vAKMERŐ SZÍVEK (22)

 

A budapesti Káva Kulturális Műhely valóban vakmerő vállalkozásnak számít a maga területén. Korábbi társulatuktól megváló színészek hozták létre tizenöt évvel ezelőtt olyan fórumként, „ahol a munkában, játékban részt vevők (színészek, nézők, kutatók, drámatanárok, rendezők) azt kutatják, hogy mit jelent embernek lenni a jelen társadalmában". „A Káva magas szakmai színvonalon, elismerten működő, hazai és nemzetközi programokat bonyolító színházi (és drámapedagógiai) műhely" - hirdetik honlapjukon. Fő tevékenységük színházi nevelési (Theatre in Education - TIE) programok készítése és rendszeres megvalósítása általános és középiskolai csoportoknak, ugyanakkor drámaprogramok és hosszabb távú drámaprojektek megvalósítására is vállalkoznak. Kilenc-tizenhat éves gyerekek és fiatalok csoportjaival dolgoznak, de felnőttek számára is vannak kísérleti előadásaik.

Programjaik során magas esztétikai minőségre és a tanulási formák komplex alkalmazására törekszenek - olvasható a jelzett internetes oldalon.

A Káva Kulturális Műhely négy művésze (Milák Melinda, Romankovics Edit, Gyombolai Gábor, Kardos János) az elmúlt év szeptemberének derekán Kolozsvárra látogatott. Bábok című TIE-előadásukat a János Zsigmond Unitárius Kollégium két kilencedik osztálya tekintette meg, különböző időpontokban. A hallgatóság bevonására építő műfajra a kolozsvári fiatalok is vevők voltak. A két csoportban csupán ennyi volt a közös. A felmerülő problémákhoz való viszonyulásuk merőben más volt, s ez - nyilván - különböző reakciót kívánt a színészek részéről is. Előre nem megbeszélve, mégis összehangoltan kellett ott helyben valami olyat tegyenek, ami nevelő, építő, megtartó erővel bír. Nem kis feladat.

Gyombolai Gáborral és Kardos Jánossal a második foglalkozás után ültünk le beszélgetni. Gábor tizenötödik évadját tölti a Kávánál színész-drámatanári minőségben, mellette középiskolában és főiskolán is tanít és gyerekszínjátszó-csoportot vezet. János szintén színész-drámatanár, ő tíz éve dolgozik a Kávánál.

Ezekből a találkozásokból valódi katarzisok kellene szülessenek

Ozsváth Judit: Milyen meggondolásból és hogyan született a Káva Kulturális Műhely?

Gyombolai Gábor: 1997-ben öten kezdtünk el együtt dolgozni: négyen egy másik társulatból léptünk ki, és csatlakozott hozzánk egy lány, aki már régi társunk volt. Korábbi gödöllői társulatunknál öt évet dolgoztunk. Egy idő után úgy éreztük, hogy szeretnénk kipróbálni magunkat, saját ötleteinket. Akkortájt 26-27 évesek voltunk, olyan korúak, amikor az ember azt gondolja, hogy már a saját lábára kell állnia és a saját gondolatai szerint kell színházat csinálnia. Kétségtelen, hogy nagyon sokat tanultunk korábbi társulatunkban, de nyilván volt néhány dolog, amit másként szerettünk volna csinálni. Ezért hoztuk létre a Káva Kulturális Műhelyt. Kezdeti két színházi nevelési foglalkozásunk még erősen a korábbi társulat munkájában gyökerezett, majd következtek az új formák, amik a tizenöt év alatt forrták ki magukat. Ezek például megváltoztatták a foglalkozások időtartamát és szerkezetét is. Régebben klasszikusan úgy nézett ki a dolog, hogy volt egy kamaraszínházi előadás 50-60 percben, és volt egy feldolgozó rész. Utóbbiban drámamunkát végeztünk az adott előadás által felvetett problémákról. Később szétszabdaltuk az előadást, például három részletben játszottunk, és közte volt drámamunka. Majd eljutottunk odáig - mint most, a Bábok című előadásban is -, hogy már nagyon egybefolyik a színház és a drámamunka határa. A 15 év bizonyos szakaszaiban újabbakat és újabbakat léptünk. Megjegyzem, a Káván belül projektrendszer van, ami azt jelenti, hogy a különböző foglalkozások -különböző projektek keretében - egy-egy emberhez tartoznak, akik felelnek értük. Az összes tevékenységet Takács Gábor szakmai vezetőnk fogja össze.

