Nagy Enikő Sr. Kriszta
a KETT-MÓDSZER
Eredete, alapelvei, tartalma és eljárásai
The Kett Method
The founder of the didactical method is Franz Kett, a German educator. In German his method is called Religionspadagogische Praxis (RPP). It was first described and presented in 1976. In the beginning it was a practice in the field of religion pedagogy. Nowadays, it means a whole pedagogy that is oriented towards meaning. At its basis one can find the concept of Kett on human person: body-soul-psyche, interconnected to fellow-people, surroundings, and also with the inner self. All human beings are called to develop, to grow. They are all grounded in God, the origin and ultimate meaning. God is the source of the energy necessary to become creative, growing human beings. On this basis a pedagogical method developed that is presented in the article.
A módszer eredete
A Kett-módszer létrejöttének körülményeit maga Franz Kett írja le Martin Schneider: Religionspádagogische Praxis (RPP) als Weg ganzheitlicher Erziehung (1996) című könyvének bevezetőjében. Kezdetben csak valláspedagógiai gyakorlatként emlegették, majd 1998-tól hozzácsatolták az értelemorientált, egységes pedagógia elnevezést is. A köztudatba viszont - Franz Kett német pedagógus nevéről - Kett-módszerként került be.
A német oktatási reform idején, az 1970-es években Franz Kett az óvodákért felelt a müncheni Caritas Egyesületben. Ebben az időben az elemi oktatás megreformálása érdekében szorgalmazták, hogy a gyerekek már ötéves koruktól iskola-előkészítő csoportokba járjanak. E csoportokban korai olvasástanulással kísérleteztek a játék rovására. Az 1973-ban alapított Bajor Óvodapedagógiai Állami Intézet tagjai a társadalmi átalakulási folyamatokat és az ezekből következő, az óvodai nevelésre és képzésre vonatkozó elvárásokat kutatták. Új irányelveiket, céljaikat és feladataikat az Átmenet az óvodából az elemi iskolába című dokumentumban tették közzé.
A jelzett oktatási átértékelődés nyomán az egyház is újragondolta a vallásos nevelés elveit, feladatait és céljait. Mindezt a Trieri Tervben foglalta össze. Franz Kett és munkatársai alaposan áttanulmányozták a két dokumentumot, s a kettőből fejlesztettek ki egy harmadikat, a Valláspedagógiai gyakorlatot. Ezt a német elnevezés alapján RPP-ként rövidítettek. Az új módszert 1976-ban mutatták be a tanítóképző intézetekbe járó diákoknak, majd 1978-ban folyóiratban tárták a nyilvánosság elé. A módszer gazdagodott az évek folyamán, pedagógiai koncepciója is folyamatosan mélyült. A szerző a gyakorlatból, a gyerekekkel való foglalkozásokból, valamint a továbbképzők eredményeiből, impulzusaiból vonta le következtetéseit.
Pedagógiai koncepcióját az emberkép megfogalmazása során felmerült kérdésekből vezette le. Mi az ember és mivé kell válnia? Miben áll beteljesülése, mire kell képes legyen ahhoz, hogy önálló, felelősséggel élő ember legyen és aszerint tudjon cselekedni? Franz Kett emberképét a következőképpen foglalhatjuk össze: az ember testi-lelki-szellemi egység, aki elválaszthatatlan kapcsolatban van kortársaival és környezetével, elválaszthatatlan kapcsolatban van egy belső személyi központtal, amely képessé teszi őt életfolyamatának vezetésére. Az ember fejlődésre hivatott, önmegvalósítási képességgel rendelkezik és egy teremtő értelem- és létalaphoz van kapcsolva. Az RPP Istenben látja az abszolút értelem- és létalapot, benne gyökerezik az ember eredete és célja is. Benne van léte, minden lehetőségével és teljesítményével. A teremtő értelem- és létalapból ered az ember létezéséhez és fejlődéslehetőségeihez szükséges energia. Egyúttal ösztönző impulzust ad az embernek, hogy ő is teremtő lénnyé váljon, életének lehetőségeit alkotó módon teljesítse ki.
A Kett-módszer alapelvei
Az emberképből levezetett alapelvek egyben irányvonalak a pedagógiai gyakorlat célkitűzése felé. A pedagógiai gyakorlat során összesen 12 alapelv kristályosodott ki; az egyes elvek egymáshoz tartoznak, együtt képeznek alapmintát a pedagógiai gyakorlatban.
1. Az egységesség elve akkor valósul meg, amikor a nevelő a gyermek önmagáról szerzett tapasztalatait mélyíti, segíti azok bensőségessé válását, s ezekkel őt mint testi-lelki-szellemi egységet erősíti. Ugyanakkor a nevelő úgy irányítja a pedagógiai folyamatot, hogy a gyermek teljességében tudjon találkozni a világgal: racionális módon ragadja meg azt, tapasztalja meg azon rétegeit, dimenzióit, amelyek meglepetést, csodálatot, örömöt, de sajnálatot, szomorúságot is kiválthatnak belőle.
Az RPP képzési irányai: a gyermek természettel való egységének fejlesztése, önmagáról és a világról alkotott meditatív látásának mélyítése, és - az érési folyamatának megfelelően, azzal harmóniában - kognitív képességeinek fejlesztése.
