Kónya Franciska
kÉP ÉS SZÓ
A barokk jezsuita irodalmi emblémáról és előzményeiről¹

 

A 16-17. században Európa-szerte megfigyelhető az emberek kép iránti igényének megnövekedése. A látvány kulcsfontosságú szerepének jelei már a középkorban jelentkeznek díszes felvonulások, fényes körmenetek, bikaviadalok, lovagi tornák és hasonló látványosságok megrendezésében. A képi megjelenítés elterjedése magyarázza a 16. századtól divatba jövő fa- és rézmetszetek nagy számát. A századfordulón a könnyen terjeszthető sokszorosított kép a tudományos ismeretterjesztés, az egyházi tanítás, a politikai propaganda eszköze lett, ugyanakkor az új vallási eszmék népszerűsítésében szintén nagy szerepe volt.²

A kor képkultuszáról beszélnek a nyomtatott mirákulumos könyvek metszetei. Illusztrációsorozatok díszítették a különböző búcsújáróhelyekhez kapcsolódó mirákulumos könyveket.³ A kegyhelyekhez tartozó legendahagyományt ábrázoló képek segítenek a szöveg megértésében, értelmezésében. Általában csodás gyógyulásokat, (valamilyen bajból, nehézségtől való) megmeneküléseket jelenítenek meg. A mirákulumos könyvek illusztrációin három fő motívum szerepel: a kultusztárgy, a csodás esemény alanya a környezetével és a szükséghelyzet. A halál csontvázként való ábrázolása kiegészítő motívum, leggyakrabban használt attribútumai a kasza, nyíl, homokóra, sírásás közbeni megjelenítése. A kultusztárgyat általában égi szférába (felhők közé) helyezve, ragyogó fénnyel ábrázolják.⁴ A csodák mindig a kegyhely védőszentjének közbenjárására következnek be, miután a bajba jutott vagy annak hozzátartozói a védőszenthez fordulnak segítségért (például a szülők fogadalomtétele után szabadul ki a vízbe esett gyermek; ima előzi meg a tóból kimentett lány megmenekülését stb.).

A mirákulumos könyvekhez hasonlóan a réz- és fametszetek elterjedésével hozható összefüggésbe az emblémák népszerűsége. Az embléma műfaji státusza az irodalomtörténészek között jelenleg is vitatott. Az emblematika ugyanis kép és szöveg által együttesen meghatározott kifejezési forma, egyszerre integrál képzőművészeti és irodalmi műfajokat.⁵ A képi ábrázolás tárgya változatos forrásokból merít: egyiptomi hieroglifák, római érmék, medalionok, bibliai történetek, mitológiai jelenetek, anekdoták, közmondásgyűjtemények, középkori bestiáriumok és füveskönyvek, az ókoritól a reneszánsz művészeti alkotásokig (költészet, festészet, szobrászat) minden terület témával szolgálhatott.⁶

Az embléma gyönyörködtető és didaktikus szerepet tölt be. Legtöbb emblémáskönyv latin nyelven jelent meg, az ismert nyomtatványok egyharmadát német földön adták ki.⁷ Az emblémákat a barokk kegyességi irodalom kedvelte leginkább, de találhatunk rá példát fejedelmi tükrökben (Lackner Kristóf, Weber János), dicsőítő iratokban, filozófiai, politikai és morális kézikönyvekben (Hevenesi Gábor, Partinger Ferenc), teológiai traktátusokban, társulati kiadványokon. Ezek mellett nem irodalmi emblémaként megemlíthetjük az építészetben való dekoratív szerepét: a szerzetesi könyvtárakban, templomi szószékeken, világi paloták (firenzei Palazzo Vecchio, római Palazzo Farnese) és hivatalos helyek (nürnbergi Városháza) falán való megjelenését.⁸

A következőkben, mielőtt a barokk emblémáskönyvekről szólnánk, ismertetjük ennek előzményeit. A több száz idetartozó alkotásból helyszűke miatt csupán kettőt emelünk ki: az Alciato-féle legelső humanista emblémagyűjteményt és az átmenetként értelmezhető első keresztény tematikájú emblémáskönyvet (Montenay).

