Könyv
aLBERT-LŐRINCZ MÁRTON:
TÖRD A KÍGYÓ FEJÉT
Iskolaügy a vallásnevelés prizmáján keresztül
a 20. századi Gyulafehérvári Egyházmegyében
Amint azt könyvének előszavában jelzi, Albert-Lőrincz Márton hét 20. századi évtized (1919-1989) vallásnevelése keresztmetszetének megrajzolására törekszik. A különböző politikai konstellációk idején történt hitoktatás helyzetének vizsgálata során egyúttal - szükségszerű módon - feltárja a mindenkori hatalomnak a magyar és a felekezeti oktatáshoz való viszonyulását, s ilyen nézőpontbéli elemzésével új fejezeteket told az erdélyi magyarság történetírásához. A kutató alaposságával szerkesztett, három nagy egységre - Korszakváltás a hitnevelés és az állam kapcsolatában a két világháború között; A hitnevelés helyzete a Gyulafehérvári Egyházmegyében
1945-1989 között; Papi narratívumok - tagolt munkája tehát nemcsak egyháztörténeti vonatkozásban tekinthető hiánypótlónak. A száraz történelmi tények számbavételén, elemzésén túl Albert-Lőrincz Márton a jelzett időszakban élt generációk vallási kultúrájának, vallási identitásalakulásának vizsgálatát is célul tűzi ki maga elé. „Vajon hogyan tudott válaszolni a honi római katolikus papság az új kihívásokra? El tudta-e látni azokat a feladatokat, amelyeket évszázados hagyományok jelöltek ki számára az oktatásban és a nevelésben? Befolyásolták-e a jogi szabályozások a papság magatartását, az egyházmegye pozícióját az oktatásügy tekintetében? És ezek a körülmények milyen következményeket vontak maguk után a vallásos nevelésben, és hatásuk átível-e a mai fiatal generáció vallásosságának alakulására?" - sorjázza a kérdéseket, melyek nagy részére választ is szolgáltat könyvének oldalain. Az utolsó kérdés, mely bevallása szerint más, hasonlók mellett a leginkább motiválta a hitnevelés kutatásában, minden bizonnyal nyitva marad még egy ideig, hiszen - amint utal is rá - a jelenlegi fiatalok hitéletének elemzésekor az előző generáció vallásosságán túl a szekularizáció, a racionalizáció és az urbanizáció erős hatását is szem előtt kell tartani.
Albert-Lőrincz Márton könyvének első egysége az anyanyelvi oktatás és felekezeti oktatás kérdésével, az első világháborút követő társadalmi korszakváltás sajátos iskolaügyével, a kisebbségeket hátrányba hozó román oktatáspolitikával foglalkozik. A sokféle adattal, törvénycikkellyel, kimutatással tűzdelt oldalak tanulmányozása nem jelenthet különösebb gondot a témában kevésbé jártasok számára sem, hiszen a szerző fokozatosan vezeti olvasóját, részletességgel körülírva minden új információt. A fejezet végi következtetésben ott a huszonkét év szomorú mérlege: amíg az 1918/1919-es tanévben közel 600 elemi iskolája volt a Gyulafehérvári Egyházmegyének, addig 1939/1940-re - a folyamatos megszorító intézkedések következtében - mindössze 172 maradt, s ekkor a katolikus iskolaköteles gyermekek mindössze 30 százaléka járt katolikus hitvallású iskolába, a többi, ha be volt iskolázva, állami iskolát látogatott. Ugyanilyen szomorú képet mutat a középiskolák helyzete is. Ilyen körülmények között nyilván erősödött az erdélyi magyarság valláshoz való ragaszkodása, s „a mindennap romboló eseményei között az egyház töltötte be az iskola szerepét, amely az anyanyelvi vallásoktatás iskolájává tudott alakulni".
Az olvasók nagy részének számára valószínűleg „ismerősebbek" lesznek az 1945 utáni időszak hitneveléssel kapcsolatos eseményei. Az elsőnél valamivel rövidebb terjedelmű második fejezet időkeretének eseményeit a szerző Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános ajánlata szerinti tagolásban vizsgálja. A kommunista hatalomátvétel három évét (1945-1948) a „tapogatózás" idejének mondja, az 1948-1953 közötti időt a bebörtönzések és intézménybezárások megszüntetése miatt a „nagy terror" korszakának, az 1953-1955 közötti - a „békapapság" megszervezésére tett kísérletekkel jellemzett - időszakot a „belső harc" korszakának. „Egyházellenes hidegháborúnak" nevezi az 1956-os magyar forradalomtól az 1968-as prágai tavaszig terjedő tizenkét évet, az 1968 és 1980 közöttit a „felszusszanás" korának, majd az 1980-tól kezdődőt a „lelki terror" időszakának. A felekezeti vallásos oktatást teljesen megsemmisítő négy és fél évtized eseményeinek számbavétele során a szerző külön kitér Márton Áron püspök hitneveléssel kapcsolatos kristálytiszta elveinek ismertetésére is; ugyanezek köszönnek vissza a kötet mellékletébe illesztett püspöki kör- vagy válaszlevelekből is. „A tiltások és akadályok, fenyegetések és tettleges bántalmazások, a házkutatások és a lehallgatások, a bűnbakállítások és a besúgók ármánykodása, az erőszakolt ateista nevelés és a hivatali tisztségviselők vagy oktatók túlbuzgó magatartása, a pápa határozott állásfoglalásának hiánya a kommunista-ateista pártideológiával szemben voltak azok a tényezők, amelyekre kutatásom dokumentumainak elemzéséből következtetni lehet" - summázza kötete második fejezetét a szerző.
Albert-Lőrincz Márton könyvének kétségtelenül legolvasmányosabb része a harmadik, amelyik tíz, a kommunista időkben az ifjúsággal való foglalkozása miatt meghurcoltatást szenvedett pappal - Pálffy Józseffel, Léstyán Ferenccel, Székely Gergellyel, Szirmai Bélával, Boros Károllyal, Kosza Vilmossal, Szabó Lajossal, Gergely Istvánnal, Gergely Gézával és Incze Dénessel - készített interjút fog csokorba. Az 1993-2003 között született „narratívák" a Mellékletbe sorolt 31 levéltári irattal (statisztikai kimutatással, papi panaszlevéllel, püspöki válasz-, kör- vagy a minisztertanácsi elnöknek címzett levéllel) az istentelen időkről készítenek hiteles gyorsfényképet.
Albert-Lőrincz Márton két és félszáz oldalt kitevő, alaposan dokumentált munkája nem szórakoztató olvasmány. Soraiból a reménytelenség és tehetetlenség mentén megszólaló fájdalom sugárzik. Mindez viszont senkit sem kell visszatartson elolvasásától, mivel: „A korszak lezárult, de nem ért véget, hiszen tapasztalatainkat magunkkal cipeljük. Nyitott történelem még a 20. század. Ismerjük meg, hogy tanuljunk hibáiból!"
(Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár 2007)
- h -t
