Könyv
bRUNO BETTELHEIM: A MESE BŰVÖLETE ÉS A BONTAKOZÓ GYERMEKI LÉLEK

 

„Mint lelkileg súlyosan sérült gyermekek nevelője és terapeutája, legfontosabb feladatomnak azt tekintettem, hogy újra értelmet adjak betegeim életének. Ez a munka tette számomra nyilvánvalóvá, hogy a gyermekeknek soha nem lenne szükségük semmiféle különleges segítségre, ha úgy nevelnék őket, hogy értelmét lássák életüknek" - fogalmaz könyvében a Chicagói Egyetem pszichoanalitikus professzoraként is nemzetközi tekintélynek örvendő szerző. A bécsi származású, majd - a koncentrációs táborok gyötrelmeinek megismerése után - az Amerikai Egyesült Államokba emigrált Bruno Bettelheim (1903-1990) egyetemi munkája mellett érzelmileg károsult és autisztikus gyermekek számára létesített gyermekotthon vezetőjeként is tevékenykedett. Ilyen körben elsősorban azt kutatta, mely tapasztalatok fejlesztik ki a gyermekben a képességet, hogy általában több értelmet lásson az életben. „Ha nem akarjuk magunkat kiszolgáltatni az élet szeszélyeinek, ki kell fejlesztenünk belső erőforrásainkat; érzelmeinknek, képzeletünknek és intellektusunknak támogatniuk és gazdagítaniuk kell egymást. Értelmünk fejlesztéséhez pozitív érzéseinkből meríthetünk erőt, az előttünk álló elkerülhetetlen viszontagságok során pedig csak a jövőbe vetett hitünkre támaszkodhatunk" - ilyen megközelítésből jut el Bettelheim a népmeséhez mint egyetlen irodalmi műfajhoz, amely utat mutat a gyermek számára, hogyan fedezze fel identitását és hogyan találja meg helyét az életben. A nárcisztikus csalódásokkal, ödipális konfliktusokkal, testvérféltékenységgel, a szülőtől, nevelőtől való függőség szálainak elszakításával minden gyermeknek meg kell küzdenie, és ki kell alakítania magában valamiféle öntudatot, önértékelést és erkölcsi kötelességérzést. Ahhoz, hogy a gyermek képes legyen szembenézni ezekkel, a tudattalanban zajló történésekkel, értenie kell, mi megy végbe a tudatos énjében. Mindehhez pedig nem tudattalanja mibenlétének és tartalmának racionális megértésén keresztül juthat el, hanem ábrándok szövögetésével, melynek során történetfoszlányok kitalálásával, ismételgetésével, rendezgetésével próbál reagálni a tudattalan feszültségekre. Ily módon a gyermek a tudattalan tartalmakat tudatos képzelődéssé alakítja, tehát képes foglalkozni ezekkel a tartalmakkal. Ebben nyújtanak számára nagy segítséget a mesék: olyan új történeteket nyitnak meg képzelőereje előtt, melyeket magától nem fedezhetett volna fel. A mesék formája és szerkezete mintául szolgálhat álmodozásához, és ezek segítségével végül életét is jobb irányba terelheti. „A tudattalan a nyersanyagforrás, valamint az az alap, amelyikre az én a személyiség épületét emeli. A nyersanyagot a fantáziánk termeli elő, önti formába és teszi alkalmassá az én személyiségépítő céljaira. Ha megfosztanak bennünket ettől a természetes erőforrástól, életünk csökevényesebb lesz; nem meríthetünk reményt fantáziánkból, nem lesz erőnk, hogy megbirkózzunk az élet nehézségeivel. És ezeket a fantáziákat a gyermekkorban kell táplálni" - fogalmaz a szerző. (Közismert az is, milyen következményei lesznek a tudattalan elfojtásának: ha annak tartalma nem jut be a tudatos énbe, akkor a tudattalan elemek származékai előbb-utóbb elöntik a tudatot, vagy ha nagy erőfeszítésekkel kordában tartódnak, a szigorú fegyelem súlyosan károsíthatja a személyiséget. Ha viszont a tudattalan valamelyest bejuthat a tudatba, és ott megmunkálhatja a képzeletet, jelentősen csökken a maga vagy mások ellen fordulás veszélye. Sőt, erejének egy része pozitív célokra fordítható.) „Mint minden nagy művészet, a mese is egyszerre tanít és szórakoztat; különleges értéke abban rejlik, hogy ezt olyan nyelven teszi, amely közvetlenül a gyermekhez szól" - írja Bruno Bettelheim. A mese ugyanúgy építkezik, ahogy a gyermek gondolkodása,és ahogy a gyermek a világot megismeri, ezért is olyan meggyőző számára.

