Kovács Blanka Krisztina
a KIENGESZTELŐDÉS
SZENTSÉGÉNEK NEHÉZSÉGEI (1)

 

Le difficoitá del sacramento riconciliazione (1)

La chiesa "missione é quella di proclamare (relazione-testimonianza) e la riconciliazione di questo sacramento (segno e di attuazione), deve essere". La riconciliazione della santitá della chiesa che per secoli ha preso atto in primo luogo i singoli, ma oggi é considerato come l'atto della Comunitá, la Chiesa, che non é solo una purificazione dei singoli, ma indica anche la Chiesa della Comunitá e che soddisfano la sua missione, cercando di tornare alle radici della Comunitá tipo. Mentre ogni etá é criticato per la santitá della riconciliazione, o semplicemente non contribuire consapevolmente, ma avete bisogno di umanitá. XVI. Papa Benedetto é stato un cardinale del discorso era: "Quello di cui abbiamo bisogno, infatti, l'assoluzione. Nessuna analisi della pensare e pareri, ma la grazia di assoluzione, che cambia a noi, e quindi il mondo. Tutti i giorni si vede piü chiaramente in che modo sará senza speranza passato transformazione, se non l'assoluzione, in passato, ad avvelenare la transformazione significativi tagli in futuro. Se si vuole superare il passato, e cosí vogliamo creare il presente, e abbiamo fatto per il futuro, solo la parola perdono aiutare noi". É importante, pertanto, che, piuttosto che cercare delle scuse per essere umili, lo sappiamo, é il luogo in cui rivolgersi con fiducia acome una creatura pesare il Creatore. Pecati su cui abbiamo il coraggio di vedere consapevolmente deciso che non era una buona scelta, e continuamente tornare al Creatore.

 

Egy férfi hirtelen haragjában megölte a feleségét. Bár nem derült ki a tette, lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Segítséget és vigasztalást keresve egy rabbihoz fordult. „Rabbi, segítsen! Gyilkoltam." A rabbi ijedten összerezzent, majd keményen rászólt az emberre: „Súlyos a te bűnöd, megtorlásra vár, bosszúért kiált. Nem tudok segíteni, hiszen írva van: szemet szemért, fogat fogért." Az ember vigasztalanul menekült tovább. Egy, az ezoterikus tanokba beavatott guruhoz fordult segítségért: „Nagy mester, én gyilkoltam. Segítsen!" A nagy guru kelletlenül szakította meg a meditációját, hogy kenetesen elmondja a bölcs igéket: „Gyermekem, az élet csak látszat. Sem jó, sem pedig rossz nem létezik. Nézz át a látszaton, a cselekedeteid is csak látszatvalóságok. Ne nyugtalankodj. Elmélkedj, és ismerd meg magad." Az ember vigasztalanul ment tovább a maga útján. Végül egy gyóntatószék előtt találta magát. Fény szűrődött ki. Nyugtalanságában bement és letérdelt. Félve suttogta: „Atyám, kérem, segítsen. Gyilkoltam." Egy pillanatig halálos csend telepedett a gyóntatószékre, majd a gyóntató atya szelíd, jóságos hangja hallatszott: „Hányszor, fiam?"¹

Az egyház a bűn tagadása esetén erősen figyelmeztet és dorgál, míg ha a bűnös a bűnét beismeri, az egyház magatartása megváltozik: megbocsát, felsegít, vigasztal, ahogyan az irgalmas atya példabeszéde is mutatja (vö. példabeszéd az apa két fiáról Lk 15,11-32).

A kiengesztelődés szentségével foglalkozik a jelen írás, s a kiengeszteléshez, a megbékéléshez akar elvezetni. Ugyanakkor ez az a szentség (és nem csak), amely krízishelyzetben volt, van, és talán marad is.

Bűn - bűnbánat - kiengesztelődés

A bűn fogalmát kétféleképpen emelhetjük ki az ember életében: egyfelől Isten, másfelől az ember szemszögéből. Ahhoz, hogy létrejöjjön a bűn az ember elgondolása szerint, el kell fogadnia a szentháromságos Istent, hiszen a bűn nem magánjellegű valóság. Három dimenzióban közelítjük meg a bűnt (hasonlóan a kiengesztelődéshez): Istennel, az egyházzal mint közösséggel és végül önmagunkkal kapcsolatban.²

A bűn mint lealacsonyodás

Bizonyos magatartásformák (főleg a bűnös magatartás) megakadályozzák az embert abban, hogy lelkileg növekedhessék. Ez a magatartás azonban nem csupán a szeretet megtagadását jelenti felebarátainktól, Istentől vagy önmagunktól (vö. Mk 12,29-31), hanem a szeretet el nem fogadását vagy a sértődöttséget is.³ Ezáltal a kölcsönös szeretetet tagadjuk meg egymástól és önmagunktól. A szeretet hiánya a legnagyobb bűn, amelyet az ember a szeretet megvonásával vagy el nem fogadásával hoz létre.⁴

A bűn mint elidegenítés

A bűn nemcsak lealacsonyít, hanem el is idegenít, elsősorban saját magunktól, ahogyan az első emberpár a bűn elkövetése után észrevette, hogy mezítelen, és szégyellte magát a másik ember és Isten előtt, ugyanígy minden kor embere érzi a szétesést, a bizalmatlanságot és a szégyent embertársával és sokszor Istennel szemben is. De az elidegenedés nemcsak önmagunktól történik meg, hanem az Istentől és felebarátainktól is. Isten elől próbál elrejtőzni az ember, mert az az érzése, hogy Isten dühös az ember tette miatt. A felebarátainktól pedig az önzés és a gyengeségek takargatása, a titkolózás által idegenülünk el.⁵

Ahogy az üdvösség már jelen van a világban, de még nincs beteljesedve, ugyanúgy a pokol is kezdetét veheti, ami a felebaráttól való elidegenedésben, a magányban jelenik meg.⁶

A bűn mint aktus

A bűn gondolatban, szóban és mulasztásban való szembehelyezkedés Istennel. Az ember nem feltétlenül Isten ellen akar dönteni, hanem önmaga mellett,⁷ önmagát akarja megvalósítani. Az emberben mindig megvolt a magasabbra törés vágya, a saját szabadságának kivívása és a szabadságának használata (vö. a bábeli torony története: Ter 11,1-9). A 21. század emberében ez a talán még erőteljesebben jelenik meg, ami önmagában nem baj, csak akkor, ha mindezt individualista módon teszi. A bűnös nem hivatkozhat környezetére, sem természetére, mindig önmagán belül, saját szabadságában kell keresnie bűne okát.⁸

Bűn és bűn között különbséget kell tennünk. Ez a különbség nem fokoza-ti, hanem lényegbeli: tárgya, valamint tudatossága és szándékossága szerint. Ezek alapján beszélünk különböző „bűnfajtákról".

