KÖNYV
hISZEM, HOGY BÉKESSÉG LESZ KÖZTÜNK
Masri Ieyad elektromérnökkel beszélget Csirák Csaba

 

Djaásd csalé - Az apa

A falunak 17 000 lakosa van. Aki a térképen meg akarja találni, Arábia észak-nyugati részén kutasson utána. Masri Ieyad itt született Kafar Qaraban, tízgyermekes családban, ahol szépen betartották a nemek közötti arányt: öt fiút és öt lányt kellett fölnevelni egyetlen jövedelemből, amit Masri Teofik Allah segítségével és kétkezi munkájával szerzett a családnak. Ma is áll a kétemeletes családi ház udvarán a kis háromszobás házikó, ahol felnőtt a tíz gyermek. Most lomtár a néhány lépésnyi veteményeskert mellett. A több mint 80 éves épület gerendázata vasúti sín, anyaga mészkő, olyan anyagok, amelyek bírják az idők ostromát. Ilyen házban éltek a 20. század első felében az arab gazdálkodók. Amikor Masri Teofik 16 esztendős lett, és munkaképes férfinek számított, a hatalom már államosította az olajfaliget meg a szántó nagy részét. Jobb lehetőség híján Masri Teofik bérbe vett ki földeket meg olajfaligetet is. Időközben megnősült, és ahogy szaporodott a család, úgy szaporodott a gond, de a munkaerő száma is. Amikor már a családi önerő sem volt elég, alkalmi munkásokat vett fel a különböző mezőgazdasági idénymunkák elvégzésére. Az anya helyzete szülésről szülésre nehezedett.

„Kétnaponként sütött pitát anyánk. Olyankor reggel ötkor kelt és addig nem fejezte be, amíg meg nem telt egy zsák" - emlékezik Ieyad. Amikor felcseperedtek a gyermekek, együtt dolgoztak a szülőkkel. Földimogyorót, zöldségféléket termeltek, mikor mire volt a piacnak igénye.

Kafar Qara színtiszta muzulmán arab település, mint ahogy a környéken a többi falvak is mind azok. Lakossága leginkább földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Masri Teofik úgy tudja, 68 éves, de lehet, hogy több. 1948-ig, Izrael megalakulásáig csak a kafarquarai iszlám egyházi hivatal vezetett születési, házassági, elhalálozási anyakönyveket. A palesztinai folytonos népmozgás miatt ezek az adattárak nagyon hiányosak voltak.

Az arabra jellemző méltósággal vezet végig Teofik a kiskerten, ahol bazsalikomon és barackfán kívül az európai ember számára egzotikus növényekkel, főleg fűszerfélékkel ismerkedik a látogató. Ezután a lebetonozott udvart mutatja meg, amely ma már inkább autóparkoló a hetente legalább egy alkalommal hazalátogató gyermekek és unokák számára. Az Európában ismeretes kerti törpékhez hasonló szobrocskák, virágágyások között citromfa és különböző dísztárgyak tarkítják a képet. A kis palota emeletén az egyik fia és annak családja lakik, a földszinten a három eladó lány szobája. Végül a szülők lakását mutatja. A hagyomány és a technika legújabb vívmányai keverednek ezen a portán, mint minden arab településen, ahol megfordultunk. A sovány földbe kapaszkodó erős gyökerek lépten-nyomon felbukkannak, jelezve, itt ma is él és életerős több ezer éves kultúra kapcsolódik össze. A helyi mohamedán közösség életének íratlan szabálya, hogy a lányokat csak háztulajdonnal rendelkező férfiaknak adják, a fiúk pedig nem nősülhetnek meg, amíg fel nem épül az új családot befogadó ház. Amíg Teofik gazda mesél, majd bemutatóképpen elvégez a látogatók számára egy imát, megjelennek a lányok is, Lejla, Ámál és Ibtiszám. Kérésünkre Ámál felöltözik földig érő fekete ruhába, beköti a fejét és Mekka felé fordulva bemutat egy hangtalan imát a hozzá tartozó koreográfiával.