Az RPP az egységesség elvét összekapcsolja az emberképpel. Az embert testi-lelki-szellemi egységnek tekinti, aki elválaszthatatlan kapcsolatban van embertársaival és környezetével, és kapcsolatban van egy belső személyi központtal, amely őt képessé teszi életfolyamatának vezetésére. A teremtő értelem- és létalaphoz kapcsolt ember fejlődésre hivatott, s ezért az önmegvalósuláshoz kell elevezetni őt. Az RPP élővé akarja tenni az emberben ezt az egységet; megpróbálja előkészíteni őt arra, hogy tudatát és énjét megnyissa erre az egységes egészre. Ily módon ez a valóság „játékteret" kínál fel az embernek saját életmegvalósításához, alapul pedig éppen az ő személyes életfolyamatai szolgálnak.
2. Az összeszedettség elvének különböző jelentései vannak. Megjelölhető a szétszórtság és a személyes megnyilvánulások megszüntetésére irányuló külső momentumként. A gyerekek „elvesztik" magukat a játékban és a különböző tevékenységekben. Ahhoz, hogy közösen tehessenek valami újat, előzőleg egy csoportba kell összegyűlniük. Az összeszedettség belső momentum is lehet a csoportfolyamatban - ez a „kifelé való cselekvés" ellenpólusa. Kifelé irányuló mozgás akkor történik, amikor a gyerekek kifejezik önmagukat, vagy amikor „eltemetkeznek" a játékba, a tombolásba, elengedik magukat vagy éppen az erős cselekvések ideje alatt (például farsang idején). Ennek az „önmagán kívül levésnek" kiegyenlítő ellenpólusa az önmagához való visszatérés, az „önmagánál levés", azaz összeszedettség. Ez csoporton belül mélyíthető. Ha az egyén és a csoport is összeszedett, az érték még érthetőbbé válik; ha a csoport elmélyülten éber és nyitott, egészen jelen van az „itt és most"-ban. A csoport összeszedettsége erősíti az együttlétet, az együtt létezést: „a többiek is itt vannak, egymás mellett vagyunk, és együtt vagyunk erősek". Az Én-ek együtt a Mi-t alkotják. Megtapasztalható közösség születik, amelyben kiemelkedik az Én. Belső folyamat, mely ellentéte a „kifelé való" cselekvésnek - így önmagához vezeti az embert, aki észlelheti a teremtő értelem- és létalapból, léte központjából érkező impulzusokat. Sok mindent tehetünk együtt játékban, munkában, de közben önmagunkhoz is eljuthatunk. Önmagunkhoz eljutni azt jelenti, hogy megtudjuk, mik vagyunk és mivé kell lennünk. Életünk értelmét minden dolog létének értelméhez csatolva látjuk, és ezáltal az egész teremtést a mindenek alapjául szolgáló értelem- és létalapban gyökerezve. Akkor vagyunk igazán összeszedettek, amikor saját létünk mélységében és annak alapjaként megérezzük Istent, magunkhoz engedjük és benne akarunk elmélyülni.
3. Az RPP szerint a központosítás az a pedagógiai folyamat, amely segíti az egy középpont felé irányulást. A központ megkeresése azt jelenti, tudatában vagyunk, hogy az életnek szüksége van egy középre, ami körül foroghat, ezt meg kell találnunk, és döntenünk kell mellette. A központban az ember léte és maga a középpont kerül kapcsolatba. E kettő találkozását változásnak, átalakulásnak kell követnie: magunkkal hozzuk a találkozás során szerzett tapasztalatainkat. Az emberek minden időben jelölték valahogyan a központot: kővel, oszloppal, kúttal, a városban az oda épült városházzal, gazdasági épülettel, plébániával, templommal stb. Minden valláskultúrának van egy szent központja, ahol hitének misztériumát őrzi. A központosítás elvének alkalmazásával az RPP pszichológiai kényszerrel irányítja az embert e középpont felé. Amint a bolygók a Nap körül, az elektronok az atommag körül keringenek, úgy az ember is egy belső középpont felé mozog. A misztikusok isteni lélek-szikráról, isteni gondolatról beszélnek az ember bensőjében, ami szerint irányítani tudja és irányítania kell saját életét. E szerint az isteni szerint kell az embernek Énjét megvalósítania. A középpont felé való irányultsággal az ember a „helyes" úton van: rátalál önmagára, visszatalál önmagához.
A gyerekekkel való munka során a kezdeti periódusban a testi érzékelésre teszik a hangsúlyt. Ebben a testi aktivitásban mindig a gyermek lelki-szellemi dimenziója, személyes központja szólítódik meg. Végül is csak ebben tudja felfedezni, hogy mi lehet az ő középpontja, mi a lényege az életének. Erre a központra kimondhatja az „igen"-t és e felé orientálódhat.
