die liturgische Vorbereitungszeit auf Weihnachten. In dieser Studie werden zuerst die wichtigsten Fragen der Entstehung und Geschichte des Advents behandelt. Nach diesem geschichtlichen Überblick wird die heutige Situation näher unter die Lupe genommen, wobei besonders einzelne Themenbereiche sowohl aus derliturgischen Praxis (O-Anti-phonen, Gaudete-Sonntag, Rorate-Messe, Adventslieder im Gesangbuch), als auch aus dem kirchlichen Brauchtum (Adventskranz, Herbergssuche, Barbarazweige, Luziensaat) angesprochen werden.

Schlagwörter: Geschichte des Advents, Brauchtum, O-Antiphonen, Gaudete-Sonn-tag, Rorate-Messe, Adventskranz, Herbergssuche, Barbarazweige, Luziensaat

 

Az adventus latin kifejezés eljövetelt, megérkezést jelent (adventus Domini = az Úr eljövetele, úrjövet; görögül e,pifa,neia). Az adventi idő a karácsony (december 25.) előtti negyedik vasárnapon, másképp kifejezve Szent András apostol ünnepnapján (november 30.) vagy a hozzá legközelebb eső (tehát november 27. és december 3. közötti) vasárnapon kezdődik. Mivel a liturgikus vasárnapot az előesti vesperás nyitja meg, ezért az adventi idő advent első vasárnapjának első vecsernyéjétől karácsony első vecsernyéjéig tart és a négy vasárnapjával legalább három teljes hetet tesz ki; a negyedik csonka, hisz karácsony vigíliája, sőt legtöbbször maga a karácsony napja is a negyedik adventi hét valamelyik napjára esik. December 24. tehát még adventhez tartozik, a december 24-én tartott karácsonyi előes-ti mise azonban természetesen már nem.

Az adventi idő tulajdonképpen két időszakra oszlik: 1. december 16-ig (ezt a napot is beleértve): az eszkatologikus várakozás ideje; 2. december 17-24. (ez utóbbi is beleesik): az inkarnációs dimenzió kerül előtérbe. Valójában azonban e két teológiai hangsúly teljesen áthatja egymást az egész adventi időben.

Advent első vasárnapja egyben az egyházi év kezdete is: a liturgikus újesztendő. Mielőtt V. Piusz pápa (1566-1572) a trienti zsinat által megreformált Missale Romanumot (1570) kiadta volna, ezen a vasárnapon legtöbb helyen - beleértve a középkori Magyarországot is -nem az utolsó ítéletről szóló evangéliumi perikópát olvasták fel, hanem - első pillanatra talán meglepően - az Úr virágvasárnapi bevonulását Jeruzsálembe, amely azon túl, hogy majdani dicsőséges eljövetelének előképe,¹ fontos üzenetet hordoz a liturgikus újév küszöbén álló hívek számára is. Ennek az evangéliumi szakasznak a szimbolikája világos: ahogyan egykor Jézus királlyá kiáltva bevonult a szent városba, úgy vonul be az idő szent uralkodójaként, a századok királyaként az egyházi esztendőbe.²

Az advent eredete és története

Vessünk néhány pillantást az advent kialakulásának történetére. ³ Első nyomai a 4. századba vezetnek vissza, Spanyolországba és Galliába. Itt - a Kelettel (főleg Bizánccal és Jeruzsálemmel) való szorosabb kapcsolat miatt - január 6-án ünnepelték vízkereszt/karácsony ünnepét, amely Isten fiának földön történt megjelenését és kinyilvánítását tartalmazta, és a római gyakorlattól eltérően - akárcsak a húsvét - egyben keresz-telési terminus is volt. Első utalásokat egy karácsony ünnepére való előkészületről (!) Galliából egy Poitiers-i Szent

Hilarius püspöknek (f 366) tulajdonított töredékben olvashatunk, amelyben ő egy háromhetes, december 17-január 6. (?) közötti időszakról beszél. „Anyaszentegyházunk - mondja - minden évben az Úr eljövetelére háromhetes titokzatos időt jelöl meg"⁴ (saját ford.). Spanyolországban egy hasonló előkészületi időről tudósít néhány év elteltével a 4. kánonjában a saragossai zsinat (380), amely előírja,⁵ hogy „21 napon keresztül - amely december 17-én⁶ kezdődik, majd megszakítás nélkül tart egészen epifánia napjáig, amely január 6-án⁷ van - senki se hiányozzék a templomi gyülekezetből, senki se rejtőzzék el otthonában, ne távozzon el földbirtokára, ne menjen a hegyekbe, mezítláb se járjon, hanem a templomba siessen"⁸ (saját ford.). Később a húsvéthoz hasonlóan vízkereszt/karácsony elé is egy 40 napos előkészületi időt helyeztek. Így mindkét keresztelési napot, a húsvéti vigíliát és az epifániát egy-egy 40 napos előkészületi időszak előzte meg. A Meroving-kori Frank Birodalom politikai és vallási szempontból legbefolyásosabb személyiségének, Tours-i Szent Gergelynek (f 594) 591-ben befejezett Historia Francorum című művéből arról értesülünk, hogy Tours-i Szent Perpetuus püspök (f 491), aki a vallásos élet megújítására törekedett, „Szent Márton ünnepétől egészen karácsonyig heti háromszoros böjtöt"⁹ írt elő. Josef Andreas Jungmann¹⁰ jezsuita liturgiatörténésznek sikerült bebizonyítania, hogy az említett quadragesima sancti Martini november 11-től január 6-ig, vagyis Szent Márton napjától epifániáig számítandó, ami arra enged következtetni, hogy ebben a korban Galliában a december 25-én ünnepelt karácsony még ismeretlen, vagy legalábbis rangban alulmúlta epifánia ünnepét. A quadragesima sancti Martini, azaz „Szent Márton negyvennapos böjtje" november 11-től, vagyis Szent Márton ünnepétől csak úgy adja ki a negyven napot, ha azt január 6-ig, azaz epifánia ünnepéig számoljuk. November 11-től szentestéig ugyanis nem 40, hanem 44 nap van, január 6-ig viszont 56 nap, azaz nyolc teljes hét, amelyből azonban ha a szombatokat és a vasárnapokat (nem böjti napok) leszámítjuk, minden hétre csak öt böjti nap jut, ha pedig a fennmaradt heti öt böjti napot visszaszorozzuk a hetek számával, vagyis nyolccal, az 40 napot tesz ki (1. táblázat).

Szent Maximus (f 465 után), a népszerű szónok, valamint a turini egyházmegye első név szerint ismert püspöke és Arles-i Szent Caesarius érsek (f 542), a buzgó igehirdető, akinek írásai nem annyira teológiai, mint inkább lelkipásztori szempontból jelentősek, prédikációikban buzdítják a híveket, hogy a karácsony előtti utolsó hetekben aszketikus és erkölcsös élettel - önmegtartóztatással,¹¹ jó cselekedetek gyakorlásával,¹² imával és buzgó templomjárással¹³ - készüljenek az Úr születésére. Egy évszázaddal később a máconi zsinat (583) 9. kánonjában az ez idáig csak a tours-i egyházmegyében biztosan bizonyítható gyakorlatot általánosan¹⁴ előírja: „Szent Márton napjától egészen karácsonyig minden hét hétfőjén, szerdáján és péntekén böjtöljenek és a (szentmise)áldozatokat nagyböjt rendje¹⁵ szerint ünnepeljék".¹⁶

Az eddig felsorakoztatott történelmi források sehol nem beszélnek egy tulajdonképpeni adventi liturgiáról. Csupán arról tudósítanak bennünket, hogy az egyház törekedett a közelgő karácsony ünnepét különböző aszkétikus gyakorlatokkal és buzgóbb életvitellel előkészíteni. Ezért joggal feltételezhetjük, hogy a 6. századig sem Galliában, sem Spanyolországban - sőt, mint a későbbiekben látni fogjuk, még Rómában sem - alakult ki egy kimondottan adventi liturgia.