Előzmény: a humamsta-mamerista embléma

A barokk embléma előzményének tekinthető a humanista emblémáskönyv. Az első reneszánsz emblémáskönyvnek az itáliai Andrea Alciato (1492-1550) 1531-ben, Augsburgban kiadott Emblematum liber című latin nyelvű epigrammagyűjte-ményét tekintik. Az Emblemata 212 latin emblémaversből áll. A szerző embléma alatt eredetileg olyan, három disztichonból álló epigrammát értett, amelyek egy-egy tárgyat, képet írtak le. Ezek minden esetben valamilyen morális tanulsághoz vezettek, amit a mottószerű címek is jelöltek.⁹

Alciato eredetileg kép nélküli kötetet tervezett, de az Emblemata kiadója vagy Konrad Peutinger az epigrammákhoz Alciato tudta nélkül fametszeteket készíttetett. Az editio princeps formailag nem a legszebben szerkesztett: a képek nagysága változó, néhol kerettel, máskor keret nélkül jelennek meg. A második, párizsi kiadásban (1534) már maga a szerző dolgozza át, finomítja a kép és szöveg elhelyezését.¹⁰

A mottó (inscriptio), kép (pictura) és magyarázó vers (sub-scriptio) által felépített hármas szerkezet vált később az emblémáskönyvek általános mintájává. Alciato forrásként az ókori történészekből, Aulus Gelliusból, Pliniusból, Athenaeiusból, Aelianusból, Stobaeusból, Pausiniasból, továbbá apológiákból és szállóigékből merít.¹¹ Külön ki kell emelnünk a Planudes nevéhez fűződő antológiát (Anthologia Planudea), amely 2400 görög verset és epigrammát tartalmaz. Alciato 212 emblémájából körülbelül ötvennek ez lehet a forrása.¹²

Alciato epigrammái az erényekről és vétkekről szóló két nagy terjedelmű fejezetén kívül az élet különböző dolgaiból merítenek témát: hit, természet, szerencse, élet, halál, barátság, szeretet, házasság, béke, tudomány stb. Könyve hamar felkapott lett. Erről tanúskodik a többszöri kiadás mellett a hozzá íródott kommentárok sokasága. A legelsők között említhetjük Barthelemy Aneaut, aki az általa fordított 1549-es francia kiadáshoz fűzött értelmezéseket.¹³ Ugyanakkor itt sorolhatjuk fel még Franciscus Sanctius (1573), Claude Mignault (1573), Diego Lopez (1615) és Laurentius Pignorius (1618) nevét.

Példaként hozzuk Alciato két emblémáját. Az 59. embléma¹⁴ a Lehetetlen mottót viseli. A képen két fehér ember egy fekete férfit mos. A kétsoros vers pedig arra tanít, hogy ahogy az etiópiait lehetetlen fehérre mosni, úgy az éjszaka sötétségét sem lehet világosságra változtatni.¹⁵ A szerencse forgandósága, kiszámíthatatlansága, a Fortunával való harc a humanista irodalom és képzőművészet kedvelt témája. A balszerencse a tárgya Alciato 130. emblémájának. A vers itt egy rövid történetet mond el: három lány kockajátékkal jósol magának jövőt. Egyikük kételkedve nevet, amikor balszerencsét mutat a kocka. Nemsoká fejére esik egy cserép, így szörnyet hal. A tanulság: nem kerülheted el balsorsodat.¹⁶

Ez utóbbi, sors témájú Alciato-embléma mellé példaként hozzuk Hadrianus Junius (1511-1575) Fortunae instabilitas mottójú emblémáját, amely Emblemata (1565) című könyvében jelent meg. A subscriptio szerint: Fortuna nem tud egy helyben maradni, mindig új helyeket keres. Az antik város, Smyrna lakói az istennőt ilyen szoborként ábrázolják: csonka lábbal és szárnnyal, örökké vándorlóként.¹⁷ Itt megemlíthetjük a késő humanista, manierista emblémaköltészet neves magyar művelőjét, Zsámboky Jánost (Johannes Sambucus, 1531-1584). Az Antwerpenben megjelent Emblemata (1564) tárgyai hasonlóak az Alciato-féle emblémákhoz. Hangsúlyosak az erények, vétkek, a hit, barátság témái. Emblémagyűjteményében a sztoikus bölcselkedés jegyeire ismerhetünk. A Fortuna duce mottóval ellátott embléma subscriptiója másképp értelmezi a szerencsét, mint az előbb látott két példa. Jelzi, hogy a sors néha igazságtalanul a tehetségteleneket jutalmazza, mégis annak értelemmel, képességekkel való legyőzésére buzdít: „Sed neque Fortuna est quidquam, nisi opinio vana, Quam merito spernis, vincis & ingenio."¹⁸

A 16. század végén jelent meg latin nyelven a protestáns Georgette de Montenay Emblematum christianorum centuria (1584) című könyve. Ennek eredetijét franciául (Emblemes, ou Devises Chrestiennes) már korábban, 1567-ben kiadták Lyonban. Montenay műve több szempontból is újszerűnek nevezhető. Ez a legkorábbi teljesen keresztény tematikájú emblémagyűjtemény és egyben az első nő által írt emblémáskönyv.¹⁹ Emellett a korban szokatlan volt, hogy népnyelvi változatát fordították később latinra (általában fordítva történt).²⁰

