Könyv
pAUL GARDE: BALKÁNI BESZÉD
Szavakról és emberekről

 

Paul Garde az úgynevezett „délszláv" válsággal ismét a lapok címoldalára került „balkáni kérdésnek" egyik ritka igazi szakértője. Szlavisztikát tanított az aix-en-provence-i egyetemen, vendégként Amerikában (Yale, Columbia), Svájcban (Genf). A nagyközönség, s nemcsak a francia, akkor fedezhette föl, amikor, immár emeritus professzorként, megelégelte a volt Jugoszláviáról folyó összevissza beszédet. Bő évtized alatt öt könyvet publikált így a Balkánról. A most magyarul kiadott mű eredetije: Paul Garde: Le discours balkanique. Des mots et des hommes, Fayard, Párizs, 2004.

Mi a balkáni beszéd („diskurzus")?

Mindaz, amit a Balkánról a balkániak, illetve a nyugatiak mondanak. Ami az utóbbiakat illeti, megállapítható: vegyes értékű helyi források táplálta, lekezelésről és mély tudatlanságról árulkodó diskurzus, s emiatt sokszor még kevésbé tárgyilagos, mint a helyszíni. „Nem egy ilyen beszéd létezik - a régió minden népének megvan a magáé. Létezik albán beszéd, bosnyák, bolgár, horvát, görög... Mindezek összeegyeztethetetlenek, sőt szöges ellentétben állnak egymással. E szövegek közös vonása a - legtöbbször kimondatlan - tendencia arra, hogy egyetlen nemzetet (vagy népet, etnikumot, államot, országot.) az összes többi rovására felmagasztaljanak."

Ez a balkáni beszéd ugyanakkor erősen kódolt is. Dekódolására invitál most minket a magyarul 382 oldalon megjelent művel a hosszú idő óta szinte minden évben a hajdani Jugoszlávia térségében megforduló tudós, aki a nyelvészet, a nyelvtörténet és a szemantika módszereit alkalmazza a discoursok megfejtéshez.

Meddig terjed a „Balkán"?

Paul Garde teljes mértékben tudatában van annak, hogy kényes ez a kérdés. Félsziget Délkelet-Európában? Az azonos nevű bolgár hegység meghatározta szűkebb régió? Egy bizonyos civilizáció metaforája? Hozzátartozik-e például Románia? Nos, a szerző azt a megoldást követi, hogy - a kérdés szakirodalma fő áramlatának megfelelően - idesorolja az 1918 és 1940 között érvényes határokon belüli Jugoszláviát, Romániát, Albániát, Bulgáriát, Görögországot és az európai Törökországot, ugyanakkor más meghatározásokra is nyitott.

Nemzetiség, állampolgárság

A szerző hazájában, Franciaországban - mint általában az Atlanti-óceán partján fekvő országokban - a nationalité (nemzetiség) és a citoyenneté (állampolgárság) azonos fogalmak. Az ottani olvasónak tehát el kell magyarázni, hogy ez távolabbi tájakon - így a Balkánon is -másképpen van. Például ha valaki macedóniai albán, akkor albán nemzetiségű, de macedón állampolgár. Ugyanakkor, ha jót akarunk magunknak, ne mondjuk azt egy macedóniai albánnak, hogy ő macedón! Különösen nagy drámák forrása volt ez a fogalmi eltérés a koszovói albánok esetében. Őshonosságukat és létszámukat is letagadták a szerbek. Azután ők visszaütöttek.

Garde megkülönbözteti a nemzet kétféle - etnikai és polgári - fogalmát, majd a nemzet és a nép, az állam és az etnikum közötti összefüggéseket boncolgatja. Az egykori Jugoszlávia vonatkozásában felvázolja az etnikumok ott megvalósított hierarchiáját és a kapcsolódó problémákat. Vajon miért volt az, hogy a macedónoknak joguk volt saját köztársaságra, ugyanakkor a koszovói albánoknak csak autonóm tartományra? Szól ezután a szerző a „nacionalizmus" kifejezés időben és térben változó tartalmáról.

Nemzetnevek

Az általános fogalmakat az egyediek követik: a nemzetnevek (amelyek státusa a franciában nom propre, azaz tulajdonnév, például a magyar: un Hongrois). A nemzetnév a balkáni térségben valóságos kultusz, nemegyszer szélsőséges szakralizáció tárgya. Honnan erednek? És ki görög, török, albán, román vagy vlach? E kérdés tárgyalása után egy tanulságos nyomozást követhetünk végig, melyben a térképek és az etimológia szolgálnak nyomravezetőül: vajon leszármazottai-e az albánok az illíreknek, akik ebben a régi római tartományban (provinciában) éltek. Garde hosszasan értekezik a nagyszerb és a nagyromán ábrándokról is.

Szó esik a diaszpórákról (a zsidókról, a cigányokról - az örmény diaszpóráról sajnos nem), s a szerző nem feledkezik meg a kisebbségekről, köztük rólunk, magyarokról sem. Ezután tér csak rá a délszlávokra. E népek sajátossága, hogy nehezen határolhatók el egymástól -különösen az olyan területeken, ahol a nyelvek nagymértékben vegyülnek egymással, és a megértés kölcsönös. Ilyen például az átmenet a szlovén nyelv és a horvát nyelv kaj változata között. Az elhatárolás kérdésében fontos szempont a felekezeti hovatartozás is. Az világos, hogy létezik külön szerb, külön horvát és ma már külön bosnyák nemzet. Ám ezeket egymástól nem a nyelv határolja el, hanem a vallás. Garde érdekes kijelentése: csak az tekinthető horvátnak, aki katolikus családba született; szerbnek, aki ortodoxba és bosnyáknak, aki muzulmánba. Itt tehát nem lehet elvárni úgynevezett politikai korrektséget, vagyis hogy az legyen horvátnak stb. tekinthető, aki annak vallja magát.

Tájegységek, városok neve, személynevek stb.

A harmadik rész a régiók, városok neveivel kapcsolatos problémákkal foglalkozik, amelyek mögött kirajzolódik a területi hovatartozás vitája is. A szerző által felhozott változáslisták rávilágítanak arra, hogy mekkora tétről volt itt szó. Ezután Garde magukról a nyelvekről ír: vajon a macedón különbözik-e a bolgártól, a moldáv a romántól, a horvát és a bosnyák a szerbtől? E viták mögött a nemzeti azonosság problémái húzódnak meg, s bizonyára ezért fejezi be Garde a művet az ősök kényes kérdésével: ki tud megnevezni korábbi neves ősöket, vagy kiknek az ősei élnek régebbtől a térségben, vagy ki igényelheti a legnagyobb történelmi legitimitást?

Aki azt gondolná, hogy a könyv a dolgok és személyek helyett „csak" a szavakról értekezik, kellemesen csalódhat: a szavak menet közben - bár szokatlan sorrendben - feltárják a balkáni országok egész történetét és földrajzát, a köztük lévő vitákkal együtt, lettek légyen azok békések vagy erőszakosak. Megtanulhatunk a szavak helyett a mögöttük rejlő valóságra fókuszálni, s képessé válhatunk arra, hogy soha ne üljünk fel az ezekben a vitákban ismétlődő retorikai elragadtatásoknak: „Ne redukáljuk az ottani vitákat saját előítéleteink inspirálta leegyszerűsítő közhelyekre, inkább komolyan (ám nem humortalanul) vizsgáljuk meg őket, így -önmagunkból kilépve - megtanulhatjuk ezeket a nálunk oly gyakran lekezelt népeket tisztelni."

Kairosz Kiadó, Budapest 2008

Jakabffy Éva Zoé