Vajda Anita
a SKOLASZTIKA ATYJA, CANTERBURYI SZENT ANZELM (2)

 

Le père de la théologie scholastique, Anselme de Cantorbéry (2)

La deuxième partie de l'étude présente la bienveillante critique du moine bénédictin Gaunilo (Quid ad heac respondaet quidam pro insipiente) écrite à l'adresse d'Anselme de Cantorbéry à propos de son œuvre Proslogion contenant le concept «qoud nihil maius cogitari posit». L'auteur confronte cette critique et la réponse d'Anselme (Quid ad haec respondeat editor ipsius libelli) et montre la différence qui surgit de la position fondamentale positive d'Anselme et celle négative de Gaunilo. Pour continuer on trace la réception de cette idée dans l'œuvre d'Immanuel Kant et on éclaire par l'analyse du Proslogion le fait que par cet argument ontologique on n'arrive qu'à un concept, à une synthèse d'idées ce qui ne suffit pas pour en édifier une démonstration.

Mots-clés: insipiens, argument ontologique, concept, critique, position fondamentale.

 

Gaunilo kontra Canterburyi Szent Anzelm

A Marmoutiers bencés apátságban élő Gaunilo A balgatag nevében (Quid ad heac respondaet quidam pro insipiente¹) címen megírt egy nyolc pontból álló bírálatot nem sokkal a Proslogion megjelenése után (mivel Gaunilo 1083-ban meghalt, írása feltehetőleg röviddel a Proslogion keletkezése utánra tehető). A bírálatot a qoud nihil maius cogitari posit koncepció lényeges pontjait elemezve az insipiensnek a nézőpontjából fejti ki. Kizárólag az Unum argumentummal, pontosabban a 2-3. fejezettel foglalkozik, mellőzve a további részeket, ezáltal előlegezve a további kritikák hasonló alapállását, ezért akár különálló munkaként is megállná helyét.

A bírálat, melyet Gaunilo megfogalmazott, Szent Anzelmet arra késztette, hogy gondolatait részletesebben átgondolja, és ezáltal átfogalmazta Válaszában (Quid ad haec respondaet editor ipsius libelli), amellyel ekképpen magát az eredeti művet is értelmezte visszamenőleg, tisztázta a félreérthető részeket.

Gaunilo bírálatával azt szerette volna elérni, hogy Szent Anzelm vegye észre, hogy nem valamiféle megátalkodottsággal áll szemben részéről, hanem egy pozitív visszajelzéssel, és ezáltal fontolja meg állításainak súlyát. Vagyis a definíciójának, az Unum argumentumnak, azon belül a qoud nihil maius cogitari posit fogalomnak a szubjektumban való előzetes jelenléte, pontosabban elfogadása nélkül nem működik, nem helytálló állítás. Mivel ez az előzetes elfogadás nem logika, nem érvelés kérdése, hanem igent mondás a hit mellett! Joggal teszi fel a kérdést Gaunilo: mi van akkor, ha partneréből pont ez hiányzik? Gaunilo nem ad magyarázatot a bírálata folyamán arra, valójában mi az indítéka az insipiens tagadásának. Gaunilo bírálata két fő részből áll, az elsőben, az insipiensben kétségbe vonja, hogy a kiindulópont, az Unum argumentum alapja, a qoud nihil maius cogitari posit igazi, önmagában valódi jelentéssel bíró fogalom volna, és hogy mint ilyen egyáltalán meg lehetne az értelemben (esse/haberei n intellectu)² mint tiszta, egyértelmű fogalom. „Ha azt állítjuk, ez a valami, már pusztán azáltal jelen van értelmünkben, hogy amikor kimondják, megértem, akkor vajon nem állíthatom-e hasonlóképpen bármely hamis és önmagukban egyáltalán semmilyen módon sem létező dolgokról is, hogy ott vannak az értelemben, mivel ha valaki kimondja ezeket, megértem mindazt, amit mond?"³ -teszi jogosan fel kérdését Gaunilo. A Proslogion 2. fejeztében találkozunk a kép és a festő példájával,⁴ melyet Gaunilo is idéz, és azt mondja, hogy a qoud nihil maius cogitari posit-ra nem jó a hasonlat, mivel nem beszélhetünk az elmében előbb lévő tudásról, és majdan a valóságra vonatkoztatásról, mivel Isten⁵ nem ennyire egyszerű fogalomkör.⁶ „Az a kép ugyanis, mielőtt elkészülne, már benne van a festő alkotóképességében, és ami ilyesformán a festő alkotóképességében benne van, az nem egyéb, mint értelmének része.⁷ Ahhoz, hogy Isten valóságos létezésének belátásához (intelligere) eljussak, előzetesen tudnom (scrie) kellene, hogy a létezése, amelyet elgondolok (cogitare) róla, igaz, vagyis valóban létezik, mert anélkül mindig fennáll annak a lehetősége, hogy bármikor elgondolhatom róla, hogy nem létezik, és hogy ezáltal fogalma nem utal semmiféle valóságra. „Ha ellenben az értelem olyasmit fogad magába igazként hallomás vagy gondolkodás útján, amiről magához az értelem természetéhez tartozó dolgokon kívül lévőként ismer meg, akkor kétségtelenül másvalami az illető igaza, és másvalami maga az értelem, amely azt befogadja."

E kijelentésekből következik, hogy két esetben lehet elgondolni valamit, valaminek a létét dologisága szerint (secundum rem). Mielőtt közölném a két lehetséges dologiságból származó megismerést, röviden ismertetem Gaunilo példáját. Az emberről szól példája azt mondja, hogy egy idegen embert, akit ő nem ismer, egy másik személy leírhat neki, és ő ezt, mivel előző ismeretekkel rendelkezik az emberről mint fogalomról, el tudja képzelni, így akkor az anzelmi koncepció alapján élőnek és valósnak tudja elképzelni. „De így is megeshetne, hogy - mivel a beszélő félrevezet - az az ember, akit elgondolok, nem létezik, jóllehet én egy tökéletesen valóságos dologiság nyomán gondoltam el, épp csak hogy nem az illető ember valósága, hanem általában az ember valósága szerint."⁸ Tehát először is vagy közvetlenül ismerem a dolgot, vagy másodszor neme és faja alapján következtetek rá, a hozzá hasonló dolgok alapján. Isten létét, bármilyen tulajdonságot létéről a qoud nihil maius cogitari posit fogalmak egyáltalán csak mint kimondott szavak puszta hangalakja nyomán (secundum vocem) lehetne elgon-dolni,⁹ valóságos csoda lenne, ha az Isten szó hangalakja¹⁰ alapján, mint például a hangutánzó szavakén, létrehozna bennünk egy tényleges, valós képet Istenről mint létezőről. Gaunilo az első fő rész végén levonja a következő konklúziót: „Eddig tehát nyilvánvaló annyi, hogy ha hallom és megértem annak szavait, aki azt állítja, hogy létezik valami, ami minden elgondol-hatónál nagyobb, ez még mindig nem lehet meg az értelemben sehogy másként, csakis ezen módon. Ennyit arról az állításról, hogy az a bizonyos legfőbb lény már megvan az értelemben."¹¹