Gazdagon terített asztal a szokatlanul nagyméretű teraszon. Alkoholmentes italok, kávé, sütemény, friss és aszalt gyümölcsök, cukorkák, csokoládék kerülnek az asztalra. Megtapasztaljuk a híres arab vendégszeretetet. „Anta dhaifi", azaz vendégem vagy, ez mindennél többet jelent Arábiában.

Erre az uzsonnaidőre tervezett látogatásra a szülői háznál szépen összegyűl a család, hadd lássa az európai, milyen erőt képvisel a család, hogyan kell megélni a családi életet. Az arab úrnak mindig van ideje beszélgetésre, alvásra és evésre. Így volt ezen a délutánon is. A hölgyek külön, a megterített asztal egyik felén, a férfiak a másikon telepednek le. Mi, európaiak csak későn vesszük észre a helyi szokást, férfiak és nők egymás mellett foglalunk helyet, de senki sem szól és nem figyelmeztet a helyi illemszabályok betartására. Szerencsére itt a sok gyermek, ők oldják fel a nyelvi elszigeteltségben vigyorogva szenvedő felnőttek merevségét.

Masri Teofik hívő mohamedán, az iménti ima nem a külföldi számára bemutatott egzotikum, nem szórakoztató műsor, hanem mindennapi szent cselekvés. Négy alkalommal teljesítette a már-már emberfeletti erőpróbát igénylő mekkai zarándoklatot. Kafar Qaraban is öt alkalommal hív imára a müezzin. Masri Teofik minden alkalommal megszólítottnak tudja magát, ha nem is sikerül mindig a mecsetbe eljutnia, de odahaza családjával együtt naponta öt alkalommal elvégzi az előírt imákat, erősítve a hitet, az Allahhal való kapcsolatot és a családi egységet. Most, öregkorára turistautakon vesz részt. Rövidesen Jordániába utazik az egyik csoporttal. A hétköznapok, a porta és a lakás gondozásán kívül, az unokákkal való foglalatossággal telnek el.

Masri Ieyad fájdalmas emlékei

„Amikor én születtem és gyermekeskedtem, két nagy háború dúlt az arabok és a zsidók között" - meséli Masri Ieyad elektromérnök, egy háromgyermekes család feje.

Masri Ieyad: Azokban a háborúkban elfoglalták a Golán-fennsíkot és a Sínai-félszigetet. Jó alkalom volt ez a történelmi idő arra, hogy életre szólóan megtanuljam, én nem vagyok zsidó, én muszlim arab vagyok. Az emlékezés figyelmeztetés is. Ilyen figyelmeztető emlékem, ami annak idején Tel Avivtól keletre, Kafar Qasin arab faluban történt. Az egyik délelőttön kijárási tilalmat rendeltek el. Kafar Qasinban nem volt munkalehetőség. A munkaképes emberek bejártak Tel Avivba dolgozni. A munkából gyanútlanul hazafelé tartó embereket nem a család melege, hanem a katonaság pergőtüze fogadta. Negyvenhárom embert gyilkoltak le az állig felfegyverkezett katonák. 2007-ben az izraeli kormány bocsánatot kért a történtekért, de ettől az árván felnőtt gyermekek szülei nem támadtak fel. Az ilyen és az ehhez hasonló sajnálatos történetek sokasága megingathatatlan felismerésre és állásfoglalásra kényszerítik az embert: menthetetlenül arab vagyok.

Itt, Kafar Qara határában is vannak olyan olajfaligetek, amelyeket elvettek tőlünk minden ellenszolgáltatás és kártérítés nélkül azon a címen, hogy katonai terület. Igaz, néhány helyen lézeng némi katonai őrség, de az elvett földjeinket nem használják fel, elgazosodva ott állnak ugyanolyan állapotban, mint évtizedekkel ezelőtt. Elvették, hogy azzal is gyengítsék az arab embereket és az arab közösséget. Nagyon sok bírósági per folyik ma is több ezer hektárnyi, valamikor arab tulajdonban lévő földek visszaszerzéséért vagy legalább kártérítésért. Ma ebben az országban a zsidók a függetlenség napját ünneplik, az arabok fejében pedig ilyen és hasonló gondolatok fordulnak meg.

