KÖNYV
besúgó voltam...
Lőrincz György: Besúgó voltam, szívem című könyvéhez
Nem vagyok irodalomtörténész, kritikus, író, de azért emlékszem a jó néhány évvel ezelőtti ügynöklisták körüli polémiára és felszisszenések-re, a bukaresti Ticu-törvény hatásaira és eredményére, miszerint már mi is beletekinthetünk saját „doszárunkba", hogy megtudhassuk: minket ki súgott be...
Sokaknak volt fájdalmas meglepetés, hogy szomszédja, családtagja, munkatársa, szeretője vagy éppen ivócimborája volt az, aki köpött. Háború után sok a hős... Így, utólag, sok mindent meg lehet magyarázni, hogy hát kényszerből tette, vagy mert hűséges pártkatona volt, lojális a rendszerhez, ez volt a „munkája", és nem kevés pénzt is kapott érte. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a mi utcánkban, Csíkban, a szolgálatos figyelő havi akkori 800 lejt kapott.)
Lőrincz György új könyvének főszereplője, a besúgó Göcs Aladár már gyermekkorában elszegődött a besúgásnak, amikor a milicistának egy kis édességért és a pajkos titoktartásért cserébe jelentgetni kezdte, hogy kik hordják a tűzifát az erdőről éjjelente. Aztán városra került, egy gyárba, majd a párt előreléptette tömbházfelelősnek. Ebből a pozícióból mindenkit könnyedén megfigyelt. Szálka doktort és családját is, akiknél nem egyszer víz-gázszerelőként is vizsgálódott a könyvek között, és a nyílászárók javítása közben már a ház kulcsának másolata is nála felejtődött. Aztán amikor Szálka doktor felesége gyanús körülmények között meghalt, véget nem érő lelkiismeret-furdalás és bűntudat gyötri, mert abban neki is része volt...
Göcs Aladárt nem kényszerítette senki besú-gásra. Önként vállalta ezt a „munkát", mert született gyáva, gyámoltalan ember volt. Mindig kellett pártfogó, valaki, valami, amihez-akihez dörgölőzhet, ahol biztonságot talál. Ugyanakkor hajtja a bizonyítási kényszer, mert faluról származik és meg kell mutatnia, hogy milyen sokra vitte. A regényben az is feltűnő, hogy a román vagy románná vált rendőrök, milicisták nagyon is tudnak a magyarok fejével gondolkodni - a szerző gondolatrendőrségnek is nevezi a titkosszolgálatot - szemben a magyar besúgóval, aki teljesen meghasonlik, elárulja saját nemzetét.
A regény másik főhőse, Szálka doktor születésétől, neveltetésétől fogva igazlelkű, tisztességes magyar ember. Székváros köztiszteletben álló főorvosa. Feleségével és gyermekeivel példás családi életet él, mindenki szereti, ismeri. De a doktor, miután a kommunista rendszer pribékjei a nyílt utcán összeverik, maga is megdöbben a félelem és a hatalom erején. De nem törik meg. Sza-valóestet szervez, ahol telt ház előtt, a szekusok füle hallatára mondja ki az igazságot a diktatúra „szemébe". A szavak erejével lázad. Pomogáts Béla véleménye szerint a regény legjobban megírt része az, amelyben álmában a doktor agyát lékelik meg az aktivisták, hogy kiszedjék agysejtjeiből a Szózatot, Szent Istvánt, a Himnuszt,, egyszóval a magyar öntudatot és érzést, hogy kéjesenkényesen, csipesszel távolítsák el belőle mindazt, amiért nem lojális a Ceausescu-rendszerhez.
Véleményem szerint a regény igazi erőssé-ge(i), csúcspontja(i) azok a jellemrajzok, lélek-elemzések és korrajzok, amelyekkel az Udvarhelyen élő író művészi fokon ábrázolja hőseit és környezetét.
Lőrincz György megdöbbentő korrajza a félelem lélektanát festi le, amelyben évtizedeken keresztül éltünk. „Minden ház egy-egy félelemfészek" - mondja. - „A félelem beköltözött a házakba, az emberek lelkébe, agytekervényeibe... Kőfalat raktunk félelemből! Várat!" A hatalom pedig éppen az egyes embert elsorvasztandó, rájátszott erre a rejtőzködő bezártságra, és belülről akarta elpusztítani, szétzülleszteni a közösséget. Megmérgezve szerelmeket, barátságokat, az emberi kapcsolatok minden védőhálóját kikezdve. A szerző egyfajta tükröt tart elénk. Helyettünk mondja-mondatja ki a fájó és talán sejtett igazságot: az aljasság, a gerinctelen szolgalelkűség ha nem is öngyilkosságba, de mindenképp őrületbe kergeti az embert. Másrészt meg a szeretetnek, a gerincességnek, a tisztességnek akkor is megvan az értelme, a kétségbe nem vonható, vitathatatlan értéke, ha ezért életáldozatot is kell hozni. A regényben Szálka doktor, a „pozitív hős" mondja ki: „Nincs más megoldás, nem maradt más védelmük, csak az egymásra figyelés! A szeretet és a beszéd! (...) Hogyha újra közösséggé lesznek! Nemzetté!" A szerző húsz év távlatából nem ítélkezik, nem mond ki konkrét szentenciát, de a jellemek megrajzolásával, a belőlük feltörő kényelmetlen kérdésekkel olvasóját is válaszra, önvizsgálatra készteti.
A regény hatása alól nem vonhatja ki magát, aki olvassa. Az a nemzedék, amely átélte a kommunizmus borzalmait, a félelem és bizalmatlanság diktatúráját, nagyon is tudja, van-e olyasmi, amivel még nem számolt el saját lelkiismerete és Isten előtt, van-e miért bocsánatot kérnie embertársaitól? A regény főszereplőinek monológján, álmain, kérdésein keresztül az embernek akaratlanul is vájkálnia kell saját emlékeiben, és tisztáznia múltját: Kinek a pártján állt? Megmaradt-e a gerince, vagy lapított? Szolgalelkű volt-e vagy vállalta az egyenesség kockázatát? Megtette-e a maga részét, hogy ne adja fel elveit, önazonosságát, vagy akár hasznot is húzott az elnyomó rendszerből?
A regényben rengeteg kérdés feszül nemcsak a szereplőknek, általuk az olvasóknak is. Feldolgozatlanul nem temethetünk mindent a múlt kútjába. Egyszer szembesülni kell vele. Lesz számonkérés és szembesülés. És természetesen van isteni megbocsátás is, ha az ember le tudja tenni, el tudja engedni bűneit. Göcs Aladár is megidézi temetését, és számot vet azzal, mit mondanak majd róla. Azt, amit ő mondott volna félig viccesen, gúnyosan, cinikusan a feleségének, hogy „besúgó voltam, szívem", vagy azt, hogy jó ember volt. Hiszen az orvosok sem láttak egyetlen ateistát sem meghalni. Halála előtt így-vagy úgy, de mindenki megtér Istenhez. A temetőkeresztek, sírkövek és hársfák árnyékában „más értelmet nyer a halál. A dülöngélő keresztek, vörös vagy fekete márvány angyalok, szobrok ragyogásában más értelmet nyer az élet." Ekkor döbben rá ő is, hogy gerinctelenségében hová aljasodott...
