Bodó Márta
aZ ISKOLAI SZÍNJÁTSZÁS ÉVSZÁZADAI:
ÉLŐ FORRÁS A MÁNAK
School Theatre over the Centuries
The school theatre gives the opportunity to the pupils to become aware of the great theatre of the world. In a safe surrounding they can experience with and search for the adequate roles before stepping out in the real life and harsh circumstances. The problem has wide existential implications: school theatre gives the opportunity to get prepared for the future career. It also drafts the transcendent dimension and the gravity, but also the beauty of responsibility. Playing, role playing can help a child-who fears the enormous and threatening world-understand, know and come into its possession. As psychologists affirm, a child who is less used to verbalizing, can learn (about the world and him/herself) more through repeating, imitating. Role playing was fully used in school theatre within the Christian, Catholic schools worldwide, as well as in Transylvania. The performances had great success, the thematic chosen for the annual school theatre performance was carefully chosen according to the needs of the community. Thus, in Csíksomlyó passions were played with many Marian references in accordance with the needs of a Marian shrine. In Kanta plays were selected thinking of the religious education of a mixed population. In Kolozsvár the Jesuits wanted to attract the rich, later the Piarist Fathers wanted to have an even larger impact. From the end of the 19th century psychological research emerged and led to the founding of different psychological and pedagogical schools, some of which (psychotherapy, drama pedagogy, applied play theory, psychodrama) built into their theoretical frame the use of role playing.
Keywords: school theatre, role playing, Catholic schools, Transylvania, psychology, pedagogy
A szerző a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen a magyarangol szakos tanári diploma után a Római Katolikus Teológia Karon 2007-ben szerzett teológiai doktori címet az erdélyi iskoladrámákról írt dolgozatával. A Keresztény Szó és a Vasárnap főszerkesztője.
Az ember drámai lény: olykor tudatosan, olykor (meg)érzései szintjén éli meg, hogy a nagy világszínház része, a világ(dráma) színpadán szerepel, egy közös, hatalmas színdarab egyik szereplője, egy olyané, amelynek alkotója, szerzője, kitalálója, dramaturgja és rendezője Isten, ugyanakkor amelyben darabbeli szerepe, szabad akarata, bevontsága, érintettsége okán maga is társalkotó.1
Az iskolai színpad a gyermek, a bontakozó értelmű, helyét kereső fiatal számára az a közeg, ahol a világszínpad tágasságára ráébredhet, ahol védettségben próbálhatja, ízlelgetheti, gyakorolhatja a számára alkalmas szerepeket, mielőtt élete szerepének egyszeriségét, az ebben rejlő felelősséget teljes mértékben felméri. A kérdés egzisztenciális dimenziója a választandó életpálya, hivatás, foglalkozás, az arra való alkalmas, felelős felkészülés. Megfelelő keretben a tágabb, transzcendens dimenzió és felelősség súlyát és szépségét is kirajzolja. A játék, az eljátszás módszerét azért látja s nevezi hatékonynak a pszichoterapeuta Polcz Alaine is, mert a gyermek a számára nagy és érthetetlen, ezért fenyegető vagy félelmetes világot a játék során leképezi, birtokba veszi, az utánzással mintegy megismeri. Ez a megismerési mód a gyermek számára kézenfekvőbb, mert ő a felnőttnél kevésbé verbalizál, nem is gondolkodik fogalmi módon: sokkal inkább a cselekvés, azaz a megismétlés és eljátszás által érti, fogadja el a világ, az élete tényeit.2
Nagyon praktikus, a mindennapokban fontos feladatot teljesít az iskolai színpad: a diákok tanórai oktatását egészíti ki, mélyíti el, kötetlenebb, ezért vonzó keretek közt, játszva, szórakoztatva tanít és nevel. Gyakorlati ismereteket közvetít az előadáson a játék, a művészet eszközeivel a közönségnek is. Ezt okos nevelők gondos előkészítéssel a népnevelés kiváló eszközeként hasznosíthatják, vallási alapismereteket, viselkedési mintákat kínálva a diákszínjátszóknak s az előadás minden nézőjének. A felelősen, igényesen, értékek átadására figyelve, mégis szórakoztatva nevelés gyakorlati hasznát hozzák ezek az előadások. A szavakban eléjük tárt példáknál mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolnak ugyanis mind a diákszínjátszókra, mind a nézőkre a veretes darabok jól megformált alakjai, azok nemes jelleme, erkölcse: követésre buzdít, példaképet kínál. Ez a mindenkori nevelés célja, az iskola fő haszna. Vallásos nevelés esetében ez az alapvető célkitűzés, a megvalósítandó eszmény.
