Kedves Olvasó!

Életem hetedik évtizedében kissé mélázva a gyorsuló módon mögöttem maradó, egyre növekvő múlt fölött úgy érzem néha, hogy olyképpen állok háttal menetiránynak az „idő-vonat" utolsó kocsija ablakánál, mint aki nem a közeledő célállomást, hanem csak a tekintete alatt elvágtató vasúti talpfákat látja. Ugyanakkor hitem révén mégis vallani vagyok képes, hogy az elfogyó élet és a földi mulandóság a múlhatatlan felé, az örökkévalóság felé röpít engem s valamennyiünket. Kilencvenegyéves édesanyám szép halála ezt az életérzést csak még jobban fölerősítette bennem, s így bírtam –miután pap fiaként elláttam őt szentségekkel és hosszasan együtt imádkoztam vele – teljesen elérzékenyülten fülébe mondani hangosan, legutolsó földi perceiben a következőket: „indulj el édesanyám békességben, hiszen édesapám és két testvérem már megelőztek, odaát vannak, s a végállomáson az Úrral együtt várnak téged". Válasza már nem kimondott s általam hallható, addig számtalanszor megtapasztalt, bölcsességtől átitatott emberi szó, hanem egyetlen, sokatmondó – örömet és fájdalmat összsűrítő – könnycsepp volt.

Ebben a lapszámban három szerzőnk is (Ágoston, Örsy és Nyíri) ilyen irányba, ilyen messzire segítenek „elkalandozni" írásaikkal, amelyeknek a címét fordított sorrendben idézem most fel: Felajánlás. A lélek befogadására készen: adományaink elfogadása. A többi kegyelem. De mi „a többi"?

Nyíri Tamás szövegében többek között ez olvasható: „Vannak sorsdöntő órák életünkben. Örökkévaló pillanatok már az időben. Megbújva az idő leple alatt elrejtőznek. Csak jóval később jövünk rá, hogy megszületett az a döntés, amely magába gyűjtött múltat és jövőt". Az európai hírű magyar teológus értelmezésében a „döntés" pillanata az egyszerre két irányban haladó, Isten és ember felé irányuló szeretetnek a tulajdonképpeni megnyilatkozása, a „szeretlek"-nek a kimondása. Ez a pillanat teljes mélységében viszont az én értelmezésemben nem egyéb, mint örökös „felajánlás" és „elfogadás" , vagyis az a bizonyos „többi": tehát maga a „kegyelem". Vagy netán éppen a nagybetűs Szeretet?! „S minden egyéb, ami még van, variáció csupán erre az egyetlen, kimeríthetetlen témára" (Nyíri).

Kedves Olvasó, azt kívánom ebben a forró, de ugyanakkor szeszélyes nyárban – Nagyboldogasszony havában –, hogy a figyelmébe ajánlott írások befogadása hasonló hangulatú és hasonló tartalmú meditációra, az „isteni" és „emberi" nyomelemek megtalálására, a „lélek örökbefogadására" adjanak Önnek is alkalmat. Tisztelettel és töretlen olvasói hűsége iránti nagyrabecsüléssel köszönti

Pilinszky János

A többi kegyelem

A félelem s az álom

volt apám és anyám.

A folyosó meg a

kitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?

Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárul. Magához ölel.

A többi kegyelem.

Ágoston Ferenc

A többi kegyelem. De mi „a többi"?

Az idézett Pilinszky-vers mondanivalója és a kegyelemtan tanítása között szembetűnő a hasonlóság: első megközelítésben mindkettő nehezen érthető.

Nehezen érthető a kegyelem szó, mert a gyakori használat révén a vallásos szókészlet meglehetősen elkoptatott, inflálódott szavai közé tartozik. Másképp értelmezik a köznyelvben (például valakit kegyelemben részesítenek – habár itt megmaradt valami az eredeti értelméből is, hisz a rabnak hátralevő büntetését nem a saját „érdemére" való tekintettel engedik el, hanem a kegyúr, az uralkodó, az államfő „jóindulatából", aki egyszerűen közkegyelmet gyakorol) és másképp a teológiai szaknyelvben.¹

Másképp értelmezik a katolikusok, ahol olykor az a fajta „mennyiségi értelmezés lett uralkodó, amely szerint például »adagonként« lehet kegyelmet adományozni bizonyos alkalmakkor, illetve vallásos teljesítmény révén »rá lehet szolgálni« ilyenfajta kegyelemre. Ennek ellenáramlataként evangélikus oldalon a kegyelemről gyakran kizárólag »a bűnös megigazulása – egyedül kegyelemből« témakör keretében esett szó."²

Mi a kegyelem?

A kegyelem (görögül kharisz, latinul gratia) teológiai tartalma: „Isten személyes, az emberhez lehajló jóindulata, amellyel egyáltalán nem tartozik az embernek. A kegyelem jelenti e jóindulat hatását is, vagyis azt, hogy Isten saját magát adja az embernek."³

Gál Ferenc kissé költőibben határozza meg. A kegyelemtant dogmatikai rendszerének ötödik részében tárgyalja, amelynek címe: A megváltott ember⁴ Ennek az első fejezete: A megváltás közösségi gyümölcse: az egyház⁵, a második fejezete: A megváltás egyéni gyümölcse: a kegyelem.⁶ Ő inkább a kegyelemnek „kifelé" irányuló hatását vizsgálja, hiszen erről a kinyilatkoztatás többet elárul, mint mibenlétéről. Gál egyebek mellett ekként írja körül a khariszt: „a kegyelem Krisztusnak az élete bennünk"⁷, „a Szentháromság lélekben-lakása".⁸

Az ember mindent meg szeretne érteni – s ekként a kegyelmet is. Megközelíthetetlen természetfölöttisége miatt azonban sajnos nem tudunk róla képet alkotni, és a hasonlatok is – mint mindig – sántítanak. Ugyanis a természetes/természeti kép nem fejezheti ki a természetfölötti valóságot. A kegyelem olyan isteni adomány, amely a lélekben marad, az embert az isteni természet részesévé teszi, benső megszentelést, megigazulást ad neki. Isten személyesen bennünk levő ajándéka. Úgy kell elképzelni, mint személyes jelenlétének hatását, nem pedig mint valami átnyújtott ajándékot. Isten bennünk van jóságával, szeretetével, irgalmával. Ez a személyes, belső isteni jelenlét emeli az embert a természetfölötti világba.⁹

Egy másik meghatározás szerint „a kegyelem teológiai alapszava azt jelenti, hogy Isten odafordul az emberhez (üdvtörténeti csúcspontja: az emberré válás és a Lélek küldése), s az Istennel való találkozásban az ember megnyílik, megváltozik, új irányulást kap és eltelik élettel."¹⁰

Kegyelem – szabad akarat – érdem

A Szentírásban találunk olyan helyeket, amelyek arra utalnak, hogy Isten csak felajánlja a kegyelmet és emellett várja az ember közreműködését: „Ha nem jöttem volna és nem tanítottam volna őket, nem lenne bűnük, így azonban nincs mentség bűneikre" (Jn 15,22). Példabeszédeiben Jézus arra is kitér, hogy az egyik ember „magára ölti a menyegzős ruhát", a másik nem. Ezt a skolasztika elégséges kegyelemnek nevezte, amely megadja a belső készséget, de az üdvszerző cselekedet nem jön létre.

Van azonban olyan szentírási hely is, amely a hatékony kegyelemre utal, amelynek révén Isten céltudatosan átviszi akaratát az ember bevonásával: „Az én juhaim hallgatnak szavamra: ismerem őket és követnek engem. Örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha és senki sem ragadhatja el őket kezemből" (Jn 10,27). A kérdés az, vajon ilyen esetben megmarad-e az ember szabadsága, vagy éppenséggel Isten kegyelme korlátlanul „eluralja"? A kinyilatkoztatás szerint a kegyelem nem hatálytalanítja a szabad akaratot. Arra azonban nem kapunk választ, hogyan működik együtt a kegyelem és az akarat. A Szentírás mindkettőre hoz példát, de valahogy úgy viszonyulnak e példák egymáshoz, mint az érem két oldala, amelyeket egyszerre nem láthatunk, de tudunk mindkettőről, tudjuk, hogy mindig van egy másik oldal is, amelyet szintén megláthatunk, csak meg kell fordítani. Pál kijelenti: „Nem azon múlik, aki erőlködik vagy aki törtet, hanem a könyörülő Istenen" (Róm 9,16); ugyanakkor beszél arról a versenyzőről is, akinek igyekeznie kell, különben nem kapja meg a hervadhatatlan koszorút (1Kor 9,24).

A tomisták és a molinisták is kísérletet tettek a „hogyan" megoldására, de teljességében persze ők sem tudták lényegét megragadni – mert ez is misztérium. ¹¹

Ezzel függ össze az érdemről szóló tanítás. A kérdés az, jelent-e egyáltalán valamit az ember erőfeszítése, tetteit „méltányolják-e"?

Az egyház tanítása szerint „a kegyelem hatása alatt végzett cselekedet a természetfölötti rendben érdemszerző. Érdemnek nevezzük a cselekedet benső értékét, ami jutalomra érdemesít."¹² Ezt a jutalmat mi nem követelhetjük ugyan ki, de Isten erre vonatkozó ígéretet tett annak, aki mindvégig állhatatos marad (Mt 10, 22), aki az irgalmasság cselekedeteit gyakorolja (Mt 25, 34). Pál is meg van győződve arról, hogy az Isten ügyéért odaadóan munkálkodót „az örök élet koronája várja" (2 Tim 4, 8).

Mi, keresztények, cselekedeteinkkel a személyes Isten felé fordulunk, őt imádjuk, és közben reménykedünk, hogy igyekezetünk jutalma ő maga lesz. Nem azt várjuk, hogy valami kézzelfogható jutalom révén „kifizessen", hogy „egyenlítse a számlát". A szeretetből fakadó cselekedetek még szorosabbra fűzik Isten és ember eleve adott és végső soron csak az emberi megátalkodottság révén szétszakítható kapcsolatát.

Felhasznált irodalom

Gál Ferenc, Katolikus hittételek, Budapest 1960.

Hilberath, Bernd Jochen, Kegyelemtan, in: Schneider, Theodor (szerk.), A dogmatika kézikönyve 2. kötet, Budapest 1997, 3-48.

Rahner, Karl – Vorgrimler, Herbert, Teológiai kisszótár, Budapest 1980.

Jegyzetek

1 Azt mondhatnánk, hogy a kegyelemtan az a dogmatikai traktátus, amely a teológiatörténet során a legdinamikusabban fejlődött. Nagyon sok vitát és nézetkülönbséget eredményezett a katolikus egyházon belül is.

2 Hilberath, 3.

3 Rahner–Vorgrimler, 372.

4 Gál, 169.

5 Uo. 170.

6 Uo. 179.

7 Uo. 180.

8 Uo. 184.

9 V.ö. uo. 185.

10 Hilberath, 40.

11 V.ö. Gál, 203-205.

12 Uo. 208.

Örsy László

A Lélek befogadására készen: adományainak elfogadása

Istennel való egységünk dinamikus ajándék: Isten kezdeményez, az ember pedig elfogadja. Fontos azonban megjegyezni, hogy ebben a folyamatban Isten és az ember mindvégig különböző szerepet játszik. Isten egyre aktívabb; ezért az ember egyre többet fogad el. Kezdetben Isten inkább (de nem kizárólagosan) teremtett dolgok és képek által nyilatkozik meg; később szorosabb, személytől személyhez szóló kapcsolatot keres, teremtett közvetítők nélkül. Mindig Isten a kezdeményező: az ember pedig valahogyan felhasználhatja a kapott kegyelmet, és így felkészülhet a következő kegyelemre. A Szentírás meditatív olvasása és az Isten igéjén való elmélkedés felkészít a Szentlélek ajándékainak befogadására. Ez emberi erőfeszítést igényel: az ember fogalmak, képek és gondolkodó képessége segítségével készíti fel értelmét a Szentlélek sugallataira.

Eljön azonban az idő, amikor Isten maga akar szólni az emberhez, mint Személy a személyhez, fogalmak és képek közbeiktatása nélkül. Ekkor Isten intenzívebben, mint valaha, elárasztja az embert kegyelmével, mint fénnyel és szeretettel: aki ezt megkapja, úgy érzi, megvakult.

Egy író sem ecsetelte ezt az átalakulást olyan klasszikus, sőt költői szépséggel, mint Keresztes Szent János. Tanítása áttetszőbb, ha eltekintünk azoktól a részektől, amelyekben személyes kegyelmeiről vagy karmelita karizmájáról szól. Ekkor minden könnyen érthető katolikus megvilágításba kerül. Azt állítja, hogy az ember a hit, a remény és a szeretet által alakul át Istenbe, vagyis nő fel a keresztény nagykorúságig. A növekedés akkor gyorsul fel, amikor Isten aktívabbá és az ember passzívabbá válik, és amikor már a jó Pásztor vezeti a bárányt. Elméletben nem sokat érthetünk meg ebből a folyamatból, de a gyakorlatban igen fontos, hogy az, akinek értelmén és szívén Isten munkálkodik, ne zavarja ezt a munkát, hanem a kegyelem hatása alatt maradjon passzív. Ez természetesen a liszt passzivitása, amely befogadja a kovászt, hogy általa a tészta friss és ízletes kenyérré váljék, és táplálja az ember életét. Aki így átalakult, az kellő időben sokkal aktívabbá válik az egyház szolgálatában, mint amilyen enélkül az átalakulás nélkül lehetett volna.

Érdemes itt megjegyeznünk, hogy Isten a kegyelmét ahhoz az életformához kínálja fel, amelyre az embert meghívta; az egyik adomány követi a másikat, egységben és harmóniában. A monasztikus, zárt kolostorokban élők számára Isten kegyelme többnyire világosság formáját ölti; ez a fény az értelmet bölcsességgel és megértéssel tölti el. Életükben a Szentlélek gyümölcse az egész egyháznak szóló kitűnő tanítás lehet. Ez történt Szent Bernát, Szent Teréz vagy Keresztes Szent János esetében. Az apostoli életre hivatottak számára Isten kegyelme intenzív erő közlését jelentheti. Az ilyen kegyelem az ember életének feláldozásában érik be teljesen, akár a mennyek országáért dolgozik, akár – ritkán – valóságosan vértanúságot szenved. Ezt a gondolatot jól szemlélteti egy párhuzam. Isten intellektuális kegyelmeket ajándékozott Szent Teréznek, és az egyházban sokakat lelkesít a Belső Várkastély hét lakásának leírása. Brébeuf Szent Jánosnak Isten nem adta meg, hogy belelásson a kegyelem működésébe, és nem adott olyan kifejező képességet, mint Szent Teréznek, de erőt adott neki arra, hogy békésen viselje el az irokéz indiánok minden kínvallatását. Szent Teréznek eksztatikus látomásai voltak; Szent János – így mondhatnánk – a szeretet eksztázisában halt meg. Szent Teréz az isteni bölcsesség kegyelmét kapta; Sznet János az isteni erőét, de mindketten elérték az Istennel való egyesülés teljességét. Mindkettőjük szíve tiszta volt, és mindketten egyesültek Istennel. Visszatérünk ugyanahhoz a gondolathoz: Isten mindenkit személyként kezel, és nincs mindenki számára érvényes általános szabály, kivéve egyet: el kell fogadnunk a felkínált személyes kegyelmeket; itt és most olyan mértékben kell felhasználnunk, ahogy erre egyáltalán képesek vagyunk. Közülünk néhányan a földi életet békében és örömben fejezik be; mások Krisztus haláltusáját élik át. A különbség lényegtelen. Csak az a fontos, hogy életünkben és halálunkban értelmünkkel és szívünkkel Istenhez ragaszkodjunk.

Akiben a Szentlélek mély és személyes hatása kifejlődik – akár a bölcsesség, akár az erő kiáradása által –, azt nem kötik törvények, mert Isten Lelke irányítja. Ez nem azt jelenti, hogy akit a Szentlélek vezet, az felmentést nyer az egyház és saját intézménye törvényei alól, hanem azt, hogy a törvények és a szabályzatok keretén belül Isten személyesen irányítja és segíti az egyházat azáltal a személy által, aki sok társát Isten országába vezeti.

(Részlet Örsy László A lélekre nyitottan. Szerzetesélet a II. vatikáni zsinat után c. könyvéből. Budapest 1997. 200-202.)

Bakos Annamária

Spiritizmus

„Lenni vagy nem lenni?" Talán ez a legtalálóbb bevezető kérdés, amely – mint látni fogjuk – elmerül az emberi lét és élet-utáni-élet problematikájában. Amit az alábbiakban kínálunk, az ebbe a kérdéskörbe kíván betekintést nyújtani.

Az ember ősidőktől fogva nagy érdeklődést tanúsított a természetfölötti erők felfedezése iránt, a megmagyarázhatatlan körüli homály szétoszlatása érdekében kapcsolatot keresett e természetfölöttivel, és annak jó vagy rossz irányba ható felhasználását a maga vagy akár más javára/kárára igyekezett fordítani. Gyerekes rácsodálkozás az emberfelettire – nemcsak naivitás! –, de akár okkult praktikák is kialakultak ekként a történelem folyamán. Megszámlálhatatlanul sokan voltak, akik elfordultak Istentől, különböző módon elbarikádozták magukat és egy álomvilágot építettek ki, amelyet immár ők uraltak, irányították az itt zajló történések folyamatát. Így van ez mind a mai napig. Megszámlálhatatlanul sokan váltak, válnak egocentrikussá. Egocentrizmusuk még az elhunytak világától sem riasztja vissza őket.

Mindig is nagy népszerűségnek örvendett a szellemi létnek, az elhunytak sorsának firtatása és a velük tartandó vagy megtalálható kapcsolat lehetősége. Különböző népek, különböző korok más-másféleképpen igyekeztek megragadni azt a tudást, amellyel ellenőrizni tudják a féktelen erőket, és betekintést nyerhetnek bizonyos praktikák által abba a világba, amelyre amúgy élő embernek nem adatott meg a lehetőség.

Vizsgálódásunk célja e kísérletezések, praktikák időbeni feltárása – a szellemi lét iránti fogékonyság témakörénél kezdve: Egyiptom, Perzsia, India, majd Görögország kultúrköreiben. Ezek után egy kis vargabetűvel a természeti népek, a primitív kultúrák sámánizmusára kitérve – és ugyanezzel átvezetve – a modern kor spiritizmusát szeretnénk bemutatni a tan és a gyakorlat szempontjából, elegyítve a róla szóló keresztény tanítással.

Egyiptom. A piramisok árnyékában

Az emberi lét titokzatos egzisztenciáját minden kultúra megjelenítette valamilyen formában. A testben vagy attól függetlenül létező, de az emberi egyéniség részét képező szellemi szubsztanciákba vetett hit eredete Egyiptomban is – mint a világ más területein – az őskor homályába vész.

Giza közelében, a „hullámzó" sivatagban három hatalmas piramis emelkedik, három király sírja: Kheopszé, Kephréné és Menkaura fáraóké. A piramisok lábánál kuporog a szfinx, karmait a halottak városa fölé nyújtja, az ott felhalmozott mágikus titkokat őrizve.

Plinius leírása szerint „a piramisok előtt a szfinx fekszik, egy még csodálatosabb műalkotás, melyen azonban a csend varázslata nyugszik, s melyet istenségnek tartanak." Izisz és Ozirisz című könyvében Plutarkhosz (i. sz. 45-126) azt írja, hogy a szfinx az okkult bölcsességek titkának szimbóluma¹. A piramis-szövegekben már differenciált, a mai monoteista vallásokénál sokkal bonyolultabb lélek-elképzelések állnak előttünk. A három leggyakrabban előforduló szó a lélekformákra: ba, ka, ah. Közülük a ba a legkönyebben megfogható, hiszen alapja a világ legkülönbözőbb vallásaiban fellelhető lélekmadár. Az ősi elképzelések szerint a ba-lélek az égbe szárnyal, a csillagok között van lakhelye, hiszen maga is csillag természetű. A ba rendkívül összetett fogalom, a szó többes számban erőt jelent. Ezért az ember belső energiájának vagy erőmegnyilvánulásának fogható fel, de kifejezi az isteni erőt, az isteni lényeget is. A ba szó etimológiailag a kos jelentésű szó megfelelőjével is kapcsolatba hozható, és így a nemzőerő fogalma is társul hozzá. Ez hidat jelent a másik lélek-létforma, a ka felé, amely a bika jelentésű ka szóval csengett össze, de tápláléknak is lehet fordítani. A ka a képeken mindig antropomorf, az ember kivetülése, szellemi hasonmása.

A közember életében nem találkozhat a ka-val, csakis halála után, amikor a ka veszi át az életfunkciókat, tulajdonképpen neki adják át a halotti áldozatokat. A ka eredeti természetére vonatkozóan hieroglif jele – a két könyökben meghajlított, feltartott kar – nem sokat árul el. A jel régebbi képe alapján, ahol a hüvelykujjak még összeérnek, bajelhárító gesztusokra is lehet következtetni.

Az ah-ot madár-hieroglifa jelöli, a bíbic. A szó a fény fogalmát jelölő szóval áll kapcsolatban, ám varázserőt is jelent. Az ah szó az üdvözült elhunytak jelölésére is szolgált, akiket szembeállítottak a „közönséges" halottakkal, illetőleg az elkárhozottakkal.

A test integráns részének tartották az árnyékot is, amely szintén elkíséri az embert a túlsó birodalomba. Az egyéniségnek ezeket az anyagtalan aspektusait csak bizonyos fenntartással nevezhetjük lélekformáknak. A ba, a ka és az ah nemcsak az ember „tartozékai", hanem erőmegnyilvánulások is egyben. Az ah elsősorban mint démon jelent félelmetes hatalmat. Ezek az erők nem jelentéktelen tényezői a világrendnek, de vannak az egyiptomi felfogás szerint hatalmasabbak, hatékonyabbak is, amelyek nem emberi, hanem kozmikus értelemben érvényesülnek. Ilyen mindent átható ősenergia a heka, a varázserő, amely előtt „nyög az ég és megremeg a föld" (Pyr. 924.a-b). Az élet világában és a halál után egyaránt jelen van, a túlvilágra menőknek is szükségük van varázserőre, s az egyiptomiak félnek, hogy a gonosz lények esetleg elrabolhatják tőlük a másvilágon. E gonosz lelkek a démonok. A démonhit tehát az egyiptomi világkép integráns része. Annak az embernek általános szemlélete, aki környezetét, a természetet kiszámíthatatlan szellemi lényekkel népesíti be, alapvetően különbözik azétól, aki kizárólag élő és holt anyagot lát benne.

Amint az ókori és a modern vallások kutatásának tanulságai is mutatják, talán egyetlen nép sem foglalkozott olyan intenzíven a halál utáni élettel, mint az egyiptomiak.

A túlvilág a béke országa, ahol nincs viszály, zajongás, nem élnek tisztátalan, kártékony állatok: „Nincs ott semmiféle hal, semmiféle kígyó." (CTV. 355) Ez azonban csak egyik oldala a túlvilág-hitnek, az újjáéledés utánra kivetített utópia csillogásán sötét árnyak suhannak át.

Az egyiptomiak hittek abban, hogy a léleknek egy folyón kell átjutnia arra a földre, ahol a boldogság, a szenvedés vagy a teljes megsemmisülés vár rá. Az átjutás után a lélek Ozirisz elé kerül, aki a „Kettős Igazság" termében ül mint legfőbb bíró, és ő az, aki kimondja a lelkek fölött az ítéletet.

A piramis-szövegekben a lelkek és különféle túlvilági lények egyes csoportjai testesítették meg a halotti birodalom társadalmi rétegeit. Egyes fejezetekben elkülönítették az előkelőket – akiket itt ah-oknak neveznek – a köznéptől. A hivatalos vallás tanítása ellenére, amely azt mondja, hogy a nép bizonyos csoportjai nem juthatnak be a megdicsőültek birodalmába, nyilván az Óbirodalom idején is élt az az elképzelés, hogy mindenkinek joga van a halál utáni életre.² Amikor a lélek belép jutalma vagy büntetése helyére, nem örök időkig tartó, megváltoztathatatlan helyzetbe kerül.

Szomorkodni vagy együtt örülni az elhunytak lelkével?

A zoroasztriánus tanok szerint a világ Ahriman támadása előtt hatezer évvel keletkezett. Háromezer évig csak szellemi léte volt; háromezer évig tartott, míg anyagi formát öltött, de még mindig szorosan kapcsolódott a szellemi léthez. Ahura Mazda azért teremtette a világot, hogy szembeszálljon a gonosszal. Minden erkölcsi és fizikai rosszat Ahriman hozott. A történelem szerintük tehát a jó és a rossz szűnni nem akaró harca.

A hellenisztikus kultuszokkal szemben a zoroasztriánus vallás nem beszél a szellem felsőbbrendűségéről, mivel e vallás követői szerint az ideális lét megvalósulásához a szellem és az anyag tökéletes összhangjára van szükség. A halál utáni élet tana a perzsa hitvilágban már a kezdetektől fogva jelentős szerepet játszott. A halál az embert csak látszólag pusztítja el, mivel az ember életre teremtetett, nem halálra. Bizonyos, hogy Zoroaszter hitt a holtak feltámadásában, amelyre – hite szerint – a jó és a rossz között dúló harc befejezte után kerül sor. E tan követői azt vallják, hogy a lélek a halál után még három napig a test közelében lebeg. Ez a három éjszaka a lélek számára a bánat ideje, a test elmúlása fölötti bánaté és a testtel való újraegyesülés utáni vágyakozásé. A Zoroaszter-követők közel érzik magukat halottaikhoz. Meghívják őket lakomáikra, nem szomorkodnak, hanem örvendenek a lélek megnyugvásának. A túlzott gyász bűn, hiszen a lelken már nem segíthet, csak a gyászoló egészségét veszélyezteti és értelmetlen is, hiszen a halál után is van élet, és eljön a feltámadás. Amikor megkérdezték tőlük, van-e olyan ünnepségük, amelyhez ne tartozna hozzá a halottakról való megemlékezés, meglepődve így válaszoltak:

"Természetesen nincs. Mi azt szeretnénk, ha az örömeinket mindig megoszthatnánk velük." (M. B. Pious Foundations, 247, 4. jegyzet)³

Amíg a perzsák átmeneti szenvedésről, pokolról beszélnek, addig a bódhiszattvák félszigetén a többszöri újjászületés válik a tisztává válás követelményévé.