4. A dinamikus egyensúly elvét azokban a polaritásokban kell alkalmazni, amelyeknek feszültségi terében állnak a gyermekek: elmenni - hazaérkezni, mozgásban lenni - nyugalomban lenni, elfogadni - ajándékozni, fény - sötétség, bezárkózott lenni - nyitott lenni, élet - halál stb. Ezek a polaritások megjelölik a pedagógiai javaslatok fölépítését: aktivitás - passzivitás, az egyén hangsúlyozása - a csoport hangsúlyozása, benyomások - kifejezések (interiorizáció - projekció). A dinamikus egyensúly elve abból a felismerésből indul ki, hogy a valóság az ellenpólusok törvényszerűségei szerint van megalkotva. Az élet minden pólusának megvan a maga értelmes kiegészítő ellenpólusa: a belégzésnek szüksége van a kilégzésre, a férfinak a nőire, az életnek a halálra és fordítva is. E dualitásokra adott válasz nem egy pólus egyoldalú kiemelésében és túlzott megélésében áll, hanem a pólusok közötti dinamikus egyensúly megteremtésében. E polaritások és metszéspontok egzisztenciális megtapasztalása mindenki saját „keresztjét" jelenti. E kereszt napi hordozása által lehet eltalálni a középponthoz, tehát ez az önmegvalósítást szolgálja.
A dinamikus egyensúly elve a gyógypedagógiai gyakorlatban is alkalmazható. Vagy az egész csoport, vagy csak egy tag aktuális állapotának értékvalóságát veszik figyelembe, és a játékba vivődik mindaz, ami hiányzik, s ami a csoport kiegyensúlyozottságát akadályozza. Az ellenpólussal való kiengesz-telődés feloldja a csoport túlzott egyoldalúságát. Megszűnik a feszültség, befejeződik a belső harc, beköszönt a béke, a csoport elégedett lesz. Mivel ez az egyensúlyállapot újra és újra elvész, újra és újra meg kell találni. Ez a dinamika aztán elvezeti az embert az élet „sokpólusságával" való találkozáshoz s a belső egyensúly megteremtésének megtanulásához.
5. A bensővé válás (interiorizáció) és kivetítés (projekció) elve. A gyermek a környezetében sok olyan dologgal találkozik, ami felkelti érdeklődését. Az RPP értelmezése szerint az interiorizáció olyan pedagógiai folyamat, melynek során pozitív behatások érik a gyermeket. Ezek megszólítják bensőjét, s így elevenné válnak. Minden humanisztikus és főleg keresztény nevelésnek feladata elevennek meghagyni a gyermeket. Az interiorizáció elve tehát akkor valósul meg, amikor a gyerekeket élménydús szituációk és életteli érzelmi impulzusok veszik körül. Ezek az érzékelésen és az észlelésen keresztül a bensőjébe jutnak, ott meghatják őt. Ilyen benyomások gondoskodnak a belső mozgásokról. Ez a megmozgatottság kifelé törekszik. Ahogy a belélegzéshez hozzátartozik a kilégzés, úgy tartozik hozzá az interiorizáció elvéhez a projekció elve. Mindannak, amivel a gyermek találkozik, ami megérinti őt, ki kell fejeződnie a mozgáson vagy a nyelven keresztül - játékban, alkotásban, tárgyakkal és emberekkel való kapcsolatfelvételben. A gyermeknek különböző lehetőségeket ajánlanak, hogy kifejezze, mi mozgatta, mi érintette meg őt. Ezáltal az „élő belső" világra jön, megoszthatóvá válik. Így gazdagabbá válik az a világ, amely azelőtt a gyereket tette gazdagabbá. Itt megőrződik a gyermek szabadsága. A megérintettség és megérintés váltakozásában a gyermek mind elevenebbé válik, saját életébe integrálja a személyes egzisztenciáján kívül megtalált életet, egységbe fogja a külsőt és a belsőt. Emberré válik. A projekció által a gyermek megtanulja az elengedést - ez sok felnőttnek sem sikerül és emiatt rágódik, ami saját elevensége rovására megy. Attól szenvednek, amit nem engednek el.
6. Az ismétlés elve. Az élet „tanulása" során is szükség van az ismétlésre. A logoterápia is vallja, hogy a magatartás az ismételt cselekvésekkel fejlődik ki. Ezen tovább menve, az értelemorientált magatartáshoz az értelmes cselekedetek vezetnek. Az összeszedettség, az egy középpont köré gyűlés, megnyílás, óvatos magatartás, figyelem, csodálkozás, köszönetnyilvánítás esetében hangsúlyosan találkozunk az ismétlés elvével. Az RPP gyakran hangsúlyozza, hogy egy impulzusnak teret és időt kell adni. Ezt a pedagógiai értéket a gyermekek intuitíven, önmagukból kiindulva valósítják meg. Az ismétlésekben önálló módon azt hozzák ki magukból, amire a valósággal való találkozás során történő önmegvalósításukban szükségük van. Ahol lehetséges, hagyjuk a földön a padlóképeket, hogy a gyermekek visszatérhessenek arra a helyre és az ott szerzett tapasztalataikat átismételhessék. Emlékeztető jeleket is lehet készíteni, amit a gyerekek hazavihetnek, vagy amit a teremben egy központi helyre össze lehet gyűjteni.
