Vajnár János-Zsolt
A II. BÉCSI DÖNTÉS KIHATÁSAI
a Római Katolikus Egyházmegyei Tanácsra
(a Római Katolikus Státusra)
The Consequences of the Second Dictate of Vienna (1940) on The Roman Catholic Status
On 30th August 1940 at Vienna the German and the Italian foreign ministers made an arbitrary decision regarding the territory of Transylvania. Based on this the North-Western part of this region of nearly twenty thousand square miles with more than two and a half million inhabitants were given to Hungary. This decision also affected the diocese of Transylvania, which was split into two. The Southern part which remained part of Romania maintained its centre in Gyulafehérvár, and was administrated by Bishop Áron Márton, while in the Northern part Imre Sándor was appointed regent. These changes also affected the activity of the Roman Catholic Status, which was also split into two. The majority of the councilors (16 in number) remained in the Hungarian part, and continued their usual work in Kolozsvár. However 8 out of 24 remained in Gyulafehérvár and continued to administrate the Catholic schools, institutes and properties that remained in Romania, under the Romanian legislation.
Keywords: Vienna Dictate, Roman Catholic Status, Transylvania, Bishop Áron Márton
Az 1919-1920 folyamán megkötött, az első világháborút lezáró párizsi békeszerződések örök időkre szerették volna biztosítani a békét. Mint utólag kiderült, ezt alig 20 évre sikerült megteremteni, ezért sokan úgy is tekintenek ezekre a békeszerződésekre, mint egy 20 évre szóló fegyverszünetre. Már első perctől kezdve világos volt, hogy egy olyan békeszerződés, amelyet a győztesek szabnak meg, a vesztesek pedig kénytelenek elfogadni, nem lesz hosszú életű. A hatás nem is váratott sokat magára, ugyanis a vesztes országokban nagyon hamar elterjedt az a vélemény, hogy ezeket a szerződéseket felül kell vizsgálni, szövegüket át kell írni. Ezt nevezzük revizionizmusnak, fő célja a párizsi szerződésrendszer megváltoztatása volt.
Magyarországon is erőteljes volt az az érzés, hogy a Trianonban megkötött békeszerződés a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiája, és ezen mindenáron változtatni kell. Az események alakulása úgy hozta, hogy ha nem is teljesen, de legalább részben visszanyerte az „anyaország" elvesztett területeinek egy részét. 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában döntőbírósági határozat született, melynek következtében a két nagyhatalom, Németország és Olaszország képviselői, pontosabban Joachim von Ribbentrop és Galeazzo Ciano külügyminiszterek a trianoni békeszerződéssel elszakított erdélyi területek egy részét, kb. 44 000 km2-t Magyarországnak ítéltek.1 Történt mindez annak következtében, hogy a két német szövetséges, Magyarország és Románia nem tudtak táragyalásaik során közös nevezőre jutni a területeket illetően, így Hitler bíróként olyan döntést hozott, amely egyik félnek sem kedvezett. A magyarság nagy örömmel fogadta ezt az általa „igazságosnak" látott döntést, de már a számadatok megvizsgálása is kimutatja, hogy mindez csak részleges megoldása az összetett problémának. Bár a magyarlakta területek nagy része Székelyfölddel együtt Magyarországhoz került kb. 1 300 000 magyar lakossal, közel 500 000 magyar továbbra is Romániában maradt.2 Ami viszont a későbbiekben többször is visszacsengett: az ezeréves erdélyi püspökség történetében ez az első olyan alkalom volt, amikor az egyházmegye kettészakadt. Az 1941. november 20-án tartott Egyházmegyei Tanács közgyűlésén Sándor Imre püspöki helytartó erre hívta fel különösképpen a figyelmet, kifejezvén aggodalmát, hogy a szétválasztás esetleg szakadáshoz is vezethet. Példaként olyan eseményeket nevezett meg, mint az 1241-es tatárjárás, amikor a királyság lakosságának majdnem fele áldozatul esett a támadásnak és az azt követő járványoknak, éhínségnek, valamint az 1541-es török foglalást, amikor csellel elfoglalták Buda várát és végleg megpecsételték a Magyar Királyság sorsát, de egyben Erdély különálló fejedelemségi mivoltát is. Ezek az események azért fontosak Sándor véleménye szerint, mert megmutatták, hogy a magyarság keblén nem következett be szakadás, az erény összetartotta őket. Példaként kell követni tehát szerinte az elődöket, elkerülni azt, hogy „úgy éljünk, mint egy holt nemzet rothadt tagjai".3
