Bálint Lajos
a MEGSZÉPÍTŐ MESSZESÉG SEM KÉPES EGÉSZEN MEGSZÉPÍTENI
Részletek

A „népi demokrácia" kuláknak minősítette apámat, akinek 25 holdnyi föld megműveléséből kellett eltartania a héttagú családját. Nem voltunk szegények, de szerény körülmények között nőttünk fel.

Kisgyerekkoromtól bizonytalanságokkal és megtorpanásokkal, de papnak készültem. Talán emberi szempontok is befolyásoltak: úgy hittem, hogy nem kell elszenvednem a kommunista-ateista nevelést és nem kell kiszolgálnom a diákkori nevelésből ismert rendszert. Óvodáskorom és kisiskolás éveim kabaréba illő tragikomikus következményeit, főként az idegen nyelvek tanulásánál, máig érzem. Nem ismerhettem meg anyanyelvem alapfogalmait és struktúráját. Tanítónőnk nem tudott egy szót sem magyarul, mi pedig nem tudtunk románul. Úgy értekeztünk, mint a süketnémák, s úgy tanultunk, mint a papagájok. Édesapámat már azért megbírságolták, mert sokat hiányoztam a román nyelvű óvodából.

Az érettségi után az 1948/49-es és 1949/50-es tanévet aránylag zavartalanul végezhettem el a gyulafehérvári Teológián. De a jövő már előrevetette árnyékát. [...] A megverem a pásztort és elszélednek a juhok (Mk 14,27) módszerét alkalmazták. Márton Áron püspök urat a statútumtervvel csalták tőrbe. Gyulafehérvár és Tövis között az állambiztonság emberei elfogták. („Az autóban cigarettával megkínáltak. Szebenben kezdődött a tánc, de ki lehetett bírni" - szólta el egyszer magát a püspök úr.) A püspöki helynököket (Boga Alajos, Sándor Imre, Jakab Antal), tanárainkat, az egyházmegye vezető papjait különböző koncepciós perekben súlyos börtönbüntetéssel sújtották. Tízen közülük a börtönben haltak meg. További eszközként az úgynevezett békenapi mozgalmat akarták felhasználni, de a papság és az öntudatosabb hívek ereje ezt megtörte.

A még szabadon lévő tanáraink 1950 nyarán azzal engedtek vakációra, hogy a következő tanévre csak úgy menjünk vissza, ha törvényes elöljáróink hívnak. 1951. március utolsó napjaiban kaptam behívót a Csík rajoni körzethez. A lekáderezés megalázó procedúrája (meztelenség vegyes bizottság előtt, világnézeti vita teljesen kiszolgáltatott helyzetben) után az al- és felcsíki fiúkból összeállított 50 fős csapattal Olténiába, Caracal mellett egy Devesel nevű falu határába vittek. Egy barakktáborban találtuk magunkat.

A földmunka megkezdése előtt kb. két hétig saját ruhánkban valamiféle katonásdit műveltünk. A tornaórákról s falun a leventegyakorlatokról ismert módon fel-alá masíroztunk. Fénykép helyett megpróbálom leírni első kincstári ruhánkat. Állt: egy pár szandálból, ami az első lépéseknél megmerült vagy beleragadt a sárba, fejünkön egy bonetának nevezett sapkaféle, továbbá szürke, zsávolyblúz derékszíjjal, s végül ugyanolyan minőségű rövidnadrág (sort), pántlikával megköthető; hosszú, fehér; gyolcs alsónadrággal. A csíki humor így az egészet szárnyas hangyához hasonlította.

A kb. 5000-es létszámú munkatelep egyike volt azoknak, amely az orosz léglökéses repülők betonrepülőtereit építette. Az alapozás földmunkáját lipovánok végezték a lovas kordékjukkal és asszonyaikkal, akik versenyt ittak velük. Mi a sok helyen 5-6 méter mélységet is elérő csatornákát és a kaszárnyák alapjait ástuk. Majd a legnagyobb kánikulában kb. három hónapig mintegy 100 betonkeverőt tápláltunk [...]

Minden hónap végi új munkabeosztásnál közelharcot vívtunk, hogy együtt maradhassunk a munkahelyen, a hálóban és az ebédlőasztalnál. Itt ismertem meg és kezdtem megtanulni az akkori falusi fiataljaink megbecsülését. Falun nőttem fel, de diákként, majd kispapként nem vettem részt szórakozásaikban. Itt emberközelbe kerültem velük. Példás volt az összetartás. Nézeteltérés soha nem volt köztünk. A nagy többségben lévő olténiaiak is kerülték az összetűzést. Igaz, a közös sors is feledtette az etnikai ellentéteket. Csak abban nyilvánult meg, hogy a politikai nevelő órákon a burzsujok mindig az „ungurok" voltak. Nem azonosították velünk. Nyilván az erdélyi polgári és földbirtokos osztályra gondoltak - ha egyáltalán gondoltak valamire. Akkor még nagyon sokszínű volt az ország népessége, s nagyon jól kijöttünk a szerbekkel, bánáti svábokkal, dobrudzsai tatárokkal, törökökkel, zsidókkal. Jellemző volt, hogy az erdélyi románok, az észak-erdélyiek is inkább a mi társaságunkat keresték. Igazi barátságok is szövődtek.