Montenay könyvében az addigi hagyománytól eltérően a mottó nem a kép fölött jelenik meg, hanem a metszetbe vésve. Így még inkább kihangsúlyozódik a kép és szó összetartozása. Csaknem az összes mottó két-három szóból álló szentírási idézet. A subscriptio pedig morális kérdésekről szól: erények gyakorlására szólít fel, a kegyességgyakorlás különböző formáit ajánlja, keresztényi életmódra int, figyelmeztet. Így például a 33. embléma (Vae) a képmutatót szólítja meg, aki tisztának láttatja szívét, de végül kiderül róla, hogy bűnös. A hazugságok nem ismeretlenek az Isten előtt, aki látja az ember legbelsőbb érzé-seit.²¹ Krisztus megváltó közbenjárásáról emlékezik meg a 81., Beati mundo corde embléma (Boldogak a tiszta szívűek - Mt 5,8). A víz, ami tisztává tesz és kiengesztel az Atyával, nem más, mint Jézus Krisztus vére. A 95. embléma (Sed ex me) metszete egy emberi fület érintő, felhőkből kinyúló kezet ábrázol. (De tőlem). A magyarázó vers ezt így értelmezi: az ember a földi élvezetek miatt süketté vált az isteni figyelmeztetésekre, de az Úr egyetlen ujjal eltávolítja belőle a mocskot, újra nyitottá teszi.²²

Barokk jezsuita emblémáskönyvek

A barokk idején, az ellenreformáció hatására lényegében gyakorlati célú, funkcionális egyházi irodalom alakult ki, ez segítette ugyanis a kor vallásos eszméinek terjesztését, népszerűsítését. Ebben az időszakban az ékesszólás és hatalom kérdése szorosan összekapcsolódott, hiszen egyházi vagy politikai hatalmi célokat leginkább az ékesszólással való ráhatás, meggyőzés révén lehetett elérni.²³ A jezsuiták éppen gyakorlati hasznossága (utilitas) miatt vették át a humanista emblémát és használták azt saját rendi céljaiknak megfelelően. A humanista emblémaelmélet átdolgozását ugyanis a barokk folyamán a jezsuiták vállalták fel, de meg kell említenünk az evangélikus prédikátorok ilyen jellegű munkásságát is. Az embléma képi jellege miatt megfelelő arra, hogy egy morális igazságot közvetlen felismeréssel tanítson meg, ezt a didaktikus alkalmasságot használták fel a jezsuiták.²⁴ A barokkra jellemző látványkeltés, az érzékekre való hatás igénye az irodalomban nem csak a nyelvi díszítettségben, a szóképek, allegóriák használatában nyilvánult meg, hanem a kor képkultusza is hozzájárult az embléma népszerűvé válásához.

Már a 16. században Loyolai Ignác (1491-1556), a Jézus Társaság alapítója hangsúlyozza az érzékek bevonásának (applicatio sensum) fontosságát. Fő művében, a Lelkigyakorlatokban (Exercitia spiritualia) kiemelt szerep jut a képi gondolkodásnak. Szintén jelentős hatása volt Roberto Bellarmino (1542-1621) imago-elméletének. Bellarmino hasznosnak tartja a szöveg mellett a kép használatát. Ennek alapja az az elgondolás, hogy a valóság az érzékekkel könnyebben megközelíthető.

A kép az oktatás és műveltség eszköze, szolgálja az Isten és szentek iránti tiszteletet, a példa követésére serkent, megőrzi Krisztus és a szentek emlékét, ugyanakkor a hit megvallásának is eszköze.²⁵ Louis Richeome (1544-1625) francia jezsuita szintén a képek oktató szerepét emeli ki. Ezek a hit erényeit, gyümölcseit és örömeit hasznosan, mélyen és gyönyörködtetve tanítják meg. Az emblémáról hivatalos jezsuita iratban először a Ratio Studiorumban (1599) olvashatunk, a retorika oktatásáról szóló részben.²⁶

A legnagyobb jezsuita emblémaközpontok Itália területén voltak (Róma, Mantua, Palermo, Nápoly, Milánó), de az olasz mesterek az emblematikát hamar megkedveltették a flamandbelga rendtartományban is. Jelentős központok: Antwerpen, Brüsszel. A magyar rendtartományok közül megemlíthetjük Pozsonyt és Nagyszombatot.²⁷ A jezsuiták törekedtek az emblémák közérthetővé (claritas) tételére, ugyanis az eredeti Alciato-féle humanista embléma bonyolultsága, rejtvényszerűsége, intellektuális jellege nem felelt meg a korabeli rendi, egyházi céloknak. Ekkor már nem a reneszánszra jellemző gyönyörködtetés (delectatio) az elsődleges cél. A barokkban az ún. praktikus utilitas válik fontossá, vagyis a pedagógiai célzat, az egyszerűség, egyértelműség, hiszen ezáltal lehetett eljutni a kevésbé tanult rétegekhez is. A széles tömegek számára hozzáférhető és közérthető formák az új, személyesebb hitéletet hirdető kegyesség terjesztésére is alkalmasnak bizonyultak. A leegyszerűsített emblémában a mottó a képi motívumnak alárendelt, elmélyíti azt, a kép és szöveg viszonyában a hangsúly eltolódik a szöveg felé. A subscriptio (szöveg) általában megismételte, kifejtette a kép amúgy is kikövetkeztethető jelentését. ²⁸