A bírálat második fő része a következő pontokból áll: tegyük fel, hogy a qoud nihil maius cogitari posit valódi fogalom és jelen van az értelmünkben, jelenti ki Gaunilo, tehát valaminek az istenségét csak az bizonyítaná, ha előbb tényszerűen tudná, hogy egyáltalán létezik a qoud nihil maius cogitari posit-nak megfelelő dolog.¹² Csak ezután lehetne nekifogni annak a bizonyításnak, melyet Szent Anzelm használ, hogy mivel nagyobb minden elgondolhatónál, szükségszerűen létezik, vagyis nem lehet nem létező, és nem is gondolható nem létezőnek. „Előbb kell tehát megbizonyosodnom arról, hogy ez a nagyobb valami¹³ létezik valahol a valóságban is, és csak ezután lesz kétségtelen - mindennél nagyobb volta alapján -, hogy önmagában is létezik."¹⁴

Az elveszett sziget példáját¹⁵ használja Gaunilo a szemléltetésre és arra, hogy Szent Anzelm figyelmét felhívja az ellentmondásokra. Három dolgot közöl az olvasóval a sziget mibenlétét illetőleg. Az első és legfontosabb, amit az olvasónak tudnia kell, hogy egyáltalán nem létezik, a második az, hogy ezt senki sem tudja róla, ebből kifolyólag elveszettnek hiszik az emberek, ami azt jelenti, hogy nem zárják ki létezését, a harmadik, egyben utolsó, de lényeges tudnivaló, hogy a Föld leggazdagabb és legtermékenyebb szigetének tartják. Gaunilo a következőket mondja: „...hiszen abban nem kételkedsz, hogy az értelmedben jelen van; márpedig kiválóbb az, ami nem csupán az értelemben létezik, hanem a valóságban is; tehát szükségképpen léteznie kell a valóságban, mert ha nem létezne, minden valóban létező vidék felülmúlná; akkor pedig az a vidék, amelyről már beláttad, hogy kiválóbb minden más vidéknél, mégsem lenne kiválóbb - ha tehát az illető ilyen módon akarná megszerkeszteni a bizonyítékot arra, hogy a sziget létezéséhez ettől fogva további kétség nem férhet, akkor vagy tréfának kellene vennem, vagy pedig nem tudnám, melyikünket tartsam együgyűbbnek: magamat-e, ha engedek neki, avagy őt, ha úgy véli, hogy akár a legcsekélyebb bizonyossággal is állíthatja ennek a szigetnek a létezését, mielőtt ki nem mutatta volna, hogy annak kiválósága úgy van meg értelmemben, mint egy valóban és kétségtelenül létező dolog, nem pedig úgy, mint valamely hamis vagy bizonytalan dolog."¹⁶ Ha pedig még az elveszett sziget esetében is így áll a helyzet, amelyről pedig elmondhatjuk, hogy a dologisága alapján (secundum rem) más sziget mintaként szolgáló formájáról fogalmat lehet alkotni róla, akkor mennyivel inkább így van a qoud nihil maius cogitari posit esetében, amelyet nyíltan beláthatunk, csakis kimondás, hangalak alapján (secundum vocem) tudunk elgondolni, de akkor is csak szintéziseket alkotva.

Az insipiens kritikájának egyik központi részét alkotják a következő fogalmak, melyeket elkülönít egymástól: tudni, elgondolni és megérteni, belátni.¹⁷ A példabeli szigetet nagyon jól el lehet gondolni létezőnek az értelmünk segítségével, képesek vagyunk meg is érteni létének okát, de mivel valójában nem létezik, nem lehet egyáltalán tudásunk róla, és ezáltal be sem láthatjuk létét.

A bírálat elemzésének végére érve elmondhatjuk nyíltan, hogy az insipienst nem érheti semminemű vád, amiért azt gondolta és ki merte jelenteni, hogy nincs Isten, mert Szent Anzelm Unum argumentum koncepciója Isten létét próbálja bizonyítani, de nem zárja ki nemlétének elgondolhatóságát.¹⁸

Canterburyi Szent Anzelm: Quid ad heac respondeat editor ipsius libelli¹⁹

Nem a balgatagnak, nem az insipiensnek, hanem Gaunilónak ajánlja a válaszát (Quid ad haec respondeat editor ipsius libelli) Canterburyi Szent Anzelm a következő szavakkal: „Minthogy a fenti műben nem ama bizonyos balgatag próbálja megcáfolni, amit könyvemben állítottam, hanem csak a balgatag nevében Canterburyi Szent Anzelm, a skolasztika atyja szól valaki, aki maga nem balgatag, és aki katolikus, elegendő lesz neki válaszolnom."²⁰

Szent Anzelm már a legelső mondatával elködösíti, és ezek után egyből elutasítja a Gaunilo által felkínált alaphelyzetet. Nem hajlandó szóba állni a insipiensszel, de nem is lenne képes őt egyáltalán megcáfolni, mert a partnere egyszerűen tagadó. Nem abból indul ki, amiből a bírálat maga, hanem az igenlő alaphelyzetéből, aki maga hívő, és ehhez csupán egyetlen apró lépést kell megtennie, csak az alaphelyzetet kell átfordítania a maga javára.²¹ Nyíltan állíthatom, hogy minden tézis igazságához elég, ha egyvalaki belátja az állítás igazságát. Tehát Szent Anzelm nem az insipiens alaphelyzetéből indul ki, hanem egy igenlő hívő ember helyzetéből, sőt pontosabban Gaunilo hozzáállásából, akinek értelmében bizonyosan jelen van a qoud nihil maius cogitari posit tézis, és ezzel persze egyértelműen jelen van az értelmében az is, hogy Isten maga a qoud nihil maius cogitari posit, az, „aminél nagyobb nem gondolható el". A qoud nihil maius cogitari posit fogalma tehát jelen lehet az emberi értelemben. Innen kezdve Szent Anzelm tételei valóban megállnak a lábukon, sőt igazolhatóak - csakhogy ez egy áron valósulhat ez meg, méghozzá úgy, hogy ebből kifolyólag a probléma többé már nem a tagadó eredeti problémája, ami a indítóoka Gaunilo bírálatának.