Kardos János: Fontos még kiemelni, hogy az évad repertoárjellegűen működik. Mindig megvan, hogy egy-egy évadban hány foglalkozást játszunk. Szintén fontosnak tartjuk azt is, hogy minden korosztályt fedjünk le a foglalkozásainkkal. Folyamatosan próbálgatjuk a drámapedagógiát, és kísérletezünk, hogy hol lehet még alkalmazni. Ebből kiindulva sok kísérleti programunk is van, amelyek más-más helyeken teszik próbára a drámát. Van például drámacsoportunk, és hátrányos helyzetű fiatalokkal is dolgozunk egy vidéki kollégiumban. De dolgoztunk már enyhe értelmi fogyatékos fiatalokkal és felnőttekkel is.

O. J.: Vegyük akkor sorban, hogy kiknek és miket játszotok?

K. J.: Legújabb foglalkozásunk, a Vadember harmadik-negyedik osztályosoknak szól. Ez a történet azt járja körül, hogy a különböző hatások miként befolyásolják az emberi tisztaságot. Mi van akkor, ha valaki úgy születik, hogy nem éri őt semmilyen hatás, majd ez a vadember kikerül egy társadalomba, ahol egészen más energiák működnek. Második-harmadikosokkal nagyon régen volt foglalkozásunk, valahogy úgy alakult, hogy mindig feljebb csúszott a korhatár. De dolgoztunk már velük is: a barátság témaköréhez kapcsolódott az Istenek ajándéka című foglalkozásunk, és jó pár évvel ezelőtt egy Gilgames-történetet dolgoztunk fel, Aki a mélységet látta címmel. Utóbbiban a halál, a gyász témakörét jártuk körül a kisebbekkel.

Gy. G.: Minden foglalkozásunk korosztályra készül. Általában két iskolai évfolyamot célzunk meg egy-egy foglalkozással (pl. harmadik-negyedikes, ötödik-hatodikos és így tovább), de van olyan is, amikor azt próbáljuk megmondani, hogy hány éveseknek szól a dolog. A Gilgames idején például azt olvastuk a szakirodalomban, hogy kilenc-tízéves korban alakul ki a reális haláltudat a gyerekben, viszont még nincs meg az a fajta (a pubertáskorban bekövetkező) halálfélelem vagy stresszhelyzet, ami a kamaszkorral amúgy is együtt jár. Tehát már lehet és még lehet beszélni a gyereknek a halálról. A kábítószerrel kapcsolatos foglalkozást például hetedik-nyolcadikosoknak készítettük, mert náluk már kimutatható az ilyen jellegű érintettség.

K. J.: Kisebbekkel dolgozva nyilván olyan színházi nyelvek és formák kerülnek előtérbe, amelyek sokkal közelebb viszik hozzájuk a témákat. Minden korosztálynál olyan témát próbálunk kiválasztani, amit valamiért tabuként kezelünk, vagy tudjuk, hogy beszélni kellene róla, de mégsem tesszük. Minden esetben olyan témát választunk, amihez emberként közünk van, amiről biztos megvan a véleményünk, s itt ha akarjuk, elmondhatjuk azt. Ezeken a foglalkozásokon valójában az ilyen jellegű vélemények elmondását segítjük. Az sem baj, ha nincs véleménye a gyereknek, de legalább el tud gondolkodni a hallottakon.

Gy. G.: Más formában kezdtünk dolgozni a kicsikkel és a nagyokkal, aztán hasonlítani kezdtek a módszerek. A kicsiknél több mozgásos játék volt, hozzájuk a cselekvésen keresztül próbáltunk eljutni, a nagyobbakról pedig azt gondoltuk, hogy ők nehezebben mozgathatók, és inkább az ülős, beszélős formákra nyitottak. Aztán ez összekeveredett, mert rájöttünk, hogy ha megfelelően provokatív a téma (például tabukat feszeget), sokkal jobban motiválja a gyerekeket a gondolkodásra. A tavaly vettük műsorra a Hinta című, az iskolai erőszakkal kapcsolatos foglalkozásunkat. Ez az 5-6. osztályosokat célozza meg. Hetedik-nyolcadik-kilencedik osztályosoknak szánjuk az itt is bemutatott Bábok című foglalkozást. Aztán van egy - Akadályverseny nevű - foglalkozásunk, amelyik az iskolai térben valósul meg, és a személyes szabadságot, a lehetőségeket és korlátokat tárgyalja. A Digó című foglalkozás a diszkriminációt feszegeti, 9-10-eseknek címezve. Korábban műsoron volt az elsős-másodikos gimnazistáknak szánt Szentcsalád is. Ez egy családi történeten keresztül a „mit kezdünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, a család öreg tagjaival?" kérdéseket feszegeti. Ezek mellett a kérdések mellett is sajnos naponta elmegyünk...

