Váradi Éva
aZ ERDÉLYI PIARISTA REND
ÉS AZ 1948-AS RENDSZERVÁLTÁS
Az 1945-1947 közötti időszakban a kommunista párt mindent megtett, hogy megismerje a román állam és a Vatikán között létező viszonyt, hogy aztán majd 1948-ban az általuk károsnak és veszélyesnek tartott egyházat engedelmes eszközzé redukálja, és kezdetét vegye a kommunista rendszer berendezkedése. A következő években a kommunista állam minden vallásos tevékenységet megpróbált ellenőrzés alatt tartani az elnyomó szerveken és a közigazgatáson keresztül, amelyet a párt helyi vezetői és az egyházak vezetői képviseltek.1
A római katolikus egyház vezetői azonban nem voltak hajlandóak alávetni magukat az állami kényszernek. A pártállam csak a „törvényes" úton hozott intézkedésekkel tudta az egyházat megtörni. Az 1948. áprilisi kommunista alkotmány és az augusztus 4-én elfogadott kultusztörvény megszüntette a felekezeti iskolákat, és beleszóltak az egyház önállóságába. Az új rendszer célja a kommunista eszmék terjesztése mellett az „új emberré" való átnevelés volt. Az egyház azonban pontosan azokat az eszméket képviselte, amelyek ellen a kommunisták harcoltak, így a pártállam számára természetes volt, hogy az egyház akadályt képvisel, amelyet csak törvényes keretek között lehet megoldani. Így a probléma megoldásához több irányból fogtak hozzá. Egyrészt felvették a kapcsolatot az egyház vezetőivel, tőlük különböző jelentéseket és statisztikákat követeltek, amelyekből hűen tükröződjék az egyház és tagjainak valós helyzete, vagyis a fennhatóságuk alá tartozó plébániákra, szerzetesrendekre, kongregációk tagjaira, azok foglalkozására, korukra vonatkozó adatok, majd a törvény erejével igyekeztek ellehetetleníteni létezésüket. Így általános képet nyertek az egyház belső megszervezéséről és tagjairól. Másrészt a Vatikánnal való kapcsolatnak megpróbáltak véget vetni úgy, hogy a pápai nunciusok tevékenységét megakadályozták, majd különböző okokra hivatkozva kiutasították őket az országból, mint ahogy Andrea Cassulo pápai nunciust 1946-ban, Gerald Patrick O'Hara pápai régens nun-ciust 1950. július 4-én kiutasították, két nap múlva pedig felszámolták a nun-ciatúrát.2 Az utolsó lépés a kommunista kormány részéről a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolatok egyoldalú felmondása volt 1948. július 17-én. A konkordátumot annak a 19. cikkelye miatt (is) mondta fel a kommunista hatalom, mert az elismerte a katolikus egyház szerepét az iskolák fenntartásában. Ez azonban nyílt ellentétben állt a kommunista alkotmány 27-es cikkelyével, amely államosította az egész tanügyet3 és kimondta, hogy „Egyetlen vallásfelekezet, vallásos társulat vagy közösség sem nyithat vagy tarthat fenn általános jellegű tanintézetet, hanem csak a vallásgyakorlat személyzetét kiképző különleges iskolákat, állami ellenőrzés alatt".4 A római katolikus egyháztól 468 oktatási intézményt vettek el.5
A püspökök azonban egyházi vezetőkként nem voltak hajlandóak szerepet vállalni ebben az új, kommunista irányú és istentagadó népnevelésben. Tiltakozásuknak a romániai katolikus püspökök 1948 márciusában közösen adtak hangot.6 Ellenállásukra az önkény gyorsan, megszervezett módon válaszolt: Márton Áron gyulafehérvári püspököt 1949. jún. 21-én,7 Pacha Ágoston temesvári püspököt 1950. július 18-án8 és Scheffler János szatmári püspököt 1952. március 18-án tartóztatták le.9
A tanügy államosítása a kommunista rendszer számára az első kihívást jelentette.10 A történelmi egyházak és az ezek által fenntartott hitvallásos iskolák jelentették a leghatékonyabb akadályt a szovjet minta alapján szerveződő állam számára.11 Romániában a helyzetet bonyolította az is, hogy a felekezet valamilyen szinten a nemzetiséghez is kötődött, így egyszerre nemcsak a felekezeteket, hanem a nemzetiségeket is sikerült elhallgattatni. A görög katolikus egyházat megszüntették, képviselőit elhallgattatták, a többi felekezet kiemelkedő képviselőire pedig, akik felemelték szavukat az elnyomás ellen, úgyszintén megfélemlítés és börtön várt.
A szerzetesrendek által fenntartott iskolák sorsa megpecsételődött 1948-ban. Az intézkedések hatálya a piarista rendre (Ordo Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum)12 és az általuk fenntartott oktatási intézményekre is kiterjedt.