Jelen tanulmányban nincs módunk bemutatni a legfontosabb jezsuita emblémáskönyveket. Két példát választottunk ezeknek szemléltetésére: a legismertebb latin nyelvű Pia desideriát és a magyarul íródott Szíves könyvecskét.

A legnépszerűbb jezsuita emblémáskönyv Hermann Hugo Pia desideria című munkája, amely Antwerpenben jelent meg 1624-ben. A szerzőre valószínűleg hatással volt Otto Vaeniusnak az égi szerelmet központba állító Amoris divini emblemata (1615) című emblémagyűjteménye.²⁹ Mégis jelentős különbségek vannak a két mű között. Míg Vaeniusnál a szövegrész rövid, és egyforma hangsúly tevődik a szöveg és kép viszonyára, Hugónál a képek jóval inkább kiindulópontként szolgálnak, a szöveg terjedelmesebb, a hangsúly pedig a kegyes meditáción van.³⁰

Hermann Hugo a jegyesmisztika képeit használja az emberi lélek (anima) és az Isten (amor divinus) kapcsolatának ábrázolására. A képeken a lélek kislányként jelenik meg, az égi jegyes pedig szárnyas kisfiú alakjában.³¹ A könyv három részre tagolódik, megfelelve a misztika ismert hármas útjának (megtisztulás, megvilágosodás, egyesülés). Mindhárom rész 15 emblémát tartalmaz. A képek alatt mottóként egy-egy szentírási idézetet olvashatunk, amit az elmélkedés kifejt, végül minden embléma egy idekapcsolódó, valamely egyházatyától vett idézettel zárul.

Az első rész a megtisztuló lelkek sóhajtásairól (Gemitus animae penitentis) szól. Az 1. embléma mottója Izajás könyvéből való („Lelkem utánad vágyódik éjszaka", Iz 26,9). A metszeten a fényben járó szerelmest kutatja a lélek, az elmélkedés pedig ennek a sötétben való tévelygéséről és kereséséről ír. A 3. kép alatt a beteg lélek imáját olvashatjuk: „Könyörülj rajtam, Uram, mert erőtlen vagyok, gyógyíts meg, Uram, mert csontjaim remegnek" (Zsolt 6,2). A metszet pedig az ágyban fekvő mellett térdelő égi szerelmest ábrázolja: kezével a beteg homlokán. Szintén kétségbeesésről, rabságból való menekülni vágyásról szól a 9. embléma: „körülfogtak az alvilág kötelei, hatalmukba kerítettek a halál tőrei" (Zsolt 17,6).

A második könyv a hívő lelkek vágyai (Desideria animae sanctae) címmel már az Istenhez vezető út felsőbb fokára, a megvilágosodásra (via illuminativa) jutottakról szól. A 18. embléma bibliai idézete: „Ragaszkodtak lépteim a te törvényeidhez, nem ingadoztak lábaim" (Zsolt 16,5). A subscriptióban az olvasó ezen elmélkedik: te vagy, Uram, az, ki megerősíti lépteimet.

Végül a harmadik könyv az Istennel való misztikus egyesülésről szól (via unitiva), a szerelmes lelkek sóhajáról. Ennek a résznek hat mottója is az Énekek énekéből való. Még hangsúlyosabb a szerelmi allegória. Innen idéz például a 33. embléma: „A kedvesem az enyém, s én az övé vagyok; liliomok közt legeltet" (Én 2,16). Az elmélkedés lényegi gondolata, hogy amikor két szív egyformán lángol, az a szeretet aranykora. Kilóg viszont az előző elégedett, boldog együttlétről szóló emblémák sorából a 38., amely egy csontváz testébe szorult lelket ábrázol (platonikus test-lélek kapcsolat). Ennek sóhaját olvashatjuk a mottóban: „Óh, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg a halálnak testéből?" (Róm 7,24). Az elmélkedés pedig arra figyelmeztet, hogy nem csak Ádám és Éva okolható minden bajért, hanem az ember maga is vétkezik. Évával bűnre csábítja Ádámot, és velük válik meztelenné. Az olvasó így fohászkodhat: te alkottál, Uram, a halálból csak te szabadíthatsz ki.