Érdekes és ugyanakkor figyelemreméltó kivételt képez az Adriai-tenger partján fekvő kikötőváros, Ravenna. Itt mindenekelőtt két fő forrásból következhetünk arra, hogy - Rómával ellentétben¹⁷ - már az 5. században kialakulóban volt egy adventi liturgia. Első forrásként említjük Aranyszavú Szent Péter¹⁸ (f 450 körül) egyháztanítónak és püspöknek a Lukács-evangélium első fejezetéről tartott homíliáit, amelyek - amint az beszédeiben alkalomadtán tett megjegyzéseiből kihá-mozható¹⁹ - minden bizonnyal karácsony előtt hangzottak el. Homíliáinak tartalmából arra is következtethetünk, hogy a beszédei alapját képező perikópákat nem önkényesen vagy témára szabottan saját maga választotta ki, hanem azok egy bizonyos, a ravennai liturgikus szokás által előre meghatározott perikóparendet követtek,²⁰ amely szerint a karácsony előtti vasárnapokon a szentírási olvasmányokban és a homíliában a Megváltó születését közvetlenül megelőző eseményekről emlékeztek meg: Keresztelő Szent János születésének hírüladásáról (Lk 1,5-25),²¹ Jézus születésének hírüladásáról (Lk 1, 26-38)²² és Keresztelő Szent János születéséről (Lk 1,57-80).²³ Egy másik fontos forrás az a ravennai pergamentekercs,²⁴ amely 39 adventi imádságot tartalmaz.²⁵ Ezeknek az orációknak legalább egy része az 5. század közepére datálható, sőt lehet, hogy néhánynak a szerzője éppen az említett Aranyszavú Szent Péter.²⁶ Tartalmukat tekintve a megtestesülést és a Megváltó születésére való előkészületet tematizálják.

Rómában advent első nyomaira -mint legkésőbb a 6. században már liturgikus karakterrel bíró előkészületi időre -a Sacramentarium Gelasianum Vetusban bukkanunk, amely kezdetben valószín űleg hat vasárnapot foglalt magába (öt vasárnap + a vasárnap reggel tartott kántorböjt²⁷ szombatjának a miséje). A mai gyakorlat számára irányadó volt Nagy Szent Gergely pápa (f 604) intézkedése: ő az adventi időt négy hétre csökkentette, így a Sacramentarium Gregorianumban már csak három miseformula szerepel advent három vasárnapjára (De adventu Dominica I-III.) és egy miseformula a téli kántorböjt utáni vasárnapra („Dominica vacat"). Ebben az időben Rómában tehát két adventi tradíció élt: az ó-Gelasianum szerinti (a plébánia-/titulustemplomokban) és az új gregorián rendelkezés szerinti (a pápai liturgiában), amely majd csak az ezredforduló után kezdett lassan Rómán kívül is teret hódítani. További terjesztése a 13. században főleg a ferenceseknek köszönhető, akik a Missale Romanae Curiaeval együtt az abban szereplő római adventi liturgiát is átvették. Majd csak V. Piusz pápa Missale Romanumja (1570) tette általánosan kötelezővé a négyvasárnapos adventi időt. Missaléja a korábbi sacramentariumokkal ellentétben, amelyekben az adventi szövegek az eszkatologikus hangsúly miatt a könyv végén szerepeltek, a liturgikus évet nem karácsonnyal, hanem advent első vasárnapjával kezdi és advent mind a négy vasárnapjára egy-egy teljes miseformulát kínál. Ugyanígy advent harmadik hetében szerdának, pénteknek és szombatnak (= kántorböjti napok) saját miseformulája van. Mivel a 1570-es Missale Romanum a kántorböjti napoktól eltekintve nem tartalmazott saját szövegű hétköznapi miséket, ezért hétköznap gyakran Szűz Mária tiszteletére bemutatott votív misét (roráté-mise) végeztek (evangélium: Lk 1,26-38 és a kántorböjt szerdájának inkarnációt hangsúlyozó imái). Saját adventi miseprefációkat azonban nem tartalmaz. A perikóparend vezérmotívumát az eszkatologikus éber várakozás és a parúziára való felkészülés határozta meg. Íme az adventi vasárnapok perikóparendje a Missale Romanum(1570) szerint (2. táblázat):

2. táblázat

Az inkarnáció motívuma a perikópa rendben csak a kántorböjt hétfőjén és szerdáján felolvasásra kerülő evangéliumban talál említést (Lk 1,26–38; Lk 1,39–47).

 

Mai helyzet

Az adventi idő második felében (december 17-24.) minden napnak saját propriuma van. A december 16-ig tartó adventi idő első felében azonban csak a napi könyörgés és az olvasmányok képezik a köznapi misék sajátos részét, a miseszöveg többi része hetenként ismét- lődik. A december 17-24. közti időszakban a liturgiában megjelenik a hét²⁸ ó-an-tifóna²⁹ (antiphonae maiores; a cisztercita rend liturgiájában: antiphonae solemnes), amelyek kétségtelenül az adventi litur-gia³⁰ csúcspontját képezik.³¹ Ezek az adventi vesperás Magnificat-antifónái. Az új olvasmányrend szerint az imént említett napokon egyben mint Alleluja-versek is szerepelnek (rövidített szöveggel) a szentmisében. Gyász-, votív, valamint alkalmi misék advent vasárnapjain nem tarthatók. Köznapokon sor kerülhet temetkezési, a halálhír vétele utáni és első évfordulós mise bemutatására; megemlékező gyászmisékre azonban nem.

Votív és alkalmi mise pedig csak akkor végezhető, ha azt valamely pasztorális megfontolás indokolja. Homíliát ajánlatos az adventi köznapokon is mondani.

Adventben nincs Glória.³² A Glória elhagyása nem római szokás. Itt az adventi vasárnapok eleinte az Ordo Romanus XI (1143 körül) szerint történtek, amely a pápai liturgiában még a matutinumban a Te Deumot, az adventi vasárnapok miséiben a Glóriát említi, ugyanolyan ünnepélyes karakterű volt, mint a többi évközi vasárnap. A frank területeken azonban egészen más volt a gyakorlat. Itt Amalarius³³ (f 850 körül) tudósítása szerint már a 9. században több helyütt a miséből hiányzott a Glória. Ezt a gyakorlatot vette át később a római pápai kúria is, amint azt a Missale Romanae Curiae tanúsítja.

Az advent liturgikus színe a violaszín (lila), kivéve advent harmadik vasárnapját, amikor a violaszínt rózsaszínre szabad enyhíteni. Az adventi idő liturgikus violaszínének eredete szoros összefüggésben áll a frank területek adventi teológiájával, ahol az advent egyben bűnbánati idő is volt. Ez többek között úgy jutott kifejezésre, hogy a diakónus adventben nem viselt dalmatikát, hanem csak albában és planete plicatában³⁴ vonult ki. Rómában III. Ince pápa (11981216) az adventi időre előírja a fekete paramentumokat (akárcsak nagyböjtben), majd pedig a 13. században elkezdték a fekete szín mellett a lilát is használni, amely később az adventi időre végérvényesen teret hódított.