Buddha olyan újramegtestesülést hirdetett, amelyben egy szüntelenül változó öntudatáramlás folytatódik, és a véget ért létben felgyülemlett erők egy új egyénné illeszkednek össze. Szerinte a "lélek" szellemi elemek változékony öszessége, amelyek fizikai burkukat egy testben találják meg. Szigorúan véve a halott és az, aki a halottnak továbbra is ható kozmikus erői révén újjászületik, két különböző lény, de mégsem az, mert az új egyén voltaképpen ugyanolyan szükségszerűen következik az elsőből, mint "a második éjszakai őrség tüze az elsőéből."

Az élet szenvedéssel teli, és az út vége a halál. A szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a vágy és a többi szenvedély, amelyek az újramegtestesülést előidézik, maguk is megszűnnek.

Ez azonban csak fokozatosan, sok újjászületés árán lehetséges. Azzal, hogy az egyén sok újjászületés közepette megtisztul, az újjászületés feltételei mindig jobbak lesznek, míg végül az egyén eléri a tökéletes szenvedélymentességet, s akkor a világban való vándorlása véget ér.⁴

Azért fontos a lélekvándorlásról szóló tant megismernünk, mert ez lesz az alap, amelyre a spiritiszta tanok is építeni fognak.

A jellegzetes keleti tanok áttekintése után vegyük szemügyre az ókori Görögország hitvilágát, amely éppen olyan gazdag a természetfölöttivel való kapcsolatát illetően, mint a többi ókori kultúrkör.

A görögök az ókor többi népeinél lényegesen jobban bíztak az induktív okoskodásban, amely "líraian" keretezte mitológiájuk komor képeit és átitatta filozófiájukat.

Platón világában például az ég és a föld, az elemek, a lélek és szellem, az isteni és földi kapcsolatban állnak és egymás tulajdonságaiban osztoznak, nem csoda hát, hogy a varázslók hasznot akartak húzni e titokzatos rokonságból. Hasonlóképpen használták fel bűvös köreikben a püthagorászi számokat is, mert Püthagorász szerint a számok is idősebbek a testnél, s ennélfogva nagyobb a hatalmuk. Szerinte a világ összhangját a számok adják.

A régiek mágikus hiedelmeit, amelyek a népek életét gazdagították, a filozófusok az ész ruhájába öltöztették. A legtöbb filozófus azonban a népi mágiának vagy babonának is átadta magát. Így például Thálész is hitt a démoni jelenésekben, Platón pedig a szellemekben, a földön is megtapasztalható módon megnyilvánuló elhunytakban, akik képesek voltak megszabadítani önmagukat testi szenvedélyeiktől. Akár a Kelet bölcseit, a görög filozófusokat is varázslóknak hitték kortársaik, és általánosan elfogadott volt, hogy Szókratészt saját "háziszellem" tájékoztatja a jövőről. Szókratész barátja, Xenophón szerint a filozófus bizalmasai közül sokan kértek tanácsot problémáik megoldására bizonyos szellemektől.

A görögöknél a halottkultusz is igen elterjedt volt. Úgy tartották, az elhunytak gyakran visszatérnek sírjukból, mert életükben elmulasztottak valamilyen cselekedetet befejezni, vagy mert a halotti szertartás egy fontos része elmaradt. A temetők mindig nyugtalanító érzést keltettek a görögökben. A kísértetektől és más jelenségektől való félelem azonban nem akadályozta meg a halottidézést bizonyos, ezekre a rítusokra kiszemelt helyeken (Manteia, Pszükhomanteia, Pszükhopompeia). Az eltávozottnak elővarázslóit szellemidézőknek hívták.

Később a neoplatonisták – félvén attól, hogy a gonosz ártalmukra lehet – ellenvarázslatokat alkalmaztak, olyan taktikákat, amelyekkel "kijátszhatták" a démonokat. Porphüriosz beszámol egy rosszul sikerült szellemidézésről, amelyet mestere, Plótinosz Izisz templomában folytatott le. Plótinoszt a mágiával kapcsolatos józan véleménye nem akadályozta meg abban, hogy részt ne vegyen a szellemidézésben.

A neoplatonizmus követői Rómában addig még ismeretlen rituálékat vezettek be, amelyeket egyaránt lehetett reformszelleműnek és új, tiltott mágiának is felfogni. Lassan újjáélesztették azokat az ősi törvényeket, amelyeket Róma a boszorkányság ellen hozott. Az ősi tizenkét-táblás törvény sohasem veszítette érvényét. A corneliusi törvények megerősítették a régi törvényt, amely az okkultizmus ellen irányult: "Jövendőmondók, varázslók és azok, akik a varázslást gonosz célokra használják fel, azok, akik szellemet idéznek, akik megzavarják az elemeket, akik viaszfigurákat készítenek romboló céllal, halállal lakoljanak."

A keresztény császárok – amikor azt időszerűnek találták – jövendőmondásnak bélyegezték a szent templomok jósnőit, ahogy kárt okozó szellemek felidézőinek azokat a filozófusokat is, akik a közvetítő istenekkel társalogtak. A császárok a körülményeknek megfelelően juttatták érvényre vagy hagyták figyelmen kívül e törvényeket.⁵

A neoplatonizmus és a szellemidézés Nyugatra gyakorolt hatása kétségkívül erőteljes volt. Amint már említettük, a spiritizmus, korunk egyik sajátos tévtana ezekhez a kultúrákhoz nyúl vissza. De távolodjunk el egy kicsit az ókori nagy civilizációktól, és tekintsünk bele a primitív ember mitológiájába és szertartásaiba.

Beavatási halál és újjászületés

Gyakran állítják, hogy a modern világ egyik jellegzetessége, hogy a beavatásnak mint olyannak teljesen nyoma veszett. Míg a hagyományos társadalmakban elsőrendű fontosságú volt, napjaink nyugati társadalmaiban gyakorlatilag megszűnt létezni.

Beavatáson (iniciáción) általában rituálék és szóbeli tanítások olyan együttesét értjük, amelynek célja a beavatandó alany vallási és/vagy társadalmi státusának gyökeres módosítása. Az újonc megpróbáltatásai végeztével egészen másféle létnek örvend, mint beavatása előtt, mássá lesz.

Minden beavatás központi pillanata az a szertartás, amely az újonc halálát, majd visszatérését jelképezi az élők közé. Az újjászületés vagy feltámadás valamennyi rítusa – a bennük foglalt szimbólumokkal együtt – jelzi, hogy az újonc a létezés egy új fokára jutott, amely hozzáférhetetlen mindazok számára, akik nem vetették alá magukat a beavatási próbatételeknek, nem ismerték meg a halált.

A szellemi élet "kezdetéhez" elengedhetetlenül szükséges a beavatási halál. Funkcióját abból érthetjük meg, amit előkészít, ez pedig a magasabb rendű létmódra való születés.

A beavatási halálnak nyilvánvalóan másféle értékelései is lehetségesek: például belépés a halottak és az ősök társaságába. Ám a kezdetnek itt is ugyanaz a szimbolikája fedezhető fel, mégpedig a szellemi élet kezdetéé, amit ebben az esetben a szellemekkel való találkozás tesz lehetővé.

A beavatások egyik speciális kategóriáját jelentik a sámánbeavatások. A "sámán" szót a legtágabb értelemben használva éppúgy figyelembe kell vennünk a szigorú értelemben vett sámánizmust – ahogy az főként Észak- és Közép-Ázsiában, illetve Észak- Amerikában kifejlődött –, mint a primitív társadalmakban bőven tenyésző orvosságos emberek (javasemberek) és varázslók egyes kategóriáit.

Sámánná a következő módokon lehetett válni: 1. spontán elhivatás révén ("hívás", kiválasztás); 2. a sámáni hivatal örökletes átadásával; 3. személyes elhatározásból, vagy ritkábban a törzs akaratából. Bármi volt is a kiválasztás módszere, a sámánt csak akkor ismerték el sámánnak, ha megkapta a kettős oktatást: az extatikus természetű (álmok, látomások, transzok) tudást és a hagyományosat (sámántechnikák, a szellemek neve és funkciói, a nemzetség mitológiája, titkos nyelv stb.) A beavatást ez a kettős – a szellemek és a vén sámánmesterek által bíztosított – oktatás jelentette.

Ami a beavatások rendjében témánk szempontjából a legérdekesebb, az a misztikus elhívás "tünetcsoportja". A szibériaiaknál az, aki sámánságra hivatott, különös viselkedésével válik ki a többiek közül: keresi a magányt, álmodozóvá válik, látomásai vannak, álmában énekel stb. A leendő sámán kiválasztását még akkor is magatartásbeli változás előzi meg, ha örökletes sámánizmusról van szó. A sámán-ősök lelkei kiválasztanak a családból egy fiatalembert, ez "szórakozottá" válik, álmokat lát, keresi a magányt, profétikus látomásai és alkalmanként olyan rohamai vannak, amelyektől elveszíti eszméletét. Ez idő alatt – vélik a burjátok – az ifjú lelkét elviszik a szellemek, az istenek palotájában fogadják, a sámán-ősök kioktatják a mesterség titkairól, az istenek formájáról és neveiről, a szellemek kultuszáról stb. A lelkek csak ezután az első beavatás után térnek vissza a testbe.

A szibériai és közép-ázsiai sámánizmus jellegzetes beavatási rítusai is magukba foglalnak szimbolikus égbe-emelkedést egy fa vagy oszlop mentén; az istenek vagy szellemek által "kiválasztott" beteg álmában vagy félálmok sorozatában hajtja végre égi utazását a Világfához, mint ahogy ez másfajta beavatásoknál is történik. A leendő sámánok "lelki káoszát" tehát annak jeleként értelmezhetjük, hogy a profán ember "felbomlóban" van, és új személyiség áll a megszületés küszöbén.

A sámán par excelence eksztatikus. A primitív vallások szintjén viszont az eksztázis vagy a lélek égbe szállását, vagy földi kóborlását, vagy pedig a holtak közé való leszállását jelenti, hogy az eksztatikus állapotban levő sámán lelke az elhunytak lelkét új hajlékukba kísérje. Az viszont, hogy a lélek az eksztázis idejére elhagyja a testet, az időleges halállal egyenértékű. Annak a képességének köszönhetően, hogy büntetlenül elhagyhatja testét, a sámán – ha akar – szellemként viselkedhet. A szellemként való viselkedés vágya mindenek előtt az emberfölötti léthez jutás vágyát – egyszerűbben: a szellemi lények szabadsága és tudása utáni vágyát – fejezi ki. A sámánok és orvosságos emberek viszont – a médiumokkal ellentétben – emlékeznek eksztatikus élményeikre, és emiatt válik irígyelt példaképpé mindenki számára az, aki varázserőre akar szert tenni. A sámán az az ember, aki tud és emlékezik, tehát érti az élet és a halál titkait, egyszóval szellemi állapottal bír.⁶

Amint már a fentiekből is kitűnik, a spiritizmus lényegi vonásai, motívumai, gyakorlatai visszanyúlnak egészen az emberiség „hajnaláig". A szellemekkel, a halottakkal való kapcsolat nyugtalanító problémát jelentett az emberiség által feltett, de ezidáig megválaszolatlan kérdések között. A középkor sem volt ment ettől a nyugtalanságtól, de a szellemekkel és halottakkal való kapcsolattartás ellen fellépő intézmény megtorló gyakorlata eredményeként sok ártatlan ember is életét veszítette a boszorkányüldözések és -égetések alkalmával.

Az okkultizmus még a 18. században is virágzott. Különösen Swedenborg látnok neve emelkedik ki e századból. Emmanuel Swedenborg (1688-1772) protestáns felekezetalapító volt a modern spiritizmusra a legnagyobb hatással, aki több számottevő erkölcsi kihágás után a vallás felé fordult. Gyakori látomásai voltak, mintegy 30 éven át érintkezett a szellemekkel. Állítólagos látomásai alapján követői az „Új Jeruzsálem egyházának" elnevezett szektába tömörültek, értelmiségi tagjai pedig – tanítása indítására – a szellemekkel való önkényes kapcsolatteremtést gyakorolták.

A holtak megidézése a spiritizmus központi célja. A gyakorlat igen erős érzelmeket vált ki. Ezek közepette a transzban lévő médium hívására vagy megjelennek a test nélküli szellemek, vagy csak hangjukat hallatják.

Az első nagy médium a 19. században bukkant fel, Friderika Varner személyében, akit a spiritiszták a „prevosti jósnő" néven tiszteltek.⁷

Korunk spiritizmusa tulajdonképpen 1848. március 31-én szökkent szárba, amikor egy Fox nevű farmer házában a New York melletti Hydesville-ben elkezdődött az ún. "kopogó szellem" jelenség. A lakók életét valósággal tönkretette az éjszakánként megismétlődő furcsa, megmagyarázhatatlan zaj. A családbeli két lány, Margareth és Kate, kezdte kedvét lelni a különös jelenségekben. Először csak a bútorok változtatták a helyüket, de később egy láthatatlan kéz csiklandozni kezdte őket. A lányok elnevezték e láthatatlan valamit "patásnak". A furcsaságokra idővel a szülők is felfigyeltek, majd a szomszédok is. A "kopogó asztalka" révén, úgy tűnt, felfedezték a halottakkal, a túlvilággal, való kapcsolatteremtés módját. Alig néhány évvel a "patással" furcsa zörejek kíséretében történt kezdeti találkozások után megtartották az első nagy spiritiszta kongresszust. Ezzel együtt egyre szaporodott a médiumok száma. Orvosok vizsgálták meg a lányokat, ennek nyomán persze különböző vélemények alakultak ki, de az új tan előretörését már semmi sem tudta megakadályozni. 1888. október 21-én Margareth Fox a New York Heraldnak adott nyilatkozatában mégis a következő kijelentést tette: "Harminc év óta a nővérem és én nem teszünk egyebet, mint egyfolytában csalunk." Kate ugyanabban az évben már bevallotta ugyanannak az újságnak: "A spiritizmus teljes egészében csalás, mégpedig az évszázad legnagyobb csalása...". De már késő volt, a spiritizmus egész Európát átfogta.⁸

A tan és gyakorlat

E mozgalom tanítása érdemi megalapítójának, Hippolite Rivailnak (1804-1869) a vezetésével nyerte el végleges formáját. Neki nyilatkoztatta ki a Zefir nevű szellem – egy médium által –, hogy benne egy gall druida, „Allan Kardec" testesült meg. A szellem pontosan meghatározta küldetését: „Már nem lesz vallás, de szükség lesz egy igaz, nagy, szép és a Teremtőhöz méltó vallásra. [...] Rivail, neked ez a küldetésed." Ez 1856. április 30-án történt.

„Allan Kardec" 1857-ben kiadta a Szellemek könyve című munkáját, „amely tartalmazza a spiritiszta tanítás alapelveit a lélek halhatatlanságára, a szellemek természetére, megnyilvánulásukra, az emberekkel való kapcsolataikra, az erkölcsi életre és az emberiség jövőjére vonatkozóan a felsőbbrendű szellemek különböző szellemek által közölt tanítása szerint, melynek tételeit rendszerbe foglalja."⁹

A spiritiszták gyakran tiltakoznak a velük kapcsolatban használt kifejezés ellen és inkább spirituálisoknak nevezik magukat, ami voltaképpen nem egyéb álcázásnál. Legtöbbször keverik a bibliai tanítást a „spiritualista" gondolati elemekkel. Sajnálatos módon azonban számos bibliai kijelentést eleve figyelmen kívül hagynak:

„Ne forduljatok halottlátókhoz, ne keressétek fel a jósokat, mert beszennyezitek magatokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek." (Lev 19,31) „Azt a férfit és asszonyt, aki közületek halottlátó vagy jós lesz, halálra kell adni, meg kell kövezni, vérük visszahull rájuk." (Lev 20,27) – hogy csak e két intelmet idézzük.

Kívülről nézve a spiritizmus és/vagy a spiritualizmus amolyan keverék, amelyben vallásos célok és hitbeli meggyőződések kapcsolódnak össze egy „másik világ", szellemi lények léte és hatásai bizonyításának tudományos igényével, mégpedig váltakozó súlypontokkal és eltérő szinten.

A spiritiszta és spiritualista közösségek túlnyomó többsége elfogadja a reinkarnáció tanát.

„Kardec" a következőket írja: „A szellemek hírül adják, hogy a sors által egy új kinyilatkoztatásra rendelt idő jött el, és nekik mint Isten szolgáinak és akarata végrehajtóinak a missziójuk, hogy az embereket tanítsák és felvilágosítsák, és az emberiség újjászületésére egy új kort nyissanak meg." A lélekvándorlásról pedig a következőket írja: „A test elhagyása után [a lélek] a szellemi világba tér vissza, hogy hosszabb vagy kevesebb idő eltelte után, mialatt »bolygólélek« állapotban van, felvegyen egy új anyagi burkot… A szellem különböző anyagi létezései mindig előrehaladók, soha nem visszafejlődőek. De az előrehaladás sebessége azoktól az erőfeszítésektől függ, amelyeket megteszünk, hogy célhoz érjünk."¹⁰

A spiritiszta tanítás követői úgy képzelik tehát, hogy a szellemek időnként meg tudnak testesülni, a földön magukra vesznek egy halál által lerombolt burkot, és ez ismét szabaddá teszi őket. Ezek a szellemek hierarchiát alkotnak: felsőbbrendűek, alsóbbrendűek, legalsók és egészen gonoszak. Nincs állandó állapotuk, hanem a tökéletesség felé tartanak. Minden testetlen szellem kapcsolatba léphet az élő emberrel, saját tetszése vagy pedig egy médium által megidézve.¹¹

A tanítás szerint a halál az emberben együtt létező három „elv" klönválasztása egymástól. Az (isteni eredetű) lélek megpróbál kiszabadulni a testből, (amely anyag), de bizonyos ideig még a harmadik elem vagy „elv", a perspiritus fogságában marad. Ez nem más, mint a szellem félig-meddig anyagi természetű, fluidumszerű burka.

A túlvilággal kapcsolatot teremtő médiumnak megvan az a képessége, hogy önmagában az említett három elemet már földi életében is különválassza egymástól, amelyek normális körülmények között csak a halálban válhatnak szét. A megidéző médium „kitolja" a lelkét és perspiritusát a testéből, amely lassított ritmusban él tovább. A perspiritus még a kezét is képes vezetni tudattalan írásban. Egyéb esetekben (például hipnózisban) a félig alvó test más lakónak, valamilyen szellemnek ajánlhat fel szállást. A hipnotizőrök ezt a szellemet szólítják meg az alvó médium által. Az így felszabadult lélek olykor arra is felhasználja az alkalmat, hogy bonyolult terveket puhatoljon ki, a felsőbb szférákba jusson és fennköltebb szellemekkel találkozzon, a bölcsesség nagy tanítóival, akik majd felfedik előtte titkaikat. Egyes médiumok kapcsolatba tudnak lépni a szellemek ún. éteri testével, és annak finom anyagát érzékelhetővé teszik saját energiájukat adva át azoknak. Mások viszont állítólag arra is képesek, hogy „materializáljanak" és megjelenítsenek – mintegy a folyadékká sűrűsödött gáz mintájára.¹²

A szellemek sokaknak sikerkönyveket diktálnak, így született Shirley McLaine színésznő Tánc a fényben című munkája; Jane Roberts írónőnek a Seth nevű szellem sugallta híressé vált könyveit.

A greberizmus

Több szektaalapító dicsekszik azzal, hogy szellemektől átvett tanokat közvetít. Ilyen módon született meg a greberizmus is, amelynek alapítója, Johann Greber eredetileg német pap volt, aki egy spiritiszta szeánszon lépett kapcsolatba a „jó szellemmel", mégpedig „a legmagasabbak egyikével", és gyorsírással kezdte lejegyezni a megvilágosodását és tanrendszerét alkotó gnosztikus információkat. (A gnosztikusok is úgy gondolták, hogy a kereszténység ellen a leghatásosabb módon belüről bomlasztva léphetnek fel, ezért a Szentírás allegorikus egzegézisével igazolták magukat a kereszténység előtt, miközben felsőbbrendű, ezoterikus tudásukra hivatkozva végülis a Bibliával ellentétes tanításokat próbáltak az egyházba csempészni. Erről a módszerről állapította meg Szent Iréneusz, hogy a gnózis egyházias hatású prédikációival bíztosította sikerét, ez pedig az ördög cselekedete volt.)

A Greber által leírt sugallatokból nemcsak a türelmetlen egyház- és általános társadalomellenesség sugárzik, de hamar kitűnik, hogy a Szentírás igazi értelmét közlő „súgó" elveti a Szentháromságot, eltünteti a Szentlélek fogalmát, hirdetve, hogy a Biblia eredetileg mindenütt szellemeket említ. Greber szerint „a zsidóság és a kereszténység az Újszövetség és Ószövetség szavaival teljesen a spiritizmus talaján áll." Az esetleges ellenvetésre azzal válaszol, hogy szerinte „a holtak megkérdezésének közismert tilalma az elkárhozottakra vonatkozott", mert a halottakon a Biblia – mondja Greber – a kárhozott, „Istentől elválasztott lelkeket érti".

A Szentírásban azonban azt olvashatjuk: „Ne akadjon senki közted,… aki bűbájosságot űz. Szellemet vagy lelket kérdez, aki halottakat idéz" (MTörv 18,11). De nemcsak itt, hanem a Szentírás egész korpuszában felfedezhetjük, hogy a kinyilatkoztatás értelmében nem csak a bűnösök halnak meg, a sugalmazott szerzők nem csak a kárhozottakat nevezik holtaknak: „Akkor megvetetté lesznek, gúny tárgyává a holtak közt örökre." (Bölcs 4,19)

Ezekiel próféta is így jövendöl az egyiptomiaknak: „Azok közé hullanak majd, akiket karddal öltek meg, és akiket minden erejük cserben hagyott. Akkor úgy szólítják meg a legerősebb hősök az alvilágból: »Kit múlsz felül kiválóságban? Szállj le és légy a körülmetéletlenek, a karddal megöltek között…« Most azokkal együtt viselik gyalázatukat, akik a sírgödörbe szálltak." (Ez 32, 20-24).

Világos, hogy a Szentírás beszél a halál kérlelhetetlen voltáról, arról, hogy mindenki egyformán „a sírgödörbe száll", „az alvilágba jut". A Biblia nem tekinti látszatnak a halált, hanem a bűn egyetemes következményének tartja. A spiritizmus, amelyhez Greber is csatlakozott, kezdetétől azt a nézetet formálja, mely szerint a halál nem valóságos. Ezt tanítja a New Age is.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás nem választja szét oly élesen a testet és lelket, mint ahogy a spiritizmus a gnosztikus és keleti vallások nyomában teszi. A spiritizmus – így a greberizmus is – a különválasztott lelket abszolutizálja, olyan mértékben ruházza fel isteni tulajdonságokkal, hogy a Szentháromság elvetésével a Szentlélek helyébe helyezhesse.

A Biblia nyilvánvalóan megkülönbözteti az ember lelkét a tiszta szellemi teremtményektől, az angyaloktól, míg a spiritizmus nem így tesz. Itt is adott a panteizmus felé való eltolódás, Greber az okkult világkép fontos elemét illeszti tanába, az od-elmélettel.

Isten a Biblia szerint a test és lélek szoros egységében élő embernek ígérte meg a megváltás ajándékában a halhatatlanságot, és Jézus feltámadása nyomán ezt az egységes személyt támasztja fel a halálból – „mindazokat, akik jót cselekedtek, s kik gonoszat tettek" – az előbbieket az örök életre, az utóbbiakat az örök kárhozatra.

Greber szelleme „helyreigazítja" a maga üzenetével a kereszténység „tévedéseit". Greber ekként olyanná válik, mint egy guru: ő az igazság forrása és egyben mércéje is, rajta kívül nem létezhet más.

A médiumok a spiritiszták köreiben olyan transzállapotban kapják az „üzeneteket", amelyekről Greber is azt írja, hogy „eközben megnyilvánuló testi állapota aggodalomra adott okot." Öntudatlan csatornák, akik el is felejtik, amit révület alatt írattak vagy mondattak velük. Soha nem mondanak olyant, hogy Isten vagy Isten Lelke szólna általuk. Ezzel szembeállíthatjuk a sámánok és bibliai próféták képét. A próféták ritkán írnak révületről, viszont mindig Isten szavát hallják és adják tovább, és azt is tudtunkra hozzák, hogy Isten Lelke az, akitől az üzenetet kapják, ezt az isteni közlést világosan értik, soha nem felejtik el, az tovább él bennük, fel tudják idézni és így hirdetik újra és újra a népeknek. (Néhány példát említünk itt ennek bizonyítására: Iz 28, 1-6; Dán 7,13-14; Mik 5,1-3.)

A spiritiszta médiumok a Szentírásban gyakran szereplő álprófétákra emlékeztetnek, akiktől Isten igaz küldöttei mindig elhatárolták magukat. A kritérium az volt, hogy a prófécia beteljesül-e, és az üzenet tartalma egyezik-e a Tóra parancsaival.

A nagy próféták fontosnak tartották, hogy a kihirdetett szó megfeleljen a Mózes könyveiben leírtaknak.

A hamis próféták ellen Jeremiás gyakran kifakadt: "Baál nevében prófétáltak és félrevezették népemet, Izraelt… A maguk kitalálta látomást hirdetik, nem az Úr ajkáról valót. Akik elvetik az Úr szavát, azoknak azt mondják: Békétek lesz" (Jer 23,13-17). "Bizony nem küldtem őket, sem parancsot nem adtam nekik. Nem is használnak ennek a népnek – mondja az Úr" (Jer 23,32).

Az új igazságokkal, új kinyilatkoztatásokkal fellépő heretikus mozgalmak vagy képzelődő és ingatag egyének jelenléte miatt Pál apostolnak keményen kellett figyelmeztetnie a galataiakat: "Ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit hirdettünk: átkozott legyen." (Gal 1,8).

A Biblia a következőket nyilatkozza a holtak megjelenésének, megidézésének lehetőségéről: "Mint felhő tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér többé vissza, kit az alvilág elnyelt. Házába nem mehet többé vissza, és otthona nem láthatja viszont." (Jób 8,9-10) "Az ember gonoszságában megölheti ugyan a másik embert, de az élet elszállt leheletét nem hozhatja vissza, és az alvilágba sorolt lelket nem szabadíthatja ki." ( Bölcs 16,14).

A dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszédében Jézus hangsúlyozza az élők és a holtak világos megkülönböztetését. Nem jöhet vissza senki, hogy tanúságot tegyen: "Van Mózesük és vannak prófétáik, azokra hallgassanak." (Lk 16, 19-31).

Mivel az elhunytak a teremtő Isten hatalma alá kerülnek, a kinyilatkoztatás megtiltja azokat az akár játékos kísérleteket – bármily módon történjenek is –, amelyekkel az ember kapcsolatba kíván lépni velük (Lev 19,31; 20,27).

Annak ellenére, hogy a hivatkozott perikópák tiltó hangneműek, nem tagadhatjuk azt a tényt, hogy kétségkívül megvolt az izraeliták között is a szellemi lét iránti fogékonyság, még ha ezt leginkább az őket körülvevő politeista vallású népek rovására írhatjuk is. Az utóbbi kemény ítélet teljesedik be többek között Saul király szerencsétlen sorsában is, aki nem tudta megállni, hogy ne szegje meg a régi parancsot, és álruhában felkereste az en-dori halottlátó asszonyt (1Sám 28,3-20). A kivételes jelenet alkalmával Saul úgy véli, hogy a halottlátó asszony az elhunyt Sámuel szellemét látja megjelenni, akit kétségbeesett kíváncsiságában megpróbált megidéztetni. A leírás szerzője nem dönti el, hogy valójában kit látott az asszony és kit hallott mellette Saul, s az első értelmezők, az egyházatyák szerint vagy az asszony csapta be a királyt, vagy démoni jelenés volt, amelyet Isten ilyen formában azért engedett meg, hogy így figyelmeztesse sorsára, amely rá vár, valamint arra, hogy többé halottidézést ne végezhessen.¹³

Giuseppe de Rosa olasz teológus szerint a spiritiszta szeánszokon tapasztalható jelenségek egy része trükk és szemfényvesztés. "Azt azonban mindenképp ki kell zárni – szögezi le a Szentírás tanítása és az egyház tapasztalatai nyomán –, hogy a megidézett »szellemek« az elhunytak szellemei lennének."

 Ami a spiritiszta gyakorlatot illeti, az egyház mindig tiltotta a katolikusoknak, hogy szeánszokon vegyenek részt, kivéve ha valaki tudományos célból jelenik meg, anélkül, hogy elfogadná a spiritiszta tant. A szeánszokon viszont tanulmányozhatja azokat a metapszichikai jelenségeket, amelyeket ott olykor észlelni lehet.

Ezek a mai tudatvilágunk számára megmagyarázhatatlan jelenségek azonban mégsem igazolják tudományosan a szellemek létezéséről szóló elméletet, amely szerint a szellemek volnának a jelenség okai. A parapszichológia tényleg kimutatja, hogy vannak bizonyos személyek, akik még alig ismert pszichikai képességekről tesznek tanúságot, de a természetes jelenségekről semmiképp sem vezethetünk le általános érvényű, kvázi-vallásos elméleteket a halottakkal való kapcsolatra vonatkozóan.¹⁴

Felhasznált források

Delhez, Charles, A spiritizmus. Budapest 1992.

De Rosa, Giuseppe, Vallások, szekták és a kereszténység. Budapest 1991.

Drury, Nevill, A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikona. Budapest 1994.

Eliade, Mircea, Misztikus születések. Budapest 1999.

Gál Péter, A New Age keresztény szemmel. Budapest 1997.

Von Glasenapp, Az öt világvallás

Hinnels, Hohn R., Perzsa mitológia. Budapest 1992.

Josuran, Rudi, A spiritizmus fertőjében. Budapest 1990.

Kákosy László, Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Budapest 1998.

Sellingmann, Kurt, Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Budapest 1997.

Jegyzetek

1 SELLINGMANN, 1997, 35.

2 KÁKOSY, 1998, 310-361.

3 HINNELS, 1992, 62-129.

4 VON GLASENAPP,

5 SELLINGMANN, 1997, 49-72.

6 ELIADE, 1999, 7-203.

7 GÁL 1997, 318.

8 DELHEZ 1992, 4-6.

9 DELHEZ 1992, 7.

10 JOSURAN 1990, 10 –12.

11 DE ROSA 1991, 222.

12 DELHEZ 1992, 7-8.

13 GÁL 1997, 320-325.

14 DELHEZ 1992, 8.

Glück Jenő

Irodalmi értékek nyomában

Nem vitás, hogy Nagyvárad a középkorban a kódexek valóságos tárháza volt, és az sem vonható kétségbe, hogy a hagyományt – magasabb szinten – korai nyomtatványok terén is tovább folytatta. A történelem viharai értékeit szétszórták, következésképp a kutató Európa-szerte mindmáig meglepetésekre számíthat. Így például Brnóban, Morvaország történelmi fővárosában, az egyetem könyvtárában az inkunábulumokat keresőknek külön felhívják a figyelmét Rogerius Carmen Miserabile című munkájának 1488-as kiadására. A tudós szerzetes – később Dalmáciában Spalato érseke – színes emlékiratában szemtanúként írta le a tatár dúlás 1241-1242-es magyarországi eseményeit. Évszázadok múltán Várad püspöke, Filipetz János (eredetileg Jan, 1476-1491) figyelt fel e jelentős műre. Az egykori konvertita huszita jó kapcsolatokkal rendelkezett Morvaországban, „őshazájában", és elérte, hogy 1488-ban a mű egy ősnyomtatvány lapjain maradjon meg az utókor számára.

Filipetz János egyébként művészi igényekről tett tanúságot, ennek egyik bizonyítéka az esztergomi prímási könyvtárban található pontifikálé (főpapi szertartáskönyv) pazar kiállítású kódexe. Különösen mély benyomást kelt a kódex aranyozott vörös bőrkötése. Értékét növeli, hogy az egyik lapon megörökítették egy korabeli paraszt alakját, és ez ma forrásértékű az egykorú népviseletet illetően.

A budapesti Egyetemi Könyvtárban található gyűjteményben őrzik az 1474-ben készült Gesta Romanorumot és Historia septem sapiensist, amelyek 108 lapon át fejtegetik a római történelmet és erkölcsi igazságokat. Szakértők szerint a váradi egyházmegye területéről származó másolók munkájáról van szó, akik korabeli gótikus írással dolgoztak, de csupán az iniciálék művészi megrajzolására futotta képességeikből.

Egy évvel később fejezte be Matthyas de Stara kódexét, amely 76 lapon tárja az olvasó elé Guido de Columna híres művét, a Historia Troianát. Később ugyancsak gótikus írással 79 lapon hozzácsatoltak két szöveget, amelyek közül az egyik Hunyadi János 1451-ben vívott csatáit örökítette meg.

Bibliofil beállítottságú volt Kálmáncsehi Domokos püspök is (1495-1501). Igényeinek magas fokát jellemzi, hogy nem elégedett meg a helyi tárgyi és személyi adottságokkal, hanem kivívta annak lehetőségét is, hogy Mátyás király műhelyében számára több mű készüljön. Ezek között első helyen áll rendkívül díszes misekönyve (1481). Sajnos ennek megtekintésére már nincs mód a bécsi Littenstein Könyvtárban, mivel a misekönyvet a második világháború után eladták az Egyesült Államokba a Pierepont-Morgan könyvtárnak. Bécsben az odavetődő érdeklődőnek a könyvtár bibliográfusai készséggel mutatják meg az Amerikába vándorolt műről készített színes fényképeket.

Párizsban, a Bibliotheque Nationale-ban látható viszont a püspök 1492-ben készült imakönyve. Első látásra szembeszökő, hogy a szövegírás több kéz munkája, díszítései pedig Mátyás király műhelyére vallanak. A mű a könyvtár új szerzeményei közé tartozik (1961), de sajnos nem sikerült közelebbi felvilágosítást kapni oda vezető útjáról.

Váradi Péternek, a későbbi kalocsai érseknek az értékes könyvtára sajnos Európa-szerte szóródott szét. Jelentős darabjai között említhetjük a Mózes életét, amelyet eredetileg Nazianzi Szent Gergely írt meg, majd görögből Trapesunti Gergely fordított latinra és látott el előszóval 1495-ben. A kézirat jelenleg a bolognai egyetemi könyvtár értékei között van.

A 16. században a kódexek – érthető módon – mindinkább háttérbe szorultak a könyvnyomtatás elterjedése következtében. Nem kevesen azonban ragaszkodtak a hagyományhoz. Ezek között találjuk Perényi Péter püspököt (1514-1526) is, aki igen szépen díszített misekönyvvel ajándékozta meg magát. A könyv ma a győri püspökség gyűjteményében látható.

A főpapok bővebb anyagi lehetőségeivel a kisebb javadalmasok nyilvánvalóan csak ritkán tudtak lépést tartani. Ezek között említhetjük meg Székely Miklós váradi kanonokot, aki 1500 körül került a káptalan tagjai közé. Nem sokkal később rendelte meg Brunó püspök kommentárjait, amelyeket Brunó Mózes és Izaiás könyveihez írt és amelyek – Székely Miklós számára – 189 fóliólapon nyertek formát. A pergamenre írt kódex a salzburgi egyetem könyvtárába került meghatározhatatlan időpontban.

Murányi Sándor

Bitay Árpád

Bitay Árpád nevét hallva nem sokan kapjék fel a fejüket. Legtöbben nem is tudják, hogy ki volt: neve idegenül hangzik a ma élők többségének számára. A történelem és az utókor gyakorta nagyon mostohán bánik a kortársak közül kiemelkedőkkel: az aratót kitünteti, míg a magvetőről elfeledkezik. Jól példázza ezt Kolumbusz esete: bár úgy tudjuk, ő lépett elsőként az európaiak közül Amerika földjére, a kontinens mégsem róla, hanem Amerigo Vespucciról kapta nevét.

Valahogyan így járhatott Bitay Árpád is, aki a román és a magyar irodalom, illetve történetírás egymáshoz való közeledésének első és eddigi legnagyobb előmozdítója. Nevét ma kevés helyen említik, jóllehet életpéldájával, tudományos munkájával igazi hídverő szerepét töltötte és tölti be az évszázadok óta egymás mellett élő két nép között.

Történelmi háttér-vázlat

A nagyvilág történetében az olyan kicsi területek, mint Erdély, a "szenvedő alany" szerepére vannak kárhoztatva; ennek ellenére a nagy változások szelei ezeket a kis térségeket sem kerülik el.

Az első világháború befejeződése után a számunkra fekete betűkkel írt trianoni békeszerződés jelentős határeltolódásokat eredményezett. Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát és ennek eredményeként Erdélyt Romániához csatolták. Az új helyzet nagy kihívást jelentett a Romániába került – és maradt – magyarság számára.

Az újonnan berendezkedő román hatalom elkezdte a magyar kisebbség ellen azt a hadjáratot, amelynek célja az új országrész területén maradt „idegen" népcsoport asszimilálása volt. Ennek érdekében az államhatalom minden lehetséges és lehetetlen eszközt bevetett: román anyanyelvű tanítókat és tanárokat, hivatalnokokat, köztisztségviselőket telepített az ún. „kultúrzónákba" (vagyis a magyarlakta területekre), a magyar anyanyelvű tanárok és értelmiségiek számára pedig kötelezővé tette a román nyelvű vizsgákat; ezen túlmenően a „származásvizsgálat" révén biztosította az anyanyelvét „elfeledő", magyarajkú „román" polgárok „visszatérését" a román nemzet kebelébe.

A Trianont követő új helyzetben a magára maradt magyarság kezdte megszervezni saját életét, és – mint az anyaországtól elszakadt nemzetrész – igyekezett alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, nem tévesztve szem elől a megmaradás parancsát. Ebben a feszültségekkel teli helyzetben tűnt fel egy ember, aki – félretéve a történelmi ellentéteket – tudományos munkával igyekezett a román és magyar értelmiséget (s ezáltal a két népet) közelebb hozni egymáshoz.

Bitay Árpád életútja

Bitay Árpád a Bitay család háromszéki (lemhényi) katolikus ágából származott. 1896. július 20-án született Budapesten, ahova szülei a nagy millenneumi kiállítás megtekintésére utaztak. Középiskolai tanulmányait az erdélyi Római Katolikus Státus főgimnáziumaiban végezte Kolozsváron, Brassóban és Gyulafehérváron. A VII. és VIII. osztályban a gyulafehérvári papnevelde „philosophus" növendéke volt. Teológiai tanulmányait azonban már nem kezdhette meg, mivel az érettségi vizsga letétele után katonai behívót kapott s a Brassóban állomásozó szegedi 46. gyalogezred önkéntese lett. Hadapród-őrmesteri ranggal került az I. világháború olasz színterére, harminc hónapot töltött Doberdóban, kétszer könnyebben megsebesült, a piavei ütközetben (1918) gázmérgezést kapott, közben hatszor kitüntetésben részesült: zászlós, majd tartalékos hadnagy lett.

Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, 1929-ig főtitkára az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Közéleti tevékenysége egyre inkább kezdett kibontakozni, amikor 1937. november 30-án, életének 42. évében agyvérzés következtében meghalt.

Bitay Árpád talentuma

„Engem a nyelvek, az irodalom és a történelem érdekelnek. És végeredményben mindannyiuk révén maga az élet s az ember." – Így vallott magáról halála előtt két nappal a gyulafehérvári Batthyaneumot látogató diákok előtt. Tudta: huszadik éve immár minden nap ajándék számára attól az élettől, amely az alig érett fiatalembert katonaruhába öltöztette és Doberdóra küldte. Doberdóban, a háborús pokolban a fegyvercsend alatt történelmi dolgozatot írt: Nagy Lajos király itáliai hadjáratairól értekezett. Ez volt első tudományos dolgozata. Egy pillanatra sem szűnt meg tanulni, és ebben a világháború ágyúdörgése sem akadályozta meg. Tisztiszolgái a fronton a nekik ajándékozott cigarettáért és italért valóságos mozgó könyvtárakat hordoztak állandóan utána, és élete végéig fájlalta, hogy a fedezékben készült fordításai (a szlovén irodalomból) és történelmi tanulmányai a Piave hullámai közé vesztek. Különleges élességű memóriája vezette el a nyelvek tanulásához is. Az összes idegen nyelvek közül a latint szerette a legjobban, s ez úgy behatolt szellemébe, hogy klasszikus tökéletességgel beszélte. Gimnazista kislányával latin nyelven levelezett, s élete utolsó óráiban is latin nyelven beszélt. Nem legenda, hogy egyforma könnyedséggel beszélte és olvasta az olasz, román, francia, spanyol, német, angol, szlovén, horvát, szerb, cseh, lengyel, bolgár, eszperantó, görög és újgörög nyelvet. Ha tovább élt volna – állítják életrajzírói –, egykor talán Mezzofanti hírnevét is megtépázta volna.

Munkájával két nép egymáshoz való közeledését szolgálta. Nicolae Iorga szabadegyetemén négy évig minden nyáron a magyar irodalmat ismertette – román nyelven a román értelmiségiekkel. Segíteni akart az akkori tudomány és oktatás hiányain, ezért írta meg Rövid román nyelvtanát, amely a román nyelv rendszerének első tudományos feldolgozása magyar nyelven, s ezért adta ki önálló könyvben A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintését (ez később románul is megjelent), amelyről Iorga azt írta, hogy a legjobb román irodalomtörténet, s a mű megjelenése után meleg barátságával tüntette ki Bitayt.

E két műve mellett rengeteg írása jelent meg különböző tudományos szaklapokban. Senkit sem illetett meg méltóbban a tudósi cím, mint őt – állítja róla életrajzírója.

Példája

Bitay életéről és munkásságáról olvasva az embert lenyűgözi hatalmas tudása, szorgalma és tehetsége. De azonnal feltevődik a kérdés: miben jelenthet példát számunkra a 21. század küszöbén?

Az utóbbi tíz év alatt több százezren vándoroltak ki külföldre közülünk, erdélyi magyarok közül. Az egyetemet frissen elvégzett fiatalok többségének egyetlen perspektívája napjainkban is: külföldre menni és ott keresni állást. A „vállalkozók" világát éljük, amikor a szellemi tőke nem sokat jelent, a pénz az elsődleges. A román–magyar jóviszony általában véve még mindig gyermekcipőben jár: a mi szemünkben ők az „elnyomók", az ő szemükben pedig mi vagyunk az a „fanatikus" kisebbség, amely azért hibás, mert követeli a jogait.

Ebben a rendkívül nehéz helyzetben ragyoghat előttünk Bitay Árpád példája, aki könyvvel a kezében ment az első világháborúba, a fronton is tanult, és visszatért gazdaságilag leromlott, háborútól megtépázott szülőföldjére, hogy tudását itt hasznosítsa. Szellemileg magasan felette állt a Trianon szülte konfliktusnak, látta mindkét nép értékeit, és az akkori nehéz helyzetben a tanulásban, a tudományos munkában kereste a megoldást.

Bitay Árpádot kisebbségi életünk „termelte ki" magából, s Isten példaként állította elénk, hogy az ő szellemében munkálkodjunk az itt lakó népek lelki összhangjának javára. Ez az a nagy tanulság, amelynek révén Bitay Árpádnak továbbra is élnie és hatnia kell közöttünk.

Felhasznált irodalom:

György Lajos, Dr. Bitay Árpád életrajzi adatai és tudományos munkássága. Kolozsvár 1938.

György Lajos, Dr. Bitay Árpád emlékezete, Kolozsvár 1938.

Kovács Ferenc, Bitay Árpád, Bukarest 1977.

Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár 1993.

Vincze Gábor: Illúziók és csalódások

Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből

E tanulmánykötettel részben a magyar történetírás adósságát törleszti a szerző. Ugyanis máig nem készült még el az 1920-as trianoni, majd az 1947-es párizsi békediktátumokkal kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság nyolcvan éves történetét bemutató monográfia. A szerző néhány „fehér foltot" igyekszik lefedni a kötetben közölt tanulmányokkal. Ha az olvasó a teljességre-találás vágyával venné a kezébe a kötetet, természetesen csalódna, hiszen alapkutatások sorát kell még elvégezni, hogy ezt a nyolcvan évnyi történelmet összefoglaló munka elkészülhessen. Amit e kötet nyújt, az tizenkét tanulmány, résztanulmány, illetve előtanulmány. Ezek révén néhány fontos esemény(sorozato)t mutat be Vincze Gábor az erdélyi magyarság 1944 ősze és 1989 vége közötti történelméből.

A kötet a téma iránt érdeklődő, „szélesebb réteget" jelentő olvasóközönség számára készült. Talán ezért sem használ a szerző könyvében jegyzetapparátust. Nehezebb olvasmányt jelentene a „száraz" szakszöveg. A kötet végén azonban megtaláljuk a felhasznált források jegyzékét. Ezek részben levéltári források (egy részüket most közlik először), kéziratos irodalom, publikált források, illetve tanulmányok. Fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy a felhasznált források elsősorban magyarországiak. Vincze Gábor e forrásanyag mellett a kolozsvári Egyetemi Könyvtárból a korabeli sajtó anyagával és az események tanúival készített interjúk révén igyekszik több nézőpontból is vizsgálni az eseményeket. Mindez azonban még mindig nem adhatja meg a kellő információs bázist ahhoz, hogy teljes mértékben rekonstruálhassa az eseményeket. Bár az olvasó valóban sok új ismerettel gyarapodhat a kötet tanulmányozása révén, a szerző maga is tudatában van annak, hogy a tanulmányok egy része csak „előmunkálat". Ezt fontos újra kiemelni, hiszen a kötet értékét nem azon kell lemérnünk, hogy még mi hiányzik belőle, hanem azon, hogy a kutatómunka folyamata során a szerző mennyi eddig „feltérképezetlen" területre kalauzol el, hol nyit réseket az ismeretlenségen.

Vincze Gábor a nyolcvanas évektől foglalkozik a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság történetével. A kilencvenes évektől a magyarországi levéltárak a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé váltak, s nagyjából ekkortól mertek szabadabban megnyilatkozni a még élő erdélyi tanúk. Vincze az első tanulmányt 1993-94-ben írta. Tevékenysége úttörő, hiszen a Magyar Népi Szövetség és az oktatásügy kérdését leszámítva a témával addig nem igazán foglalkoztak behatóbban.

A kötet hét nagyobb témakörbe csoportosítva hozza a tizenkét tanulmányt. Az első témakör a határkérdéssel és a kisebbségi kérdéssel foglalkozik. Itt olvashatunk az 1945-46-ban született tervekről és javaslatokról az „erdélyi kérdés" megoldásával kapcsolatban. A határtervezetek és nemzetiségi jogok problematikájával részletesen foglalkozó tanulmány gazdag képet ad a korabeli eseményekről. E témakörhöz tartozik az „Illúziók kora" című tanulmány is, amelyben a szerző a már bemutatott tervezetek, ígéretek, remények után a román közigazgatás visszatérte, a csendőrök és voluntárok (önkéntesek) „bosszuló hadjáratának" eseményeit vizsgálja. E tanulmány címe lehetne a „Csalódások kora" is, hisz az illúzió és a csalódás egyértelműen összefonódott a kisebbségbe került erdélyi magyarság életében. A második témakörből megtudhatjuk, hogyan „lett" az erdélyi magyarság nemzeti kisebbségből magyar nemzetiségű román lakosság. A szerző a kuszának látszó politikai háttérben élesen látva teremt rendet, vázolva, elemezve e nem elhanyagolható fogalmi különbséghez vezető lépések legfontosabbjait.

A harmadik témakör három tanulmányt foglal magába. Mindhárom a román kézbe került magyar vagyon sorsát követi nyomon. Ez a magyar vagyon a CASBI (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár) irányítása alá jutott. 1945. február 10-én a 91. számú törvény hozta létre e hírhedt intézményt, amely tevékenységében az 1944. szeptember 12-i román-szovjet fegyverszüneti egyezmény alapján hadviselő félnek – tehát ellenségnek – tekintette a magyarokat. Ez durva és szándékos félreértés volt, hiszen a CASBI-dekrétum megjelenésekor Magyarország már nem volt hadviselő fél (január 20-án aláírták ugyanis a magyar-szovjet fegyverszüneti egyezményt is). A rosszhiszemű, önkényes félreértelmezés ettől teljesen függetlenül magával hozta a magyar vagyonnak a román igazgatás alá való átcsúsztatását. Jogos volt-e? Nem, ám a szerző épp arra törekszik a tanulmánykötetben, hogy kimutassa azokat a látszólag jogos intézkedéseket, amelyek az erdélyi magyarság kisebbségi történetét, sorsát olyannyira meghatározták. E témakörben a másik két tanulmány a magyar szövetkezetek kérdését, illetőleg a földreform alakulástörténetét mutatja be (ez utóbbiról kiderül, miért is volt egyértelműen nacionalista indítékú magyarellenes tett). A szövetkezetek önállóságuk megvédéséért küzdöttek ugyan, de a hátrányos intézkedések gyakorlatilag kivédhetetlenek voltak. Ezeket az intézkedéseket csak megpróbálták korrigálni, de az eredmény elmaradt.

A negyedik témakör az oktatásügy már eddig is meglehetősen tanulmányozott kérdéskörét veszi vizsgálat alá. Két tanulmány révén kaphat az olvasó világosabb képet a kisebbségi magyarság e szintén hátrányosan alakult életvonatkozásának kulisszatitkairól. Először az oktatásügy helyzetét követhetjük nyomon 1944 és 1989 közt, majd a kolozsvári magyar egyetem történetéből olvashatunk a „gyászos" határozatokról. Nem sebnyalogatás, nem „lamentálás" ez a fejezet sem. „Szikár" adatokat, tényeket sorakoztat fel a szerző az igazságról, a történtekről. (Ezért is) gondolatébresztő…

Az ötödik témakör az erdélyi magyarság szószólóinak politikai szereplésével ismerteti meg az olvasót. A magyar kommunisták 1945 őszén létrehozták a Magyar Népi Szövetséget. Ennek válságáról, illetve következményeiről sokmindent megtudhatunk e tanulmányból.

A hatodik témakör látszólag kissé kilóg a kötet szerkezet-egészéből. De csak látszólag. Itt ugyanis a szerző a moldvai csángók történetéhez kínál még fel nem használt források alapján lényeges adalékokat. Ez ugyan már nem Erdély, de magyar kisebbség. 1945 után a moldvai csángók körében is jelentős a kivándorlási láz. A magyar nyelvű oktatás kudarca e vidéken sajnos egyértelmű volt – és ma sincs másként.

Az utolsó, a hetedik témakör a magyar egyházak helyzetét, illetve az 1944-1948 közötti évek magyar sajtókérdését vizsgálja. Vincze a magyar egyházak sorsát a „népi demokrácia" éveiben mutatja be. Az események alakulását 1955-ig, Márton Áron szabadlábra helyezéséig vizsgálja. De nemcsak a katolikus egyház történetéről olvashatunk e fejezetben, hanem általában a magyar történelmi egyházak sorsáról 1945 után. A szerző e rövidebb időszak bemutatása során érezhetően nélkülöz bizonyos alapvető forrásokat. De még ha rövid fejezetét tárgyalja is az erdélyi egyházak történetének, az áttekintés sikeresen foglalja össze a lényeges eseményeket. Tudományos igényű elemzést ad, átfogót, de nem teljeset. A kérdés részletes feldolgozása e témakör esetében továbbra is várat magára.

1944 ősze a nagy internálásokat hozta magával. Több száz dél-erdélyi magyar katolikus, református, unitárius, evangélikus papot, hitoktatót, kántort és más civil alkalmazottat internáltak a különböző táborokba. Észak-Erdélyben a Maniu-gárdák és a román csendőrség terrorizálta a magyar lakosságot, s több lelkészt is megöltek (erről részletesebb információkat az Illúziók kora című tanulmányban olvashatunk). A Groza-kormány kinevezése se hozta magával a megpróbáltatások végét. Ekkor a „fasisztabarátság" vádjával több egyházi alkalmazottat bocsátottak el szolgálatukból. 1945-46-ban az alsó papság helyzete részben rendeződött. Az MNSZ közbenjárására az internálótáborokból sok lelkész hazatérhetett. Viszont az egyházvezetés terén több nehézség is felmerült. Ezek egy része a határrendezéssel volt összefüggésben. A királyhágómelléki református egyházkerület a bécsi döntés után visszakerült a tiszántúli egyházkerülethez, majd a trianoni határ visszaállásáig az egyházkerület léte is kérdésessé vált. A határrendezés után az egyházkerület presbitériuma püspökséggé lett, de csak 1948. május 23-án sikerült a Bukarest által is elismert Arday Aladárt tisztségébe beiktatni. Bonyolult volt a váradi római katolikus egyházmegye helyzete is. Az 1929-es konkordátum összevonta a váradit a szatmári egyházmegyével. Ezeket 1941-ben a Szentszék különválasztotta, de 1948. április 9-én újra összevonta. Hasonlóan kormányzati nehézségek adódtak az unitáriusok és a magyar evangélikusok esetében is.