A magyar irodalomban az emblematika megkésettségéről beszélnek, ugyanis míg nálunk a fellendülés 1660-1720 közé tehető, nyugaton már letűnőben van. Hajnal Mátyás Szíves könyvecskéje (teljes címe: Az Jesus szivet szerető sziveknek aytatossagara szives kepekkel ki formaltatott; és azokrúl való Elmelkedésekkel és Imádságokkal megh magyaráztatott könyvechke) viszont a magyar jezsuita emblematikus meditáció korai példája.³² 1629-ben adták ki Bécsben. Könyvét Esterházy Miklósné Nyári Krisztinának ajánlja, akit ő térített át a katolikus hitre. Az ajánlásból tudjuk meg, hogy Bécsben egy könyvüzletben rábukkant Antoine Wierix rézmetsző képsorozatára, melynek címe: Cor Jesu amanti sacrum. Ezt meditációra alkalmasnak vélte: „méltán minden Léleknek, mind az ő meg igazúlása előtt lévő, rút és veszedelmes; mind penig az-után való szép és gyönyörűséges állapattyárúl elegendő és üdvösséges matériát módot és utat adhatnak elmélkedésre".³³ Felhasználja tehát a 18 metszetet a kísérő 6-6 soros versekkel,³⁴ magyarra fordítva ezeket, majd saját elmélkedéseivel és könyörgéseivel egészíti ki. A képek elejéről elhagyja az inscriptiót. A versek utáni meditáció szerepe, hogy elmélyítse a kép és vers kiváltotta gondolatokat, érzéseket. Míg a pictura az érzékekre, a szöveg az értelemre kíván hatni, a könyörgések, a lírikus hangvételű imák az akarat megmozgatását (movere) célozzák meg.

Az emblémák Hugo Pia desiderájához hasonlóan a bűnös lélek megtérésének útját vázolják a misztika hármas útján (via purgativa, via illuminativa és unitiva) a Jézussal való egyesülésig. Téves azt gondolni, hogy Hajnal művében a Jézus szíve-imádásnak a megnyilatkozásával találkozunk. Az elmélkedésekből következtethetünk arra, hogy a képek az emberi szívet ábrázolják, így az egész ember lényegét, akit megtisztít, megvilágít, meggyógyít Jézus.³⁵ Hajnal Mátyás Hugóhoz hasonlóan szintén jegyesmisztikát alkalmaz, az Úr Jézus mint szerelmes keresi párját, az emberi lelket. A vallási és szerelmi extázis hasonló nyelven fejeződik ki.

Minden elmélkedés három részből (puntból) áll. Az első rész címe: Az első szivről az az, Az mi Urunk Kristus lesusnak langozo szivéről. Ennek első puntja: „Elmélkedgyél én lelkem, a' te üdvözétő Jesusodnak, mind az eö mennyei Attyához, s-mind te hozzád való buzgó szeretetéről: melly szeretet soha meg nem hűlt az eö szivében, hanem szüntelen égett és langozott."³⁶ Láthatjuk, hogy az elmélkedés három részében az olvasó a saját lelkét szólítja meg. Az adott téma elgondolására, észben tartására int. Az elmélkedéseket követő könyörgés címzettje pedig az égi szerelmes: „Kérem azon felségedet, gerjeszsze-fel szereteted az én hidegh szívemnek-is el-alutt tüzét én-bennem; hogy úyobban mégh-elevenedvén, és fel-lobbanván, lehessék azok-közöt, kiket nem kichiny szívem fáydalmával szemlélek e' jelenvaló képben, hogy olly buzgóságosan ölelik és apolgattyák a' te boldogságos tüzeddel égő szivedet, hogy ugyan véle-együt fel láttatnak emeltetni mennyekbe."³⁷ Minden rész végén egy Miatyánk és Üdvözlégy mondandó.

A 3. emblémán Jézus mint az Énekek énekében levő ajtón kopogtató kedves jelenik meg. Ennek címe: „az Istennek meg-előző, vagy serkengető malasztya". A szerző az elmélkedésben kiemeli az Isten kezdeményező lépését: „könyörülvén raytad, az eö ingyen-adot, és minden érdemet megelőző Malasztyát nyuytotta néked, zörgetvén az te szívednek bé-zárlott aytaján."³⁸ Mégis az emberi lélek mint bibliai lusta menyasszony, későre indul ajtót nyitni. Ezért a könyörög így: „Kérlek, Uram Jesus, ne engedd bennem az után ez Istentelenséget: hanem adgy olly rés fül-hallomást, hogy halván chak leg-kisebb zördétésedet-is lelki aytómon, futamodgyam amaz te gyermek szólgáddal, Samuellel: és mondgyam: Szoly Uram, mert hallya az te szolgád."³⁹

