Lorencz Klára
eGYÜTT ÉS EGYEDÜL
Házasok, elváltak, élettársak az egyházban

Az egyház a Krisztusban hívők közössége. Ki is az a Krisztus, akiben hiszünk? Így szól az eljövendő Messiásra vonatkozó jövendölés: „Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek" (Iz 11,3-4). Jézus nyilvános működése így kezdődött: „Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták neki oda. Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen, ahol ez volt írva: Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét. Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. S elkezdte beszédét: Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok" (Lk 4,16-22). Foglyoknak ígért szabadulást, vakoknak látást, elnyomottaknak felszabadítást Krisztus, akiben hiszünk. Annak idején elváltak nem voltak a felsorolásban. Ma azonban ha a statisztikai adatokat nézzük, a házasságoknak több mint a fele válással végződik (2007-ben 62 százalék: 40 842 házasságkötés és 25 160 válás). A válás trauma, a stresszokok közül a második helyen áll, közvetlenül a házastárs halála után. Ha ez utóbbit 100 százalékos stressznek vesszük, a válás 73 százalékos, egy betegség vagy baleset 53 százalékos, az állás elvesztése 47 százalékos stressznek számít. Ha a gyászolónak, a betegnek az egyház lelki támogatást nyújt, az elváltak is rászorulnának erre.

Beszélhetünk arról is, hogyan lehetne elkerülni a válást, mit kellett volna tenniük az egyes embereknek ezért. A legtöbb ember nem úgy lép házasságra, hogy a válás a tervei között szerepel. És az különösen nem, akinek fontos, hogy egyházi, szentségi házasságot kössön, aki Isten áldását kéri erre a „vállalkozására". Mégis a legjobb szándék mellett is megtörténik. Egy keresztény asszonyt idézek, aki harmincévi házasság, öt gyermek felnevelése, húszéves keresztény szolgálat után döntött a férjével a válás mellett. Hogyan élte meg ezt a sorsfordulót?

Amíg otthonunkban éltem, meglátogattak a családtagok és a barátok is. Bőven volt hely a vacsoravendégek és azok számára is, akik ottmaradtak éjszakára. Mostantól kezdve azonban egyedül kell majd élnem, teljesen egyedül, először életemben! Mindig is elég magabiztosnak tartottam magamat, aki optimista módon meg tud birkózni az élet bármely kihívásával. Isten állandó jelenlétében is erősen hittem. De ez a helyzet most másmilyennek bizonyult. A díványon üldögélve egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a negatív érzelmek. Ezeket úgy próbáltam elűzni, hogy inkább átadtam magamat a teljes fásultság állapotának. Tudatomból kikapcsolódott mindenfajta érzelem. Egyfajta görcsös sokk hatalmasodott el rajtam, mely a semmit érés belső ürességét képezte bennem, mintha egy sötét verem nyelt volna el. Nem emlékszem, meddig üldögélhettem így a díványon. Ráeszméltem, hogy szinte vége a napnak, és még nem is ettem semmit. Igazság szerint felhagytam az evéssel, mivel az étkezés számomra egyenlő volt azzal, hogy közben a férjemmel beszélgetek. Rákényszerítettem magamat, hogy lemenjek az utca túloldalán lévő nagy szupermarketbe, hogy vegyek valamit, amit legalább betehetek a hűtőbe. Ez az esemény aztán még jobban feldúlta a lelkemet. Amint fel-alá járkáltam az élelmiszerekkel megrakott sorok között, fogalmam sem volt arról, hogy mit vegyek. Sohasem vásároltam egy élelmiszerboltban csak magamnak. Tényleg azt sem tudtam, mit akarok enni. „Hát ez őrület" - gondoltam. „Egész biztosan tudom, mit akarok" - de az igazság az, hogy fogalmam sem volt róla. Amint az utolsó sorban ácsorogtam a kenyérféleségekre meredve, egyszer csak rám tört a magány, az elutasítottság és az egyedüllét, amitől sírásba törtem ki. „Uram - bőgtem -, nem tudom, ki vagyok, mit akarok, és miért vagyok itt. Úgy félek, kérlek, segíts rajtam!" Aztán kimentem a boltból anélkül, hogy valamit is vettem volna, és visszamentem a lakásba, ahol olyan sokáig és olyan hangosan sírtam, hogy attól tartottam, a végén még kihívják a rendőrséget a szomszédok. Alig hittem, hogy az emberi test ilyen mennyiségű könnyet képes ontani. A szívem is órákig szabálytalanul vert, és erős fájdalmat éreztem a mellkasomban. Éjjel pánikrohamok ébresztettek fel, nem tudtam normálisan lélegezni, és értelmetlen félelem fogott el. Körbejártam a lakást, ellenőriztem, be vannak-e zárva az ajtók és az ablakok. Időnként aludtam is egy kicsit, bekapcsolva hagyva a tévét és égve hagyva a lámpát, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül.¹

A válás sokk. Ezt a sokkot a vallásos emberben növeli a bűntudat is, amit az egyházi törvények sugallnak: Amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét (Mt 19,6). Ismét az imént idézett asszonynak adom át a szót: Vajon a Teremtő is elhagyott volna? Vajon megbocsáthatatlan bűn az, hogy úgy döntöttem, külön élek és elválok, és emiatt vajon pokolra vagyok ítélve? Nagy megnyugvást találtam abban, hogy félelmeimet olyan papokkal és szolgálattevőkkel sikerült megbeszélnem, akik otthonosan mozognak a Szentírás válással kapcsolatos modern értelmezésében.

A legtöbb elvált úgy érzi, a legmélyebb magányérzete Istennel és az egyházzal kapcsolatos. Az Istennel való kapcsolat megszűnésének nyomasztó érzése a protestánsoknál és a katolikusoknál egyaránt jelentkezik. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy a szenvedések mindennél alkalmasabb lehetőségek az Istennel való találkozásra, a vele való kapcsolat elmélyítésére! Ha Krisztus, akiben hiszünk, az a jó pásztor, aki így bátorít: Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget (Ez 34,16), akkor a válás miatt szenvedőt sem hagyja egyedül. S ha Jézus nem hagyja az elváltat egyedül, egyedül hagyhatja-e őt az egyház éppen kereszthordozásának legsötétebb éjszakájában?

Az elváltak, gyermekeiket egyedül nevelők, vegyes házasságban élők kérdéseket tesznek fel egyházunknak:

- Vegyes házasságban élő házastársak miért nem járulhatnak együtt szentáldozáshoz vasárnaponként?

- Hogyan lehetséges, hogy az egyház szexuálerkölcse oly nehezen követhető és belátható?

- Az újraházasodott elváltak miért vannak kizárva a szentségek vételéből?

- Ha „csak úgy" együtt élnek valakivel, ez a kizárás miért nem történik meg?