Szent Anzelm tehát már az első sorokban leszögezte, hogy a qoud nihil maius cogitari posit legalább egyvalakinek, a hívő Gaunilónak megvan az értelmében. Ha pedig megvan benne, és ha Istent qoud nihil maius cogitari positként fogja fel, akkor ebből az következik, hogy értelmében csakis kezdet nélkülinek foghatja fel.²² Tehát Istent szükségszerű létezőnek fogja fel Gaunilo, olyannak, amelyet nem is gondolhatunk nem létezőnek. Mivel ami nem létezik valóságosan, de elgondolható a létezése, az csakis valamely kezdettől fogva létezőnek gondolható el. Ha tehát a qoud nihil maius cogitari posit, amelyet per definitionem kezdet nélkülinek mondunk, nem létezne, akkor elgondolható sem volna valóságos létezőnek, mert csak azt tudnánk róla elgondolni, hogy valamely kezdettől fogva létezik, ami ahhoz vezetne, hogy önellentmondásba keverednénk, és nem állítanánk semmit. Ám ilyet arról, „aminél nagyobb nem gondolható el", nem gondolhatunk, hiszen nagyobb az, ami kezdet nélkül létezik, mint az, ami csak valamilyen kezdettől fogva létezik, és ebből kifolyólag véges.

Szent Anzelm érvelését a következőképpen építhetjük fel: az embert, akiben előzetesen megvan Isten fogalma - vagyis a hívő emberről beszélünk -, hozzásegíti, hogy tisztázza a maga számára, mi minden következik e megfontolásból, vagyis a qoud nihil maius cogitari posit-ból. A tagadónak azonban mindez nem bizonyít semmit, mert a „kezdet nélküli létező" fogalomnak megfelelő dolog valóságos léte pontosan ugyanúgy nincs meg az értelemben, mint ahogy aqoud nihil maius cogitari posit-nak megfelelő fogalomé sem. Ahhoz, hogy bármilyen fogalmat alkossunk valamiről, nem kell okvetlenül teljes egészében ismernünk azt, elegendő, ha részleges ismerettel rendelkezünk róla. A qoud nihil maius cogitari posit vagy a kezdet nélküli fogalom természetesen csupán egy ilyen részleges ismeret Istenről, ám amit így elgondolunk és megértetünk, az mégis Istenre és csak rá vonatkozó fogalom, mivel egyedül Isten esetében igaz, semmi más esetében nem.²³

A szóban forgó szigetek között a „legtökéletesebb"-et nem abszolút értelemben kell vennünk, mint ahogy a qoud nihil maius cogitari posit fogalmat;²⁴ ezért számos más olyan dolog lehet, amely egy más szempontból szintén a „legtökéletesebb", csakhogy a qoud nihil maius cogitari posit fogalomból eredően eleve nem lehet egynél több, mert ez ismét ellentmondás lenne. Az insipiens álláspontjának viszont, ezzel éppen ellenkezőleg, az a minden ellenérvben újból és újból visszatérő alapja, hogy a qoud nihil maius cogitari posit-tal csak akkor tudna egyáltalán valamit kezdeni, ha biztos ismerete lenne - a többi dologhoz hasonló módon - a valóságos létezéséről. A döntő és konstans ellentét ebben áll; mindig ez jelenik meg ezután, változatos formákat öltve, az érvelés logikai szintjén.

Mindannak esetében, ami nem Isten, különbség van létének elgondolása és belátása között. Ha egy dolog aktuálisan létezik, nem látható be, hogy nem létezik, ez logikus; mivel azonban léte nem szükségszerű, hanem esetleges, el lehet gondolni nem létezőnek. A qoud nihil maius cogitari posit-ként definiált létező kezdet és vég nélküli, ebből az következik, hogy nem gondolható el a nemléte, nem lehetséges még gondolatban sem elgondolni, hogy valamikor és valahol nem létezett volna, mert akkor nem ugyanarról a fogalomról beszélnénk, mint ami maga a qoud nihil maius cogitari posit. Különbség van a megértés és a belátás között, hangsúlyozza Gaunilo, viszont Szent Anzelm válaszában e két folyamat esetében azt állítja, hogy Isten esetében ezek egybeesnek.²⁵

Az eredeti qoud nihil maius cogitari posit fogalom (aminél semmi nagyobb nem gondolható el) helyett az insipiens többször a „mindennél nagyobb" (maius omnibus) formát használ-ja.²⁶ Ha valami nagyobb minden aktuális létezőnél, fejti ki Szent Anzelm, attól még elgondolható róla a nemlét, tehát elgondolható róla valami nála nagyobb, éspedig az, amiről a nemlét nem gondolható el, éppen az maga qoud nihil maius cogitari posit, ami mellett Szent Anzelm kardoskodik.²⁷ Így a maius omnibus fogalom, melyet Gaunilo Szent Anzelm szájába ad, távolról sem olyan, mint amilyennek ő a maga érvét akarta, mivel nem áll meg önmagában, hanem egyszerűen rászorul önmagán kívül valami másra. Tehát a maius omnibus nem alapozza meg önmagát, míg a qoud nihil maius cogitari posit igen.²⁸ Szent Anzelm úgy tesz, mintha Gaunilo figyelmetlenségéről volna szó, ám ez teljesen lehetetlen feltételezésnek tűnik, mivel ilyen nevetséges hibát nem követethetett el, úgyhogy ezt nyugodtan kizárhatjuk.

Az insipiens következő érvével szemben, miszerint Istenről nincs közvetlen ismeretünk, és valamely hozzá hasonló létező alapján sem lehet következtetni rá, Szent Anzelm a Monologion 1-5. a posteriori argumentumaira²⁹ hivatkozva válaszol. Ha a Monologion megszokottabb érvelésmódját elfogadjuk, akkor nincs alap a Proslogion újszerű érvelésének elvetésére sem, Szent Anzelm itt ebből kifolyólag mégiscsak hajlandó bevonni gondolatmenetébe az argumentumok rendszerét, de csak azért, hogy azonnal ismét túlnyúljon rajtuk a qoud nihil maius cogitari posit istenérvéhez.³⁰ Ám az insipiens, mivel a Proslogion istenérvvel nem értett egyet, nyilván a Monologion érveit sem fogadná el.