A határvonalak megváltozása nagymértékben érintette a katolikus egyházszervezést, de egyben a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegyei Tanács (Római Katolikus Státus) működését is. A gyulafehérváriegyházmegye két részre szakadt: a magyarországi részhez került 163 plébánia és hozzávetőlegesen 341 000 hívő, a romániai részeken pedig 86 plébánia és hozzávetőlegesen 86 000 hívő maradt.4 Ebben a helyzetben Márton Áron püspök úgy döntött, hogy az ősi székhelyen marad, az északi részekre pedig kinevezte Sándor Imrét püspöki helytartónak, Kolozsvár központtal. A 2516/1940-es püspöki irattal felhatalmazta arra is, hogy helytartóként összehívja az Egyházmegyei Tanács adminisztratív szervének, az igazgatótanácsnak havi üléseit, valamint az évenként megrendezett közgyűlést is. Egyben felkérte az igazgatótanácsosokat arra, hogy tekintsenek el az ügyviteli szabályzat 41. paragrafusától, amely kimondja, hogy az ordinárius távolléte esetén a világi elnök helyettesíti, vagy ennek akadályoztatása esetén a világi alelnök vagy a legidősebb igazgatótanácsos.5
A felhatalmazással élve Sándor Imre püspöki helytartó első ízben szeptember hónap folyamán hívta össze az igazgatótanácsot a tizedik rendes ülésre.6 Ezen az átlagnál kevesebb tanácsos vesz részt, ugyanis egy részük a romániai részeken maradt. A szeptember 18-án megtartott ülés tárgyalásai az öröm jegyében zajlottak, ez volt az első ülés a bécsi döntés után. Az ülés elején Boga Alajos ismertette előadó azt a döntést, melynek értelmében Erdély magyarlakta területeinek nagy része az anyaországhoz került, az összegyűlt tagok pedig éljenezve fogadták ezeket a híreket. Megállapították viszont rögtön az elején, hogy a döntésnek negatív oldalai is vannak. A továbbiakban az előadó bemutatta a hatalom megváltozásáról szóló jelentését, melyben kifejtette a trianoni igazságtalanságot és a katolikus egyház ellen indított támadásokat. Jelentését egy példával zárta, amelyben ismertette Regulus római konzul tanácsát, aki visszatérve a karthágói fogságból azt tanácsolta a szenátusnak, hogy az ne kössön békét, amíg Róma földje nem biztos az ellenségtől. Attól féltette népét, hogy a szolgaság érzete kikezdi erkölcseit és lealacsonyítja lelkét. Arra utalt ezzel, hogy az eltelt két évtized, az elnyomás sötét évei nem tudták a magyarság lelkét sem kikezdeni, sem lealacsonyíta-ni.7 A jelen lévő tagok újra éljenezve fogadták a bemutatót, és azt határozták, hogy felveszik az évi jelentésbe, ezzel is kiemelve fontosságát.
Ez az örömteli helyzet egyelőre háttérbe helyezte az igazgatótanács helyzetét, amely az egyházmegyéhez hasonlóan kettészakadt. Ennek következtében a romániai részeken maradt Márton Áron megyéspüspök, az igazgatótanács elnöke, dr. Gyárfás Elemér világi elnök, valamint további hét igazgatótanácsos. Ezeknek további működési székhelye Gyulafehérvár. A Kolozsváron maradt 16 igazgatótanácsos egyelőre felkérte a romániai részeken maradtakat, hogy a püspöki hatósággal egyetértésben igazgassák az ottmaradt tanintézeteket és fiúnevelő-intézeteket, valamint a radnóti gazdaságot.8 Romániában maradt ugyanis a brassói gimnázium, a gyulafehérvári főgimnázium és nevelőintézet (internátus), a radnóti földművesiskola, a brassói tanonciskola és a nagyszebeni Teréz-árvaház. Az itteni tanintézetek rendezése sokkal nagyobb erőfeszítést igényelt, mivel a diákok nagy része, sőt még a tanárok egy része is elhagyta a romániai területeket. A gyulafehérvári gimnázium hivatalos számadataiból kitűnik, hogy a határváltozások következtében 62 szatmári származású diák hagyta el az iskolát. A tanárhiány pedig akkora méreteket öltött, hogy a kor szellemétől teljesen eltérően nőket is alkalmaztak tanárként. A későbbiekben a Gyulafehérváron maradt igazgatótanácsosok október 4-én értekezletet tartottak, és Márton Áron püspökkel az élen arra kérték a kolozsvári igazgatótanácsosokat, hogy hatalmazzák fel őket az ottmaradt birtokok, vagyonkészletek és intézmények kezelésére. Hogy munkájuk gördülékeny legyen, egy főgimnáziumi tanárt, dr. Jenáky Ferenczet bízták meg ideiglenesen az előadói teendőkkel.9 Az október 16-ra összehívott kolozsvári igazgatótanácsi ülésen a kért felhatalmazást a tanácsosok megadták azzal a kikötéssel, hogy minden területre a bizottságok külön beszámolókat készítsenek az intézkedéseikről10 (az Ügyviteli Szabályzat értelmében minden évben megválasztottak a tanácsosok köréből négy szakbizottságot: tanügyi, gazdasági és pénzügyi, jogügyi és I. fokú fegyelmi bizottságot).