-Ha egy házasság felbomlik: vajon azok az elváltak, akik az egyház útmutatásához tartják magukat, nincsenek-e emberhez méltatlan életre ítélve? Mit kezdenek emberi közelség, biztonság, a szerelem ünnepei, az ölelés utáni vágyukkal?

Mindezekben a részletkérdésekben ott rejtőzik a kívánság: a rossz napok után, amelyekben élettervek hiúsultak meg, végre ismét jobb napok következzenek. Mégis az az ember érzése, hogy környezete, a társadalom és még saját egyháza is akadályozza ennek a vágynak a valóra váltását. A Bibliához hűségesen ragaszkodó keresztény nők e tekintetben Pál apostolra hivatkozhatnak, aki a pogányok és a keresztények közötti problematikus házassági helyzetet látva az elválás szokatlan lehetőségére utal: De ha a nem hívő fél elválik, hadd váljék el. Ilyen esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve, hiszen Isten békességre hívott minket (1Kor 7,15). Ezek a keresztények azt várják, hogy az apostol e lelkipásztori elve manapság is alkalmazást nyerjen. De ki válaszolja meg az idézett kérdéseket? A hagyományosan katolikus keresztények azt mondják, nyilvánvaló, hogy a pápa, a püspökök, a papság illetékes ebben. A hivatalt viselő személyek ugyan felelősek, de nem az egyedüli felelősök. Egyházunk tanítja, hogy akik a keresztségben és a bérmálásban részesültek, Isten Szentlelkét kapták meg. A keresztény tehát bízhat abban, hogy Isten Lelke vezérli, amikor életét igyekszik az evangélium szerint alakítani. Az egyház mint egész azt az életformát képviseli, amely Isten Lelkéből él. Ezt az életformát részben a hagyományokból ismerjük. Minthogy az életkörülmények szüntelenül változnak, a keresztények is mindig újabb élethelyzetekbe kerülnek, amelyeket nem tudnak csupán a hagyományos válaszokra támaszkodva megoldani. Ilyenkor olyan keresztényekre van szükség, akik azúj élethelyzetekben is Istenre figyelnek, milyen megoldás felé akarja ő vezetni őket. Ezáltal minden hívő keresztény forrása lehet a válasznak arra a kérdésre, hogy milyen manapság a keresztény élet. Új élethelyzetek: nukleáris fegyverek árnyékában lehet-e még felelős jövőnk? Idetartozik a „lakható világ", a környezetvédelem kérdése. Hogyan osszuk meg a társadalom anyagi javait, amikor az emberi munka egyre feleslegesebbé válik? Máris sok a munkanélküli. Ők hogyan fognak hozzájutni az élethez szükséges anyagi javakhoz? Az elmúlt kb. másfél évszázadban a nők társadalomban betöltött szerepe is gyökeres változáson ment át. Ugyanez történik a családon belül is. A nők ma már nem fogadják el a patriarchális családmodellben számukra évszázadokon, sőt évezredeken át kiosztott szerepet. Tiltakoznak az ellen, hogy mindig ők legyenek a vesztesek. Hogy az asszonyok ezt így érzékelik, abból a puszta statisztikai tényből is kiolvashatjuk, amely szerint a válások 71 százalékát asszonyok kezdeményezik. A számtalan újonnan felvetődött kérdés közül, amelyre krisztusi választ kell adnia az egyháznak, az elkötelezett keresztényeknek, csak egy az élettervek meghiúsulásának kérdése, a házasságok kudarca, a végső kérdés: miként lehetséges még ezek után a „békességben való élet"? E kérdésekre az egyházban nem kizárólag felülről jöhet a válasz, hanem azoktól is, akiket ez az élethelyzet közvetlenül érint.

Sok érintett úgy véli: ők kérdeznek, az egyház pedig válaszol. Csak együtt kereshetjük a válaszokat. Az egyház ebből nem zárhatja ki az érintetteket, mert ők élték át ezeket a helyzeteket. Ennek a hívő tapasztalatnak rangja és tekintélye kell hogy legyen.

Mi kész feleleteket várunk az egyháztól. „Vannak azonban fontos életkérdések az egyházban, melyek időlegesen nyitva maradhatnak" - mondja Paul Rusch nyugalmazott innsbrucki püspök. Olyan kérdések, amelyekre az egyház keresi és egyben reméli, hogy Isten Lelkétől vezérelve egy napon megtalálja a felelősségteljes választ. Ma az egyházban néhány fontos kérdésre különböző megoldási kezdeményezések vannak, amelyek mindegyike az igazság egy apró magvát, de nem a teljes igazságot hordja magában. Csak egy példa: nagyanyám katolikus tanítónő volt, a férje, a nagyapám evangélikus. Ahhoz, hogy katolikus szertartás szerint házasodhassanak össze a múlt század harmincas éveinek elején (márpedig ha nagyanyám meg akarta tartani a diplomája megszerzése után 11 évvel szerzett állását, ezt elvárták tőle), nagyapámnak ún. reverzálist kellett adnia, vagyis köteleznie magát, hogy születendő gyermekeiket katolikusnak keresztelik, katolikus hitben fogják nevelni. Később még az áttérést is megkövetelték nagyapámtól ahhoz, hogy nagyanyám egyházi szolgálatban maradhasson. Én 1981-ben házasodtam össze evangélikus férjemmel, még neki is rever-zálist kellett adnia. 1983-ban azonban már a vegyes házasság nem volt akadály, bár még mindig engedélyt kell kérni hozzá a püspöktől. Ma már csak a katolikus félnek kell nyilatkoznia, hogy „erejéhez képest mindent megtesz" azért, hogy minden gyermeke a katolikus egyházban keresztelkedjen és nevelkedjék. Ha nem tartja meg, ezzel nem von ma már kiközösítést magára. Ígéretéről a nem katolikus felet értesíteni kell: csupán tudomásulvételről van szó. Az egyházi törvények változnak tehát. Ha a keresztények hitet tesznek, kiállnak az általuk felismert igazságok mellett, ezzel segítik a törvényhozókat új, humánusabb törvények megalkotásában.

Meghiúsult élettervek

Vegyük szemügyre álmainkat. Innen kiindulva világosabbá válik, mi történik azzal, akinek az élettervei meghiúsulnak. A felmérések szerint három dolog annyira fontos az embernek, hogy ezek nélkül nem tud élni.

Fontos az az érzés, hogy az ember értékes, elismert, egyedi, felcserélhetetlen. Ilyen tapasztalatokra elsősorban a nemek találkozásában tesz szert. Az Ószövetség környezetében a férfi és a nő nemi találkozására a „megismerés" kifejezés használatos: „Ádám megismerte feleségét, Évát, ez fogant, és megszülte Káint" (Ter 4,1). Az élet továbbadása másodrendű dolog a megbecsülés megtapasztalásának vágyához képest. Szeretni és szeretetet kapni döntő fontosságú a termékeny kapcsolatkultúra szempontjából.