Ha ugyan a római liturgia több bűnbánati jellegű, mai napig érvényben lévő elemet is átvett Galliából, mégis az örvendező Alleluja és a vasárnapi zsolozsmában a Te Deum megtartásával kifejezésre juttatja, hogy az adventi idő mégsem teljes értelemben vett bűnbánati, illetve böjti időszak. „Az adventi időszak az előkészület, várakozás, reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek. Ezért emlegetik a szegedi öregek kisbűt, a tápaiak ádventbűt néven. Szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig húsételtől való megtartóztatás. [...] A zajos mulatságtól is tartózkodott [a nép], csak a disznótorok családias hangulatában olvadt egy kissé föl."³⁵

Advent harmadik vasárnapja (Gau-dete-vasárnap) az adventi öröm vasárnapja. Nevét a napi introitus (Gaudete in domino [Fil 4, 4-7]) kezdetéről kapta (ÉE 509, DU 3e). Az introitus, amelynek szövege a C. év vasárnapjának második olvasmányával azonos (A. év: Iz 35,1-6a.10; Jak 5,7-10; Mt 11,2-11; B. év: Iz 61,1-2a.10k; 1Tessz 5,16-24; Jn 1,6-8.19k; C. év: Szof 3,14-18a; Fil 4,4-7; Lk 3,10-18), egyben megnevezi e vasárnap örömének a forrását is: „az Úr már közel van hozzánk" („Dominus prope est"). E napon szabad - amint már erre utaltunk - az advent violaszíne helyett rózsaszínben tartani a misét. Ezt a szokás valószínűleg a hasonló örömkarakterű negyedik nagyböjti vasárnaptól (Laetare³⁶) vették át, amelynek alkalmával szintén rózsaszínt használnak (a nagyböjti Laetare-vasárnap más neve dominica rosata³⁷). A violaszín rózsaszínre enyhül, a rózsaszín ugyanis a bűnbánat (lila) és az öröm (fehér) színe között középen helyezkedik el, utalva arra, hogy az öröm még nem teljes, csak visszafogott, előöröm, elővételezett karácsonyi öröm.³⁸ Ezen a vasárnapon szólhat az orgona (ahol pedig az adventi időben orgonával kísérték az éneket, most valamivel ünnepélyesebben szólhat), és az oltárt is virágokkal díszíthetik. Ezen vasárnap liturgiájára jellemző örömöt különösképpen meg kell ünnepelnünk (ez érvényes a nagyböjti Laetare-vasárnapra is), amit a leghatásosabban úgy érhetünk el, ha sajátosságait (rózsaszín miseruha, orgonahang, virágdísz az oltáron) erősen kiemeljük éppen azért, hogy ezek önmaguktól megsejtessenek valamit a karácsonykor hozzánk érkezendő öröm sugaráról. Pszichológiailag is nagyon fontos az adventi hangulat és buzgóság megőrzéséhez a lelki pihenés, a cél fürkészése, a karácsonyi öröm előízének megkóstolása, mert ez erőt ad, felfrissít és kitartásra serkent. Ezen a napon mind a szentmise, mind pedig a zsolozsma énekei és szent szövegei visszhangoznak az örömtől. Az öröm, az örvendezés ugyanis tulajdonképpen minden liturgikus ünneplés alapmotívuma, s ha időnként az egyházi előírások megkövetelik a komolyságot, a böjtöt és a bűnbánatot, azt csak azért teszik, hogy örömünk szilárd alapokra épüljön, hogy azt megőrizze a felszínességtől, a külsőségtől, hogy az ne csupán külső zománc, hanem teljes egzisztenciánkat átható, mélyen gyökerező valóság legyen. „A vidámság a keresztény élet valódiságának fokmérője. [...] Mert az öröm belül való szépség, felülemelkedés a sárból, égre néző növekedés. [.] Az öröm a lélek illata, mely vágyódik és tudja, hogy egyszer biztosan elnyeri a boldogságot.

Akkor is mosolyog, ha sóhajtoznia kell, mert tudja, hogy örömét nem veszi el tőle senki sem. Az egyház [.] [a] rózsaszín vasárnapok lelkületével a fájdalmak útján is bizakodva tör az örökké tartó örömök felé."³⁹ „Az Üdvözítő azt akarja, hogy az ő öröme legyen bennünk, s ez az öröm teljes legyen (Jn 15,11), azt kívánja, hogy az ő öröme teljesen a miénk legyen (Jn 17,13).⁴⁰ De mi is az ő öröme? Jézus öröme „emberi természetének az Isten fiával való egyesülése fölött érzett öröme"⁴¹ -írja Johannes Pinsk (f 1957), a liturgikus mozgalom egyik legbefolyásosabb képviselője. Az advent gondolatvilágához - a parúzia mellett - szorosan hozzátartozó angyali üdvözlet mozzanata a személyes egyesülés, a hüposztatikus egység (unio hypostatica) fenséges ünneplésévé tornyosul az adventi liturgiában, sőt mi több, számunkra az emberségének és az istenségének a második isteni személyben, Isten fiában történő egyesülése, illetve egysége szoteriológiai relevanciával bír, ugyanis „istenülésünket, azaz azt, hogy részeseivé leszünk az isteni természetnek, jelzi a megtestesülésben az Isten által fölvett, vele egy személyben fölfoghatatlanul, de valósággal egyesült emberi természet: az emberré lett Isten. Az igének az örökkévaló után új születése - a nova nativitas - jelzi az emberiségnek is új megszületését, emberiből istenivé válását."⁴² Így mind Krisztus, mind az emberiség örömének az indítóoka ugyanaz: az emberség és az istenség egyesülése. Jézusban - az istenség és az emberség legbensőségesebb együtt voltában - ugyanis az valósult meg a legtökéletesebben, ami minden ember legbensőbb lehetősége. „A Jézus Krisztusban önmagát kinyilatkoztató Isten emberi, és az ember, aki Jézusban és általa feltárja önmagát, isteni. Ebben gyökerezik az ember legalapvetőbb méltósága. A megtestesülés belső isteni logikája: feltárni az ember-volt, az emberi egzisztencia lényegét; rámutatni az ember gyökereire és megnyitni az ember önmegvalósításának isteni horizontját. Aki embersége egészének értelmét felismeri, elfogadja és megvalósítja, az végső soron a Jézus Krisztusban megvalósuló tökéletes, beteljesedett embert ölti magára és ebben a tettében legbenső-ségesebben találkozik Istennel."⁴³ Ezen „isteni logika" megértését szolgálja többek között advent szent liturgiája, s mivel az e logika szerinti emberi egzisztencia végső célja a teljes és beteljesítő öröm, átszivárog abból ízelítőként egy cseppnyi annak hangulatába.