A huszadik századi Erdélyben négy piarista rendház működése volt folyamatos: Kolozsváron, Nagykárolyban, Máramarosszigeten és Temesváron. Szervezési szempontból kiemelendő, hogy a négy rendház a Szentszék 3505-1921 számú rendelete alapján 1921-ben viceprovinciává, 1925 júniusában pedig a Szentszék jóváhagyásával, a rend generálisának 164-1925 számú dekrétuma alapján önálló rendtartománnyá szerveződött. A piarista rend generálisa a 388-1940 számú rendeletével a magyar rendtartomány főnökének hatáskörét kiterjesztette (a II. bécsi döntés után), és megbízott minőségben rábízta a három észak-erdélyi rendház (Kolozsvár, Máramarossziget és Nagykároly) vezetését is. A második világháború befejeződése után a politikai határok módosulása folytán a négy rendház ismét egy rendtartományt (provinciát) alkotott.
A rendtartományt 1946 óta dr. Biró Vencel vezette13 mint a rendtartomány főnöke (provincialis), ebben két asszisztense, Cservény Albin és Aubermann Péter piaristák voltak segítségére. Változást ebben a rendi generális 3511949. számú leirata hozott, amelyben Aubermann Péter helyébe Erdély Istvánt nevezte ki rendi asszisztensnek.14
A rendházak iskoláiban szerzetestanárok és világiak tanítottak. A szerzetestanárok kettős egyetemi képzéssel rendelkeztek, az egyik szak a teológia volt, aminek elsajátítása után egy másik tudományágban való elmélyülésre került sor. Az itt megszerzett tudást később az iskolákban hasznosították. A szegényebb diákok oktatását és sorsuk alakítását különböző alapítványok segítették a történelem folyamán.
Az 1948. évi totalitárius intézkedések az Erdélyben tevékenykedő piaristákat és az általuk vezetett iskolákat teljesen kiszolgáltatták, intézményi életüket felforgatták és korábbi jellegüket megszüntették. Az államhatalom a rendházakra vonatkozó, záros határidővel igényelt dokumentációból pontosan felmérhette a rendházak helyzetét, személyzetüket, anyagi és szellemi életüket, azt is, hogy ellenállásra a szerzetesek részéről nem kell számítania. Tiltakozásul sokat nem tehettek, de mind dr. Biró Vencel rendfőnök, mind a házfőnökök külön-külön, a püspökök és Gerald Patrick O'Hara pápai nuncius15 is tiltakoztak a kommunista hatóságok előtt a sorra kerülő államosítás ellen. Tiltakozásaiknak írásban adtak hangot; a rendház képviselői és a püspökök Bukarestben is megfordultak, ahonnan miniszteri ígéretekkel tértek haza, amelyeket azonban a kommunista hatalom sohasem szándékozott beváltani.
A helyzet összetettségét mutatja az is, hogy a piarista iskolák egy része önfenntartó volt, mint a máramarosszigeti, a nagykárolyi és a temesvári, míg a kolozsvári rendház, illetve iskola fenntartását az Erdélyi Római Katolikus Státus (1932 után a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsa)16 vállalta fel. Az államhatalom előtt ez sem jelentett akadályt. Hozzátesszük ehhez, hogy a máramarosszigeti és a nagykárolyi rendház iskoláiban az 1920-as években román tannyelvű líceumoknak kellett működniük (Máramarosszigeten 1920. augusztus 25-től, Nagykárolyban 1923. június 11-től), de mindkettő az 1940-48. közötti években magyar tannyelvű líceumot működtetett, ahol piarista szerzetesek és világi tanárok is tanítottak.
Az iskolákban a szerzetestanárok mellett világiak is működtek, ezzel a társadalomhoz fűződő kötelékeket erősítették. A szerzetesek közül többen az 1948-ban bekövetkezett változások után az állami keretek közötti tanítást vállalták. A piarista iskolák hathatós tanítási módszereiről és sikereiről sokat elárulnak azok az adatok, amelyek az utolsó, az államosítás előtti, 1947-1948-as tanévben beiratkozott diákok létszámára vonatkoznak: Temesváron 478, Máramarosszigeten 313, Nagykárolyban 729, Kolozsváron 474 tanuló jelentkezett.17 A szerzetesek esetében sokatmondó, ha megemlítjük az általuk a rendházban, illetve az iskolában betöltött szerepeket és azokat a tantárgyakat, amelyeket az iskolában tanítottak. A kolozsvári rendházban tevékenykedett dr. Simon Tamás, aki filozófiában szerzett doktori diplomát, házfőnökként a kolozsvári piarista rendházat vezette, tantárgyai pedig az egyetemes történelem és latin nyelv voltak. Uitz Mátyás házi másodfőnökként tevékenykedett a rendházban, az iskolában pedig latin és német nyelvet oktatott.