A másik fontos tapasztalat, hogy kibontakozhatunk, szabadon mozoghatunk, életünket magunk határozhatjuk meg, és azt felelősséggel vállalhatjuk. Kreatívak, alkotóak lehetünk, tehát „művet" hozhatunk létre; ezért nevez minket a Biblia a teremtő Isten képmásának.

A harmadik, hogy gyökeret ereszthetünk egy adott helyen épp úgy, mint az emberek között, akikhez tartozunk. Mindenekelőtt a vallástól várjuk, hogy benne végső támaszra leljünk.

Az emberek tehát olyanok, mint a fák: egyenként növekednek az erdőben, ha vannak gyökereik. E tapasztalatok két fontos élethelye: a munka és a kapcsolatok. Mindkettő nélkülözhetetlen. Ha az egyik sérült, a másik ideig-óráig életben tarthat. De akkor ez egyben az egyik „élet-láb" gyakran túlzott megterhelése. Manapság sokan olyan munkaviszonyok között élnek, amelyek szűk teret adnak az emberi kibontakozásnak. S ha ilyen értelemben nem lehet a hivatásban megelégedetten élni és dolgozni, akkor az ember e vágyai beteljesülésének reményét áthelyezi a találkozás magánszférájába. Ezért ma a partnerkapcsolatok mértéken felül túlterheltek beteljesülésre váró vágyakkal, míg más társadalmi életterek egyszerűen kiesnek, és mit sem nyújtanak az ember megelégedett életéhez. Sok kapcsolat azért szenved hajótörést, mert túlságosan nagyok a partnerrel szemben támasztott elvárások. Ez a vágy bennünk gyökerezik. Célszerű ebből valamennyit átterhelni, „egy falra, nevezetesen a vallás falára kivetíteni" - mondja Jürg Willi svájci kapcsolatpszichológus. A megbecsülés, a szabadság, a kreativitás, a biztonság és oltalom utáni vágynak nincsenek határai. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy az ember nem az ember számára teremtetett.

Ha szem előtt tartjuk a felsorolt életterveket, felmérhetjük, mi éri azokat, akiknek élettervei meghiúsulnak vagy eleve nem sikerülnek. Az elhagyatottság óriási űrt hagy maga mögött. Sok elváltat kínoz a saját önértékelésével kapcsolatos kétely. Az élet játéktere beszűkül, időbelileg és anyagilag egyaránt. A vágyódás légüres térbe fut. A leányanyák, özvegyek és elvált asszonyok hasonlóképpen élik ezt meg. (A felsorolás eszembe juttatja, hogy anyám, aki mérnökként, egyetemi oktatóként próbálta élni az egyház által sugalmazott családmodellt, női szerepet, keserűen mondogatta, amikor egyedül vonszolt minket a húgommal különórára, sportra, különböző programokra, egy szóként használva a hármat: „Már megint olyan vagyok, mint egy özvegy-elvált-megesett lány". Ő sosem vált el, minden erejével igyekezett egyben tartani a családot. De meghalt 61 évesen...) Társadalmunk gazdaságilag sikeres (volt, ideig-óráig), eközben valódi álmaink magvalósulásának nem sok esélye maradt. Nem véletlen a gazdasági válság sem!

Vágyaink a kudarcban, mivel nem találnak beteljesülésre, csak fokozódnak. Megéljük a halál által elragadott társ hiányában, az egykor oly nagyon szeretett házastárs elvesztésében. Jelen vannak félelmeinkben: az egyedülléttől, a gyermekek nevelésének egyedül viselt felelősségétől, az anyagi nehézségektől, embertársaink rosszindulatú pletykáitól és sértő ítéleteitől való félelmünkben. Ez a lelki szenvedés kíséri azt a megpróbáltatást, amelyet a gyermekeiket egyedül nevelőknek a kenyérkereső munka és a gyermeknevelés kettős terhében kell viselniük, és ami gyakran az őrület és az öngyilkosság határáig halmozódik fel.

Kiutak

Élettársi életközösségek

Az, hogy sok fiatal - de akár elvált is - nem házasodik össze, a mai házasságok állapotával is összefügg. A fiatalok szüleik házasságán élik meg, hogy semmiféle garancia sincs arra, hogy a szerelem tartós marad. Sok házasság olyan, mint a szerelem temetkezőhelye. A sok válás riasztó. A másik ok a munka és a magánszféra elhatárolódása. Aki például üzemben dolgozik, elsődlegesen nem a saját életérdekeit követi, hanem annak az üzemnek az érdekét, amely alkalmazza, és ezért fizeti. Ennek az a következménye, hogy a foglalkozás terén viszonylag alacsony fokú a szabadság. Ezért az az általános nézet, hogy a magánélet szférájában viszont senki se szóljon bele a dolgainkba. Azonban a párok rendszerint összeházasodnak, amikor gyermekük születik. Mihelyt tehát egy harmadik - a gyermek - érdekeivel is számolni kell, és ezek az érdekek szociális védelmet igényelnek, a párok elhagyják a magánszféra területét. A gyermekeknek ugyanis nyilvánosságra van szükségük. Más kérdés, hogy ezek a párok egyházi házasságot kötnek-e. Ez manapság már nem magától értetődő. Kérdés, lelki gondozás területén mit tehetünk annak érdekében, hogy az ilyen élettársi kapcsolatok minőségét a megbízhatóság, a hűség, a gyermek iránti nyitottság irányában kibontakozásra serkentsük, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az ember javára szolgál, ha határozatlanságától megszabadul és elkötelezi magát azon személy mellett, akit szeret. Javára válna, ha ki merné mondani: békében akarok veled megöregedni. Ehhez azzal is hozzájárulhatnánk, ha közösen átgondolnánk azokat az érveket, amelyeket manapság a házasságkötés ellen felhoznak.

Házasságkötés nélkül könnyebb elválni

Ezzel szemben a tények: a válás folyamata nem házas életközösségekben ugyanolyan fájdalmas, mert a szenvedés mértékét a kapcsolat belső minősége határozza meg. A házasságot követő és a házasság nélküli válás fájdalom tekintetében azonos súlyú. Ehhez járul még, hogy a házasságot követő válást a társadalmi „kíséret" - válóper és bírósági ítélet - úgymond elviselhetőbbé teszi: ugyanis ilyenkor van egy meghatározott időpont, amelyről mindketten tudják, hogy ettől kezdve a közös életszakasznak vége. A nem házas partnerek közti válásnak nincs világos, egyértelmű vége. Ilyenkor megmaradhat a reménykedés az elfogadható és ésszerű határokon túl is. Sokszor a nők vannak a nem házas kapcsolat mellett, mivel úgy gondolják, a szerepek kialakításának játéktere a hagyományos házassági modellben gyakorlatilag jóval kisebb.