Adventben nagyon kedveltek a rorá-té-misék, amelyek hajnali votív misék a Szűzanya tiszteletére. Ebben a szentmisében még a Dominus vobiscum liturgikus köszöntés is Gábor angyal Máriához intézett Dominus tecumjára emlékeztet, s ugyanakkor e köszöntés mély értelmét sejteti meg velünk: az Úr legyen veletek, amint Máriával volt. Mária ezen adventi megközelítése személyét, szerepét és tiszteletét egészen új fényben csillogtatja meg: Krisztus bennünk lakozásának Mária a példaképe, a modellje, a keresztény ember ugyanis részt vesz az Istenanya méltóságában, mert ő is, akárcsak a Szűzanya, karácsonyra világra kell hozza Jézust.⁴⁴ A roráté-mise elnevezése a napi introitus kezdőszavából származik: „Harmatozzatok [= roráté], egek, onnan felülről" (Iz 45,8). A roráté-misét helyenként evangéliuma miatt - amely Jézus születésének Gábor angyal általi hírüladásáról szól - angyalmisének⁴⁵ nevezik, illetve régebben aranyos miseként emlegették. Az aranyos mise (lat. missa aurea) elnevezést a következőképpen okolja meg Padányi Bíró Márton (f 1762) veszprémi „utolsó bajuszos, sarkantyús, lovagló megyéspüspök":⁴⁶ „Most ezekben a szent napokban, egyéb időknek szokásán kívül, még napfelkelte előtt, hajnalban a Názáreti Mária Szent Szűznek angyali üdvözlésérül avagy az Isten fiának megtestesülendőségérül szentmisét hallgatunk, melyet is mi magyarok az ő nagy tiszteletéért és méltóságáért aranyos misének nevezünk."⁴⁷ A középkorban a napi főmise előtt, s nem helyett mutatták be, eredetileg csak az adventi időszak szombatjain. Liturgikus színe a fehér volt, Glóriával tartották, és énekrendje⁴⁸ állandó volt. Manapság a roráté-misét - amelynek tartása advent hétköznapjain csak december 16-ával bezárólag engedélyezett - lilában, adventi miseszövegekkel tartják, sőt helyenként minden egyes hétköznapi közösségi misét - olykor még az estit is - roráténak emlegetnek. Jó volna, ha ma is ragaszkodnánk (főleg városon) ahhoz, hogy a roráté-miséket kora hajnalban és kizárólag gyertyafénynél (innen kapta a roráté-mise a frankoknál a Lichtleskerch elnevezést⁴⁹) ünnepeljük, hisz így az elektromos fény és a fényszennyezés korában élő modern ember számára különösképpen megmutatkozhat a sötétség-fény szimbólum gazdagsága, és megértheti, megtapasztalhatja a (természetes és gondos körültekintéssel őrzött) fény szimbólumának lelkére gyakorolt hatásából, hogy saját egzisztenciális sötétségének „fóbiája" fölött csupán Krisztus, a világ világossága arathat győzelmet. A műfény teljes kiiktatása érteti meg velünk az igazi, pislákoló, élő fény értékét. A sötétség - akárcsak a dermesztő, fagyos hideg - világunk, a gyertyaláng pedig ősidők óta a világ világosságának a szimbóluma. Ezt a kontraszthatást felelevenítő jelképgazdagságot próbáljuk tudatosan közvetíteni és megélni. A sötétségben nem tudunk tájékozódni, hazatalálni, gyámoltalannak és elhagyatottnak érezzük magunkat, s ezért létünk űrbe zuhanásától rettegve görcsösen próbálunk embertársainkba kapaszkodni, elfelejtjük azonban, hogy ők is pont úgy ki vannak téve a sötétség veszélyének, mint mi magunk.⁵⁰ Ekkor értjük meg Izajás próféta szavainak egzisztenciális vonzatát: A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát (Iz 9,1). „Hagyományőrző helyeken alig veszik észre, ami pedig egyébként nehezükre esik: a korai felkelés, a hóval, faggyal járó áldozatot. [...] Nagyzsámon (Jamul Mare) ádventben a gyerekek hajnali harangszóval kelnek. Megjelölt helyeken gyülekeznek és házról házra járva költögetik csengővel és énekszóval az alvó híveket, hogy idejében odaérjenek a hajnali misére. Utolsó nap mindenütt kapnak valami ajándékot, amelyen aztán igazságosan megosztoznak. Nagymányok német faluban a hajnali misére kirendelt ministráns és orgonafújtató fiúk régebben az iskolában háltak, hogy a korai szolgálatot el ne aludják."⁵¹

A II. világháború után tájainkon is elterjedtek az adventi koszorúval kapcsolatos szokások.⁵² Ha ezzel a para-liturgikus szokással ügyesen élünk, színezheti, gazdagíthatja és kiegészítheti az adventi időszak liturgikus üzenetét. Sok helyen szokásban van az adventi koszorú gyertyagyújtási ájtatossága (ÉE/ DU 13; 14), amelynek rendje a helyi szokástól függ. A gyertyagyújtás, ha azt nem tartjuk meg az adventi vasárnapok előestéjén önálló (esetleg szentbeszéddel) egybekötött ájtatosságként, megelőzheti a szentmisét, ha ügyelünk arra, hogy oda „betolakodva" ne feszítse szét ennek keretét, ne képezzen egy terjedelmében „túlhabzó", különálló, idegen és zavaró egységet. Ilyenkor a bevonulási körmenet egy adventi népének éneklése közben az adventi koszorúig halad, majd pedig néhány találó gondolat és a gyertya meggyújtása után a napi introitussal vonul tovább az oltárhoz. A gyertyagyújtást összekapcsolhatjuk az adventi vecsernyével is. Vesperás előtt összeköthető, akárcsak az előbb említett szentmise esetében, a bevonulással, de megtarthatjuk azt a vesperás közben is a Tefölötted Jeruzsálem (ÉE 723) responzórium éneklése alatt. Szép szokás, ha a családokban a szülők a gyerekekkel együtt készítik az adventi koszorút. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy ez ne csupán a giccses mézeskalács ízű és fahéjillatú adventi „kulisz-sza" egyik további kelléke legyen, hanem valóban az adventi szent előkészületet szolgálja olyan formában, hogy a család az adventi időszakban tudatosan több és tartalmasabb időt töltsön az adventi koszorú „körül" együtt, vagy pedig e koszorú jelenlétét a családban közös imával - az asztalon elhelyezett koszorú gyertyáinak fényénél mondott közös étkezési imával - szentelje meg. Hasonló közkedvelt adventi szimbólum, amit különböző templomokban fellelhetünk, az Iz 11,1 alapján (Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből) a gyertyával díszített gyökér.

A gazdag adventi vallásos népszokásokból hadd említsünk még néhányat. Sok helyütt igen kedvelt népi ájtatossági forma a szentcsalád-járás:⁵³ a szállást kereső szent család képét vagy szobrát viszik el minden nap más-más családhoz (előtte házi ájtatosságot tartanak), s ez ottmarad a következő estéig (vö.

ÉE 1019-1021). Kedvelt a Luca-napi⁵⁴ (december 13.) búzaültetés⁵⁵ is, amikor egy tányéron - amelyet állandó jelleggel nedvesen tartanak - búzát csíráztatnak, majd amikor karácsonyra kikel, közepébe gyertyát helyezve a karácsonyfa alá vagy a templom oltárára helyezik. E szokás terjedéséhez és közkedvelt voltához nagyban hozzájárult, hogy összekapcsolták a szent család Egyiptomba menekülése⁵⁶ történetének azzal a legendás részével,⁵⁷ miszerint a szent család üldözőitől egy földműves javaslatára egy gabonaföldbe rejtőzött, mire az kivirágzott. Szokásban van továbbá, hogy Szent Borbála (f 306 körül) napján (december 4.) a cseresznyefa ágát lenyesik, beviszik a lakásba, hogy az karácsonyra kivirágozzék. A Borbála-ág kivirágoztatása⁵⁸ - amely a néphagyományban szerelmi jóslásra is szolgál⁵⁹ - nem csupán jelképe annak, hogy az élet túlvészeli a telet,⁶⁰ hanem az istenfiú természetfölöttiségének is szimbóluma, hisz a tél természetes adottságára vonatkoztatva időszerűtlenül kivirágzott ágak a supernaturalitas Christi kifejezői.⁶¹ A Borbála-ág „nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él".⁶² Anselm Grün, a münsterschwarzachi apátságban élő bencés szerzetes ekképp biztat: „Keress kertedben ágakat, cseresznye- vagy aranyfaágakat. Tedd az a szobádban Szent Borbála napján egy nagy vázába. Advent egész ideje alatt arra emlékeztet majd, minden fagyos benned először, a tél közepette mégis egy virág nyílik ki benned. Régi hagyomány szerint a Borbála-ágak a szeretet ágai. Meg akarják mutatni, a szeretet erősebb a halálnál, a szeretet minden pillanatnyi fagy ellenére győzedelmeskedik. Ezek az ágacskák azzal a reménnyel is megajándékoznak, hogy a melletted élő emberben is, akit annyira szeretsz, és akinek szerelme kihűltnek látszik, a szerelem kivirágozhat, a megfagyott és megkérgesedett kapcsolatok újra életre kelhetnek."⁶³

Adventi énekeink a népénektárban

A Népénektárban közölt adventi énekek jó része igyekszik az ószövetségi ígéreteket és az igazak vágyakozását felidézve a mai hívek szívében is az úrjö-vet szent érzelmeit ébreszteni (ÉE/DU 1-12). A hívek által legkedveltebb adventi énekeink ellenben sajnos egyoldalúságban szenvednek, hisz szinte mindegyik exkluzíve csupán az angyali üdvözlet motívumát emeli ki (ÉE/DU 16-21). Ezért különösen fontos a Népénektár bőségesebb választékával élve az adventi idő teljes teológiai tartalmát (tehát az eszkatologikus dimenziót is) a népénekgyakorlatban megjeleníteni (pl. ÉE/DU 1: őskeresztény himnusz Krisztus hármas eljöveteléről; 9). A Népénektár közöl egy adventi Kyriét, amely a késő középkor kedvelt tropizált adventi Kyrie sactorum lumen énekének felelevenítése (ÉE/DU 413), valamint egy szép középkori adventi szekvenciát (ÉE/DU 5: Mittit ad Virginem a Kájoni Kancionále fordítása alapján) kissé modernizált, de teljes szöveggel, amelyben két dallam, az első szakasz dallama egy kontrasztáló, magas fekvésű másik dallammal váltakozik (szekvenciaként, de a misében más helyen vagy azon kívül is énekelhető).

