Marton József
aZ EUKARISZTIA ÜNNEPLÉSE
SZÉKELYUDVARHELYEN
Celebrating the Eucharist in Odorhei/Székelyudvarhely
Hungarians in Transylvania became Christians one thousand years ago. Documents prove that the Sekler population, a specific tribe of the Hungarians arrived as a Christianized nation. Accordingly, the first thing to do was to build a church wherever they were settled. The churches and the celebration of the Eucharist gathered this population and formed them as a community. When the celebration of the Eucharist was associated with processions in the Catholic Church worldwide, this form was very adequate for the military-type organization of this nation. Thus the Seklers whose important town was Odorhei, organized their feast very similar to other parts of Europe that celebrated the Eucharist with well-organized processions.
Keywords: Sekler, Hungarians, Christianization, Eucharist, procession
Az Úr Jézus keresztre feszítése előtti estén tanítványaival együtt hagyományos keretek között megülte a húsvéti vacsorát. Azt a vacsorát, amelyen a választott nép fiai minden esztendőben ünnepélyes formában felidézték Isten jóságát, gondviselő szeretetét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy visszaemlékeztek néppé válásuk kezdetére: jelenné varázsolták múltjuk legfontosabb eseményét, amely önazonosságukat eredményezte. Ezen a húsvéti vacsorán a szokás szerint a családfő elbeszélte gyermekeinek az egyiptomi szabadulást, a szövetségkötést, megismertette velük Isten nagyságát és szeretetét. Mindez meghitt körülmények között, a családi otthonban történt.
Jézus és tanítványai nagy gonddal és figyelemmel készültek a húsvéti vacsora megülésére. Jézus két tanítványát előreküldte Jeruzsálembe, hogy menjenek a vizes korsót vivő ember házába, és ott - a hagyományokhoz híven - készítsék elő a vacsorát. Ezen az emlékezetes vacsorán, amely egyben a Mesternek tanítványaival elköltött búcsúvacsorája volt, az Úr Jézus, hogy emlékezetükbe vésse a bekövetkező esemény fontosságát, az ősi szertartáson lényeges, de mindnyájuk előtt érthető változtatást eszközölt. Az Ószövetség üdvösségtörténetének felidézését követően, miután kezébe vette a kenyeret és a borral telt kelyhet, a szokásos áldás szövege helyett kijelentette: ez az én testem és ez az én vérem. A kenyér és a bor jelképe alatt elővételezte a másnap bekövetkezett keresztáldozatát. Továbbá azért beszélt nekik szenvedéséről és megdicsőüléséről, hogy megértesse velük: áldozati testét és vérét nyújtja nekik, s ezzel áldozatának részeseivé teszi őket. Ami hagyományos keretek között indult, ami csak a választott néppel kötött szövetséget volt hivatott felidézni, az vált az Újszövetség megkötésének színhelyévé és kezdetévé - az egész emberiség javára.
Jézus Krisztus örök időkre megkötötte az új szövetséget. Az általa kötött szövetség örök. A zsidókhoz írt levél szerzőjének szavaival élve ismételhetjük: ő (ti. Jézus Krisztus) az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ezért ő új szövetség közvetítője (Zsid 9,14). Amint az Úr pászkája (Kiv 12,11), vagyis a Vörös-tengeren való átkeléskor az Úr átvonulása érezhetővé vált népe számára, Isten jelenlétét élvezhették, ugyanúgy vonul át Krisztus a kenyérben és a borban, s teszi mennyeivé ezt számunkra, válik valóságosan testévé és vérévé, s élvezhetjük örök jelenlétét az oltáriszentségben.
Mózes az Ószövetség megkötésekor bikák vérét hintette az oltárra és a népre. Mindez előképe az új, tökéletes szövetségnek. Mert Jézus Krisztus nem a kosok és bakok vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett (Zsid 9,12). Meghozta helyettünk és értünk - az egész emberiség számára - azt a végtelen értékű áldozatot, amely által részesei lehetünk az isteni életnek. Krisztus megváltotta az emberiséget, de magát az emberi természetet nem változtatta meg. Meghagyta szabadságunkat: elfogadhatjuk és élvezhetjük, vagy visszautasíthatjuk a felkínált isteni ajándékot.