Házasság nélkül tovább tart a szerelem

Valóban vannak esetek, hogy olyan párok, akik hosszú évekig éltek együtt, majd összeházasodtak, rövid időn belül el is váltak. Valószínű azonban, hogy itt nem arról van szó, hogy a házasság ténye ölte meg a szerelmet. Inkább arról, hogy ha nem bízom teljes mértékben egy kapcsolatban, akkor a szakítástól való félelemből inkább szőnyeg alá söpröm a problémákat. Ám legkésőbb az esküvő után foglalkozni kell ezekkel. Pszichoterápiai tapasztalat, hogy a házasságon kívüli kapcsolatban élőknél a bizonytalanság és a megbántódás krónikus állapota alakul ki. Valószínű, hogy ezzel a mondattal: „ha nem megy jól, hát elválunk", a válástól való félelem csak fokozódik. Ilyenformán nem összeházasodni a szerelemnek inkább a kárára van. Megfordítva: egy szerelmespár kilépése a nyilvánosság elé mérsékelhetné a válástól való félelmet. Ha a társam, aki szeret engem, ezt a nyilvánosság előtt is kimondja, akkor ezzel hitelképességem megnő. A válástól való rettegés ezzel megfékezhető. Ugyanis egy olyan kultúrában, melyben a válás társadalmilag megengedett, az ettől való szorongás egyre erősebb és egyre rombolóbb lesz.

Vannak további érvek is, amelyek a szerelemnek a nyilvánosság előtti elismertetése mellett szólnak.

A szerelem az embereket mindig is nyilvánosan táncra indította. A lakodalom a szerelem nyeresége. Akik nem ünneplik meg a lakodalmat, szegényebbek lesznek a szerelem egy dimenziójával. A szerelmi kapcsolat nyilvánossá tétele mellett szól a következő érv is: vajon nem lenne-e hasznos, ha egyértelműen tudomására hoznánk a környezetünknek, hogy én és az a másik már nem vagyunk megszerezhetőek? A jelenlegi kapcsolattérkép ugyanis túlságosan megerőltető. Mindenki mindenkinek permanens ágyastársa: ez a mai kapcsolatkultúra elszegényedésének a tünete. Egy kultúra akkor gazdag, ha a nemek nem megterhelő, áttekinthető kapcsolatainak sokféleségét ismeri. Jelentős lépés lenne egy ilyen kapcsolatkultúra felé, ha a férfi-nő viszonyokat ismét láthatóvá és világosakká tennénk. Ez sok bonyolult erőfeszítést takaríthat meg. Az ember ilyenkor szabadabban intézheti az élet egyéb dolgait, nem kell állandóan olyan emberekért versengenie, akik nem kaphatóak meg. A szerelem egyik fél erénye az irgalom - mondja Roman Bleistein. Az irgalom konkrétan azt jelenti, hogy a másikat nem terhelem állandóan. Sokan pontosan ezt teszik. Nem veszik észre, hogy a másikat lappangó, mélységes aggódás gyötri miattuk. Az igazi szerelem ezért kiált irgalomért.

Válás után

Sokan abban látják a kiutat, hogy egy idő után újra megházasodnak. Mások, bár nem házasodnak meg, ténylegesen együtt élnek új élettársukkal. Sok elvált számára az a tanács, hogy a válás után ne kössön újabb házasságot, megvalósíthatatlannak tűnik. Pedig a világi pszichológia is azt tanácsolja manapság, hogy ne vagy legalábbis ne azonnal bocsátkozzanak újabb házasságba. Tanuljanak meg - legalábbis eleinte -egyedül élni. Az útnak a „pusztító Mi"-től a „megbékélt Én"-hez kellene vezetnie.² Természetesen azok az emberek, akik a társukat elvesztették, nem élhetnek emberi kapcsolatok nélkül. Szükségük van egy olyan védőhálóra, amelybe beleszövődhetnek s amelyet maguk is továbbszőnek másoknak nyújtott kapcsolataikkal. Ebből azonban semmiképpen sem következik az, hogy házasság nélkül nem lehetséges emberhez méltóan élni. Egyre növekszik azoknak az elváltaknak a száma, akik az egyedüllét szokatlan útját járhatónak vélik. Az elváltak közül éppen azok a keresztények kíváncsiak arra, hogyan lehet megtanulni a különválás után békében egyedül élni, akik Jézus válást tiltó parancsát követik. Az egyedüllét e kultúrájának fontos eleme ilyenkor a férfiakhoz és nőkhöz fűződő kapcsolatok sokrétű gazdagságának kiépítése anélkül, hogy ezek egyike közben házassági kapcsolattá válna.

Ahol egyszer létrejött egy keresztény közösség, ott olyan emberek élnek együtt, akik azért hagyták maguk mögött régi életszínhelyüket, hogy elsősorban a keresztény közösséget tekintsék életük fő „lakóhelyének". Ha ezután mégis megházasodhatnának (szentségi házasságot köthetnének), akkor házasságuk a keresztény közösség egy megnyilvánulása lenne. Hiszen a házasság szentségét csak két keresztény szolgáltathatja ki egymásnak, hűségük által Isten iránti hűségüket jelenítik meg, és gyermekeiket igyekeznek jó keresztényekké nevelni. Már magára a házasságra nézve is áldás, ha egy sokrétű közösségi kapcsolatrendszerbe épül bele. Váláskor pedig ez a kapcsolatrendszer azokat fogja fel, akik a házasság magasan feszülő köteléről zuhannak le. Hogy azok, akik rossz napokat élnek, merjék kérni a közösséget, ahogyan egy fiatal özvegy tette a gyászmise után, akinek a férje autóbalesetben hunyt el: „Köszönöm Istennek, hogy néhány évig együtt élhettem ezzel a csodálatos férfival. Az ő nevében is köszönöm nektek, hogy ezekben az években olyan jó társaink voltatok. És most szívből kérlek benneteket, álljatok mellettem továbbra is, ne hagyjatok magamra."

Beszélnünk kell a nem házasságban élők szexuális kultúrájának kérdéséről is. A katolikus hagyomány azt mondja, hogy a férfi és nő szexuális találkozásának megnyugtató helyei a megbízható és tartós szeretetkapcsolatok, amelyek nyilvánosan is megmutatkoznak. De nemcsak a hagyomány mondja ezt! A fejlettebb állatfajoknál is bizonyos egy az egyhez kapcsolat alakul ki a hím és a női egyed között. Henri Boulad jezsuita mondja:³ „Gyakran hajlunk arra, hogy ezt az egész kérdést pusztán morális kérdésként tekintsük, és úgy gondoljuk, hogy a törvényt csak a katolikus egyház vagy az állam kényszeríti ránk. Nem! A törvény az emberi erkölcs alapelve! A szerelemnek megvannak a maga törvényei! A cél nem lehet az, hogy külső morális megkötéseket kényszerítsünk az emberekre! Hanem csakis az, hogy megpróbáljuk megérteni a szerelem és a szexualitás igazi értelmét és jelentését. A szexualitás energia, melynek célja, hogy egyesítse az embert önmagával és másokkal! Hogy az embert egyesítse a természettel, az élettel és Istennel.