Az 1947-ben kezdődött „antiklerikális kampányból" az MNSZ is kivette a részét. A magyar kisebbség érdekképviseleti szervének induló MNSZ-től az egyházak eleinte együttműködést reméltek. Ezért 1945 után a magyar egyházi vezetők támogatták is a szervezetet. Sőt politikai szerepet is vállaltak egyházi személyek, akik az MNSZ jelöltjeiként a parlamentbe is bekerültek. A „jóviszony" azonban hamarosan megromlott. Az 1945. november 15-18. között kiadott kiáltvány után Márton Áron római katolikus és Vásárhelyi János református püspökök 1946 elején összeállítottak egy memorandumot, amelyben kifejtették, hogy az MNSZ nem képviseli a kisebbség érdekeit, s kérték a „békecsináló hatalmakat", hogy a határmeghúzásnál az erdélyi magyarság véleményét is vegyék figyelembe (1952-ben Márton Áron perében ez terítékre is került mint hazaárulás).

Az 1946 novemberi választások után az egyeduralomra törő kommunista pártban tudatosult, hogy egyetlen komoly ellenfele van: a római katolikus egyház. A katolikus egyház ellen kezdődő offenzíva első jele Márton Áron bizalmasának, Venczel Józsefnek 1947 márciusi letartóztatása s ítélet nélküli fogvatartása volt. A következő áldozat a Státus világi elnöke, György Lajos volt, ellene heves sajtótámadást indítottak. Márton Áron felismerte, hogy az ügy mögött az MNSZ áll, ezért híveit felszólította, hogy minden kapcsolatot szakítsanak meg vele.

1948-ban az oktatási reform csak az állami oktatás rendszerét engedélyezte. Márton Áron azonnal elkezdte a küzdelmet minden fórumon az államosítások ellen. A görög katolikus püspökkel együtt tiltakozó memorandumot küldött a kultuszminiszternek, kérve a felekezeti oktatás további fenntartását. A nemzetiségügyi alminiszter szerint ekkor „Márton Áron úgyszólván kivonta a véres kardot és minden rendelkezésére álló eszközzel támadásba ment át". Ezzel szemben a protestáns egyházak vezetői elismerték az állam teljes jogát ahhoz, hogy az oktatásügyet kézbe vegye. „Lojalitásukért" cserébe remélték pozícióik megtartását az iskolákban. De rossz helyzetfelismerésük miatt ez is illúzió maradt. Amit kaptak, az csak az az engedmény volt, hogy püspökséget alkothattak 750 ezer hívő nélkül is, amely megszorítást egyébként a kultusztörvény augusztus 4-én előírt. Ezt megelőzően Bukarest már felmondta a Rómával kötött konkordátumot, ami még világosabban jelezte, hogy fő ellenségnek a nyugati kapcsolatokkal rendelkező római, illetve görög katolikus egyházat tekinti. Az egyházak feletti állami ellenőrzés kiteljesedésével szemben szintén a gyulafehérvári római katolikus püspökség vette fel a harcot. A reformátusok és unitáriusok hajlandók voltak új szervezeti szabályukat elkészíteni, amelyben a felügyeleti jogot rábízták a román államra. Ezzel szemben Márton Áron statútum-javaslata az egyházi kánonjogon alapult.

Az ötvenes évek első felében dúló sztálinista terror a protestáns lelkészeket lojalitásuk miatt még megkímélte; kivételt csak 1952 jelentett, amikor protestánsokat is munkatelepekre deportáltak. Ezeket a személyeket azok közül válogatták ki, akik 1941-1944 közt politikai szerepet vállaltak, vagy pedig a kommunista szellemben hozott intézkedések ellen agitáltak. Jól érzékeli a szerző, hogy a református egyház azért lehetett ennyire lojális, mert demokratikus felépítése megkönnyítette a kommunista párt befolyásának növelését az egyház tevékenységében.

A görög katolikusoknak az ortodoxiába való drasztikus beolvasztása gyakorlatilag minden „ellenfelet" kiküszöbölt – a római katolikus egyház kivételével. 1949 után mindinkább erősödött a katolikus egyházat és Márton Áront érő sajtótámadás. Ezt követték a letartóztatások. A püspök bebörtönzését követte a titkos ordináriusok imobilizálása, majd a papságot is utolérte a kommunista támadás. Vincze Gábor ezeknek az eseményeknek a bemutatása után röviden utal még a békepapi mozgalomra is; az egyháznak – mint az államtól független intézménynek – a megsemmisítésére irányuló próbálkozásokra. Az államhatalom másik nagy „akciója" a Státus szekularizálása, irányításának államhű kezekbe való átjátszása volt. Márton Áron ennek a veszélyét idejében felismerte ugyan, s még letartóztatása előtt felfüggesztette a Státus működését, de 1950 közepén a „kollaboráns" papság megalakította a Katolikus Státus Időközi Bizottságát, s állást foglalt a Román Népköztársaság támogatása mellett. Az állam ezzel azt akarta elérni, hogy Márton Áronnal szemben új egyházkormányzati intézményt és szervezetet hozzon létre. Tervük azonban meghiúsult. A papság túlnyomó többsége kitartott Márton Áron mellett. Annak ellenére, hogy az államhatalom megpróbálta a római katolikus egyházat ellehetetleníteni, erejét nem sikerült megtörni. Sztálin halála után, 1955. február 2-án Márton Áront szabadlábra helyezték.

Az egyházakról szóló fejezetben jól nyomon követhető Vincze Gábor világos gondolatmenete – ami egyébként az egész tanulmánykötetre jellemző. Ugyanakkor e tanulmány révén érthető az is, miért tekinti a szerző egyes tanulmányait előtanulmánynak. Rengeteg forrás vár még feltárásra, amelyek ismerete után még több eddig sötétben maradt területre vethető fény az erdélyi magyar kisebbség történelméből. Akit az aktív kutatás különösebben nem lelkesít, az a kötet révén „kész" és pontos információkat kaphat. Aki viszont szeretne a témával komolyan foglalkozni, annak nagyszerű útikalauz lehet az Illúziók és csalódások.

(Státus Kiadó, Csíkszereda 1999)

Tamási Zsolt

Kamarás István: Ipiapi atya kalandjai

Jorge atya: „A nevetés a testet össze-vissza rázza, az arcvonásokat eltorzítja, az embert majomhoz teszi hasonlatossá."

(Umberto Eco: A rózsa neve)

Ha Jorge atya lett volna a pápa tanácsosa, amikor Szent Ferenc atyánk testvéreinek unokatestvérei rendük, az Ordo Joculator Dei (röviden OJD, magyarul egész egyszerűen Istenbohóca rend) alapításának jóváhagyásáért folyamodtak, aligha olvashatnánk Ipiapi (Cosinus-Tupuapati OJD) atyának a huszadik század végén kelt leveleit. Hogy Istennek mégis kedves gyermekei a bohócok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a jóváhagyást megkapták, annak ellenére, hogy a hivatalos egyházi állásfoglalás az egyházatyák jól megalapozott véleményéből kiindulva az volt, hogy a nevetés, tréfálkozás, Uram ments’, bohóckodás az ördög lépes mézzel körbevont pajzán csalétke mindazok számára, akik soha nem fontolták meg, hogy Mózes komoly ember volt, a kivonulás fáradalmai között nemhogy ideje, de oka sem volt a nevetgélésre. Hogy a nevetés az embert kivetkőzteti emberségéből, amelyhez itt, a siralom völgyében a sírás illik – és ehhez maga Jézus mutatott példát, akit sírni többször is láttak, kacagni viszont egyszer sem, vagy legalábbis ez utóbbit nem jegyezték fel életrajzírói. Így aztán egyszer s mindenkorra komoly fiatalemberként képzeljük el Jézust, aki szomorúan és elgondolkozva tekint ránk, miközben hordozza és hirdeti az örömhírt.

Így hát aztán nem kell csodálkozni azon, hogy amikor Ipiapi (Cosinus-Tupuapati OJD) atya a rendszerváltás után a mikronéziai Nauru szigetéről a Szent Szellem fuvallatára a „már nem" és a „még nem" állapotában tűnődő Magyarországra érkezik misszionálni, a vidéki esperesektől elkezdve Bodola mamin és Zákány úr volt egyházügyisen keresztül számtalan Bizottságig mindenki „az evangélium, ha nem tudná, egy nagyon komoly szent könyv, nem pedig holmi örvendezés" szigorú tekintettel pásztázott kijelentésével fogadják a Nagy Humorú Gondviselő örvendező szolgáját.

Ipiapi (Cosinus-Tupuapati OJD) atya azonban a tiszta szívűek örömével és egyszerűségével járja az országot Legalsószentbenedektől Betonbarcikáig, javítóintézeten át a Nagyvárad téri aluljáróig, mindvégig bekötött szemmel táncolva a szenttéavatás és kiközösítés közt. És bárkivel találkozik, az előbb vagy utóbb valami egyszerű csoda folytán kiesik a racionalitás szorításából, Isten bohóca angyali könnyedséggel átemeli egy ismeretlen, de szabad világba.

Nemcsak Legalsószentbenedek többségben élő katolikusai (221 a 200 reformátussal szemben) tekintenek kezdetben kissé furcsán a szentmisére kanalasgémek kíséretében bevonuló és liturgikus cirkuszt szervező Ipiapi (Cosinus-Tupuapati OJD) atyára, hanem az atyának is van min csodálkoznia. Az embereken, akik „úgy ízlelgetik a szabadságot, mint a nauru gyerek a tavaszi barna uzsonnapókot", a liturgián, ahol az énekelő nénik egymással versengenek, hogy ki éri utol a másikat és ahol a hívek mise után hazamennek, a plébánost pedig hiába várja egy fél órán át az ember a templomajtóban.

És miközben körbecsodálkozza a magyar valóságot, fölépít egy másikat. Egy olyat, amelyben a jó plébános nem olyan mint a pók, nem ül a háló közepén, hogy csak akkor „csapjon le" a híveire, ha bekopognak hozzá, hanem olyan, „mint a milingimbi, ami magyarul piaci légy". Ahol a mise végén hiába mondja a híveknek, hogy menjenek békével, sehogy sem akarnak tágítani. Ahol az óvodások miséjén a szülők odasúgják a gyermekeknek, hogy mit kérdezzenek a pap bácsitól, és ahol a Szentlélek által megtréfált Bolond Pista megkérdezheti, hogy „csak úrfelmutatás van, hölgyfelmutatás nincs?", és aki a karácsony esti szentmisén nyugodtan énekelheti, hogy „Egyszemű pásztor, jöjj közelebb". Ahol az ördög helyett inkább a bánatot űzik ki a szenvedőkből, ahol a javítóintézetben az örömhír hirdetése nem a hit- és erkölcstan tanítását jelenti, hanem annak megmutatását és megértetését – akár néhány bukfenc kíséretében –, hogy ők is értékes emberek, ahol a prédikáció soha nem tart többet tíz percnél és ahol a lelkigyakorlatokon nem okoskodnak, hanem a szívbe csalogatják a Szent Szellemet.

És mindezt úgy építi, hogy közben nem rombol. Talán azért sikerül ez neki, mert soha nem bírál, csak csodálkozik, a maga bohóc egyszerűségében és vidám alázatosságával soha nem akarja másokra erőltetni akaratát, csupán a mosolygó Jézus tekintete adta botocskával csetlik-botlik álom és realitás, élő hit és megmerevedett hitrendszer, valóság és valóság közt.

Kamarás István religiográfus (hogy ez milyen mesterség, azt még Erdő Péter jeles egyházjogász és püspök sem tudja) fáradtságot és veszélyeket nem ismerve eredt Ipiapi (Cosinus-Tupuapati OJD) atya nyomába. És néhány bordatörés árán megajándékozott bennünket. Nemcsak egy szórakoztató útleírással a magyar egyház nyilvános helyeiről és rejtett zugairól, hanem bennünk élő, de oly ritkán megmutatni mert vágyaink, reményeink kimondásával önmagunkról, egyházunkról.

Aki vállalja a barangolás kockázatát (az útleírás meglehetősen pontos és részletes), ne vigyen magával mást, csak egy epeletupulut (pánsípszerű, Istent dicsérő alkalmatosság) és egy lepkefogót. Ez utóbbiról a könyv végén kiderül, hogy igencsak sok ajándékot lehet véle összegyűjteni Legalsószentbenedek istenbohócai számára. A barangolás kockázata pedig az, hogy az utazó örökre és visszavonhatatlanul magára vonja Jorge atya haragját, hisz ezen az utazáson nevetés és öröm terem minden oldalon. A végén pedig újra elindulnánk, ez alkalommal azonban útleírás nélkül, építeni, alakítani, életet és örömet vinni napjaink rutinjába, megmerevedett szokásaiba és hiedelmeibe. Legszívesebben magunk mellé imádkoznánk a Szent Szellemet és társául szegődnénk, hogy miközben ott fúj, ahol akar, lebbentsen meg mindent Gödemesterházától Csíkvacsárcsin keresztül Kapnikbányáig. És ha a barangolás közben valaki találkozik Zákány úrral (volt elvtárssal), kérem, mondja meg neki, hogy a Legalsószentbenedeki Világtalálkozó alkalmából összegyűlt jeles vendégek (többek közt Göncz Árpád köztársasági elnök, Jelenits István piarista atya, Blanckenstein Miklós atya, Varga Péter, Jan Garbarek jazz-zenész stb. stb.) között valóban jelen volt a kolozsvári Keresztény Szó főszerkesztője is, de nem Jakab Györgynek, hanem Jakab Gábornak hívják.

Fejes Ildikó

Sas Péter

A katolicizmus jelentősége Kolozsvár építészetében

Történeti, régészeti és művészettörténeti kutatások, feltárások támasztják alá, hogy a 11. század 60-as éveiben az egykori Monostoron alapított bencés apátság kolostora és temploma a Szent István (1000-1038) által kiépített királyi megyerendszer egyik központjában helyezkedett el. A 9. század végén, illetve a 10. század elején emelt föld- és favárat a 10-11. század időszakában újra megújították, így földtöltésének magassága az 5,60 méteres magasságot is elérte. Az erődítmény legkorábbról ismert okleveles említése „castrum Clus" formájában hagyományozódott ránk. Az elnevezés, amelyből a későbbi Kolozsvár városnév is származik, az itt először várat építtetett első várispán nevét őrzi. A Clus név a Miklus személynév utolsó szótagja lehet. Ebből a szótagvégi Klusból vált a hangfejlődés folytán Miklusvárból Miklósvár, Klosvár, majd Kolozsvár.

Ezt az első kolozsvári erősséget 1241-ben elpusztították a tatárok. A lezajlott pusztítást, mészárlást lapidáris tömörséggel adja vissza az epternachi kódex feljegyzése: „Item in quodam castro, quod dicitur Clusa, cecidit infinita multitudo Ungarorum." (Ugyanúgy abban a várban, amelyet Clusnak neveznek, a magyaroknak szerfelett nagy sokasága halt meg.) A megújított vár kőfalai közé visszatértek Szent Benedek rendjének szerzetesei, ismét működtetve az ettől az időszaktól kolozsmonostori apátságnak nevezett erdélyi központjukat.

A biztonságot jelentő és a környék központjává váló új várat V. István ifjabb király és erdélyi herceg alapította Monostortól két kilométernyire, keleti irányban. Az új erősség – Kulusvar – a mai Óvár (vetus castrum) területén emelkedett. Az új vár kőfalai a Malom utca, illetve Malomárok, (ma George Baritiu), a Wesselényi Miklós (Regele Ferdinand), a Főtér (Piata Unirii) és a Sétatér utca (Emil Isac) vonalában emelkedtek. A falain belül és kívül települt falu (villa) lakosságának lelki gondozására kőtemplomot építettek. Feltételezések szerint egy római szentély vagy fogadalmi oltár helyén épült fel a város első keresztény temploma. Későbbi források egybehangzóan állították, hogy világi papok (petrinus atyák) építtették és gondozták az óvári istenházát. Hihetőleg a 13. században épített templom szentélyének a maradványait találták meg a mai ferences templom kriptájában. Ebből a templomból kerülhetett ki az a faloszlop-lábazat és fejezete, amely a Szent Mihály templom restaurálásakor került elő. Ugyancsak onnan származhat az a tokból kinövő, hullámvonalas elrendezésű leveleket ábrázoló, félköríves ablak- vagy ajtókeret-töredék, amelyet a Főtéren találtak. Mindkét késő románkori, 13. századbeli kőfaragvány a korabeli belváros katolikus egyházművészeti emléke.

Az oltárokba foglalt ereklyék felett óvón magasodtak az óvári erősség falai. Az időközben megnövekedett népesség – iparosok, kereskedők, vásárosok – vallási igényének kielégítése miatt építették a formálódó új város piacára a Szent Jakab kápolnát. Az óvári templom hatáskörében működött, mai kifejezéssel élve, a fíliája lehetett.

A Károly Róbert királytól (1308-1342) kapott városi kiváltságokat a kor szokásának megfelelően valamilyen nagyobb hála-alkotással kellett illően megköszönni és a város polgársága számára emlékezetessé tenni. Ennek máig látható emléke a főtéri Szent Mihály arkangyalnak szentelt templom. Az egykori piactéren emelt új templom vette át az óvári istenháza parochiális jellegét és lett Kolozsvár plébániatemploma. Utólagos források egyöntetűen leírták, hogy a Szent Jakab kápolna mellett felépült Szent Mihály lett a plébániatemplom. Az óvári templom pedig, amelyet addig a megyéspapok birtokoltak, szerzetesek templomává vált. A 15. században, a művészettörténet „időszámítása" szerint a késő gótika első (1430-1470 körül) és második (1470 körül-1541) szakasza alatt megtörtént a korábbi épület részleges beépítésével az új templom formájának kialakítása. Stílusjegyei hasonlóságot mutatnak az obszerváns ferencesek korabeli Farkas utcai templomáéval: a jellegzetes koldulórendi gyakorlatot tükrözik. Az egyidőben kelt építészeti megoldások formai és szerkezeti megfelelései – így a beugró hajópillérek – nem tulajdoníthatók a véletlennek. Mindezek olyan közös sajátosságként foghatók fel, amelyek egy tervezőre, egy műhelyre vallanak. A korabeli oklevél egyértelműen tanúsítja, hogy János testvér (Frater Joannes) és műhelye a nyírbátori Báthory-templom, a vajdahunyadi vár, a visegrádi palota után a két legnagyobb koldulórend, a ferencesek és a dominikánusok kolozsvári templomán is dolgozott.

A domonkosok építtette kolostor és templom csak a katolikus restauráció után kerülhetett ismét koldulórend kezére: ferencesek vették gondjaikba. Napjainkban is őrzik a protestáns világból fennmaradt 17. századi kazettás famennyezet néhány négyzetméteres darabját. Ez az egyetlen ilyen jellegű ismert emlék Kolozsváron. A négyzetes kazettás reneszánsz mennyezet-díszítése a megszokott módon centrális elrendezésű; középen négy, szívidomú szirmú, stilizált rózsavirágos rozettával. A zöld akantuszleveles szárak a felső és az alsó szirmokból indulnak, minden sziromból kettő-kettő. A két-két szár kiindulása és végződése között stilizált tulipán piroslik.

A századnyi idő alatt felépített, berendezett, tökéletesített és befejezett „gótikus csoda", a Szent Mihály plébániatemplom, Kolozsvár szimbólumává vált, „történelmi és művészettörténeti jelentőségre" nézve övé az elsőség. Méreteiben is monumentális alkotás, a brassói Fekete-templom után Erdély második legnagyobb gótikus temploma. A 19. században kiépített neogótikus tornya is a legek között szerepel, a maga 76 méterével (a kereszttel együtt 80 m) a legnagyobb erdélyi torony.

Az egykori Szent Jakab-kápolna volt az oka, hogy a nagytemplom nem a főtér közepén helyezkedik el. A templom központi elrendezését a tér 14. századi helyzete sem tette lehetővé, mert akkor a tér még az Óvár faláig terjedt, tehát kb. 60 méterrel szélesebb volt, mint ma. A másik érdekessége a templom elhelyezésének, hogy kelet-nyugati tengelye, vagyis északi és déli fala nem párhuzamos a szabályos tér északi és déli házsoraival. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy a középkori keresztény templomépítészetben a liturgiai előírások szerint a templom szentélye (apszisa) keletelő tengelyvonalát a védőszent neve napján, a napfölkelte irányában és vonalában jelölték ki. Ez azt jelentette, hogy a templom apszisa arra a pontra kellett nézzen, ahol a nap a templom védőszentjének nevenapján felkel. Ez esetben ennek Mihály főangyal névnapjához (szeptember 29.) kellett igazodnia, a hajó tengelye így hát természetszerűleg nem párhuzamos a tér északi és déli házsorainak vonalával.

A Szent Mihály számtalan építészeti érdekességet és ritkaságot őriz. Különlegessége a csigalépcsős feljáró (úgynevezett királylépcső), ahol úgy lehet egy időben le és fel járni, hogy közben a közlekedők nem találkoznak egymással. A főbejárattól északra, tehát balra eső sarokrész díszei megviseltségükben is az épület olyan ékességei, amelyek az erdélyi gótika megkapóan tetszetős, ha nem a legkifinomultabb emlékei közé tartoznak. Mindenesetre Észak-Erdélyben párját ritkítóan egyedülállóak. A homlokzatrész már-már kőékszer benyomását kelti az ékítmények két felső sora finom oszlopocskáinak ritmikus ismétlődésével. A templom sekrestyéjének ajtókerete (1528) az erdélyi reneszánsz egyik legértékesebb és legjelentősebb alkotása. Ismeretlen alkotóját szakmai tudása a kiváló osztrák építész és szobrász, Anton Pilgram mellé helyezi. A timpanon körszeletébe szorítva barett-sapkát viselő férfi mellképe látszik. A férfi ábrázolásában valószínűleg a donátort — Johannes Clyn lelkipásztort — tisztelhetjük, aki a nevét megörökítő mondatszalagot tartja a kezében.

A Kelemen Didák tartományfőnöksége alatt visszatelepedni kívánó minoriták nem kaphatták vissza egykori Farkas utcai gótikus templomukat, be kellett érniük a hóstáti – akkori nevén Szent Péter és Szent Pál apostolok tiszteletére épített – templommal. 1724-ben Demeter Márton káptalani helynöktől, majd 1725. április 18-án báró csíkszentmártoni Antalffi János püspöktől okmányokkal megerősítve kapták meg az akkor igénytelen külsejű, zsindelyfedelű, deszkaboltozatú építményt. A városi tanács engedélyével 1766 tavaszán költözhettek be a belvárosba, a Belső Közép (Deák Ferenc, ma Bl. Eroilor) utcába, megvásárolván az ódon hangulatot árasztó Henter-házat. A kezdetleges imaház helyén hosszas bonyodalmak után, 1782-re készült el a ma is látható, finom vonalvezetésű barokk templom. Szépségében a Bánffy-palota tervezőjének, Johann Eberhard Blaumannak a hozzáértését dicsérhetjük. Kriptája egykor a vagyonos örmény családok temetkezőhelyéül is szolgált. Az istenháza hosszas várakozás után ismét a görög katolikus egyház használatában van (a Románia és a Szentszék között létrejött 1929-es konkordátumot követően a latin szertartású egyházmegye bérbe adta a templomot a görög rítusú katolikus egyháznak. 1948-ban – a görög katolikus egyház önkényes államhatalmi betiltásakor – a templomot a görög keletiek „vették át" és használták a kilencvenes évek közepéig).

A főtéri templom tornyának utánérzésével magasodik – illetve a nyolcvanas években épült sorozat-panelházak között szerénykedik – a neogótikus köntösű Szentpéteri templom az egykori Szentpéter falu tatárok által elpusztított középkori plébániatemplomának helyén. A Kagerbauer Antal építész tervezte templom megőrizte a 12-13. századi maradványokat és altemplomként hasznosította. Ma is megejtő látványt nyújt díszkapuja, amely a Szent Mihály templom egykori cinterem-kapujaként funkcionált. Johannes König bajor szobrász alkotását az elhúzódó pestisjárvány után állíttatta a főtéri templom elé Bíró József plébános. Mai helyére a főtér rendezése során, 1899-ben került.

A templom nemcsak Isten és az ember találkozási lehetőségének megszentelt helye, hanem várostörténeti jelentőségű építészeti emlék is. Talán az sem lehet véletlen, hogy a „szamosparti Athén" legnagyobb katolikus templomai – a Kálvária, a ferences, a piarista és a Szentpéteri – elhelyezkedésükben pontosan keresztet formálnak, amely szárainak metszéspontjában a Szent Mihály magasodik. A felvillantott város-részletek, templomok messzire magasodó szimbólumai a katolicizmus életerejének és a kolozsvári polgársággal együtt járó elhivatottságnak.

Bács Béla János

A székelyföldi vallásfelekezetek szerepe a társadalmi béke konszolidálásában

Az alábbi gondolatmenet kezdetén kísérletet teszek arra, hogy meghatározzam és körülírjam a címben szereplő fogalmakat. Továbbá alpontonként kitérek néhány olyan összefüggésre, amelyekben nézetem szerint az egyházaknak, vallási felekezeteknek jelentős szerep jut, vagy amelyekben szerepet vállalhatnak, olyan összefüggésekre, amelyek befolyásolják a társadalmi béke konszolidálását. Záróakkordként pedig néhány mondatban összefoglalom a témával kapcsolatos álláspontomat. Néhány cselekvési opciót is megkísérlek fölvázolni, és hangsúlyt szeretnék fektetni arra, hogy gondolatindító kérdéseket fogalmazzak meg a témával kapcsolatban.