7. A találkozás elve az RPP alapelve. A már említett elvek ide vezetnek, ezt készítik elő, az elkövetkezőkben bemutatott elvek pedig kibontakoztatják és differenciálják a találkozásokat. A találkozás elvével egy önmegvalósulási út mutatkozik meg. Az önmegvalósítás által az ember kilép önmagából, a világ felé megy, és az ezzel való találkozásban és összeütközésben saját magához talál. Ha az ember ily módon lép ki önmagából, akkor egy szembenállóval találkozik - megalkotja a „Te"-t. A velünk „szemben álló", a mi találkozásaink „Te"-je a világ. A teljes valóság a mi „Te"-nk. Ebben a „Te"-világban találkozunk a teremtéssel és a teremtés mögött álló Teremtővel. Az RPP értelmében a világgal való találkozás felismerő, szerető és cselekvő kell legyen. A felismerés az alaknak, a hatékonyságnak, a lénynek, minden jó dolognak a megalapozása és ezáltal azé, aki alkot és hatékonyságot kölcsönöz. Felismerésünk egy belső összefüggést keres, ami a dolgokat egymáshoz köti és végül egy mély értelem- és létalaphoz kapcsolja. A szeretetben a szív síkján kerülünk kapcsolatba a világgal és annak alapjával. Ez a találkozás hozza az ember számára testi ereje kibontakoztatását, érzékeinek megnyílását, érzelmi és szellemi erőink fejlődését. A találkozás elve az Én transzcendens útjára vezeti el az embert. Ez azt jelenti, hogy kilép önmagából és a találkozásban átlépi saját határait. A világba való átlépés egy felismerő, szeretetteljes, felelősségteljes történésként rögzül. Az ilyen találkozások által válnak érzékennyé az emberek minden valóság értelem- és létalapjára.
8. A megtapasztalás elvével az RPP a találkozás elvét jellemzi. Az embernek a világgal nem információkon keresztül kell találkoznia, hanem konkrét megtapasztalás révén. Nem életről való tudósításokat kell kapnia, hanem ő maga kell megélje az életet, ő maga kell rájöjjön az élet ízére azáltal, hogy megéli. Ő maga kell megtapasztalja a teljes életet mindazzal, ami hozzátartozik. Az RPP-ben a megtapasztalás egy emberi alapcselekedet, amibe az ember minden ereje és lehetősége integrálódik. Aki a világ megtapasztalása mellett döntött, az feladja a világgal szembeni távolságtartó magatartását. Másként nevet, érzékel, szeret és gondolkodik az, aki kész a világ megtapasztalására. A megtapasztalásban saját központunk minden lét középpontjával kerül kapcsolatba; a szív számára megnyílik a mélység, a szent, az Isten dimenziója.
9. Az aktív részvétel elve. Az önmegvalósulásnak szüksége van találkozásra, a találkozásokból pedig megtapasztalások adódnak - ezt a folyamatot sűríti még egyszer a részesedés elve. Nem csak a találkozásban fordul az ember a világhoz, nem csak a megtapasztalásban adja fel a távolságot - a részesedés által felveszi magába a világ egy részét, és így annak részévé válik. Itt valami másról van szó, mint arról, amit az absztrakt megfogalmazás hirdet: az ember a világ egy része, és a világ egy rész belőle. A világból való tulajdonképpeni részesedést meg lehet tapasztalni vagy meditatív módon meg lehet sejteni azt. A világban való részesedés azért szükségszerű, mert az élet nem kiszámítható és nem automatikus módon működik. Az életvalóság önálló és megteremti a szituációkat, amelyeket rugalmasan és dinamikusan felkínál. A világ és az ember között egy kölcsönös folyamat jön létre: nem csak mi tapasztaljuk meg a világot, hanem a világ is megtapasztal minket. Nem csak mi reagálunk a világra, hanem a világ is reagál ránk. A megfelelő emberi válasz erre: igent mondani az előre megadott dolgokra, megnyílni feléjük, feléjük lépni - tehát részt venni ebben a kölcsönösségi játékban. Ha az ember részt vesz ebben a cserejátékban, már nem kívülálló, hanem az élet részese lesz.
Az ember különböző módokon vehet részt a teljesség mozgásában, kapcsolódhat a kozmosz által felkínált lehetőségekhez. Az RPP alapvető módokat mutat fel erre. Az ember aktívvá válik az életvalósággal szemben. Nyújt valamit, és ebben megtapasztalja és megvalósítja önmagát. E. H. Erikson rámutatott arra, hogy a teljesítmény fontos szintet jelent az identitás megtalálásának útján. Az ember tehát részese a világnak azáltal, hogy aktívan belekapcsolódik a világtörténésekbe. Az ember határként, ellenállásként tapasztalja meg az életvalóságot. Ezzel szemben passzívvá válik. Emiatt szenved. A szenvedés megtapasztalása hozzátartozik az emberi léthez, ezért ennek elfogadására és feldolgozására a gyermekeket is meg kell tanítani. V. Satura szerint az ember az extázis dimenziójában is részese a világnak. A világgal való összeolvadásban elvész az ember, és valami többként nyeri meg önmagát. Elveszíti az Én-be zárt határait és megnyeri a szeretetet és a köszönetet minden létért. Megtapasztalja önmagát mint olyan lényt, aki túllépheti önmagát a szeretetben és az imában. Az ember részese a világnak azáltal, hogy kilép oda, önmagát és félelmeit hagyja elvenni, majd újjászületettként még inkább önmaga lesz.