Az elgondolhatatlan, kimondhatatlan kifejezésekkel kapcsolatos megjegyzés zárja az érvelését. E szavak jelentése, mondja Szent Anzelm, önmagában felfogható, a „kimondhatatlan" szó kimondható, még akkor is, ha nem mondható ki vagy gondolható el az a valóság, amelyre vonatkozik. A qoud nihil maius cogitari posit definíció is elgondolható és kimondható akkor is, ha maga a valóság, amelyre utal, Isten, megközelíthetetlen. Jól tudja mindezt az insipiens is, de nem sokat kezdhet vele, mivel folyton olyan paradoxonokkal találja szembe magát, melyeket Szent Anzelm felállított, mint „az elgondolhatatlan valóság", „felfoghatatlan dolog", „megközelíthetetlen, mindenütt jelenvaló". Hiszen azt, hogy létezik valami efféle, éspedig valóság, dolog, és mindenütt jelen van, jelenti ki az insipiens, pont akkor tudhatná, ha elgondolható, megfogható, megközelíthető lenne, viszont Isten fogalma nem az, így maga a qoud nihil maius cogitari posit definíció sem lesz soha az.³¹ Szent Anzelm záró szavaival zárom e gondolatmenetet, melyben Gaunilo bírálatának elfogadásával megköszöni fáradságát: „Köszönet neked mind művem bírálatában, mind dicséretében megnyilvánuló jó szándékodért. Hiszen oly sok dicsérettel illeted mindazt, amit elfogadásra méltónak találtál, hogy látnivalóan azt sem rosszindulatból, hanem jó szándéktól vezérelve bíráltad, amit gyengeségnek ítéltél.^'³²

Immanuel Kant ontológiai érve

Mielőtt nekifognék Kant hatástörténeti kritikájának az ontológiai érv kapcsán, egy mondatban felvázolom azt a kijelentést, amely az ontológiai bizonyíték maga: „Et quidem credimus te esse aliquid quo nihil maius cogitari possit" - Isten, ő az a valami, aminél nagyobb nem gondolható el.

Kant ontológiai érve kritikájának elemzése következik a Proslogion elemzésével, megpróbálok rávilágítani arra, hogy az ontológiai érv útján csupán egy fogalomhoz, egy gondolatszintézishez juthatunk el, amivel végső soron semmit sem bizonyítottunk. „Az abszolút szükségszerű lény fogalma az észből származó, tiszta fogalom, azaz nem egyéb ideánál, ez az idea csupán utal egy bizonyos - igaz, elérhetetlen - teljességre, és valójában inkább az értelem határainak kijelölését szolgálja, semmit azt, hogy az értelem új tárgyakat vegyen birtokba" -jelenti ki Kant nyílt egyszerűséggel.³³ Az emberi értelem folyton keresi határait, és ezáltal kérdésekbe ütközik. A kérdésekre megpróbál válaszolni, amilyen módon csak tud, viszont ezáltal határokba ütközik.

Az ontológiai bizonyíték kiindulópontja az, hogy létezik valami, aminél nagyobb nem gondolható el (qoud nihil maius cogitari possit). Ez a létező, aminél nagyobb nem gondolható el, annak nemléte lehetetlen (ut nec cogitari possit non esse). Itt még nem nyugszik meg az emberi ész érdeklődése, kíváncsiságának vágya, és ezek után konklúzióként levonja a gondolkodó én legitim következtetését: ez a létező szükségszerű. E pontban viszont olyasvalamit állít, ami egy időben megoldás és határ, amin nem tud továbblépni, nem képes átlépni határait, és emiatt megnyugszik. Így a szükségszerű létező egy olyan fogalom, olyan idea, amit tapasztalati úton nem tudunk megközelíteni, és éppen ezért ellentmondásba ütközik.

A skolasztika képviselői úgy beszéltek Istenről, mint egy olyan „tárgyról" (létezőről), mely teljességgel kívül esik értelmünk hatókörén. Mégis úgy kezelték Istent, mint megfogható valóságot, ezzel mintegy azt az illúziót keltve, mintha pontosan értették volna, mit akarnak mondani róla a szükségszerű létező fogalmával.³⁴

A skolasztikus definíció - „létezik egy abszolút szükségszerű lény, kinek nemléte elgondolhatatlan" - önmagában nem mond semmit, mivel nem definiálja azt, hogy mit jelent az a fogalom, mit jelent az abszolút szükségszerű létező. Érvelési módja a priori: azt, aminél nagyobb nem elképzelhető, minden megismerés feltételévé teszi. Állítva, hogy az abszolút létező olyasvalami, akinél nagyobb el nem gondolható (quo nihil maius cogitari possit), kijelenti, hogy ennek nemléte lehetetlen (ut nec cogitari possit non esse), s innen a lineáris logika útján levonja végkövetkeztetését: ennek léte abszolút, azaz szükségszerű. „Ám a logikai szükségszerűség keltette illúzió annyira erős, hogy midőn megalkotjuk egy dolog a priori fogalmát, mégpedig oly módon, hogy véleményünk szerint e fogalom terjedelmébe beletartozik a dolog létezése is, mindjárt azt hisszük, hogy ebből bizonyossággal levonható a következtetés, mivel e fogalom objektuma szükségszerűen tartalmazza a létezést, azaz, feltéve, hogy e dolgot adottnak (létezőnek) veszem, a létezése szintúgy szükségszerűen (az azonosság törvénye alapján) adva lesz, és így magát ezt a lényt feltétlen szükségszerűség illeti meg, mert létezését együtt gondolom önkényesen elfogadott fogalmával, amennyiben a tárgyát feltételezem" - fejti ki Kant.³⁵

Vegyük az ontológiai bizonyítékot lépésről lépésre, hogy megértsük Kant kijelentésének mondanivalóját. Isten „az, aminél nagyobb el nem gondolható" (quo nihil maius cogitari possit), ezáltal „el sem gondolható a nemléte" (ut nec cogitari possit non esse), és „oly módon létezik, hogy még gondolatban sem lehet nem létező" (sic esse, ut nec cogitatione queat non esse). Ezáltal kimondjuk, hogy Isten az abszolút szükségszerű létező. Isten ebben a kijelentéssorozatban a szubjektum, a lét, a nemlét pedig a predikátum. A szubjektum (Isten) anélkül, hogy kimondjam, tartalmazza a predikátumot (a lét, nemlét fogalmakat), mivel ez egy tulajdonság, ezáltal egyértelműen a lényeghez, szubjektumhoz tartozó.³⁶ „A fogalom és a tárgy tartalma pontosan ugyanaz kell legyen, és ezért a puszta lehetőséget kifejező fogalomhoz semmi többet nem tehetek hozzá azzal, hogy tárgyát (a van kifejezés segítségével) egyszerűen adottként gondolom el, és így a valóságos semmi többet tartalmaz, mint a pusztán lehetséges."³⁷ Ezek után az ellentmondás szembeszökő: Isten „az, aminél nagyobb el sem gondolható": ez a kijelentés a priori, analitikus, vegyük tovább, „el sem gondolható a nemléte", itt viszont már az analitikus a priori kijelentés áthajlik szintetikus a posteriori kijelentésbe, és végezetül „oly módon létezik, hogy még gondolatban sem lehet nem létező" - ez a kijelentés már teljes mértékben szintetikus a posteriori.