Bocsánatos bűn: ebben az esetben az ember az isteni parancsot tökéletlenül teljesíti. Jelentéktelen anyagban nem tartja meg az erkölcsi törvény által előírt mértéket vagy amikor súlyos anyagban nem engedelmeskedik az erkölcsi törvénynek, de hiányzik a teljes ismeret vagy a teljes beleegyezés.⁹

Halálos bűn: az egyház hagyománya szerint halálos bűn az a cselekedet, mellyel egy ember tudva és akarva elutasítja Istent, az ő törvényét, a szeretetből felkínált szövetségét, s Isten akarata ellenére inkább önmaga vagy valamely véges teremtmény felé fordul (conversio ad creaturam). A bűnös tett súlyossága, a teljes tudatosság és meggondolt beleegyezés teszi a bűnt halálossá. A bűnös tett súlyát Isten parancsolatai határozzák meg, de a parancsolatok között is van különbség: az emberi személy ellen elkövetett tettek súlyosabbak, mintha a tulajdona ellen elkövetett tettek (a gyilkosság súlyosabb bűn, mint a lopás). Tekintettel kell lenni a sértett személy minőségére is: a szülők elleni erőszakos cselekmény súlyosabb, mint ha idegen ellen követik azt el.¹⁰

A Szentlélek elleni bűnök: ezek az istenes élet alapjait érintik, a javulás lehetőségeit kétségessé teszik, a Szentlélek indításainak vetnek gátat, ezért különösen veszélyesek (példa erre: Isten irgalmasságában vakmerően bizakodni; kétségbeesni Isten kegyelme felől; a megismert igazság ellen tusakodni; Isten kegyelmét másoktól irigyelni; üdvös figyelmeztetések ellenére a bűnökben megátalkodni; a bűnöket mindhalálig meg nem bánni).¹¹

Főbűnök: önmagukban nem mindig súlyosak, de a hétköznapok igen sűrűn teremtenek alkalmat elkövetésükre, és gyakoriságuk miatt súlyos bűnök forrásai lehetnek. A Szentírás szerint a szívből származnak (vö. Mk 7,22) és a test kívánsága, a szem kívánsága és a világ kevélysége táplálja őket (vö. 1Jn 2,16). A Szentírás bűnkatalógusaiból (Mk 7,22; Gal 5,19) idővel a főbűnöket nyolc, majd hét bűnben foglalták össze: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség (a nyolcadikként a hazugságot sorolták a főbűnök közé).¹²

Idegen bűnök: együttműködés más bűnében, fajtája szerint lehet materiális, ha tudatlanul vagy akaratlanul történik; vagy formális, ha tudva és szándékosan követik el. Az idegen bűnök elkövethetők paranccsal, tanáccsal, befolyásolással, egyetértéssel, tetszésnyilvánítással, részvétellel, hallgatással, a bűn meg nem akadályozásával és föl nem fedéssel.¹³

A bűnt a II. vatikánum után nem választásként ítélik meg, hanem a rossz mellett hozott tudatos döntésként. Ennek következményeképp szükséges a megtérés.¹⁴ Ezt vallják a zsinat utáni erkölcsteológusok,¹⁵ amit a Reconciliatio et paenitenia apostoli buzdítás is elfogad.

Hogy igazi krisztushívők lehessünk, rá kell ébrednünk a bűn valóságára, fel kell ismernünk tulajdon bűnösségünket, tehát azt, hogy a bűnünkkel a szeretet, az erkölcs és a jog rendjét sértjük meg, illetve végeredményben ennek a rendnek a szerzőjét, magát Istent. Meg kell találnunk azt a módot, ahogyan helyre tudjuk állítani ezt a bűnnel megsértett rendet, ahogyan kiengesztelhetjük Istent, embertársainkat és önmagunkat, vagyis azt, hogyan juthatunk ismét a lélek ártatlanságának állapotába.

A bűnbánat és a kiengesztelődés

Ahhoz, hogy az elkövetett bűnök miatt az ember ki tudjon engesztelődni (Istennel, felebarátaival és önmagával), szükséges a bánat és az, hogy az elkövetett bűnöket meg tudja bánni. Mindehhez szükséges a bűn és a bűn gyökerének a felismerése. A bűnbánat mindig és mindenkinek előfeltétel ahhoz, hogy képessé váljon befogadni Istent. De nemcsak előfeltétel, hanem feladat és benső szükséglet is, hogy visszatekintsen önmagába, hogy amit elhibázott, ismerje fel és akarja jóvátenni.¹⁶ Ha szeretet vezeti a bánatot, akkor tökéletes bánatnak nevezzük, ez Isten felé irányul, mert az ember tudatában van, hogy Istenétől elfordult, ellentmondott a szeretetének, és ebből kifolyólag romlott meg a kapcsolata Istennel és embertársaival. Ha nem a szeretet vezeti a bánatot, hanem a félelem, akkor tökéletlen bánatról beszélünk. Ez a fajta bánat mindig az emberre, önmagára irányul.¹⁷ A bűnbánat nem csupán felszólítás az erkölcsök megjavítására, hanem abban áll, hogy elítéljük azelőtti középszerű életünket és ezt próbáljuk felülmúlni. Vágy lelkesít, hogy Isten akarata szerint egészen más életet éljünk.¹⁸