Mindezeket a célokat tűzték ki és teljesítették Erdélyben a viharos történelem különböző századaiban a katolikus iskolákban. A vallási békétlenség, de az ateista diktatúra idején is e katolikus iskolai darabok voltak azok, amelyek sokszor kifejezetten, máskor csak áttételesen mutatták meg a követendő utat. A diákszínpadokon előadott darabok a kor emberének kívánságát fejezték ki; amit a szószéken hirdettek, azt élőképben, színpadi jelenetben mutatták meg, hogy az így még jobban hallgatóik szívébe vésse az evangélium igéit, az erkölcsi eszményt. Az iskolai előadások az évszázadok során mindig e darabok íróinak műveltségét is megmutatták, ezzel tanúságot téve a kor és az adott tanintézet oktatási szintjéről.
A szépen virágzó és nagy sikernek örvendő iskolai színielőadások tematikáját, szerkezetét, felépítését, nyelvezetét minden iskola esetében az oda járó diákság összetétele, valamint a szülők, a várható nézők rétege határozta meg, illetve befolyásolta. Csíksomlyón ez a kegyhely kisugárzása, Kantán a vegyes vallású lakosság, Kolozsváron a jezsuiták törekvése szerint az előkelőség lenyűgözése és meghódítása, később a piaristák esetében is a széles körben való hatásgyakorlás, de az előkelő és tehetős családok megnyerése is. Az egyes rendek egyes darabjainak aprólékos vizsgálata e vonatkozásban sok érdekes és tanulságos adattal szolgál. A csíksomlyói darabokról megállapították például, hogy azok figyelmen kívül hagyják koruk drámaelméleti kívánalmait, sablonjait, s egyetlen szempontra koncentrálnak: hogy a közönség elvárásainak megfeleljenek, hogy az egyszerű, tanulatlan, a keresztény tanítás szempontjából képzetlen közönségre érzelmi ráhatást gyakorolhassanak.3 A Kézdivásárhely melletti Kantán a minoriták vezetésével előadott drámák között nagy számban volt nem vallásos tematikájú, világi tárgyú darab: ezt a kantai iskola többfelekezetű környezetével magyarázzák.4 A jezsuiták a színdarabok előadását is, mint a tanítás minden mozzanatát, tervszerűsítették, s egy mindenütt érvényesülő szabályzatba foglalták. A Ratio Studiorum színi gyakorlatra vonatkozó szabályainak eredeti és elsődleges célja a diákok latin nyelvgyakorlata volt, ez a későbbiekben kiegészült azzal az elvárással, hogy a fellépés során a diákok ügyeskedjenek és ügyesedjenek, jellemük pedig nemesedjék a darabokban bemutatott magasztos példa által.5 A jezsuita Jacobus Pontus öt pontba foglalta a jezsuita rend 16-18. századi dramatikus gyakorlatainak nevelési céljait: szegény diákok ügyes játéka a színpadon a gazdagokat adakozásra indítja; a darabok hírnevet szereznek a tanároknak és az iskolának; alkalmas a memória fejlesztésére; segíti a latin nyelv elsajátítását; végül, de nem utolsósorban pedig erkölcsi lecke.6 Jelentős felismerés volt már a kolozsvári jezsuita iskolában, később a piarista iskolai színjátszásban az anyanyelv használata, valamint a zene, a kórusok felléptetése segítségével a zenés előadások gyakorlatának megteremtése, meghonosítása Erdélyben.