10. A szemlélés elvében az RPP egy különleges, gyermekhez mért módját fejlesztette ki a világgal való találkozásnak. A megtekintés, megszemlélés hangsúlyozottan érzéki és élménydús módja a világ megtapasztalásának és a vele való találkozásnak. A szemlélés magába foglalja a hallást, látást, ízlelést, tapintást és az érzékelést. Továbbá a szemlélés az RPP számára egy olyan eljárás, amelyik különböző „tárgyakra" tud irányulni. Az RPP értelmezése szerint a szemlélés többet jelent, mint amennyit a szó szűk értelme sugall. „Nagy szemekkel" nézni valakit több, mint csak egyszerűen nézni őt. Az RPP számára a szemlélés a világgal való találkozás különleges módja: „bizalomba kerülés a teremtés dolgaival". A szemléléshez hozzátartozik a minden érzéken keresztüli megtapasztalás. Egy dolgot megértek, ha megragadom, és minden érzékemmel keresem a megismerését. A szemlélés fontos momentuma az identifikáció - a játék során a lehető legközelebb megyek ahhoz, amit szemlélek, például egy kagylóhoz vagy egy történet egyik alakjához stb.
A szemlélés által a világgal való találkozás átitatódik kapcsolatgondolatokkal, s egy csodálkozó, törékeny, óvatos viszonyulás során megtapasztalhatók a világban létező összekapcsolódások és testvériességek. Ebben a szemlélésben egyúttal önszemlélés is történik. Abban, amit szemlélek, megtalálok valamit magamból, ami ott van és történik, az bennem is van és bennem is történik. A szemlélés során tehát a gyermekek a világba integrált önmagukat tapasztalják meg.
11. A helyettesítés elve. Az RPP pedagógiai célja az önmegvalósítás kezdeményezése a sokoldalú életvalósággal való találkozás, az ebből adódó tapasztalatok és az ebben való részesedés által. Hogyan lehet azonban sokrétű találkozásokat lehetővé tenni behatárolt körülmények között, például óvodában? Az RPP kezdettől fogva be akart vezetni egy helyettesítést, amit aztán gazdagon tud konkretizálni és variálni. A valóság helyettesítve jelen van jelekben, szimbólumokban, gesztusokban, képekben és az emberek asszociációiban. Egy zöld terítő például lehet egy zöld mező jele, amit a gyermek füveivel, virágaival, színeivel, illataival, reggeli nedvességével, minden állatával „lerajzol", s így elevenen megjelenik a szeme előtt. A kör a közösség szimbóluma lesz, a teljességé, a földé, az összefoglaló értelem- és létalapé. A kéz kinyitásának gesztusa jelezhet egy kinyíló bimbót vagy jelenvalóvá tehet egy belülről megnyíló emberi magatartást. A pásztorjátékok megtöltik a csoport termét a pásztorok világával és juhaival. A képeken keresztül a gyermekek messzi országokba, a mesék világába „jutnak". Egy csengőcske hangja nyomán megjelenő asszociációkon keresztül megjelenítődhet - például - a király kastélya. Ábrahámmal együtt nézhetnek a csillagos égre, és a Jézus által megáldott gyermekek tömegében állhatnak. Ebben a folyamatban megfigyelve a gyermekeket észrevesszük, hogy ők a szimbólumokon és jeleken keresztül megjelenítődő valósággal találkoznak, ez megérinti őket, bővül a tapasztalatuk, és részesei lesznek ennek a valóságnak. A helyettesítés elvével az RPP bázist teremtett, a valóság minden területét megjelenítette és lehetővé tette a vele való találkozást. Bár ez a találkozás nem reális, mégis valóságos és hatásos mindazok számára, akik ebbe be tudnak kapcsolódni.
12. Az értelmezés elve. Fejlődése során az ember nem csak a kezével, de az értelmével is meg akarja fogni a világot. A világ megértésére adott tudományos válaszok magyarázatra szorítkoznak. A világ kiszámított és funkcionalizált szempontok szerint jelenik meg. A világ szemlélésének ez a perspektívája az emberből indul ki, a világ uralásának legitim érdekéből. De a világ önmagából is megérthető. Itt nem az a meghatározó, hogy akarja-e látni az ember a világot, hanem hogy sikerül-e neki megtanulni megérteni azt úgy, amint az önmagától van. Nem az ember határozza meg tehát a világot, hanem megpróbálja felismerni a világ és ezen belül a saját meghatározottságát is. A világban tükröződik az élet, a lét. Az RPP az életet, a létet a maga sokrétűségében és mélységében akarja megjeleníteni. A világ „morzsácskáiban" kell átragyognia az életnek. Az élet és a lét szikrájának át kell „ugrania" az ember életébe. Az embernek hagynia kell, hogy fellobbanjon benne az eleven lét, amit a minden létezőben meglévő életszikra idézhet elő. Így felfedezi a minden élőben működő egyforma életet, minden létező egybefonódását és az egy értelem- és létalapból származó közös eredetet. A világ megtapasztalása által az ember önmagát tapasztalja meg. Az életre talál, ha ahhoz az élethez tér, ahonnan származik. Ez az élet mindenhol jelen van, ha az ember kész a vele való találkozásra. A világ és minden megjelenése az élet kapui lesznek, az embernek önmagához vezető kapui. Az értelmezés elve egy feladatként definiálható: Istenről és a világról beszélni és az életértelmezéseken és tapasztalatokon keresztül másokat (a gyermekeket) segíteni saját keresésükben és életmagyarázatukban.