Visegrádi Lajos exprovinciális magyar és latin nyelvre szakosodott. Cservény Albin asszisztens mennyiségtant és természettant tanított, Denderle József bölcseletdoktor az egyetemes és román történelemnek és földrajznak volt kiváló ismerője, Szennai Sándor a rendi növendékek prefektusa, Mikó Gábor jogból doktorált, az iskolában pedig magyar és román nyelvet, illetve filozófiát tanított. Simon István magyar irodalmat, magyar és latin nyelvet oktatott. Még ebben az évben, a rend és az egyházak számára is nehéz miliőben is, a rendbe való bekapcsolódás a piarista rend továbbélését jelentette Uhár József III. éves, Mihályfi Nándor I. éves diákokon keresztül. A rendtagok létszáma tíz volt. 1948-ban a rendházban tartózkodott a kiváló történész, dr. Balanyi György, aki a kolozsvári egyetemen az egyetemes történelem tanára, a Szent István Akadémia rendes, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt.
A máramarosszigeti házban fejtette ki oktatói-nevelői tevékenységét Kádár József házfőnök, aki földrajzot és természetrajzot is tanított, Kolla János házi másodfőnök, aki az intézmény hitoktatója volt, Szemes Ferenc, aki meny-nyiségtant és természettant tanított, Börzsei Márton bölcseletdoktor, aki latin és görög nyelvet, valamint Czika László, aki történelmet és földrajzot tanított. A létszám öt fő volt.
Nagykárolyt neves iskolaközponttá a piarista rend tette. A rendház főnöke Zernye József volt, a hittudományok doktora és a novíciusok magisztere. Kovács Béla látta el a házi másodfőnök szerepét, ő román és német nyelvet tanított. Raszga István román és francia nyelvet oktatott, Gyulai László a hittudományok doktora volt, Kálmán András magyar és latin nyelvet, Való Ferenc pedig magyar és francia nyelvet tanított. Nagykárolyban működött a noviciátus, Sztupár Sándorral és Ráduly Endrével; itt összesen nyolc személy tevékenykedett.
Az erdélyi iskolai és vallási élet szerves részét képezte a temesvári piarista rendház, amelynek házfőnöke Komlósi András volt, aki földrajzot és természetrajzot tanított. A házi másodfőnök a latin és görög nyelvet oktató Dutschák András volt. Itt tevékenykedett Panyik-Tóth Lajos exprovinciális is, aki latin és görög nyelvet tanított, Nagy Aurél, akinek szaktárgyai a latin és görög nyelv voltak. Wolf János mennyiségtant és természettant, Csopoti Lajos magyar és latin nyelvet, Blédy Lajos latin és görög nyelvet, Erdély István asszisztens pedig román nyelvet és filozófiát tanított. A temesvári rendházban és iskolában tevékenykedett Mertz Károly, aki magyar nyelvet, román irodalmat és történelmet tanított, Aubermann Péter, aki francia, német és latin nyelvet, valamint Princzinger István, aki földrajzot és természetrajzot tanított. Itt összesen 11 rendtag tevékenykedett az államosítás előtt.
A rendtartományon kívül tartózkodott átmenetileg Gallov József, a hittudományok doktora címének elnyerése érdekében. A felsoroltakon kívül ugyan a magyar rendtartomány tagjai voltak, de Erdélyben tevékenykedtek 1948-ban is: dr. Balanyi György, Szennai Sándor, Kolla János, Szemes Ferenc, dr. Börzsei Márton, dr. Gyulai László.18
Időrendben az állami önkény először a temesvári iskolát és rendházat foglalta le minden jogi alap nélkül, bár az alkotmányt is csak április 13-án fogadta el a törvényhozás. 1948. január 5-én a temesvári házfőnökségnél a helyi hatalmi szervek képviselői rendőri kísérettel jelentek meg és Komlósi András házfőnök, illetve a rendtagok tudomására hozták, hogy egy városi (illetve megyei) gyűlés (1947. december 30-án) határozata értelmében az épület iskolai részét 1948. január 8-ig el kell hagyniuk, mert azt a helybeli Műegyetem részére lefoglalták. Hiábavaló volt a rendfőnök, a püspök, és a pápai nuncius tiltakozása, a helyzet változatlan maradt. 1948. június 22-én a rendházat is lefoglalták az egyetem könyvtárának, a szerzeteseknek pedig csak egy-egy szobát hagytak meg, valamint a konyhát és a mellékhelyiségeket. Mind a két foglalás hivatalos okmányok nélkül, rendőri segédlettel tör-tént.19 A minisztérium ezek után a július 1-én kelt 166.369-1948. számú leiratban felszólította az igazgatóságot,20 hogy leltározzák fel az ingó és ingatlan vagyont, amely ellen tiltakoztak a helyi fórumoknál, de végül elkészítették és beterjesztették. Ez sem jelentett végleges állapotot, mert az Ifjúsági Központ vezetősége magának követelte a templom felőli földszinti részt, amelyből aztán állandó zaklatások után július 24-én21 az általuk odavezényelt „ifjúság" révén erőszakkal kilakoltatta a szerzeteseket. Nem tehettek mást a szerzetesek, az emeleti részbe húzódtak, remélve, hogy a zaklatás véget ért. 1948. augusztus 3-án, az államosítási törvény megjelenését követően a piaristákat felszólították, hogy hagyják el a házat, mert most már ez is az állam tulajdonává vált.