Más rítusok

A protestáns egyházak a római hagyományt követik. Az ambrózián (milánói) és a mozarab (wisi/nyugati gót) rítus megtartotta a régebbi hatvasárnapos adventi tradíciót. Kimondott adventi liturgikus idő Keleten ismeretlen. Itt csak egy bizonyos, karácsony ünnepét megelőző előkészületi időt ismernek, és azt is csak a bizánci és szír rítusban. A bizánci rítusban (tehát a görög katolikusoknál és a görögkeletieknél egyaránt) november 15-én, vagyis Fülöp apostol ünnepét követő napon kezdődik (december 24-ig) a karácsonyi böjti időszak (:Arcetai h, nhstei, tw-n Cristouge,nniwn), amelyet Fülöp-böjtnek neveznek.⁶⁴ A karácsony előtti második vasárnap az ószövetségi „ősatyák (pátriárkák) vasárnapja", „ami »Krisztus hús szerinti szent őseinek« ünnepén, valamint az ószövetségi, Krisztus eljövetelét megjósló pátriárkák ünnepén át egyfajta adventi felkészülést jelent a születés ünnepére."⁶⁵ Karácsony ünnepére való előkészületet szolgálja továbbá a karácsonyt közvetlenül megelőző vasárnap, az „ószövetségi szentatyák vasárnapja" (evangélium: Mt 1,1-25) is.

A szír liturgia sem ismer egy szoros értelemben vett adventi, hanem csupán egy bizonyos karácsony előtti időszakot, amely a keleti szíreknél karácsony előtt négy, a nyugati szíreknél pedig öt hetet tesz ki. Ezeket a karácsony előtti heteket, amelyekben a Krisztus születése előtti eseményekről emlékeznek meg (Keresztelő János születésének hírüladása, Gábor angyal hírüladása Máriának, Mária és Erzsébet találkozása, Keresztelő János születése, az angyal hírüladása Józsefnek, a Megváltó ősei), a hírüladások heteinek (suboro) nevezik.

Záróakkord

Záróakkordként idézem Radó Polikárp (f 1974) bencés tanár, liturgiatörténész, a liturgikus mozgalom egyik apostola néhány gondolatát: „Mintha a mennyország előcsarnokában állnánk, az adventi időben a Születés ünnepének teljes gazdagsága hitelezi előre kincseit. [...] az Inkarnáció (karácsony) valósága csillan felénk, mint lefüggönyzött ablakon át a szent fa gyertyái karácsony éjszakáján. Advent az »Úrjövetet« idézvén, Jézus dicsőségének eljövetelét, a megtestesülés és a születés emberfölötti titkainak ünneplésévé magasodik. Advent az ősatyákat idézi, akik még csak várták és sejtették a titkot; a prófétákat, akik előre hirdették, hogy földre száll [.] Advent a tündöklő galileai tavaszt idézi, mely a homályba borult antik világban az Úr angyalát látta Názáretben megjelenni [...] Idézi az Istenanyának várakozását, aki a kis názáreti barlanglakásban meghúzódva csodálta testének sértetlen voltát és méhének termékenységét, és várta, hogyan nyilvánul meg a földön a Megtestesülés. [.] Advent végül a maga virrasztó miséivel, a rorátékkal ezt kiáltja fülünkbe: Éberek legyetek és imádkozzatok! Égjen mécsesetek, őrizzétek meg lelketeket az Isten barátságában!"⁶⁶

Jegyzetek

1 Vö. L. Dobszay, Az esztergomi rítus. Budapest é. n., 92.

2 Vö. P. Radó, Az egyházi év. Pannonhalma 1998, 30k.

3 Az adventi liturgia történetétéről lásd részletesebben: W. Croce, Die Adventmessen des römischen Missale in ihrer Geschichtlichen Entwicklung, ZKTh 74 (1952), 277-317.; W. Croce, Die Adventsliturgie im Licht ihrer geschichtlichen Entwicklung, ZKTh 76 (1954), 257-296., 440-472.; J. A. Jungmann, Advent und Voradvent. Überreste des gallischen Advents in der römischen Liturgie, in: Gewordene Liturgie. Studien und Durchblicke von Josef Andreas Jungmann S. J., Innsbruck-Leipzig 1941, 232-294.; W. J. Schlierf, Adventus Domini. Geschichte und Theologie des Advents in Liturgie und Brauchtum der westlichen Kirche, Bonn 1988; F. Cabrol, Art. Avent, in: DACL 1 (1907), 3223-3230.; R. P. Pierret, Le temps de l'Avent, QLP 17 (1932), 263-284.; A. Adam, Das Kirchenjahr mitfeiern. Seine Geschichte und seine Bedeutung nach der Liturgieerneuerung, Freiburg-Basel-Wien 1979, 109-116.; Th. Maas-Ewerd, „Schon leuchtet deine Krippe auf". Die Feier der Geburt Jesu Christi und der weihnachtliche Festkreis in Liturgie und Brachtum. Festgabe zum 6. Februar 2000 mit Bibliographie. Hrsg. von F. Trenner und B. Wendel, St. Ottilien 2000, 33-40.; Barsi B., A liturgikus év (Török J.-Barsi B.-Dobszay L., Katolikus liturgika III., Egyházzenei füzetek I/ 4.), Budapest 1999,

99-107.

4 „Sicut pater ille familias in evangelio trino adventu infructuosam ficulneam visitavit, sic sancta mater Ecclesia Salvatoris adventum annuo recursu per trium septimanarum sec-retum spatium sibi indicavit" (PL 142,1086sk).

5 J. Pascher (Das Liturgische Jahr, München 1963, 332.) véleménye szerint ez a zsinati előírás valószínűleg a priszcilliánusok mani-cheista-gnosztikus szektája (a monarchia-nizmushoz hasonló eretnekmozgalom) ellen irányult, akik, mivel Krisztust (de az angyalokat és a lelket is) gnosztikus emanációnak (kiáramlás), a testet pedig az ördögtől származónak tartották, a valóságos megtestesülés ünneplése alól ki akarták vonni magukat.

6 A latin szövegbe „XVI Kal. Januarii" szerepel. Ennek a mai kalendáriumi számításba való átültetése a következő módon történik: (folyó hó [!] napjainak száma [esetünkben december] + 2) - A Kal. előtt megadott szám, vagyis: (31 + 2) - 16 = 17. Tehát „XVI Kal. Januarii" december 17-e. A „VIII Indus Januarii" esetében pedig a következőképpen járunk el: (13 + 1) - 8 (Indus előtti szám) = 6, „VIII Indus Januarii" pedig január 6-a. Részletesebben erről lásd: E. Brinckmeier, Praktisches Handbuch der historischen Chronologie aller Zeiten und Völker besonders des Mittelalters, Berlin ²1882 (ND Graz 1973).

7 A latin eredetiben szereplő „VIII Indus Januarii" esetében pedig a következőképpen járunk el: (13 + 1) - 8 (Indus előtti szám) = 6. „VIII Indus Januarii" tehát január 6-át jelent.