A bemutatott elvek az RPP alapirányvonalait képviselik. Ezek az RPP emberképéből vezethetők le és a pedagógiai folyamat során ezek megvalósítását célozzák meg. A konkrét nevelői munkában az alapelvek úgynevezett pedagógiai „hátsó gondolatokat" képeznek. Az alapelvek által az RPP olyan pedagógiai utat alkotott, amin az életvalósággal találkozva önmagukra találhatnak a gyermekek.
Az RPP tartalmának központi kérdése
A nevelési folyamat egyik fontos mozzanata azoknak a tartalmaknak és témáknak a kiválasztása, amelyek által pedagógiai munkánkat megvalósítjuk. Az RPP a tartalmakon keresztül nem racionális irányultságú tudásközvetítésre törekszik. Nem szerepelnek benne a számítógépes játékok és a tévéadások alakjai, hanem az ezek által kiváltott hatásokat igyekszik „gyógyítani". Az elidegenítő, egyoldalú, gyakran brutális és megfélemlítő, érték- és értelemnélküli világtapasztalat nyomán nehezen lesz önmegvalósítás. Tartalmai által az RPP olyan életfundamentumot próbál képezni a gyermekben, amelyből önmaga és a többi teremtmény felé irányuló bizalom és szeretet bontakozhat ki. Ilyen alapból tud a gyermek energiát és belső biztonságot meríteni.
Az óvodai nevelés folyamán két nagy életkörforgást rendszerezünk: a természetét és az egyházi év körforgását. A gyakorlatban mindkét életkeringésen áthatolunk: a természettel és a teremtéssel való találkozásban a vallásos dimenzió is mindig jelen van, az egyházi ünnepek és események pedig a világra való vonatkoztatással jelennek meg. Ezek a tartalmak az RPP emberképének is megfelelnek. A gyermek személyes léte, testi-lelki-szellemi egysége, a környező világgal való kapcsolata, személyi központja felé való irányulása, életének egy értelem- és létezési alapra való irányítása minden témára vonatkoztatva megjelenik.
Gyakran felmerülő kérdés, hogy hol marad az RPP-ben a „gonosz"? A „gonosz" nem direkt témája az RPP-nek, ennek nincs külön tartalma. Az RPP szerint a „gonosz" nem feltétlenül az emberben lakozó erő vagy energia, mint ahogyan az a mesékből kitűnik. Az RPP nézete szerint a gonosz mindaz, ami az életet tönkre tudja tenni, ami megsemmisíti az egyéniséget, az emberré válást, ami összetöri és megsemmisíti az ember testi-lelki-szellemi egységét, kapcsolatát a környező világgal és az ő benső életét. Az RPP által kezdeményezett pedagógiai folyamatokban a tönkretétel és a megsemmisítés nem önmagában álló tartalom. A tönkretevők és megsemmisítők nem üzel-meikben lesznek szemügyre véve. Mindezeknek nem lehet az RPP pedagógiai tartalmában helyet adni, mert az RPP a tartalmakkal egy egységes találkozáshoz vezet. Az RPP-ben az „életet tönkretevők" indirekt témává válnak. Pedagógiai ajánlataiban az RPP mindig gyógyító környezetet sugall, a gyermekek felüdülnek és új tájékozódást nyernek ebben a derűs, „tiszta" és gyógyító környezetben. Feltárul és tudatossá válik előttük, hogy az élet megőrzéséért felelősséget kell vállalni, és mindenre, ami életmegsemmisítő, „nem"-mel kell válaszolni.
A tartalmak szerkezete
Az RPP sajátos, két lépésben elérhető szerkezeti felépítést alakított ki a pedagógiai folyamatra nézve: a téma szerinti feldolgozás: a tartalmakat témakörökbe állítja, mint például: fény, sötétség, elmúlás, otthon levés, eltávolodás, víz, karácsony, húsvét stb. és a tapasztalati mezők szerinti feldolgozás: egy témakör feltárása több, egymásra hangolt és bővülő tapasztalati mezőn keresztül történik. A növekedés témaköre például egy sor tapasztalati mezőn keresztül, amelyben bővülnek és mélyülnek a hangsúlyok.
Egy téma vagy egy témakör feldolgozásánál az RPP hét tapasztalati mezőt indítványoz, amelyek lépcsőzetesen, egymásra hangolódva, egyre bővülve követik egymást. Egyéni sík - az egyéni testi-lelki-szellemi adottságok megtapasztalása; reális tárgyi sík - a környezettel való együttélés tapasztalata; elvonatkoztatott tárgyi sík - a környező világgal való együttélés tapasztalata képekben, képes történetek, képeskönyvek által; tudatalatti sík - a tudatalattinak a tapasztalata a mesék és legendák „élettudásán" keresztül; keresztény vallási sík - az Újszövetségből vett üdvösségtörténetek által nyert tapasztalatok; ősi vallási sík - az Ószövetségből vett üdvösségtörténetek által nyert tapasztalatok; értelmezési és meditatív „egyben látási" sík - az egyes különálló tapasztalatok egyben látása, összefüggő egységbe állítása.