Az Úr Jézus azt akarja, hogy műve a világ végéig folytatódjék. Ezért az emlékezetes húsvéti vacsorán hagyatkozott. Intézkedéseivel együttlétüknek búcsúzási jelleget és ugyanakkor reményt kölcsönzött. Nagy parancsát közvetlenül apostolaihoz intézte: „Ezt cselekedjétek!", vagyis ha ő a földi életből el is távozik mennyei Atyjához, mégis velük marad, nekik pedig kötelességük a világ végéig megjeleníteni ezt az új szövetségkötést! Ezt cselekedjétek! - meghagyásában az is benne foglaltatik, hogy az új szövetségkötésnek részesévé nemcsak apostolai váltak, hanem a világ végéig élő emberiség is.
Azon az estén Isten új népe alakult meg, amelynek meg-keresztelkedésekor a keresztény ember maga is tagja lesz. A megváltó, Jézus Krisztus akarta ezt így. Ezért hagyta meg apostolainak és az apostolutódoknak, hogy szünet nélkül mutassák be az örök életnek e szent titkát. Ezt kell Krisztus papjainak és velük együtt a hívő népnek a megváltás örök emlékezeteként ünnepelniük. De nem akárhogyan! Olyan ünnepélyességgel és odafigyeléssel, ahogyan az Ószövetség választott népe tette. Amint nekik az Istennel kötött szövetségükfelidézése néppé formálódást és öntudatot, életet és megmaradást jelentett, éppen ilyen megtartó erőt, életet és önazonosságot kell hogy kölcsönözzön Isten új népe számára a Szent-lélekben megjelenített újszövetségi áldozat, a szentmiseáldozat megülése.1
Úrnapja Székelyudvarhely megye búcsúünnepe, az oltáriszentség, vagy eredeti szóval élve: az eukarisztia ünnepe. Amit nem tudtunk az oltáriszentség alapításának emléknapján, nagycsütörtökön - nagypéntek árnyékában - ünnepélyes keretek között megtenni, emberi természetünkhöz méltóan, vagyis tiszteletünket és hálánkat lelkesedve kifejezésre juttatni mindazért a nagy kegyelemért, amelyben Krisztus megváltói áldozatának részesei lehetünk - azt megtehetjük ezen az ünnepen.
Az eukarisztia ünneplése az ember Isten felé fordulása. Az ember igazi méltóságát azáltal juttatja kifejezésre, ha gyengeségének tudatában és hálatelt szívvel fordul Isten felé. Az eukarisztia ünneplésekor az ember Isten felé fordulását maga Isten fia teszi lehetővé; a emberi hozzájárulás abban áll, hogy visszahúzódva Krisztus cselekvése mögé szabad teret nyitunk neki. Ő cselekszik, önmagát személyesen megközelíthetővé teszi az ember számára. Aki megtestesült és feláldozta magát értünk, lehetőséget nyújt a belőle való részesedésre, az Isten életében való részesülésre. A szentmise ünneplésének, az oltá-riszentségnek ez a titka!2
Az Isten felé fordult ember, aki a nagy titok részesévé vált, kincsét nem rejtheti véka alá (Mt 5,14). Mint ahogy a tartóra helyezett fáklya bevilágítja a házat (Lk 8,16-17), az oltáriszent-ségből részesedett keresztény ember is hasonlóképpen kell hogy világítson mindenkinek (Mt 5,16), sugározza a világ felé örömét. Az Úr Jézusnak ilyen fajtájú biztatásai, de a közösségi ember tulajdonsága is hozzájárult ahhoz, hogy gyakorlattá lett a stációkkal egybekötött úrnap ünnepe. Az oltáriszentség-gel rendezett körmenetével a hitvalló keresztény mások felé is igyekszik érzékelhetővé tenni hitének legnagyobb titkát, s így akar hozzájárulni Isten Krisztus által végbevitt végtelen szeretetének hirdetéséhez.
Mi magyarok az erdélyi tájakon ezer évvel ezelőtt kapcsolódtunk bele Isten új szövetségének vérkeringésébe. Azóta Jézus húsvéti vacsorájának és keresztáldozatának a szentmisében történő megjelenítése eleink számára, de számunkra is éltető és megtartó erő volt és marad. „Mennyei áldozat... Úti eledelünk ez, amely földi életünk útján táplál és éltet, míg majd e világot elhagyva el nem jutunk hozzá."3
A millenniumi évben érdemes keresztény múltunkból olyan momentumokat felidézni, amelyek különleges módon kapcsolatban állnak az embereknek lelkierőt kölcsönző szentséggel. Hiszen abban, hogy őseink - és soroljuk hozzájuk magunkat is - ezen a vidéken keresztényként és magyarként élhettek és megmaradhattak, nagy segítségükre voltak a templomok és a templomokban bemutatott vértelen áldozat.