Kiengesztelődésről beszélnünk kell, mert van bűn, ami elfordítja az embert Istentől, de ugyanakkor van bűnbánat, ami segít visszatérni Istenhez. Nem Isten változik, hanem az ember, ezért neki kell helyes irányba térnie, és így a visszatérés áltat engesztelődik ki Istennel.¹⁹

Az egyház feladata a jó hírt (elközelgett Isten országa: Mk 1,15b) továbbadni mindenkinek és kiengesztelődésre szólítani fel minden embert: Istennel, embertársával és önmagával. Lényegében a kiengeszteléshez tartozik mind a hét szentség, hiszen „mindegyike az Istenhez való megtérés és az emberek közötti kiengesztelődés eszköze".²⁰

Mint egykor Péter halálos félelmében Jézushoz kiáltott: „Uram, ments meg engem" (Mt 14,31), úgy kiált ma is az ember félelmében. Az Atya ezt a kiáltást meg is hallja, és Jézust küldte el, akibe bizalommal kapaszkodhatunk.

Cyprianus egyházképével élve az egyház hajójában kell helyet foglalnunk, ahol képesnek kell lennünk lemondani az önhatalmúságról, késznek kell lennünk átadni az irányítást Krisztusnak. Ez az alapja és feltétele a Krisztus szellemében történő megbocsátásnak és kiengesztelődésnek.²¹

Az egyházi irányelvek felhívják figyelmünket, hogy egy individualista korban élünk, amikor is nagyobb hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a személyes bűnnel megsértjük az egyházat és annak missziós küldetését (nem vagyunk világító jel a világ számára).

A kiengesztelődés szentségének története

Vanyó László tudatosan a bűnbocsánat szentsége elnevezést részesíti előnyben. Indoklásképpen abból indul ki, hogy „Keresztelő János keresztsége volt a bűnbánat keresztsége, de nem a bűnbocsánat keresztsége - ez utóbbi Jézus keresztsége volt. János keresztsége megpecsételte a bűnbánó szubjektív magatartását, de nem volt garanciája. Jézus Krisztus keresztsége a bűnbocsánat keresztsége, amelynek garanciája keresztáldozata, a jézusi keresztségben ezért Isten pecsételi meg a saját megbocsátó szándékát Jézus Krisztus áldozatának elfogadása alapján."²²

A katolikus egyház katekizmusának kompendiuma szerint „a szentségi kegyelem a Szentlélek kegyelme, amelyet Krisztus ajándékoz. Minden szentségnek sajátos kegyelme van. Ez a kegyelem segíti a hívő embert az életszentségre vezető úton, s így segíti az egyházat is, hogy növekedjék a szeretetben és a tanúságtételben."²³ Ecclesia semper reformanda. Tehát Isten egész papi népe, vagyis az egyház egésze hivatva van az állandó Istenhez térésre. Ezzel egyben jele is a világban ennek a megtérésnek, és felszólítás is a világ számára.²⁴

Az Újszövetségből ismeretes, hogy Jézus Krisztus egyházat alapított, amelynek irányítását az apostolokra és utódaikra bízta, akiknek megígérte és megadta a Szentlélek ajándékát, hogy Jézus szándéka és tanítása szerint töltsék be az egyház történelmi küldetését az emberiség nagy családjának Istenhez vezetésében. Hogy Jézus mennyire azonosította magát egyházával és küldötteivel, azt jól megvilágítják szavai: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg, aki engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött" (Lk 10,16) - tartja Bolberitz Pál.²⁵

Jézus Isten országát hirdeti, ahol az ember Istennel, önmagával és embertársával egységben tud élni: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek" (Lk 5,32) - a kiengesztelődés, mely a szív megtéréséből, a bűn megbocsátásából és a kapcsolatok helyreállításából áll, központi szerepet játszik Jézus küldetésében. A bűnbánat Isten kegyelméhez vezet, ezt mutatja Zakeus esete is (Lk 19,1-10).²⁶

Az Újszövetség szerint van bűn, de van bűnbocsánat is. Mégpedig a bűnök bocsánatát csak Istentől lehet elnyerni, ezt vallották az Ószövetségben is, azért botránkoztak meg a zsidók, amikor Jézus az ínszakadt meggyógyítása után ezt mondta: „megbocsátatnak bűneid". Ezért vádolták azzal Jézust, hogy Istenné teszi magát.²⁷

A megbocsátás szerepel az imádságban, amelyet Jézus tanított. Elhangzik a kérés az ember részéréről Isten felé: „...és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (Mt 6, 12). Itt a vétek kifejezés az adósságra²⁸ utal, sajátos jogi vonatkozású kifejezése a bűnnek. Kölcsönösségre van utalva az ember: olyan az embertársakkal való kapcsolata, mint amilyen a kapcsolata Istennel. Ahogyan viszonyul embertársához, Istenhez is úgy viszonyul, ahogy megbocsát az ellene vétőnek, ugyanúgy bocsát meg neki a mennyei Atya. Ha azonban az ember nem bocsát meg az ellene vétőnek, a mennyei Atya sem bocsát meg neki (vö. Mt 6,14). Ez az emberi irgalom természetesen nem egyenesen arányos az isteni irgalommal, hiszen Isten irgalma sokkal nagyobb. Minden kölcsönösségi alapon működik, amint azt az aranyszabály is kifejezi: mindaz, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek ti is mind azt (Mt 7,12), boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak (Mt 5,7), n ítéljetek el senkit és akkor titeket sem fognak elítélni (Lk 6,37).