Bettelheim részletesen vizsgálja - többek között -, miként segít a mese összefüggéseket keresni és eligazodni az érzések labirintusában, rendet teremteni a lelki háztartásban, és mi módon jelzi az erkölcsös viselkedés előnyeit. Könyvének mindkét részében sok, közismert mesét elemez; az Egy marék varázslat címet viselő első egységben szereplő mesék nagy része által a belső integráció szükségességét fogalmazza meg, míg a Tündérország című második részben szereplő mesék - jóval részletesebb - elemzése során kitér az ödipális problémákra is.

Más neves pszichológusok véleményével egybehangzóan Bettelheim is vallja, hogy a gyermek életét elsősorban azok a történetek gazdagítják, amelyek egyszerre reagálnak személyisége minden megnyilvánulására: mozgásba hozzák képzeletét, fejlesztik intellektusát, eligazítják érzelmeiben, megbékítik félelmeivel és vágyaival, elismerik nehézségeit és megoldást javasolnak kínzó problémáira. Mindezt pedig nem lekicsinylően, hanem elismerve a gyermek problémáinak komolyságát, ám egyúttal erősítve bizalmát önmagában és jövőjében. A mesék még akkor is képesek erre, ha nem sokat mondanak a modern társadalom speciális életkörülményeiről. De nem is az ezekkel való megbirkózás a legnehezebb a gyermek számára - sokkal nagyobb kihívás neki saját belső problémáinak megoldása.

A mesék szerepének hangsúlyozásával együtt - nyilvánvaló módon - azok megválasztásáról, illetve a mesemondás technikájáról is szó esik Bruno Bettelheim könyvében. Tapasztalata szerint a szülők jelentős hányada azt hiszi, hogy a gyermektől távol kell tartani a megfoghatatlan, tartalmatlan szorongásokat, a kaotikus, vad, sőt kegyetlen képzelgéseket, s csak valóságos, kellemes, a vágyakat kielégítő képzetekkel szabad megismertetni őt. Általában nem szokták közölni vele, hogy az élet rossz dolgaiért többnyire magunkat kell okolnunk, hogy az ember dühében és félelmében agresszív, aszociális, önző tettek elkövetésére is hajlamos. Inkább azt próbálják elhitetni gyermekükkel, hogy eredendően minden ember jó. A gyermek viszont hamar rájön, hogy ez nem így van, s azt is tudja, hogy - minden igyekezete ellenére - ő maga sem tud mindig jó lenni. Saját tapasztalata szembekerül tehát azzal, amit szülei mondanak neki, és így fennáll a lehetősége annak, hogy szörnyetegnek lássa majd magát. A legtöbb mese mondanivalója éppen azt közvetíti a gyermek számára, hogy a nehézségeket nem lehet kikerülni, hanem küzdeni kell ellenük; s ha az ember kitartóan szembeszáll a váratlan és igazságtalan megpróbáltatásokkal, győztesként kerülhet ki a harcból.

A mesében nincs átmenet: az egyes szereplők vagy jók, vagy rosszak. Ugyanaz a szélsőség uralkodik ott is, mint a gyermeki gondolkodásban.

Bonyolultabb, életszerűbb figurák segítségével a gyermek nem tudná olyan könnyen megérteni a jó és rossz közötti különbséget, mint a szélsőséges jellemek példáján. Ráadásul ő elsősorban nem is annyira a jó és a rossz között választ, hanem annak alapján, hogy ki kelt benne rokonszenvet vagy ellenszenvet. Az erkölcsi tudatot nem a jó végső győzelme fejleszti, hanem annak a hősnek a személyes vonzereje, akinek a sorsával, küzdelmeivel mindvégig azonosul.

Bettelheim szerint különösen jó „minták" a mai gyermekek számára a magányos mesehősök, akik egyedül vívják meg harcaikat, s csak a természet egyszerű dolgai (fák, állatok stb.) nyújtanak segítséget nekik.

A szerző azt ajánlja, hogy ha egy szülő rájön, miért fontos gyermekének egy bizonyos mese, tartsa azt magában, hiszen a kisgyermek leglényegesebb reakciói tudatalattiak, s az értelmi fejlődés későbbi szintjéig ott is kell maradniuk. „Amilyen sokat jelent a gyermeknek, ha érzi, hogy szülei osztoznak érzelmeiben, mert ők is élvezik kedvenc meséjét, legalább olyan fontos számára, hogy legbelsőbb gondolatait még szülei is csak akkor ismerhetik meg, ha ő úgy dönt, hogy feltárja őket előttük. Ha a szülő ilyenkor elárulja, hogy már ismeri őket, megfosztja gyermekét attól, hogy megajándékozhassa őt legbensőbb, legféltettebb titkával. [...] Ha pedig magyaráznánk a gyermeknek, hogy a mese miért olyan magával ragadó, szétrombolnánk vele a mese varázsát, ami nagyrészt éppen abból fakad, hogy a gyermek nem egészen érti, miért tetszik neki annyira. Varázserejétől megfosztva a mese már nem képes segíteni a gyermeknek abban, hogy maga vívja meg a harcait, hogy egyedül oldja meg azt a problémát, amelyre éppen a mesében ismert rá. [... ] Az ember úgy találja meg élete értelmét és belső biztonságát, hogy személyes problémáit megérti, és a maga erejéből oldja meg, és nem úgy, hogy mások magyarázzák meg neki" - fogalmaz a szerző.