Kolozsvár székhellyel továbbfolytatta működését az eddigi gyakorlat szerint az a 16 tanácsos, valamint az előadó, a titkár és a jogász, akik ettől kezdve Sándor Imre püspöki helytartó elnöksége alatt intézkedtek a Magyarországhoz csatolt területeken lévő birtokokkal, vagyonkészletekkel és intézményekkel kapcsolatosan. Világi alelnök dr. Inczédy-Joksmann Ödön vármegyei főispán volt. Az említett októberi ülésen megfogalmazták azt is, hogy amennyiben nincs semmi akadálya a teljes ülések megtartásának, azok történjenek a régi, bevált szokás alapján. Mint a későbbiekben kiderült, erre sajnos soha nem került sor. A fennmaradt jegyzőkönyvek átvizsgálása alapján az állapítható meg, hogy kétszer volt csak olyan alkalom, hogy a romániai részeken maradt tanácsosok közül egyvalaki részt vehetett a kolozsvári üléseken. 1941. augusztus 13-án, az az évi kilencedik rendes ülésen részt vett dr. Jenáky Ferencz, a gyulafehérvári ideiglenes igazgatótanács megbízott előadója,11 1941. december 10-én pedig dr. Gyárfás Elemér világi elnök12 vett részt a már következő évinek számító második rendes ülésen.
A határok átrendeződése következtében a Magyarországra került területeken az igazgatótanács fő célkitűzéseit a legjobban Sándor Imre püspöki helytartó fogalmazta meg a november 28-ra összehívott közgyűlésen elhangzott megnyitó beszédében, ahol kijelentette: „...ha 22 év alatt megsegítettük az ellenséges indulatú államot azzal, hogy iskoláinkat nélküle tartottuk fenn, most segítsük meg az édes hazát is azzal, hogy minden terhet nem akarunk rajta hagyni".13 Ennek érdekében a szeptemberi ülésen az igazgatótanácsosok rögtön intézkedtek a tanintézetek átszervezéséről. Örömmel tapasztalták, hogy a „romániai törvények fosztogató bilincse alóli felszabadulás" következtében újra érvényesek a magyar törvények, pontosabban az 1883-as tanügyi törvény. A 41 -es paragrafus számít nagyon fontosnak, hiszen ez kimondottan a Erdélyi Katolikus Státus tanintézeteire vonatkozik, és kimondja, hogy az iskolai törvényeket az egyház határozza meg a vallás és közoktatásügyi miniszter jóváhagyásával, a tanárokat az egyház nevezi ki és a belső rendszabályt is ez határozza meg.14 Ezek alapján meg is hozták az első olyan döntéseket, amelyeket addig a román hatóságok nem engedélyeztek. A marosvásárhelyi gimnáziumban eldöntötték a felső osztályok fokozatos visszaállítását, vagy amennyiben igény és elég jelentkező van rá, akkor akár egyből is,15 sőt szóba hozták ennek kereskedelmi líceummá való átszervezését is. A kézdivásárhelyi gimnáziumban szintén eldöntötték a felső osztályok visszaállítását, hiszen a székelyföldi katolikus ifjúság kiképzésére nagy hangsúlyt kell fektetni, és itt is ajánlatosabb lenne a gyakorlatias cél előtérbe helyezése.16 Azokon a helyeken, ahol továbbra is léteztek a felső osztályok, mint például a csíkszeredai gimnáziumban, a sok jelentkező miatt az osztályok párhuzamosítása mellett foglaltak állást; ebben az esetben is kihangsúlyozták azt a tényt, hogy korábban a román hatóságok nem engedélyezték ezeknek az osztályoknak a felállítását.17 Mint látható, az eddigi elméleti oktatást gyors léptekkel a legtöbb intézetben gyakorlatiasabb jellegűre szerették volna váltani. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a kolozsvári inasotthon mintájára több ilyen otthont kívántak más helységekben is létrehozni az egyház vezetése alatt, mivel véleményük szerint nagy szükség van a mesteremberekre, és főleg az olyanokra, akiknek jó erkölcsi nevelésben volt részük.18