K. J.: Igazából nagy segítségünkre van a színház mint eszköz, amivel különböző formákban tudunk provokálni, miközben - nyilván - el is varázsol. Ez az, ami könnyen behúzza az embert. A másik nagy fegyverünk a jól felépített kérdésekkel való kérdezés. Az a legfontosabb, hogy a résztvevők érezzék, ők tényleg kíváncsiak arra, amit kérdeztek. És így elmondhatják azt, amit lehet, hogy más helyzetben nem mondanának el, mert elnyomják őket, vagy mert olyasmit nem szoktak elmondani. Itt el lehet mondani. És mi kíváncsiak vagyunk arra, hogy a fiatalok mit mondanak arról a témáról.

Gy. G.: Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem öncélú provokációról van szó. Nem polgárt akarunk pukkasztani önmagáért, hanem azért, hogy gondolatokat hozzunk elő, és valóban élesen vetődjenek fel kérdések. Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy ezt az egészet mederben tartsuk.

O. J.: Foglalkozásaitok erőteljes színházi élményt biztosítanak, a közönség reakciója viszont mindig kiszámíthatatlan. Erre reagálnotok kell, s ez minden bizonnyal sokkal nagyobb kihívás számotokra, mintha csak úgy, „egyszerűen" színészek lennétek a színpadon. Hogyan lehet erre készülni?

K. J.: Mi színész-drámatanárként határozzuk meg magunkat, ami azt jelenti, hogy - bár ilyen kombináció talán sehol sincs bejegyezve - színészek és drámatanárok is vagyunk. Érezzük, hogy ez nagy kihívás, és valóban sokkal több mindent kell megmozgatnunk magunkban, mintha csak színészek lennénk.

Ezek az előadások pont arról szólnak, hogy ott, abban a pillanatban éppen szembemegyünk a saját tudásunkkal, emberségünkkel, igazságunkkal, és játékra hívjuk a fiatalokat a saját igazságaikkal.

Gy. G.: Számomra a színész és a pedagógus is többet jelent annál, mint ami ma a köztudatban él velük kapcsolatosan. Sajnos egyik sem használja ki a lehetőségeit. Mert hatalmas lehetőség emberekkel, közösségekkel találkozni. És ezekből a találkozásokból valódi egyeztetések, élmények, katarzisok kellene szülessenek mindkettőjüknél. Mi az alapjátékot játsszuk gyerekszínjátszó korunktól, amihez egy csomó színésztechnikai és pedagógiai dolgot tanulunk. Sok tapasztalatot gyűjtünk a gyerekcsoportokban. Előfordul, hogy évente egyszer-kétszer-háromszor is áttervezzük a foglalkozásainkat. Ha valami problémánk van, leülünk és addig alakítjuk az előadást, amíg mindnyájan meg nem nyugszunk, hogy már benne van az, amit szeretnénk. Megjegyzem, a drámapedagógián kívül még egy csomó mindennel közelebb lehetne vinni a gyerekekhez a témákat. Nemcsak az erkölcsi témákat, hanem bármely tananyagot is. Magyarországon sajnos a közoktatásban részt vevők nagy része nagyon alulmotivált. A gyerekek mindössze kb. 30 százaléka hajtja végre önmagától, különösebb motiváció nélkül a kötelezettségeit (mert - például - olyan géneket örököltek a szülőktől, hogy éppen oda áll az agyuk stb.), ám 70 százaléknak a frusztrációk és kudarcok egész sorával kell megküzdenie. „Csókolom, felnőtt társadalom, ezt most én miért csináljam?" - teszik fel sokan a kérdést. Mert nem érzékelik a munkájuk „fizetségét".