Egyszerű példa: mosolygok! Ez a mosoly szexuális! Azt mondhatják: Ugyan, dehogy szexuális! Pedig így van, már egy mosoly is szexuális aktus! Ahogy másokra mosolygok, abban van szexuális irányultság!"

Ki ne kívánná magának, hogy szerelmét megbízható és hűséges életközösségben élhesse, ahol e szerelmet testi vonatkozásaiban is kifejezésre juttathatja? De bármilyen jó is az elv, nem válaszolja meg azt a kérdést, miként fest a szexuális kultúra azoknál az egyéneknél, akik számos ok miatt - időlegesen vagy tartósan - nem élnek ilyen házasságszerű kapcsolatban. Ehhez járul manapság az egyház álláspontjának változása a szexualitás értelmét tekintve. Az első elv az volt, hogy a szexualitás csak a szaporodást szolgálja. Később az egyház megjelölt egy másik célt is: a szexualitás a bujaság ellenszere. Majd ezt finomabban fogalmazta: „A szexualitás első célja a gyermeknemzés, a második a szerelem". Katolikus egyházunk itt kétségkívül új helyzet előtt áll, amely még alapos vizsgálatot igényel. E kérdésben feszültségekkel terhes viták zajlanak a morálteológusok és az egyházi tanítóhivatal között. Mit tegyenek a keresztények addig is, míg felelőseik egyértelmű megoldásokat találnak? Ma az egyházban még nem rendelkezünk az egyedül élők erotikus-szexuális kultúrájával. Márai Sándor írja: „Azt mondta [a főhős elbeszélő], a sötét utcán, Assisiban, hogy Szent Ferenc rendkívül erotikus ember volt. [...] Erotikus, mint Szent Katalin, a sienai. Mint a nagy szentek. Az erotika, amely Szent Ferenc és Szent Klára testét és lelkét teljesen áthatotta, kegyelem és erő. Az erotika, amely nem menekül a test határai közé, kisugárzik a világba, és hegyeket mozdít el. Arról beszélt, hogy nagyon sokat kell tévedni és szenvedni, amíg valaki eljut oda, hogy az erotikát el tudja terelni testéből, és erővé alakítja át, amely kisugárzik a világba [.] Ez volt a legvadabb szerelem Napnyugaton. Szent Ferenc és Szent Klára. Semmit sem hagyott meg egyik a másiknak. Letépték egymásról a társadalmi szerepet, a rangot, a vagyont, a ruhát és aztán a testet. Minden kevés volt. Mindent letéptek egymásról. [.] Azt mondta, Szent Klára is nagyon erős volt. Erősebb, mint a másik nő, a perugiai úriasszony, Jacopa, akihez Szent Ferenc pihenni járt, amikor már nem bírta a szerelmet és a kínokat, melyek a szentséghez vezették. Tejbe főzött mandulával etette a perugiai nő Szent Ferencet. De Szent Klárának nem volt senkije, akihez meneküljön. Néha találkozott Szent Ferenccel, tanúk előtt, formálisan. Rendkívül erős nő volt. Ez a nő megértette, hogy ezt a szerelmet csak úgy lehetett megvalósítani, ha ő, Scifi Kára, átváltozik, és Szent Klára lesz belőle. Minden más reménytelen volt."⁴

Egyéni utakon az egyházban

Egyházunkban az életkultúra egyes fontos kérdései még nyitottak. Ezért többen a keresztények közül életkultúrájukban egyéni utakat járnak - s teszik ezt keresztényként. Az is elképzelhető, hogy egy keresztény az egyházunk elvárásától eltérő, felelősségteljes döntést hoz, például:

- intim kapcsolatot tart fenn anélkül, hogy megházasodna, mert nem szabad vagy nem lehet megházasodnia; mondjuk olyan valaki, aki újraházasodott, de személy szerint meg van győződve arról, hogy első házassága semmis volt, ám nincs abban a helyzetben, hogy ezt az egyházi bíróság előtt bizonyítani is tudja;

- egyháza határozott akarata ellenére másodszor köt polgári házasságot, mert nem képes egyedül élni, és - nem alaptalanul - az a felfogása, hogy egy nyilvánosságra hozott kapcsolat megnyugtatóbb az érintettek számára, mint egy titkolt vagy jogilag rendezetlen viszony;

- az újraházasodás mellett szólhat a gyermek - vagy gyermekek - iránti aggódás is, hiszen nekik emberi fejlődésük biztosítása érdekében stabil és szeretetteljes élettérre van szükségük, s a másik nemű szülőre a kiegyensúlyozott pszichikai fejlődéshez.

Nevezzük ezeket az eseteket „külön utasoknak". Ezek az egyház közösségét és önmagukat egyaránt bonyolult helyzetbe hozzák. II. János Pál pápa a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában hangsúlyozza, hogy a különélők, de még az újraházasodott elváltak sincsenek elszakadva az egyháztól: „Az ilyen helyzetben élő keresztények iránt - akik gyakran őrzik a hitet és keresztény módon szeretnék nevelni gyermekeiket - a papoknak és az egész közösségnek figyelmesnek kell lenniük, hogy ne érezzék magukat kizárva az egyházból, melynek életében mint megkereszteltek részt vehetnek és részt is kell venni-ük.⁵ Buzdítsák őket arra, hogy hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete, és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét."⁶

Sürgetően figyelmezteti az egyház pásztorait és az egyházközösségeket, hagyjanak fel mindazzal, ami olyan érzéseket ébreszthetne, hogy ezek a keresztények az egyháztól elszakadtak. Tény, hogy azok a keresztények, akiknek élettervei meghiúsultak, s akik ezután rossz napjaikból szokatlan kiutat keresnek, az egyházban gyakorta érzik magukat mintegy peremre szorítva. Megnehezíti az egyháznak a normáitól lelkiismereti felelősséggel eltérők tiszteletben tartását az újraházasodott elváltak szentgyónáshoz s ezt követően szentáldozáshoz bocsátásának problémája. A már idézett Paul Rusch innsbrucki püspök ezt is a még lezáratlan kérdésekhez sorolja. Azonban megindító az a megfigyelés, hogy az érintettek nem úgy élik meg a kizárást, ahogyan azt az egyház teológiailag értelmezi. Ők a kizárásban amúgy is sérült önértékelésük újabb megsértését, leértékelését látják. Ez további hátrányos megkülönböztetés, amely éppen annak az egyháznak a részéről éri őket, amely azt hirdeti: Isten a kudarcot vallottak, a meggörnyedtek, a sikertelenek ügyvédje, az ő oldalukon áll, és a megfáradtaknak, a terheket viselőknek enyhületet ad. Az egyház hiába bizonygatja hivatalos nyilatkozataiban, hogy nem diszkriminál, ha az érintettek és az egyházközségek a szentségekből való kizárást éppen ennek ítélik, és ezért kegyetlen törvénynek tartják.