8 „Viginti et uno die, quo a XVI Kal. Januarii usque in diem Epiphaniae, quae est VIII Indus Januarii, continuis diebus nulli liceat de ecclesia se absentare net latere in domibus nec secedere ad villam nec montes petere nec nudis pedibus incedere, sed concurrere ad ecclesiam" (J.D. Mansi [Sacrorum concilio-rum nova et amplissima collectio, Pasis 1902/ Graz 1960] III, 634). A „XVI Kal. Januarii" számítása a következő módon történik: (folyó hó [!] napjainak száma [esetünkben december] + 2) - A Kal. előtt megadott szám, vagyis: (31 + 2) - 16 = 17. A „VIII Indus Januarii" esetében pedig a következőképpen járunk el: (13 + 1) - 8 (Indus előtti szám) = 6. Tehát mai kalendáriumi számítás szerint „XVI Kal. Januarii" december 17-e, „VIII Indus Januarii" pedig január 6-a.

9 „[...] de depositione domni Martini usque Natale Domini terna in septimana ieiunia" (MGH.SRM I, 445). Az itt szembetűnő domni szó szinkópált formája (a két mássalhangzó közötti hangsúlytalan magánhangzó kiesik) kevésbé függ össze a szöveg stílusjegyével, hanem sokkal inkább az illető szó értelmével. A középkori írók előszeretettel, de nem ki-zárolagosan használják a dominus teljes irodalmi formát a mennyi Úr (Isten/Krisztus), a domnus formát pedig a földi urak (beleértve a szenteket is) megjelölésére (vö. P. Stotz, Handbuch zur historischen Sprache des Mittelalters III, München 1998, 112).

10 Vö. Jungmann, Advent (lásd 3. lábjegy.),237-249.

11 Caesarius arra szólítja fel a férfiakat, hogy ebben az időben ne csupán az ágyastársakkal való átkos együttléttől, hanem a saját feleségeiktől is tartózkodjanak („...non solum ab infelici concubinarum consortio sed etiam a propriis uxoribus abstinete" [Ceasarius Arel a-tensis, Opera omnia I, ed. G. Morin, Mared-sous 1937, 728]).

12 Turini Maximus arra buzdítja híveit, hogy lelkiismeretüket alamizsnaosztogatás révén minden üledéktől megtisztítsák („Ergo, fratres, natalem Domini suscepturi ab omni con-scientiam nostram faece mundemus. [... ] Habemus autem, quo conscientiae maculas abluamus: scriptus est enim, date eleemosynam" [PL 57, 234.236]).

13 Caesarius egyik beszédében olvashatjuk a következőket: „.ad vigilias maturius convenite, in ecclesia stantes aut orate aut psallite" (Ceasarius Arelatensis, Opera omnia I [lásd 11. lábjegy.], 729).

14 Erre következtethetünk abból a tényből kiindulva, hogy a fent említett zsinaton különböző provinciákból 21 püspök volt jelen.

15 Az itt említett ordo quadragesimalis tulajdonképpen a szentmise időpontjára vonatkozik, vagyis post Nonam (= du. 3 óra), azaz a böjt befejezte után.

16 „[...] ut a feria sancti Martini usque Natale Domini secunda, quarta et sexta sabbati ieiunetur et sacrificia quadragesimali debeant ordine celebrari" (MGH.Conc I, 157).

17 Ezen a tényen nem kell feltétlenül elcsodálkoznunk, hisz Ravenna, miután Honorius császár (395-423), aki tizenegy évesen öltözött bíborba, 402-ben tengerparti fekvésének köszönhető jobb védhetősége okából a Nyugat-Római Birodalom székhelyévé (előtte 381-től Milánó volt) tette, politikailag Rómával szemben elsőbbséget élvezett, ez pedig valamilyen formában az egyház belső életében is éreztette hatását. Róma ekkor már rég csupán „tiszteletbeli főváros"-nak számított. Ravenna vallásos kultúráját nagyban meghatározta Kelettel folytatott élénk kapcsolata, és Rómától - ha nem is teljesen - de nagymértékben független volt, sőt mi több, valósággal rivalizált vele.

18 Nevében az Aranyszavú (Chrysologus) jelző - valószínűleg Aranyszájú Szent Jánosra utalva - csupán a 9. században jelenik meg előszőr (vö. Diós I., Art. Aranyszájú Szent Péter, in: MagyKatLex 10 (2005), 887).

19 Vö. Croce (lásd 3. lábjegyzet), 263²⁹.

20 Az argumentumokat lásd Croce (lásd 3. lábjegyzet), 263.³⁰

21 Petrus Chrysologus, Sermo 86-91 (PL 52, 441-458.).

22 Petrus Chrysologus, Sermo 140. 142 (PL

52, 575. 579.).

23 Petrus Chrysologus, Sermo 92 (PL 52, 458-460.).

24 Maga a tekercs tulajdonképpen egy töredék, amelynek eleje és vége hiányos. Valószínűleg zsolozsma imádkozásánál használták.

25 Szövegüket lásd DACL 14, 3028-3033.

26 A tekercsben található imák nem alkotnak egységes művet. Minden jel arra mutat, hogy különböző szerzők imáit olvashatjuk itt (vö. Croce [lásd 3. lábjegyzet], 268⁵⁸).

27 A kántorböjt negyedévi böjti nap. Magyar elnevezése a latin ieiunium quatuor temporum elnevezés „quatuor" (= „négy") szavának elferdítése, torzítása (ún. népetimológia). Részletesebben erről lásd Á. Mihályfi, A nyilvános istentisztelet. Egyetemi előadások a lelkipásztorkodástan köréből, Budapest ²1918, 88k; P. Radó, Art. Kántorböjt, in: F. Kühár-P. Radó (szerk.), Liturgikus Lexikon, Komárom 1933, 187-189.; I. Diós, Art. Kántorböjt, in: MagyKatLex 6 (2001), 135k; A. Heinz, Art. Quatember, Quatembertage, in: LThK 8 (³1999), 764k (Bib.).

28 Az esztergomi rítusban az ó-antifónák száma nagyobb. Használatukat már december 13-án elkezdték. A hozzáadott tételek nem csupán az eljövendő Urat, hanem a hírvivő Gábrielt (O Gabriel nuntius), Jeruzsálemet mint Isten városát (O Jerusalem civitas Dei summi) vagy Máriát (O Virgo virginum, O mundi Domina) szólítják meg (vö. Dobszay [lásd 1. lábjegyzet], 164).

29 A hét ó-antifóna a következő (LU 340342.; ÉE 1011-1019.): O Sapientia (Ó Bölcsesség), O Adonai (Ó Adonai), O Radix Jesse (Ó Jessze gyökere), O Clavis David (Ó, Dávid Kulcsa), O Oriens (Ó, Napkelet), O Rex gentium (Ó, nemzetek Királya), O Emmanuel (Ó, Emmánuel).

30 Az egyház hivatalos liturgiája mellett a liturgikus szellemben történő adventi buzgóságnak, valamint a karácsonyra való lelki készülésnek jó példát ad az Ó-antifóna ájtatosság végzése is, amelyre a hívek főként este szívesen összegyűlnek (vö. ÉE 10111018.).

31 Részletesebben az ó-antifónákról lásd: Th. Schnitzler, Die O-Antiphonen, HlD 29 (1975), 145-154.; E. Ballhorn, Die O-Antiphonen. Israelgebete der Kirche, JLH 37 (1998), 9-34.; A. Weber, Die sieben O-Antiphonen der Adventsliturgie, PastB 19 (1906/ 1907), 109119.; J. Weiher, Die O-Antiphonen, LiZs 2 (1930), 137-148.; V. E. Fiala, Eine Sonderform der O-Antiphonen, ALW 12 (1970), 261-267.; A. Hollaardt, Art. O-antifonen, LitWo 2 (1968), 1914-1917.; A. Stock, Poetische Dogmatik. Christologie I: Namen, Paderborn-München/ Wien-Zürich 1995, 130-142.; A. Thiermeyer, Die vorweihnachtlichen O-Antiphonen, in: K. Gamber, Ein kleines Kind - Der ewige Gott. Bild und Botschaft von Christi Geburt (SPLi 2. Beiheft), Regensburg 1980, 77-90.; Th.J. Knoblach, The „O" Antiphons, EL 106 (1992), 177-204.; Pascher (lásd 5. lábjegy.), 366368.