O. J.: A tanulás helyett a tanításon van a hangsúly, s e két dolog között komoly szinkroneltolódás van. Sokkal többet tanítunk, mint amennyit örömmel, élvezettel be tudna fogadni a gyermek.

Gy. G.: A tanulásnak itt egy másik aspektusát is kiemelném. A kolozsvári gyerekeknek tartott két Bábok előadás is rámutathatott, hogy mi folyamatosan tanuljuk a gyerekeket. Éppen azért, mert improvizatív elemeket tartalmaznak, nincs két ugyanúgy lezajló foglalkozás. Ha én abban az álláspontban merevednék le, hogy tanítok, abból semmi sem jönne ki. Nyilván vannak pontok, patentek, amik előreviszik magát a foglalkozást, de hangsúlyos a gyerekekkel való közös tanulás. Magunkról, az emberről, az éppen vitatott témáról tanulunk - folyamatosan.

K. J.: Lényeges jegy az is, hogy mi partnerként kezeljük a gyereket, ám az iskola partnerségi igényét nagyon hiányoljuk. Az elmúlt sok-sok időben úgy dolgoztunk, hogy elkészítettük a foglalkozásokat, majd jöttek az osztályok, akik egy-egy alkalom erejéig kihasználták ezt a mutatkozó lehetőséget. Vannak azért olyan iskolák is, ahonnan rendszeresen járnak hozzánk osztályok, mert a pedagógusok látják a színházi nevelésben rejlő fontos értékeket. Most már arra próbálunk figyelni, hogy olyan iskolákkal alakítsunk ki partneri viszonyt, akik tényleg hasznosnak tartják ezt a fajta nevelést, és nem csak az egyszeri élményért hozzák a diákjaikat.

O. J.: Azt mondod, hogy folyamatosan tanultok a gyerekektől. Miket?

Gy. G.: Én például azt tanulom tőlük folyamatosan, hogy miként küzdenek meg magukkal azért, hogy egy óra hallgatás után kimondják azt a két-három mondatot, amit ők fontosnak tartanak. És hogy miként jön a felszínre az, ami nagyon le van béklyózva. Saját helyzetemből tudom, hogy sajnos belőlem nem tud felszínre törni ez a dolog. Még akkor sem, ha nekem biztonságosabb közegeim vannak erre, mint nekik, akik alkalmanként 26-28 társuk, sőt külső megfigyelők mellett szólalnak meg. Ez például mindig az orromra koppint, és folyamatos tanulásra serkent. De tanulok kifejezéseket, gondolkodásmódokat, emberi viszonyulásokat is. A foglalkozásainkon részt vevő gyerekek viselkedéséből egy csomót elviszek a saját négy gyerekemmel való viselkedésembe. És igyekszem megtanulni az ő szemüvegükön át nézni a világot. - A Bábok előadás végén van az a rész, ahol apaként jövök vissza. Van, hogy napokig gondolkodom azon, amit a gyerekek ott az arcomba vágnak. Vajon milyen megfontolások működtetik őket arról az oldalról?

K. J.: Ha ezekre a kérdésekre tudnánk már a választ, valószínű, hogy rosz-szul csinálnánk a dolgunkat. Mi tényleg úgy veszünk részt ezeken a foglalkozásokon, hogy nagyon érdekel bennünket az, amit ők mondanak. Így tanuljuk az ő világukat. Én például csak sejtek valamit abból, hogy most miként gondolkodik egy 12 éves gyerek, de ez nagyon mesz-sze van a valóságtól. Ezért hát oda kell menni hozzá és meg kell kérdezni őt. Ő tanít engem meg arra, hogy a mai fiatalok hogyan élnek a világukban. Azért, hogy én hiteles lehessek más számára egy másik csapatban.

Gy. G.: Nekem nagyon fontos, hogy ismerjem az általuk beszélt szlenget is, meg azt, hogy milyen zenéket hallgatnak mostanában. És ez nem dörgölődés akar lenni a mai fiatalokhoz. Az állandó drá-más csoportom miatt is fontos nekem, hogy ilyen szempontból is „képben legyek". Egyébként milyen jogon beszélgethetnék velük különféle dolgokról, ha nem ismerem a világukat? A másik dolog pedig az, hogy én nem akarok nyugdíjas lenni. Nem a pénzről szól ez, hanem arról, hogy amíg tudok mozogni, addig ezt szeretném csinálni. Hogy hetvenévesen is azt érezzem, semmilyen szempontból nem gond nekem az, hogy tornacipőben megyek közéjük. Nagyon fontos nekem, hogy a mindenkori fiatalokkal meg tudjam találni a közös hangot.

