VAKMERŐ SZÍVEK (3.)

 

Méhes Ágnes tizenhárom éve dolgozik a Csibész Alapítvány csíkszentmártoni házainál. Naponta fél kilenc és öt óra között lányanyákkal és gyermekekkel foglalkozik, utána saját családja ügyeit intézi. Töretlen kedvvel és kitartással végzett munkája közben sok szerencsétlen sorsú emberrel találkozik. A következő beszélgetés elsősorban az eltelt tizenhárom évről készít gyorsfényképet.

Nekem az emberség, a szeretet számít a legtöbbet

Ozsváth Judit: Melyek a legmeghatározóbb állomások eddigi életutadon?

Méhes Ágnes: Marosvásárhelyen születtem 41 évvel ezelőtt. Érettségi után a helyi megyei kórház sürgősségi osztályán dolgoztam betegfelvevőként. Az ott töltött négy év során sok borzalmat láttam. Aztán úgy éreztem, váltani kell. Mivel mindig vonzott a tanári pálya, 1992-ben felvételiztem a Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karára, ahol négy év múlva magyar-angol szakos tanári diplomát szereztem. Egy évet Marosvásárhelyen tanítottam, majd nagyobbik fiam születése után férjem szülőfalujába, Csíkszentmártonba költöztünk.

O. J.: Hogyan találkoztál a csíkszeredai székhelyű Csibész Alapítvánnyal?

M. Á.: Tanári hivatásomnál fogva is vonzódtam a gyerekekhez. Úgy éreztem, nemcsak a tudásomat, de a szeretetemet is meg kell osztanom velük. Tanárkodásom idején döbbentem rá, milyen sok gyerek szenved szeretethiányban. Ennek ellenére úgy éreztem, az angol nyelv tanítása itt, falun szélmalomharc. A gyerekek nehezen motiválhatók a nyelvtanulásra. Kezdtem azt érezni, hogy a munkahelyemen a munkám és a személyem sincs eléggé megbecsülve, így könnyű volt igent mondani Gergely Istvánnak, a Csibész Alapítvány elnökének és Kolumbán Imre ügyvezető igazgatónak, akik azzal az ajánlattal kerestek meg, vállaljam el a Lányanya Központ vezetését. Kihívásként tekintettem a lehetőségre. Egy ideig még tanítottam a helyi líceumban, majd a babaklub elindulásakor megváltam a tanári munkától és a két intézménynek szenteltem az időmet. A babaklub a Lányanya Központ szomszédságában működik. Itt két-tizenkét éves gyerekeket fogadunk fél nyolctól délután ötig, és olyan családokon segítünk, amelyekben az édesanya visszament dolgozni a kétéves gyermeknevelési szabadság lejártával. A szülők által fizetett napi 4,5 lejért - a foglalkozásokon túl - reggelit, ebédet, uzsonnát adunk. Minden más költséget a Csibész Alapítvány áll. Nehéz sorsú gyerekeket is befogadunk, valamint a lányanyák gyerekeit, ha dolgozni mennek.

Az alapítványnak van egy másik háza is a faluban, a három éve megnyitott Uz Bence Ház, ahová 14 gyerek jön iskola után; ebédet, uzsonnát kapnak, házi feladatot írnak. Akinek otthon nincs arra lehetősége, ott megfürödhet. Egy nevelő foglalkozik velük. A ház udvarán van egy csűr-vendégház, ebben különféle rendezvények lebonyolítására is lehetőség van.

A babaklubba 27 gyerek jár, és három alkalmazott gondoskodik róluk: egy szakács és rajtam kívül még egy nevelő. A vendégházzal együtt összesen négy intézmény életét kell tehát felügyelnem.

Munkám teljesen leköt; nincs megállás, szabadság alatt is oda kell figyelnem az anyákra és gyerekeikre. Főleg ha új anya érkezik, vagy elmegy valaki, nem mondhatom, hogy szabadságon vagyok... Egyébként szeretem, ha mindig van elfoglaltságom, és a szabadidőmet is igyekszem hasznosan tölteni.

Reggel fél kilenckor kezdek, általában a lányanyákkal, mivel az óvodai, iskolai program miatt a babaklubban reggel kevesebb a gyerek. Elbeszélgetek az anyákkal, ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e a kicsikkel. Ilyenkor lehetőségem nyílik megfigyelni, hogyan bánnak az anyák a gyerekeikkel. 2003 májusa óta negyven anya fordult meg nálunk. Az eltelt idő alatt jó és rossz tapasztalatokra is szert tettem. A Lányanya Központ rendszabályzata kivétel nélkül minden anyára vonatkozik. Ezek egy része a saját szobákban, illetve a közös helyeken tartandó renddel, tisztasággal kapcsolatos, másik részük a lakókra vonatkozik. Az anyáknak törődniük kell a gyermekeikkel, lakótársaikat nem zavarhatják, látogatót csak felügyelettel fogadhatnak stb. Minden anyának külön szobája és fürdőszobája van, a konyhát, a hűtőszekrényt, a mosógépet közösen használják.

