Bella Ibolya
a PÉCSKAI ÁLTALÁNOS ISKOLÁSOK
ISTENKÉPÉNEK VIZSGÁLATA

 

A pécskai római katolikus vallású általános iskolás gyerekek istenképe vizsgálatának megkezdése előtt tudtam, hogy egy szinte kitapinthatatlan kérdésre keresem a választ, istenképünk ugyanis egész életünk során fejlődik, alakul. Vizsgálatom eredménye ilyen szempontból tehát viszonylagosnak tekinthető.

Hipotézisem szerint a vallásukat nem gyakorló családokból származó gyerekek istenképe torzabb, fejletlenebb, mint a vallásukat rendszeresen gyakorló, szentségekhez járuló családokban nevelkedő gyerekeké. Ennek igazolása érdekében elemeztem az istenképet alakító tényezőket. Hét kérdésből álló kérdőívet szerkesztettem s osztottam ki a pécskai 2-es Számú Általános Iskola és a helyi román tannyelvű Gheorghe Lazár Iskolacsoport római katolikus vallású általános iskolásai között; a kiadott 128 példányból 108-at (84 százalékot) juttattak vissza hozzám. A válaszadás név nélkül történt.

A válaszoló gyerekek szüleinek többsége általános iskolai, illetve líceumi végzettséggel rendelkezik, nagyon kevés az egyetemet vagy főiskolát végzettek száma; legtöbbjük egyhá-zilag is rendezett házastársi kapcsolatban él. Pécskán sajnos az egy gyermeket nevelő szülők vannak többségben, kevéssel megelőzve a kétgyermekeseket. Általában a szülők nevelik a gyermekeket, de sok gyermek örülhet a nagyszülők jelenlétének, felügyeletének is.

A plébániai anyakönyvek azt mutatják, hogy évente körülbelül háromszor annyit temetnek, mint keresztelnek. Ez belátható időn belül a többségi nemzetbe való beolvadáshoz, illetve a pécskai magyarság eltűnéséhez vezethet.

A kérdőívet kitöltők 57 százaléka vallásosnak, 20 százaléka pedig nem vallásosnak tartotta családját, 23 százalék ellentmondásos válaszokat adott. Ellentmondásosnak tartom azokat a kérdőíveket, amelyekben vallásosnak mondják szüleiket a diákok, de válaszaik nem ezt igazolják.

A család vallásossága

Arra a - szóban feltett - kérdésemre, hogy kinek a vallásossága követendő a családban, a legtöbb gyermek az édesanyját és a nagymamáját jelölte meg. Aggasztó viszont, hogy néhány gyermek számára nincs semmilyen példakép a családban. Megfigyelésem szerint a példakép nélküli gyermekek a magukat nem vallásosnak tartó családokban élnek, illetve olyan szülők mellett, akik csak nagyon ritkán vesznek részt egyházi szertartásokon.

A gyermek istenképének formálódásához sok tényező járul hozzá. Ezért a kérdőívben helyet kaptak az imaéletre, a vasárnapi szentmiséken való részvételre és a kiengesztelődés szentségéhez való járulás gyakoriságára vonatkozó kérdések is.

A következő diagram szerint a megkérdezett diákok negyede imádkozik rendszeresen, 39 százalékuk viszont csak néha.

Arra a - szintén szóban feltett - kérdésre, hogy kitől tanultak imádkozni, a következő válaszok születtek: első-második helyen az édesanyát, a harmadikon pedig az iskolai hittanórát jelölték be. Az ilyen választ adó gyerekek családjában sajnos ismeretlen a közös imádkozás gyakorlata. Az imaélettel kapcsolatosan fontosnak tartottam megkérdezni, hogy milyen helyzetekben szoktak imádkozni. A következő eredmény született:

Imáikban leginkább kéréseiket fogalmazzák meg, a hálaadó és köszönő ima is jelentős, de - sajnos - az imát a félelem is motiválja. Ez mutatja, hogy a gyermek nem tudja magát függetleníteni az őt körülvevő eseményektől. Érzékenyen érintik a család mindennapi gondjai, és félelemmel tölt(het)ik el.