Nagykárolyban a temesvárihoz hasonló módon mentek végbe az események: az iskolát és bentlakást 1948. július 25-27. között államosították, és a rendi kormányzat hivatalosan kinevezett vezetőit eltávolítva, Récsei Tibort helyezték azok élére. A hatóságok emberei átvették az ingó és ingatlan vagyont, amelyekről leltárt is készítettek.22
Bár a helyzet napról napra súlyosbodott, a piarista rend továbbra is kiállt azok mellett az értékek mellett, amelyeket képviselt, sőt megpróbálta megoldani egyik legnagyobb és legégetőbb problémáját is, az utánpótlás kérdését. Ezt azokból a felhívásokból ismerjük, amelyekben tudatták a felvételhez szükséges feltételeket és elvárásokat.23
Máramarosszigeten július 26-án délben megjelent az igazgatói irodában a tanfelügyelőség nevében a helybeli tanfelügyelő és Török János, az iskola Szovjetunióból abban az időben hazatért tanára. Felmutatták megbízólevelüket arra vonatkozólag, hogy az iskolát és annak tartozékait azonnal át kell adni Török János ideiglenesen megbízott igazgatónak, aki további intézkedésekig az ügyeket vezetni fogja, és aki megkezdte az iskola hivatalos átvételét. A tanfelügyelő szerint a rendházat is leltározni kell, amely ellen Kádár József házfőnök azzal tiltakozott, hogy az nem tartozik és nem tartozott az iskolához, de újabb intézkedések következtében, bár külön leltárral, de az is megtörtént. A jegyzőkönyvekbe bevezették a rendház leltárát is, amely magába foglalta az épületet, a szobákban található és a ház tulajdonát képező bútorokkal együtt.24
Kolozsváron a rendfőnök nagy aggodalommal figyelte az eseményeket, a püspök és nuncius segítségét próbálta igénybe venni. A minisztériumba tiltakozó leveleket küldött, azonban próbálkozásai nem jártak sikerrel.
A kolozsvári volt az utolsó piarista iskola, amelyet államosítottak. A megfélemlítés és a zaklatás már korábban elkezdődött, és március 25-én éjjel dr. Biró Vencel rendfőnököt a helybeli állambiztonsági rendőrség őrizetbe vette, ahonnan április 8-án a kórházba szállították át. A rendfőnököt meghurcoltatását követően, április 25-én, Szent György napján helyezték szabadlábra.25
Augusztus 3-án jelent meg a felekezeti iskolák államosításáról szóló törvény. Ugyanaznap reggel a megbízott ideiglenes igazgató megjelent dr. Simon Tamás gimnáziumi igazgató lakásán és közölte, hogy haladéktalanul adja át az intézetet. Bár a gimnázium épülete az összes ingóságokkal együtt a gyulafehérvári püspökség tulajdonát képezte, s az ezekkel kapcsolatos intézkedési jog csak a püspökséget illette, az államosítás mégis megtörtént. Ugyanez a sors várt a Lyceum-könyvtárra is, amely 65 000 kötetével egyike volt Erdély leggazdagabb könyvtárainak. Dr. Papp Béla könyvtáros csak írásos tiltakozással adta azt át. Kifejtette, hogy a Lyceum-könyvtár több évszázada a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsának a tulajdona, és hogy a gimnázium csak a működéséhez szükséges helyiségeket biztosította.26 Az önkény pár óra alatt megszüntette a nagy múltra visszatekintő és Erdélynek nemzedékeken keresztül értelmiséget szolgáltató Piarista Főgimnáziumot.
A gimnázium államosításával egy időben államosították a bentlakást és a rendházat is. Délben az államosítást végrehajtó bizottság megjelent a rendházban, amelyben a paptanárok lakásai voltak, és amely úgyszintén a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsának tulajdonát képezte, és amelyet csak egy ajtó választott el a líceumtól. A rend képviselői hangsúlyozták, hogy az épület fennállása óta rendházként szolgált, és a rend az Egyházmegyei Tanáccsal kötött szerződése alapján használhatja. A rendházat dr. Simon Tamás igazgatónak és dr. Denderle Józsefnek kellett átadniuk.27 Szeptember közepén megkezdődött a piaristáknak a rendházból való fokozatos kiszorítása, amely végül is a rendház teljes elhagyására kényszerítette a szerzeteseket. Szeptember végén a rendházba költözött a tanári szakszervezet, s a fenti részen három szobát foglalt el; ugyancsak itt foglalt magának szobát a diákotthon igazgatója is. Október 1-én Simon Tamás házfőnök az állam hivatalos képviselőjével lakbérleti szerződést kötött az épület rendtársak által lakott részével kapcsolatosan. Az Egyetem utca 7-9. szám alatti épületben a kápolnára, a könyvtárra, a nővérek lakására, az étkező teremre és az I. emeleti klauzúrában tíz szobára, egy fürdőre és mellékhelyiségekre vonatkozott a szerződés. Az évi bért 35 728 lejben határozták meg azokért a helyiségekért, amelyek az 1948. augusztus 3-án életbe lépett tanügyi törvény előtt sajátjukként kezeltek, és amelyeket törvényes keret nélkül államosítottak. A törvény ugyanis csak az iskolák ingatlan és ingó vagyonára vonatkozott, és nem említette a szerzetesek lakását, valamint ingó és ingatlan vagyonát, a katolikus kegytárgyakat. Márton Áron püspök felhívta a rendházak főnökeinek figyelmét, hogy amennyiben a helyzet megengedi, az utóbbiakat ne vegyék fel az iskolai és intézeti leltárba, vagy legalább elkülönítve leltározzák, hivatkozva azoknak kultuszt szolgáló jellegére.28 Sok esetben a hatalom képviselői ezt nem vették figyelembe. A rendtagok egy emberként abban reménykedtek, hogy a megkötött szerződés alapján 1949. április 1-ig a rendházban maradhatnak.