K. J.: Ezekben a foglalkozásokban mindig van egy központi kérdés, amire szándékosan úgy építjük rá a játékot, hogy nem csak egy válasz van. Mindenekelőtt a kérdést szeretnénk körbejárni, mindenféle szempontból megnézni. Egy osztállyal játszva akár 30-40-50 féle szempont is lehet, és ezekből a „közösbe tett" szempontokból tudunk tanulni. Nyilván van jó pár olyan szempont is, amelyekről előre tudjuk, hogy fel fogják vetni őket, de mindig van új is. Vagy ugyanazt tudják másképpen mondani, másképpen alátámasztani, és ha az hiteles és őszinte, újat ad.

O. J.: Milyennek látjátok a mai fiatalokat?

Gy. G.: Szerintem nincs lényeges különbség a különböző korok fiataljai között. A helyzetek, a technikai feltételek mások, de az ember, a fiatal ugyanolyan. Az emberi élet minden korszakának megvan a maga funkciója, amit hol jobban, hol pedig rosszabbul csinálunk. Az, hogy mindenki azt mondja: „az én időmben más volt", gyönyörű mese, és gyönyörű áltatás. Nyilván más hatások érik a 21. század gyerekét, mint a 18. századét, de nem gondolom azt, hogy akkor rosz-szabb vagy egyszerűbb volt az élet, mint ahogyan azt sem gondolom, hogy most rosszabb vagy egyszerűbb, mint annak idején. Más. A hatvanas években ugyanúgy nem értették a szülők a szlengben beszélő gyereküket, vagy azt, hogy miért táncolnak, mint jóval korábban, a reformkorban. Semmivel sem másabbak a mai fiatalok, mint amilyenek azok voltak. Ugyanúgy szeretetre, biztonságra, elfogadásra, megértésre vágynak most is, mint annak idején.

K. J.: Teljesen egyetértek Gáborral, csak annyival egészítem ki őt, hogy a fiatalok mindig más eszközökkel lázadnak. Szoktam mondogatni, hogy köztük ülve magamat is látom. Ezt a kérdést én inkább úgy dobnám fel, hogy mivel másabbak a mai szülők, mint régebben voltak? A gyerekek ugyanazok, csak más eszközökkel adják tudtul azt, hogy „figyeljetek oda rám, mert van véleményem".

Gy. G.: Mondok egy történetet. Srácok összejönnek, nagy nyomás van rajtuk, lázonganak, hogy ezt nem bírják tovább, megbeszélik, hogy elmennek a törzshelyükre a kocsmába. A legnagyobb szájú megy elől, utána a haverja, és így tovább. Aztán elmennek egyikük barátnőjéhez, ott kitalálnak valami közös jelet, majd találkoznak a kocsmában és hirtelen írnak tizenkét pontot. És úgy hívják őket, hogy Petőfi, Vasvári meg Szendrey Júlia. Ha a történethez nem teszem hozzá a neveket, történhetne a 21. században is. Az egyik történelemmé nemesedik, és vigyázzban állunk, amikor meghallgatjuk, a másiktól pedig - bár ugyanaz a történet - fogjuk a fejünket.

O. J.: Mivel másabbak a mai szülők, mint a régiek voltak?

K. J.: Nem túl hiteles, ha erről én beszélek hosszan, mert nekem nincs még gyerekem. Azt viszont én is látom, hogy ma egyre több család bomlik fel. Egyre nagyobb az aránya azoknak a srácoknak, akik valamelyik szülőtől nem kapják meg azokat a dolgokat, amelyek a személyiségfejlődésükben fontosak, és ezért hevesebben vagy másképpen nyúlnak a különféle póteszközökhöz. Bevallom, óriási pókhálónak tűnik ez a terület nekem itt, a 21. század elején.

