Erőss Alfréd
jULIANUS BARÁT ÉS A PAPI LÉLEK
Tüzes hazafiságával s élő hitével mindnyájunk példaképe a középkori magyar szerzetes. Most azonban nem az élő Juliánról, hanem Kodolányi János regényalakjáról akarunk beszélni.
A Julianus barát újabb regényirodalmunk egyik kimagasló alkotása, s nemcsak a papság, hanem a hívek sorában is igen sokan olvassák és gyakran teszik fel a kérdést: vajon Julianus barátnak a regényben rajzolt képe összeegyeztethető-e a katolikus szerzetes vagy általában a katolikus pap lelki képével?
Kodolányi János anyakönyv szerint katolikusnak született, de protestáns környezetben nőtt fel és csakhamar hivatalosan is átment annak a felekezetnek keretébe, amelyben lélegzett. Egész gondolkozásmódja, még inkább öntudata kálvinista. A katolikus lelkiséget és vallásos életet csak kívülről ismeri. A nagy művész minden kicsinységen felülemelkedő zsenialitásával igyekezett ezt a katolikus életet tanulmányozni és megrajzolni regényében. Minden protestáns előítéletnél erősebb volt a középkori témába merülő költő szépérzéke. Az ihlet durva anakronizmusoktól megkímélte. Mégis föl kell tennünk a kérdést: lehetséges-e hű képet rajzolni a katolikus lélekről egy idegennek? A kérdés megvilágítására fölvonultatunk egy rokonkérdést. Mit válaszolna maga Kodolányi arra a kérdésünkre, hogy egy Giono vagy Reynold vagy Papini meg tudná-e írni a magyar nép regényét? Vagy egyáltalán egy urbánus író a népiség tragédiáját? Magam részéről el tudom gondolni, hogy Jókai, aki sohasem járt Portugáliában, néprajzi, táji és történeti tanulmányok alapján egy hamisítatlan portugál regényt tudna írni. Elvontan gondolva ui. nem lehetetlen, hogy valaki beleélje magát egy idegen nép lelkületébe. Hisz végeredményben minden népiség rokon egymással és azonos emberi gyökerekből sarjad. A kultúrák differenciáltsága nem oly nagy, hogy egy emberélet át ne tudná hidalni. Minden népiség természetes síkon mozog, s ezért természetes eszközökkel meg is közelíthető. Egészen más a helyzet a krisztusi vallással. Az Una Sancta Apostolica isteni kinyilatkoztatáson épülő hit: lényegénél fogva természetfölötti. Természetes eszközökkel csak az közelíthető meg benne, ami természetes járulék, vagyis külső keret. Aki ennél mélyebbre akar jutni, csak a természetfölötti eszközök segítségével juthat oda. Márpedig a természetfölötti eszközök használata egyet jelent a krisztusi élet tényleges megélésével. Tehát a keresztény élet lelkületébe csak az hatolhat, aki maga is valóságosan éli az egyház természetfölötti szentségi-kegyelmi életét.
Ezen elméleti megállapítás után köny-nyebben eligazodunk a modern regényirodalom útvesztőjében. A nagy katolikus regény megszületésének két előfeltételét keressük az íróban: abszolút művészi képességet és igazi krisztusi lelkiséget.
Lássuk már most a gyakorlatban: evangéliumi szemszögből milyen ítél etet kell mondanunk Julianus barát alakjáról. E helyen nem azt kutatjuk, hogy „katolikus regény"-e Kodolányi műve, hanem csupán azt, hogy főhősének rajza összeegyeztethető-e a katolikus papi lelkiséggel.
Az ifjúkori mozzanatoktól eltekintve két nagy fejlődési menetet különböztethetünk meg a regény-Julianus lelki képében. A kettő között áll válaszfalként a bolognai Szent István-templom különös látomása.
Ez a deus ex machina egy csapásra megold minden nehézséget Julianus lelki életében s egyszerre megváltoztatja egész jellemét. A látomás nagyon bizonytalan, lehet csalódás, valódiságáról semmi bizonyíték nem marad a barát számára, csak az a tény, hogy a látott alakot már nem találja a templomban. Kimutathatnók, hogy a puszta képbeli látás ily döntő hatású fokozása nem keresztény, hanem gnosztikus felfogás, hasonlóképp a lelki problémák eme rendkívüli s nem rendes kegyelmi úton történő megoldása szintén gnosztikus-protestáns gondolat. Nem akarunk azonban egy jelenetet kiragadni s belőle az egész művet megítélni. Tekintsünk el e „megtérési" történet furcsaságaitól s nézzük magát Julianust: először a megtérés előtt, azután a megtérés után.