Úgy tűnik, a legkevesebb hozzáfűznivaló a Székelyföld címszóhoz kívánkozik. Egy régióról van szó, amely a történelem folyamán olyan jogrendszer talaján fejlődött jól körülhatárolható egységgé, amely csakis erre a régióra és társadalmára volt jellemző, és amelyen belül specifikus társadalmi viszonyok és kulturális hagyományok alakultak ki. Mindezek a tényezők sokat veszítettek fontosságukból, összetartó erejükből a kívülről ráerőltetett változások által, és amiatt is, mert nem sikerült még eléggé az alapoktól táplálkozó megújulást szorgalmazni és biztosítani számára a fejlődés útját. Így egyes vidékeken – amelyek a történelmi Székelyföldhöz tartoznak – gyengült vagy majdnem teljesen kihalt a regionális identitástudat. A jellemző viszont még mindig az, hogy székelynek érzi magát a legtöbb székelyföldi, magyar kultúrán felnőtt személy, és székelynek nevezik a vidék emberét a kolozsvári vagy bukaresti magyarok, az ország más nemzetiségeihez tartozó személyek és a magyarországiak is. Összességében tekintve tehát még mindig van annyira erős az együvé tartozás érzése, hogy egy jól kidolgozott fejlesztési stratégia alapján megalapozott reménnyel tevékenykedhetünk egy dinamikusan fejlődő régió megvalósításáért.

A következő másik „címszó" a vallásfelekezetek (vallási felekezetek) – a Révai Lexikon szerint „valamely közös elvet, azonos hitet valló vallási közösség, csoport tagjai". Olyan intézmények, amelyek küldetésüket és működési rendszerüket vallási fogalmakkal magyarázzák. A Székelyföldön elsősorban a történelmi egyházakat kell említenünk. A régiónkban élők nagy többsége megjelölt valamilyen opciót a vallási hovatartozást vizsgáló népszámlálási felmérés alkalmával, és nagy többségük valamelyik keresztény/keresztyén egyház tagjának vallotta magát. Továbbá léteznek régiónkban olyan vallási csoportok, amelyek a közelmúltban honosodtak meg vidékünkön, és működnek itt – bár kevés taggal – nem-krisztushívő vallásfelekezetek is.

Vitathatatlan, hogy a történelmi egyházak jelentős szerepet játszanak a jelen társadalomban. Nincs azonban tudomásom arról, hogy a közelmúltban végeztek volna olyan széles körű, szakszerű kutatást, amely a vallásos életet és az intézményrendszereket mélyrehatóan és sokszínűségében a Székelyföldre kiterjedően tanulmányozta volna, így nem tudhatom, melyik vallásfelekezet társadalomra való befolyása mutat emelkedő és melyik csökkenő tendenciát.

Az egyes egyházak vezetőinek gyakorta világi problémákkal kapcsolatban is kikérik a véleményét, ők következésképpen nem pusztán egyházi vezetők, hanem annak a nemzetiségnek a szellemi irányítói is, ahová anyanyelvük, illetve kultúrájuk szerint tartoznak. Valószínű tehát, hogy véleményük, megfogalmazott álláspontjuk nemcsak a liturgiákon részt vevő személyekre van hatással. Ez a hatás fokozódik akkor, ha több felekezet vezetője közös állásponton van, és ilyen értelemben nyilvános közleményekben hallatják hangjukat. Lehetőség nyílik tehát arra, hogy az egyházak és a különböző vallási csoportok állást foglaljanak a társadalom napi problémaival kapcsolatban, és hogy kivegyék részüket a hosszú távú fejlődési irányvonalak kialakításában, e folyamatok befolyásolásában.

A következő „címszó" a társadalmi béke, ami több mint közbiztonság. A közbiztonság arra utal, hogy az állam vagy valamilyen hatalommal felruházott intézmény védelmet nyújt, hogy idegen személyek ne árthassanak az egyénnek, bizonyos társadalmi csoportoknak, ne veszélyeztessék a magántulajdon vagy a közvagyon épségét. A társadalmi béke fogalma ahhoz áll közelebb, hogy minimális védettség mellett sem kell biztonságunkat veszélyben éreznünk, mert a társadalom tagjai nem viseltetnek ellenségesen egymás és a köz iránt. Ehhez szükséges, hogy minél nagyobb mértékben biztosítva legyen minden egyén számára az élethez és fejlődéshez szükséges tartalékok elérése – itt hangsúlyozni szeretném, hogy nemcsak anyagi, hanem szellemi értékekre is gondolok –, olyan értékrendet valljanak a társadalom tagjai magukénak, amely a toleranciára és a másik ember tiszteletére épül, továbbá szükséges, hogy a közhatalom intézményei a köz és az egyén érdekeit szolgálják.

A társadalmi béke fogalma szorosan kötődik az egyenlőség, az igazságosság és a teremtett világ épsége és sokszínűsége megőrzésének fogalmaihoz, amint az a „zsinati folyamat" néven, a II. vatikáni zsinat után a krisztushívő egyházak szókincsében használatos. Ilyen értelemben azonban az egyenlőség inkább jelent esélyegyenlőséget, mint uniformitást, az igazságosság közelebb áll az egyenlő jogok és kötelezettségek szelleméhez, mint pusztán a törvényi igazságszolgáltatáshoz, a teremtett világ megőrzésének fogalma pedig túlmutat a környezetvédelem szükségességén.

A címben szereplő konszolidálás szóval arra szeretnék utalni, hogy – bár társadalmunkban nem látom iminens veszélyét a társadalmi béke felbomlásának – szükségesnek tartom, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel erősítsük a társadalmi békét. Ilyen eszközökkel rendelkeznek az egyes felekezetek egyházai is, és ebből következik, hogy felelősséggel is tartoznak a lehetőségek gyümölcsöztetésében.

Majd minden funkcionális terület, amelyről szólni fogok a következőkben, az állam hatáskörébe is tartozik. Minden alkalommal külön feladat lenne tisztázni azt, hogy az állam felelőssége mellett milyen mértékben és milyen formában kell a vallásfelekezeteknek szerepet vállalniuk. Ezekre a kérdésekre azonban itt nem térek ki részletesen.

Szubszidiaritás a felekezetek intézményes szerkezetében

Egy intézmény céljai közé tartozik, hogy fenntartsa magát, működését biztosítsa és képes legyen megújulni, a környezetében történő változásokra adekvát módon reagálni, oly módon, hogy az új helyzet ne veszélyeztesse alapjaiban az intézmény létét és épségét. A tolerancia légköre kedvezően hat a fejlődésre, viszont egy olyan intézmény vagy társadalom, amely fejlődésre képes, hozzájárul a tolerancia légkörének megteremtéséhez. Tehát a fejlődés és a tolerancia kölcsönösen hatnak egymásra, a társadalom sokszínűsége alapja lehet a megújulásnak és a fejlődésnek. A jól ismert szentistváni elv szerint „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge." A megújulást – amint már említettem – elősegíti a különbözőségekre toleráns közhangulat, amelyben szabad másnak lenni, szabad új, eddig nem járt utakat keresni. Annak sem szabad viszont elmarasztalva éreznie magát, aki a változatlanul vagy kevés változtatással megőrzött régiben érzi magát otthon.

A fenntartható fejlődésnek az alapoktól kell kiindulnia. Ezért szükséges – akárcsak más intézményekben – a vallási felekezetek esetén is, hogy az alapokhoz közel levő intézményes szintek széleskörű döntéshozói és cselekvési szabadsággal rendelkezzenek. Az egyházközséget például az aktívan működő csoportok éltetik. Az egyházmegyét pedig az életerős plébániák. És ugyanez érvényes bármilyen felekezetre. A központi irányításnak is megvan a szerepe – elsősorban a koordonálasra, a kapcsolatteremtésre, az „információs központ" funkciójára gondolok –, de a helyi csoportok, plébániák és a regionális szintű intézmények (mint például az esperességek) széles hatáskörrel kell hogy rendelkezzenek ahhoz, hogy a rövid és középtávú fejlődés útját elő tudják segíteni, és az esetleges konfliktusokat jobban tudják kezelni. Fontos, hogy a felekezetek intézményes központja ott legyen, ahol a bizonyos felekezethez tartozó hívők többsége lakik. Ilyen értelemben több szempontból is hasznos lenne, ha az erdélyi katolikus egyháznak a Székelyföldön széleskörű hatalommal felvértezett központja lenne. Ez esetben a ma már püspöki székhelyként is számba vehető Csíkszereda, illetve Csíksomlyó lenne a megfelelő központ.De azok a felekezetek is, amelyek nem rendelkeznek a Székelyföld egyik mikrorégiójában sem nagyszámú hívővel, el kell hogy érjék, hogy vidékükön döntéshozatallal felruházott központjuk legyen, amely közelebbről látva, ott élve, jobban megértené és képviselhetné a hívőket, sikeresebben kezelné a napi teendőket, és a központi döntéshozókat jól megalapozott véleménnyel látná el, olyan felelős személyek közreműködésére van szükség, akik a jelenségeket melységükben ismerik.

Gondolom ennek szükségességét látta be a görög keleti egyház, és ezzel a céllal is alapította csíkszeredai püspökségét. A Székelyföldön elő görög keleti felekezetű hívők bizonyára más lehetősségekkel élhetnek és más gondokkal küzdenek, mint felekezeti testvéreik azokban a régiókban, ahol ők vannak többségben. Ezért egy helyi rezidens püspök vezetése alatt sikeresebben járhatnak el gondjaik rendezésében, céljaik eléréséért.

A szeretetszolgálat gyakorlata

A szeretetszolgálat az a terület, amelyben a leginkább lehetséges, hogy különböző felekezetek konfliktusmentesen együttműködjenek. A II. vatikáni zsinat óta a római katolikus egyház intézményesen is kötődik az ökumené szellemének szolgálatához. A zsinat testülete felhívta az egyház tagjait az ökumenikus mozgalomban való fáradhatatlan közreműködésre, a saját igazsághoz való hűségre, és felszólít a reményre. Ugyanúgy: az egyház hivatalos kapcsolatban van a nem-keresztény vallásokkal is, elismeri, hogy más vallásban is van „igaz" és „szent". A katolikus egyházban tehát a vallás- és felekezetközi együttműködésnek immár intézményesített alapja is van.

Amint azt a címszavak körülírásánál említettem, a társadalmi béke fogalmához szorosan hozzátartozik az élethez és fejlődéshez szükséges tartalékokhoz való hozzáférés. A szeretetszolgálat nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy bizonyos egyenlőtlenségeket kiigazítson, az egyén és csoportok számára hozzáférhetővé tegye a testi és szellemi fejlődéshez szükséges táplálékot. A krisztushívő egyházak tagjainak ez elsőrendű feladatai közé tartozik. Mind az egyén, mind a vallási intézmény fel kell hogy ismerje a környezetében elő szűkölködőt, az embertársat, aki éhezik és szomjazik, aki ruhátlan, aki beteg, akit bebörtönöztek, és ugyanakkor azokat is, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akiknek szellemi táplálékra vagy vigasztalásra, bátorításra van szükségük.

Kézenfekvő, hogy a szakszerűen kidolgozott és lebonyolított karitatív cselekedetek hozzájárulnak a társadalmi béke konszolidálásához. Ha viszont a különböző felekezetek együtt lépnek fel tetteikben és szavaikkal a nélkülözők, az elesettek mellett, akkor társadalmi feszültségeket vezetnek le és a békésebb együttélést formálják. A közös érdek és a közösen végzett munka segít abban, hogy felismerjük: a különbözőségek nem hordják eleve magukban a konfliktushelyzetet. Ha megismerjük a körülöttünk lévők másságát, közelebb kerülünk egymáshoz. Ettől még nem szűnnek meg a konfliktusos helyzetek, de demisztifikálódnak, nem lesznek teljesen irányításunk alatt, de jobban tudjuk kezelni őket.Egyén és közösség felteheti magának a kérdést: elfogadható-e az a tény, hogy a falvainkban, városainkban éhezniük kell gyermekeknek, nézhetjük-e tétlenül, hogy hittestvéreink vagy polgártársaink közül többen nem rendelkeznek a minimális normáknak megfelelő szálláshellyel, hogy nem biztosított vagy egyenesen meg van vonva a tanulási lehetőség azoktól a gyermekektől, akiktől évek múlva számon kérjük a képzettséget, az általunk meghatározott társadalmi normák szerint való életvitelt. Ezek a problémák hétköznapiak abban az értelemben, hogy naponta találkozunk velük. Felelősségünk tudatában fölül kell vizsgálnunk álláspontunkat és cselekedeteinket, a felekezetek egyházainak pedig hivatásukból és küldetésükből adódóan is részt kell vállalniuk a párbeszéd szorgalmazásában és a szeretet cselekedeteinek gyakorlásában is – egyénenként, felekezetenként, más felekezetekkel és szervezetekkel együttműködve.

A szellemi értékek megőrzése és előmozdítása

Bármilyen súlyos anyagi gondokkal küszködünk is, akár javuló, akár rosszabbodó tendenciát mutat gazdasági helyzetünk, nem kétséges, hogy a szellemi értékek megőrzése és előmozdítása nem lehet pusztán fényűzés, privilégium. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a hagyományos kulturális értékek összetartanak egy közösséget, sokszínűségük hozzájárul az életminőség növekedéséhez, az újabb kulturális értékek megteremtése pedig a közösség életképességéről tesz tanúbizonyságot, erősíti azt. Mind a fenntartható fejlődésre, mind a társadalmi békére pozitív hatással van, ha a közösség minden tagja részesül abban a lehetőségben, hogy megismerje a hagyományokat, fogyasztója és termelője lehessen a szellemi értékeknek.

Szükséges, hogy a történelmi egyházak, visszatekintve hagyományaikra, alkotó módon járuljanak hozzá elsődleges evangelizáló-pasztoráló-megszentelő-karitatív hivatásuk mellett a zene, a színjátszás, a vallásos témájú képzőművészetek fejlesztéséhez, illetve meghonosításához is – hogy csak néhány területet soroljak fel.

Megengedhetik-e maguknak a székelyföldi egyházak, hogy anyagi nehézségeikre hivatkozva elhalni hagyják hagyományaikat, elfogadható-e egy olyan világkép, amely szerint természetes, hogy a szellemi értékekhez való hozzájutás csak a társadalom egy részének előjoga, élhetünk-e együtt azzal a gondolattal, hogy bizonyos előítéletek és az anyagi értékek igazságtalan elosztása miatt parlagon heverjen honfitársaink kreativitása, alkotóvágya és képessége.

Európai integráció

Az Európai Unióhoz politikai-közigazgatási értelemben felfogott országok csatlakoznak ugyan, de Európa nagy valószínűséggel a régiók Európája lesz. Ezért fontos, hogy minden lehetőséget kihasználva – belülről épülve – erősödjék a székelyföldi regionális identitástudat, legyenek jól működő vallási és világi regionális intézményeink (ilyen kell hogy legyen például egy székelyföldi egyetem, amelynek keretében világi pályára készülő diákok is tanulhatnak – a szakok és tantárgyak teljes palettájában – teológiát és diakóniát is).

A székelyföldi régió megerősödése, az európai integrációra való felkészülése nem utolsósorban az itt élő és működő egyházak feladata is. Ennek érdekében meg kell vizsgálni a lehetőségeket: mit jelent adott felekezet számára az európai integráció, milyen reményekkel és milyen aggályokkal néznek a különböző felekezetek az integrációs folyamat elébe. Melyek azok a lehetőségek, amelyek az egyházak életét előmozdítják, melyek azok a változási folyamatok, amelyeket ki akarnak védeni az integráció folyamatának felgyorsulása során.

Zárszó

A Székelyföld – az a régió, ahol otthon vagyunk, az a vidék, amely azáltal lesz egyre inkább meghatározható, ha a fejlődés vonalának dinamikája erősségében különbözteti meg a szomszéd régióktól. Ennek a célnak az elérésében fontos, hogy itt élve otthon és biztonságban érezzük magunkat, lehetőségünk legyen a szellemi növekedésre, nyitottsággal és tisztelettel fogadjuk a vendéget, az idegent. Könnyebb lesz így viselkednünk, ha nem kell a mindennapi kenyér megteremtéséért aggódnunk. Ha a „mindennapi kenyér" mindenkinek kijut – legyen az egy tányér leves, egy hajlék, vagy a gyermekek tudásszomját kielégítő nevelés és oktatás –, ha ezeket, és az ehhez hasonló alapvető szükségleteket senkinek sem kell nélkülöznie, könnyebb lesz toleránsnak lennünk és a fejlesztésre, növekedésre összpontosítanunk figyelmünket.

Széles körű befolyásuk miatt a székelyföldi egyházaknak vezető szerep jut abban a törekvésben, mely régiónkat prosperáló vidéknek szeretné tudni. A vallásfelekezeteknek megvan az erkölcsi értékrendjük, amely alapot jelenthet a továbblépéshez, és az egyházak rendelkeznek egy olyan infrastruktúrával, amely hozzájárulhat a jelen társadalmunkat érintő kérdések és a lehetséges válaszok megfogalmazásához, cselekedetek véghezviteléhez, az anyagi és szellemi értékek hozzáférhetőségének és igazságosabb elosztásának biztosításához. Támogatásra méltó tehát minden olyan vallási közösség és minden működő csoport az egyházakon belül, amely hasonló értékeket vall magáénak és azok megvalósításáért tevékenykedik abban a településben, amelyben a csoport tagjai élnek, együttmüködve más felekezetekkel és civil szervezetekkel, amelyekkel az együttműködés sikeres, áldásos.

A jövő megmérettetése Európa mércéjével történik majd, és a székelyföldi felekezeteknek fontos szerep jut abban, hogy Európa népei ne fölfordulást, hanem a rendtartó székelység hagyományára épülő településeket találjanak nálunk. Ne a szegénykonyha látogatói gyarapodjanak általunk, hanem kezük és értelmük munkájával kenyerüket kereső nőkkel és férfiakkal, egy olyan társadalommal bővüljön az Unió, amelynek szellemi értékei jóval a politikai döntések előtt európaivá teszik szűkebb pátriánkat.

A fenti szöveg előadásként hangzott el Tusnádon, 2000. április 13-án.

A Concilium 2000. évi konferenciája

Brazíliában tartotta évi konferenciáját a II. vatikáni zsinat teológiájának művelésére alapított nemzetközi folyóirat, a CONCILIUM igazgatói tanácsa. Azt a tudományos kollokviumot, amelyet a CONCILIUM teológusai a szerkesztői konferenciát megelőzően Sao Paolo Teológiai Főiskoláján tartottak, Evaristo Arns bíboros nyitotta meg. A CELAM, a Latin-Amerikai Püspöki Karok korábbi elnöke, majd főtitkára, Aloísio Lorscheider bíboros a brazil nemzeti búcsújáróhelyen, Aparecida-ban fogadta a résztvevőket. Az 1999. évi konferencia előtti kollokviumon a domonkos rend generálisa tartott bevezető előadást. Idén a CONCILIUM húsz teológusa Petropolisban a ferences rend nyugalmazott rendfőnökével találkozott.

A legnagyobb katolikus ország életéről eszmét cserélő bíborosok és püspökök kivált három tényt hangsúlyoztak. Brazília gyorsan fejlődő ország, amelyben nagy a fiatalok aránya és ijesztően nagyok a társadalmi ellentétek. Kevés a pap (egy papra három-négyszer annyi hívő jut, mint a közép-európai országok egyházaiban), de eleven a kisközösségi élet. Ennek köszönhetően legalább igeliturgia mindenütt van. A szekták állítólagos terjedéséről szóló hírek nagyon eltúlzottak. A protestáns kisegyházaknak és vallási közösségeknek legfeljebb átmeneti sikereik vannak. Igaz viszont, hogy a szekták élesen katolikusellenesek s minden párbeszédet elutasítanak.

A hét nyelven megjelenő CONCILIUM szerkesztőbizottsága idén még inkább nemzetközivé vált. Tagjai között az európai és az észak- és dél-amerikai teológusok mellett ott van az Indiai Teológiai Társaság jezsuita elnöke és egy nigériai szerzetesnő is. A kéthavi folyóirat utolsó számát Tomka Miklós (Magyarország) és Paul M. Zulehner (Ausztria) szerkesztette „A vallás a kommunizmusban és azután – Közép-Kelet-Európában" címmel.

Magyar Kurír

Szabó Zoltán

A csőrös ló titkainak nyomában (1)

Ősképek (archetípusok), archaikus motívumok lappangó továbbélésére különböző ábrázolásokban számtalan példát találunk. A népművészeten kívül – tudatosan vagy önkéntelenül – még a 19. század és a századelő építészetének faragványain, stukkóin, üvegfestményein, illetve számtalan egyéb díszítményen (például könyvborítókon) is jelenítettek meg mandorlákat (mandula alakú „dicsfénykereteket"), napkereszteket, szárnyas napokat vagy éppen szfinxeket, kerubokat, griffeket. Ez a jelenség magyarázható a korszellem sajátosságával is, mert az eklektika és a szecesszió különösen kedvelte a múltba tekintést, a kulturális idézeteket, vagyis a különböző korokból ismert elemek, motívumok reaktivizálását. Az így ábrázolt motívumok és a rég letűnt korok sajátosságai között ezenkívül még szóba jöhetnek felszíni, véletlen hasonlóságok, egybeesések azért is, mert létezik egy olyan motívumkincs, amely közös, általában az „emberi jelenség" része, össznépi jellegű stb.

Ezt életben maradt hagyományok továbbörökíthetik, vagy bizonyos részletek a mélytudatból felszivároghatnak a világ bármely pontján. Különös újra-felbukkanásokat, periodikus visszatéréseket magyarázhat a történelemben, művészettörténetben egy sajátosan emberi érzés: a nosztalgia is.

Ebben a nagyon gazdag készletben, összképben sok szempont, összefüggés szövevényében mégis meg lehet találni a részletek helyét, nyomon követhető, ahogyan valami kapcsolódik – vagy nem – például valamelyik ősi magaskultúrához. Ha ilyenkor bizonyos jelenségekkel kapcsolatosan érdeklődésünk a lehetséges magyar vonatkozások felé irányult, akkor az általában értetlenkedést, elutasítást váltott ki. Pedig a nagy egységeken belül – mint minden néplélek – a maga kulturális örökségével a magyar is sajátos járatokat, pályákat alakított még mesterei, művészei fantáziájának is. Az ilyen sajátosságok pedig különösen érdekesek szoktak lenni a kutatók számára. Van úgy, hogy nem is túl régi, még csak nem is a legeredetibb mű vezet rá lényeges összefüggésekre.

Marosvásárhelyen két domborműre is érdemes odafigyelnünk. A Keresztelő Szent János plébániatemplom homlokzati (Főtér felőli) kis ajtóinak későbarokk fafaragványaira és a templom közelében levő Köpeczi-Teleki ház (már 20. századeleji műkő) kapukeretének griffábrázolásaira. Ez utóbbi griffek sokban hasonlítanak a templomajtókon levőkre – mondhatnánk utánérzést is! –, de lényeges különbség, hogy a kőfiguráknak különös, csőrös lófejük van, és annak ellenére, hogy lábaik karmokban végződnek, tartásuk, formájuk is a lóéra emlékeztet.

Ez a titokzatos csőrös lény az egyik nyugtalanítóan érdekes motívum, amivel érdemes foglalkoznunk a továbbiakban, a másik pedig az a hármashalom, amelyen a templomajtók griffjei tartják karmaikat. Mindkét motívum nagyon régi és magyar sajátosságokat hordoz, még ha úgy hinnénk is, hogy ilyesmiket legfeljebb csak jeles külföldi – mondjuk reneszánsz – mintákról „koppinthattunk".

A madár-jelleget hordozó mitológiai lényeknek több változatát ismerjük. Ez a nagy kategória tágabb értelemben magábafoglalhat griffet, turult, kerubot, más szárnyas géniuszokat, angyalokat és táltoslovat. Külön a toll-motívumot az ágak és spirálok mellett a paleolitikumban is ábrázolták – mint a lélek, a szellem jelképét.

A griff-motívum már az ókortól ismert Európában is, ahova valószínűleg szkíta közvetítéssel került be és a görög ábrázolásokból, irodalomból terjedt tovább (általában). A középkortól címerállatként is elég elterjedt, kedvelt motívum. Ezt, a sas és az oroszlán tulajdonságait egyesítő, titokzatos lényt a hagyomány titokőrző, vigyázó alakként tartja számon, külseje ezért is elrettentő, és azért is, mert amire vigyáz, az ezoterikus jellegű. Ilyen tartalmat hordozhat esetünkben a hármashalom is.

Kőkapunk griffjében a ló jellegzetességeinek megjelenítése olyan fantasztikus lényt – csőrös lovat – idéz, amely a fehérlófia típusú meséinkből ismerős – és egészen otthonos a hun ábrázolásokon.* A csőrös lovat dr. Érdy Miklós orientalista, New-York-i kutató régészeti leleteken is szemlélteti: A hunok aranykincse – táltosló-ábrázolásokkal? című tanulmányában, amely a tudomány világában először foglalkozik ezzel a témával. A csőrös ló-motívum rendkívülisége szenvedélyes kérdést fogalmaztatott meg úttörő kutatójával: „Hozzá tudunk-e férkőzni ahhoz a titokhoz, hogy mit ábrázolhat a madárcsőrű ló?" A rejtély megválaszolására tett erőfeszítésében jelentős saját kutatási eredményekre építhetett, amelyek a motívum szoros kapcsolatát igazolták – a sámánizmussal. Ezenkívül Horváth Izabella chicagói kutató könyvei a griffekről (A griffek útja Belső-Ázsiából a Kárpátokig) és a fehérlófia mesetípus párhuzamairól a magyar és a türk népmesék nyújthatnak még támaszt e témához.

Amit néphagyományunkból tudhattunk a sámánról és táltos lováról, azt Érdy Miklós egyedülálló régészeti lelettel is szemlélteti: az Altáj-hegységben a 2. számú paziriki kurgánban eltemetett sámán mumifikálódott bőrén láthatóvá vált öt csőrös ló tetovált képével. Ebben a sírban az eltemetett foglalkozását, rangját jelző egyéb olyan leletritkaságokat is találtak, amelyek a hun és a szkíta kultúrkör jellegzetességei, és igazolják a kapcsolatot a sámáni minőség és az eltemetett személy között: takaróval, állvánnyal ellátott üst, füstölő, zacskó kendermaggal. Ezek egy inhalációs „berendezés" kellékei, amelyek a révületet elősegítő anyagok (égetett vadkender-mag) belégzéséhez szolgáltak. E révület során „extatikus utazásokban" éri el a sámán azt, ami másoknak elérhetetlen. (Kemény Katalin nyomán: ex – kívül, sztázisz – állás).

