vAKMERŐ SZÍVEK (2.)

A következő beszélgetésekből két fiatal, ferences lelkületű nő ismerhető meg: Horgo§ Anne-Marie orvos (korábban a kolozsvári ferences ifjúsági csoport tagja volt, jelenleg a Szociális Testvérek Társaságánál tölti jelöltidejét), ő az afrikai Kongó Köztársaságban vállalt missziós munkájáról mesél, a csíkszeredai Csibész Alapítvány Csángó Házában nevelőnőként dolgozó Vitos Ildikó pedig a gyerekek körében megtalált hivatásáról vall.

Erőteljes tapasztalat volt számomra Afrika

Ozsváth Judit: Kérlek, mutatkozz be, és beszéld el, miként döntöttél az afrikai misszióba utazás mellett.

Horgos Anne-Marie: Besztercén születtem, jelenleg a kolozsvári Onkológiai Intézet rezidens orvosaként dolgozom. Líceumi éveim elején láttam egy filmet egy holland papról, a tavaly októberben szentté avatott Damien de Veusterről, aki a Hawaii-szigetek egyik lepratelepén vállalt missziós munkát. Akkor gondoltam először arra, hogy egyszer majd én is misszióba megyek, aztán ezt a vágyat folyamatosan dédelgettem a lelkemben. Erre vágytam legjobban. Negyedévet végzett orvostanhallgatóként megkértem Leó testvért, aki akkor az erdélyi ferences rendtartomány provinciálisa volt, hogy segítsen nekem eljutni egy afrikai misszióba. Az ő közreműködésével és mindenekelőtt Isten segítségével aztán két alkalommal (2007 nyarán és a tavaly télen) három-három hónapot tölthettem egy ferences misszióban Kongó Köztársaságban. Kongó egy kis ország KözépAfrikában, valamikor francia gyarmat volt. Ezt a kis országot gyakran összetévesztik a Kongói Demokratikus Köztársasággal, a volt Zaire-ral.

O. J.: Hogyan készültél ezekre az utakra?

H. A-M.: A felkészülés hosszú időt vett igénybe: a vízumot Olaszországon keresztül kellett intéznem, hiszen Kongónak nincs nagykövetsége Romániában. Aztán többféle oltást kellett bevennem és meg kellett tanulnom a tipikus trópusi betegségeket, amelyekkel kint találkozhattam. Mindezekkel együtt most visszatekintve úgy tűnik, egyik utazásom előtt sem voltam eléggé felkészülve...

O. J.: Milyen kihívásokat tartogatott számodra ez a munka, s milyen volt az afrikai életed?

H. A-M.: A legtöbb időt Makouában, egy dzsungelbéli helységben töltöttem. Ott orvosként dolgoztam egy kórházban, bár első ottlétem idején még csak egyetemi hallgató voltam. Kerületi kórház volt, egy orvossal és több ápolóval, valamint 25-45 beutalt beteggel. A kórházban nem volt víz, eső- vagy folyóvizet használtunk, villanyáram pedig csak akkor volt, amikor

beindították a petróleummal működtetett generátort az orvosi műszerek fertőtlenítésére vagy az operálásokhoz. A rendelkezésünkre álló berendezés mindösz-sze két mikroszkópból állt. A kórházban francia nyelven beszéltünk. A ferences szerzetesek által fenntartott plébánián laktam, a testvérek egészen közeli betekintést engedtek az életükbe. Úgy érzem, hogy afrikai tartózkodásom valahol a Szent Ferenc rendjének gyökereihez való visszatérést is jelentette számomra. Kongó Köztársaságba ugyanis csak tizenhét évvel ezelőtt érkeztek meg a ferences szerzetesek, s a szervezeti struktúrák még ma sem igazán erősek. Afrikában szegénység van, s ott az apostolkodásra is másként kell tekinteni, mint itt, Európában. Makouában öt szerzetes él: két olasz és három kongói, közülük hárman papok. A plébániához körülbelül hatezer hívő tartozik (a falu lakosságának fele), Horgos Anne-Marie egy afrikai kis betegévelés van még hat leányegyházközsége is. A filiákba évente kétszer tud szentmisét bemutatni valamelyik pap, ehhez 20-60 kilométert kell bicikliznie. A legtávolabbi filiát, Ntokout csak csónakkal lehet megközelíteni a folyón. Az út nyolc órát vesz igénybe arrafelé, visszafelé pedig - az árral szemben evezve - tizenegyet.