November elején újabb felszólítást kaptak, hogy a klauzúrán belüli részből még három szobát adjanak át az ideköltöző kórház részére; november 5-8. között a klauzúrát beljebb vonták, a kért szobákat átadták.
November 24-én a kultuszminisztérium 41622. számú rendelete úgy intézkedett, hogy az összes kegyesrendi szerzetes legkésőbb december 10-ig át kell költöznie a minoriták nagyenyedi rendházába.29 Simon Tamás házfőnök, majd dr. Biró Vencel rendfőnök és Cservény Albin asszisztens Bukarestbe utaztak, a minisztertől a rendelet felfüggesztését kérték; kedvező ígérettel tértek vissza.
November 30-án a görögkeleti egyház és a hatóságok képviselőiből álló bizottság jelent meg a piaristák templomában s kérte a templom átadását az ortodox egyház részére; a templom összes kulcsait magukhoz vették, és ezzel megszűnt a piaristák számára a saját templomukban való további működés.30 December folyamán a közoktatásügyi minisztérium a rendház államosított épületét teljes egészében átadta a Bolyai Tudományegyetemnek diákotthon céljára; így a rendházban való maradás is egyre inkább lehetetlenné vált. 1949. február 16-án kelt 4079. számú miniszteri rendelet a nagykárolyi házat jelölte ki a rend központjául.31 A lelkészi beosztás nélküli rendtagok a rendelet értelmében a nagykárolyi házban kellett volna elhelyezést nyerjenek; de anyagi és technikai okokból a piaristák nem tudtak Nagykárolyba utazni. Erre azért sem kerülhetett sor, mert az 1949. augusztus 1-én kelt miniszteri rendelet minden szerzetesrend működését megszüntette. A rend összes ingatlanjait és ingóságait államosították, azokat a helyi néptanácsok kezelésébe utalták.
A helyzet egyre komolyabbra fordulásával dr. Biró Vencel rendfőnök 1948-ban, a temesvári Pacha Ágoston, a szatmári Scheffler János, illetve Márton Áron gyulafehérvári püspököktől próbált segítséget kérni a piaristák elhelyezésére. Így a püspökök közreműködésével és hathatós segítségével próbálta elkerülni, hogy a szerzeteseket a hatóságok elképzeléseinek megfelelően Nagyenyeden, majd pedig Nagykárolyban gyűjtsék össze. Ezeknek az előzetes tárgyalásoknak köszönhetően, a szerzetesrendek betiltása után, a piaristák az illető egyházmegyék területén lelkipásztorokként vagy pedig állami intézmények tanáraiként folytatták nem is kevés eredménnyel és haszonnal járó munkájukat.
A következőkben a piarista paptanárok tevékenységét fogjuk bemutatni az államosítást követő években.
Ismert az a tény, hogy az Erdélyben tevékenykedő püspökök: Pacha Ágoston, Scheffler János, illetve Márton Áron püspökök dr. Biró Vencel kérésének eleget téve a szerzeteseket már 1948-ban egyházmegyéik különböző plébániáira osztották be. A pártállam azonban nem elégedett meg ennyivel; a minisztertanács július 29-én tartott gyűlése elhatározta, hogy minden volt rendtagnak záros határidővel nyilatkozatban kell bejelenteni, hol dolgozik, milyen tisztséget tölt be, függetlenül attól, hogy papként vagy állami intézményekben tanárként dolgozik, illetve személyes adatokat is közölni kellett. Az adatgyűjtés és az ellenőrzés a megfélemlítés eszközeként szolgált.