Csirák Csaba: Hagyjuk a politikát, beszéljünk az életedről. Volt óvoda Kafar Qaraban, amikor óvodáskorú voltál?

M. I.: Egy évig jártam óvodába a hetvenes évek elején. Erre a célra az egyik magánház földszintjét bérelték ki. Természetesen arab nyelven folyt a foglalkozás. Énekeltünk, verseltünk. Nagyon kevés játékunk volt. Mintegy 150-200 óvodástársam volt 1972-ben, többségük ma is itt él Kafar Qarában. Mi hűségesek vagyunk a szülőföldhöz. Ennek nem mindenki örül.

Cs. Cs.: Gyermekkorod idején volt iskola Kafar Qarában?

M. I.: Amikor én kezdtem a tanulást, két arab nyelvű általános iskola volt a faluban, mindkettőben két-két első osztállyal. Bármilyen furcsa, ez nem azt jelenti, hogy két iskolaépület is lett volna. Igazából iskola céljára csak az egyik szolgált, a másik iskola pedig több magánházban működött. Én nem tartozom azon szerencsések közé, akik állandó iskolaépületet kaptak. Így aztán iskolaépülethez köthető élményeim sincsenek. Amikor én kezdtem, hat osztályból állt az első iskolaszakasz, ahogy az európaiak mondják, az elemi. Arab iskolába írattak szüleim, az iszlám vallásra a második osztálytól tanítottak. Harmadik osztálytól kötelező volt a héber, negyediktől az angol nyelv tanulása. Héber szót, akárcsak angolt, az iskolában hallottam először. Ezen a vidéken nem volt ember, aki héberül tudott volna. A későbbiekben az idősebb nemzedéknek is meg kellett tanulnia héberül. Mi három nyelven el tudjuk mondani örömeinket, bajainkat és három nyelven tudjuk meghallgatni mások örömeit vagy bánatát.

Cs. Cs.: Miért tanul egy iszlám vallású ember zsidó vallást?

M. I.: Csak később jöttem rá, miért kötötték össze a héber nyelv tanítását a zsidó vallás kötelező tanításával (pedig nekünk megvan a mi vallásunk). Ugyanis a zsidó vallás és nyelv oktatásával egyre jobban kiszorították az iszlám hitoktatást és az arab nyelvórákat. Bár párhuzamosan tanultuk mindkettőt, de a hébert sokkal nagyobb óraszámban. A hatodik osztály befejezése után a zsidó vallást jobban ismertem, mint a sajátomat, a mohamedánt. Érdekünkben is állt ez, mivel az érettségin nem a saját vallásunkból, hanem az államvallásból kellett vizsgáznunk.

Cs. Cs.: Nagy nehézséget okozott az idegen nyelvek megtanulása?

M. I.: Azt hiszem, éppen a nyelvi nehézségek legyűrésének megkönnyebbítése végett hat év az elemi. Az általános iskola a 7-9., a líceum pedig a 10-12. osztály. Az arab és a héber írásmód között nincs hasonlóság, de az írás iránya - jobbról balra - mindkettőben ugyanaz. Elképzelhető, hogy ezek után a latin betűk, illetve az angol nyelv tanulása milyen nagy és nehéz feladat számunkra. Itt érettségiztem Kafar Qarában, a szülőfalumban. Nem várhattam el a szüleimtől és kilenc testvéremtől, hogy az én továbbtanulásomat támogassák. Beálltam dolgozni. Szereltem villanyt, gázt, hordtam téglát, követ, maltert. A legnehezebb munkákat fizették legjobban, én azokat választottam, hogy minél hamarább összegyűjtsem a továbbtanuláshoz szükséges sok pénzt. Négy év alatt össze is gyűlt, mert minden krajcárt félretettem.