Dokumentáltan is bizonyított, hogy a székelység mai otthonába keresztényként telepedett le.4 Telepeikre el őször a népességet egybefogó szent hajlékot, a templomot építették fel. A templomok s benne az oltáriszentség ünneplése és tiszteletének különféle megnyilvánulásai formálták és nemesítették, fogták egybe és kovácsolták egységbe őket. A honszerző székely katonanépnek jól jött akkor, hogy a világegyházban éppen abban a korszakban bontakozott ki az oltáriszentségnek sajátos, körmenettel egybekötött tisztelete. Európában az Ibér-fél-szigettől a Székelyföldig mindenütt a hívek fegyelmezett és rendezett sorai között vitték a papok az imádandó szentséget, akárcsak a leviták a frigyládát az Ószövetségben. Lelkesen és áhítattal rendezték meg az úrnapi ünnepségeket.
A 15. század második felétől - szinte 100 éven keresztül - a szentséggel történő körmenetek megsokasodtak, nemcsak úrnapja ünnepén, hanem más alkalmakkor is végezték. Úgy érezték az emberek, hogy szükséges a közös összefogás és imádság, mert nagy veszély fenyegette akkor Erdélyt és népét. Különösen a szászok által lakott déli és a székelyek által lakott keleti határmente került a külső ellenség támadásának központjába. Az oszmán-török gyakori betörései, rabló portyázásai védekezésre sarkallták e régió lakóit. De ők, bajba jutott eleink akkor úgy ítélték meg, hogy nem elégséges az emberi összefogás és védekezés, szükséges az égi támogatás is. Az oltáriszentségben jelen lévő Krisztusba, a világ végéig velünk lévő Úrba kapaszkodtak. Templomokon kívül és a templomokon belül juttatták ezt kifejezésre.
Hadd említsük meg, hogy templomainkban ekkor sokasodtak meg az oltárok, illetve a mellékoltárok, s azokat szépítették és díszítették, buzgó és tehetős emberek nemes szándékokra misealapítványokat tettek. Azért tömörültek vallási társulatokba a több áldozatra kész hívek, hogy legnagyobb kincsükkel, az oltáriszentséggel rendezett körmeneteket méltóságteljesebben szervezhessék meg. Engesztelésért és közbenjárásért végzett körmeneteik nemcsak demonstráló, amolyan mutatványos jellegűek voltak, az együttlét nemcsak erőt és bátorítást kölcsönzött, hanem lelki telítettségük segítségével le tudták győzni a mindennapi és a rendkívüli alkalmakkor adódott nehézségeket is. Középkori őseink erkölcseikben, sőt egész életvitelükben nem voltak különbek, jobbak, mint mi, de bűnbánati lelkületükben és az oltáriszentséghez való ragaszkodásukban felülmúltak bennünket.5 Amikor a történelem viharában népünk vallásilag megoszlott, elveszítette egységét és integráló erejét, katolikus őseink lelkiéletének középpontjában továbbra is az oltáriszentség állott. Igaz, hogy éppen Székelyudvarhelyen, ahol még az 1630-as népszámláláskor a katolikusok az összlakosság nagyobb százalékát tették ki, a hívek igénye és a fejedelmi törvények ellenére tilos volt a városon belül a szentmise bemutatása, a betlenfalvi pap csak a haldokló betegekhez vihette a szentkenetet és útravalóként az oltáriszentséget.6 Ha küzdelem árán is, de az udvarhelyi katolikusok ragaszkodtak az oltá-riszentséghez, az életet adó Krisztushoz. Krisztus tanítása szerint éltek, és Krisztussal kívántak meghalni.