Ugyanakkor a megbocsátás társadalmi szükséglet is: másképp a felgyülemlett sérelmek megbénítanák az egész társadalmat. A kimondott szónak, az emberi becsületnek sokkal nagyobb értéke volt rég, mint a mai társadalomban, ha hitelét vesztette az ember szava, már képtelen volt az üzletkötésre, a cserére, a hitelre. Főleg kereskedőkre vonatkozik ebben az értelemben a társadalom megbénítása, a haragtartás. Ha valaki nem tartotta be a szavát, ezzel megsértette az üzlettárását.²⁹

Lukácsi értelmezésben hangsúlyt kap Jézus közössége, mely bűnösökből áll, akik bizalommal imádkoznak a megbocsátásért Istenhez. Olyan mértékben kérhetik Isten megbocsátását, amilyen mértékben ők is megbocsátanak az ellenük vétkezőknek. Csak így alakul ki a helyes istenkép bennük és a körülöttük élőkben: Isten az, aki mindenkihez irgalmas.³⁰ De nemcsak azért kell megbocsátanunk, hogy nekünk is megbocsássanak. Keresztény emberként olyanok kell lennünk, mint a mennyei Atyánk:³¹ „legyetek hát irgalmasok, amint a mennyei Atyátok is irgalmas" (Lk 6,36, vö. Mt 5,48, 1Pét 1,15).

Az apostol felhívja az első keresztények figyelmét a kölcsönös imára, mely erősíti a közösséget és az egyént is. „Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok" (Jak 5,16a). Alapvető keresztény elv a kölcsönös ima, amely bűnök kölcsönös megval-lására indít (most ilyen a liturgiában a bűnbánati rész, mely a liturgia elején van. Máté evangéliuma említi (Mt 5,23-24): mielőtt az oltáron felajánlaná az ember adományát, és eszébe jut, hogy nem engesztelődött ki testvérével, hagyja ott az adományát s engesztelődjön ki előbb testvérével. A gyógyulás az általános közösségre vonatkozik, nemcsak a betegekre, így a gyógyulás lelki értelemben a megbocsátás.³² Ugyanekkor ezt nem feltétlenül a gyónásra kell értenünk. Akkor is megvalljuk bűnünket egymásnak, amikor bocsánatot kérünk embertársunktól: ez is gyógyuláshoz vezet.

A legtöbb 2. századi szerző szerint a megkereszteltek erkölcsi szentsége követelmény, ebben az Újszövetség tanítását követik (például „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok is tökéletes", Mt 5,48). Bármilyen súlyosnak tekintenek egy bűnt, annak megbocsáthatatlanságáról nem beszélnek (kivétel: a Szentlélek elleni bűnök). A bűnbánatot és megtérést nem az emberi teljesítménynek, hanem Isten adományának tekintik. Az első századokban, amikor még nagy fokban terjedt a kereszténység, akkor sem nyilvánosan gyakorolták a kiengesztelődést. Az egyházi írók szerint halogatták a kiengeszte-lődés szentségének felvételét, mert úgy tartották, hogy az ember a keresztség után nem követhet el bűnt - ezért a keresztség utáni kiengesztelődést tagadták (kivéve Hermasz Pásztora). Ezért a megkeresztelkedés sokszor a halálos ágyon következett be, hogy az emberek ne követhessenek el bűnt. A bűnbánattartás rendjéről az első leírás a 3. századból a Didaszkalia püspököknek szóló lelkipásztori útmutatóban található. Ez felsorolja, melyek azok a bűnök, amelyek kiközösítik a híveket, de megadja a visszafogadás rendjét is.³³ A püspök, a közösség hivatalos képviselője hallgatta meg a bűnvalló történetét, és ő is határozta meg, milyen penitenciát kell elvégeznie a bűnvallónak. A bűnmegvallás titkos volt, míg a bűnbánat és a feloldozás általában nyilvános.³⁴ Valószínűleg azért kellett nyilvánosan vezekelni, mert az egyháznak súlyos/égbekiáltó bűnöket³⁵ kellett kezelnie. Ezek a bűnök veszélyeztették a közösségi életet. Akik ilyen bűnt követtek el, csatlakozniuk kellett a bűnbánók közösségéhez, mely hasonlított a katekumenátushoz (felkészítés jellege volt, a keresztszülő figyelemmel kísérte fejlődését a katekumennek, és ha életvitelén látszott a megtérés,³⁶ akkor a nagyböjti időben kezdhette a katekumen a

tulajdonképpeni felkészülést, húsvétkor volt a keresztség, ezután fogadták be a közösségbe). A vezeklő csak azután nyert feloldozást, miután elvégezte a penitenciát, és a püspök, a közösség is meggyőződött megigazulásáról. Sokszor a feloldozás után is szigorú kötelezettségek nehezedtek az újra befogadott egyháztagra.³⁷ A vezeklés ideje alatt a helyi közösség mindvégig imával és törődéssel segítette a vezeklőt. A teljes közösség rendelkezett valamilyen módon egyfajta fegyelmi hatáskörrel, ami figyelmeztetésben, megfedésben vagy buzdításban nyilvánult meg.³⁸

Hermász Pásztor című műve (2. század) azt a kérdést teszi fel, hányszor nyerhet bűnbocsánatot egy ember (súlyos bűnre vonatkoztatva). A végítélet közelségét vallva válasza: a keresztség után csak egyszer, hiszen a keresztség egyben bűnbocsánatot is jelent, pontosabban azt, hogy az addigi bűnök eltöröltetnek. Így az újból bűnbe eső hívő (keresztséget felvett, egyszer már felvett bűnbocsánat szentsége után) a közösség közbenjárásában bízhat csak, aki kéri az ő számára Isten irgalmát.³⁹

Természetesen a nyilvános vezeklésnek megvolt a jó és rossz oldala egyaránt.⁴⁰ A lényeges problémát és ennélfogva a bűnbánat szentségének ókeresztény és mai gyakorlata közti lényeges különbséget nem a „nyilvános" vezeklésről a ,,magán"-vezeklésre (fülgyónás) való áttérés okozta, mint ahogy történelmietlenül sokak tudatában él, hanem az a tény, hogy a bűnbánat szentségét a nyugati egyházban ténylegesen csak egyszer szolgáltatták ki, ma pedig lehet és kell is ismételni.⁴¹ A keresztény ókorban a 2. századtól a 6. századig a bűnbánat szentségét egyszeri vétel után többé nem szolgáltatták ki; számos egyházban sokáig tartott, amíg a szubjektív bűnbánó lelkület valóságos meglétét elismerték.

