Csiszér Albert
nAGY TUDÁSÚ, SZERÉNY, HITELES EMBER VOLT
Ioan Vasile Botiza emlékére

Pretiosa in conspectu Domini mors sanctorum ejus. - Drága dolog az Úr szemében szentjeinek halála. (Zsolt 115,15)

Főegyházmegyénk hetilapjának, a Vasárnapnak április 18-i számából értesültem, hogy Kolozsváron meghalt Botiza Ioan Vasile pápai prelátus, nyugalmazott teológiai tanár. Már csupán azon a címen is kötelességemnek érzem megemlékezni erről a kiváló emberről, mert tíz éves barátság fűz bennünket egymáshoz. Ez idő alatt olyan eseményeket volt szerencsém megtudni múltjából, amelyek életének és jellemének alakulását befolyásolták.

Sok rendbéli változást volt szerencsém megérni, mégis szerencsés embernek mondhatom magam. A középiskolában javarészt még az egykori Katolikus Főgimnázium tanárai tanítottak, közöttük a legkiválóbb jellem, Somay János tanár úr osztályfőnököm volt, aki nem az új szocialista embert formálta bennünk, hanem a szó legnemesebb értelmében vett úriembert. A fiatal tanárok számára is ezek az emberek voltak az irányadók. A gimnáziumban rend, fegyelem és igényes oktatás folyt. Érettségi után megszakítás nélkül kezdhettem neki a teológiai stúdiumoknak. Nagy emberek oktattak, a lelket dr. Tyukodi Mihály jelentette. Fáradhatatlan volt a munkában, az imaélet mestere, az aszkézisben utolérhetetlen. Önmagának rendkívül magas mércét állított és minket annak elérésére ösztönzött. Mindezek csúcsán ott állt a szent életű püspök, Márton Áron, akit három szóval tudok jellemezni: szellemóriás, jellemóriás, aszketikus óriás.

Beállva a lelkipásztori munkába, sok kiváló idősebb pappal volt szerencsém találkozni, akiket szívesen hallgattam, mert tanulni akartam. Hárman vannak, akik kivételes hatást tettek rám: Sass Antal főesperes, Bálint Lajos érsek mint jó szomszéd és Ioan Vasile Botiza.

1990-ben Brassóban ismerkedhettem meg vele Nicolae Bălan görög katolikus bazilita szerzetes, Brassó megyei főjegyző útján. Saját vallomását írom a következő sorokban. „Édesapám román, édesanyám horvát volt." Talán ezért is mondta, hogy 49 százalékban román, ötvenegy százalékban horvát. Középiskolai tanulmányait a második bécsi döntés utáni időben végezte. Magyartanára György Dénes tanár és szavalóművész volt. Nagy szeretettel emlékezett visz-sza egykori magyartanárára, aki nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül, egyforma szeretettel ölelte magához a diákokat. Ha pedig egyik-másik magyar diák megfeledkezve magáról bántóan szólt más nemzetbeli társához, mindig rendreutasította. 1948-ban, amikor a görög katolikus egyház betiltása már a levegőben volt, Ioan Vasile Botiza édesanyja azt mondta fiának: „Fiam, akármilyen idők következzenek, a katolikus szent hitet el ne hagyd!" Édesanyjának tett fogadalmát nem is szegte meg soha. Bălan úrtól tudom, azzal az elhatározással indult a teológiára, hogy cölebsz pap lesz, de az egyházán belül olyan feszültségeket tapasztalt, amelyek okán lemondott erről és azért nősült meg, hogy senki se vádolhassa, miszerint vezetői tisztségre pályázik. Járása kissé bicegős volt. Okát egy alkalommal a Poiana felé menet elmondta: a Securitatén a talpát feketére verték, és ennek a „kezelésnek" a következménye volt a bicegős járás. Nagy tisztelője volt Márton Áron püspök úrnak. Ez is saját vallomása: minden szentmiséjében két püspök nevét említi meg: luliu Hossuét és Márton Áronét.

Amilyen nagy tudású ember volt, éppen annyira szerény, de az igazság kimondásában nem ismert rangot, méltóságot. Történelmi szemlélete nagyon tárgyilagos volt. Nem provokált soha senkit, de ha a szó úgy hozta, saját vértestvéreivel szemben is mindig kimondta a történelmi igazságot. Mint tanár azok közé tartozott, aki nem csupán lead egy tantárgyat, hanem nevel. Gazdag élettapasztalatát átitatva az evangélium örök igazságaival bőkezűen adta tovább a vezetése alatt álló növendékeknek. Szerencsés nemzedékeknek tudhatják magukat azok, akik hallgathatták előadásait. A szentírástudomány volt a szakterülete, de éppen olyan járatos volt a liturgiában is. A keleti rítusok közül nem csak a görögöt ismerte, hanem valamennyi keleti szertartást. Az ő szépen zengő bariton hangján hallottam például az örmény liturgia átváltoztatási szövegét énekelve, amikor történetesen az örmény liturgiáról beszéltünk. Nagy élmény volt hallani Krisztus utolsó vacsorán elhangzott szavait örmény nyelven, énekben. A dallam drámaian jelenítette meg az utolsó vacsora légkörét s a tanítványaitól búcsúzkodó Krisztus lelkiállapotát. Fájdalom és remény, amely előrevetíti a föltámadás örömét, ott zsongott ebben a csodálatos dallamban. Csak egy sokat szenvedett nép tudta így megfogalmazni zeneileg, s nemkülönben egy hiteles ember tudta igazán visszaadni, aki ivott az Üdvözítő kelyhéből!

A kilencvenes években két alkalommal is vállalt nagyböjti lelkigyakorlatot Brassóban, mindkét nyelven: románul és magyarul. Beszédeiből sugárzott az átélés, az élő és éltetni hivatott hit. Ami pedig a felépítést illeti, olyan világos, érhető remekmű volt minden beszéde, akárcsak egy szép matematikai képlet. Beszédeit szabadon adta elő, szembenézett hallgatóságával. Kezét mértéktartóan használta, mert volt mondanivalója, de használta, mert élte és átélte mindazt, amit mondott.

„De mortuis nihil, nisi bene!" -mondották a régiek: a halottakról jót vagy semmit! Bátor vagyok leírni, hogy egy olyan élet lángja lobbant el Botiza atya személyében, akiről csak az igazság felesküdt ellenségei mondhatnának rosszat, de az már rágalom volna!