Cs. Cs.: Hogy történt az egyetemi felvételi?

M. I.: Az érettségin elért eredményeim mellett egy nagyon összetett logikai tesztet kellett kitöltenünk. Elektromérnök szakra felvételiztem, de a teszt a fizika, a matematika, a vegytan, a mértan mellett egy sor más területen való jártasságunkra is kíváncsi volt. Sikerült a felvételi vizsgám Bersaván a villanymérnöki karra. Négy év és még egy év szakosítás után 1992-ben elektromérnöki oklevéllel a zsebemben elindultam állást keresni. Ezzel az oklevéllel arab ember nehezen kap munkát, mert az elektronika sok szállal kötődik a hadiiparhoz, ahol arab ember nem dolgozhat. Keserves emléke életemnek az az idő, amikor a munkaadóval történt beszélgetések alkalmával kiderült, hogy arab vagyok, és sajnálattal, de mosolyogva utasítottak vissza: nem rám gondoltak... Egy évig dolgoztam Bersaván, aztán hazajöttem a szülői házhoz, hogy minél többet tudjak megtakarítani a fizetésemből, hiszen fel kellett építenem a házat, amelyben feleségemmel és családommal élünk. Naponta ingázok a munkahelyemre, Cezáreába.

A ház elkészült és benépesedett. Bejárjuk Masri Ieyad házát. A földszinten konyha és nappali, valamint nagy terasz. Az alagsorszerűen kissé lesüllyesztett részben sportterem, amely egyben iroda, mellette raktár. Az egyik ajtó nagy teraszra nyílik. Az emeleten három szoba mellékhelyiségekkel, majd néhány lépcső vezet egy hatalmas emeleti teraszra. Itt is egy ajtó, amelyik a mosókonyhába nyílik, innen pedig kis raktár következik. A kert olajfái az évi 40-45 kg olajbogyó-szükségletet és ugyanennyi olívaolajat biztosít. Ami a benépesedést illeti, tevékeny a Masri házaspár. A gyermekszobában három kiságy: a Jázminé, aki betöltötte harmadik évét, a Járáé és Timuré, ők ikrek.

Cs. Cs.: Fel lehet építeni egy ilyen házat egyetlen fizetésből?

M. I.: Fel, ha az ember dolgozik és nem költekezik fölöslegesen. A napi nyolc óra mellett nagyon sok pluszmunkát vállalok. A szombatot soha nem hagyom ki, mert azt 125 százalékban fizetik.

Cs. Cs.: Elégedett vagy a munkakörülményeiddel és a béreddel?

M. I.: Egyikkel sem vagyok megelégedve, de a munkahely megtartása egy családos ember számára életbevágóan fontos. Az, hogy szeretem vagy nem, hogy elégedett vagyok a körülményekkel vagy nem, másodlagos szempontok. Az a fontos, hogy a családommal és a munkahelyemmel vállalt felelősségteljes kihívásnak minél jobban eleget tegyek.

Cs. Cs.: Hogyan zajlik egy napod?

M. I.: Reggel ötkor kelek, aztán a Forddal irány Cezárea. Nincs pontosan behatárolt munkaidőm. Általában tíz órát dolgozom, de van, amikor többet. Szerencsére a munkahelyemen van alkalom arra, hogy megreggelizzek és kávézzak. Mindig a vállalati étkezdében ebédelek. Délután vagy este következik a bevásárlás. A feleségem felírja, hogy mire van szükség a házban. Én szállítom a megrendelést. Otthon már nem sok erőm és időm marad, de igyekszem a feleségemet és a gyermekeimet kényeztetni.

Cs. Cs.: Ünnepnapokon hogy néz ki a család programja?

M. I.: Számomra nincs ünnepnap. Mi az ünnep? Munka és a családdal való együttlét. Így aztán számomra minden nap ünnep. A feleségem európai. Több foglalkozása is van, de most minden erejével a gyermekek nevelésével, a családdal foglalkozik. Azt hiszem, hogy egy nő számára ez a legmagasztosabb feladat.