[...] Különös hálával tartozom a munkaszolgálatos barátaimnak, hogy - legalábbis jelenlétemben - egyetlen egyszer sem káromkodtak, trágár beszéd soha nem hagyta el ajkukat. [.] A népi demokrácia kezdő éveiben taktikai okokból „demokratikusabban" kezelték a kisebbségi kérdést. Moldvában magyar nyelvű iskolák voltak, szórványosan magyar szentmisék, magyar politikusok.

[...] A tavaszi munkákat már nem ott kezdtük, hanem - nagy örömünkre - a Fogaras vidéki Ósinkre (§inca Veche) helyeztek, ahol új munkatábor indult. Mi már egyévi tapasztalattal és ravaszsággal rendelkeztünk, és elsőkként érkeztünk. A jobb beosztásokra pályázhattunk, és hogy elnyerhettük azokat, azt egy mikházi alhadnagynak (felcsernek) is köszönhettük, akit Kacsó Sándorral való rokonsága miatt menesztettek a hadseregből. Közfelkiáltással én „dögész" (betegápoló), mások szakácsok, veszelárok, raktárnokok, könyvelők, sertésfarm-felelősek stb. lettek. Egy ideig a faluban nyomorogtunk, majd kiköltöztünk a falutól 3-4 km-re lévő gyönyörű patakvölgybe. Külön kórházbarakkot kaptunk, és egy orvos százados parancsnokot. Kőrispataki székely gyerekként Bukarestben örökbe fogadták, és lett Józsából Ancoreanu. Fia már Bukarestben született és ott nőtt fel. Magyarul csak épp értett valamit, de a magyarokat becsülte.

[.] Mindennek áthelyezésem vetett véget. Dicsőszentmártonban új munkatelep indult. A brassói őrnagyorvos parancsnok engem helyezett oda. Főnököm nem akart elengedni, azt mondta, hogy csak azért is leszerel, valamilyen kiskaput lehet találni. De a válaszom az volt, hogy még tíz hónapom van hátra a három évből, a legközelebbi orvosi ellenőrzésen pártfogóm nem lesz jelen, s mindent kezdhetek elölről. Maradtam, illetve mentem Dicsőszentmártonba. A létszám 3-4000-re nőtt. Volt ott egészségügyi barakk, több szanitéc, de katonaorvos egy sem. A betegeket az üzemi orvoshoz, a városi poliklinikára és a kórházba kellett vinni, és az ügyeket csak kijárási engedély-lyel lehetett intézni. Ezért be kellett iratkozni a néptanács által szervezett autóvezetői tanfolyamra. A szolgálati munka mellett a tanfolyam is igénybe vett. Nem tudni, mi okból, a lázam 40 fok fölé emelkedett, s a fehérvérsejtek száma 185 000-re. Marosvásárhelyen Horváth professzor a szegycsontból vett váladékból ugyanezt erősítette meg. Amíg a leszerelési formaságokat készítették, hogy ne ott haljak meg, Konnerth Martin balkácsi szász szanitéc barátom mamája hordta a balkácsi bort, szőlőt és őszibarackot, Lechintan dr. ugyancsak balkácsi szász felesége küldötte a külön kosztot. Gyógyszeres kezelés nélkül a vérképlet fokozatosan normalizálódott. Csak utólag tudtam meg, mi volt a nagy gondoskodás háttere. Isten a tenyerébe vett. Meggyógyultam és maradtam a leszerelésig.

A gondviselésnek tulajdonítom a hajtási engedélyt is. Habár a vizsga sikerült, csak kiskocsi vezetésére való jogosítványt, azaz II. fokozatot kaphattam. Őrnagy parancsnokom, aki civilben asztalosmester volt, igazolta, hogy sofőrként fognak alkalmazni, s így III. fokozatra, tehergépkocsira vizsgázhassak. Előzménye az volt, hogy a parancsnok kisebb sérülést szenvedett. Az orvosok nem vették komolyan, de nekem, a beosztottjának, szorgoskodnom kellett érte. Az orvosoktól meghalhatott volna, az életét nekem köszönheti úgymond. Később nagy hasznát vettem a jogosítványnak.