Julianus kísértése
A bolognai különös látomás előtt Julianus papi lelke úgy áll előttünk, mint egy tüzes hazafisággal, emberi együttérzéssel, sok rokonszenves vonással és becsületes törekvéssel telített. lélek. A regényíró nem használta fel a lehetőséget, hogy valami léha, lusta vagy ellenszenves szerzetest rajzoljon elénk. Hiszen tudjuk, hogy ilyenek is vannak. Az író őszintén törekedett arra, hogy minél nemesebbre szabja Julianus alakját. Még azt sem róhatják fel, hogy túlságosan sok időt szán a nemes rajzú lélek érzéki kísértéseinek leírására. Tudjuk, hogy az olvasóközönség bizonyos rétegeit ez érdekli. (Beteg lelkek ínyenc csemegéje „papi kísértésekről" olvasni!) A regény érdekességét ezek a leírások növelik. A legtisztább papi lélek is ki van téve a legerősebb kísértéseknek. A realista író az életrajzába ezt is fölvehe-ti. Csupán egyet kifogásolunk: ez a papi lélek nem papi módon küzd a kísértésekben. Nem a krisztusi élet kegyelmi eszközeivel. Böjt, önsanyargatás, nyilvános bűnvallomás és a többi nagyszerűen leírt férfias torna mind nemes, értékes segédeszközei lehetnek a keresztény aszkézis-nek. Önmagukban azonban csak emberi hatást érhetnek, a gonosztól megszabadítani nem képesek. Ez a különbség egy pogány sztoikus vagy indiai aszkéta és Krisztus tanítványa között, hogy utóbbi nem emberi erőkben, sem természetes eszközökben, hanem elsősorban Krisztus szentségi segítségébe horgonyozza bizalmát. Krisztus a mindenkor erősebb, kinek kegyelmével biztos a győzelem a legerősebb kísértéssel szemben. „Midőn az erős fegyveresen őrzi udvarát, békében van a tulajdona. De mikor nálánál erősebb jövén, legyőzi őt, minden fegyverzetét elveszi, melyben bízott, és elosztja prédáját" (Lukács 11,21-22).
Kodolányi Julianus barátja ezt az evangéliumi, vagyis katolikus felfogást, mely épp a középkori egyházban volt oly nagyon eleven, egyáltalán nem ismeri. Julianus papi életében nem középpont a szentmise, sőt nincs is jelentősége a legszentebb áldozatnak, az oltáriszent-ségnek s a kegyelmi élet többi forrásainak. Márpedig egy katolikus pap, aki nem ismeri s nem éli a krisztusi életnek e természetfölötti valóságát: az csak külsőleg krisztus tanítványa. Kodolányi nem tudott behatolni a krisztusi élet természetfölötti világába s azért csak külső képet rajzolhatott a katolikus papról. Evangéliumi mértékkel mérve regényhősét el kell marasztalnunk, s mint papi jellemet csak sötét jelzőkkel illethetjük.
Ilyen szempontból igen jó lelkiismeretvizsgálat Kodolányi regényét elolvasni és számot vetni arról, hogy elég erős-e bennünk az a természetfölötti papi lelkiség, amely itt Julianus barátban hiányzik?
(Zárójelben említem meg, hogy e papi élet, amint azt Kodolányi és több mai regény ábrázolja, nem kis mértékben hibás abban, hogy ifjúságunkat elriasztja a legszebb hivatástól. Nem félelmet, hanem undort kelt bennünk ez a kicsinyes küzdelem, s inkább jelentkeznek repülőnek. Szükséges tehát, hogy szóval s még inkább példával megvilágítsuk előttük a katolikus papi lélek igazi hősiességét és természetfölötti nagyságát.
Julianus szeretete
Egészen másképp ítéljük meg a regény második részét. A váratlan megtérés után gyorsabb ütemben tolul minden körülmény az egy főcél: az ősmagyar haza felkutatása felé. Minden más eszme s érzés elhalványul Julianus lelkében.
Mint a napkelte csodálatos perceiben, mikor az éjszaka pisla fényei, a pirkadat megtévesztő színei sorra kialusznak és mindent beözönlenek a diadalmas sugarak. Művészi finomsággal írja le Kodolányi ezt a lélektani törvényszerűséget, amelyet így írhatnánk körül: a magasba törésnek, a nehézségek leküzdésének feltétele, hogy egy nemes indíték mindennél eresebb hévvel égjen bennünk s kérlelhetetlen egyenességgel hajtson a cél felé. E lélektani törvény a természetfölötti élet számára is megőrzi érvényét. A papi hivatástudat gyakorlati s konkrét kidomborodása a természetes alap, melyen szépülnek ki a krisztusi sacerdotium vonásai.
Sok apró epizódon át végül a Kubán partján találjuk Julianust. Megható az a nagy szeretet és önfeláldozás, amely-lyel a négy barát nincstelenül és mégis boldogan folytatja útját a kietlen pusztaságban. A megpróbáltatások növekednek, s velük együtt növekszik a szeretet szívükben. Végül kénytelenek kettéválni. Julianus egy beteg testvérrel marad és kimondhatatlan szenvedések közt folytatja útját. Lelkének egész buzgóságá-val ápolja, biztatja, vállain hordozza az elgyengült testvért. A sok nélkülözés végül is elragadja mellőle egyetlen útitársát, Julianus barát egyedül találja meg a magyarok hazáját. Annyi szenvedés, kétségbeesés, fáradság után frissen ujjong fel lelke s kürtszóként belekiált a hegyek közé, a Magna Hungária hegyei közé: Hahóóó!