A mesék rendszerint realisztikusan kezdődnek, de megjelennek bennük a nem mindennapi életről szóló elemek is - éppen ez által válik nyilvánvalóvá, hogy nem a külvilágról akarnak ismereteket közölni, hanem az emberben zajló folyamatokról. A mesék világában jártas gyermekek nem is keresik a hétköznapi valóságot bennük, ők jól tudják, hogy a mesék a szimbólumok nyelvén beszélnek hozzájuk. A csodák világában tett utazás végén a mese megnyugtató módon visszavezeti a gyermeket a valóságba. Ebből megtanulhatja, hogy a képzelet világában tett, átmeneti ideig tartó kalandozásból semmi gondja nem származhat, ám ennek végeztével - a mesehőshöz hasonlóan - neki is vissza kell térnie a csodák nélküli, boldog valóságba.

A meseolvasással szemben Bettelheim a mesemondást javasolja a felnőtteknek, hiszen ily módon érzi a legjobban a gyermek, hogy helyeslik - például - a mesehőssel való azonosulását. Jobbnak tekinti ezt annál is, mintha a gyermek maga olvasná a mesét, hiszen úgy azt gondolhatja, hogy csak egyetlen ember, a könyv írója ért vele egyet.

A felnőtt soha ne higgye - erősítgeti Bettel-heim -, hogy tudományosan helyes válaszokkal kell tisztáznia a felmerülő kérdéseket, hiszen az ilyen magyarázatok csak nyomasztják, összezavarják és megbénítják a gyermeket. „A gyermek csak abból a meggyőződésből meríthet biztonságot, hogy érti, amit előzőleg nem értett, és soha nem abból, hogy olyan tényeket közölnek vele, melyek újabb bizonytalanságokat szülnek benne. Ha elfogad egy ilyen választ, felmerül benne, hogy talán nem jól kérdezett. Hasonlóképpen nem javasolja a mesék egymás után való mesélését, hiszen a gyermeknek idő kell, hogy elgondolkozzon a mesén, hogy asszociációi segítségével lassan a magáévá tegye azt. Bettelheim az illusztrált mesekönyvek, illetve mesefilmek ellen is tiltakozik, mondván, hogy „az illusztrált történet elveszti személyes jelentésének tekintélyes részét, mindazt, amit akkor nyújthatna a gyermeknek, ha az saját (és nem az illusztrátor) vizuális asszociációival követhetné a történetet". Úgyszintén helytelen azt tartani, hogy mivel nem festenek „igaz" képet az életről, a mesék ártalmasak. Elsősorban azért nincs ez így, mert a gyermek számára nem feltétlenül ugyanaz „igaz", ami a felnőtt részére. Ő hamar megérti, hogy a mese nem úgy „igaz", ahogyan a normális kauzalitás, hanem úgy, ahogyan a képzelet. A szerző szerint az igazságtartalomnál sokkal fontosabb a gyermek számára a „jól viselkedett?" vagy „gonosz volt?" kérdések megválaszolása. „Ha valaki a mesétől a valóság leírását kéri számon, akkor a mese valóban felháborító: kegyetlen, szadisztikus és más hasonlók. De mint lelki történések vagy problémák megjelenítései, ezek a történetek tökéletesen megfelelnek a valóságnak" - fogalmaz odébb. A szigorúan realista történetek ellentétben állnak a gyermek belső élményvilágával, azok - sajnos a legtöbb tankönyvhöz hasonlóan - csak ismereteket közölnek, de nem gazdagítanak. Ily módon pedig nem sokban járulnak hozzá életük értelmének egyre közelebbi megismeréséhez.

A pszichoanalitikus irodalom gyöngyszemeként számon tartott, a mese lelket építő és gyógyító erejét hirdető - magyar kiadásban hetedik alkalommal megjelenő - Bruno Bettelheim-könyv kétségtelenül fontos olvasmánya lehet minden elhivatott nevelőnek.

(Corvina Kiadó, Budapest 2008)

Ozsváth Judit