Az 5. embléma képén lámpással jár az égi jegyes (hasonlóan a Hugo fent említett emblémájára), megvilágosítja az emberi szívet. A következőkben pedig megtisztítja az embert, kisepri a szívből a bűnök szemetét. A 11. emblémától a kegyelem által felgyullasztott isteni tűz megőrzéséről elmélkedik.⁴⁰ Az emberi szív mint Isten lakóhelye jelenik meg (13.). A 15. embléma képén a szívünkben alvó Jézust láthatjuk. A hozzá kapcsolódó meditációban az Istentől való elhagyatottságnak érzéséről mint próbatételről elmélkedik. Az utolsó (18.) embléma pedig az „Isten Malaszttyának Mennyei bóldogsággal való fizetéséről". Fizetség, a megkoronázott szív. „Fölötte nagy vagy ugymond, Uram, te: azért fölötte nagy a' te jutalmad-is. mert nem egyéb a' te jutalmad, hanem tennen magad. Te vagy a' Korona, és a' Koronazó-is: te az örökké való boldogság; te annak meg adója-is."⁴¹

Összefoglalás

Jelen tanulmány rövid betekintőt kívánt nyújtani a 16-17. század népszerű kifejezésmódjának, az emblémának a történetébe. Felvázoltuk Alciato Emblematájának kapcsán a huma-nista-manierista emblémagyűjtemények sajátosságait. Vizsgáltuk az emblémák formai és tartalmi alakulását, így a keresztény vallásos téma megjelenését először a protestáns Georgette de Montenay gyűjteményében. Láttuk, hogyan változik meg a kép és szöveg egyformán fontos szerepe és válik hangsúlyosabbá a szöveges rész a 17. században a jezsuiták műveiben.

Bibliográfia

Daly, Peter M., Emblem Theory. Recent German Contributions to the Characterization of the Emblem Genre, KTO Press, Nendeln/Liechten-stein 1979

Daly, Peter M., Literature int he Light of the Emblem. Structural Parallels between the Emblem and Literature int he Sixteenth and Seventeenth Centuries, University of Toronto Press, Toronto 1979 Dimler, Richard G., Humanism and the Rise of the Jesuit Emblem. In: Emblematic Perceptions. Essays in Honor of William S. Heckscher, ed. Daly, Peter M.-Russel, Daniel S., Verlag Valentin Koerner, Baden-Baden 1997, 93-109.

Gábor Csilla, A meditáció a hitgyakorlásban és az irodalomban. Studia Universitatis Babes-Bolyai: Theologia Catholica Latina, 2000/1, 135143.

Grieco, Sara F. Matthews, Georgette de Montenay: a Different Voice in Sixteenth-Century Emblematics. Renaissance Quarterly, 1994/47.4, 793-871.

Hajnal Mátyás, Az Jesus szivet szerető sziveknek aytatossagara szives kepekkel ki formaltatott; és azokrúl való Elmelkedésekkel és Imádságokkal megh magyaráztatott könyvechke, 1629, RMK. I. Bécs 576. Holl Béla, Hajnal Mátyás elmélkedő könyvének versei. ItK, 1970/4, 519-526.

Knapp Éva, Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI-XVIII. században. Tanulmány a szimbolikus ábrázolásmód történetéhez, Universitas Könyvkiadó, Budapest 2003

Knapp Éva-Tüskés Gábor, Populáris grafikák a 17-18. században, Balassi Kiadó, Budapest 2004

Korondi Ágnes, A jezsuita emblémameditáció műfajának recepciója a kora újkori magyar kegyességi irodalomban. In: Értékek és ideológiák az irodalomban, szerk. Korondi Ágnes, T. Szabó Levente, Kolozsvári Magyar Irodalomtudományi Tanszék, Kolozsvári Láthatatlan Kollégium,

Kolozsvár 2008, 85-111.

Manning, John, The Emblem, London, Reaktion Books, 2004 Praz, Mario, Embléma, jelkép, epigramma, concetto. In: Az ikonológia elmélete (Szöveggyűjtemény az irodalom és a képzőművészet szimbolizmusáról), szerk. Pál József, JATE Press, Szeged 1997, 193-225. Praz, Mario, Studies in Seventeenth-Century Imagery, Edizioni di Storia e Litteratura, Roma 1975

Reynolds-Cornell, Régine, Witnessing an Era. Georgette de Montenay and the Emblèmes ou Devises Chrestiennes, Summa Publications, Birmingham 1987

Saunders, Alison, The Seventeenth Century French Emblem. A Study in Diversity, Librairie Droz S.A., Geneve 2000

Schöne, Albrecht, Emblematik und Drama im Zeitalter des Barock, C. H. Beck, München 1968

Tüskés Gábor, A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai, Universitas Kiadó, Budapest 1997 Zemplényi Ferenc, Egy magyar jezsuita emblematikus: Hajnal Mátyás. In: A reneszánsz szimbolizmus, szerk. Fabiny Tibor, Pál József, Szőnyi György Endre, Szeged 1995, 145-152.