A bűnbánattal kapcsolatos eretnekségeket: a montanizmus⁴² és a nova-cianizmus⁴³-vitákat Nyugaton Szent Ambrus, Keleten Nagy Szent Baszileiosz művei zárták le. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy keresztség után lehet az egyházban a súlyos bűnökre bocsánatot adni.⁴⁴ A kérdés tehát tulajdonképpen nem Isten bocsánatára vonatkozott (vö. Mt 18, 21-22), hanem az egyházzal való kiengesztelődésre.⁴⁵

A 4-5. században a bűnbánati fegyelem tovább szigorodott. Először a kiközösítés nyúlt hosszabbra, akár évtizedekre is, a visszafogadásnak is egyre súlyosabb feltételeket szabtak, egész addig elmentek, hogy akár a házaséletről is le kellett a bűnbánóknak mondaniuk.⁴⁶ Az 5. századtól szokássá vált, hogy nagyböjt elején (hamvazószerdán), amikor a nyilvános bűnösöket kiközösítették, az egész közösség vállalta a vezeklők életmódját: böjtöltek és többet imádkoztak. Nagycsütörtökön, amikor a vezeklőket feloldozták és visszafogadták, az egész közösség ünnepelte az Istennel való kiengesztelődést.⁴⁷

A 6. században az északi ír-angolszász területeken szakítottak a bemutatott rigorizmussal: az egyszerű pap ismételten feloldozásban részesíthette ugyanazt a bűnöst. A gyónás gyakorisága (a „gyónás" kifejezés a 8. században bukkan fel) és a bűnök különbözősége szükségessé tette, hogy árnyaltan róják ki a vezekléseket, amelyeket kazuisztikus módon vezeklési könyvekben (libri poenitentiales) rögzítettek. Az ír-skót misszió eljuttatta ezt az enyhébb gyakorlatot a szárazföldre, és az a 8. században sok helyen elterjedt. Ebben a gyakorlatban a bűnbánat nemcsak a főbenjáró bűnökre vonatkozott, hanem az enyhébb bűnökre is, például a napi gyarlóságokra, ezáltal nemcsak a lelkük tisztult meg, hanem lelkiekben fejlődtek is. Ez nagyban hozzájárult a bűnbánati fegyelem megváltoztatásához, ezzel együtt változott a bűnbánat szigora, s a vezeklés is átváltozott magánvezekléssé.⁴⁸ A feloldozást rögtön a bűnbevallás után megadták. Előtérbe került a pap szerepe (lelkivezetés és segítés terén) és a megbocsátás. A kiengesztelődés orvoslásként jelent meg és nem ítéletként.⁴⁹ Negatív vonzata a fülgyónásnak, hogy megszűnt a közösségi jelleg, mivel a bűn az ember felfogásában már csak az Istenre meg saját magára vonatkozik.⁵⁰

Ebben az időben szögezték le, hogy a bűnök laikus embernek való megvallása nem szentség, kétségtelen, hogy pszichikailag segíthet az embernek, de nincs szentségi ereje. A bűntől való szabadulás egyetlen mód a papnak való gyónás.⁵¹ Először Szent Ágoston, majd Aquinói Szent Tamás is azt mondta: „...amennyiben nem található a közelben pap, a bűnös meg-vallhatja bűneit egy világinak... Ha a laikusnak nincs is hatalma feloldozni a bűnöst, az, aki megvallja bűnét társának, kiérdemli bűnei bocsánatát, hiszen megvolt benne a vágy, hogy paphoz forduljon. Ilyenkor az őszinte bűnbánó elnyeri Isten irgalmát, ha ez nem is olyan nyilvánvaló, mint amikor elnyeri a pap feloldozását."⁵² A nevezett teológusok hozzáteszik, hogy az illető, ha lehetségessé válik, gyónja meg bűnét az egyházat képviselő pap előtt. A feljegyzések szerint a világiaknak való gyónás elterjedt gyakorlat volt a 10-13. században (amennyiben nem volt a közelben pap). A 12. században a korai skolasztika a bánat aktusához kapcsolta az Isten bocsánatát⁵³ és nem a bevalláshoz.

Egészen a trienti zsinatig történtek kísérletek a régi, szigorú gyakorlat felelevenítésére, de sikertelenül. Gyakorivá vált, hogy az emberek nem követtek el égbekiáltó bűnöket, nem is gyóntak, és nem kaptak szentségi feloldozást. Ezért súlyos bűn esetére a IV. lateráni zsinat általános egyházi parancsolatként szentesítette azt a szokást, hogy évente legalább egyszer felvegyék a bűnbánat szentségét és a húsvéti időben járuljanak szentáldozáshoz: „Mindkét nemből való minden hívő, miután a megkülönböztetni tudás éveihez elérkezett, legalább egy évben minden bűnét egyedül és becsületesen gyónja meg saját papjának, és a rá kiszabott elégtételt törekedjék erői szerint elvégezni, majd vegye magához tisztelettel legalább húsvétkor az oltáriszentséget."⁵⁴

A trienti zsinat után a kontricionizmus és attricionizmus vitája már akörül forgott, hogy milyen bánat szükséges a szentség fölvételéhez. Már a korai skolasztika meg volt győződve arról, hogy a vallásos jellegű bánathoz kapcsolódnia kell a megigazuláshoz szükséges szeretetnek. Ezért a szentségben igazában ennek a kontritiónak az ereje törli el a bűnt. A külső szentségi jel (gyónás/bűnbevallás, elégtétel, föloldozás) az ideig tartó büntetést engedi el és az egyházzal engeszteli ki a bűnbánót, hiszen a bűn megbocsátása Isten szuverén joga. Így gondolták a skolasztika virágkorában is, de rámutattak arra, hogy bár a bűnbánó köteles a kontritióra törekedni, az is lehetséges, hogy a bűnbocsánatot a papi föloldozással éri el. Ezt a nézetet Aquinói Szent Tamás és Duns Scotus továbbfejlesztette, s náluk már a föloldozásnak valóban bűntörlő ereje van. A trienti zsinat elvetette Luther véleményét, hogy a bűnbánat szentségének csak deklaráló ereje van: kinyilvánítja, hogy Isten megbocsátotta a bűnöket. Később Bajus és Jansenius értéktelennek mondott minden olyan bánatot, amely nem tökéletes istenszeretetből fakadt. Velük szemben alakult ki az a nézet, hogy a kevésbé tökéletes bánat is elegendő a bűnbánat szentségéhez.⁵⁵