Az anyák nem fizetnek semmit, fizetésükből vagy szociális segélyükből magukat és gyermekeiket kell fenntartsák. Ha az alapítványhoz valamilyen segély érkezik, nekik is juttatunk mindenből. A fiatal édesanyák két évet tartózkodhatnak az otthonban, utána el kell hagyniuk azt. Ez alatt a két év alatt olyan támaszt igyekszünk nyújtani nekik, ami a továbblépésben segíti őket. Aki ügyesen felméri az otthon előnyeit, félre is tud tenni a fizetéséből. A falu lakói vegyes érzelmekkel, indulatokkal fogadták a lányanyákat (volt pár konfliktus is), de akin látták, hogy becsületes, tiszta, dolgozni akaró ember, befogadták.

Visszatérve a napi programhoz: egy óra körül átjönnek a babaklubba a gyerekek az óvodából, s az iskolások is megérkeznek. Fél kettőkor ebédelnek, majd a kicsiket lefektetjük, a nagyobbakkal pedig foglalkozunk, tanulunk. Amikor csak lehet, játszani visszük őket az udvarra. Fél négykor uzsonnát adunk, majd a szülő megérkezéséig játék következik. Néha az Uz Bence Házba is bemegyek, segítek, ha szükség van rá.

Öt óra után vár a mindennapi munka a családban: fiaimmal tanulunk, főzök, mosogatok, takarítok, és csak valamikor tíz után jut kis időm olvasni, tévézni.

O. J.: Milyen kihívásokkal kell meg-küzdened a Csibész Alapítvány házainál végzett munkád során?

M. Á.: Munkám eredménye nem azonnali, a szeretet, odafigyelés, törődés csak évek múltán „térül meg". Különböző életfelfogású, temperamentumú anyák laknak nálunk, sokszor nehéz a vitákat, a haragot elsimítani közöttük. Nehéz, ha az anya szellemi fogyatékos, vagy újszülött babával érkezik - ezek az esetek fokozott odafigyelést, nagy felelősséget igényelnek. Aztán nehéz a babaklubba érkező új gyerekkel megszoktatni az ottani körülményeket, a többi gyereket, a nevelőket, a házirendet.

O. J.: A kihívásokon túl minden bizonnyal örömöt, bizonyos értelemben szépséget is rejt a munkád...

M. Á.: Ezen a kérdésen sokszor gondolkoztam. Úgy érzem, valami hiányt pótol a munkám. Szeretném hinni, az anyáknak megnyugvást és biztonságérzetet ad, hogy ott vagyok, törődöm velük és a gyerekekkel, még akkor is, ha néha rendre is kell utasítanom őket.

A legkisebbek esetében talán azt pótoljuk, amire a szülőnek nem jut ideje. Célom mindenképpen az, hogy a babaklubba betérő gyerekek jól érezzék magukat és koruknak megfelelően tanuljanak, fejlődjenek is. Az Uz Bence Ház gyerekei beláthatják, hogy a tanulás jó eredményt, sikerélményt ad, a szabadidőt pedig hasznosan is el lehet tölteni.

O. J.: Megváltoztatott-e téged ez a hivatás?

M. Á.: Biztos, hogy sokat változtam az elmúlt években. Nagyobbik fiam születése után a látogatóba érkező rokonok, barátok azt mondták, úgy álltam a mózeskosár mellett, mint egy anyamedve. Most úgy érzem, egy tucat anyamedve ébred fel bennem, ha bántani próbálják a családomat, a munkatársaimat, a feletteseimet, az alapítványt vagy bárkit, akit szeretek s akiért felelek. Az említettek adnak erőt a sok munkához. Különösen hálás vagyok Istennek, hogy nagyrészt olyan emberek vesznek körül, akik tisztában vannak a jóság és szeretet értékével, erejével.