Márton Áron a gyulafehérvári egyházmegye szolgálatába vette a kegyesrend tagjait, így gondoskodva megélhetésükről és hivatásuk teljesítéséről. Dr. Biró Vencel tartományfőnök, aki az 1948-1949. tanévben egyetemi tanárként vonult nyugdíjba, a kolozsvári plébánián kapott lakást és ugyanott gyóntatott és misézett. Exprovinciálisként továbbra is figyelemmel kísérte és lehetőségeihez mérten megpróbálta egyengetni rendtársainak sorsát 1962-ben bekövetkezett haláláig. Simon Tamás házfőnök kezdetben püspöki kinevezés alapján Kolozsvár-Kerekdombon és Kardosfalván szolgált, innen 1951-ben Aradra került káplánnak, majd 1954-től Kolozsváron kezdetben a ferences és piarista templomok rektoraként, majd a Piarista templom gondnokaként tevékenykedett 1990-ben bekövetkezett haláláig.32 Cservény Albin kezdetben a Ferenc-rendiek kolozsvári templomában misézett, idővel aztán vasárnaponként és ünnepnapokon Kardosfalván vagy a kolozsvári Bulgária-telepen szolgált. Az 1960-as években a gyulafehérvári római katolikus kántoriskolában számtant és fizikát tanított.33 Szennai Sándor a kolozsvári központi plébánián püspöki kinevezés alapján hittanárként működött és pasztorációs munkát is végzett. 1950-től Kecskeméten kezdetben tanárként, majd kántorként szolgál, 1984-ben bekövetkezett haláláig.34 Simon István kezdetben a Jobbágy utcai lelkészséget vezette a kinevezett lelkész megérkezéséig, majd káplánként működött. Áprilistól kezdve az 583-1949. számú püspöki átirat értelmében Marosillyén és Dobrán tevékenykedett a beteg plébános mellett, plébá-nosi teendőket végezve,35 majd Homoródremete és Vajdahunyad következett. 1957-ben visszakerült Kolozsvárra, a monostori plébániára, két év múlva pedig már Mócson szolgált. 1969-től a püspöki kisszemináriumban kezdetben magyar, majd latin nyelvet tanított.36 Az 1980-as években ismét Kolozsváron a Piarista templomban szolgált 1995-ben bekövetkezett haláláig. Visegrádi Lajos 1952-ben bekövetkezett haláláig nyugdíjasként is aktív szerepet vállalt, így a brétfűi házból járt az kolozsvár-írisz-telepi templomba misézni, vasárnap és ünnepnap Kardosfalván vagy a Bulgária-telepen szolgált. Uitz Mátyás az államosítást követően nyugdíjasként a brétfűi házból járt Visegrádi Lajossal misézni, idővel pedig a ferencesek kolozsvári templomában is szolgált 1962-ben bekövetkezett haláláig.37
Az 1948-as államosítás után Scheffler János szatmári püspök, majd utódai gondoskodtak a szatmári egyházmegye szolgálatába vett kegyesrendiekről, hogy hivatásukat teljesíthessék a megromlott körülmények ellenére is.38
Dr. Börzsei Márton az 1262-1948. számú püspöki kinevezéssel Mára-marosszigeten kezdte el segédlelkészi tevékenységét, majd Hosszúmező, Szinérváralja és Nagyilva következett, ahol lelkészként szolgált 1955-ig, utóbb Harasztoson, Marosillyén, Nyárádsellyén tevékenykedett 1956-ig. Görgényszentimrén plébánosként szolgált 1957-től 1979-ig. Politikai nézetei miatt 1965-1966 között felfüggesztették papi működését.39
Az 1948-as államosítást követően Szemes (Szépacher) Ferenc is Mára-marosszigeten, a 883-1948-as számú püspöki kinevezés alapján segédlelkészként tevékenykedett 1952-ig, amikor államellenes tevékenység ürügyén 1952-1955 között kényszermunkára vitték a Duna-Fekete-tenger csatornához. Miután hazatért, 1956-1958 között Máramarosszigeten segédlelkész volt, majd 1959-1967 között Alsóhomoródon szolgált, 1968-1969 között Rónaszéken volt plébános. 1970-1976 között Kecskeméten a diákotthon kisegítő könyvelőjeként dolgozott, majd Budapesten élt 1978-ban bekövetkezett haláláig.40 Kolla János az 1112-1948. számú kinevezés alapján Máramarosszigeten hitoktatóként működött, káplánként tevékenykedett 1949-ben Felsővisón, majd Rónaszéken 1986-ban bekövetkezett haláláig.41
Nagykárolyban dr. Gyulai László lelkészként, Kálmán (Ruscsák) András pedig segédlelkészként, Kovács Béla kisegítő lelkészként működött. Raszga István kezdetben a Salvator plébánián segédlelkészként, majd a Szentlélek plébánián szolgált 1978-ban bekövetkezett haláláig.42 Dr. Zernye (Vénig) József kisegítő lelkészi minőségben teljesített szolgálatot 1985-ben bekövetkezett haláláig.43
Való (Waldmann) Ferencet az államosítást követően Gilvácsba nevezték ki helyettes lelkésznek, majd Mezőpetriben, Nagymajtényban 1949-1951 között plébánosként szolgált, 1951-1957 között Kaplonyban, 1957-1964 között Csomaközben volt kinevezett segédlelkész, 1964-től a nagybányai Szentháromság plébánián tevékenykedett. 1966-ban áthelyeztette magát a temesvári egyházmegyébe, ahol kezdetben Székudvaron, Zimándújfaluban, Mikelakán, 1980-tól pedig a temesvári piarista templomban szolgált 2005-ben bekövetkezett haláláig.44
