Könyv
pAUL GINNIS: TANÍTÁSI ÉS TANULÁSI
RECEPTKÖNYV – AZ IZGALMAS
ÉS ÉLVEZETES TANULÁS ESZKÖZEI
Azt hiszem, a kezdő, gyakorlatlan tanárok, hétvégi gyerek-bibliaórák vezetői vagy akik nyári táborokban alkalmilag foglalkoztak gyermekekkel, találkoztak azzal a problémával: van még tíz percem, most mihez kezdjek? Ugyancsak hasonló probléma lehet, nem csupán a gyakorlatlan pedagógus számára, ha unatkozik a gyerek, ha nem érdekli a tananyag vagy a legjobb szándék ellenére sem érti, amit a tanár mond. A jámborabb gyermek hallgat és unatkozva néz, a bátrabbak mocorognak, beszélgetnek vagy... a sort hosz-szan folytathatnánk. Természetesen manapság már rengeteg (jobbnál-jobb) eszköz és technika áll azok rendelkezésére, akik ilyen és hasonló problémákat szeretnének áthidalni. A felsorolt jelenségek „orvoslására" kiváló segédeszköz lehet a walesi Paul Ginnis által összeállított könyv, mely magyar fordításban a Tanítási és tanulási receptkönyv - Az izgalmas és élvezetes tanulás eszközei címet viseli. A könyv szerzője teológiai végzettséggel rendelkező gyakorló tanár, aki világszerte tart előadásokat a tanítást és tanulást fejlesztő stratégiákról. Ezeken az alkalmakon elsősorban azon munkálkodik, hogy a pedagógusokat segítse a korszerű pedagógiai elméletek tantermi valósággá, hatékony gyakorlattá való változtatásában. Szemlénk nagyítója alá került munkájában különböző tantermi stratégiákat mutat be, elsősorban olyanokat, amelyek a pedagógusokat abban segítik, hogy képessé váljanak a különböző tanulási stílusok követelményeinek megfelelni, hogy színesebbé tegyék tanítási gyakorlatukat, s képesek legyenek kihívások elé állítani a rendbontókat meg a tehetségeket egy időben. A könyv nem egy adott tantárgyra koncentrál önző módon, azaz nem csak egy bizonyos tantárgy tanításában használható, hanem általánosan nyújt segítséget a gyerekek gondolkodási képességének és önállóságának általános, bármely tanórán történő fejlesztésében.
Receptkönyvünk öt fejezetre tagolódik. Már a címben is rejlik némi titokzatosság, figyelemfelkeltés. Ha egy könyvtári polcon sorakozó, a pedagógia elméleti vagy gyakorlati oldalát bemutató könyveket szemügyre vesszük, többek között ilyen megjelölésekkel találkozhatunk: lexikon, kézikönyv, hogyan tanítsunk valamilyen tantárgyat stb. De receptkönyv nincs. Legalábbis mostanáig nem volt. És ha arra következtetne a kedves olvasó ebből, hogy csupán egy, a pedagógiában jártas ember piaci mesterfogása e címadás (mi tagadás, ez is közrejátszhat benne), jócskán melléfoghat. A szerző így vall a recept-voltról: „Könyvünk nagyrészt a hogyannal foglalkozik. Remélem, ez vonzóvá teszi olyan tanárok és oktatók számára, akik vágynak az új gyakorlati ötletekre. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy nem nyújt többet »egy doboz bonbonnál«. Miután kiélveztük a csokoládét, a dobozt feltehetően elhajítjuk, és új után sóvárgunk. Sokkal többet követelő, de jóval termékenyebb szándéka a kötetnek, hogy az olvasók magukévá tegyék a receptet, hogy aztán elkészíthessék saját édességüket, amikor a meglévő készlet elfogy." Ha ezek nyomán játék- vagy megoldásra váró feladatok gyűjteményére számítana az olvasó, téved. Jóllehet Ginnis a hogyan kérdés megválaszolására szán nagyobb teret, a miértet sem hagyja megválaszolatlanul.