Túlvilágjárás, világutazás, paradox tér-idő – mindezek ismert motívumok a keleti kultúrákból, ahol egyes hősök táltosaik segítségével „utaznak". Olyan merkuri, hermészi lények, akik közvetíteni tudnak evilág és túlvilág között, mert bejárhatják – a világfával jelképezett – alsó, középső és felső világokat. A paziriki lelet rendkívülisége abban áll, hogy ezt a hagyomány, a mesék, regék úgymond fiktív birodalmából ismert kapcsolatot táltos és gazdája között – tapinthatóan konkrét képi bizonyítékkal szemlélteti, és ezzel egy szakadékot hidal át.

Talán még más szakadékok is áthidalhatók? Vajon ez a titokzatos lény volna, aki – mert emberhangon beszél – képes átívelni kontinensek, világnézetek közötti szakadékokat is? Kérdés az is, mennyire valós, avagy csak képzelt egy-egy szakadék – például „nomád" és keresztény művészet között. Mert azok – az égi dolgokra vonatkozó látomások (például Ezekiel prófétáé is), amelyeket még az archaikus ember is képekben, ábrázolásokban összegezett, legalábbis művészeti szempontokból – nagyszerű egyezéseket mutatnak. Ezek bár művészettörténeti jelenségek, mégsem csak a „díszítő ösztön" termékei, hanem világnézeti szempontból is van jelentőségük, és nem hiszem, hogy tagadni, rejtegetni kellene a hasonlóságokat.

Ha bizonyos körültekintéssel a szellemiség terén kutatjuk a hasonlóságokat a rég letűnt korok monoteista vallásaiban fellelhető motívumok és a kereszténységben előforduló megfelelések között, mindenképpen figyelembe kell venni az üdvtörténetben bekövetkezett korszakváltásokat. Az „Atya-korszakként" ismert, Krisztus előtti időt követi a Fiú-isten viszonylag rövid földi idejének kora. Ezután pedig – földi küldetésének beteljesülésével – Jézus megnyitotta a „Lélek-korszakot".

Érdekes tanulságokkal jár, ha a személyiség vonatkozásában keressük a hasonlóságokat keresztény és sámán-tulajdonságok között. Jézus életpéldáját nézve feltűnhet az a visszafogottság, hétköznapi természetesség mondhatnánk „rejtezkedő" létformája, amely – kevés kivételtől eltekintve – harminc évig jellemzi. Érdekes, ahogy a nagyszerűség olyan megnyilvánulásai, mint a rejtezkedő szelídség, a gyógyítás, a távolbalátás, az ismeretlen dolgokba való belátás stb. visszatükröződnek az emberi természetben. Hasonló képességekkel – helyesebben adományokkal – rendelkezett például Pio atya. Ilyen tulajdonságokat a sámánság legmagasabb szintjein is azért találhatunk, mert a Felső visszatükröződhet az alsóban, a Teremtő „képére és hasonlatosságára" formált teremtményben.

A régi ember sokat adott a nagy jelekre és a régi időkben azok gyakoribbak is voltak. Mégis, ami mindezek előtt és ezután is érvényes: „a Lélek (a szél) ott fúj, ahol akar". Így nem szükségszerű, hogy a kiválasztottnak hat ujja, plusz foga, egyéb „fölös" csontja legyen, de még kenderfüstöt se kell szívnia.

A hagyomány szerint a legkiválóbb sámánokat megkoronázták. Csodálatos szerkezetű, kozmikus értelmű ún. beavató típusú koronával, amely félgömbös formájú, fent nyílással ellátott keresztpántból, lent abroncsból állt. Harmadik alkotórésze a párta-forma vagy egyéb motívum, amely például a kozmosz 12-es számát jeleníti meg: körben négy agancs-forma (!), mindenik háromágú. A pártás változat azonos a magyar Szent Korona szerkezetével, ez tehát semmiképp sem pusztán a bizánci ötvösművészet találmánya. Ez a szerkezet felülnézetből: egy köröskereszt.

Látszólag távoli gondolatok ezek, mégis lényeges kapcsolatuk van témánkkal és a válasz nélkül maradó kérdéssel: hozzáférhetünk-e ahhoz a titokhoz? A válasz megkísérlése előtt még más kérdések is adódnak. Egyáltalán, megválaszolható-e a megválaszolhatatlan? Vagy a rejtély mitől is rejtély? Itt pedig etikai szempontból is felmerülhet egy kérdés: szabad-e hozzáférni? Mi is az a titokzatos csőrös (és szarvas!) lény – önmagában?

Valószínű, hogy a Lénynek és titkának kutatója egy olyan, kozmikus értelmű misztikus vízióval áll szemben, amelynek lehetséges jelentése – a valamikori Egység. Ha az égboltot, az örök körforgást is jelképző rejtélyes lény után kutatunk, az előbb-utóbb valahova az asztrálmítoszok világa felé irányít.

* Már – Érdy Miklós munkásságával is – tudományosan bizonyított, hogy „nélkülözi a logikát az a beállítás, amely szerint a hunok a Sárga folyó és a Bajkál-tó térségében meg a Gobi nagy füves térségeiben nem ugyanaz a nép, mint Attila népe Európában"

Szilveszter Ildikó

A szókratészi etika – az első filozófiai etika

A kényelmetlen bölcs – ekként állt elénk a Keresztény Szó idei májusi számában Szókratész. Akkor iróniájának jellegéről tárgyaltunk, arról az iróniáról, amely a dolgok természetére való rákérdezést forradalmasította az előítéletek elhárításával. Az szókratészi irónia módszere abban állt, hogy a mester tudatlanságot színlelt: úgy tette fel kérdéseit, mintha valóban nem ismerné a választ és így a megkérdezettnek kellene megadnia azt. Szókratész viszont sorra megcáfolja a válaszokat, és kifejti saját nézeteit a tárgyról. Egyes filozófiatörténészek szerint Szókratész nem színlelte a tudatlanságot, hanem őszinte öniróniával szemlélte saját tudását – tudta, hogy nem tud semmit, azaz valóban a nemtudás alaphelyzetéből indult ki, és saját gondolatai megszületésénél is bábáskodott.

Szókratész módszere logikatörténeti jelentőséggel is bír. Az ún. induktív fogalomalkotással megteremtette az arisztotelészi logika első fogalmait és elemeit. A részletekből, a partikulárisokból kiindulva határozta meg az általánost, két olyan meghatározó „eszközfogalom" segítségével, amely később – Arisztotelész után – genus és differentia specifica néven került be a filozófiai gondolkodás arzenáljába.

Milyen történelmi körülmények szülték meg a szókratészi etikát? Milyen jellege volt ennek az etikának? Milyen kérdésekre felelt és hogyan próbálta megoldani azokat? Miért lett Szókratész az európai filozófiai etika megalapítója?

Szókratész – hasonlóan a kortárs görög bölcselethez – kezdetben a természettel foglalkozott, ám a városában végbemenő erjedési (mondhatni: rothadási) folyamat láttán kénytelen volt felfüggesztenie vizsgálódásait, és olyan tudománynak szentelnie magát, amellyel az emberek jellemét tudja megjavítani. „Tanulni vágyó ember vagyok – mondja –, de a tájak, a fák semmire sem taníthatnak engem, hanem csupán az emberek otthon a városban." Erre kora metafizikai szkepticizmusának láttán ébred rá. Szokása volt mondogatni: vajon eléggé ismerjük-e az emberi dolgokat, hogy a többiek felé forduljunk?

Szókratész Athénja mélyre süllyedt dicsőségéből. Athénban szociális problémák ütötték fel fejüket a peloponnészoszi háború következtében. A háború nemcsak azért folyt, hogy Athén és Spárta közül melyikük uralja a görög világot, hanem azért is, hogy melyik politikai rendszeré az elsőség: a demokratikus athénié, vagy a monarchikus spártaié. Athénban öntudatos arisztokraták is voltak: fellázadtak és rövid időre átvették a vezetést a városban. Ez azt jelenti, hogy Athénban ádáz hatalmi harcok folytak, amelyek természetszerűleg jártak együtt az erkölcsi zülléssel.

A szabadosság mértékét fokozta a kitörő athéni pestisjárvány is. Bűnözés és nihilizmus harapódzott el a városban. Az emberek kevesebb tartózkodást kezdtek tanúsítani szenvedélyeik kiélésében. Látták ugyanis, hogy a vagyonosok gyorsan elhalnak és a vagyonukba más ül bele, s ezért mindenki igyekezett gyorsan elkölteni pénzét, élvezni azt – nehogy a váratlanul kopogtató halál küszöbén a jólét és az élvezetek mulasztásaira ébredjen rá. Nem bírt fékező erővel sem az isteni, sem az emberi törvény, ugyanis az athéniak látták: akár jó valaki, akár rossz, a halál nem válogat.

Ezt a rothadást „lovagolták meg" a szofisták, akik dicsőséget és pénzt vadászó vándortanítók, szónokok, „felsőbbrendű emberek" lehettek ugyan, de filozófusok semmiképp. A tudományból való hasznot akarták, az igazságot nem. A tudósok szerepében tetszelegtek, mindenre volt valamilyen tetszetős válaszuk. Az „erény" tanítóinak tüntették fel magukat, valójában pedig arra vezették rá az ifjakat, hogy hogyan kell az ellenfél érveit lerombolni és helyette tetszetősebb argumentációt állítani, hogy népszerűségre, sikerre s így politikai hatalomra tegyenek szert. Ez a gyakorlat pedig óhatatlanul relativizmushoz, szkepticizmushoz, igazság nélküli tudományhoz és politikához vezetett.

Szókratész etikáját ezek a körülmények szülték meg. Meg akarta javítani az emberek erkölcseit, mégpedig úgy, hogy tévhiteiket lerombolja. Míg a szofisták és nyomukban az athéniak mindent tudni akartak, Szókratész szépítgetés nélkül vallotta be tudatlanságát. Míg amazok azt hitték, hogy ismerik az igazságot, Szókratész minden lépésével kereste azt. Bögölyhöz hasonlította magát, amelynek az a dolga, hogy csípésével felébressze Athén nemes, de lomha paripáját (Platón: Szókratész védőbeszéde).

Szókratész etikája nem rendszeres, nem tételes etika volt. Nem annyira elméleti kérdések érdekelték, mint inkább a gyakorlat, az emberek erkölcsi javítása. Ahogyan Hegel mondja: Szókratész etikája nem a létezésből és a jelenből való visszavonulás a gondolat tiszta mezejére, hanem egy darabból való az életével: ezért nem jut el soha a rendszerhez.

Jelentősége ugyanakkor abban is rejlik, hogy daimonionja felfedezésével a lelkiismeretbe helyezi az erkölcsi cselekvés elvét, és annak a felelősségét, hogy helyesen cselekedjünk. Tulajdonképpen itt kezdődik az erkölcs, ahol a személy felelősséget vállal önmagáért és tetteiért, és nem hárítja sorsra, végzetre saját élete alakulását, ahogy azt a görögök tették. Hegel ezt tulajdonítja Szókratész legfőbb érdemének: „A filozófia az ő szelleme által lett emberformálóvá, s vele az új emberség eszméje született meg, azé az emberé, aki nem a maga önkénye, hanem az egyetemes kozmikus törvények szerint él, s ezeket a törvényeket nem kint a világban, hanem lelke rejtekeiben keresi." (Hegel: Előadások a filozófia történetéről) Kérdései az erény mibenlétére, az egyes erények lényegére, a jó és a szép meghatározására vonatkoztak. Hitte, hogy az erény tanítható, és ha valaki belátja, mi a jó, meg is fogja tenni, mert senki sem akarhat rosszat önmagának. A rossz cselekvés oka a tudatlanság. Szókratész itt tévedett, mert nem mérte fel az akarat gyengeségének és rosszra-hajlásának a lehetőségét a cselekvésben: van ugyanis olyan, aki „tudva és akarva" követ el rosszat. Racionalista etikájának gyenge pontja ez, amit a filozófiatörténet Szókratész „etikai optimizmusának" nevez.

Etikai spekulációinak útját a fogalmi gondolkodás eszközeivel járta be, megpróbált elvonatkoztatni a konkrét, egyes dolgokban levő jótól, rossztól, széptől, és megkísérelte általánosan meghatározni, mi az, aminek alapján valamiről azt mondhatjuk, hogy jó vagy szép.

Szókratész legfőbb érdeme tehát az, hogy elindította a filozófiai etikát. Eddig a filozófia csak a természettel foglalkozott, ezután az emberrel is foglalkozni kezd, és ez maga után vonja az antropológiai vizsgálódásokat, amelyek az emberi lét lényegét célozzák meg, felteszik a kérdést: ki is az ember.

Peter Pawlowsky

Eretnekek és szentek

Ha kísérletet teszünk a két nagy egyházszakadás – 1054 és 1517 (a lutheri reformáció) – közötti fél évezred áttekintésére, könnyűszerrel arra a megállapításra juthatunk: a szkizma a kereszténység egykor békés párhuzamban élő formáinak ellentétbe kerülésével kezdődött; egyre nagyobb igény mutatkozott a kezdetekhez való visszatérésre; a klerikus egyház defenzívával válaszolt; az „elnyúlt", kezelhetetlen ellentét olyan mozgalmak kicsírázásához vezetett, amelyek vagy eretnekségek lettek – és megbélyegzést vagy üldözést váltottak ki –, vagy a „reformmozgalom" elismertségét vívták ki és az egyházi „munkamegosztás" szellemében integrálódtak az egyházba. Így vagy úgy: az egyházi csúcsvezetés nézőpontjából ítélték meg, mennyiben veszélyezteti az éppen aktuális törekvés, mozgalom a monopol helyzetű egyház-egész teológiai vagy szervezeti alapjait.

A fejlett középkor nyugati egyháztörténetének két „esete" jól példázza ezt:

Petrus Waldes (+1205), a gazdag lyoni kereskedő a 12. század hetvenes éveiben provençali fordításban olvasta az evangéliumokat. A vándorprédikálásra való felhívás (Mt 10) hatására szó szerint követte, amit Jézus kívánt meg övéitől: elajándékozta vagyonát és néhány követőjével (a „lyoni szegényekkel") igehirdető útra kelt; embert próbáló viszontagságokon ment keresztül, hiszen a dics-, hatalom- és bírvágytól átitatott egyház ellen emelte fel messze hangzó szavát. A lyoni püspök – arra hivatkozva, hogy a hithirdetés joga nem illethet meg világi embert – megtiltotta neki a prédikálást. Petrus Waldes a pápához fordult és megjelent a III. lateráni zsinaton (1179-ben). Szegénységi eszménye meggyőzőnek bizonyult, így újra megkapta a prédikálás engedélyét – ám mindenesetre tartózkodnia kellett a rendszeres hitoktatástól. A prédikálható (!) hitre való hivatkozás nélküli szegénység és bűnbánat azonban nem bizonyult sokáig tarthatónak: a lyoni püspök másodszor is megtiltotta Waldesnek a prédikálást, aki persze másodszor is Rómához fordult, ám ezúttal sikertelenül. Az újabb pápa a politikai szélirány-változás hatására véget vetett a toleranciának. Petrus – akárcsak később Luther – a lelkiismeretére hivatkozott, a pápa meg 1184-ben kiközösítéssel válaszolt. Waldes arra az álláspontra helyezkedett, hogy az evangéliumot csakis olyanok hirdethetik, akik maguk is eszerint élnek – és mindent ugyanúgy folytatott, mint annak előtte. Ezzel végülis átlépte azt a határt, amely a klerikus–laikus viszonyban a tolerálhatót az üldözendődől elválasztja: az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása a klérus számára fenntartott jog. A waldiak egyházkritikája egyre radikalizálódott, sőt sajátos istentisztelet alakult ki, különleges (szakadár) szentségek, szokatlan igehirdetők – közöttük nők is –; a waldiak az ősegyház keresztényeinek példáját követve elutasították a hadi szolgálatot és semmire sem esküdtek.

A szakadást semmi sem háríthatta el többé. A waldiak Dél-Franciaországból csakhamar Felső-Itália, Észak-Spanyolország, Németország és Csehország felé terjesztették tanaikat. A pápa pedig új állami törvényhozást szorgalmazott az eretnekek ellen. Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes császár 1184-ben birodalmi átokkal fenyegette meg az eretnekeket, a francia király pedig csatlakozott Frigyes döntéséhez – érthető módon: a dél-francia nemesség lépten-nyomon a párizsi királyi centralizmus ellen uszított, és rokonszenvezett a waldiak mozgalmával és egyházkritikájával.

A waldiakkal egyidőben (1184-ben) a katarokat is kiközösítették az egyházból. A katarok (a „tiszták") mozgalma nem a kereszténységből eredeztethető vallási csoport. Gyökerei a manikheizmusba nyúltak le (Mani perzsa vallásalapító, +277), követői a századok során a Fekete-tenger térségéből migráltak a Balkánra. Itteni tevékenységüket a „bogumilok" („Isten barátai") címszó alatt ismerhetjük meg. Szigorúan aszketikus tanításuk a világosság istenének és a sötétség istenének gnoszticizmusra visszautaló dualizmusára támaszkodott. Felső-Itáliától Dél-Franciaországig érezhető volt hatásuk. Franciaországban nevezték őket először kataroknak vagy – piemonti fő csomópontjuk, Albi nevéről – albiaknak. Szegénységi eszményük és egyházkritikájuk valamelyest a keresztény waldiakhoz kapcsolta őket, ez pedig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az egyházi és a vallási hatalom egy kalap alá vegye a két mozgalmat. Már a Konsztantinosz előtti római császárok is üldözték a manikheusokat, így hát az ellenük irányuló állami erőszak annál inkább igazolhatónak látszott. A katarok minden későbbi egyházi „disszidenst" az eretnek névvel illették.

A mozgalmat hosszú időn át védelmezte a dél-francia nemesség, így hát szabadon bontakozhatott ki ebben a régióban. A római szövetséges francia királyok végül katonai megoldáshoz folyamodtak: húsz éven keresztül (1209-1229) lélegzetelállító kegyetlenséggel folyt a hadviselés. Az albigens mozgalmat nagyjából felszámolták, a waldiakat szétszórták, elűzték; a virágzó provençál kultúrát felégették, hatalmas területek néptelenedtek el, s a francia királyok – miközben a központi hatalom ellen rebelliót szító nevesek vagyonát a maguk javára elkobozták – „visszanyerték" Dél-Franciaországot a római katolicizmusnak.

Az erőszak eszkalációja azonban csak most kezdődött el igazán. IX. Lajos francia király és II. Frigyes császár halálbüntetéssel sújtotta az eretnekséget. Három évvel a háború után (1232) megalakult és állandó pápai eretneküldöző intézményként megkezdte működését az inkvizíció, amelyet domonkosok (1216 óta működő koldulórendi, prédikáló szerzetesek) felügyeletére bízott a pápa: zaklatások, kínzások, máglyák szerepeltek az eszköztárban mindazok ellen, akik három évszázadon át (a reformáció koráig) a „keresztény Nyugat" törékennyé vált identitását megkérdőjelezték. Keserű csúcspontja volt ennek az intézményesített terrornak a spanyol inkvizíció szerepe a zsidók és iszlámhitűek üldözésében és kiűzésében a reconquista után; további fekete fejezetként tarthatjuk számon azt a véres szolgálatot, amelyet az inkvizíció a közép-európai boszorkányüldözés során vállalt magára nők nehezen megszámlálható sorának halálában. A középkori rend hanyatlása közelében érzett irracionális félelem színezte át ebben az összefüggésben a kereszténység humán minőségét – a felismerhetetlenségig.

A waldiak „földalatti" kis csoportokban érték túl az üldözést, az ő kései utódaik adták az ellenállás első impulzusait a huszita és cseh testvéreknek a 15. században. Csak az 1848-as olasz egyesülés után kodifikálták a waldiak polgári jogait. Ők alkotják ma Itália őshonos protestáns egyházát.

Egészen más sorstörténetet mutat – ugyanabból a korból – egy másik szegénységi mozgalom: az Assisi Ferencé (Francesco Bernardone, + 1226, 1228-ban szentté avatták!). Gazdag kereskedő fia volt, nagyvilági életet élt és lelkesen vetette bele magát a helyi hadviselés különb-különb kalandjaiba. Sorsfordító élményeinek hatására aztán búcsút vett addigi életvitelétől. A csúcspontot az 1206-os híres jelenet képezi: Ferenc lemondott örökségéről, csaknem meztelenre vetkőzött, ruháit apja lábai elé vetette és a püspök köpenye alá húzódott. Ettől kezdve Ferenc bűnbánatot tartott, betegeket ápolt, majd remeteségbe vonult. 1209-ben valószínűleg a jézusi tanítványok szétküldésének evangéliumi jelenete vezette rá – akárcsak Petrus Waldest –, hogy végérvényesen a szegénység és a vándor igehirdetés életformájára adja fejét. Hasonló érzületű férfiakat keresett és néhány évvel később áldást kért Rómában bűnbánati mozgalmára. 1215-ben, a IV. lateráni zsinat idején talán ismét Rómában járt. Ettől kezdve mozgalma szélsebesen terjedt. Ő maga Marokkóig, Szíriáig is el akart jutni (de csak Spanyolországig, illetőleg Dalmáciáig ért), hogy a keresztény hitre térítse a muszlimokat. Egyiptomban viszont valóban prédikált 1219-ben, sőt Melek-el-Kamel szultán színe előtt is.

Mindez azonban csak a kalandos nyitány volt. Szinte akarata ellenére adta mozgalmának 1223-ban a sajátos regulát, amely a rendet koldulórendként konstituálja, s erre egyházi elismerést is kapott. Elias testvér irányítása alatt a mozgalom egész Nyugat-Európát meghódította. Maga Ferenc újra és újra az umbriai hegyek közé húzódott vissza. Alig pár nappal halála előtt, 1226-ban mondta tollba testamentumát – amely radikális felhívást fogalmaz meg a szegénységre, és amely a rendet röviddel Ferenc halála után a szakadáshoz vezeti: a kompromisszumot nem ismerő „spirituálisok" összecsaptak a lazább felfogású „konventuálisokkal". Ezután a ferencesek rendje csakhamar – és nem kevés bonyodalom árán – több ágra szakadt. A franciskánusok sorsa többrendbelileg is figyelemre méltó. Assisi Ferenc, aki szó szerinti szigorúsággal követte Jézus tanítását, nem célzott meg semmiféle tételes egyházreformot – Petrus Waldestől eltérően –, sőt még az intézményes szerzetesrend is barátainak, követőinek „műve". Ő maga – világéletében laikusként – szigorúan vigyázott arra, nehogy átlépje a klerikusok illetékességi határát. Igehirdetése sem klérus-, sem egyházbírálatot nem tartalmazott, „pusztán" felhívásként hangzott az egyes hallgatók számára az önvizsgálatra és megtérésre. Ezzel Ferenc teljesen az uralkodó szegénységi mozgalmak kívánalmai szerint tűnik fel, politikai értelemben azonban ártalmatlan maradt, és mozgalma ekként alkalmasnak bizonyult a belső egyházi reform eszközévé válni. Az új társadalmi viszonyok alakulása – jelesen a városok szerepének rohamos növekedése – új lelkipásztori módszerek kigondolását tette szükségessé, amiben a koldulórendek (a ferencesek, domonkosok) igencsak jeleskedtek. Rugalmasak voltak, bárhol meg tudtak telepedni, és ezzel a „régi" rendek (például a bencések) városon kívüli, kolostor-erődbe zárkózott életformájával szemben, gyors és tartós eredményeket értek el.

A ferences szegénységi mozgalom kétségkívül világraszóló sikerrel tevékenykedett; ugyanakkor azonban azt is bebizonyította, hogy a szív reformja nem lehet a struktúrák reformjának alternatívája is. A monopol-vallásba való integráció – a „munkamegosztás" jegyében – mindig a status quo támogatását is jelenti. A nyugati pápai egyház további fejlődése megmutatta, hogy a politikai és egyházi uralmi rendszerek összefonódása, illetőleg kölcsönös támogatásuk kizár minden lényegbevágó változtatási próbálkozást.

A waldiak és ferencesek története a középkori kereszténység számos mozgalmának, törekvésének kiemelkedő példája csupán. Közülük egyesek nem voltak alkalmasak rá, hogy megelőzzék a reformációt, amely a következő nagy egyházszakadáshoz vezetett, mert politikailag gyengéknek bizonyultak; mások nem tehették „fölöslegessé" a reformációt, mert politikailag nem voltak benne érdekeltek.

Reformáció és ellenreformáció

Azok a változások, amelyek a kereszténységet a korai középkorból a késő-középkorba vezették át, félreismerhetetlenek és nagy horderejűek. Ha a korai időszakban a babonaságtól való szabadulást még mitikus erők, boszorkányok és démonok kezétől várták, később e korszak végén félreérthetetlen, fatális függőség alakul ki bizonyos babonáktól. A korakeresztények katonai szolgálatmegtagadásának gyakorlatából csak a szerzetesek és a papság körére korlátozódó „felmentés" maradt meg (a „munkamegosztás" szellemében); a tűzzel-vassal haladó eretneküldözés egészen természetes jelensége lett a kornak, akárcsak a szent birodalom határainál az összes hitetlen ellen való, kegyetlen hadviselés – különösen is a Szentföld visszaszerzése céljából indított keresztes hadjáratok. Ezek a hadjáratok voltak a keresztények (gyakran az iszlám-hitűek „szemére vetett") „szent háborúi", ám sokszor mégis a vendek, maurok, katarok vagy husziták ellen irányultak. 1096 és 1270 között zajlott le a hét nagy keresztes háború Palesztina ellen, amely akkor már régóta arab-muszlim hitű volt.