A keresztény szellemben működő iskolákban előadott színdarabok jól illeszkednek a dramatikus hagyományok fősodrába, hiszen a színpadon a játszó személyek megjelenítő ereje által egy másik, transzcendens világ jelenik meg a néző előtt és számára is átélhető módon. Ez a „másik" világ pedig az „evilág" kínzó kérdéseit mutatja meg, sőt, válaszolja is meg vagy segít a megoldás felé vezető útra lelni. A keresztény alapú, világnézetű, ihletettségű színház művészi szempontból és egzisztenciálisan érvényes előadásokat, élményt hoz létre, mert az emberi lét gyökereit, a leglényegesebb, örök emberi kérdéseket villantja fel, bennük sűrűsödnek századok, bölcs emberek tapasztalatai.
Az erdélyi, különböző szerzetesrendek által működtetett katolikus iskolákban tartott színi előadásokra vonatkozóan a klasszikus iskoladráma korára egységesen érvényesnek mondhatjuk a következő nevelői célokat: az iskolai, elsősorban retorikai képzés kiegészítéseként szolgáló nyelvgyakorlási és nyilvános fellépési gyakorlat; a tananyag kiegészítése és szemléltetése; az önképzés; a szív-lélek, a jellem nemesítése. Azaz nem a szórakoztatás és nevettetés az elsődleges vagy egyetlen cél. Komoly, sokszor teológiai tartalom, egyházi tanítás és nemes jellemek elevenednek meg a diáktársak s szüleik, támogatóik előtt megtartott előadásokon. Ugyanakkor a nevelői cél nem mereven értelmezett, hanem az adott közeghez alkalmazzák: ezért az iskola tere, az oda járó diákok otthoni adottságai mind-mind szerepet kapnak a bemutatásra kiválasztott darabokban.
A pedagógia, a pszichológia területén újra felfedezték a drámát mint az iskolán-tanórán kívüli nevelés eszközét. A drámapedagógia, a biblio- és pszichodráma mind az iskola, az önképzőkör, mind az egészségügy, mentálhigiéné, gyógyászat keretei közt jelentős eredményeket mutat. A nevelői, jellemformálói összetevő s az érvényes jelenkori színházi lehetőségek mellett ezért is érdemes a keresztény gondolatkörön belül fogant dráma kérdését nekünk is a fókuszban tartanunk.
A pedagógus, pszichológus szakemberek ma egybehangzóan állítják, hogy a drámajáték a pedagógiában, azaz az egészséges gyermek és fiatal nevelésében alkalmas módszer, amely ugyanakkor a betegek, sérültek gyógyításában is jól használható. A keresztény, a katolikus iskolákban e módszer az oktatás-nevelés részeként évszázadok óta jelen volt és van: a keresztény tanárok, nevelők, szerzetesek és világiak hatékonyan alkalmazták, sok diák későbbi életét, közéleti szereplését alapozták meg, pályáját segítették ezzel.
A 19. század végétől a lélektani kutatások megjelenésével, fejlődésével párhuzamosan, azzal összhangban különféle pedagógiai és pszichológiai iskolák és irányzatok keretében hasznosítják a drámajátékot. Ha tüzetes vizsgálat alá vesz-szük a 20. század második felének a dráma nevelésbeli szerepére vonatkozó elméletét, többnyire különféle egyházi iskolákban szerzetesek által a korábbi századok során a felhalmozott tapasztalat során kidolgozott, alkalmazott elvek köszönnek vissza, Loyolai Szent Ignác és a jezsuita iskola Ratio Studiorumának bölcsessége és emberismerete, majd Kalazanti Szent József követőinek, a piarista nevelőknek a módszerei.