Az iskolarendszer fenntartása azonban komoly megpróbáltatás elé állította az igazgatótanácsot, hiszen a kezelésében lévő egyházi vagyon jó része szintén Romániában maradt a legjövedelmezőbb radnóti gazdasággal együtt. A kolozsmonostori birtok, a város környékén elterülő erdőrészek és a városi bérházak jövedelmei nem biztosítottak akkora pénzösszegeket, hogy
a rendszer fenntartása akadálytalan legyen, ezért már az első perctől a tanácsosok segítségért folyamodtak a magyar kormányhoz. Elküldték a minisztériumba a három nagy alap (vallási, tanulmányi és ösztöndíjalap) pénzügyi mérlegét, amelyből azt vehető ki, hogy az ösztöndíjalapnál és a tanulmányi alapnál hatalmas hiányok vannak, ezért az igazgatótanács államsegélyt kér mind az iskolák fenntartására szükséges összegek pótlására, mind a közalkalmazottak (tanárok, tisztviselők) bérének, illetve nyugdíjának pótlására.19 A tanácsosok tudatában voltak annak, hogy egy alap pénzügyi megerősítése államsegélyek segítségével csak ideiglenesen oldja meg a problémát. Ezért emlékiratot fogalmaztak és küldtek el a közoktatásügyi miniszterhez, amelyben a kisajátított státusi ingatlanokat kérték vissza. Lehetőség szerint vissza szerették volna kapni azokat a területeket, amelyek román kézre kerültek, mivel az 1922-es román agrártörvény következtében megtörtént kisajátítások az egyházi alapokat az összeomlás szélére sodorták, a kapott értékpapírok pedig a legjobb esetben is a valódi ár 10-15 százalékát képezték. Nagyon sok esetben ezeknek a papíroknak is késleltették a kiszolgáltatását, így még azt a minimális kamatot sem számíthatták be a költségvetésbe.20
Jegyzetek
1 Zsigmond László (szerk.), Magyarország és a második világháború: Titkos diplomáciai okmányok a háború előzményeihez és történetéhez. Kossuth Kiadó, Budapest 1966 (3. kiad.), 258-261.
2 Varga E. Árpád, Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Hitel, VI. évfolyam, 3. szám, 1993, 108-112.
3 A Gyulafehérvári (Erdélyi) Római Katolikus Egyházmegyei Tanács 1941. évi november 20-án, Kolozsváron Tartott Tizedik Rendes Közgyűlés Jegyzőkönyve, Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár 1941, 3-5.
4 Marton József, Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900-1990), Presa Universitară Clujeană (Kolozsvári Egyetemi Kiadó) 2008, 125.
5 I. Kultusztörvény, II. Konkordátum és Római Egyezmény. III. Egyházmegyei Tanács Ügyviteli Szabáyzata, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Kolozsvár 1937, III. rész, V. fejezet.
6 EKS - Erdélyi Római Katolikus Státus Levéltára Az Igazgatótanács Tizedik Rendes Ülése. Jegyzőkönyv. 1940. szeptember 18., szerda.
7 EKS Jelentés a Római Katolikus Egyházmegyei Tanács 1940. November Hó 28-ra Összehívott Közgyűlésére, Kolozsvár, Minerva Irodalmi és Nyomdai műintézet Rt., 1940, 3-6.
8 EKS 1904/1940-es iktatószámú irat.
9 EKS 2195/1940-es iktatószámú irat.
10 EKS Az Igazgatótanács Tizenegyedik Rendes Ülése. Jegyzőkönyv. 1940. október 16., szerda.
11 EKS Az Igazgatótanács Kilencedik Rendes Ülése. Jegyzőkönyv. 1941. augusztus 13., szerda.
12 EKS Az Igazgatótanács Második Rendes Ülése. Jegyzőkönyv. 1941. december 10., szerda.
13 EKS A Gyulafehérvári (Erdélyi) Római Katolikus Egyházmegyei Tanács 1940. évi november 28-án, Kolozsváron Tartott Kilencedik Rendes Közgyűlés Jegyzőkönyve, Szent Bonaventura Könyvnyomda, Kolozsvár 1941, 5.
14 EKS 1902/1940-es iktatószámú irat.
15 EKS 1873/1940-es iktatószámú irat.
16 EKS 1903/1940-es iktatószámú irat.
17 EKS 1908/1940-es iktatószámú irat.
18 EKS 1907/1940-es iktatószámú irat.
19 EKS 1901/1940-es iktatószámú irat.
20 EKS 1900/1940-es iktatószámú irat.