A képek forrása: http://www.emblems.arts.gla.ac.uk/french/emblem.php?id=FJUb026, Forrás: http://emblem.libraries.psu.edu/hu192193. htm, Forrás: http://www.emblems.arts.gla.ac.uk/french/picturae.php?id=FMOb095

Jegyzetek

1 Tanulmányom megírása az Európai Szociális Alap által társfinanszírozott POSDRU/88/1.5/S/60185 szerződésből volt fedezve.

2 Knapp Éva-Tüskés Gábor, Populáris grafikák a 17-18. században, Balassi Kiadó, Budapest 2004, 7-9.

3 Ilyent a 150 magyarországi zarándokhely közül csak a húsz legnevesebbről adtak ki a 17-18. században. Időben legkorábban, 1672-ben a zágrábremetei mirákulumos könyv (A. Eggerer: Pharmacopaea coelestis) jelent meg Grazban, latin nyelven. Ez 15 darab rézmetszetet tartalmaz, melyek valószínűleg Johann Caspar Mannasser gráci metszőmester munkái. Később, a 18. században ezek a metszetek mintául szolgáltak a zágrábremetei kolostortemplom freskóinál. Megtörténik az is, hogy a kegyhely freskói alapján készültek metszetek, erre példa a máriavölgyi zarándokhelyről készült mirákulumos könyv (L. Kummer: Puteus aquarum viventium), melyet 1742-ben adtak ki latinul (német nyelvű előzménye nem tartalmazta a kilenc metszetet). A máriavölgyi mirákulumus könyv képein egy-egy szentírási idézet, Mária-allegória vagy a Salve Reginából vett citátum olvasható. A kegyhely szobrát a legenda szerint a 11. században faragta egy remete, ez a szobor eltűnt több mint száz évig, míg egy pálos szerzetes rátalált egy kútban. Uo., 138-140.

4 Uo., 131-133.

5 Az embléma korábbi irodalmi és nem irodalmi előzményeiről (görög epigrammák, impresszum, hieroglifák, érmék stb.) bővebben: Daly, Peter M., Literature in the Light of the Emblem. Structural Parallels between the Emblem and Literature in the Sixteenth and Seventeenth Centuries, University of Toronto Press, Toronto 1979, 9-36.

6 Schöne, Albrecht, Emblematik und Drama im Zeitalter des Barock, C. H. Beck,, München 1968, 19.

7 Knapp Éva, Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI-XVIII. században. Tanulmány a szimbolikus ábrázolásmód történetéhez, Universitas Könyvkiadó, Budapest 2003, 16-19.

8 Uo., 92-103.; Praz, Mario, Studies in Seventeenth-Century Imagery, Edizioni di Storia e Litteratura, Roma 1975, 52.

9 Manning, John, The Emblem, Reaktion Books, London 2004, 39.

10 Daly, Peter M., Emblem Theory. Recent German Contributions to the Characterization of the Emblem Genre, KTO Press, Nendeln/Liech-tenstein 1979, 85.; Reynolds-Cornell, Régine, Witnessing an Era. Georgette de Montenay and the Emblèmes ou Devises Chrestiennes, Summa Publications, Birmingham 1987, 27.

11 Praz, Studies..., 25.

12 Daly, Literature int he Light of the Emblem, 9.

13 Alciato, Andrea, Emblemes, Lyon, 1549.

14 Az először Barthelemy Aneau által logikai sorba rendezett emblémák számaira hivatkozunk. A későbbi kiadások ugyanis a logikai elrendezést követik. Saunders, Alison, The Seventeenth- Century French Emblem. A Study in Diversity, Librairie Droz S.A., Geneve 2000, 5-6.

15 59. Impossibile: Abluis Aethiopem quid frustra? Ah desine: noctis / Illustrare nigrae nemo potest tenebras.

16 130. Semper praesto esse infortunia. Ludebant parili tres olim aetate puellae / Sortibus, ad Stygias quae prior iret aquas. / At cui iactato male cesserat alea talo, / Ridebat sortis caeca puella suae: / Cum subito icta caput labente est mortua tecto, / Solvit et audacis debita fata ioci. / Rebus in adversis mala sors non fallitur: ast in / Faustis, nec precibus, nec locus est manui.

17 Stare loco nescit certo Sors lubrica, sedes / Quaerere docta novas. Hinc pedibus mutilam, & subnixam remige penna /Smyrna Deam posuit.