A keresztény iskolarendszer, a katolikus egyházi keretek közt működtetett, szerzetesrendek által vezetett tanintézmények századokon át építettek erre az elméletre s neveltek sikeres és elégedett embereket. „A dráma sajátos eszközeivel való nevelés [...] minden nevelő munkáját gazdagíthatja" - írja Gabnai Katalin egy magyar drámapedagógiai szakkönyvben.7 A dramatikus nevelés hasznos hozadékai közt említi a közösségben és közösségért tevékenykedő ember aktivitásának serkentését; az ön- és emberismeret gazdagodását; az alkotóképesség, rugalmas és önálló gondolkodása fejlődését; az összpontosított és tervszerű munkára szoktatást; a testi és térbeli fellépés biztonságának javulását, fejlődését, amint az időérzékét is; a mozgás és beszéd tisztaságának megalapozását, kialakítását és fejlesztését. Felsorolja, amiben a drámajáték alkalmazói, a pedagógusok és a játékban részt vevők gazdagodnak: az oktatómunka, illetve a szabadidő eltöltési módja változatosabb lesz; színesebb és intenzívebb a foglalkozás; viselkedési biztonságot és bátorságot ad, segít a későbbi pályaválasztásban, és általában nagyobb biztonságot ad a társadalmi élet legkülönbözőbb területein való boldogulásban; a nemek közti kapcsolatok terén is segít eligazodni; ellensúlyozni képes az alkati vagy családi körülmények miatt kialakult passzivitást.8
A játékelméletet hasznosította a pszichológiában Jacob Levy Moreno, megteremtve a pszichodráma iskolát - az ezt magyarul ismertető Kende B. Hanna szerint: „Egy színházi jelenet rögtönzése nagyon gazdag kifejezési lehetőségeket kínál a résztvevőknek. A szereplőnek nem kell feltétlenül meggyőződve lennie arról, hogy amit játszik, valóságos. Az érzelmi átélés azonban kétségtelenül jelen van, intenzitása, ereje valóságos. [.] A pszichodráma olyan érzéseket, képzeteket, fantáziákat, magatartást idéz fel vagy éleszt újra, amelyeknek játékos kifejezése lehetővé teszi a személyiség megismerését, fejlesztését vagy módosítását. [.] a drámai játéktevékenységben a gyerek nagy intenzitással vesz részt, és mert számára a pusztán verbális kifejezésmód sokkal kevésbé kielégítő".9 Mindennek keresztény keretek közti felfedezése, alkalmazása gyakorlat volt, talán a népszerűsítése nem történt meg vagy később kissé a feledés homályába veszett. A katolikus tanintézetek „drámapedagógiája" jelen volt, sőt alakítottak-finomítottak módszertanán annak érdekében, hogy mindazokra a feladatokra alkalmas legyen, amelyekre szánták s használták, hogy érzéseket, képzeteket, fantáziákat, magatartást tudjon felidézni vagy újraéleszteni, olyanokat, amelyeknek játékos kifejezése a saját személyiség megismerését, további fejlesztését, esetleg változtatását, módosítását tegye aztán végeredményben lehetővé.
A pszichológiai iskolák, irányzatok közül a pszichoterápia is alkalmazta a megjelenítést, különösen a gyermekek esetében: Anna Freud és munkatársai megállapították, hogy a gyermek a játék során jobban ki tudja fejezni magát, mint szavakkal. Polcz Alaine leírja, hogyan alkalmazta a maga terápiás praxisában a játékot a családi, iskolai problémák kezelésében; módszerei közt szerepelt a bábjáték és az ún. világjáték: mindegyik a maga sajátos eszközeivel a világ s benne a kezelésre elhozott gyermek gondjainak, félelmeinek és örömeinek, várakozásainak és reményeinek leképezése, a játék eligazítja őt az egészséges felnőtt lét felé.10
A gyermek dráma, drámai iránti érzéke, érzékenysége, az életkorra jellemző nyitottság, hajlékonyság teszi a drámajátékot a művelt és felelős pedagógus kezében alkalmas eszközzé a jellem alakítására. A keresztény iskolában századok óta teszik ezt, ezen iskolák falai közt a vallásos témájú játék, színdarab alkalmas eszköznek bizonyult a fiatalok jellemének alakítására, a nemesebb eszmék iránti érzékenység, fogékonyság formálására és fokozására, de a teológiai, egyházi tanítás közérthető megfogalmazására, bemutatására, láttatására is.