Az RPP eljárásai
Az RPP nagy számú pedagógiai ajánlatai között visszatérő, jellemző eljárásokat találunk. Ezek nagy része az RPP munkája során fejlődött ki, de más területekről is vettek át gyakorlatokat (például a fantáziautazásokat). Az RPP olyan eljárásokat alkalmaz, amelyek súlypontja a csoport érzékenységének fejlesztését célozza meg; asszociálás és képzetalkotás révén valósulnak meg; a tartalmak megjelenítésére, elképzelésére irányulnak s a személyekkel való azonosulást szorgalmazzák; a testbeszéd lehetőségeit ragadják meg; egy pedagógiai ajánlat eseményeit és tartalmát tömörítik és értelmezik; hangszeren, éneken, zenén és táncon keresztül megnyithatják és kísérhetik a pedagógiai folyamatot; az RPP tipikus anyagkínálatát használva erősítik a gyermek benyomásait.
Hét eljáráscsoport kristályosodott ki:
1. Az érzékennyé tétel segíti a teljes csoport vagy az egyes tagok tartalomra (tárgy, esemény, történet, személy) való ráhangolódását. A kíváncsiság és figyelem felébresztésével készítjük elő a csoportot (úgy a maga teljes egészében, mint a különálló tagjaiban) a következő mozzanatokra. Ezáltal a gyermekek a tartalomra hangolódnak, és belső fogékonyság alakul ki bennük. Mindez már a csoportalkotással elkezdődik, amit a körformálás, majd a „nyugalomra való eljutás" vagy az úgynevezett csendgyakorlatok követnek. Az új tartalmat már ekkor játékba lehet foglalni, például egy terítővel letakarva vagy egy kosárban elrejtve. De közölheti önmagát hangok, gesztusok és mozgások által, kihelyezhetjük egy kör közepére vagy helyettesíthetjük egy jellel vagy szimbólummal. Az „újhoz" való odafordulás tovább folytatható körbeadogatással, körbehordozással, óvatos érintéssel, tapintással, rátalálással. A végén teljesen fel kell fedezni, de ez a tudatos „végső felfedezés" még nem elégséges. A kontaktusfelvételhez kell elvezetni őket. Hagyniuk kell magukat megszólítani a szemben lévő tartalom által, rá kell figyelniük, meg kell hallaniuk, mit közöl az velük. A gyermekeknek a tárgy felé vagy a tárgynak a gyermekek felé való közeledését tovább lehet folytatni a gyermekek egymás felé való közelítésével. A „szembenállóval" való találkozás által a gyermekek olyan érzékenységre tesznek szert, amellyel az egymás közötti találkozások is megvalósíthatók.
2. Az asszociálás és a képzetalkotás a gyermek képzelőe-rejéhez illeszkedő eljárások, ezek az ötleteknek és a fantáziának teremtenek helyet. Ezeket még kiegészítik a gyermekek tapasztalati benyomásai és élményei. Az asszociációk a jeleknél, szimbólumoknál, kis központalakításnál, pantomimnél, eljátszott eseménynél, mondókáknál, érzékelési gyakorlatoknál stb. jönnek létre. Olyan kérdésekkel lesznek összekapcsolva, mint: Mi lehet ez? Mire emlékeztet ez titeket? Mi történik ezáltal? Például a kör közepére egy négyszögű sárga terítő van terítve, ennek két egymás melletti sarka befelé van hajtva, és így egy házhoz hasonlít. Egy barátságos, világos házhoz a gyerekeknek lehetőségük van rakétát, nyilakat, indiánsátort, kalapot, stb. társítani. Egy bárányfigurákat tartalmazó, körbehordott letakart kosárba minden gyermeknek bele kell nyúlni, megtapogatni annak tartalmát és kitalálni, hogy mi van benne. Ezután a tartalommal kapcsolatban találóskérdést fogalmazhatnak meg a többi gyermek számára. A képzetalkotások a képzeleti képeket kisebb képzeleti szakaszokra vagy fantáziautazásra bővítik. Egy zsinórból kirakott kapu előtt ülve elképzelhetik, hová vezet a kapu, mi játszódik le mögötte stb. Elképzelik, mi található egy lecsukott kincses ládában. Álmodozhatnak egy levél életéről. Képzeletben ülhetnek nyári réten, nézhetik az eget és „szemügyre vehetik" az ottani környezetet. Utazhatnak távoli országba, „megtekinthetik", ki lakik ott és mi történik ott.
3. Az azonosulással és megjelenítéssel egy személy vagy egy tárgy „bőrébe" bújnak a gyermekek, ezáltal még jobban megismerik és kapcsolatot létesítenek vele. Az azonosulási gyakorlatok által a gyermek maga lesz a virág vagy a kör közepén lévő föld. A bénával azonosulva Jézus felé tartják „megbénult" kezüket és érzik az ő csodatevő erejét. Amit ők megélnek, az „itt és most" történik.