Gy. G.: Tavaly nyáron volt a Kávának a Krétakör Színházzal és az AnBlokk Egyesülettel egy közös nagy projektje, Új Néző címmel. Ez a projekt borsodi cigány és magyar lakosú kisfalvakban valósult meg. A program a helyi feszültségek és konfliktusok színházi és drámás eszközök segítségével való kezelését tűzte célul maga elé. Egy héten keresztül minden este színházi előadásokat játszottunk úgy, hogy az elsőben már kvázi-bevonás történt. Egy lakodalmat játszottunk el, ahol a helyiek meghívottként voltak jelen, és a napok során egyre intenzívebben be voltak kapcsolva a darabba. A végére egyszerűen magukba szippantották ezt a színházi formát, és egy csomó dologgal kapcsolatosan valódi egyeztetés kezdődött el. Ők mondták ki, hogy olyan szükség lenne az ilyenfajta egyeztetésekre, mint a falat kenyérre. Dramatizált vagy bármilyen más formában, de szükség van a dolgok közös megbeszélésére. Mi lehetőséget teremtünk erre és segítünk a különféle rétegek lehántásában. És a rétegek alatt minden esetben ugyanaz az ember van, aki - legyen cigány, magyar, szülő vagy egyedülálló - elsődlegesen magának kell választ adjon azokra a kérdésekre, hogy honnan jött, mit csinál a gyerekeivel, a párjával, a közösség többi tagjával, és szóba kell álljon az elmúlás gondolatával is.

O. J.: Térjünk vissza az iskolai foglalkozásokra. Az elmondottakból egyértelműen lejött, hogy fontos és jó dolgot csináltok, amire a gyerekek és a fiatalok is vevők. Ezek viszont amolyan pontszerű alkalmak az életükben. Alig, hogy moccan valami bennük, már vége is van. Mi a helyzet a folytatással?

K. J.: Ez 15 éves kérdés számunkra. Persze az lenne az ideális, ha minden iskolában lenne egy drámapedagógus, aki az illető osztállyal és az osztályfőnökkel együtt eljönne a foglalkozásra, látná, miként működött a csoport, és vállalná a folytatást velük. Ez Magyarországon sajnos még nem kivitelezhető. Az ok a felsőoktatási rendszerig vezethető visz-sza - még mindig nem kap kellő súlyt a drámapedagógia. S amíg ez így van, addig a színház egyszeri élmény marad a gyerekek számára... Vagy kicsivel több, s hogy így legyen, ezen folyamatosan dolgozunk. Vannak ún. tanári csomagjaink, amelyek a feldolgozott témák továbbviteléhez nyújtanak segítséget a pedagógusoknak. Kolozsvárra is hoztunk ilyet. Mi azért bízunk benne, hogy minden iskolában akadnak a kérdés iránt felelősséget érző, valamennyire hozzáértő, vállalkozó kedvű emberek. O. J.: Terveitek?

K. J.: Ebben az évben van olyan projektünk, amely több iskolával szorosabb kapcsolattartást kíván. Ez éppen egy alternatíva akar lenni az előző kérdés megoldására. Ugyanakkor az is kérdés, hogy mi lesz a többi, jelentkező intézménnyel. Azt az irányt is tartani kellene. Új foglalkozásunk készül, folyamatosan játsszuk a jelenlegi foglalkozásainkat, és ismét dolgozunk hátrányos helyzetű cigány fiatalokkal is. Összesen öt darabunk van erre az évadra, amihez hozzá jönnek a drámaórák. Közben nyári táborokat is tervezünk ezekkel a hátrányos helyzetű fiatalokkal, amelyeken létrehozzunk egy-egy előadást, amit aztán tur-néztatunk olyan magyar falvakban, ahová a színház nem jut el. Tízéves hagyománya van a Dráma Drom programunknak, amelynek keretében roma és nem roma fiatalok közösségeivel dolgozunk. A drámapedagógia, a diákszínjátszás, a színházi nevelés és az együttnevelés pedagógiájának eszköztárát használjuk annak érdekében, hogy a részt vevő fiatalok önértékelésében, önbecsülésében, problémamegoldó képességében pozitív változás következzen be. A közösen elkészített előadással aztán második héten turnéra indulunk a szomszédos falvakba. A fellépések és a turnék lehetőséget adnak a fiataloknak arra, hogy fejlődésüket, tudásukat megmutassák környezetüknek, ezzel reményteli példát is mutatva az otthon maradottaknak.

Gy. G.: Közben egy nemzetközi együttműködésnek is részesei vagyunk, Szófiában, illetve Bukarestben veszünk részt kurzusokon. Nemsokára Kassára megyünk játszani és nagyon reméljük, hogy záros határidőn belül Erdélybe is visszatérünk.