Lemondás az egyház áldásáról

Alapvetően hajlunk arra, hogy cselekvésünkhöz elnyerjük környezetünk egyetértését. Mi, keresztények az egyháztól is ezt várjuk: helyeselje, áldja meg azt, amit élünk. Erre szükségünk van ahhoz, hogy úgy érezzük, hozzá tartozunk és „jó emberek" vagyunk. Így akkor is szükségünk van erre, amikor - bár nagyon is tudatos lelkiismereti mérlegeléssel - szokatlan, nonkonformista út mellett döntünk. Magányos döntésünkben így támaszra találnánk, kételyeinket átháríthatnánk a közösségre. Ezek az óhajok azonban nem könnyen teljesíthetők az egyház részéről. Ha benne minden életforma lehetséges, az egyházi közösség elveszíti határozott körvonalait. Az egyház joggal állítja, hogy a házastársi hűség kérdésében köti az Úr szava, és ezért nincs módjában a szükséghelyzetben választott „külön utakat" kívánatosnak és legitimnek elfogadni.

Amit viszont a külön utasok joggal várnak el, az az egyedülálló és visszafordíthatatlan élethelyzetükben hozott lelkiismereti döntéseik tiszteletben tartása. A külön utasoknak maguknak kell rendelkezniük azzal az erővel, amellyel saját útjukat vállalják. Le kell mondaniuk sok olyan társadalmi bátorításról, mint amilyeneket azok élveznek, akik a helyesnek ítélt utat követik. S mivel ez egyeseket túlterhel, fontos a szolidaritás. Különös törődést igényelhetnek a lelkipásztor részéről is. Az egyház szolgáinak segíteni kell a rossz napokat megélteknek, a külön útjukkal mértéken felül megterhelteknek erőforrásaikat szolidá-risan pótolni, kiegészíteni.

Bibliai útmutatások

Aki keresztény létére az egyház közösségén belül egyéni, nonkonformista úton kénytelen járni, annak ehhez megbízható és a közösség által elfogadott útmutatásokra van szüksége, annak mintájára, ahogyan Jézus élt együtt szenvedő emberekkel, ahogyan kisegítette őket félelmekkel teli veszélyhelyzetükből. Vajon nem tartozik az irgalmasság éppen Isten legbensőbb valóságához? A héber nyelvben az irgalmasság ugyanazt jelenti, mint az anyaöl. Isten éppen azok számára bizonyul oltalmazó „anyának", akiknek nehéz a sorsa. Az érintett nőknek és férfiaknak csak azt tanácsolhatjuk: ne higgyenek az irgalom nélküli igehirdetőknek, térjenek vissza a Biblia vigasztaló forrásaihoz. Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és a minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk. Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is. Mert ha szenvedünk, az a ti vigasz-talásotokra és üdvösségetekre szolgál, ha vigasztalásban van részünk, abból is ti nyertek bátorítást azoknak a szenvedéseknek türelmes elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk. Szilárd tehát veletek kapcsolatban a reményünk, hiszen tudjuk, hogy nemcsak a szenvedésben vesztek velünk együtt részt, hanem a vigasztalásból is hozzánk hasonlóan részesültök. (2Kor 1,1-7)

Jézus és a válás

Jézus szavait és tetteit Isten országára vonatkozó kinyilatkoztatásai összefüggésében kell értelmeznünk. Nyilvános működését így kezdi: Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? - kérdezik János tanítványai. Jézus így válaszolt és mondta:

„Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot." (Mt 11,5) Aki Jézushoz csatlakozik, emberré válhat, fejét felemelheti, Isten álma szerint megvalósíthatja önmagát. Mi, emberek, valamennyien úton vagyunk. Senki sem csak megigazult, és senki sem csak bűnös. Senki sem lépett még be teljesen Isten országába, de nincs is belőle teljesen kizárva, amíg ebben a világban él. A házasság mint holtomiglan-holtodiglan tartó, felbonthatatlan életközösség Isten színe előtt megvalósítható. Jézus azt mondja, aki teljesen ráhagyatkozik Istenre, annak nem téma többé a válás, mert érvényesülhet Isten eredeti szándéka („Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz" - Ter 2,24). Az elérkezett Isten országának perspektívájából még a belső hűtlenséget is megbélyegzi: „Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele" (Mt 5,28).

Váláskor az ember felbontja, amit Isten egybekötött. „Bűnt" ott követünk el, ha képtelenek vagyunk hívő módon rábízni magunkat Istenre, akinek kegyelméből lehetségessé válik két egymást szerető ember szabad hűsége. Bűn helyett inkább használom a „léttökéletlenség" filozófiai fogalmát. Az ún. bűn abból fakad, hogy semmiféle tekintetben nem vagyunk tökéletesek. Ismereteink hiányosak, türelmünk véges stb. Vajon „tudva és akarva" okoztunk-e szándékosan fájdalmat a másiknak, ami „kicsapta nála a biztosítékot"? Utólag megállapíthatjuk: bizony nagyon kevéssé tudatosak ezek a cselekedetek.

Bár megalkuvás nélkül nyilatkozik Jézus az Isten országáról, magával a bűnössé vált emberrel jóságosan bánik. Tudja, hogy ők még csak úton vannak. Így nem ítéli el a házasságtörő asszonyt sem, hanem megnyitja előtte a jövőt. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?" Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!" Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?" „Senki, Uram" - felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!" (Jn 8,3-8,11)

Az egyház lelkipásztori gyakorlatában kell hogy számoljon azzal, hogy a keresztények életében előfordulnak olyan helyzetek, ahol „Isten uralmának ereje még nem érvényesült olyan mértékben, hogy a szív keménysége már teljesen kizárt lenne".⁷

Útmutatás

Milyen utat járhat tehát egy keresztény ember, ha a válás visszavonhatatlanul megtörtént, és a házasfelek esetleg már elkötelezték magukat egy új partner, esetleg egy gyerek mellett?

Elsősorban Isten országát keressétek!

Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! - mondja Jézus a hegyi beszédben (Mt 6,33). Mit jelent ez a gyakorlatban? A válás közepette, ellenére és miatta is, saját élettörténetünk megmarad Isten bennünk való élettörténetének. Ő senkit nem hagy el, senkiről sem mond le. Döntéseinket, továbblépésünket mindig Isten országának perspektívájából kell szemlélnünk. Közeledünk-e hozzá vagy elzárkózunk előle? Isten országát keresni azt is jelenti, hogy másokkal átelmélkedjük saját történetünket, saját személyes „szentírásunkat", melyben a válás szenvedéstörténete egyáltalán nem mellékes fejezet.