„A vasárnapi eukarisztia az egész keresztény gyakorlat alapja és megszentelése. [...] A vasárnapi eukarisztia közös ünneplésén való részvétel tanúskodik Krisztushoz és az ő egyházához való tartozásunkról és hűségünkről" - fogalmaz A Katolikus Egyház Katekizmusa.¹ Úgy gondoltam tehát, hogy a helyes istenkép kialakításában fontos szerepet játszik a vasárnapi szentmisén való részvétel is. A kérdőívek a következő helyzetet mutatják:

Ez az eredmény is tükrözi a tapasztalatot: a pécskai római katolikus vallású általános iskolások több mint egyharmada csak a nagy ünnepek alkalmával vesz részt szentmisén. Örvendetes azonban az, hogy egy másik alig-egyharmad rész minden vasárnap jelen van. A természetes és a helyes az lenne, ha a szülőkkel együtt mennének a templomba, de sok gyermeknek sajnos ez nem adatik meg, idővel egy részük el is hagyja a vallásgyakorlást.

„Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértő bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az egyházzal, amelyet megsebeztek bűnükkel, és amely közreműködik megtérésükben szeretetével, példájával és imájával."² Örvendetesnek tartom, hogy a pécskai római katolikus vallású általános iskolások többsége eleget tesz az egyház parancsának.

A bűnbocsánat szentségével kapcsolatosan a gyónást leggyakrabban akadályozó tényezőkre kérdeztem rá.

A diagrammból kiderül, hogy elsősorban hanyagság miatt nem járnak rendszeresen gyónni a gyerekek. Ezt felismerve, minden évben a nagyobb ünnepek előtt szentgyónási lehetőséggel egybekötött lelki napot szervezünk a római katolikus vallású diákok részére. Mivel nem lehet kötelezni az ilyen jellegű programon való részvételt, azok jönnek el, akik hallgatnak lelkiismeretük szavára.

A gyónást akadályozó okok között találjuk a gyónási ima nem ismeretét és az elkövetett bűnök miatt érzett szégyent is. Igen meglepő, hogy a diákok nagy hányada félelem miatt nem járul szentgyónáshoz. Felmerül a kérdés: vajon mitől vagy kitől félnek? Szintén elgondolkodtató az „egyéb" választ adók viszonyulása is.

Kétségtelen, hogy otthoni környezetükben és az iskolában is gyakran hallanak ilyen fenyegetéseket: „Isten nem ver bottal!", „Isten mindent lát!", „Isten majd megítél!", „Isten feljegyzi minden bűnödet és mulasztásodat!" stb. Kíváncsi voltam rá, a felsorolt mondások közül melyik tűnik fenyegetőbbnek számukra. Nem vitatható, hogy az ilyen kijelentések gyakori ismételgetése megzavarhatja a kisgyermek lelkivilágát és negatív istenkép kialakulását eredményezheti. Az eredmény sokatmondó:

 

A legfenyegetőbb számukra a „mindent látó" Isten, amivel saját bűntudatukat is jelzik. Úgyszintén gyakori az ószövetségi szemléletre utaló „Isten nem ver bottal" kifejezés is, ami azt mutatja, hogy tisztában vannak az elkövetett bűnök következményeivel is.

A gyermek hite, vallásossága közvetlen kapcsolatban van az édesapjához és édesanyjához való viszonyával. Istenről alkotott első képe az édesanyjával hozható kapcsolatba, hiszen a kezdeti időkben ő a legfőbb támasza. Később édesapjához viszonyítja, majd az elszellemiesítés következik: kialakul egy kezdetleges istenkép, amely folyamatos változásban lesz. Ezt szerettem volna nyomon követni a „Ha Istent egy személlyel azonosíthatnád, ki lenne az?" kérdésre adott válaszaik elemzése során.