A tridentinum az attricionizmus mellett foglalt állást, de a tomista-skotista vitát nyitva hagyta. Még a 17. században is folyt a vita erről, s néha olyan hevességgel, hogy végül VII. Sándor pápa megtiltotta a feleknek egymás megbélyegzését. Ma a teológusok megegyeznek abban, hogy minden igazi vallási töredelem, amely a bűnt kapcsolatba hozza Isten megsértésével, elegendő a szentség fölvételéhez, hiszen úgy tekinthető, mint Isten szeretetének a kezdete.

A trienti zsinat hangsúlyozza a különbségtételt a tanácsadás⁵⁶ és a szentség között. A szentség megadja a kegyelmi életet, és ez az egyetlen mód az egyházban a bűnök bocsánatára.⁵⁷ Ugyanakkor hangsúlyozza azt is, hogy nem tűnt el soha az elégtétel, és ez az elégtétel mindig a bűnbánó mélyebb megtérésére irányul. E zsinat a Szentírás és a tradíció alapján a szentségek számát hétben rögzítette,⁵⁸ melyek közé a bűnbocsánat szentsége is bekerült beavató szentségként. A trienti zsinat a kiengesztelődést hármas egységben látta: bánat, bűnvallomás és elégtétel.⁵⁹

A II. vatikáni zsinat utáni Egyházi Törvénykönyv tanítása szerint a bűnbánat szentségében azok a hívők, akik bűneiket törvényes gyóntatónak megvallják, megbánják és meg akarnak változni, a gyóntató által adott felol-dozás révén elnyerik Istentől a keresztség után elkövetett bűneik bocsánatát és egyszersmind kiengesztelődnek az egyházzal, amelyet bűneikkel megse-beztek.⁶⁰ A bűnbánat szentségének liturgiájában, mint minden szentségnél, a lényeg a megdicsőült Krisztussal való találkozás. Jézus a tulajdonképpeni feloldozó. A pap szavának csak azért van hatalma, mert az Isten nevében mondja ki azokat. A régi feloldozás formula csak a bűnbánó és a Krisztus megbízásából feloldozó pap szembenállását ismerte:⁶¹ „és én feloldozlak téged az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében".⁶² Az új feloldozás szövege: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot (2Kor 5,18-21) és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az egyház szolgálata által bocsásson meg neked, és adja meg a békét. És én feloldozlak téged bűneidtől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében."⁶³ - Ez a feloldozási forma jelzi, hogy a megtérő a mennyei Atya irgalmas szeretetéből nyeri el a kiengesztelődést. Rámutat a bűnös kiengesztelődésének és Krisztus húsvéti misztériumának kapcsolatára. Hangsúlyozza, hogy a bűnök megbocsátását a Szentlélek kiáradása által nyerjük el. Végül rávilágít a szentség közösségi vonzatára az egyházban: az Istennel való kiengesztelődést az egyház szolgálata által kérjük és kapjuk. Ezzel a teljesebb szemléletű üdvösségtörténeti imádsággal megszűnik az eddigi feloldozási szöveg „jogi hidegsége": a bűnös - de ha idáig eljutott, ideális esetben inkább bűnbánó - nem annyira az ítélőbírói szék előtt érzi magát, mint inkább az Atya megbocsátásával találkozik.⁶⁴

A II. vatikáni zsinat után jelent meg a „kiengesztelődés" kifejezés, ami a hangsúly áttevődését mutatja (az ítélőbíró helyébe lép a gyógyító orvos). Három gyakorlat lépett életbe: a magángyónás, hozzáfűzve a gyónás szabad választhatósága, a Szentírás használata és a feloldozás új formája: a pap szerepe inkább lelki tanácsadói, ezzel a gyakorlattal „az emberi lélek személyes jogát"⁶⁵ emelik ki, mert mindenkinek joga van, hogy személyesen közeledjen a Megváltóhoz, aki a bűnöket megbocsátja; a közös bűnbánati szertartás felépítése hasonló az igeliturgiához, a pap bevezetője után szentírási részeket olvasnak fel, megtérésre szólít, a szentírási részeket követi a szentbeszéd, segítségével a hívek fel tudnak készülni a minél tökéletesebb bánatra, ezután kerül sor a közös lelkiismeret-vizsgálatra és a bűnvallomásra, ami nem közösségi, végül a Miatyánk elimádkozása, áldás zárja, s fontos, hogy a résztvevők közösen adjanak hálát Isten bocsánatáért (az egyház ezzel a bűnbánati formával igyekszik kiemelni, hogy mindenki bűnös, és szükségünk van Isten irgalmára, valamint rámutat a bűn és a kiengesztelődés közösségi voltára);⁶⁶ általános gyónás (általános feloldozás): csak szükséghelyzetben lehet alkalmazni és csak azzal a feltétellel, hogy egy éven belül meg kell gyónniuk a súlyos bűnöket; az egyházi törvénykönyv 961 kánonjá-ban⁶⁷ tárgyalja e feltételeket, ugyanakkor az egyházi törvénykönyv e gyakorlat bevezetését a püspökkari konferenciákra bízta. (A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1977-ben úgy rendelkezett, hogy Magyarországon a feloldozással járó általános bűnbánatot nem vezeti be, mivel a CIC áltat leírt szükséghelyzetek nem állnak fenn,⁶⁸ a Romániai Katolikus Püspöki Kar nem hozott döntést ez ügyben.) Ebben hangsúlyt kap a bűn és a szentség közösségi jelentősége, ahogyan az ősegyházban is nagy szerepe volt.