Isten velem való története tovább folytatódik. Ő éppen azért van közel hozzánk, mert bűnösök vagyunk.

Békességben való élet

Számos élethelyzetre nincs tökéletes megoldás. Bár mindannyiunkra vonatkozik Jézus felszólítása: Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! (Mt 5,48), ezen a világon senki sem állíthatja, hogy már elérte ezt a célt. Így fordulhat elő, hogy egy házasság álma szappanbuborékként pattan szét. Eltékozoljuk a boldogságot és a békét, amelyre Isten teremtett és meghívott bennünket. És nem mondhatjuk, hogy „a válás nem az én hibámból történt". Egy házasság mindig két emberen múlik. Ha a házastársam nem boldog: ez tükör számomra, én pedig tükör vagyok az ő számára. Így szemlélve különösen fájdalmas a kudarc. Nem csoda, hogy egyesek azt mondják: magukra hagyva nem bírják, nem akarják az életet. Túlságosan sokan vannak, akik nem ismernek más kiutat válásuk nyomorúságából, mint az öngyilkosságot, mégpedig az elvált férfiak gyakrabban, mint az elvált nők. Segítség lehet a Pál apostol által megfogalmazott, korábban már idézett lelkipásztori elv: De ha a nem hívő fél elválik, hadd váljék el. Ilyen esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve, hiszen Isten békességre hívott minket (1Kor 7,15). A korintusi egyházközségben, akik számára ezt megfogalmazta, sok olyan, eredetileg pogány házaspár volt, melynek csak egyik tagja lett kereszténnyé. Ez konfliktust jelentett a házasságban. Felmerült a kérdés: mi élvez előjogot: Krisztus közösségének békessége, avagy a régi házasság, amely így békétlenné vált. Pál a békesség mellett döntött. Ebből az következik, hogy kötelességünk és jogunk mindazzá lenni és mindazt tenni, ami újra a boldogságnak legalább a nyomait remélhetővé teszi. Ez esetenként azt jelentheti, hogy az ember kivonul egy házasságból, ha az a pusztulás helyszínévé vált, és már nem gyógyítható. A gyerekek miatt is szükségessé válhat a különválás. Ez nemritkán akár erkölcsi kötelesség is lehet. Egyházunk elismeri az „asztaltól és ágytól való elválást" a házastársak és a gyermekek védelmében. A békességben való élet lelkipásztori elve azt követelheti, hogy végre tanuljunk meg egyedül élni, nem elsietve egy újabb kapcsolatba menekülni, hanem felhasználni ezt az esélyt arra, hogy önállóvá, önrendelkezővé váljunk. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy ez az elv arra is bátoríthat valakit, hogy a közösség által nem javasolt úton járjon és egy új, ajándékba kapott, oltalmazó és éltető kapcsolatot legalább polgárilag a nyilvánosság tudomására hozzon.

Az ember előbbre való, mint a szabályok

A szerencsétlenség után (nemcsak a válás maga trauma, hanem az a sok éves (!) időszak is, ami oda vezet), a boldogság nyomai érdekében tett döntéseknél gyakran felmerül a kérdés: vajon Isten színe előtt felelősséggel vállalható-e a különélés, a válás vagy akár az újraházasodás. Jézus kifejezett útmutatása szemben áll ezzel, és az egyház mint Krisztus tanításának

letéteményese ezt állhatatosan emlékezetében tartja. Az érzékenyek nem veszik ezt egykönnyen és súlyos bűntudattal élnek. Bűnösnek érzik magukat, mert kivonultak a házasságból, bár tudják, hogy abban tönkrementek volna. Ha újraházasodnak, ugyancsak bűnösnek érzik magukat, bár e házasság nélkül elpusztultak volna. Tehát az ember akkor is vétkezik, ha nem akadályozza meg az önpusztítást, és bűnt követ el akkor is, ha az ebből kivezető út mellett dönt. Nincs kiút? Jézus maga bátorítja a sarokba szorítottakat, hagyják békében a szabályokat, és azzal törődjenek, hogy el ne merüljenek. Jézus szombaton betért a zsinagógájukba. Éppen ott volt egy béna kezű ember. Hogy vádaskodhassanak ellene, megkérdezték: „Szabad-e szombaton gyógyítani?" Így felelt: „Ha valakinek közületek csak egy juha van, s az szombaton gödörbe esik, vajon nem markolja meg és nem húzza ki? Mennyivel többet ér az ember, mint a juh! Szabad tehát szombaton jót tenni." Ezzel az emberhez fordult: „Nyújtsd ki a kezed!" Kinyújtotta, és az éppen olyan egészséges lett, mint a másik." (Mt 12,9-13)

A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is. (Mk 2,28-29) Az egyházi törvénykönyv van az emberért, nem pedig az ember a törvénykönyvért.

Ha egyszer az ember és a szabály, a „rend" kerül versenybe egymással, akkor Jézus előtt nem létezik olyan „rend", amely Isten nevében számára fontosabb lenne az embernél.

A középpont áthelyezése

Hogy az élettervek meghiúsulása után újra létezik esély a boldogságra, nyugodtan felfoghatjuk úgy, mint Istennek az érintettekre vonatkozó ősszándékát. De hogyan fogjunk hozzá egy új kezdethez? Jézus azt tanácsolja a házasságtörő asszonynak, illetve közvetve ezzel az elváltaknak is, ne bocsátkozzanak újrakezdésbe anélkül, hogy ne tudatosították volna bűnüket, illetve léttökéletlenségüket. Nehezünkre esik ezt bevallani és ezáltal feldolgozni. Különösen nehéz ez akkor, ha vallomásunk eredménye a kitaszítottság. Nem lehet elviselni, hogy egy életen keresztül megbélyegzettek legyünk, elváltként tekintsenek ránk, és ennek megfelelően kezeljenek: vagy túlzott, hamis segítőkészséggel, vagy hűvös elutasítással. Lehet, hogy közvetlenül a váláskor, illetve az után nem is tudja az ember megfogalmazni, hol hibázott, mi hiányzott a tökéletességből. Nekem például évekbe telt, hogy a gyökérokot meg tudjam fogalmazni. Amikor benne voltam, nem tudtam, hogy ez a hiba, csak az eredményeiből ítéltem úgy, hogy gyökeres változásra van szükség. Nagyon sokszor egyszerűen csak öntudatlanul követjük a tanult mintákat, és ezek vezetnek zsákutcába, jelezve, hogy eljárt felettük az idő.