A 17. század második felében enyhült a helyzet, a jezsuiták újbóli megjelenése szervezettebb keretet biztosított az udvarhelyi katolikusoknak. Többé nem kényszerültek szentmisére a szomszédos falvakba menni, mivel Sámbár Mátyás és jezsuita társai lehetővé tették, hogy Udvarhelyen saját templomukban ünnepelhessék az oltáriszentséget. 1827-ben Szepesy Ignác erdélyi püspök - egyházmegyei szinten - körlevélben kérte a plébánosokat, hogy úrnapját a lehető legünnepélyesebb formában üljék meg. A főpásztor kívánsága az volt, hogy a plébániák együtt ünnepeljenek, ne külön-külön. Az egyházmegye egyházközségei igyekeztek a püspöki kérelemnek eleget tenni, az oltáriszentség főünnepét tiszta lelkülettel, méltóságteljesen megülni. Mindezek ismeretében ma teljes elismeréssel állapíthatjuk meg, hogy a 180 évvel ezelőtti püspöki rendelkezés az egész egyházmegye területén csak itt, a székelyudvarhelyi főesperesi kerületben maradt fenn a gyakorlatban. A környék falvai, papjai és hívei együtt ünnepeltek és ünnepelnek. Ez az udvarhelyi kerület hagyományőrző sajátossága.7 Szent Jeromos a 4. század végén fogalmazott ekképp: minden egyes provinciának megvan a maga sajátossága, amellyel bizonyosan nem bír a másik.8 Mennyire igaz ez a megállapítás a székelyudvarhelyi körzetre! Szent büszkeség tölthet el ezért!
Tájainkon az oltáriszentség iránti tisztelet a 20. században csak fokozódott. Nem véletlenül! Mindnyájan tudjuk, hogy a különféle megpróbáltatások között fokozottabban szükségünk van segítségre, támaszra. Megpróbáltatások bőven adódtak a 20. században: világháborúk, békediktátumok, természeti katasztrófák, árvizek és szárazságok, családi tragédiák, tanügyi diszkriminációk, és egyéb jogtalanság és nyomorúság kijutott ennek a népnek. Érthető, hogy az ősök a legfőbb segítséghez, az oltáriszentségben jelen lévő Krisztushoz hűségesen ragaszkodtak, belőle táplálkoztak és lelki erőt nyertek a nehézségek elviseléséhez. A reményt keltő és erőt kölcsönző udvarhelyi közös úrnapi körmenet még a kommunista rezsim idején sem maradhatott el. Akkor a temető útjai nyújtottak lehetőséget a környékből nagy számban bezarándokoló jámbor híveknek. De jöttek, mert nekik nem a külső látvány volt a lényeges, hanem maga a szentség, a valóságosan jelen levő Krisztus imádása és megvallása. Hitvallás volt ez a javából! Ma nekünk sem lehet más indítékunk.
Az oltáriszentség titka rámutat az önfeláldozó emberi cselekedetek értékére is. Mindazt, amit Jézus a világ kiengesztelése végett végbevitt, nemcsak az elmúlt idők történetéből tudjuk, hanem a jelenben végbevitt művének, oltárainkon megjelenített keresztáldozatának erejéből is megtapasztaljuk és élvezhetjük. Ugyanakkor Krisztusnak az irántunk való szeretetből vállalt kereszthalála és feltámadása, amely az eukarisztia titkában valósággá lesz számunkra, hittel és reménnyel tölt el bennünket. Azt is sugallja: érdemes áldozatot hozni családjainkért és a szükséget szenvedő emberekért, érdemes a felebaráti szeretetet - az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit - mindennap gyakorolni. Mert mindezek a jó cselekedetek - Krisztus áldozatához kapcsolódva - nemcsak a földön termik meg a gyümölcsüket, hanem az örök életben is.
Amikor a millennium alkalmából egy kicsit belelapozgatunk az udvarhelyi főesperesség egyháztörténelmébe, ismételten hangoztatjuk: töltsön el szent büszkeség! Legyünk mélyen meggyőződve arról, hogy ezek a régi, dicső emlékek nem tűnnek el egyszer s mindenkorra, hanem új életre kelnek: megújulnak a jelenben és reményt kölcsönöznek a jövőnknek. Tartsuk kitüntető kötelességünknek, hogy a múlt - üdvtörténeti, egyháztörténelmi vagy történelmi - eseményeiről ne csak emlékezzünk, hanem tanúságot is tegyünk. Olyanformán, mint a húsvéti vacsorán az asztalfő. Tegyünk tanúságot krisztusi élettel régi és mégis mindig új hitünkről. Hitünk központja az eukarisztia. Nem dobhatjuk el ezt a nagy kincset, hanem ővele, őbenne és őáltala éljünk, és hétköznapi életünkkel is tanúskodjunk erről! Ne feledjük: ha honszerző őseink keresztényként telepedtek le, és népünk az eukarisztiából, Krisztusból élve napjainkig megmaradt, továbbélésünk és megmaradásunk meghatározó feltétele marad keresztényi életmódunk, helyesebben keresztényi önazonosságunk megőrzése. Elpogányosodva, a minden mindegy elvi hozzáállással felszívódunk és elveszünk.