O. J.: Melyek a legintenzívebb afrikai élményeid?

H. A-M.: A legszebb élményeim a vasárnapi szentmisékhez kapcsolódnak. Valóságos ünnep volt valamennyi! A szentmise körülbelül két és fél órát tart, de senki sem siet haza, mindenki örül, énekel, tapsol és táncol. Azt is meg kell jegyezni, hogy ez az egyedüli alkalom, amikor megmosakodva és tiszta ruhákba öltözve lehet látni a gyermekeket. Úgy érzem, az első évszázadok keresztényeinek lelkesedése hatja át az ottani híveket. Arrafelé 100-120 évvel ezelőtt érkeztek az első misszionáriusok. Még ma is jellemző az őslakosságra, hogy ha fehér embert látnak, „misszionáriusnak" tekintik. A nép fele ma katolikus, a másik fele pedig még a régi törzsi vallásokat őrzi.

Az egyik olasz pap mesélte nekem, milyen mély élményt jelentett számára egy olyan emberhez beszélni, aki életében soha nem hallott a jó Istenről. Hasonlóképpen mélyen érintett engem is, amikor egy húsz év körüli fiúnak beszéltem először a jó Istenről. Ez a fiú több évet töltött kórházban sarlósejtes vérszegénységgel, a négerek egyik genetikai betegségével. Hashártyagyulladása lett, s kértem őt, hogy imádkozzon, mert életveszélyben van, de nincs, aki megoperálja. Azt mondta, hogy sem ő, sem a szülei nem szoktak imádkozni, családjukban ugyanis a nagymamán kívül senki sem keresztény. Nem akartam elhinni, úgy fog meghalni, hogy semmit sem tud a végtelenül szerető jó Istenről s az irgalmas Jézusról. Nem tudja, hogy a halálával nem fog minden befejeződni számára. Úgy gondolom, ez adott nekem erőt ahhoz, hogy harcoljak az életéért. Beszéltem a többiekkel a kórházból, majd az édesanyjával, neki adtam az első havi keresetemet (úgy 20 eurót), és elküldtem a következő, a miénknél nagyobb kórházba, ahol megoperálták. Amikor másodjára voltam Kongóban, újra találkoztam vele... Megismertem olyan személyeket, akik öregkorukban keresztelkedtek meg - ők elmesélték nekem, hogy azóta gyökeresen megváltozott az életük: van életcéljuk és reményük.

Nagyon szép emlék marad számomra az egyik filiában tartott keresztelőünnepség, ezen 19 katekument kereszteltek meg. Jó érzés volt látni, hogy bár rövidebb az életük, mint a mienk - az átlagéletkor úgy 50 év körül van -, mégis nagyon erőteljesen élnek és örülnek az életnek. Egyszerű emberek, de nagyon befogadók, vidámak, mosolygósak, sokat táncolnak és énekelnek - a családtagok különösen sok időt töltenek együtt. Tekintetük nyílt, beszéd közben mindig a beszélgetőpartner szemébe néznek. Emlékszem a gyerekekre, akik a ház elé szaladtak, amikor megláttak engem, s integetve „Mundele!"-t kiáltottak. Ez az ő nyelvükön fehéret jelent. Olyan boldogak voltak, amikor visszaköszöntem nekik vagy közelebb mentem hozzájuk, s megfogtam a kezüket. De voltak igen kemény dolgok is. Nagyon fájdalmas volt látni rettenetes szegénységüket, bemenni a házaikba, látni az ivóvizet cipelő gyermekeket vagy azokat a betegeket, akik olyan betegségekben haltak meg, amelyeket lehetett volna gyógyítani, de későn értek a kórházba. Több 14-19 éves lány meghalt szülés közben, mert komplikáció lépett fel, a kórháznak pedig nem voltak gyógyszerei és megfelelő műszerei. A kórházba érkező betegek fele maláriától szenvedett, egy olyan betegségtől, amelyik már régóta nem ismeretes Európában, mivel kihalt az azt terjesztő Anofel nevű szúnyog. És valóban igaz: ott sok gyermek meghal az alultápláltság miatt. Egyszerűen éhen halnak... Első ottlétem idején öt gyermek halt meg maláriában a kórházban, az első halálát láttam is. Nagyon nehéz látni, megfogni, megvizsgálni az ilyeneket, vagy a szemükbe nézni, amikor már pislogni sincs erejük. Mégis a jó Isten különleges módon szereti őket...