32 A Glória történetéről lásd J. A. Jungmann, Missarum Sollemnia. Eine genetische Erklärung der römischen Messe I, Wien ⁵1962, 446-461, főleg 457k; W. Stapelmann, Der Hymnus angelicus. Geschichte und Erklärung des Gloria (Patrologia sacra 1), Heidelberg 1948; V. Thalhofer, Handbuch der katholischen Liturgik II, Freiburg ²1912, 56-62.; L. Eisenhofer, Handbuch der katholischen Liturgik II, Freiburg ²1941, 89-95.; A. Gerhards-F. Lurz, Art. Gloria in excelsis Deo, in: LThK 4 (³1995), 751k.

33 Amalarius személyéről és munkásságáról lásd Diósi D., Amalarius Fortunatus in der Trierer Tradition. Eine quellenkritische Untersuchung der trierischen Zeugnisse über einen Liturgiker der Karolingerzeit (LQF 94), Münster 2006; W. Steck, Der Liturgiker Amalarius. Eine quellenkritische Untersuchung zu Leben und Werk eines Theologen der Karolingerzeit (MThS.H 35), St. Ottilien 2000; J. Marx (der Jüngere), Erzbischof Amalarius Fortunatus von Trier, JGnFTr 1899, 1-23.; R. Mönchemeier, Amalar von Metz. Sein Leben und seine Schriften. Ein Beitrag zur theologischen Litteraturgeschichte und zur Geschichte der lateinischen Liturgie im Mittelalter, Münster 1893; R. Sahre, Der Liturgiker Amalarius (PGhlKD 1. Abt.), Dresden 1893; A. Kolping, Amalar von Metz und Florus von Lyon. Zeugen eines Wandels im liturgischen Mysterienverständnis in der Karolingerzeit, ZKTh 73 (1951), 424-464.; A. Kolping, Der aktive Anteil der Gläubigen an der Darbringung des eucha-ristischen Opfers. Dogmengeschichtliche Untersuchung frühmittelalterlicher Meßerklärungen, DT 27 (1949), 369-380.; 28 (1950), 79-110.; 147-170.; H. de Lubac, Corpus mys-ticum. Eucharistie und Kirche im Mittelalter, Einsiedeln ²1995, 325-369.; A. Cabaniss, Agobard and Amalarius: a Comparation, JEH 3 (1952), 125-131.; A. Cabaniss, Amalarius of Metz, Amsterdam 1954.

34 A planeta plicata (jelentése: „rétegbe összerakott miseruha") tulajdonképpen egy különlegesen, pontos előírások szerint hordott miseruha (kazula), amelyet a diakónusok és a szubdiakónusok a katedrálisokban és egyéb jelentős templomokban (praecipius ecclesiis, ill. in ecclesiis maioribus: kolostori és plébániatemplomban; kisebb templomokban felső ruha nélkül, tehát albában [stólával] és ma-nipulussal) azokon a napokon használtak, amikor a dalmatika, illetve tunicella viselete nem volt megengedett: az adventi és a nagyböjti idő vasár- és hétköznapjain (kivéve a Gaudete- és Laetare-vasárnapokat és nagycsütörtököt), a Gyertyaszentelő Boldogasz-szony (február 2.) ünnepén tartott gyertyaszenteléskor, a nagycsütörtöki hamuszenteléskor, a virágvasárnapi pálmaágak szentelésekor (az említett szentelési szertartások teljes idején [kivéve a pálmaágak szentelésekor, amikor a lecke, illetve az evangélium előtt levetik, azután pedig rögtön ismét felveszik], tehát a processzión is), nagyszombaton (kivéve a húsvéti gyertyaszentelésen és a misén) és pünkösd szombatján. Ezeken a napokon tehát a diakónus és a szubdiakónus viselhette a miseruhát, azonban nem úgy, mint a papok, hanem a planeta plicata formájában. A planeta plicatát kétféleképpen viselték: 1. a szubdia-kónus a mise teljes ideje alatt (kivéve a szentlecke éneklése alatt, amely előtt a planeta plicatát leveti, majd pedig a lecke után, miután megcsókolta a celebráns kezét, ismét felölti), a diakónus pedig az evangéliumig és a szentáldozás utáni miserészen, a papoktól eltérően, akiknek a miseruhájuk eleje a mellkasukon szabadon lelógott, a kazulát a mellkasukon összecsavarva viselték (Rómában ehelyett egy elöl rövidített kazulát viseltek); 2. a diakónus az evangéliumig az említett formában viselte a kazulát, ezután azonban levetette (a kredenciánál vagy a szediliánál), majd pedig sáv, illetve vállszalag formában összehajtva, összecsavarva, akárcsak a stólát, vállára helyezte, úgy hordta egészen a communióig. Mivel azonban a kazula ilyen formájú viselete nehéznek bizonyult, szokásba jött egy széles stólafomájú ruhadarab, az ún. stola latior használata. A szentáldozás után a miseruhát ismét az eredeti formában viselte. Viseletét már Amalarius (f 850 körül) említi a 9. század elején. Rómában már az 5. század előtt szokásban volt, hogy a diakónusok a planetát viselték, de csak liturgián kívül, úton a templom felé. Amint beléptek a presbitériumba, levetették azt. A liturgián csak bizonyos napokon hordták. Római felfogás szerint ugyanis a dalmatika és a tunicella ünnepi karakterű ruha volt, amely bizonyos liturgikus napokon, időszakokban (pl. nagyböjt, advent) kevésbé bizonyult megfelelőnek. Így a 9. századtól, de főleg a 11. századtól egyre inkább (a 13. században már általánosan) Rómán kívül is gyakorlattá vált, hogy a szubdiakónus a világos színű tunicella, a diakónus pedig a fehér (két bíborszínű, ill. piros clavival díszített) dalmatika helyett bizonyos napokon, akárcsak a püspök és a klérus többi tagja, sötét színű kazulát viselt (planeta fusca, planeta nigra). Ez a szokás felvételt nyert V. Piusz Missale Roma-numába (1570) is. A szubdiakónus és a diakónus papoktól eltérő kazulaviseletének fő oka az lehetett, hogy kazulaviseletük alapján a papokat a nem papoktól külsőleg is megkülönböztethessék. E szokás ilyen irányba való kialakulásába azonban valószínűleg ezenkívül az is közrejátszhatott, hogy a planeta plicata formában viselt kazulában, mivel a kezek szabadabban mozoghattak, a leviták az oltárszolgálatot akadálytalanabbul végezhették.

35 S. Bálint, Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából, Budapest ³1989, 13.

36 A Laetare-vasárnap (media quadragesima, medium quadragesimae) nevét a napi introitus kezdetéről kapta (Laetare Jerusalem [Iz 66,10k]). Ezen a vasárnapon szabad a szigorú, nagyböjti violaszínt rózsaszínre enyhíteni. Ezenkívül lehet az oltárokat virággal díszíteni, és szólhat az orgona is. A pápa ezen a vasárnapon szentelte Rómában az aranyrózsákat (dominica rosata).