Az első fejezetet, amely az Eszköztervezés címet kapta, akár a MiértP-fejezetnek is nevezhetnénk. Itt az immár megszokott pszichológiai, biológiai és pedagógiai megközelítésekről nem esik szó, legalábbis nem a jól ismert módon. Csupán azt közli dióhéjban, ginnisi módon, ami tényleg lényeges a pedagógiai gyakorlatban, s teszi ezt úgy, hogy az olvasónak kedve kerekedik elolvasni azt, amiről elképzelhető, hogy már tudja. Szintén ezen a helyen olvashatunk arról, miben hasonlítanak egymásra a gyerekek. Ki gondolna pont arra a négyre vonásra, amelyet Ginnis kiemel? Ezek pedig: 1. mindenkinek magának kell rájönnie a dolgokra; 2. a többérzékelős, drámai, szokatlan vagy erős érzelmi töltésű tapasztalatokat hosszabb ideig és részletesebben őrzi meg az emlékezet, mint a hétköznapi, rutinjellegű tapasztalatokat; 3. mindenkinek szüksége van az érzelmi és pszichológiai biztonságra; 4. a tanulók érdeklődőbbek, elmélyültebbek és nyitottabbak, ha némi beleszólásuk van a tanulásukba.
Természetesen nem csupán hasonlóságokról, azok megélési lehetőségeiről ír a szerző részletesen, hanem a különbségekről és a diákok megismerhetőségéről is. Mindaz pedig, ami a megjelölt alfejezetekbe nem fért bele, a Vannak egyéb programpontok is cím alatt sorakozik. Természetesen bőven kínál példákat, gyakorlati tippeket mindenhez.
A második rész immár a hogyanra koncentrál: Tanítási és tanulási eszközök címen kezdi el a konkrét receptek közélését. Itt a sokféle tanulási stílust és technikát átfogó, szám szerint ötven tanulási egység (ha úgy tetszik, feladat, recept) kapott helyet. A foglalkozások mindenikét úgy tervezték meg, hogy a tanulási stílusok keverékéből álljanak. Hiszen nem létezik sehol ilyen szempontból százszázalékosan homogén osztály vagy csoport. A változatosságból kifolyólag találhatunk ebben a fejezetben csoport- és egyéni munkát, elméleti és gyakorlati, tevékeny és helyben ülő, nyitott vizsgálódást, megtervezett kutatást, drámajátékot, szövegelemzést, versenyt, együttműködést, vidámságot, gondos figyelmet, vitát, kiselőadást, szerkesztést, felbontást és még sok egyebet. Mindenik feladat mellett található három kis táblázat. Az egyik kis jelölések útján tájékoztat, mely kompetenciákat (gondolkodás, függetlenség, egymásrautaltság, többszörös érzékelés, vidámság, szabatosság) fejleszthetjük leginkább általa. A második táblázat arról tájékoztat szintén kis jelölések útján, leginkább milyen sajátosságokat tartalmaz az adott tevékenység (egyéni munka, csoportmunka, mozgás, beszéd, figyelem, olvasás, írás, nézés, választás). A harmadik pedig a tanterem berendezettsége iránti követelményeket írja le (ti. át kell-e rendezni és ha igen, akkor milyen módon érdemes ezt megtenni).