A skolasztikus gondolkodók Isten létét észérvek segítségével szerették volna bebizonyítani. Tették ezt a priori módon és analitikus kijelentések segítségével. Mégis akaratlanul is átléptek a szintetikus kijelentésre, és próbáltak a posteriori módon válaszolni az előttük tornyosuló problémára. Ez pedig ellentmondásos logika, ami teljes mértékben lerombolja az ontológiai bizonyítékot, mivel egy ideáról beszélünk Istennel kapcsolatban, mivel csak analitikus módon érhetjük el, csupán fogalmak segítségével, mégis azért, hogy az emberek előtt hiteles legyen a bizonyíték, szintetikus elemekkel találkozunk, de ezzel csak cáfolatot hozunk létre, mivel tapasztalati úton, bármilyen példa segítségével, bármilyen rendszer felépítésével nem vagyunk hivatottak bizonyítani Isten létét.³⁸

Nem tagadhatom - még gondolatban sem - valaminek a nemlétét, amiről nincs ismeretem, mert akkor nincs mit tagadjak, ismerettel kell rendelkeznem ahhoz, hogy bármit is tagadhassak. Az ismeretszerzés szintetikus kijelentések által, a priori módon megy végbe, mivel tapasztalás módján, már meglévő, előző ismeretekre építve jutunk újabb ismeretekhez. Isten létéről, tulajdonságairól nincs előző ismeretem, sem tapasztalati ismeretem, így csak feltételezhetem, de nem bizonyíthatom Isten létét.³⁹ A feltételezések csupán szintézisek, viszont szintézisek által semmivel sem tudok meg többet Isten létéről, semmivel sem gyarapítom értelmem.⁴⁰

Első hallásra ugyan az ember nem talál hibát a kijelentések sorában, melyek az ontológiai érvet alkotják. Eljut Isten fogalmához, és azt mondja, léte cáfolhatatlan, de ha következetesen végiggondolja az ontológiai érvelést, azt aprólékos elemzés alá veti, rádöbben, hogy az ellentmondásokra épül, és végső soron semmivel sem mond többet, nem hoz több bizonyítékot az olvasó személy számára, mint amennyivel az az olvasás előtt rendelkezett. „Így hát kárba veszett fáradozás minden kísérlet, hogy az olyan igen híres ontológiai (kartéziánusi) érv segítségével fogalmakból kiindulva bizonyítsák a legfőbb lény létezését" - vonja le Kant végkövetkeztetését.⁴¹

Summa

Jelen írásban szerettem volna egy átlátható képet festeni Szent Anzelmnek az Isten léte bizonyíthatóságára irányuló munkásságáról, és ezáltal méltó emléket állítani „a skolasztika atyjának". Igaz, már életében bírálat érte, mégis az újkor számára sok olyan jellegű írása maradt fenn, amelyek meg-kerülhetetlenek a maguk területén, és máig nagy segítséget, eligazítást nyújtanak az érdeklődők, gondolkodók számára. Anzelm gondolatvezetése nem bonyolult, ellenkezőleg, sok helyen egyértelmű és kézzelfogható, lényegét tekintve átlátható, ugyanakkor teljes. Minden gondolkodónak ajánlható, aki egy kicsit is szeretne elmerülni e téma mélységeibe.

Bibliográfia

1. Canterburyi Szent Anzelm, Filozófiai és teológiai művek I., Osiris, Budapest 2001

2. Canterburyi Szent Anzelm, Proslogion, http://www.thelatinlibrary. com/anselmproslogion.html, Letöltés ideje: 2009. március 4.

3. Dér Katalin, Canterburyi Szent Anzelm összes művei, Szent István Társulat, Budapest 2007

4. Étienne Gilson, A középkori filozófia szelleme, Paulus Hungarus/ Kairosz, Martonvásár 2000

5. Fischer, Norbert, A filozófusok istenkeresése, Agapé, Szeged 2001

6. Kant, Immanuel, A tiszta ész kritikája, ford. Kis János, Ictus, Budapest 1995

7. Kecskés Pál, A bölcselet története főbb vonásaiban, Gede Testvérek, Budapest 2001

8. Kozma Zsolt, Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótára, Misztótfalusi Kis Miklós, Kolozsvár 2005

Jegyzetek

1 Insipiens: eredeti, elsődleges és biblikus értelme „érzéketlen", olyan ember, akiből hiányzik valamiféle „érzékszerv" ahhoz, hogy a látható világ jelenségei mögött, pusztán azért, mert ezek a jelenségek valamiféle rendet mutatnak vagy éppenséggel titokzatosak, felismerje a láthatatlan alkotót. De merőben valószínű, hogy ezt a hiányzó „érzéket" lévén nem racionális valami, éppen a racionális érvelés adhatná meg neki. Dér Katalin, Canterburyi Szent Anzelm összes művei, Szent István Társulat, Budapest 2007, 10. 219.

2 „Azt, hogy létezik egy olyan lény, amelynél semmi nagyobb nem gondolható el - mint olvasom -, úgy bizonyítjuk be valakinek, aki ezt tagadja vagy kétségbe vonja, hogy először is rámutatunk: az, amit az illető tagad vagy kétségbe von, már ott van az értelmében, hiszen ha hallja, hogy beszélnek róla, megérti, amit mondanak neki; ezt követően kimutatjuk, hogy amit megértett, az szükségszerűen nemcsak az értelmében létezik, hanem a valóságban is; végül pedig ez utóbbi állítást úgy bizonyítjuk, hogy nagyobb az, ami a valóságban is létezik, mint ami egyedül csak az értelemben; ha tehát ez a valami, amiről itt beszélünk, csak az értelemben van meg, akkor bármi, ami a valóságban is létezik, nagyobb lesz nála, s így a mindennél nagyobb kisebb lesz valaminél - nem lesz mindennél nagyobb; márpedig ez bizonyosan ellentmondás." Canterburyi Szent Anzelm, 220.