Francia vagy német vezetés alatt, a pápák eszmei és financiális támogatásával hirdették meg a keresztes hadjáratokat – a „külpolitika belpolitika helyett" jegyében –, amelyek végső soron mégiscsak a keresztény-politikai öntudat egyre érezhetőbb válságával vették fel a harcot. A keresztes-háborús eszméket nagy vallási vezető egyéniségek neve és szolgálata fémjelzi (például a Clairvaux-i Bernáté [1091-1153], a ciszterci rend egyik első kiemelkedő alakjáé); sőt e "vezérek" többnyire akkor érezték helyénvalónak vállalkozásukat, ha a közel-keleti háborúra toborzott hadaikat bevezetésként az európai zsidók üldözésében és kiirtásában "edzik meg". Az első keresztes háború (1096) nyitányaként a Rajna-vidéki zsidó közösségeket (Speyer, Worms, Mainz, Köln) számolták fel. Ettől kezdve a zsidóüldözések az eretnek-ellenes katonai fellépések mintájára folytak.

Bizonytalanság tükröződik a teológiai világkép változásaiban is. Bár a domonkosok az inkvizícióban való ténykedésük révén egyfelől rossz hírben álltak, másfelől azonban nagy teológusokat és misztikusokat is adtak a történelemnek: Aquinói Tamás (1225-1274), a középkor legjelentősebb teológusa rendszerezte korának teológiai ismereteit Arisztotelész filozófiája alapján, akinek művei az iszlám-hitű arabok közvetítésével jutottak el és váltak ismertté Európában. Az ugyancsak dominikánus Eckhart mester (1260-1327) közvetlen, misztikus istenközeliségével győzött meg arról, hogy Isten lélekszikrája minden emberben hajlékra talál, s ezt újfajta, személyes jámborság révén ápolni és fejleszteni lehet. Ő és korának más misztikusai a bensőségességben keresztény hitük hatékony és szilárd alapját kutatták.

A válság az úgynevezett nyugati szkizmába (egyházszakadásba) torkollott, amely egyúttal e válság első csúcspontját is jelzi. 1378 óta két pápa kormányzott, sőt 1409 óta három, akik mögött konkurens egyházi csoportosulások álltak. A konstanzi zsinat, amely 1414-től a Bodeni-tó partján ülésezett, ellentmondást nem tűrően a pápai tekintély fölött állónak deklarálta magát, mindhárom pápát letette és újabbat (egy negyediket) választott. Négy évi folyamatos munkálkodásával a konstanzi zsinat volt a leghosszabb a történelem során, ám sorsfordító reformot nem indított el. Ellenkezőleg: Jan Hus cseh reformátort, akit szabad eltávozási jogának biztosításával idéztek a zsinat elé, 1415-ben eretnekként ítéltek el és égettek meg. A rákövetkező száz évben további zsinatok kíséreltek meg reformot elindítani (Basel, Ferrara, Firenze és Róma) – sikertelenül.

Ez volt az a világ, amelybe 1483-ban – a thüringiai Eislebenben – Martin Luther beleszületett: a növekvő társadalmi és politikai ellentétek hátterével – a lovagvilág hanyatlása, a parasztság intézményes kiszipolyozása, a kis tartományok fejedelmeinek gyarapodó hatalma – a dúsgazdag prelátusok és szegény közpapok egyháza állt az antikvitás humanisztikus értékeit újra-felfedező világ elé, miközben a jámborak misztikus körökbe húzódtak vissza és az egyszerű emberek átadták magukat a babonáknak.

Az V. lateráni zsinat utolsó reformpróbálkozása is kudarcba fulladt és 1517 márciusában ki is hunyt. Alig pár hónappal utána, október 31-én Martin Luther 95 tételével fellobbantotta a reformáció lángocskáját.

Ennek kiváltó oka az egyre burjánzóbb búcsú-kereskedelem volt: pénzzel és imával – hirdették jó gazdasági érzékű prédikátorok – a bűnökért járó "ideig-tartó" büntetéseket meg lehet váltani. Amikor X. Leó pápa az új Szent Péter-dóm építésének finanszírozása során kemény nehézségekkel kellett hogy szembenézzen, 1517-ben olyan búcsút hirdetett meg, amelynek bevételei felerészben őt, felerészben a mainzi püspököt illették volna meg – aki egyébként a Fuggerek bankjánál figyelemre méltó adósságokra tett szert. Luther 95 búcsú-ellenes, latinul megfogalmazott tézisét (amelyeket valószínűleg soha nem szögezett ki a wittenbergi vártemplom kapujára, hanem csupán barátainak küldött el) csakhamar lefordították és szerte a német területen elterjesztették.

De az ügy tovább terjedt kiváltó okának körénél. A 95 tételre római válaszként eretnek-vizsgálati eljárást indítottak Luther ellen (1518), egyházi átkot helyeztek kilátásba (1520) és mondtak ki (1521). Luther erre első nagy program-irataival válaszolt. Megtehette, hiszen Bölcs Frigyes szász választófejedelem védelmét élvezte; ám amikor Luther a wormsi birodalmi gyűlés előtt (1521) nem vonta vissza vitairatait, birodalmi átokkal is sújtották; hazavezető útja közben a választófejedelem látszat-emberrablást hajtatott végre és így Luther a Wartburgban biztonságos körülmények között folytathatta munkáját. Ott kezdte meg Újszövetség-fordítását, amely az új irodalmi német nyelv alapjait is megvetette.

E politikai krimi mögött kétségkívül a középkor két univerzális hatalmának, a császárnak és a pápának a drámai tekintélyvesztését kell meglátnunk; másfelől egy olyan teológia feltörését, amely a kereszténységnek a politikai és társadalmi rendben beöltött ideológiai „kötőanyag-szerepét" – először Konsztantinosz óta – sikeresen kérdőjelezte meg. Luther számára a római egyháztól való függés nem üdvrendi feltétel többé, minden megkeresztelt hívő egyetemes papságának hangsúlyozásával relativizálja a klerikus egyházat – és mindezt úgy teszi, hogy az egyre hiteltelenebbé vált római hierarchia és annak tanítóhivatala helyébe a Szentírás tekintélyét helyezi.

Ezzel olyan új orientációs irány nyílt meg, amely a mind ellenszenvesebb császári és pápai centralizmus ellenében a politikai emancipáció legitimálására is alkalmas, illetve a klerikusi életvitel módosításaihoz is alapot szolgáltathat (például a nőtlenségi kötelezettség feloldása).

Reformlépéseinek kezdetekor Luther maga mindezt nem láthatta előre, és még akkor sem gondolt új egyház vagy felekezet alapítására, amikor a reformációhoz már a fél Európa felzárkózott. Mozgalmának sikeréhez egyfelől politikai háttér kellett – ami Petrus Waldes vagy Jan Hus idején még teljességgel hiányzott –, másfelől azonban Luther személyes „megtérési élménye" nélkül, amely kétségen felüli meggyőző erővel irányította későbbi útján, hitterjesztése sohasem lett volna olyan hatékony.

Ennek a sorsfordító élménynek – amelyről Luther csak 1545-ben, egy évvel halála előtt beszél – 1514 és 1517 között kellett sorra kerülnie. Luther Ágoston-rendi szerzetesként különösen kemény életet élt. A wittenbergi kolostorban, dolgozószobájában (amelyhez a híres „torony-élmény" fűződik) Luther – a kétségek között hánykolódó és az önfegyelemben szinte emberfeletti teljesítményekre képes szerzetes – arra a belátásra jutott, hogy az ember tökéletlensége (vagyis bűne) és végessége (vagyis halálra-ítéltsége) folytán nem alkalmas arra, hogy önerejéből üdvösségre jusson. A Római levél egyik igehelye volt a kulcs: „Az igaz a hitből él" (Róm 1,17); ez pedig a továbbiakban azt jelentette Luther és a későbbi reformátorok számára, hogy kizárólag az Isten feltételek nélküli kegyelmébe vetett hit vezeti el az embert a megigazuláshoz, morális törekvései és „művei" nem eszközei és feltételei üdvözülésének. Ez a „megigazulás-tan" vált a reformáció középponti tanává.

A római és császári fennhatóság alóli felszabadulás, a hívők egyéni felértékelődése és a politikai ellenállás keresztény legitimációja forradalmi impulzust adott a társadalmi nyomás és visszaélések ellenében. A németországi parasztok egyre vehemensebben próbálkoztak felkelésekkel, Luther azonban távol tartotta magát tőlük. A protestáns fejedelmek véres véget vetettek a „kísértetjárásnak" és országaik valóságos egyházi elöljáróivá léptek elő: regionális síkon így e kis egyházak újra a politikai összefüggések hálójába kerültek. Mindennek ellenére az Írás-értelmezés minden keresztényt megillető joga kezdettől fogva a pluralitás lehetőségét szavatolta – ám a reformátori egyház szétrepedezését is elősegítette.

Zürichben és Genfben Ulrich Zwingli (1484-1531) és Jean Calvin (1509-1564) a reformációs tanok újabb változatait dolgozta ki, így Luther teológiájával is vitába szállt. Csak a 16. század közepén jutott el a római egyház arra az elhatározásra, hogy központosan és egységesen – a trentói (tridenti) zsinaton, 1545 és 1563 között – saját, belső reformot szorgalmazzon, a „katolikus reformot" vagy „ellenreformációt". Az egyházszakadást a zsinat – amelyen a protestánsok nem vettek részt – már nem tudta orvosolni. A „katolikus reformot" a katolikus fejedelemségekben többé-kevésbé erőszakos úton hajtották végre, a megbékélés így évszázadokra menően lehetetlenné vált, és a római katolikus egyház, illetve a protestáns egyházak tartósan fennmaradó polarizációba kergették egymást. Ami az egyik számára jogosként tűnt fel, azt a másik fél nem tolerálhatta – és fordítva, így hát mindkét oldalon komplementer tradíció-vesztések és egyoldalúságok léptek fel, amelyek napjainkig is jól érezhető hatással vannak gondolkodásunkra.

Htp-Verlagsgesellschaft

(Kurz und Bündig, 1995)

Jakabffy Tamás fordítása

Egyetlen zenei stílusnak sem volt olyan mozgalmas története, mint a gregorián éneknek. A legrégebbi, 10. századi írott források lejegyzése után nem sokkal, már a középkorban sokféleképpen énekelték; a későbbiekben dallamait átírták, íveit megcsonkították; majd miután visszaállították az eredeti dallamok nagy részét, az előadásmód tekintetében különböző nézetek alakultak ki. Századunkban, ezer év után kerülhetett sor arra, hogy a legrégebbi kódexek jelei alapján megközelíthessük az eredeti előadásmódot. Ezt teszi lehetővé a gregorián szemiológia, amely a gregorián ének eredeti előadásmódját kutatja.

Béres György

A gregorián ének újjáéledése

Visszatekintés

A gregorián ének klasszikus repertoárja a megelőző századok egyházi zenéjére épülve a 8. században jött létre. Néhány korai töredéktől eltekintve a gregorián ének első forrásai a 10. századig nyúlnak vissza, ezek lejegyzései közül a legfontosabbak a metzi és a szentgalleni (sanktgalleni) neumáció. A gregorián (hangjegy)írások közül – összesen körülbelül 25 fajtát tartunk számon – több az antik retorika jelöléseit veszi alapul: a szentgalleni notáció az, amely a legrészletesebben tájékoztat minket az előadásmódról: e lejegyzésmód ugyanis a karnagy kézmozdulatait (neuma = intés) tükrözi. A vonalrendszer bevezetését követően a neumációs írásmódok sokszínűsége kezdett visszaszorulni. Ekkor már egyes nyelvterületeken (újlatin) az volt a fontos, hogy inkább a hangok helyét rögzítsék, mint az előadásmódot. A vonalrendszer tökéletesítője, Arezzoi Guido (11. század) már a gregorián dallam hangjainak azonos értékéről beszél. Az eredeti előadásmód és az ezt tükröző notáció még egy ideig tovább él, míg végleg ki nem szorítja a vonalrendszert használó hangjegyírás, amely ekkor már a folyékony kézmozdulat-rajzok helyett szögletes kottafejekből áll.

A 16. századtól már a dallamokat is igyekeztek a kor ízléséhez igazítani, a hosszúnak vélt hangcsoportokat megcsonkították. Sajnos az egyház ezt a csonkított változatot tette kötelezővé, így a könyvnyomtatás feltalálása a gregorián ének hanyatlásának kedvezett.

A dallam és az előadásmód helyreállítása

A 19. sz. közepén merült fel az igény a gregorián korhű megszólaltatására: Solesmes kolostorának bencés szerzetesei áldozatos munkával javították ki a dallamokat a régi kódexek alapján; ez utóbbiakat a Dom Mocquereau által szerkesztett Paléographie musicale című facsimile-sorozatban kezdték el közzétenni. A dallamok helyreállítása és kiadása azonban sürgős volt, a munkákban kulcsszerepet betöltő Dom Pothier ezért kompromisszumra kényszerült: az ő előkészítésében 1905 és 1912 között kiadták a legfontosabb liturgikus könyveket (Kyriale 1905, Graduale Romanum 1908 stb.), noha Dom Mocquereau hangsúlyozta, hogy a dallamok kijavítása még további kutatást igényel.

Szent X. Piusz pápa motu propriója az egyházzenéről (Inter sollicitudines, 1903. november 22), és a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója (Sacrosanctum Concilium, 1963. december 4), amelyek a gregorián éneket az egyház hivatalos zenéjének hirdetik ki, jelentősen továbblendítették a kutatásokat. A római repertoár mellett fellendült az egyes országok nemzeti hagyományának kutatása is; Magyarországon Rajeczky Benjamin nyomán Szendrei Janka és Dobszay László foglalkoznak a magyar gregoriánum tudományos kutatásával és interpretálásával.

A 20. század harmincas éveiben Eugéne Cardine solesmes-i bencés szerzetes felfigyelt arra, hogy bizonyos dallamokra ugyanaz a kódex különböző helyeken más-más jeleket használ. Több évtizedes kutatásai során bebizonyította, hogy a legrégebbi kódexekben szereplő neumaváltozatok (alakváltozatok, episzémák [artikulálási jelek] használata, neumatagolás, jelentéshordozó betűk stb.) eltérő előadásmódra utalnak. Ezzel megalapította a gregorián szemiológia tudományát, amely a neumaváltozatok és az előadásmód közötti rendszeres összefüggésekre igyekszik fényt deríteni.

A szemiológiai kutatás szigorú paleográfiai módszereket alkalmaz. Abból a (Cardine és azóta többek által bizonyított) tényből indul ki, hogy a gregorián nem más, mint énekelt ima: a szövegnek a retorikaihoz hasonló zenei eszközökkel történő kifejezése; ezeket a retorikai jellegű eszközöket jelenítik meg a neumaváltozatok. Ez utóbbiak konkrét jelentésére a 10-12. század között készült összes kódexben való előfordulási környezeteik rendszeres egybevetése alapján lehet következtetni. A neumaváltozatok gazdag tárháza igen kifinomult előadásmódra enged következtetni. A gregorián szemiológia további érdeme, hogy miután a neumaváltozatok gyakran a dallamra is utalnak, megfelelő értelmezésük elősegíti a helyreállított dallamok Dom Mocquereau által említett hibáinak kijavítását.

Kiadványok, kongresszusok

Eugéne Cardine 1952 és 1984 között tanított Rómában a Musica Sacrán, mintegy harmincöt diplomamunka és disszertáció született tanítványai kutatása révén a gregorián szemiológia terén. Cardine tanítványai jelenleg egyetemeken, zeneművészeti főiskolákon és tanfolyamokon tanítják a gregorián éneket.

1975-ben alakult meg az AISCGre: Associaziane Internazionale Studi di Canto Gregoriano (A Gregorián Ének Kutatásának Nemzetközi Társasága). Célja, hogy a gregorián szemiológia Eugéne Cardine által megalapozott tudományát művelje. Tevékenységi körébe tartozik a kutatás, az oktatás, előadások és találkozók szervezése, kiadványok és hangfelvételek készítése. Fennállása óta eddig hat kongresszust, számos tanfolyamot szervezett (köztük a legnevezetesebb az ötéves kurzus volt Essenben 1984 és 1988 között, valamint a rendszeres nyári kurzusok Cremonában). Tagjai számos országból kerülnek ki, némely országban önálló szekció működik (például Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Japánban).

Magyarországon 1990-ben alakult meg a Gregorián Társaság a fentebb említett társaságokéhoz hasonló célokkal.

Az AISCGre német, illetve olasz szekciójának folyóiratai (Beiträige zur Gregorianik, ill. Studi Gregoriani) hosszú évek óta szaktanulmányokat tesznek közzé a gregorián szemiológiáról; e témában egyébként számos más nyugati folyóirat is gyakran közöl cikkeket, például az Études Grégoriennes, a Musica Sacra, a Note Gregoriane.

A gregorián szemiológia által megfejtett előadásmódot szkólák, kórusok sokasága próbálja elsajátítani és terjeszteni világszerte. Az európai országok többségében, valamint az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Brazíliában, Tanzániában, Koreában, Japánban találunk ilyen kórusokat; többségüktől hangfelvételek is rendelkezésre állnak.

A gregorián ének jövője

Ma, amikor a II. vatikáni zsinatnak a latin nyelv használatára vonatkozó előírása ellenére is szinte mindenütt kizárólag anyanyelven végzik a liturgiát, a gregorián ének továbbélését a szemiológia által felkínált, művészileg igényesebb és hitelesebb előadás lehetősége biztosítja. Segítségével a gregorián éneket ma már sokkal mélyebben értik, egészen másképp tanítják, s a következő évezred gregorián éneke minden bizonnyal ebből a tudományosan megalapozott forrásból fog táplálkozni.

Clevelandban Steve Kurdziel kezdeményezésére kereskedelmi katolikus rádióadó működik. A vállalkozásnak szurkolók közül sokan teszik fel a kérdést: lehetséges, hogy ez egy egész – hasonló alapon működő – hálózat első lépése legyen. A WMIH rövidítés azt rejti, hogy a rádióadót Szűz Mária szeplőtelen szívének oltalmába ajánlotta. Kurdziel elkötelezett világi Krisztus-hívő, aki keresztény hivatását komolyan véve részt vállal az adott világ lehetőségei és keretei közt az egyház egészének küldetéséből. Ennek jegyében fektette be minden vagyonát, pedig felesége és kislánya jólétéért is felelős. Nem a nyereségvágy hajtja, hanem a misszió és szolgálat szelleme. És ugyanakkor élvezi a szakmai kihívásokat. Michael Dimengo, aki a clevelandi egyházmegye médiareferense, felszentelt pap, kezdetben gyanakodva, visszafogottan szemlélte a kezdeményezést. Pesszimizmusa abból fakadt, hogy számtalan hasonló kezdeményezést látott felfutni és eltűnni a süllyesztőben. Ezer vallásos rádióadó közül mindössze tizenkettő katolikus, de közülük egy sem profit-orientált, egynek sem a saját jövedelméből kell eltartania magát! Ám egy idő után megváltozott a véleménye: „A WMIH léte Clevelandban, a metropolisz közösségében jó fényt vet a katolikus egyházra. Jelenlétüknek – 24-ből 24 óra, hetente hét napon át – súlya van. A média-társadalmon s a tág értelemben vett társadalmon belül is tekintélyt szerzett nekünk működésük."

Carol Ann Morrow

Örömhír – egyenes adásban

A rádiózás terén nem lehet kicsiben indulni. A legolcsóbb tétel is millióknál kezdődik. A legtöbb állomás, amely megéri az árát, úgy kapott működési engedélyt az USA Szövetségi Kommunikációs Bizottságától, hogy a hét minden napján, napi 24 órában sugároz műsort.

Steve Kurdziel biztosan nem gondolkodott kicsiben, amikor clevelandi rádióállomásának felállítása céljából elkezdte a „bevásárlást". Az egyház küldetésére összpontosított – és katolikus világiként a magáéra – ebben a világméretű misszióban. Kurdzielnek, elmondása szerint, „az a meggyőződés ad erőt, hogy a rádiózásnak magánjellegű, laikus apostolkodássá kell válnia". Negyvenkét évesen anyagi vonatkozásban a jövőjét – és ezzel a családjáét is – a hit szolgálatába állította. A II. vatikáni zsinatnak a tájékoztató eszközök apostoli használatáról szóló nyilatkozatát, az Inter Mirificát idézi: „Elsősorban a világi hívőknek kell emberies és krisztusi szellemmel megtölteniük ezeket a találmányokat, amelyek csak így felelnek majd meg teljesen az emberiség nagy várakozásának és Isten elgondolásának." (IM 3) Később ugyanabból az iratból olvassa: „Akár áldozatok árán is létesítsenek, ahol szükséges, katolikus adóállomásokat, de gondoskodjanak arról, hogy adásaik színvonalasak és hatásosak legyenek." (14)

A St. Anthony Messenger a rádióadó fejlődéséről kérdezte Kurdzielt – ez ugyanis az első ilyen arcélű rádióállomás az Egyesült Államokban. A megfontolt, komoly, világos gondolkodású, a georgetowni egyetemen végzett Kurdziel égett a vágytól, hogy elmondja a WMIH történetét.

A szív hullámhossza

Kurdziel egyik legizgalmasabb pillanata a rádiózás terén a WMIH első közvetítési napja volt. „Nem tudtuk, hallgat-e egyáltalán valaki minket. Csak egy rövid cikket közöltünk az egyik újságban, amelyben bejelentettük, hogy sugározni kezdünk. Régi stúdiónkban négy telefonvonalunk volt (időközben a stúdió Cleveland központjába költözött) és bejelentettük: »Rózsafüzért kezdünk imádkozni. Ha valaki önök közül hozzá szeretné kapcsolni szándékait a miénkhez, hívjon fel minket«. Abban a pillanatban mind a négy varázsszem pislogni kezdett. Kivörösödtek, és tizenöt percig nem aludt ki a fényük. Azóta is így van ez minden nap. Gyerekek imádkoznak a szüleikért, főiskolásoktól kapunk hívásokat vizsgaidőszakban, olyanok hívnak, akiknek ellátásukat vagy ingatlan-tulajdonukat pályázattal kell elnyerniük. Idősebbek is becsöngetnek: »Ma van férjem halálának első évfordulója«. Telefonpartnereink a város lakosságának bámulatos keresztmetszetét rajzolják ki nekünk."

Az adás keretében van beszélgetés, telefondialógus, interjú, Szentírás-olvasás és bőséges ima. Szentmisét hétfőtől péntekig élőben közvetítenek a Szent János katedrálisból. Hétköznaponként ötször rózsafüzér-imát sugároznak, hétvégeken naponta kétszer. Az isteni irgalom füzérét – amint azt a nemrég boldoggá avatott lengyel szerzetesnő, Faustina Kowalska nővér szorgalmazta – délután 3-kor imádkozzák, a hagyomány ezt tartja Jézus halála órájának.

A hálaimákat inspirálva a WMIH rádióadó a St. Ignatius Wildcats (Szent Ignác Vadmacskái), a clevelandi nemzeti bajnokságban részt vevő főiskolai focicsapat rádióhangjává is vált. Az állomás műsorbeosztását állandóan a hallgatók igényeihez igazítják. A hallgatók naponta tárcsázzák az állomást vagy írnak neki.

Amikor legutóbbi Egyesült Államok-beli látogatása alkalmából a pápa útvonalába mégsem került bele Cleveland, a WMIH hallgatói élőben követhették figyelemmel II. János Pál minden nyilvánosan elhangzott szavát. Kurdziel személyesen közvetített, Mike Dimengo atya, a clevelandi egyházmegye sajtóigazgatója és Cuyahoga megye (Cleveland megyéje) megbízottja, illetve Lee Weingart teológiai és politikai kommentárral segítették őt.

Kurdziel szerint a WMIH „tükör és hang". „A katolikus közösség nagy és változatos – mondja –, (az állomás) tükröt tart eléje, ezáltal megpróbál fogalmat nyújtani arról, milyen is a közösség egésze. Ami pedig a hangot illeti, noha senki sem igényelheti a teljesen katolikus rádió státusát, minthogy a katolikus közösség színskálája átfoghatatlanul széles és változatos, mi képesek vagyunk biztosítani a katolikus közösség számára egy olyan hangot, amely jelenleg rádiófrekvencián nem létezik." Kurdziel ilyenkor a katolikus iskolákról és más vitatott kérdésekről való dialógus lehetőségére gondol.

„Rádió a katolikus közösség számára – rádió a szív hullámhosszán" – ez a WMIH jelmondata. Az a katolikus, aki a rádiókeresőjén kalandozik, s először hallgat bele a WMIH (1260 AM) adásába, jóval azelőtt felismeri katolikus jellegét, mielőtt hallaná a jelmondatot.

Az állomás katolikus hangjához tartozik az a heti lelki impulzus is, amelyet Anthony Pilla clevelandi püspök ad. A délelőtti műsor házigazdája egy szerzetesnő. Joseph Guay Ave Maria műsorában Cleveland plébániáinak eseményeiről hallhatnak összefoglalót. A katolikus zenészek műveiből készült válogatások nagyban különböznek a keresztény gospel-rádiók által közvetített zenétől. A WMIH meditatív darabokat válogat nagy előszeretettel.

A fiatalos délutáni házigazda, Bonnie Godbey nemcsak a világi naptár szerint tájékozódik, hanem betájolja a nap vallásos ünnepét, vagy az évközi idő megfelelő hetének napját.

Az adó hirdetéseket is közvetít. Ha valaki szúrópróba-szerűen hallgatna bele a WMIH adásába, meglehet, hogy a Sears Bádogos vagy az ADT Lakásvédelem reklámjait fogja hallani a Pauline Könyvkiadó, a Keresztény Gyermekek Alapítvány vagy a katolikus temetkezési társulat hirdetései mellett. Ennek ellenére a napi műsorban még mindig nincs elég reklám – mondja Kurdziel.

Ügyvédből rádiótulajdonos

Mi késztet egy középkorú ügyvédet, egy jólmenő cég társtulajdonosát, akinek felesége, kislánya van, hogy áttérjen a rádiózásra?

Kurdziel elzárkózik, ha személyes hite alakulásáról kérdezzük – ez kissé ellentmond annak a buzgóságnak, amellyel a rádióállomásról beszél. Kitartó kérdezősködésünkre Kurdziel mégis elénk göngyölíti lelki fejlődésének krónikáját, amely a sajtóüzletben részt vevő nagyapáig nyúlik vissza. „Sok szempontból az ima volt az, ami új esélyt adott nekem" – mondja Kurdziel, s arról a veleszületett rendellenességről beszél, amely csecsemőként majdnem az életébe került. Hogy nem ez lett a vége, azt a család a Miasszonyunkhoz intézett imáknak tulajdonítja – és egy tudós orvosnak, aki karácsony estéjén hajlandó volt sürgősségi sebészeti beavatkozást végrehajtani az egyhónapos babán.