O. J.: Milyennek ismerted meg a kongói emberek hitvilágát?

H. A-M.: A szentmiséikről már szóltam, s ez sokat elárul a katolikusok életet, Istent, Jézust szerető hitéről is. Ugyanakkor az is általánosan jellemző (és értékelendő), hogy nagyon sok elemet megőriztek gazdag hagyományaikból, ám a poligámia, a babonaság, a varázslások nem egyeztethetők össze a kereszténységgel. Északon például ha megbetegszik és meghal egy gyermek, szülei elmennek a jóshoz, aki varázslással vádol egy idős embert a családból, s ezért meg kell ölniük őt. Délen, a főváros vidékén hasonló esetben a család többi gyermekei közül vádolnak valakit varázslással, és elűzik a háztól. A fővárosban nagyon sok ilyen sorsú utcagyerekkel találkozni. A kórházban dolgozva sokszor éreztem, hogy két emberért felelek - az ágyon fekvő betegen túl azért is, akit az ő helyzete miatt fognak vádolni.

O. J.: Miként sikerült megszokni az ottani életformát?

H. A-M.: A meleget nagyon nehéz volt megszoknom, főleg az esős évszakban, amikor a levegő forró és nedves volt. Ottlétem idején +23 fok volt a legalacsonyabb hőmérséklet, s ettől mindenki megbetegedett. Az étkezéssel nem voltak különösebb gondjaim, ételeik külalakra igaz, hogy nem esztétikusak (mindenféle füvek hallal és különféle olajokkal), de jóízűek. Leginkább a krumpli és a levesfélék hiányoztak nekem. Megéreztem, milyen nehéz helyzetben vannak kezdetben a misszionáriusok: nem ismerik a helyi nyelvet, nem tudnak kommunikálni, szentmisét bemutatni az őslakosokkal. A kórházban nagy felelősséget ruháztak rám, hiszen még egyetemi hallgató voltam, de egy hét ottlét után helyettesítenem kellett a szabadságra ment helyi orvost. Sok helytelen dolgot láttam a kórházban, de nem változtathattam rajtuk... Ugyanígy kellett szemlélnem az igazságtalanságokat, az ártatlanok és a gyermekek szenvedéseit.

O. J.: Milyen irányba „változtatott" téged az afrikai munka?

H. A-M.: Ott tanultam meg értékelni az ételt, a vizet, az elektromos áramot. Láttam éhen haló gyermekeket, éheztem én is, és volt, amikor kénytelen voltam folyóvizet inni, holott tudtam, hányféle betegséget kaphatok tőle. Volt olyan, hogy fél edény vizem volt zuhanyozásra. Afrikából visszatérve szó szerint nehéz volt elhinnem, hogy a csapból folyó víz lefolyik a lefolyón, és iható, nem kapok semmilyen betegséget tőle. Afrikában sokkal nyitottabbá váltam. Vidámabb és beszédesebb is lettem, és szeretni kezdtem a zenét és a táncot. Sokszor ismételem, hogy a depresszióra két Kongóban eltöltött hónap a legjobb orvosság. Visszatérve biztosan mindenki elfelejt minden depressziót. Kétségtelen, hogy erőteljes tapasztalat volt számomra Afrika. Általában az ott megélt szép élményeket mesélem - nekem is jó visszagondolni rájuk, és gondolom, másokat is gazdagítok általuk.