Az államosítást követően Czika Lászlót Krasznabéltekre helyezték segédlelkészként, amit Imecsfalva, Szentgyörgy, Kézdialmás, Szászrégen, Csíkszereda követett. 1951-től Bálványosváralján, Sepsikőrőspatakon, Gelencén és később Katolnán is tevékenykedett. Kádár József Borsabányán helyettes lelkészként tevékenykedett a 884-1948. számú kinevezés alapján. Bár az általuk vezetett iskolákat megszüntették, a piaristák a templomban foglalkoztak az ifjúság hitoktatásával, korosztályok szerint.45
Pacha Ágoston temesvári püspök szintén pasztorációs tevékenységgel bízta meg a piaristákat. Komlósi András Óteleken jelentős magyar közösség plébánosaként szolgált 1954-ben bekövetkezett haláláig, Dutschák András Perkoszován volt plébános 1956-ban bekövetkezett haláláig. Wolf János Buziásra volt helyezve, Blédy Lajos kezdetben a freidorfi plébánián szolgált, majd Márton Áron kérésére a gyulafehérvári kántoriskolában latin nyelvet tanított 1955-tel kezdődően. Erdély Istvánt a temesvári piarista templom lelkészének nevezték ki, segítségére Csopoti Lajost küldte a püspökség. Csopoti Lajos később párhuzamosan a gyárvárosi plébánián is szolgált, és egy temesvári útépítő munkatelepen hivatalnokként is dolgozott. Később kérte a boicai plébánia vezetését, amelyet 1971-ben bekövetkezett haláláig vezetett.46
Az államosítást követően Temesváron két idős rendtagnak, Panyik-Tóth Lajosnak és Nagy Aurélnak volt kérdéses a helyzete,47 mert a kommunista hatalom a nyugdíjas rendtagokat a nagykárolyi plébániára akarta csoportosítani. Panyik-Tóth Lajos exprovinciális helyzete 1949 februárjában oldódott meg úgy, hogy a szabadfalui plébánia befogadta, majd 1955-ben bekövetkezett haláláig a freidorfi plébánián gondozták. Nagy Aurélt egy erzsébetvárosi család vette gondozásba.48
Azok a rendtagok, akik az egyház keretei között maradtak, az államosítást követő években pasztorációs tevékenységet fejtettek ki, amely nemcsak a lelkipásztori teendők elvégzésére korlátozódott, hanem az illető plébániákon felvállalták az ifjúság lelki vezetését is hittanórák keretei között, illetve a felnőttek hitoktatását is, amely fellendítette a hitéletet, de a közösségi összetartozást is erősítette vallásos és nemzeti szempontból.
Felhasznált irodalom Forrásanyag
EKS - Erdélyi Római Katolikus Státus Levéltára
VII/1. a., 3. doboz, Piarista rendtart. Kolozsvári Historia Domus 1921-1948
VII/1. b., 8. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok; 1942-1946
VII/1. b., 9. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok; 1947-1948
VII/1. b., 10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok; 1949 és 1956, 1957, 1959
R.Á.L. Tem. - Román Állami Levéltár, Temes megyei, Temesvári Levéltára
fond: Liceul particular piarist (21), dosar: 119/C. 1941-1949, Cronica de inregistrare 1941/42
Szakirodalom
Acord, közölte a Monitorul Oficial, 180 sz., 1932. VIII. 3.
1948-as Alkotmány, 1948, I., nr. 87, 1948. április 13.
Catalogus Religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666-1997, szerk. Koltai András, Budapest 1998
Comisia Prezidentialá Pentru Analiza Dictaturii Comuniste din Románia, Raport final, Bucuresti 2006
Episcopul, Hitler si Securitatea. Procesul Stalinist impotriva "spionilor Vaticanului" din Románia, szerk. William Totok, Polirom, Iasi 2008
Gaal György, Iskolánk története, in Tiltott évkönyv, Kolozsvár 1990
Holló László, Requiem a hitvallásos iskolákért, Keresztény Szó, XX. évfolyam, 4. szám, 2009. április A kolozsvári piarista öregdiákok emlékkönyve, Kolozsvár 1992
Márton Áron írásai és beszédei I., Gyulafehérvár 1996
Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993
Marton József, Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900-1990), Presa Universitară Clujeană /Kolozsvári Egyetemi Kiadó 2008 Nóda Mózes, Biserica Romano-Catolica din Transilvania in perioada
interbelica, Editura Stúdium, Cluj-Napoca 2008
Puskely Mária, Szerzetesek, Székesfehérvár 1990
La Romania e la Santa Sede. Documenti diplomatici, Libreria Editrice Vaticana 2000
Partidul, Securitatea si Cultele 1945-1989, szerk. Adrian Nicolae Petcu, Editura Nemira, Bucuresti 2005
Románia-Vatican. Relatii diplomatice. I. 1920-1950, Editura
Enciclopedicá, Bucuresti 2003
Sas Péter, Az erdélyi római katolikus egyház 1900-1948, Mundus Kiadó, Budapest 2008
Szalay Jeromos, The truth about Central Europe. vol. I. Aaron Marton, Bishop of Transylvania, Paris 1955
A Szatmár Egyházmegye Jubileumi Sematizmusa, Szatmári Római Katolikus Püspökség, Szatmárnémeti 2006
Tempfli Imre, Sárból és napsugárból, Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892-1966, Metem Kiadó, Budapest 2002
Vincze Gábor, Illúziók és csalódások - fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből, Csíkszereda 1999