A kiengesztelődés szentségének célja, hogy segítsen kifejteni és elmélyíteni állandó törekvésünket, hogy a kiengesztelődés emberei legyünk világunkban. A lelkiismeret-vizsgálat fontossága abban áll, hogy ne a bűn tüneteit lássuk és soroljuk, hanem a bűn gyökerét, így ma nem a bűnök bevallása áll a középpontban, hanem a megtérés, a kiengesztelődés, Isten irgalmának elnyerése.⁶⁹ Ez a szemléletváltás annak köszönhető, hogy az egyházról is másképp gondolkodnak a II. vatikáni zsinat nyomán: az egyház mint a hívők közössége jelenik meg, sőt az egyház is szentség: „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének",⁷⁰ ezért „mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy az embereket a teljes kiengesztelődésre vezesse".⁷¹

A kiengesztelődés szentsége mindenki (még a bűnnel terheltek) számára utat mutat, hogy megtapasztalhassák, „a szeretetet (...) erősebb, mint a bűn".⁷²

Jegyzetek

1 Holló László, Gyón(j)unk-e még a 21. században is? A kiengeszte-lődés szentsége a nyugat- és kelet-európai lelkipásztori gyakorlat feszöltségében. Studia Universitatis Babes-Bolyai, Theologia Catho-lica Latina, Cluj Napoca 2003/1., 74.

2 Vö. Gánóczy Sándor, A békülés szentsége. Teológia (1985/3), Budapest 144.

3 Vö. Tobin, Eamon, A kiengesztelődés szentsége, Kecskemét 1997, 13.

4 Barbaric, Slavko, Bízd rám sebzett szívedet! (ford. Bozsoki Valéria) Szeged 2005, 26.

5 Vö. Tobin, 12.

6 Vö. CS. I. , A bűn társadalmi tartalma. Teológia (1973/4.), 229.

7 Garadnay Balázs, A keresztény út öröme és járhatósága, Budapest 2004, 235.

8 Böckle, Franz, A morálteológia alapfogalmai, Bécs 1975, 79.

9 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa (továbbiakban KEK) (ford.: Diós István), Budapest 2002, 1862.

10 Vö. KEK 1855.

11 Vö. A Szentlélek elleni bűnök. http://uj.katolikus.hu/lelkiseg. php?h=33 (2009. 04. 28.)

12 Péterffy Gedeon, Főbűnök. In: Magyar Katolikus Lexikon III., (szerk. Diós István) Budapest 1997, 758.

13 Dömötör Mihály, Idegen bűnök. In: Magyar Katolikus Lexikon V., (szerk. Diós István) Budapest 2000, 168.

14 Boda László, A keresztény nagykorúság erkölcsteológiája, Ecclesia Kiadó, Budapest é. n., 429-430.

15 Így például Bernhard Haring és Franz Böckle. Vö. Haring, B., Frei in Cristus I., Freiburg-Basel-Wien 1989, 249.

16 Ratzinger, Joseph, A bűnbánat. In: Szolgálat, h. n. (1979/42.), 17.

17 Garadnay, 239.

18 Liégé, André, Kriszusi élet, Opus Mystici Corporis Kiadó, Bécs 1973, 49-50.

19 Gál Ferenc, Bűn és kiengesztelődés. Teológia (1991/2.), 73.

20 RP. 11.

21 Baumgartner Konrad, „Akinek megbocsátjátok bűneit..." az egyház mai bűnbocsánati gyakorlatához (ford. Bánhegyi B. Miksa). Teológia (1991/2.), 110.

22 Vanyó László, Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, Budapest 1998, 152. A katolikus egyház katekizmusának kompendiuma 295-296. pontja a gyógyulás szentségei közé sorolja ezt a szentséget és hozza a különböző megnevezéseit: a Bűnbánat szentsége a Kiengesztelődés szentsége, a Bűnbocsánat szentsége, Gyónás, a Megtérés szentsége. Vö. A katolikus egyház katekizmusának kompendiuma (a továbbiakban Kompendium), Budapest 2006. Különbség van a bűnbánat és a kiengesztelődés szentsége között. (A többi szentséghez hasonlóan a bűnbánat szentsége is liturgikus cselekmény. A szentség kiszolgáltatásának elemei rendszerint a következők: köszöntés és a pap áldása, Isten igéjének olvasása - a lelkiismeretet megvilágosítására és a bánat fölkeltésére - és buzdítás a bánatra; gyónás, melyben a gyónó beismeri a bűnöket és föltárja a pap előtt; elégtétel kirovása és elfogadása; a pap által adott föloldozás; hálaadás, majd elbocsátás a pap áldásával.) Vö. KEK, 1480.

23 Kompendium, 231.

24 Vö. Várnagy Antal, Liturgika, Abaliget 1999, 127.

25 Bolberitz Pál, A gyónás nehézségei. Teológia (1985/3.), 161.

26 Vö. Tobin, 17.

27 Kerekes Károly OCist, A bűnbánattartás szemlélete az Ó- és Újszövetségben. Teológia (1991/2.), 69-70.

28 Vétek, szabálytalanság jogi cselekedettre vonatkozik, és mint ilyen megkülönböztetendő a bűn kifejezésétől. Vö. Vass György, Gondolatok a bűn fogalmáról. Vigilia (1986/2.), Budapest, 84.

29 Vö. Viviano, Benedict V. O.P., Evangélium Máté szerint. In: Brown, R. E., Fitzmyer, J. A., Murphy, R. E, Jeromos bibliakommentár II., Budapest 2002, 117.

30 Vö. Karris, Robert OFM, Evangélium Lukács szerint. In: Brown, R. E., Fitzmyer, J. A., Murphy, R. E, Jeromos bibliakommentár II.. , Budapest 2002, 201.

31 Lelóczky Gyula: Megbocsátani? Miért? Szolgálat (1984/61.), 33.

32 Vö. Leahy, Thomas W. SJ, Jakab levele. In: Brown, R. E., Fitzmyer, J. A., Murphy, R. E, Jeromos bibliakommentár II., Budapest 2002, 511.