Az iskolai színi tevékenység jellegzetes kibontakozási tere az önképzőkör. Ezt a formát a piarista iskolában akadémiának nevezték, s a tanórai tevékenység kiegészítésére szolgált. Keretében a diákok, akiket tanáraik önálló munkára biztattak, megmutathatták tehetségüket és kreativitásukat, s nemcsak előadói, alkotói, de kritikusi tehetségüket is kibontakoztathatták, a művelt, intelligens és tapintatos kritika módszertanát is elsajátították és gyakorolták. Az önképzőköri jegyzőkönyvek tanulsága szerint felolvasták, megvitatták önálló alkotásaikat, dolgozataikat, különféle irodalmi műfajokba tartozó próbálkozásaikat; szavalatokat adtak elő; egymás teljesítményét maguk a diákok kulturáltan és szakszerűen bírálták s minősítették. Az akadémiák, önképzőkörök keretében sok későbbi kiválóság próbálta ki, fejlesztette diákkorában tehetségét. A magyar nyelvterületen működő piarista iskolák falai közt, illetve színpadain például olyan színvonalú színi gyakorlat volt, amely a magyar hivatásos színjátszás elindulásának útját egyengette. Olyan szerzők nevelődtek, akik az első, hivatásos színházi truppok által előadott darabokat írták, ezzel átlépve a műkedvelői kört. A színi tevékenységet a piarista iskolában a zenei oktatás, a kóruséneklés egészítette ki, a kifejezetten iskolai szereplések mellett ez a templomi, egyházi ünnepségek fényét emelte. A piarista iskolások részvételével tartott ünnepélyek és ünnepi istentiszteletek kiemelkedő kulturális eseménnyé magasztosultak, s a nem katolikus lakosság körében a katolikus egyház és nevelés presztízsét megalapozták.
Az 1874-75-ös tanév kolozsvári piarista iskolai évkönyvében szerepel először a tanügyi adatok alpontjai közt az önképzőkör tevékenységéről szóló beszámoló, s rendszeres összefoglalóját az 1879-80-es értesítőben Horvát Sándor írta meg Az önképző körök a jelenlegi iskolai rendszerben címen.11 Az önképzőkörről az 1887-88-es értesítőben Kis Sándor, az önképzőkör vezetője évfordulós összefoglaló tanulmányt is közölt A kolozsvári Róm. Kath. főgymnasium önképzőkörének huszonöt éve 1863-1888 címen.12
Az iskolai színielőadások másik fóruma a katolikus iskolákban a Mária-kongregáció, a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, amely a hangsúlyt hitbuzgalmi és kulturálisönképzési tevékenységekre helyezte. Csoportjai alkalmi színielőadásokat is rendeztek egyéb tevékenységeik mellett. A kolozsvári Római Katolikus Főgimnázium kongreganistái például 1926-ban, szeplőtelen fogantatás ünnepén rendeztek említésre méltó, színvonalas előadás, amelynek műsorán énekkari számok, szavalatok, vetített képes előadás szerepelt.13 A kolozsvári piarista főgimnázium Mária-kongregációja pedig 1936-ban Kalazanti Szent József tiszteletére rendezett olyan műsoros ünnepélyt,14 amelyen „az ünnepély legértékesebb száma egy három felvonásos színmű volt". A kolozsvári Marianum leánynevelő intézetben hasonló módon élénk kulturális élet folyt, a piarista fiúgimnáziumhoz hasonlóan ifjúsági színházi előadásokra jártak a diáklányok, s saját színi előadásokat mutattak be az intézet dísztermében, az iskola falai közt készülő Erdélyi Magyar Lányok15mellékleteként szerkesztett füzetekben Leány Színháza címen pedig ünnepi műsoranyagot jelentettek meg.16 Az iskolai keretek közt, de a népművelésben is használható és használandó színi program jelent meg a két világháború közti Erdély rangos keresztény, katolikus nevelési folyóiratában, az Erdélyi Iskolában is.17 A lap a művészi neveléssel és a szépre irányítással általánosságban és elméleti szinten foglalkozott; írásokat közölt (színi) előadások megtartására vonatkozóan, elméleti és illusztrációs anyagot feldolgozva és bemutatva; jelentek meg kifejezetten színi, műkedvelő előadásra ajánlott, értékes, részben népi gyűjtésből származó anyagok.18 Mindez tudatosságot, a pedagógia legkorszerűbb és ugyanakkor legjobb áramlataival való összhangot mutatja.