Cs. Cs.: Van arab nyelvű újság Izraelben?

M. I.: Több is van. A helyi lapok mellett országos terjesztésben jelenik meg a Szinnara {Horgászbot) és a Panoráma című lap. Ma már az újságból nem lehet megtudni az igazat, ezért nem fizetek elő egyetlen lapra sem. Sajnos az arab nyelvű lapok információikat az előtte való nap megjelenő héber nyelvűektől veszi át, ezért ha friss hírekre vagyunk kíváncsiak, a héber nyelvű lapokat vásároljuk. Egyre kevesebbet olvasok. Ott van a világháló, ahol mindent megkapok.

Cs. Cs.: Arab nyelvű rádió és televízió van?

M. I.: A mintegy hétmillió lakosú Izraelnek 20 százaléka arab. Van egy állami arab rádió. Akinek ez nem elég, a szomszédos arab országok rádióit hallgatja. Sokan nézik a külföldi televíziók adásait, mert Izraelben önálló arab nyelvű televízió nincsen. A héber nyelvű adások közben kap az arab néző egy-két órás műsorokat, amelyek

folyton arról beszélnek, hogy ebben az országban az araboknak mindenük megvan, paradicsomi életet élnek. Az arab országokból érkező adások sem felelnek meg a valóságnak. Itt, Izraelben mi, arabok magunkra vagyunk hagyva, az arab országokban árulónak neveznek bennünket.

Cs. Cs.: Az életednek melyek azok a területei, ahol nem tudod megélni az arabságodat Izraelben?

M. I.: Az izraeli araboknak be kell tartaniuk az itteni törvényeket, amelyek sok esetben ellentmondanak az arab egyházi és világi törvényeknek. A függetlenség napja számunkra gyásznap, ennek ellenére a hatalom elvárja, hogy ünnepeljünk, jó pofát vágjunk a dologhoz. Tudjuk, hogy a keresztényeknek vasárnap van a hétvégi ünnepük, a zsidóknak szombaton, nekünk pénteken. Viszont a péntek ha rövid munkanap is, de munkanap. A dolgozó arab választhat: a munkahelyét tartja meg vagy a pénteket? Van egy harmadik lehetőség is: kiegyezni a munkaadóval. Az előítéletek miatt mint munkaerő harmadrangú állampolgárok vagyunk ebben az országban. Első helyen áll az askenázi zsidó, másodikon a szefárd zsidó, és a mienk az előkelő harmadik hely. Súlyos hátrány számunkra és megalázó, hogy a hivatalokban csak a héber nyelv hivatalos, holott mi az összlakosság mintegy 20 százalék tesszük ki. Illene, hogy az arab is hivatalos legyen. Európa sok országában (Svájc, Svédország stb.) több hivatalos nyelv van. Az arab emberek lassan elfelejtenek az anyanyelvükön írni, hiszen a mindennapi életben hamarabb használják az angolt, mint az arabot.

Bár azt terjesztik rólunk, hogy kisebb adót fizetünk, mint a többségi állampolgár, ez egyszerűen nem igaz. Viszont arra jó, hogy ezzel magyarázzák az arab falvak közművesítésének elhanyagolását, hogy nem épül a szükségletek szerint elegendő iskola, közművelődési intézmény, sportpálya stb. Az arab közösségekben nagyobb a munkanélküliség, mert ezekre a helyekre nem telepítenek gazdasági egységeket, gyárakat, vagy ha telepítenek, akkor megjelennek a zsidó telepesek is.