Mindezekkel együtt nyomatékosítani kell, hogy Afrikában nagyon kemény az élet. A kórházi munka különösen nehéz volt, ráadásul a kulturális különbözőséggel is meg kellett küzdeni. Egyes dolgokról nehezen beszélek; tudom, hogy európai szemmel nem lehet azokat megérteni, és vannak bizonyos dolgok, amelyeket csak magamnak kívánok megőrizni. Az Afrikában bejárt helyek, a makouai kórház, az ottani emberek, az egyházközség már mind „hozzám tartozik", gondolataimban és imáimban hordozom őket minden időben. El nem évülő értékeket szeretnék átadni nekik

Ozsváth Judit: Milyen út vezetett a Csibész Alapítvánnyal való találkozásodig? Melyek a legmeghatározóbb állomások eddigi életutadon?

Vitos Ildikó: Csíkszeredában születtem 28 évvel ezelőtt. Szüleim egyszerű, vallásos emberek, ketten vagyunk testvérek. Gyermekkorom békésen telt, és -bár nem voltunk gazdagok - úgy érzem, a bátyámmal mindent megkaptunk, amire igazán szükségünk volt. Iskoláimat Csíkszeredában végeztem. A leglényegesebb esemény az életemben tizenhét éves koromban történt. Akkor egy lelkigyakorlat alkalmával megtapasztaltam a jó Isten végtelen szeretetét és életemben való jelenlétét. Ez a találkozás megrendítő volt a számomra, és a gyökere annak, hogy hamarosan úgy döntöttem, Istennek szentelem az életem.

Ezután következett a keresés időszaka. Kolozsvári egyetemista koromban közelebbről megismertem a Szociális Testvérek Társaságát. Az egyetemet aztán két év után abbahagytam, s dolgoztam élelmiszerüzletben, internetklubban és - ami nagyon fontos - a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál. Itt ismertem fel, mennyire szeretek gyermekekkel foglalkozni. Kezdtem megismerni Assisi Szent Ferenc életét, és az ő radikális önát-adása, egyszerűsége annyira megragadott, hogy a ferences életforma mellett döntöttem. Így kerültem kapcsolatba a klarissza nővérekkel, majd a ferences világi renddel. Itt - öt év távlatából - úgy tű nik, megtaláltam azt a helyet, amit a jó Isten jelölt ki számomra.

O. J.: Milyen tervvel indultál a nagybetűs életbe? Jelenlegi hivatásod része volt-e az említett tervnek?

V. I.: Nem emlékszem arra, hogy különösebb terveim lettek volna. Persze 17-18 évesen nem igazán voltam tudatában saját értékeimnek, képességeimnek és korlátaimnak. Éreztem ugyan, hogy a jó Isten a szeretetre hív, de nem tudtam, milyen úton kell elindulnom. Igyekeztem nyitott lenni, hogy felismerjem és teljesíthessem az ő akaratát. Amikor ez mégsem sikerült, ő azért gondoskodott róla, hogy életem minden eseményét a javamra fordítsa. Úgy érzem, teljes mértékben „beteljesedett" rajtam Szent Pál apostol kijelentése: „...az Istent szeretőknek minden a javukra válik." (Róm 8,28).

O. J.: Hogyan találkoztál a Csibész Alapítvánnyal? Mi motivált abban, hogy hozzájuk szegődj?

V. I.: A Csibész Alapítvánnyal való találkozásom teljes mértékben a gondviselés műve volt. A 2005-ös esztendő több szempontból is nagyon nehéz volt számomra. Fizikailag és lelkileg is össze voltam törve, amikor egy ismerősöm arra kért, mutassam meg neki a Csibész Alapítvány irodáját. Egy hét múlva pedig azzal kerestek meg telefonon, hogy a csíkcsomortáni Csángó Háznál szükség lenne egy nevelőre, és ha érdekel, azonnal kezdhetem a munkát. Igent mondtam. Leginkább az motivált, hogy korábbról ismertem a gyerekek szeretetéhségét. Ezért arra kértem a mennyei Atyát, segítsen, hogy helyesen tudjam szeretni őket - úgy, ahogy nekik arra szükségük van.