4. A testbeszéd által mozdulatok segítségével vagy egyetlen taglejtéssel, arckifejezéssel is tudtára lehet adni másoknak azt, amit a szavak sem tudnak közvetíteni. A vak Bartimeus tehetetlenül kereső keze például a gyermek számára több átélési lehetőséget nyújt, mint a szóban vagy írásban kifejezett magyarázatok. Ha a vakságot utánozva Jézus felé mennek a gyermekek, akkor ők már át is vesznek valamit Bartimeus bátorságából, belső határozottságából, és így a maga valóságában át tudják élni a vak Jézussal való találkozását. Ők megértik, miért dicsőítette Jézust Bartimeus, amikor először meglátta a világot. Az ilyen testbeszéd részvételt, részesedést is teremt. A külső részesedés által az események belső átélése is kialakul. A gyerekek részesei lesznek annak, amit eljátszanak. Testi vonatkozásban pedig érzékeiken keresztül új tapasztalatokat szereznek. Az együtt való lejátszással ők egy új világgal ismerkednek meg, és egy új világot nyernek a maguk számára. Körben állva, egymás kezét megfogva, nyitott testtartással egy kinyíló virág életét élhetik át. A tűz körül a pásztorokkal táncolva az ő hangulatvilágukból részesülnek. A kis Jézust karján tartó Simeonnal azonosulva a gyermek is a kiválasztott nép tagjává válik. Húsvétvasárnap lejátszásával ő is tanúja lesz a húsvéti eseménynek. Az RPP számára a test a kiindulópont. A lelki hangulatokra nézve az emberi test tükör és médium. Ugyanakkor a szerzett tapasztalatok számára „lerakat" is. A gesztusok, testtartások különféle aggodalmakat, fájdalmas tapasztalatokat tudnak kiváltani. A testi utánzó játékokban, mint például a Szent György-legendánál, a gyermekek megéreznek valamit a túlélő akaraterőből, és felfedezik, hogy az aggodalmat és a félelmet le lehet győzni.
5. A tömörítés és értelmezés során óvatos eljárásokat, sajátos vonásokat és eseményeket foglalunk össze. A gyermekek még egyszer átgondolják az átélt dolgokat, érthetővé teszik és saját életükre vonatkoztatják. A kinyíló virágra vonatkozó játékot például tömöríteni lehet. „Most a virág ki van nyílva... Most érzi a Nap éltető erejét... Mi csodálhatjuk az ő szépségét..." És mindezt a gyermek életére lehet vonatkoztatni: „Ha akarjuk, mi is megnyílhatunk, mint a virág." Ezután lehetőséget adhatunk a gyermekeknek a történtek átgondolására, és lassan az érzelmek is át tudják venni mindezt. Például: „Szép, hogy mi együtt vagyunk"; „Látjuk, ha valaki szomorú vagy vidám". A tömörítés és értelmezés során egy eseményt szemléltetnek és tesznek érthetővé úgy, hogy azt a gyermek lelkileg is fel tudja fogni, és személyisége formálódásánál lényeges tényezővé váljon. Ilyen módon a gyermekek egymással is összhangba kerülnek. A világra, az életre vonatkozó tapasztalatok kapcsolatba hozhatók az emberi élet vallásos dimenzióival, a mindent magába foglaló értelem- és létalappal, Istennel, s ilyenformán a vallás nem lesz elkülönített fogalom a gyermek számára, hanem szorosan kapcsolódik élettapasztalataihoz. Ezáltal egyéni életük, egységes emberi létezésük összekapcsolódik a mindent fenntartó létezési alappal, Istennel.
6. Az RPP további módszertani lehetőséget fejlesztett ki arra, hogy hangszerek, énekek, zene és tánc segítségével még intenzívebbé és élőbbé tegye a pedagógiai tartalmakat és folyamatokat. A zene lüktetésén keresztül a gyermekek is mozgásba jönnek - a zene segítségével egy egészen egyedi ajtó nyílik az életre, amihez csak a hangkulcs illik. A triangulum megszólaló hangja által például csendre lehet vezetni a gyermekeket, a xilofon hangjával a feljövő napot lehet érzékeltetni, a cimbalom hangjával az égbolton világító csillagokat, a csengőcske hangjával fel lehet ébreszteni téli álmukból az állatokat. Egy cseréptálban végiggördülő golyó csendhez vezethet, dobpergésre szaladgálhatnak az egerek, a mesehárfa hangjára mesebeli kastélyról lehet álmodozni. A farudacskák hangjának ritmusára Szent Márton belovagolhat a várba, a trombita hangjára Názáretbe mehetnek a katonák, Augusztus császár parancsának kihirdetésére. Az ezekhez illő énekek, mondókák elmélyítik, élővé teszik a tartalmakat. Az eutoniagyakorlatokat, a fantá-ziálásokat és az alkotómunkát is kísérheti hangkazettáról megszólaló zene. A táncok és a daljátékok ünnepélyesebbé tehetik az összejöveteleket (például aratásünnepkor, születésnap megünneplésekor stb.).
7. Az RPP egyik fő jellemzője a szemléltetés. A szemléltetés eljárásában két elv válik különösen egyértelművé: a helyettesítés, valamint a bensővé válás és kivetítés elve. A szemléltetés által valami „megszemlélhető" kerül a csoport elé. Ez lehet valós dolog (föld, ág, gyümölcs stb.), de lehet jel vagy szimbólum is. (A fehér terítő például szimbolizálhatja a tulipánhagymákat borító hótakarót is.) Vallásos életünket különböző jelképek, gesztusok, rítusok segítségével éljük meg. Valláspedagógiai gyakorlatunkban is jelképekkel dolgozunk: vízzel, földdel, napfénnyel, gyertyafénnyel, rózsával, gyökérrel, zöld ággal és egyebekkel. A szimbólumok megértésére érzékennyé kell tenni a gyerekeket, bátorítani kell őket a fantáziálásra és az identifikációra.