3 Canterburyi Szent Anzelm, 221.

4 „...a festő előre elgondolja, amit meg fog festeni, az már megvan az értelmében, de még nem fogja fel valóságos létezőként, mert még nem készítette el. Amikor azután már megfestette, akkor az értelmében is megvan, és azt is megérti, hogy létezik a valóságban, amit már elkészített. Tehát a balgatag is meggyőződhet arról, hogy legalább az értelmében létezik az a valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható, mert amikor ezt hallja, megérti, és amit megértünk, az megvan az értelmünkben." Canterburyi Szent Anzelm, 176-177.

5 „Nem ismerem ugyanis sem magát ezt a valóságot, sem következtetni nem tudok rá valamely más, hozzá hasonló dologról, miután éppen olyannak állítod, amelyhez semmi hasonló nem létezhet." Can-terburyi Szent Anzelm, 224.

6 „Először is nem lehet más, időben korábbi mozzanat ennek a valaminek a megléte az értelemben, és egy másik, ezt követő mozzanat

létezésének értelmi belátása, mint a kép esetében, amely valóban előbb van meg a festő elméjében és csak azután a műben. Azután meg aligha lesz hihető, hogy amint elhangzott kijelentésed, és amint meghallotta valaki, már ne lenne elgondolható a nemléte, éppúgy, ahogyan Isten nemléte is elgondolható. Végül ez a valami olyan, hogy csakis a kétségbevonhatatlan létezésében már bizonyos értelem által e bizonyosságot követően elgondoltnak lehet felfogni - nos, ennek bizonyításához valami egyértelmű érvre van szükség, nem pedig olyanra, miszerint ha meghallom, megértem, és azonnal ott van az értelemben." Canterburyi Szent Anzelm, 222.

7 Canterburyi Szent Anzelm, 223.

8 Canterburyi Szent Anzelm, 224-225.

9 „Istent egyáltalán nem vagyok képes elgondolni másként, mint csak a puszta 'isten' hangalak alapján; a puszta hangalak alapján azonban alig vagy egyáltalában nem gondolható el bármiféle valóságos dolog." Canterburyi Szent Anzelm, 225.

10 „A csodával lenne határos, ha képes lenne ezt a dolog valóságának megfelelően megtenni." Canterburyi Szent Anzelm, 225.

11 Canterburyi Szent Anzelm, 226.

12 „.ez a valami a valóságban is szükségszerűen létezik, azzal bizonyítanák nekem, hogy ha nem létezne a valóságban, akkor bármi, ami a valóságban is létezik, nagyobb lenne nála, s így nem lenne mindennél nagyobb az, amiről nyilvánvaló bizonyítást nyert, hogy megvan az értelemben. Ha »az értelemben létnek« kell mondanunk annak ottlétét, amit még csak elgondolni sem lehet valamely valóságos dolog alapján, akkor nem tagadom, hogy ezen a módon az én értelmemben is jelent van. Minthogy azonban emiatt még semmiképp sem tartható a valóságban is létezőnek, mindaddig nem is engedem meg róla az ilyen létezést, amíg valami egyértelmű érvvel nem nyer bizonyítást." Canterburyi Szent Anzelm, 227.

13 Szent Anzelm Válaszánál, melyet Gaunilo bírálatára ír, a „nagyobb valami" kijelentés még fontos szerepet fog betölteni, de részletesen csak akkor fogok vele foglalkozni.

14 Canterburyi Szent Anzelm, 228.

15 „Egyesek állítják, hogy létezik valahol az óceánon egy sziget, amelyet - mivel nehéz, vagyis inkább lehetetlen megtalálni azt, ami nem létezik - némelyek az „elveszett" néven emlegetnek, és azt mesélik róla, hogy minden gyönyörben és pompában bővelkedve elképzelhetetlen termékenységével még a Boldogok szigetét is messze felülmúlja; lakosai, birtokosai nincsenek, s kincseinek bőségével túltesz a Föld minden emberlakta vidékén. Nos, ha valaki ezt elmondaná nekem, minden nehézség nélkül megérteném, amit mond." Canterburyi Szent Anzelm, 228.

16 Canterburyi Szent Anzelm, 228-229.

17 „Ahelyett pedig, hogy azt állítanád, hogy ennek a legfőbb valóságnak a nemlétét nem lehetséges elgondolni, talán helyesebb lenne azt mondanod, hogy nem lehetséges belátni a nemlétének még a lehetőségét sem. Önmagamról egyfelől teljes bizonyossággal tudom, hogy létezem, de másrészt nem kevésbé tudom, hogy lehetséges a nemlétem. A legfőbb létezőről, azaz Istenről viszont kétségkívüli módon belátom, hogy létezik és hogy nem is lehet nem létező. Ám azt már nem tudom, vajon elgondolhatom-e önmagamat nem létezőnek, miközben biztosan tudom, hogy létezem. Ha viszont nem gondolhatom el, akkor ennek lehetetlensége nem egyedül Isten sajátja." Canterburyi Szent Anzelm, 230.

18 Canterburyi Szent Anzelm, 207-213.

19 Dér K., 10.

20 Canterburyi Szent Anzelm, 232.

21 „.ha azt, aminél nagyobb nem gondolható el, nem értik meg, illetve nem gondolják el, ha tehát nincs jelen az értelemben, illetve a gondolkodásban, akkor bizonyos, hogy Isten vagy nem az, aminél semmi nagyobb nem gondolható el, vagy nem érti meg, illetve nem gondolja el senki, és nincs jelen az értelemben, illetve a gondolkodásban. Azonban hogy ez mennyire hamis, ahhoz éppen a te hitedet és belső tudásodat használom fel a legerősebb érvként." Canterburyi Szent Anzelm, 233.

22 „De lásd be, hogy ha valami jelen van az értelemben, az azért van ott, mert megértettük. Mert amiképp mindazt, amit elgondolunk, gondolkodással gondoljuk el, amit pedig gondolkodással elgondolunk, az annyira, amennyire elgondoljuk, jelen van a gondolkodásban; ugyanúgy amit megértünk, azt értelemmel értjük meg, amit pedig az értelemmel megértünk, az annyira, amennyire megértjük, jelen van az értelemben. Mi világosabb ennél?" Canterburyi Szent Anzelm, 237.