Az osztályokban, csoportokban állandó probléma a fegyelem kérdése. Hiszen elég egy-két „bomlasztó" diák, és a legjobb ötlet is zátonyra futhat. Talán ezért is ódzkodnak többen is az alternatív módszerektől, hiszen jól bejáratott, rendbontásbiztos (ám gyakran unalmas) technikájukat kellene feladniuk. A fegyelmezés, rendtartás pedig a köztudatban kimondottan tanári feladatként van elkönyvelve, a diák saját felelősségéről szó sem esik. Ez onnan mutatható ki, mondja Ginnis, hogy a legtöbb pedagógus valósággal függ a jutalmazás-büntetés párosától. A könyv következő egysége éppen ezen téveszme ellen, az önfegyelem és a közös felelősség kifejlesztése mellett száll síkra, és olyan stratégiákat mutat be, amelyek abban lehetnek segítségünkre, hogy a tanulókból önszabályzó mikrotársadalmat alakítsunk ki. A harmadik fejezetben szereplő feladatok a következő struktúra szerint épülnek fel: először is a Hogyan? címszó alatt a szerző leírja a feladat lebonyolításának lépéseit, az Alkalmazás cím alatt a feladat gyakorlati hasznáról tudhatunk meg többet, míg a Miért alkalmazzuk? alpontban a feladat végzése során a diákokban megfogalmazódó tapasztalatokról, tanulságokról tudhatunk meg többet.
Ezt követően a negyedik egység hat alapvetően különböző tanulásirányítási módszert mutat be, működőképes útmutatókat fogalmazva meg, amelyek a diákok egyéni tanulási igényeihez illeszkedőek, a tanulási tapasztalatok megtervezésére és átadására szolgálnak. Ez a fejezet már nem konkrét feladatok leírását tartalmazza, hanem a már ismertek kombinációit, felhasználási javaslatokat - annak érdekében, hogy a másmás képességű tanulók mind kibontakoztathassák tehetségüket, és (elsősorban) egyéni fejlődésük mellett magukévá tehessék az új információkat. A hat módszert akár hat egymástól eltérő óravázlatnak, illetve periodikus tervnek is tekinthető.
Az ötödik, egyben utolsó fejezet az oktató saját tevékenységére hívja fel a figyelmet, a tanárokat a saját magukra való odafigyelésre szólítva fel. Kiemelten kéri a fokozott odafigyelést az óratervekre, a tanulók tanulási stílusára, a diák önbecsülésére gyakorolt hatásra, az önálló tanulási készségek terjesztésére, a saját nyelvhasználatra és szakmai fejlődésre. Mindezt úgy teszi, hogy alátámasztja konkrét ötletekkel, a korábbi fejezetekben ismertetett feladatokkal, eszközökkel, a pedagógusban esetlegesen felmerülő kérdésekre válaszolva, s úgy, hogy a tanár saját tevékenységére vonatkozó táblázatokat, felméréseket és a különböző feladatokban felhasználható segédeszközöket is mellékel.
Ha a receptkönyv ötlettára nem bizonyulna elegendőnek, a könyv végén található a különböző fejezetekhez felhasznált, illetve kapcsolódó bőséges irodalom jegyzéke, amelyből a tanári-nevelői munkához további ötleteket kereshetünk, ötlettárakat fejleszthetünk ki.
Fellapozva e különleges receptkönyvet, megbizonyosodhatunk arról, hogy a szerző által részletekbe menően bemutatott, segédeszközökkel ellátott, illetve tevékenységeinkhez ötletet adó példák nem csupán a tudatunkba elültetett „alternatív módszer-alternatív tanterem-alternatívan gondolkodó iskola" hármas feltételét teljesítve valósíthatóak meg, hanem a szürkébb, egyhangúbb és (legyünk őszinték) gyakran modern eszközök nélküli tantermeinkben is gyakorlatba ültethetőek.
Bár a könyvismertető elején a pedagógusi gyakorlat kezdetén állókat szólítottam meg elsősorban, nem kizáró jelleggel tettem ezt: egy évek óta tanító szakember is éppoly biztonsággal és haszonnal forgathatja a könyvbéli, tanulóbarát megoldásokat, ötleteket, segédeszközöket.
Receptek ide vagy oda, ne tekintsünk el a szerző szándékától sem: „Míg el nem felejtem, az ötleteket ne szolgai módon használjuk! Az a szándékom, hogy az olvasó kreativitását ösztönözzem."
(Alexandra Kiadó, Pécs 2007)
Dénes Gabriella