A keresztény iskolai gyakorlat évszázados szokás Erdélyben is, ezért a hagyomány okán is indokolt az iskolai színjátszást ma is alkalmazni, mégpedig átgondoltan, tervszerűen, pedagógiailag megalapozottan, ugyanakkor a didaktikus, morális célkitű zést az irodalmi s általánosan a tágabban értelmezett jó ízlésre való neveléssel összhangban.
A II. világháborúig a színdarabok előadása nagy divat volt, sok ilyen előadásról van feljegyzés. Az 1940-es években a vers került előtérbe, a különböző körök, társulati ülések és ünnepélyek műsorán ez nagy súllyal szerepelt szavalatok, illetve a karének és zenekari számok, zongorakísérettel előadott énekszámok formájában, sőt az említett pedagógiai lap, az Erdélyi Iskola nagy előszeretettel közölt tematikus ünnepélyre alkalmas versösszeállítás témákat: Anyák napja (egyben az édesapákról sem feledkezve el!),19 Székely sors - székely lélek,20 A magyar zászló napja,21 Erdélyi sors - magyar sors (tizenkét melléklettel, az előadás módjára vonatkozó javaslatokkal),22 Legények - leá-nyok,23 Rokonaink,24 Otthonépítés - nemzetépítés.25Az iskolai színjátszás az oktatási rendszer változásával nagy hangsúlyeltolódáson ment át maga is az iskolák egyházi kézből való kikerülésével. Ilyen összefüggésben nem csoda hát, hogy a vallásos dráma középkorban kialakult műfajai, amelyek egy egységes világnézet keretében, a liturgia és a Biblia ismeretében, az erkölcsnemesítés igényével létrejöttek, nemhogy nem voltak divatosak, hanem egyenesen színszerűtlennek tekintették őket. Azok a liturgikus keretben, rituálészerű ismétlődések hatására alapozva született színdarabok, amelyek a klasszikus középkori misztériumdrámák hatásait használták, antidramatikusnak voltak kikiáltva,26 s csak annak nyomán nyertek később a magyar kutatók, értelmezők szemében némi létjogosultságot, hogy más népek nagyjainál felfedezték az erre a hatásvilágra felépített és irodalmi értéket képviselő darabokat.27
Összefoglalva a tényeket, leszögezhető, hogy az erdélyi katolikus iskolák gyakorlatában a századok során jelen volt a színi gyakorlat a nevelésben. Az első, az iskolai keretek közt kitűzött célok változtak, bővültek, ahogyan a diákszínpad előadásai egyre nagyobb hatást váltottak ki, s a közönséget is vonzották. Később a nemzeti ébredés, a nemzeti érzés, az erkölcsi tudatosság ébren tartása is az iskolai bemutatók céljai közé került a történelmi helyzet hozta szükségszerűség miatt. Majd a külső, társadalmi nyomás erőteljes érzékelésekor szelepként használták okos és tapasztalt nevelők például a gyulafehérvári, egyetlen katolikus kézben maradt iskola önképzőkörében a vidám darabok, komédiák, paródiák bemutatását. A vallásos tartalmat a templomok tudták továbbőrizni a kommunista diktatúra éveiben, így az erdélyi papság használhatta csupán a vallási értékőrzés lehetőségeként, de csak korlátozottan, a karácsonyi pásztorjáték műfajában, azt tágították ki az általános vallási tanítás és erkölcsnevelés céljának elérésére s a közösségi vallásos élmény egyetlen lehetőségeként.