Nincs arab tanügyminisztérium. A zsidók által kiadott tanrend, amint azt az én példám is mutatja, rendkívül hátrányos az arab diákság számára. Itt nem a héber nyelv megtanulására gondolok, hiszen az a mi számunkra csak előny, hanem az arab kultúra, tudomány, népi kultúra elhanyagolására, az arab öntudat szándékos kiiktatására. Igaz, hogy a katonaságot nem vagyunk kötelesek fegyveresen eltölteni, de ha fegyvert fogunk, saját népünkre emeljük azt. Legbeszédesebb az a hivatalos számadat, amit bárki ismerhet: KeletJeruzsálemben több mint 9000 arab gyermek nem járhat iskolába, mert egyszerűen nem létesítenek számukra iskolaépületet. Beszélhetünk ebben a helyzetben egyenlő jogokról? Szabadságról?

Cs. Cs.: Ennyi elégedetlenség után nézzük, milyen lehetőségeid vannak arra, hogy megéld az arabságodat.

M. I.: Elsőként említem a települések és utcák névtábláinak arab nyelvű feliratait. Fontos és jóleső érzés látni, hogy mi is vagyunk. Van arab nyelvű színházunk, vannak kiadványaink, újságjaink. Azok a hívő emberek, akik nem dolgoznak, teljesen megélhetik iszlám hitüket. A családban, családi események alkalmával, lakodalmakban arabul beszélünk, énekelünk és arab táncokat is járunk. Az arab népi hagyomány részben múzeumokba került, alig-alig él már, de egyesek, főleg a nők még viselik a hagyományos arab ruhákat.

Cs. Cs.: Terrorakcióktól való félelem tartja rettegésben a világot. Egyes sajtótermékek és egyes politikusok nyilatkozatai a Koránban vélik felfedezni a terrorakciók vallási és erkölcsi hátterét. Hogyan látod ezt a kérdést?

M. I.: A Korán tiltja a gyilkosságot és az öngyilkosságot. A gyilkos, akárcsak az öngyilkos, a pokolba jut. De el kell ismerni, hogy vannak szélsőségesek, akiket kemény agymosás során készítenek fel öngyilkos merényletekre.

Cs. Cs.: Kik végzik az agymosásokat?

M. I.: Bizonyos csoportok anyagi érdekből. Másrészt ma nagyon fontos az iszlám lejáratása. Erre ezek a terrorcselekmények a legalkalmasabbak. Azt akarják igazolni a világ szemében, hogy az arab elmaradott, mindenre felhasználható nép. Aztán ott van a kiéheztetett, kiszomjaztatott, kiszáradt „azai" lakosság, akiket valóban az éhhalál fenyeget. Őket is felhasználhatják azokra a terrorakciókra. Egy biztos, nem szolgálják a megbékélést az arabok és a zsidók között. Én ellene vagyok minden erőszaknak.

Cs. Cs.: Izrael körül csupa arab ország van. Nem lenne jobb elhagynod Izraelt és áttelepedned valamelyik szomszédos arab országba?

M. I.: Nem, pedig a jelenlegi hatalomnak ez a leghőbb vágya. Elsősorban azért nem, mert mi nem akarjuk elhagyni a szülőföldünket. Mi itt őslakosok, nem jövevények vagyunk. Beismerem azt is, hogy szülőföldünkön itt és most emberi jogok tekintetében jobban állunk, mint sok diktatórikus arab országban.

Cs. Cs.: Mondanál erre példát?

M. I.: Szíriában vagy Egyiptomban egyszerűen semmibe veszik az emberi jogokat.

Cs. Cs.: Köszönöm a beszélgetést. Én keresztény vagyok, nálunk az emberi kapcsolatok alapja a Jézus által hirdetett szeretet. Legnagyobb értékként pedig az életet nevezzük meg. Kívánom, hogy mielőbb jöjjön el az életet védő szeretet a Szentföld minden népe számára.

M. I.: Nem hagyhatom szó nélkül, hogy mi, mohamedánok elismerjük Jézust. Vannak már zsidó és arab politikusok, gondolkodók, akik a béke megvalósításáért dolgoznak. Sajnos az ő szavuk még nem hallatszik elég messzire, de hiszem, hogy elérkezik az Allah által hirdetett béke mindannyiunk számára.