Őseinktől kapott szent örökséget a maga tisztaságában őrizzük és adjuk tovább utódainknak. Krisztus ígérete lebegjen szemünk előtt: aki tanúságot tesz mellettem az emberek előtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai előtt (Lk 12,8). Ne féljünk! Életünk küzdelme során nem vagyunk egyedül: Krisztus velünk van az oltáriszentségben, aki él és uralkodik örökkön örökké!
Jézus Krisztus szeretetének érzékeltetésére következzék egy szemléletes példa. Az első világháború idején történt egy Elzász vidéki falucskában. (Elzász területi hovatartozása kissé hasonlít Erdélyéhez, hol Németországhoz, hol Franciaországhoz tartozott. Ma a franciáké.) A falu éppen ekkor cserélt gazdát. Egy fiatalasszonyra és két kis gyermekére a börtön várt, mert férje ellenzéki volt. Minthogy nem tudott idejében elmenekülni, elbújt, próbálta menteni a maga és gyermekei életét. Már egy teljes napot töltött rettegésben, amikor a következő éjszaka kinyílt rejtekhelyének ajtaja, és szomszédasszonya, Nathalie lépett be. Nevén szólította, és közölte: „Fölfedeztek téged, ma éjszaka eljönnek, hogy agyonlőjenek. El kell tűnnöd." Az édesanya gyermekeire nézett, és kétségbeesve rebegte: „Hová mehetnék? Ugyan hová tűnhetnék el csecsemőimmel? Bármerre megyünk, utolérnek és elfognak bennünket." Nathalie derűsen ennyit mondott: „Nem fognak utánad menni, mert én itt maradok helyetted." Az anya viszont így felelt: „Igen? Akkor téged fognak agyonlőni." Nathalie válaszolt: „Igen, de nekem nincs gyermekem. Neked el kell menned." Az édesanya gyermekeivel elmenekült, Nathaliet főbe lőtték. Meghalt egy fiatal édesanya helyett, s még az sem adatott meg neki, hogy tudomást szerezzen azok megmeneküléséről, akikért feláldozta életét. Példánk nem tökéletes, de nagyszerűen szemlélteti Krisztus értünk hozott áldozatának értékét, továbbá azt, mennyire tőlünk függ a nagy ajándékból való részesedés. Jézus nem tudta előre az emberiség hozzáállását, hiszen ez a vacsorán megalapított újszövetségi papság által valósulhat meg. Az apostolok gondoskodtak is, hogy a Krisztustól kapott papi hatalmat kézfeltétel által továbbadják. Tehát csak az apostolokra visszavezethető hatalommal rendelkező papság jelenítheti meg érvényesen Krisztus keresztáldozatát.
(A Székelyudvarhelyen 2009. június 11-én elhangzott beszéd szerkesztett változata)
Jegyzetek
1 Gaudentius bresciai püspök (T410), Az Újszövetség ránk hagyott áldozata. Tract. 2: CSEL 68, 30-32, magyar nyelven l. Az imaórák liturgiája II, 556.
2 Vö. Braunsteiner, Gloria, A megélt hit fejlődése a liturgiában. Com-munio 2008/1-2. 49.
3 Gaudentius, Tract. 2: CSEL 68, 30-32, magyar nyelven l. Az imaórák liturgiája II, 557.
4 Vö. Benkő Elek, A székelyek betelepülése Erdélyben. In: Történelmünk a Duna-medencében. Polis, Kolozsvár-Temesvár 1998, 54-61.; uő. Az ómagyar nyelv tanúságtétele. 74-79.; Erdélyi László, Ősfoglaló-e a székely? Erdélyi Tudósító XV. (1932) 732-742.; Benkő Lóránd, Adalékok a székelyek korai történethez. Új Erdélyi Múzeum. Budapest, I/1-2. (1990) 121.; Kristó Gyula, A székelyek eredete. Balassi Kiadó, Budapest 2002.
5 Pásztor Lajos, A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia munkaközösség. Budapest 2000. 38.
6 L. EOE IX. 107., Szabó Károly, Az udvarhelyi plébánia. In: Veszely: Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. 394-396.
7 Érseki Levéltár, 1527. június 11-én kelt püspöki körlevél.
8 Szent Jeromos, Paula és Eustochium levele Marcellához, 46, 9. In: Levelek I. Szenzár Kiadó, Budapest 2005, 159.