Kurdziel Mária-áhítata ellensúlyozza bevallottan értelmi beállítottságát. „Mária az imában egyszerűségre, szemlélődésre tanít… arra, hogy kontempláljak és Krisztusra összpontosítsak, s a mélyebb egységet keressem, arra, hogy a rózsafüzért intellektualitásom elcsendesítésére, fegyelmezésére használjam." A rózsafüzért „lelki élete horgonyának" nevezi.

Egy ötvennégy napos rózsafüzér-ima befejezésének napján, Szent Joákim és Anna ünnepén tudták meg feleségével, Karennel, hogy öt „tökéletes csecsemő" elvesztése után örökbe fogadhatják Annie-t, aki ma a pár imádott kislánya. Steve egy hasonló kilenced zárónapján tudta meg azt is, hogy tanácsadó cégének clevelandi irodája bezár.

„Abban a pillanatban tudtam, hogy új irányba haladok. Azt hiszem, az Úr mindenkinek válaszol az imáira" – és siet hozzátenni: „csak nem mindenki képes ezt a választ kiszűrni, észlelni."

A WMIH felfutásának idején Kurdziel reggeleit idős nagyapjával töltötte, aki egykor újságkiadással is foglalkozott. „Nagyapám megértette, hogy ez a vállalkozás csak úgy fejlődhet és bontakozhat ki, ha fejest ugrom a hitbe." Az öreg bátorította, hogy biztosítson fórumot a katolikusok számára, amint korábban maga is nyomtatott fórumot létesített a clevelandi lengyel közösség számára. A fotelek, amelyekben a WMIH látogatói ma ülhetnek, a közelmúltban elhunyt nagyapa karszékei.

A „felfutási idő" alatt Steve és Karen Kurdziel gyakran tűnődtek azon, vajon ez az ugrás a hitbe nem szakadékba zuhanást jelent-e? „Nem volt meg a szükséges anyagi hátterem, az biztos" – ismeri el, ám családjától kölcsönkért (szülei tanárok voltak, nem milliomosok) és itt-ott pluszmunkát vállalt, hogy a számlákat fizethesse. „Másfél év kemény kockázatvállalás után Karennel csak néztünk egymásra, miután felfogtuk, hogy harmincegynéhány dollárunk van a számlánkon és kimerítettük hitelkártyáinkat." Steve és Karen együtt szoktak imádkozni – azon a napon is biztosan – és megérezték, hogy ha mindketten tapasztalják magukban a vágyat és az erőt a folytatásra, ez egyfajta megerősítése annak, hogy Isten akarata szerint történnek a dolgok.

A mass-media, amelynek hivatása van

A katolikus közösség számára alapítandó rádió ötletének születésétől Kurdziel laikus apostolkodásnak tekinti ezt. „Sok olyan dolog van, amit csak az egyház tehet" – magyarázza. Saját plébániája példáját említi, amely belvárosi közösségük számára iskolát tart fenn. Ugyanakkor büszke arra, hogy az egyház sok olyan programban mutat egyértelmű elkötelezettséget, amelyek a legkevésbé sem nyereségesek. „Mit gondol – kérdi –, mégis mennyi pénz marad ezek után egy rádióállomás megvásárlására?" És megemlí ti, hogy nem egy magánké zben levő vállalkozás ugyanakkor kifejezetten egyházi szükségleteket elégít ki, s egyben az egyhá z á ltal ké pviselt é rté keket is kifejezi: ilyen a gyertyagyártá s, az egyhá zművészet, az egyhá zi kiadók, a dalszövegírók, borászok munká ja. Kurdziel vé lemé nye szerint ilyen üzletekbe befektetni feladata a katolikusoknak a piacgazdasá g viszonyai kö zt. Ám gyorsan hozzáteszi: „Ú gy gondolom, az egyháznak a mű sorké szí té sben kell szerepet vállalnia a rá dió állomás eseté ben, mivel ennek feladata az evangélium terjeszté se. De a mű sorké szí té s itt egé szen má st jelent, mint a televíziónál.” A rádióadók közvetítési skálája a klasszikus zenétől a country-ig, a ’40-es évek örökzöldjeitől, az alternatív irányzatoktól a pop-rockig terjed. A rá dió zó k autórádióikat a kedvenceikre állítjá k. Cleveland katolikus lakói elégedettnek tűnnek azzal, hogy a WMIH alternatívaként rendelkezésükre áll.

Vannak hallgatók, akik számára a WMIH állandó társaságot jelent, de vannak olyanok is, akiket a WMIH üzenete é letü k egy bizonyos pontjá n talá l telibe. Pé ldaké nt Kurdziel egy negyvenes é veit taposó ohiói ügyvéddel folytatott beszélgetést említ: „Nem hallgatom adá sukat a munkahelyemre menet [minthogy ekkor a hírekre kíváncsi], ám azt kapcsolom be hazafele. Miért? Amikor hazafelé tartok a nap végén, nem akarok több információt, egyszerű en túltelített vagyok."

„Esti főműsorunk címe: Isten szeret téged – folytatja Kurdziel –, és semmi sem összetettebb teológiai szempontból, mint ez. Nem számít, mi történt veled ma, nem számít, mit tettél vagy mit nem tettél ma a munkahelyeden, mi a helyzet a családoddal: Isten szeret téged. »Elengedheted« magad. Mások azt mondják: »Nekem arra van szü ksé gem, hogy reggeltől Istenre irá nyí tsam a napomat. Ez adja meg a hangulatá t.«." Erről a reggeli műsor, a Genezis gondoskodik.

Kurdziel a vallá sos adó átlaghallgatóját 37 éves, egyetemet végzett kétgyerekes anyaként írja le. Az ilyen nő nem szereti, ha „ leereszkednek" hozzá . Gyermeknevelési tanácsadást sem Sally Jessy Raphaeltől vagy Oprah Winfrey-től szeretne kapni. Kurdziel szerint – és véleményét kö zvé lemé nykutatás alapján alkotta – az á tlaghallgató a hitére, fé rjével való szentségi kapcsolatára vonatkozó információt é s taná csot szeretne kapni, nem csupán a népszerűsítő lélektan megállapításait. Hasonló tiszteletet kap az 1260 AM-es frekvenciá n a rádióhallgatók mellett a műsor minden vendége is. Itt a műsorvezetők nem piszkálódnak vagy vitatkoznak, hanem megengedik mindenki á llá spontjá nak megfontolt bemutatását.

A tiszteletet kifejezik a WMIH hírei is, amelyekben a politikai vezetőket és más „híré rté kű " személyisé geket címeikkel együtt, teljes nevüket haszná lva emlí tenek, nem abban a nyegle stílusban, amelyet sok rádióadá sban haszná lnak manapsá g. De mi má st vá rhatná nak a hallgató k egy, a Má ria nevé t viselő rá dió á llomá stó l?!

A rádióadó nevé t kifejező iniciálék (WMIH) a Mária Szeplőtelen Szíve elnevezé st jelentik. Az igazgatóság a keresztény rádiókhoz hasonló , ám azoktól valamennyire mégis különböző „szolgáltatásokat" akart biztosítani. A Krisztus-központúságra hivatkozó iniciálék világosak lettek volna, de nem megkülönböztető értelműek. „Má ria neve jobb, mivel megjelöli a kö zö s katolikus örökségünket, ugyanakkor nem lé p fel azzal az igénnyel, hogy mi ké pviseljü k, mi jelení tjü k meg az egyházat, abban az é rtelemben, ahogy pé ldá ul az intézményesen támogatott, hivatalos katolikus rádióadó k teszik, tehetik. Ugyanakkor ez a né v vilá gossá teszi, hogy nem protestáns adó ró l van szó . A Má riá val kapcsolatos kép-vilá g használata minden esetben hatékony. Úgy hiszem, szá munkra kifejezetten áldás volt." – emlé kezik Kurdziel.

A küldetés pénzbe kerül

Steve Kurdziel hisz a WMIH küldetésében. Nem aggódik az anyagiak miatt. Bizalmasan mondja el: „Ez az adó sikeres lesz. Vannak hallgatóink, számuk növekszik, és ők mondják el, milyen mértékben része az életüknek ez az állomás. Van elég példánk arra, hogy megszerveztü nk egy eseményt és rengetegen jö ttek el. Nagy versenyfutás folyik most. Az intézmények fel fogják fedezni, hogy itt erő rejlik… De mire erre rá jö nnek, a WMIH műsorideje már csak az állomásból kifutó vonat há trahagyott fü stje lesz számukra."

Mivel hisz a rádiónak mint a 21. századi evangelizálás eszközének erejében, zavarja, hogy mások mé g mindig nem ismerték fel a lehetőségeket. A helyi inté zmé nyek vezeté se „bombasikernek" kö nyveli el, ha százötvenen megjelennek egy vasárnapi szemináriumon. Egy ilyen kurzust a rádióhullámokon is meg lehetne tartani a közvetítés jelenlegi árfolyamán (ami 400$ óránként), és „a hallgatóságot tízezrekben számolhatná k, az adásidő mindössze egy terembér volna csak, nem több".

Addig is, amíg mások meghallják a kakas kukorékolását, Kurdzielnek szélesebb anyagi bázis kiépítésére van szüksége. Mivel minden személyes forrását szolgálatba állította (felesége nem reméli, hogy életükben kilábalnak az adósságokból), Cleveland vállalkozásait be kell sorolnia reklámprogramjába. Bízik abban, hogy ez a bázis lé trejö n. További támogató kéz nyúlt feléje az újonnan létesített Kolbe Alapítványon keresztül, amelyet Cleveland katolikusai indítottak el, annak reményében, hogy í gy biztosítják kedvenc rádiójukat. Az alapítványt arró l a Szent Maximilian Kolbéról nevezté k el, aki maga is a tö megtá jé koztatá sban dolgozott és legendás odaadással szerette Máriá t. Az alapí tvá ny is bizonyí tja, mekkora hatá st gyakorol a WMIH a hallgatókra. Egy havonta megjelenő hí rlevél tá jé koztatja őket a mű sorváltozásokról és az újabb tervekről. Kurdziel kiemeli a rádió és az orszá gos tévéadó mű sortervezé se közti ellentétet, ez utóbbira érvényes az a szemlé let, hogy „ugyanaz a méret mindenkinek megfelelő” .

Látható megindultsá ggal idéz fel olyan eseteket, amikor hallgatók imaszá ndé kkal telefoná ltak be, majd később hálásan hívták vissza az adá s munkatá rsait felépülésükről beszá molni. A telefoná ló k így mutatkoznak be: „Jane Parmából" vagy „Joe St. Pat’s-ból". „Ezt jelenti kapcsolatban lenni! Vajon nem ez az, amit az egyház modelljének nevezünk? A rádió az a kö zeg, amely a leginkább képes ezt a helyi kapcsolatrendszert ö sszefogni!"

Első a sok között?

„Első"-e a WMIH a sok hasonló adó között? Steve Kurdziel szilárdan reméli ezt. Keresztény rádióállomások százai közvetítenek – mondja –, és „semmi sem gátolja, hogy katolikus adók százai sugározzanak szerte az országban." A keresztény rádiók 80 szá zalé ka kereskedelmi állomás, és ugyanez a modell működhet a katolikus közösség rádiói esetében is. A clevelandi állomás már kapcsolatba lépett közel egy tucat más városbeli személlyel, akik segítenének abban, hogy sajá t területü kö n is lé trejö jjö n egy hasonló vá llalkozá s. Kurdziel maga is részt venne efféle „kalandban". Az Egyesült Államok észak-keleti és közép-nyugati részét úgy látja, mint olyan nagy centrumokat, amelyeknek elég katolikus hallgatójuk van ahhoz, hogy olyan piac-részleget alkossanak, amelyet a reklámot igénylők szintjén el akarnak érni. A kevésbé lakott és kevésbé katolikus övezeteknek más modellre van szükségük. Ugyanakkor bizonyos, hogy a clevelandiek katolikus közösségének rádiója más közösségben más jellegű lenne.

A mű sorké szí té snek a hallgatók érdeklődé sé hez kell igazodnia, és a helyi egyházi események követőjé nek kell lennie.

Kurdziel előretekintve olyan ú j mű sorokra is gondol, mint egy katolikus rádiós hírlánc vagy interaktív, rádióhullámokon folytatott „műhelyek".

Jelenleg a WMIH-nak van egy Katolikus Osztályterem nevű hétköznapi műsora. Az olvasmányszakaszokat előzetesen magnószalagra rögzítik, így kerül adásba. Ám Kurdziel jobban szeretné, ha mindez egyenes adásban történne, hogy a hallgatók kérdéseket tehessenek fel a műsorvezetőnek vagy kommentálják a hallottakat.

Felvillanyozzák a lehetőségek. „Nagy professzorok, szerzetesnők és szerzetesek, akik különböző helyszíneken tanítanak, a mi fórumunkon nem 150 emberhez beszélhetnének, hanem tízezrekhez, akik fölvennék a kagylót és tárcsáznák az állomást, hogy kérdezzenek és hozzászóljanak." A WMIH alapítója örömmel említi azt a lehetőséget, hogy egy betelefonáló mennyire megváltoztatja a műsor egész vonalvezetését. Példaként egy a lelkiségről szóló előadást említ, és egy telefonálót, aki azt kérdezte az előadótól: „Ön miért helyezi Krisztust a keresztjére, miért nem egy korpusz nélküli keresztet használ?" Függetlenül attól, hogy ezt – meg a hasonlókat – lényegesnek tartjuk-e vagy sem, lehet, hogy épp ez a kérdés az a „sorompó", amely az illetőt visszatartja a következő lépés megtételétől [azaz a hívővé levéstől]… „A rádió mint tömegkommunikációs eszköz lehetőséget nyújt arra, hogy bárki hozzáférjen, nem hat hónappal korábban kitalált »konzerv« műsorokat sugároz. Kézbe a telefonokat! Itt maguktól az emberektől tudjuk meg, miről akarnak hallani és beszélni."

Melyek az akadályok, ha katolikus rádiót akarunk alapítani, és mi gátolja annak az elképzelését, hogy hasonló állomások egész hálózata működjék? Kurdziel két hatalmas nehézséget említ: eladó rádióállomást találni, és pénzt szerezni a megvásárlására. Az elérhető rádióállomások száma az elérhető frekvenciasávokra korlátozódik. Elméletileg bárki, aki nyomdagéphez fér, újságot indíthat, ám csakis a frekvenciasáv függvényében működhet rádióállomás egy adott városban. Hiába szeretne valaki szabad frekvenciasávot, ha egy sem eladó.

Kurdziel első nagy élményei az élő adás indulását jelző piros lámpácskák kigyúlásán túl mind a hallgatókkal kapcsolatosak. „Kaptam egy levelet egy hölgytől, aki a clevelandi belvárosi lengyel plébániához tartozik. Talán emlékeznek arra, hogy amikor a pápa a Central Parkban a karácsonyról beszélt, elénekelt egy régi lengyel dalt. A hölgy azt írta nekem, ő akkor a konyhájában a rádiót hallgatta, és amikor az ének felcsendült, ő csak állt a rádiókészülékre fülelve, a konyhaasztalnak támaszkodva és sírt. Egy középkorú férfi az autótelefonjáról hívott fel. Napjait azzal tölti, hogy számlákat ellenőriz. Telefonja közvetlenül a rózsafüzér-imádkozás után futott be. Azt mondta: »Évek óta nem imádkoztam rózsafüzért, de most hallgattam önöket«. Emellett rengeteg »titkos« hallgatónk van. A félig megtértek, az egyháztól részben eltávolodottak, a kíváncsiak megszólítására a rádió ideális eszköz. Egy üzletember mesélte, hogy egykor nagyon eltávolodott az egyháztól. Nem sokat imádkozott. Aztán valaki felhívta a figyelmét erre a rádióállomásra. Autózás közben kipróbálta… Elkezdte a rózsafüzért imádkozni és közben potytogtak a könnyei."

Kurdziel számára, aki jószerével már megtanult együtt élni a kockázattal, sőt élvezi is, ez jelenti a rádiózás szépségét. A WMIH állandóan adásban van. S azért van ez így, hogy az emberek hallgassák. „Ha a katolikus egyházról, a hitről akarok hallani, vagy egyszerűen csak kíváncsi vagyok, tudom, hogy a nap bármely órájában Clevelandban az 1260-on csak »be kell nyomnom a gombot«, és valamit találok majd mindezekről. Olyasmit, amit megkérdőjelezhetek, amitől dühös lehetek, amivel egyetértek vagy sem, de ami folyamatosan ott van." Steve Kurdziel a WMIH-ról beszél – ám nyilvánvaló, hogy ő és a misszió, amit vállal, egy és ugyanaz.

A St. Anthony Messenger cikke alapján fordította Nemes István és Bodó Márta

Nyíri Tamás

Felajánlás

Az ima egyik fajtáját felajánlásnak mondjuk. Többek között az eukarisztia tiszteletéhez is hozzátartozik, hogy felajánlja magát az ember az Úr Jézusnak, aki testét és vérét adja nekünk a kenyér és bor színében. A felajánlás nem fogalom vagy jófeltétel, amikor többé-kevésbé valami tárgyi teljesítményre kötelezzük magunkat. A felajánlás a szív közvetlensége. Újból kimondja az ősrégi témát: szeretlek, Uram, Istenem. Nem könnyelműen, nem hétköznapi módon. A felajánlásban önmagát mondja ki a szív, hogy a kimondott szó Isten elé ragadja az egész embert.

De hogyan lehetséges ez? Mi történik voltaképpen?

Az emberi élet nem egymástól elválasztott szakaszok laza egymásutánja. A jelenben ugyanis mindig benne van egész múltja. Öröme és bánata, fáradságosan megszenvedett tudása, élettapasztalatának mélysége, életének összes megrázó eseménye. Mint a gyümölcs zamatában a tél keménysége és a nyár heve, a viharok vadsága és a csendes májusi eső öröme. Az ember minden pillanatban az, amivé élete addigi során tette magát. Amikor dönt, múltjának egész súlyával tölti be a pillanatot. Nem egymásután fűzi tetteit. Egész múltja jelen feladata. Azt a pillanatot, amikor dönt, egész életének összegyűjtött története teszi a jövő lehetőségévé.

Ugyanígy előre nyúl a jövő után is. Nem csupán jóföltétellel vagy elhatározással, mert a jelenben mindig döntünk a jövőről is. Az ember szabad. De nem az teszi szabadságát, hogy visszavonja döntéseit. Ez legfeljebb jelzi szabadsága gyöngeségét. De amikor az ember választ valamit, nem azért teszi, hogy a következő pillanatban visszavonja. Minden igazán szabad választásban az egész után nyúlunk. Az emberi egzisztencia kísérleti volta miatt van az, hogy ebből az egészből legtöbbször csak egy rész valósul meg. Nincs benne a szeretet szótárában: egyetlen, örök? Nem próbálkozunk mindig újra és újra, hogy a múltat és jövőt beletömörítsük egyetlen szabad elhatározásba? Örök vágyunk egy olyan tett, amely nem ideiglenes, hanem végérvényes. Hogy a sok részletből végre kiemelkedjék az egyetlen, amely egész. Ami megformálja életünk végső igazát és valóságát? Egyszer csak ártatlanul kezünkben tartjuk életünk gyümölcsét. Ami ezután történik, a szimfónia boldog fináléja. Elragadtatva gyönyörködünk abban, hogy most már csak így lehet ezt megírni…

Vannak ilyen sorsdöntő órái életünknek. Örökkévaló pillanatok már az időben. Megbújva az idő leple alatt elrejtőznek. Csak jóval később jövünk rá, hogy megszületett az a döntés, amely magába gyűjtött múltat és jövőt. Azt mondják valakire, igazi pap. Melyik volt az a pillanat, amikor sikerült végérvényesen Istent választania? Úgy, hogy mindig előnyben részesítse minden mással szemben? Vagy nem tapasztalta meg még senki, hogy már nem tud elfutni Isten szeretete elől? Az isteni vadász már elejtette a nemes vadat, és a lélek boldog ujjongással azt a pillanatot lesi már csak, hogy az isteni vadász mikor viszi haza zsákmányát. Mikor volt ez a pillanat, amikor így döntöttünk? Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy szabadságunk mindig ezt a pillanatot célozta meg, hogy az idő arra való, hogy kiemelkedjék belőle ez az örökkévaló pillanat, amiben végrehajtja magát az ember.

De mi legyen a tartalma ennek az örökkévaló pillanatnak?

Milyen választás biztosítja az örök életet? Könnyű a válasz. Az Isten iránti szeretet. Könnyű válaszolni, de már nehezebb tenni. Nem elég egyszerűen fölindítani ezt a szeretetet. Sokszor próbálkozunk, amíg sikerül egy örökkévaló választás. A pillanat csak akkor lesz örökkévaló, ha egész szívünkből és minden erőnkből tesszük a szeretetet. Ha maradéktalanul felhasználjuk szabadságunkat az Isten iránti szeretetbe. Ritkán szeretünk maradéktalanul. Azért adta Isten a főparancsot, hogy állandóan próbálkozzunk, amíg Isten végre megajándékoz azzal a kegyelemmel, hogy beleszeretjük magunkat az örökkévalóba.

A másik nehézség az, hogy ebbe a pillanatba kell begyűjtenünk egész életünket. De mi más lehet az az alapvető tett, amely magába foglal minden egyebet, mint az Isten iránti szeretet. Ami felfog mindent, amit úgy hívunk, hogy ember? Emberi élet? Sírás és nevetés, hétköznap és ünnep, mennyország és föld, kényszer és szabadság, bűn és megváltás, múlt és jövő. Olyan magától értetődő, hogy az Isten iránti szeretet egyesíti mindezt? Nem, de mégis így van. Ez a szeretet azzal állítja szembe az embert, aki nélkül végtelen üresség és hitványság volna csupán. Képes összeterelni minden széthúzó, lázadó, zűrzavaros és ellentmondó emberi erőt. Mennyi zűrzavar, mennyi széthúzás és szétesés a lélek! Isten csodálatos egysége képes egyesíteni a szétszórt emberit anélkül, hogy megszüntetné a teremtmény sokrétűségét, pluralitását. Elfelejteti velünk a magányosság poklát, megváltja a múlt legsötétebb óráit. Nem nyomja el, de a szégyen maró sebére ráönti az irgalom olaját, a gyalázat keserű emlékéhez hozzávegyíti a bizalom édességét.

Ez az örökkévaló pillanat az időben van. Ezért nagyon képes szeretni a földet is. Képes lesz arra, hogy föladjon minden földi szerelmet az örökkévalóba. Nem ábrándul ki a földből. Szeretni fogja a földet, a húst, a port. Mert azt szereti, aki soha nem bánta meg, hogy megkockáztatta ezt a földet. A bűn földjét, a káromlás és az átok, a halál és hiábavalóság földjét. Az Isten iránti szeretet képes arra, hogy már ezen a földön betöltse a lélek vágyát. A szellem vágyát, mert egésszé teszi a földi egzisztenciát. Csodálatos az Isten iránti szeretet: örökkévaló pillanat ebben a tér-idő összefüggésben.

Úgy tűnik, messzire kalandoztunk a felajánlástól.

Pedig már célhoz is értünk. Mi történik a felajánláskor? Komolyan és őszintén megkísérli a szeretet az örökkévaló pillanatot ebben az időben. Megvalósul a szívek közvetlensége. Ha a kísérlet sikerül, belép az örökkévaló pillanat az időbe. Ezért ünnep a felajánlás. Nem lehet színre-szóra locsogni róla. Mert ellenállóvá válunk az örökkévalóságra, mint a baktériumok a nyakló nélkül adagolt antibiotikumokra. Pedig erre a pillanatra irányul életünk egész folyama. Ami utána következik, megfogalmazása csupán a témának, amit végre megtaláltunk.

Nagyon valószínű, hogy gyakran nem fog sikerülni. Csak részben sikerül. És soha nem reflektálhatunk rá, hogy sikerült-e valóban. A felajánlások után is félelemmel és remegéssel kell munkálni üdvösségünket. Abban a tudatban, hogy még mindig nem vagyunk azok, amikenk lennünk kell, hogy a zarándoklat még hosszú, és váratlan meglepetéseket tartogat. De akkor is szent és nagyszerű a felajánlás, ha kísérlet csupán. S ki tudja? Hátha sikerült is már? Mi nem tudjuk, de ő tudja. És ez elég. Nem sajátja a szeretetnek, hogy mindig új szavakat mond? Bensőséges, összeszedett szavakat keres, amíg megtalálja azt az egyetlent, ami tényleg kimond mindent? Ami méltó, hogy megmaradjon örökre?

Történik tehát valami a felajánlással? Nem valami, hanem minden történhetik. És még akkor is igen sok, ha a felajánlás csak kísérlet volt: legalább egy részét realizáltuk annak a szeretetnek, amely életünk értelme. De nem ez történik a hétköznapok vállalásával? A hétköznap a szeretet igazi területe! S ha ez nem oly könnyű és magától értetődő, ha nem „okos dolog", akkor néha kifejezetten és megfogalmazottan is tenni kell, aminek mintegy mellékesen kellene történnie. A hétköznapok érlelik be vagy ölik ki két ember szeretetét. Hát nincs szüksége a hétköznapi hűségnek olykor-olykor a szeretet kifejezett gesztusaira? Azokra a szavakra és tettekre, amelyeknek nincs más rendeltetésük, mint hogy kifejezzék és ezzel növeljék a szeretetet?

Hát ez a felajánlás.

Van sok felajánlási ima. Sokat mondtunk el, sokat mondtak el fölöttünk. Néha még kényelmetlen is volt, hogy ezek az imák oly bátran nyúlnak a legnagyobb szavakhoz. De én nem hiszem, hogy lehet némán szeretni. Isten pedig ismeri szívünk ínségét. Már azt a szeretetet is szereti bennünk, ami még nem méltó őhozzá. Hát akkor nem kell időnként szólni erről a szeretetről, még ha primitíven és gyerekesen is? Édes jó Atyám – igen, megpróbálkozom vele –, szeretlek. S minden egyéb, ami még van, variáció csupán erre az egyetlen, kimeríthetetlen témára.