37 Ezen a dominica rosatanak (dominica de rosa = „rózsa-vasárnap") nevezett vasárnapon a pápa a S. Crocehoz vezető stációs körmenetkor eleinte valószínűleg egy természetes, később azonban egy stilizált mósusszal (pézsma) és balzsammal töltött aranyrózsát vitt kezében, amelyet a 11. századtól pápai tisztviselőknek (OR XI és XII) vagy magas rangú érdemes személységeknek (katolikus fejedelmek, királynők) mint az erény szépségének és illatának szimbólumát ajándékozott (először 1096-ban II. Orbán pápa Folco von Anjounak, az első keresztes hadjáratokban szerzett érdemekért). E szokás eredete valószínűleg vagy a bizánci kereszthódolatnál szereplő virágokra (a virágok Krisztus győzelmét jelképezik a halál fölött), vagy pedig egy tavaszi népszokásra (a virágok szimbolizálják a tavasz tél fölött aratott győzelmét) vezethető vissza. A 15. században gyakorlattá vált e rózsa szentelése is. Utoljára 1937-ben küldött XI. Piusz pápa egy ilyen rózsát az olaszországi Ilona királynőnek. Azóta nincs szokásban. Valószínűleg ezzel a szokással van összefüggésben az ezen a vasárnapon a 16. század óta említett rózsaszínű miseruha viselete, amely később - hasonló örömkaraktere miatt - az adventi Gaudete-vasárnapra is átterjedt.

38 Vö. P. Parsch, Das Jahr des Heiles I: Weihnachtsteil, Klosterneuburg bei Wien ¹²1938, 99k.

39 Radó (lásd 2. lábjegyzet), 42.

40 Vö. A. Ridouard-M.-F. Lacan, Art. Öröm, in: X. Léon-Dufour (szerk.), Biblikus Teológiai Szótár, Budapest 1986, 1055-1061.

41 J. Pinsk, Gedanken zum Herrenjahr (herausgegeben von Th. Schnitzler), Mainz 1963, 179.

42 Radó (lásd 2. lábjegyzet), 38.

43 L. Jitianu, Krisztus, az abszolút üdvösséghozó. Karl Rahner krisztológiája, in: L. Jitianu, Krisztus, az Isten-ember. Krisztológiai tanulmányok, Kolozsvár 2007, 51-90, 58k.

44 Vö. Parsch (lásd 38. lábjegyzet), 48.

45 Az angyalmise népi elnevezés területenként különböző jelentéssel bír: Jelentheti a szóban forgó roráté-misét, de nevezhetik így az evangéliumban felcsendülő angyalok éneke miatt a karácsonyi éjféli misét is, sőt helyenként ekképp nevezik meg a kiskorú gyermekek temetési miséjét, vagy régebben a kitett oltáriszentséggel vagy/és szentségi záró áldással tartott csütörtöki misét (vö. R. Berger, Lelkipásztori Liturgikus Lexikon, Budapest 2008, 28).

46 J. Viczián, Art. Bíró Márton, in: MagyKatLex 1 (²2004), 842k, 842.

47 Idézve: Bálint (lásd 35. lábjegyzet), 13 (Kiemelés - D. D.).

48 Introitus: Rorate, Graduale: Tollite portas, Offertorium: Ave Maria, Communio: Ecce virgo.

49 Vö. H. Rauchenecker, Lebendiges Brauchtum. Kirchliche Bräuche in der Gemeinde, München 1985, 166.

50 Vö. A. Grün-M. Reepen, Heilendes Kirchenjahr. Das Kirchenjahr als Psychodrama (Münsterschwarzacher Kleinschriften 29), Münsterschwarzach 1985, 27k.

51 Bálint (lásd 35. lábjegyzet), 13k.

52 Az adventi koszorúról részletesebben lásd D. Diósi, Der Adventskranz. Seine Geschichte und Symbolik, Kolozsvár 2008; D. Sattler (szerk.), Der Adventskranz und seine Geschichte. Bräuche und Feste in der Adventsund Weihnachtszeit, Hamburg 1997; F. Schneider, Der Adventskranz als vorweihnachtliches Symbol in Kirche und Haus, in: A. Heinz-H. Rennings (szerk.), Heute segnen. Werkbuch zum Benediktionale, Freiburg 1987, 153-161.; Th. Maas-Ewerd, Schon leuchtet deine Krippe auf. Die Feier der Geburt Jesu Christi und der weihnachtliche Festkreis in Liturgie und Brauchtum, St. Ottilien 2000, 63-73.; H. Bausinger, Adventskranz (Ethnolo-gi Bavarica. Studienhefte zur allgemeinen und regionalen Volkskunde 4), Würzburg-München 1977.

53 Részletesebben erről Schlierf (lásd 3. lábjegyzet), 251k; D.-R. Moser, Bräuche und Feste im christlichen Jahreslauf. Brauchformen der Gegenwart in kulturgeschichtlichen Zusammenhängen, Graz 1993, 72-75.; H. Kirchhoff, Christliches Brauchtum. Feste und Bräuche im Jahreskreis, München 1995, 37.

54 „Ünnepe dátumából kiindulva - a Gergelyféle naptárreformig, 1582-ig ugyanis december 13. volt az év legrövidebb napja, a tél közepének tekintették, továbbá munkaszüne-tes törvénynap volt - a nép gazdag szokáskoszorúval vette körül, amelyben néha egymásnak ellentmondó és pogány elemek is föltűntek. Így lett Lúcia napja a jövendölések napjává, amelyen az id őjárásra, a vetésre, a baromfira, sőt az egyéni sorsra vonatkozó jövendölések is történtek. Mindezekben Lúcia személye néha fényhozó, néha kísértet alakjában szerepel", I. Diós (szerk.), Szentek élete, Budapest ⁵2001, 969.

55 Részletesebben erről J. Küster, Bräuche im Kirchenjahr. Historische Anregungen für die Gestaltung christlicher Festtage, Freiburg 1986, 109k.

56 Az egyiptomi menekülés leírását lásd J. Patsch, Maria, die Mutter des Herrn, Einsie-deln-Zürich-Köln 1953, 112-130.; H. Daniel-Rops, Jézus és kora (ford. Viz László), Budapest ²1991, 118-120.; G. Kroll, Jézus nyomában (ford. Diós István), Budapest é. n., 93k.

57 Vö. L. Schmidt, Die Kornfeld-Legende. Ein apokryphes Motiv in einigen Darstellungen der Flucht nach Ägypten, Alte und neue Kunst 4 (1955/1/2), 24-28.; H. Wenzel, Die Kornfeldlegende, in: B. Hackelsperger-G. Himmel-heber-M. Meier (szerk.), Festschrift Kurt Bauch. Kunstgeschichtliche Beiträge zum 25. November 1957, München 1957, 177-192.

58 „Vágásának szokását Szent Borbála legendájának az a mozzanata ihlette, hogy a megkínzott szűz fejére Krisztus a Paradicsom virágaiból koszorút helyezett, mire összes sebei meggyógyultak" (E. Bartha, Art. Borbálaág, in: MagyKatLex 1 [²2004], 931).

59 „Magyarország több vidékén Szent Borbála napján (dec. 4.) cseresznyefaágat törnek és vízbe teszik. Ha kizöldül, akkor [a lányok] hamarosan férjhez fognak menni. Somogy-vámoson, ha valaki jövendőbelije nevére kíváncsi, akkor vágjon 9 féle gyümölcsfaágat, mindegyiket lássa el férfinévvel. Pohárba téve Borbála-naptól karácsonyig minden roráté után öntözze meg. Amilyen nevű ág először kihajt, olyan neve lesz az urának" (Bartha [lásd 58. lábjegyzet], 931).

60 Vö. E. Bieger, Das Kirchenjahr zum Nachschlagen. Entstehung - Bedeutung - Brauchtum, München 1985, 51.

61 Vö. Küster (lásd 55. lábjegyzet), 109.

62 Diós (lásd 54. lábjegyzet), 947.

63 A. Grün, Karácsony az újrakezdés reménye. Az ünnep szimbólumai. Budapest 2006, 35k.

64 Vö. M. Kunzler, Archieratikon. Einführung in Geist und Gestalt der bischöflichen Liturgie im byzantinischen Ritus der griechisch-katholischen Kirche der Ukraine. Paderborn 1998, 217k.

65 M. Kunzler, Az egyház liturgiája (AMATECA 10). Szeged 2005, 525.

66 Radó (lásd 2. lábjegyzet), 32.