A lehetőségek a kommunista diktatúra bukása után ismét rendelkezésre állnak. A katolikus pedagógiában a színi nevelés gyakorlata olyan időt álló eszköz, amely a hagyományok, hagyományos szövegek ismeretében jó alapul szolgál ma is érdekes színi előadások létrehozására, a színjáték a mai nevelő kezében mind a diákok egyéni formálásában, mind a közösségi nevelésben hasznos eszköz.
Jegyzetek
1 „Az élet színjáték, a világ színház, az emberek színészek, Isten a szerző. Istent illeti, hogy kiossza a szerepeket, az emberek feladata pedig, hogy jól eljátsszák azokat." Balthasar, Hans Urs von, Theodramatik I, 148. Magyarul: Tück, Jan-Heiner, A szabadság szédítő mélysége. Az Isten és ember közötti dráma - kísérlet öt felvonásban. (Görföl Tibor fordítása). Vigilia 2006/5, 342. L. még Balthasar, Hans Urs von, Theodrama. Theological Dramatic Theory. Vol. I. Prolegomena. (Translated by Graham Harrison.) Ignatius Press, San Francisco 1988, 127-130.
2 Polcz Alaine, Világjáték. Dinamikus játékdiagnosztika és játékterápia. Pont Kiadó, Budapest 1999, 7-10.
3 Vö. Kedves Csaba, A csíksomlyói misztériumdrámák szerkezeti kérdései. In: Demeter Júlia (szerk), A magyar színjáték honi és európai gyökerei. Tanulmányok Kilián István tiszteletére. Miskolc 2003, 32-42.
4 Vö. Sávai János, A csíksomlyói és kantai iskola története, Documenta missionaria Hungariam et regionem sub ditione turcica existentem spectantia II., Szeged, 1977, 254-258, valamint Kilián István, Magyar nyelvű színjátszás Kézdivásárhelyt a XVIII. században. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok, Bukarest 1980, 221-231.
5 Vö. Mészáros István, A Ratio Studiorum neveléstörténeti jelentősége. Távlatok 45. 1993/3, 445.
6 The Jesuit Ratio Studiorum of 1599. Translated into English, with an Introduction and Explanatory Notes by Allan P. Farrell SJ. Conference of Major Superiors of Jesuits. Washington DC 1970, 123.
7 Gabnai Katalin, Drámajátékok. Bevezetés a drámapedagógiába. Helikon, Budapest 1999, 9.
8 Uo. 10.
9 Kende B. Hanna, Gyermekpszichodráma. Osiris Tankönyvek, Budapest 2000, 25.
10 Polcz, Világjáték, 16-18. 30-60. 152-159.
11 Értesítő az 1879-80-as iskolai évről, 5-48. A terjedelmes, több mint 40 oldalas tanulmány az önképzőköri tevékenység neveléstani elméleti hátterét, pedagógiai céljait összegezi.
12 Értesítő az 1887-88-as iskolai évről, 1-77. Az önképzőkör céljáról, „hasznáról" írja: „Középiskoláink nevelés-tanítási ügyében nagy jelen-tőségűeknek tekintem én az úgynevezett önképzőköröket, nem azért, mintha az önképzőköröket akár a »tudományos képzés«, akár a »meg-élhetés« érdekében segítőkül szeretném venni: hanem azért, mert nálunk, kiknek minden alkalmat meg kellett ragadnunk nemzeti fejlődésünk elősegítésére, ennek az intézménynek innen-onnan százesztendős szerencsés múltja van (S. Kis Jánostól máig). Azt hiszem, hogy ennyi időnek sok irányra kiható eredményes munkája eléggé jelentős ok arra, hogy a középiskolások önképzőköreinek létjogát megvédel-
mezzük. A jelen tanévben történt, hogy az önképzőkörök javára és ellenére tanügyi férfiak magas helyen nem kevés szót váltottak. Még nem fejezték be vitájukat, de döntő véleményül eddig az maradt fenn, mely pártolólag nyilatkozott az önképzőkörök érdekében."