23 „Ha pedig azt állítod, hogy nem értjük meg és nincs jelen az értelmünkben az, amit nem tökéletesen értünk meg, akkor állítsad azt is, hogy aki nem képes a Nap vakító fényébe tekinteni, az a napvilágot sem képes látni, hiszen az is csak a Nap fénye." Canterburyi Szent Anzelm, 236.

24 „De - mondod te - ez olyan, mintha az óceánnak arról a szigetéről, amely termékenységével minden más vidéket felülmúl, és amelyet -mivel nehéz, vagyis inkább lehetetlen megtalálni azt, ami nem létezik - „elveszett" szigetnek neveznek, valaki azt állítaná, hogy azért nem lehet kételkedni a valóságos létezésében, mivel bárki könnyedén felfogja ezt, ha szavakkal leírják előtte. Nos, bátran állíthatom: ha bárki talál olyan, akár a valóságban, akár csupán a gondolkodásban létező valamit, amire az érvelésemnek ez az együttese alkalmazható azonkívül, aminél nagyobb nem gondolható el, akkor én meg is fogom találni és nekiadom az elveszett szigetet, hogy el ne veszítse többé. [...] Aki mégis azt állítja magáról, hogy nem létezőnek gondolja el, annak azt felelem, hogy amikor elgondolja, akkor vagy azt gondolja el, aminél nem gondolható nagyobb, vagy nem azt gondolja el, hiszen el sem gondolja. Ha viszont azt gondolja el, akkor bizonyos, hogy olyasvalamit gondol el, ami el sem gondolható nem létezőnek. [...] Ha így tenne, olyasmit gondolna el, amit lehetetlen elgondolni. Nem gondolható el tehát nem létezőnek az, aminél nem gondolható el nagyobb." Canterburyi Szent Anzelm, 238-239.

25 „Ha ugyanis azt mondtam volna, hogy erről a valamiről nem látható be a nemlét, akkor te - aki azt állítod, hogy ami hamis, az a 'belátás' szó szoros értelmében egyáltalán nem látható be - talán azt vetnéd ellenem, hogy egyetlen létezőről sem látható be a nemlét, hiszen hamis állítás, hogy a létező nem létezik, és így nem egyedül Isten sajátja lenne, hogy nem látható be a nemléte. [...] Mert míg semmiről, ami létezik, nem látható be a nemléte, elgondolni viszont mindenről elgondolható, hogy nem létezik, annak a kivételével, ami a legteljesebb mértékben létezik. Minden olyasmi - és csakis az -, aminek van kezdete vagy vége, vagy összekapcsolódó részekből áll, és, mint már kifejtettem, valamely időpontban nem mint egész van jelen, elgondolható nem létezőnek. Egyes-egyedül az nem gondolható el nem létezőnek, amelyben sem kezdetre, sem végre, sem részek összekapcsolódására nem bukkan a gondolat, hanem mindig és mindenütt mint egészet találja. (Isten) Önmagadat is képes vagy elgondolni nem létezőnek, miközben biztosan tudod, hogy létezel - ezt tudnod kell: csodálkozom is, hogy azt mondtad, nem tudod, képes vagy-e ezt elgondolni. [... ] Nagyon is képesek vagyunk nem létezőnek elgondolni valamit, és közben tudni, hogy létezik: olyan értelemben, hogy egy időben van képességünk amarra, és tudjuk emezt. De másfelől nem vagyunk képesek elgondolni valamiről, hogy nem létezik, és tudni, hogy eközben létezik: olyan értelemben, hogy nincs képességünk elgondolni valamiről, hogy egy időben létezik és nem létezik. [... ] Isten sajátja, hogy nem gondolható el nem létezőnek; másfelől viszont számtalan dolog van, ami nem gondolható el nem létezőnek, miközben létezik." Canterburyi Szent Anzelm, 239-241.

26 „... több helyen az én számba adod a kijelentést, mely szerint: ami mindennél nagyobb, az létezik az értelemben; ha pedig az értelemben létezik, akkor a valóságban is létezik. [... ] Nos, állításaim között sehol sem szerepel efféle érvelés." Canterburyi Szent Anzelm, 241.

27 „Mert a „mindennél nagyobb"-nak meg annak, „aminél nem gondolható el nagyobb", nem ugyanaz az értéke, ha azt akarjuk igazolni, hogy a szóban forgó dolog létezik a valóságban. [... ] Mert mi lenne, ha valaki azt állítaná, hogy létezik valami „minden más létezőnél nagyobb", ami ugyanakkor mégis elgondolható nem létezőnek, és aminél mégis elgondolható - még ha létezni nem is létezik - nagyobb?" Canterburyi Szent Anzelm, 241-243.

28 „Ha tehát arról, amit „mindennél nagyobb"-nak mondunk, nem lehet hasonló módon bizonyítani mindazt, amit az „aminél nagyobb nem gondolható el" önmagában bizonyít önmagáról, akkor alaptalanul bíráltál olyasvalamiért, amit nem mondtam, és ami nagyon különbözik attól, amit mondtam." Canterburyi Szent Anzelm, 243.

29 1. Summum: „mivel a legnagyobb mértékben nagy csakis az lehet, ami a legnagyobb mértékben jó, szükségszerű, hogy létezik egy legnagyobb és legjobb valami, és ez minden létező között a legfőbb létező". Canterburyi Szent Anzelm, 53.2. Per se ipsum: „ebből az következik, hogy minden létező a legfőbb lény által az, ami, és ezért a legfőbb létező önmaga által az, ami, ugyanígy minden létező magából a legfőbb lényből van, így ez, pedig saját magából". Canterburyi Szent Anzelm, 57.3. Unum: „tehát létezik egy természet, substantia vagy lényeg, amely önmaga által jó és nagy, és önmaga által az, ami, és amely által létezik minden, ami valóságosan jó, nagy vagy valami, és amely a legfőbb jó, a legnagyobb nagy, a legfőbb létező vagy fennálló, azaz: a legfőbb minden létez ő között". Canterburyi Szent Anzelm, 56 -57.

30 „...hallván arról, aminél nagyobb nem gondolható el, nem tudod elgondolni vagy értelmedbe fogadni olyan valóságos dolognak megfelelően, amely neme vagy faja alapján ismert előtted, mivel sem magát a dolgot nem ismered, sem valami hozzá hasonlóból nem következtethetsz rá. [...] Ugyanis minden kisebb jó annyibban hasonlít a nagyobb jóhoz, amennyiben ő maga jó; az ésszel bíró elme számára pedig világos, hogy a kisebb jóktól a nagyobb jók felé emelkedve, azokból, amelyeknél elgondolható valami nagyobb, sok következtetést vonhatunk le arra nézve, aminél nem gondolható el semmi nagyobb. Akad-e valaki, aki például nem képes legalább elgondolni - még ha nem is hiszi valóságos létezőnek, amit elgondol -, hogy ha valami, aminek van kezdete és vége, jó, akkor még sokkal jobb az a jó, ami, bár elkezdődik, soha nem ér véget; és ahogyan ez jobb amannál, úgy ennél még sokkal jobb az, ami nem szorul rá és nem kényszerül arra, hogy változzék, vagyis mozogjon - akár létezik a valóságban ilyesmi, akár nem létezik." Can-terburyi Szent Anzelm, 247.