1954. február 28-án szereltek le. Rövid ideig lehettem otthon, amikor behívót kaptam a mezőgazdasági szezonmunkára. Egy életrevalóbb gyerekkori barátom biztatására csak akkor jelentkeztünk, amikor a többit elvitték a Báráganba. Ekkor minket betettek egy üres szobába, kezünkbe adták a büntető törvénykönyvet, hogy elmélkedjünk a paragrafusokon. Ismét csak, nem véletlenül, belénk botlott S. Béla volt gimnáziumi osztálytársam, akkor rangos pártfunkcionárius. Megszabadított a börtöntől.

Ez az eset is bizonyította, hogy jobb, ha eltűnök szem elől. Váratlanul találkoztam az egyik volt gimnáziumi osztálytársammal, aki osztályellenségként ugyancsak Vajdahunyadon, az akkori Texaszban kaphatott könyvelői állást. Nekem a jobban fizetett sofőrséget tanácsolta. Vele mentem. A vadnyugati állapotok ellenére magyar társadalmi élet is volt. Nagy létszámú, magyar, nyolcosztályos iskola működött, népes tantestülettel. Ők és a vallásukat gyakorló római katolikus templomi közösség is szeretettel befogadott. Sofőrkarrierem autómosással kezdődött, sok megalázással egy C. T. kettes csoport keretében. Majd a vállalat igazgatójának lettem a személyi sofőrje.

[...] A sok imádság meghallgatásra talált, megtörtént a csoda. Az életfogytiglani börtönre ítélt püspök 1955 elején kiszabadult és átvette az egyházmegye vezetését. Egyik első intézkedésként 1955. május első napjaiban értesítést kaptunk, hogy aki folytatni akarja tanulmányait, május 15-én jelentkezzen Gyulafehérváron. Az értesítést a IART maroshévízi részlegénél kaptam meg. A felmondási idő miatt május 13-án az utolsó utat tettem Maroshévízről Marosvásárhelyre és vissza. [.] A munkaszolgálat első évében közölték Gyulafehérvárról a plébánosunkon keresztül, hogy kieszközlik leszerelésünket, ha visszamegyünk az új, de törvénytelen teológiára. Nem éltünk ezzel a lehetőséggel, de most május 15-én Gyulafehérváron voltunk, megrostálva, kb. fele annyian, mint amennyien elkezdtük a tanulmányainkat. Egyházmegyénkben nagy volt a paphiány. Néhány kivételes esettől eltekintve szünetelt a pap-szentelés. [.]

A munkaszolgálat a szocializmus álnok terméke volt: se nem katonaság, se nem teljes rabság, hanem a kettő keveréke. [.] A forradalomként számon tartott események után 13 évnek kellett eltelnie, s az ügy intézőinek rengeteg fáradságába került, hogy erkölcsi elégtételt szolgáltassanak és anyagiakkal kompenzálják azokat, akik még életben vannak. [...] Életünknek azt az öt évét veszítettük el, amikor az ember megalapozza pályáját, egy életre szóló szakmát tanul. Nagyon nehéz volt elviselni a köztes állapotot. Nem lehetett tudni, hogy 5-10-15 évig vagy a végtelenségig tart. Márpedig mindenki igyekszik valamit kezdeni az életével. Mégis a többség hivatásában nem okozott válságot, hanem megerősítette azt. Megtapasztaltuk az élet árnyékosabb oldalát, például a munkás kiszolgáltatottságát. Volt idő, amikor hat napon át a vasárnapért dolgoztunk, várva vártuk azt az egy szabadnapot. Embertelenség volt, hogy a haldokló rendszer az utolsó években a vasárnapot is elvette az embertől. Viszont a legintenzívebb vallásüldözés a fejünk fölött vonult el, s megúsztuk a börtönt.

Találkoztam emberi rosszakarattal, de még több jósággal, összetartással, segítőkészséggel és megismerhettem népünk jobbik oldalát. A legszemélyesebb élményem, hogy ily módon, úgymond, mégis tetten érhettem a gondviselést. Most a visszaemlékezés kapcsán vált nyilvánvalóvá, hogy semmi sem történt véletlenül, ok és cél nélkül. Ez a felismerés élteti a reményt, hogy az öregkor kiszolgáltatottságának, a nyugdíjas éveknek is megvan a célja. Benne vannak Isten tervében. Az amúgy is hosszúra sikerült írás egy regény tárgya lehetne. A neveket tudatosan mellőztem. Kényelmetlen, de a legtöbbször elkerülhetetlen volt az egyes szám első személy használata.

A méltatlanul mellőzött dr. Keresztury Dezső államférfinak és költőnek, poeta doctusnak soraival foglalom össze a leírásokat:

• Sokszor éreztem, vége van, megölnek, elvesztem magam, s mindig túléltem.
• Sokszor éreztem, eltűnök s a nap mindegyre kisütött valaki lehajolt értem.
• Mindig úr lett a vadakon valami nagyobb Hatalom s elfértem tenyerében.

 

Forrás: Katonasors - Munkaszolgálatos katonák visszaemlékezései. Gyűjtötte és összeállította Buzogány Dénes. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda 2005, 180-189.