18 Sunt binae híc cistae, quarum tenet altera plumbum, / Auro sed gravis est altera, neutra patet. / Optio si fallat, plumbum ut pro divite caecus /Arripias auro: quis tibi caussa mali est? / Hinc quibus ingenium est, multos fortuna retardat, /Non dignisque refert praemia iniqua viris. In domino non est semper ditare fideles, /Culpa, nec immeritos tot cumulasse bonis. / Nam quos fata premunt, metas contingere fixas, /Et misera nequeunt se relevare mora. / Sed neque Fortuna est quidquam, nisi opinio vana, / Quam merito spernis, vincis & ingenio.

19 Montenay női szerzőségének jelentőségéről bővebben: Grieco, Sara F. Matthews, Georgette de Montenay: a Different Voice in Sixteenth-Century Emblematics. Renaissance Quarterly, 1994/47.4, 793-871.

20 Grieco, i. m.,793.; Saunders, The Seventeenth-Century French Emblem, 6-7.

21 Vae tibi, qui purum jactas sine crimine pectus, / Et tandem impurum simplice veste tegis. / Non ignota Deo tua sunt periuria: cordis /Ille tui iudex intima sensa videt.

22 Divinos tota ad monitus onsurduit auris, /Heu, nimis humanis obruta deliciis. / Sed Deus ut sordes digito submoverit uno, /(Cui soli haec virtus) efficiet patulas.

23 Tüskés Gábor, A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai, Universitas Kiadó, Budapest 1997, 21.; Korondi Ágnes, A jezsuita emblémameditáció műfajának recepciója a kora újkori magyar kegyességi irodalomban. In: Értékek és ideológiák az irodalomban, szerk. Korondi Ágnes, T. Szabó Levente, Kolozsvári Magyar Irodalomtudományi Tanszék, Kolozsvári Láthatatlan Kollégium, Kolozsvár 2008, 85-111, 88.

24 Praz, Mario, Embléma, jelkép, epigramma, concetto. In: Az ikonológia elmélete (Szöveggyűjtemény az irodalom és a képzőművészet szimbolizmusáról), szerk. Pál József, JATE Press, Szeged 1997, 193225, 197.

25 Knapp-Tüskés, Populáris grafikák a 17-18. században, 53.

26 Praz, Studies..., 21.; Dimler, Richard G., Humanism and the Rise of the Jesuit Emblem. In: Emblematic Perceptions. Essays in Honor of William S. Heckscher, ed. Daly, Peter M.-Russel, Daniel S., Verlag Valentin Koerner, Baden-Baden 1997, 93-109, 99.

27 Uo., 55-56.

28 Uo., 75.

29 Ez Vaenius későbbi átdolgozása a fent említett földi szerelemről szóló Amorum emblemata című emblémáskönyvének.

30 Saunders, The Seventeenth-Century French Emblem, 163.

31 Korábban több szerelmi tematikájú emblémagyűjtemény jelent meg. Ezekben a földi szerelem erotikus megjelenítését találjuk. Ilyenek: Daniel Hensius, Emblemata amatoria (1606/7); Otto Vaenius, Amorum emblemata (1608); P.C. Hooft, Emblemata amatoria (1611).

32 Hajnal Mátyás Szíves könyvecskéjén kívül a magyar irodalomban csak fordításokban fent maradt emblémás meditációs könyveket ismerünk. Ezek közül legismertebbek: Derekay György: Az örök életnek uttya, amelynek eredetije Antonius Sucquet latin műve (Via vitae aeternae); Szentgyörgyi Gergely Elmélkedések az örökkévalóságról című Drexel-fordítása stb.

33 Hajnal Mátyás, Az Jesus szivet szerető sziveknek aytatossagara szives kepekkel ki formaltatott; és azokrúl való Elmelkedésekkel és Imádságokkal megh magyaráztatott könyvechke, 1629, RMK. I. Bécs, 576.

34 Jean Messager (1624), francia Étienne Luzvic (1626) - ezt Étien Binet francia magyarázat-sorozattal egészítette ki, Charles Musart latinra fordította. Zemplényi Ferenc, Egy magyar jezsuita emblematikus: Hajnal Mátyás. A reneszánsz szimbolizmus, szerk. Fabiny Tibor, Pál József, Szőnyi György Endre, Szeged 1995, 145-152, 146. Holl Béla, Hajnal Mátyás elmélkedő könyvének versei. ItK, 1970/4, 519-526, 520.

35 Gábor Csilla, A meditáció a hitgyakorlásban és az irodalomban. Studia Universitatis Babes-Bolyai: Theologia Catholica Latina, 2000/1, 135-143, 140.

36 Hajnal, i. m.,1.

37 Uo., 3.

38 Uo., 11.

39 Uo., 15.

40 Gábor, i. m., 142.

41 Hajnal, i. m., 121.