Az eredmény igazolja a kutatók állításait,³ melyek szerint a kora gyermekkorban és a késő gyermekkorban a szülőkről mintázzák istenképüket a gyermekek.

Az utolsó kérdés kisebb nehézséget okozott számukra, hiszen azt kérdeztem, szerintük hogyan fogadja őket Isten találkozásuk esetén.

A vizsgálat eredményeinek elemzése

A kapott válaszok alapján a mellékelt - gyermeklétszámot tartalmazó - táblázatot állíthattam össze.

				Ellentmondásos válasz
	Szempontok	Lehetséges válaszok	Vallásos		Nem vallásos
Imaélet		Minden nap	23	2	0
		Gyakran	30	4	2
		Néha	8	19	19
		Soha	0	0	1
Milyen helyzetekbenimádkozol?		Félelem	0	0	10
		Kérés	18	13	9
		Hála	20	7	1
		Köszönet	23	5	2
		Félelem	2	7	13
A gyónás akadálya		Hanyagság	0	7	3
		Szégyen	20	1	2
		Tudatlanság	10	8	3
		Egyéb	9	1	0
		Nem voltam elsőáldozó	20	1	1
Szentmisén való részvétel		Minden vasárnap	29	1	0
		Havonta egyszer	26	6	0
		Csak nagy ünnepeken	6	18	14
		Nem megyek	0	0	8
Fenyegető kijelentések		Isten majd megítél	6	6	4
		Isten nem ver bottal	8	5	9
		Isten mindent lát	38	4	3
		Isten feljegyzi minden bűnöm	9	10	6
Szereppel való azonosítás		Anya	37	8	2
		Apa	17	3	1
		Nagyszülő	1	3	1
		Rendőr	0	0	4
		Bíró	0	2	10
		Tanár	3	5	1
		Orvos	3	4	3
Képzeletbeli találkozás Istennel		Örül nekem	15	5	2
		Átölel és megköszöni hitemet	35	2	2
		Elsorolja azt, ami szép és jó bennem	5	4	1
		Felsorolja bűneimet és mulasztásaimat	6	14	17

1. táblázat

A következő szemléletes ábrákat az előző nagy táblázat alapján szerkesztettem; százalékos lebontásban mutatom be, hogyan válaszoltak az egyes kérdésekre a vallásos, nem vallásos, illetve ellentmondásos választ adó gyerekek. Az első diagramból a vallásosság és az imaélet közötti összefüggéseket olvashatjuk le:

„A keresztény család az imádságra nevelés első helye. A házasság szentségére épülve »családi egyház«, amelyben Isten gyermekei megtanulnak imádkozni az »egyházban« és kitartani az imádságban. A mindennapi családi imádság, főleg a gyermekek számára, az egyház élő emlékezetének - amelyet a Szentlélek türelmesen ébresztget - első tanúja" - olvassuk a Katolikus Egyház Katekizmusában.⁴ Tapasztalataim és vallomásaik alapján diákjaim közül sokan az iskolában tanultak meg imádkozni. Sajnos egyre több kisgyermek jön úgy az iskolába, hogy még a keresztvetést sem sajátította el a családi környezetben, habár a katekizmus szerint „a szülők általi hitre nevelésnek a legzsengébb gyermekkorban kell megkezdődnie. [...] A családi katekézis megelőzi, kíséri és gazdagítja a hit tanításának más formáit. A szülők küldetése az, hogy megtanítsák gyermekeiket imádkozni, és felfedeztessék velük istengyermeki hivatásukat."⁵

Amint azt a fentebbi ábra tükrözi is, a vallástalan környezetben élő diákoknak a legsilányabb az imaéletük, öt százalékuk pedig egyáltalán nem imádkozik.