O. J.: Ragadj ki néhányat, kérlek, a legemlékezetesebb történeteitek közül!

M. Á.: Az első év, az első négy anya nagy próbatételt jelentett számomra. Egyszerűen nem tudtam, hogyan is segíthetek nekik. Órákig beszélgettem együtt meg külön-külön is velük, próbáltam megoldást keresni számukra. Jól tudtam, ők már nem kiskorúak, így nem fogom tudni megváltoztatni őket, legfeljebb egy jobb irányba terelem őket. Kezdetben sokszor kihasználták naivságomat, jóhiszeműségemet. Többször is szemrebbenés nélkül hazudtak. Nem ítéltem el őket, hanem próbáltam megérteni, miért teszik. Nem volt nehéz rájönni: más értékrendet követnek, hiszen nem volt alkalmuk megtanulni, megtapasztalni, mi a jó, és mi nem az. Minden anyának elmondom, hogy a gyermeke és saját élete az ő kezében van, mi csak segítünk a jó útra térni. Van, aki elfogadja a felkínált segítséget, van, aki nem.

Sajnos sok megdöbbentő életsorssal találkoztam, és fájdalommal láttam, hogy minden helyzetben a gyermek szenved a legtöbbet. Sok kisgyermek tanúja - ide-érkezésük előtt - borzalmas veszekedéseknek, verekedéseknek. Néha még őket is bántalmazzák. Volt eset, mikor külön kellett kérnem az édesanyát, törődjön kicsijével, hiszen annak a gyereknek nincs már senkije, csak ő.

A legszomorúbb, hogy sok bántalmazott anya keres fel bennünket. Úgy vélem, a legaljasabb dolog egy férfitől, ha megüti a feleségét vagy élettársát. Sajnos, láttam már kékre vert anyát, sőt, karon ülő babáján is voltak kék foltok... Ez az anya nem merte feljelenteni az agresszív férfit, mert félt, hogy még így is ő veszíthet többet. (Előzőleg ugyanis már megtette, de csak pénzbírsággal büntették a férfit, s azt is az anyának kellett kifizetnie, mert a tettesnek nem volt pénze.) Tehetetlen és gyáva az a rendszer, amelyik ilyesmit tolerál!

Egyik alkalommal az egyik anya élettársa jött békülni, de pár szó után előrántotta a bicskát, azzal fenyegetőzve, hogy megöli az asszonyt. Közéjük álltam, az anyát belöktem a fürdőszobába, de az ijedtségtől szólni sem tudtam. Pillanatok alatt lepergett az életem előttem, s éreztem, ez a férfi lesz az utolsó, akit látok az életemben. Aztán valahogy helyrejöttem. Engem már nem mert megtámadni. Vannak persze jó élményeim is. Volt, aki társra talált itt a faluban, vagy sikerült jól fizető munkahelyet kapnia. Volt, aki férjhez ment, volt, akit befogadott a szülője, és volt, aki kibékült az élettársával. Mindig jó érzés, ha felhívnak vagy felkeresnek és megköszönik a kapott segítséget. A köszönet a Csibész Alapítványnak jár!

Hogy miben másabbak ezek a nők, mint a többi anya?! Nem mindenkiben van meg az anyai ösztön. Van, hogy szólnom kell, vegye ölbe a babát, s úgy etesse, ne támassza ki a cumisüveget, hiszen a kicsinek melegségre, az anya közelségére is szüksége van. Sok anya nem kaphatott szeretetet, s így nem is tud adni. De ha most nem tanulja meg, ördögi kör alakulhat ki. Van, aki akar tanulni, és van, aki semmibe veszi a tanácsaimat. Volt, aki sokat változott az itt töltött id ő során. Megmutatta, hogy megbízható - kisebb munkákban kértük a segítségét, és soha nem csalódtunk benne. Ezeket az anyákat próbáltam elfogadtatni a faluval, igyekeztem a vasárnapi szentmisére irányítani őket, de az anyák többsége sajnos elszakadt Istentől, nem is szeretnek róla beszélni.

O. J.: Milyen további terveid vannak? A Csibész Alapítvány házainak gyermekei, lányanyái hozzátartoznak-e ezekhez a tervekhez?

M. Á.: Sok tervem volt, mikor a faluba kerültem, de a 13 év megtanított arra, hogy rövid távon, kisebb célokat kitűzve kell gondolkoznom. Már nem vagyok álmodozó, és a határaimat is jól ismerem. A Csibész Alapítványt megszerettem, mert munkatársai csodálatra méltó munkát végeznek. Új értelmet kap az élet, ha lehetőség nyílik mások segítésére. Csak azt „tervezem": továbbra is úgy végezzem a munkámat, hogy értelme legyen, s a bennem bízó embereknek soha ne kelljen csalódniuk. Nekem az emberség, a szeretet számít a legtöbbet, ezt kaptam otthonról, a csibészektől, és ezt adnám át másnak is.