Idézzük fel, hogy bánt Jézus a házasságtörő asszonnyal. Az asszonyt „középre állították". Jézus éppen ezt a „középpontot" változtatja meg. Az ő számára ez az asszony új módon „áll a középpontban". Teljes figyelmét, odafordulását élvezi. Nem dob rá követ, nem ítéli el. S ezzel az újrakezdés lehetőségét adja az asszonynak. Mindezt annak ellenére, hogy a törvény a megkövezést írja elő. Jézus számára a túlélés fontosabb, mint a szabályok betartása. Tudja, hogy az újrakezdéshez szükséges bátorság csak akkor növekszik, ha ehhez bizalmat ajándékoznak. A bűnt az vállalhatja, akit ezért nem köveznek meg. S akkor a bűn vállalása olyan erőket szabadít fel, melyek új életre keltenek.

A bűn mögött félelem van. Ennek nem vethet véget egy tiltás vagy egy szigorú törvény, hanem csakis a segítőkész szeretet. Egyedül a szeretet melegében kap esélyt az élet. (Akárcsak a muskátlijaim: hiába öntözi becsületesen a szomszéd, ha távol vagyok. Másképp néznek ki, ha én gondoskodom róluk. A magam tökéletlen módján, de szeretettel.)

Ha a válásokat szeretettel és megértéssel kísérik, talán nem is fajul sok válási szándék valóban végleges szakítássá, s az elkötelezettségek vállalását is megkönnyítené, növelné a házasulási kedvet, amit ma annyira hiányolunk. A szabadság és a szeretet ugyanis a jót hozza ki az emberből. A vasszigor, az erőszak pedig a félelmet, és ezáltal a legrosszabbat.

Bűnössé válni

Ha nem kell attól tartani, hogy bűneinkért megbüntetnek, diszkriminálnak, sőt megköveznek (ami történhet lelki kövekkel is, ráadásul olyan bűnökért, amit kívülállók fogalmaznak meg, és az igazi okokhoz valószínűleg semmi közük!), akkor már szabadabbak is vagyunk, hogy tetteink mozgatórugóit felismerhessük. Sokszor a válóper folyamán gyűlölet ébred, és ezzel új léttökéletlenség, ami a per után is hosszú ideig fennmarad. Váláskor lehet, hogy igazán még meg sem tudjuk fogalmazni a problémánkat. Mégis érvekkel, a külvilág számára elfogadhatóan kell döntésünket megindokolni vagy ilyenekkel szemben védekezni. A válás a magukra maradókra nézve elmarasztalást jelent („Nem voltál elég jó!") - eluralkodhat a kisebbségi érzés. Vajon a gyerekekkel való visszaélés a válási háborúban nem tesz-e vétkesebbé, mint a házasság lassú kiszáradása?

Megbocsátás

Elváltak kérdezik: nem tudom megbánni, hogy tönkrement házasságomból kivonultam. Még kevésbé azt, hogy a válás után ismét egy olyan emberre akadtam, akivel megállhatok az életben, és békességre találtam. Így most állandó, folyamatos bűnben élek? Isten sem bocsát meg, akár az egyház, amely úgy véli, nem bocsáthat meg? A megbocsátás nem annyit jelent, mint meg nem történtté tenni. A keresztény megbocsátás lényege egészen más. Isten, akár a tékozló fiú atyja, nem vádolja gyermekeit vargabatűikért (Lk 15,11-32). Elfogadja, befogadja őket, feltételek nélkül, vétkeik ellenére, minden korábbi érdem nélkül.

Az egyház mint a megbocsátás helye

Isten megbocsát neked, de az egyház nem bocsáthat meg. Ilyennek tapasztalja meg a katolikus egyházat sok elvált, s nagyon szenved. Egyes keleti egyházak ismerik a válás nyilvános megállapítását, majd többéves vezeklési idő után egyházuk tagjait „második koronázásra" bocsátják. Vajon nem lehetne feloldozni legalább azokat, akik felelősségteljes döntés után a maguk egyedülálló útját választották, amit most az egyház közösségében magányosan és támogatás nélkül kell végigjárniuk? (Mivel ezt nem vállalják, eltávolodnak az egyháztól.)

Elváltnak lenni: karizma!?

Az elváltak az egyháznak egyáltalán nem csupán megoldandó problémát jelentenek! A döntő üzenet, amit tőlük meg kell

hallani: megállhatsz Isten előtt minden érdem nélkül és minden bűn dacára. Ezt az üzenetet nehezen értjük meg, ha sikeresek vagyunk, és úgy véljük, egészen jól állunk Isten előtt, tulajdonképpen büszke lehet ránk. De mi van akkor, ha semmi más nincs a kezünkben, csak üresség, kudarc és bűn? A kegyelem és a hit erejéből sokan a válás és újraházasodás ellenére és az által bontakoznak ki. Emberileg és Isten előtti kegyelemben is gazdagabbak lesznek. Isten megajándékozta őket, s nemcsak önmaguk kedvéért, hanem az egész közösség kedvéért. Megtanulhatjuk tőlük, hogy a végén Isten előtt nem számít a teljesítmény, hanem csak az ő kegyelme. Semmiféle bűn nem az utolsó szó Isten előtt. Az utolsó szó mindig az ő kiszámíthatatlan szeretetéé.

Befejezésül álljanak itt egy két válásban is megpróbált nő vigasztaló gondolatai.

Megértettem, hogy egyedül a kereszthordozó Krisztus szenvedésében találhatok igazán vigasztalást és erőt. Minden földi botlás és bánat csak lépcsőfok őhozzá. Azóta hirdetem és tanúskodok róla, hogy ne essen kétségbe, akit vétkei a földre sújtanak, mert tévelygéseinket az Úr engedi, hogy jobban érezzük gyengeségeinket, és jobban keressük őt. Ez a felismerés egy sorsdöntő lépéshez is bátorságot adott. Nem volt más választásom, mint egy új alapokra helyezett új élet. Aszódon, a Javítóintézetben dolgozom azóta, ahol tanár vagyok. Hivatásként élem meg, hogy megértő legyek az elesettekkel, és gyámolítsam őket. Jézust akarom látni mindenkiben, aki megszégyenül érzelmi vagy értelmi képességeinek fogyatékossága miatt... A magam gyengeségét pedig próbálom úgy fogadni, ahogyan Jézus az első elesést: türelmesen és felháborodás nélkül.

(Paul M. Zulehner Házasok-elváltak-élettársak az egyházban című könyvének (Egyházfórum, Budapest 1993) felhasználásával)

Jegyzetek

1 Barbara Leahy Shlemon: A válás sebeinek gyógyítása. Marana Tha 2004.

2 S. M. Johnson: Válás után ismét boldogan.

3 Henri Boulad: Szexualitás az egység tükrében, Korda Kiadó, Kecskemét 2003.

4 Márai Sándor: San Gennaro vére, Helikon, Budapest 2009.

5 A Katolikus Egyház Katekizmusa (1651)

6 II. János Pál: Familiaris consortio, Róma 1980, 84.

7 W. Kirchschläger: Ehe und Ehescheidung - Rückfragen an die Bibel.