A fenti ábra szemléletesen mutatja, hogy a nem vallásos szülők gyermekei főképpen félelemből imádkoznak, míg a vallásos család gyermekei esetében ez az ok teljesen hiányzik. Tapasztalataim szerint a vallástalan környezetben nevelkedő gyermekek egyedül, esetleg nagyszülőkkel mennek a vasárnapi szentmisére; legfeljebb elsőáldozásukig vagy bérmálkozásukig járnak templomba, majd teljesen átveszik a család vallástalan gyakorlatát.

A következő ábra a vallásosság és az eltorzult istenképre utaló kijelentésekkel való azonosulás közötti összefüggéseket szemlélteti:

Jól látható, hogy a nem vallásos környezetben élő gyerekek jelentős hányada helytelen hittel rendelkezik Istenről; a büntető, illetve a bűnöket számon tartó Isten képe a leggyakoribb.

A különféle szerepekkel való azonosítás nagy jelentőséggel bír az elemzés során, hiszen ez egészen közel visz a gyermek istenképéhez. A nem vallásos családból származó gyermekek közül feltűnően sok (44 százalék) azonosította bíróval Istent, de igen jelentős hányad (18 százalék) gondolja rendőrnek, illetve orvosnak (14 százalék). Az édesanyával, édesapával való asszociálás - sajnos - mindössze öt százalékban jelenik meg náluk.

Az Istennel való képzeletbeli találkozással kapcsolatos kérdésre adott válaszok is igen beszédesek: a vallástalan közegben élők 75 százalékának a büntetés jut elsőre eszébe a találkozás kapcsán, s mindössze csak 9 százalék gondolja úgy, hogy Isten örömmel fogja fogadni őt.

Az eddigiek összefoglalásaként elmondható, hogy feltételezésemnek az a része, mely szerint a vallásukat nem gyakorló családban élő gyermekek meglehetősen torz istenképpel rendelkeznek, igazolást nyert.

Másik feltevésem az, hogy a vallásos családból származó, iskolai és plébániai hitoktatásban részesülő, szentségekhez járuló diákok többnyire pozitív istenképpel rendelkeznek. Ezzel kapcsolatosan a fentebbi táblázatok és leírások alapján megállapítható:

• Az ilyen gyermekek leginkább szüleik (főképpen édesanyjuk) példáját követik vallásgyakorlásuk során.

• A diákok rendszeresen imádkoznak: 38 százalék naponta, 49 százalék „gyakran".

• Legtöbbjük édesanyjától vagy nagymamájától tanult meg imádkozni.

• Imáikban hálát adnak (33 százalék), köszönetet fejeznek ki (37 százalék), kérést fogalmaznak meg (30 százalék), egyetlen gyermek sem imádkozik félelemből.

• A vasárnapi szentmisén való részvételük is - többé-kevésbé - rendszeresnek mondható: 47 százalék minden vasárnap jelen van, 43 százalék havonta legalább egyszer vesz részt a szentmisén.

• A bűnbocsánat szentségéhez évente többször járulnak. Gátló tényezőként a legtöbben a szégyent jelölték meg (33 százalék). (A szentséghez való viszonyunk sokat megmutat abból, hogy milyen kép él bennünk Istenről: mit tartunk bűnnek és mit nem, képesek vagyunk-e a gyónás után megváltoztatni az Istennel való kapcsolatunkat.)

• A fenyegető kijelentések közül az „Isten mindent lát"-ot 62 százalékuk jelölte meg, és 15 százalékig jelen van a mindent feljegyző Isten képe is. Megjegyzendő, hogy e torz istenképet sejtető hit kialakulásáért felelőssé tehető a nevelésükben szerepet vállaló minden személy. Ugyanakkor ezekből a bűntudat jelenlétére is lehet következtetni.

• Istenhez 60 százalék anyaszerepet társít, 28 százalék apaszerepet, 5 százalék tanárt, 5 százalék orvost és 2 százalék nagyszülőt.

• A vallásos családból származó diákok 57 százaléka gondolja úgy, hogy a képzeletbeli találkozás alkalmával Isten átöleli és megköszöni hitét, 25 százalék pedig úgy véli, hogy Isten örül