O. J.: Miben áll jelenlegi munkád a Csángó Háznál?

V. I.: Jelenleg tizennégy gyermek él a csíkcsomortáni Csángó Házban, közülük tizenketten járnak iskolába. Az én feladatom elsősorban a gyerekekkel való foglalkozás. Iskolaidőben a délutánok többnyire tanulással telnek, ebben próbálom segíteni őket. Van, akinek kevesebb segítségre van szüksége, de vannak olyanok is, akiket nem lehet magukra hagyni tanulás közben. Amikor végeztünk a tanulással, beszélgetünk, társasjátékot játszunk, megnézünk egy-egy filmet vagy mesét. Mindeközben próbálom őket a helyes viselkedésre, az egymáshoz való helyes viszonyulásra, tiszteletre, szeretetre tanítani. Igyekszem végighallgatni a mindennapi élményeiket, örömüket vagy éppen bánatukat, és megpróbálok válaszolni arra a kismillió kérdésre, amit feltesznek nekem.

O. J.: Milyen kihívásokkal kell meg-küzdened vállalt hivatásod gyakorlása során?

V. I.: A legnagyobb kihívás számomra az, hogy sikerüljön igazi, el nem évülő értékeket átadni nekik: az Istenbe vetett hitet, az egymás iránti szeretetet - hogy biztos keresztény értékrenddel tudjanak válaszolni a világ kihívásaira, s ezek szerint élve jó és boldog emberekké váljanak.

O. J.: Milyen változást tapasztalsz a Csángó Házban lakó gyermekeknél? Az eddig együtt töltött idő során milyen irányba változott az ő hitük, életről való felfogásuk?

V. I.: Ezek a gyermekek nagyon primitív környezetből kerültek a Csángó Házba. Nálunk tanultak meg civilizáltan enni, tisztálkodni, öltözködni, helyesen beszélni, s olyan is van, aki beszélni is itt tanult. Fizikailag és lelkileg is sokat fejlődtek. Viselkedésükben és a tanulásban is szemmel látható a változás: kiegyensúlyozottak, felszabadultak és boldogok. Úgy érzem, megtanultak bizalommal fordulni a körülöttük élő felnőttek felé. Örülök, hogy ezen változások eléréséhez én is hozzájárulhattam.

O. J.: Megváltoztatott-e téged ez a hivatás?

V. I.: Természetesen igen. Figyelmesebb és gyakorlatiasabb lettem, de ami a legfontosabb, őszinteséget, önzetlen szeretetet tanultam tőlük és általuk.

O. J.: Melyek a legmeghatározóbb élményeid a Csibész-gyerekekkel kapcsolatosan?

V. I.: Nagyon sok ilyen élményem van. Egyik sem eget rengető nagy dolog, csupa hétköznapi apróság, amelyek azért képesek felmelegíteni a szívet. Ilyen például az, amikor először csúszott a kis kezük a kezembe, vagy először ültek az ölembe. Meghatóak a bizalmas beszélgetéseink és imáink, a tőlük kapott jó éjt-puszik, a felém küldött mosolyok. Ezek az „apróságok" segítnek a mindennapi újrakezdésben.

O. J.: Milyen terveid vannak az életben? A „csibészek" hozzátartoznak-e ezekhez a tervekhez?

V. I.: Nincsenek különösebb terveim. A mindenható Isten adta számomra ezt a feladatot, addig végzem, amíg szükség van rám, amíg ő jónak látja. A „folytatás" is az ő kezében van, s ennek tudata nekem éppen elég.