Jegyzetek
1 Adrian Nicolae Petcu, Securitatea si Cultele Tn 1949, in Partidul, Securitatea si Cultele 1945-1989, 124.
2 Marton József, Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900-1990), Presa Universitará Clujeaná (Kolozsvári Egyetemi Kiadó), 2008, 185.
3 Románia-Vatican. Relatii diplomatice. I. 1920-1950, Editura Enciclopedicá, Bucuresti, 2003, XX.
4 1948-as Alkotmány, III. fejezet, 27. szakasz
5 Vincze Gábor, Illúziók és csalódások - fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből, Csíkszereda, 1999, 312.
6 Márton Áron írásai és beszédei, I., Gyulafehérvár, 1996, 114-115.
7 Tempfli Imre, Sárból és napsugárból, Metem Kiadó, Budapest, 2002, 181.
8 Episcopul, Hitler si Securitatea, Polirom, Iasi, 2008, 48. old.
9 A Szatmár Egyházmegye Jubileumi Sematizmusa (a következőkben Sematizmus) Szatmárnémeti 2006, 68.
10 Szalay Jeromos, The truth about Central Europe. vol. I. Áron Márton, Bishop of Transylvania, Paris, 1955, 174.
11 Holló László, Requiem a hitvallásos iskolákért, Keresztény Szó, XX. évfolyam, 4. szám, 2009. április
12 Puskely Mária, Szerzetesek, Székesfehérvár, 1990, 810.
13 EKS, VII/1. b., 8. doboz, Piarista rendtart., Időrendi iratok 19421946, 26-1946. sz.
14 EKS, VII/1 b., 10. doboz, Piarista rendtart., Időrendi iratok 1949 és 1956, 1957, 1959, 50-1949. sz.
15 La Romania e la Santa Sede. Documenti diplomatici, 229.
16 Acord, közölve a Monitorul Oficial, 180 sz., 1932. VIII. 3.
17 EKS VII/1 b., 10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1949 és 1956, 1957, 1959, 79-1949. sz.
18 EKS VII/1 b., 9. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1947-1948, A Kegyesrend névtára az 1940-41 - 1948-49 években. Cluj -Kolozsvár, 1949.
19 EKS VII/1 .b., 9. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1947-1948, 8-1948. sz.
20 R.Á.L. Tem., fond: Liceul particular piarist (21), dosar: 119/C. 1941 -1949, Cronica de Tnregistrare 1941/42, 189.
21 EKS VII/1 .b.,10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1949 és 1956, 1957, 1959. 27-1949. sz.
22 EKS VII/1 .b., 9. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1947 - 1948, 81-1948. sz.
23 Ibidem, 48-1948. sz.
24 Ibidem, 82-1948. sz.
25 EKS VII/1.a, 3. doboz, Piarista rendtart. Kolozsvári Historia Domus 1921-1948, 227.
26 EKS VII/1 .b., 9. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1947-1948, 10-1948. sz. A könyvtár állományát a Román Akadémia Könyvtárába utalták át, s ma is ott van.
27 Ibidem, 11-1948. sz.
28 Ibidem, 86-1948. sz.
29 Ibidem, 129-1948. sz.
30 Ibidem, 134-1948. sz.
31 EKS VII/1 .b., 10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1949 és 1956, 1957, 1959, 12-1948. sz.
32 Tanári arcélek in A kolozsvári Piarista Öregdiákok Emlékkönyve, Kolozsvár 1992, 98.
33 Ibidem, 87.
34 Catalogus Religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666-1997 (a továbbiakban Catalogus) szerk. Koltai András, Budapest 1998, 368. old.
35 EKS VII/1 .b., 10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1949 és 1956, 1957, 1959, 22-1949. sz.
36 Tanári arcélek, 134.
37 Ibidem, 100.
38 EKS VII/1 .b., 10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1949, 1261949. sz.
39 Tanári arcélek, 85.
40 Sematizmus, 387.
41 Ibidem, 341.
42 Ibidem, 371.
43 Ibidem, 405.
44 Ibidem, 398.
45 EKS VII/1 .b., 10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1949 és 1956, 1957, 1959, 56 -1949. sz.
46 Catalogus, 83.
47 EKS VII/1 .b., 10. doboz, Piarista rendtart. Időrendi iratok 1949 és 1956, 1957, 1959, 3-1949. sz.
48 Ibidem, 54-1949. sz.