13 Az 1926. február 15-i lapszám 98. oldalán a Mária-kongregációnak fenntartott rovatban.
14 Jóbarát katolikus ifjúsági lap, 1936. április 15., 179.
15 Ifjúsági folyóirat a leányifjúság számára, megjelent 1920. november 15-től 1931. december 20-ig, szerkesztője Kende János, a Marianum tanára volt, munkatársak: Bitay Árpád, György Lajos, Kristóf Gyula, Walter Gyula, a fiatalok közül itt közölt Bányai László, Dsida Jenő, Kiss Jenő, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szemlér Ferenc.
16 A tíz füzetből álló sorozatot id. Xántus János szerkesztette 1925-26-ban.
17 Az Erdélyi Iskola célkitűzése magába foglalta a népi színjáték hagyományainak gyűjtését és közlését, az iskolai és műkedvelő előadások gyakorlatának támogatását. Tette ezt egyrészt az iskolai színi előadás mikéntjére vonatkozó elméleti cikkek közlésével, másrészt előadásra ajánlott szövegek, összeállítások és összegyűjtött népi darabok közlésével. Márton Áron programja, a kiszélesített iskola, amellett, hogy az (iskolai) ismeretátadás mellé a jellemformálás, azaz a nevelés feladatát is a pedagógia körébe utalja, s hogy a kifejezett iskolai, iskolás nevelés mellett a népművelés felvállalását is célul tűzte ki, feladatnak tekintette a gyökerek felkutatását, ismertetését és megőrzését, s célnak, egyben pedig eszköznek tartotta a művészi nevelést.
18 Bővebben foglalkoztam e témával az iskolai színjátszás történetét feldolgozó kötet egyik fejezetében: Népnevelés, népművelés a színjátszás eszközeivel az Erdélyi Iskola hasábjain. In: Bodó Márta, Iskola és színház. Verbum, Kolozsvár 2009, 160-172.
19 Erdélyi Iskola 1933-34, 445-446.
20 Mikó Gábor összeállítása. Erdélyi Iskola 1942-43, 222-245.
21 Gerencsér István összeállítása. Uo. 445-456.
22 Uo. 91-108.
23 Dr. Gerencsér István farsangra való előadási anyagot közöl, magyarázattal, kottával és az előadásra, rendezésre vonatkozó javaslatokkal. Erdélyi Iskola 1943-44, 104-128.
24 Dr. Gerencsér István közli az előadási anyagot, amely a magyar nép rokonainak megismerésére szolgál, s megjelenítésre alkalmas versek, szövegrészek, énekek, táncbetét kíséri, az előadás módjára vonatkozó utasításokkal. Uo. 357-381.
25 Uo. 112-119. A három előadásvázlatot és az azokat kísérő verseket, énekeket, játékokat, egy-egy este anyagát a családról szóló két írás közé ékelte. Ezek közül az első címe: A nő szerepe a családban. XII. Pius pápa szózata a fiatal házasokhoz. Uo. 109-112. A másodiké (a sorozatban a III-as számot viseli): Családismeret. Szerző: dr. Baráth Béla. Uo. 119-121.
26 Kifogásként fogalmazódott meg az iskolai darabok statikus volta, az úgynevezett egyéniesített jellemek hiánya, az eszmék, erkölcsi elvek, erények megjelenése az iskolai színpadokon. Vö. Szabó Ferenc, A jezsuita iskoladrámák szellemtörténeti helyzete. In: Pintér Márta Zsuzsanna-Kilián István (szerk.), Az iskolai színjáték és a népi dramatikus hagyományok. A noszvaji hasonló című konferencián elhangzott előadások, Debrecen 1993, 16.
27 Többek között például Federico Garcia Lorca spanyol katolicizmusba erősen belegyökerezett drámái.