31 „Ahogyan semmi akadálya annak, hogy kimondjuk a „kimondhatatlan" szót, jóllehet a dolog, amit kimondhatatlannak mondanak, nem mondható ki; és ahogyan elgondolható, hogy „elgondolhatatlan" szó is, noha a dolog, aminek az a sajátossága, hogy „elgondolhatatlan", nem gondolható el - ugyanúgy, amikor kimondják az „aminél nem gondolható el nagyobb" kifejezést, kétségkívül el tudjuk gondolni és meg tudjuk érteni, amit hallunk, még akkor is, ha magát a dolgot, aminél nagyobb nem gondolató el, nem tudjuk elgondolni és értelemmel felfogni. Mert aki annyira balgatag, hogy ezt állítja: nem létezik olyan valami, aminél nem gondolható el nagyobb, annyira szégyentelen azért mégsem lehet, hogy azt mondaná, nem képes megérteni és elgondolni saját szavait. [...] Tehát bizonyos, hogy mindaz, aki tagadja, hogy létezik valami, aminél nem gondolható el nagyobb, megérti és elgondolja saját tagadását. [...] Tehát mindaddig, amíg elgondolhatjuk azt, aminél nagyobb nem gondolható el, és azt gondoljuk róla, hogy nem létező, valójában nem is azt gondoljuk el, »aminél nagyobb nem gondolható el«." Canterburyi Szent Anzelm, 248-249.

32 Canterburyi Szent Anzelm, 251.

33 Kant, Immanuel, A tiszta ész kritikája, Ford. Kis János, Ictus, Budapest 1995, 465.

34 Vö. Kant, 466.

35 Kant, 467.

36 A felvezetett logikát szépen érzékelteti egy másik példa is: „Deus est omnipotens (Isten mindenható), két fogalomnak van tárgya, az Isten és a mindenhatóság fogalmának; az est (van) nem valami további predikátum, hanem csupán az, ami a predikátumot a szubjektumra (Istenre) vonatkoztatva állítja. Ha pedig a szubjektumot (Istent) valamennyi predikátumával (köztük a mindenhatósággal) együtt tekintem, és azt mondom, hogy Isten van, vagy hogy van Isten, úgy nem teszek hozzá új predikátumot Isten fogalmához, csupán önmagában feltételezem a szubjektumot, valamennyi predikátumával együtt, mégpedig a fogalomra vonatkoztatott tárgy gyanánt." Kant, 470.

37 Vö. Kant, 470.

38 „...létezik ez vagy az a dolog (mely, ennyit megengedek veletek együtt, bármilyen legyen is, mindenképpen lehetséges), vajon ez a mondat analitikus vagy szintetikus? Ha az előbbi, úgy a dolog létezésével semmit sem tettetek hozzá a gondolatához, csakhogy ebben az esetben vagy a bennetek rejtező gondolat lesz maga a dolog, vagy feltételezik, hogy a létezés együtt jár a lehetőséggel, majd úgy tesztek, mintha a dolog belső lehetőségéből következtettetek volna a létezésére. Ami nem egyéb szánalmas tautológiánál. Itt nem segít a realitás szó, mely másként hangzik a dolog fogalmában, mint a létezés a predikátum fogalmában. Mert ha realitásnak neveztek minden feltételezést (mindegy, hogy mit feltételeztek), úgy már a szubjektum fogalmában feltételezitek, hogy a dolog valamennyi predikátumával együtt valóságos, s a predikátumban csupán megismétlitek ezt a föltevést. Ha viszont elismeritek, amit minden értelmes embernek el kell ismernie, hogy a létezést állító mondatok mindig szintetikusak, akkor hogyan állíthatjátok, hogy a létezés predikátumát lehetetlen önellentmondás nélkül tagadni? Hisz ez az előny csak az analitikus tételeket illeti meg; sajátos természetük éppen ebben áll." Kant, 469.

39 „Így tehát tartalmazzon bármit és bármennyit a tárgyról alkotott fogalmunk, mindenképpen túl kell lépnünk rajta, hogy a tárgynak létezést tulajdoníthassunk. Az érzékek tárgyainak esetében ezt az teszi lehetővé, hogy a fogalom - az empirikus törvények alapján - összefügg valamelyik észleletemmel; a tiszta gondolkodás objektumainak esetében azonban egyáltalán nincs eszközöm, melynek segítségével ismeretet szerezhetnék a létezésről, mert ezt teljességgel a priori módon kellene megismernem, csakhogy a létezés tudata (akár közvetlenül az észből származik, akár következtetésekből, melyek valamit az észleléshez kötnek) mindenkor, teljes egészében a tapasztalat egységéhez tartozik, s jóllehet nem állíthatjuk, hogy e tartományon kívül egyáltalán nem lehetséges létezés, az ilyen feltételezést azonban semmi módon nem tudjuk igazolni." Kant, 471-472.

40 „A legfőbb lény fogalma számos vonatkozásban igen hasznos idea, de éppen azért, mert csupán idea, nem teszi lehetővé, hogy egyedül reá támaszkodva kibővítsük arra vonatkozó ismereteinket, hogy mi létezik. Mi több, arra sem alkalmas ez az idea, hogy a lehetőségre vonatkozó tudásunkat gyarapítsa. Bár nem tagadható, hogy rendelkezik a lehetőség analitikus ismérvével, mely abban áll, hogy a puszta állítások (a realitások) nem szülnek ellentmondást, de mivel a művelet, mely minden reális tulajdonságot egyetlen dologban egyesít, nem egyéb szintézisnél, s a szintézis lehetőségét nem ítélhetjük meg a priori úton, hisz a realitások nincsenek sajátos módon adva nekünk, s ha adva lennének is, ebben még semmi ítélet nem foglaltatnék benne, mert a szintetikus ismeretek lehetőségének ismérvét mindig is csak a tapasztalatban kereshetjük, az idea tárgya pedig nem tartozhat a tapasztalathoz." Kant, 472.

41 Kant, 472.