33 Vö. Alszeghy Zoltán, A gyónás, Róma, 1978, 17.

34 Vö. Nóda Mózes, Liturgika, University Press Kiadó, Kolozsvár 2005, 52.

35 Főbenjáró bűnök az első századokban: hittagadás, szándékos gyilkosság, házasságtörés, később ideszámították a vérfertőzést, súlyos lopást, uzsorát, rablást, engesztelhetetlen gyűlöletet, hamis tanúskodást, iszákosságot. Vö. Holló László, Gyón(j)unk-e még 78.

36 Vö. Traditio Apostolica XVII. In: Ókeresztény írók 5, 91.

37 Alszeghy Zoltán, Gyóntak-e az őskeresztények? Szolgálat 61 (1984), 18.

38 Nocke, Franz-Josef, Részletes szentségtan. In: Schneider, Theodor, A dogmatika kézikönyve II., Budapest 1997, 325.

39 Nocke, 330.

40 Pozitív oldala annak tudatosítása, hogy a bűnnek közösségi hatása van, nem magánügy (a mai formából ez hiányzik), negatív oldala, hogy sokan az életük végére hagyták a kiengesztelődést, valamint úgy látszott, hogy nem a gyógyító Jézust jelenítette meg benne az egyház, hanem inkább az ítélő Jézust. Vö. Tobin, 21.

41 A második parancsolat („bűneidet évente legalább egyszer gyónd meg") fölkészít az eukarisztia vételére a kiengesztelődés szentsége által, mely folytatja a keresztségi megtérés és bűnbocsánat művét. Vö. KEK 2042., CIC 989.; CCEO 719.

42 „Eretnek karizmatikus mozgalom Kis-Ázsiában a 2-3. században. Tanításában föllelhetők a zsidó apokaliptika elemei. Sajátos egyházszervezetet alakítottak ki (a hierarchiába bevonták a nőket is), ez heves tiltakozást váltott ki. Megkívánta, hogy Montanosz, Priszka, Maximilla próféciáit hiteleseknek fogadják el az egyházban. A montanisták magukat tartották „pneumatikusoknak", sajátos böjti fegyelmet tartottak, amelyben a Démétér-kultusz maradványai fedezhetők fel. A montaniz-mus megoszlást idézett elő, mert egyesek isteni, mások sátáni eredetűnek tartották az új jövendöléseket. Az egyház végül egységesen szembefordult a montanizmussal." Vanyó László, Montanizmus. In: Magyar Katolikus Lexikon IX., (szerk. Diós István) Budapest 2004, 312.

43 „Novitian római presbiter (250) követői, akik elutasították a halálosan vétkezők visszavételét a gyülekezetbe; különszakadt közösségük a 7. sz.-ig állt fenn." Novaciánusok. In: Kozma Zsolt (szerk.), Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótára, Kolozsvár 2005, 108.

44 Orosz László - Vértesaljai László, Elvárás és valóság a gyónási gyakorlatban? Teológia (1985/3), 152.

45 Várnagy, 130.

46 Tóth Éva, A kiengesztelődés és szentségi formája, Pasztorális füzetek II., Új ember, Budapest 2001, 22.

47 Alszeghy Zoltán, Gyóntak-e az őskeresztények? 19.

48 Holló László, Gyón(j)unk-e még, 79.

49 Tobin, 22.

50 Napjainkban is ez a meggyökeresedett individualista álláspont érzékelhető.

51 Tobin, 23.

52 Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, Supplementum. q. 8, a. 2. In: Thorday Attila, A bűnbevallás és vezeklés rendkívüli formái a középkorban, http://digitus.itk.ppke.hu/~thorday/attila/ a_bunbanat_ szentsegenek_rendkivuli.pdf, letöltés ideje: 2009. 6. 22.

53 Nocke, 332.

54 DH 812.

55 Vö. uo.

56 Mai értelemben lelki beszélgetés.

57 Vö. Tóth, 26; Tobin, 24.

58 Gárdonyi Máté, A Trentói zsinat teológiai jelentősége. Vigila (1999/ május), 337.

59 Nóda Mózes, Szentségek ünneplése, Kolozsvári Egyetemi Kiadó, Kolozsvár 2008, 63.

60 Vö. CIC 959 kán.

61 Nocke, 338.

62 Harza Lajos, Katolikus szertartástan, polgári iskolák számára, Szent István Társulat, Budapest 1942, 77.

63 Verbényi István, Az üdvösségünk eszközei: a szentségek, a szentelmények és az áldások. http:// penta.hcbc.hu/kantorkepzo/jegy-zet/jlit4.htm#_Toc482808379. Letöltés ideje: 2009. 06. 17.

64 Vö. Várnagy, 128-129.

65 RH 20, 163.

66 Tóth, 31.

67 CIC 961. kán. „1. §. Több bűnbánót egyszerre előzetes egyéni bűn-megvallás nélkül általános módon feloldozni nem lehet, kivéve ha: 1. halálveszély fenyeget, és a papnak vagy a papoknak nem áll elég idő a rendelkezésére ahhoz, hogy az egyes bűnbánók bűnmegvallását meghallgassák; 2. súlyos szükség áll fenn, vagyis amikor tekintettel a gyónók számára nincs elég gyóntató mindenki gyónásának kellő időn belül való megfelelő meghallgatására, és így a gyónók hibájukon kívül a szentségi kegyelmet vagy a szentáldozást sokáig nélkülözni kényszerülnének; ám nem számít elegendőnek az a szükség, amikor csak azért nem állhatnak rendelkezésre gyóntatók, mert nagyon sok a gyónó, ahogyan ez nagy ünnepeken vagy zarándoklatokon előfordulhat. 2. §. Annak megítélése, hogy fennállnak-e az 1. § 2. sz-a szerint szükséges feltételek, a megyéspüspökre tartozik; ő határozhatja meg az ilyen szükség eseteit a püspöki konferencia többi tagjával egyeztetett ismérvek figyelembevételével."

68 Várnagy, 139.

69 Vö. Tobin, 28.

70 RP 8, 30.

71 RP 8, 31.

72 DM 77.