Tetszik ez a férfias kitartás és fel-lobbanás. Tetszik a derűnek ereje, mely-lyel fel tudja emelni csüggedő társainak kókadt fejét: Verjétek ki szüvetekből a szomorúságot, ézös fráterek! Isten akaratát vígan kell fogadnunk s bétöltenünk. Bármit bocsájt es reánk. (597.)
Olyan vonások ezek, melyeket szentek életéből, nemes krisztusi lelkekből lesett el a szépség mestere - az író. Aranykeretbe foglalják a legszebb emberi vonást, mely a könyv második felében színt ad Julianus alakjának, és ez a legszebb vonás: a szeretet.
El kell ismernünk, hogy itt elevenre tapintott Kodolányi. A katolikus pap legelső jellemvonása szükségképpen a szeretet. Nemcsak a legfőbb törvény, hanem a krisztusi lelkület kifejezője s mint ilyen: mindenkor az Úr tanítványainak ismertető jegye (János 13,25).
Mondhatjuk tehát, hogy a természetfölötti katolikus lelkiség kifelé is itt lép legerősebben előtérbe. A kegyelmi életből kisugárzó szeretet magán viseli a természetfölöttiség bélyegét. De épp ez a természetfölötti bélyeg hamisítható. Hány utánzata készült a keresztény felebaráti szeretetnek csak a legújabb időkben! Gondoljunk a szabadkőmíves „humanitásra" (köztük nem utolsósorban az állatvédő egyesületekre) vagy a szociáldemokrácia emberbaráti intézményeire. Kívülről kopírozták a krisztusi szeretetet. Sok nyomort enyhítettek, sokszor nagy jóakarattal indultak, de minden egyes esetben előbb-utóbb kiütközött, hogy az igazi krisztusi szeretet éltető lelke nélkül sem önzetlen támogatás, sem a támogatottak erkölcsi felemelése nem lehetséges.
Nem hallgathatjuk el, hogy Kodolányi szereteteposzának megindító jelenetei (az esztergomi szerecsen házában, Matricában, a rabszolgavásáron vagy a mollah szolgálatában) egy ilyen külső utánzat benyomását keltik. Legendákban olvasunk hasonló történeteket. Ezek itt ki vannak színezve. S ami ott mint rendkívüli jelenség kirí a szentek életéből, az itt Julianus barát állandó irányvonalává jelentősül. Ezért hatnak ezek a jelenetek erőltetett, mesterkélt külszínnek. Mintha itt is csak kívül-belül tudta volna megragadni a katolikus élet et, s hozzá még kívülről sem tökéletesen.
Apostolkodásunk számára megjegyezhetjük magunknak: a kegyelmi élet erősugárzásai, még a krisztusi szeretet kisugárzása is a kívülállóban nem érhetnek el százszázalékos eredményt. Tehát föl a fejjel! Az idegen elzárkózhat előle, vagy csak külsejét nézi és közömbösen elmegy mellette. (Gondoljunk csak Krisztus Urunk kortársaira.) Mégis ez a sugár az, mely leginkább felmelegítheti a jóakaratú szíveket, melynek első felvillanására gondolkodóba ejtheti a lelket, magához vonzza, mindig jobban hatókörébe emeli, míg végül megtalálja a belső kontaktust és kegyelmi életet tud közvetítetni, életre kelteni benne is. Krisztus Urunk áldozatával és jóságos szeretetével vonta magához az embereket, hasonlóképp apostolai és papjai. A krisztusi lelkiségnek, a természetfölöttinek a szeretet a hullámhossza, s szakadatlanul kell küldeni e hullámokat az emberek közé, hogy mindenkor mindenkinek alkalma legyen reákapcsolni élete rádióját.
Összefoglalóan csak ennyit: Julianus barát regényalakja nem egyeztethető össze a katolikus papi jellemmel. Hiányzik belőle a lényeges: a benső természetfölötti lelkület. Sem kísértéseiben, sem szeretetében nem csendül fel a krisztusi erők diadalmas dallama. Ezért egyoldalú a küzdelem, s félszeg a sugárzás: alap nélkül domborodik elénk, mint egy üres álarc a színpadfalakon. Nem lehet tehát szebb feladat számunkra, mint hirdetni, hogy a papi lelkiség és krisztusi élet lényegét nem a külsőségben, hanem a benső és krisztusi erőkkel táplálkozó szeretetben kell keresni, gyakorolni, megvalósítani, mígnem mindnyájan úgy élünk, hogy már nem mi, hanem Krisztus él mibennünk.
