Kedves Olvasó!

Egy szenzációs könyvsiker után a magyar irdalomba most már ünnepelten is „visszatért” Márai Sándor írta 1938-ban: „Meg vagyok sértve, mert a kor, amelyben éltem, igénytelen volt és áhítat nélküli”. (A gyertyák csonkig égnek című regény hozott neki az elmúlt években világsikert).

Hitem szerint alighanem az általa megnevezett, s azóta csak tovább dagadt „igénytelenség” és „áhítat-nélküliség” a legmélyebb oka a hivatás–felfogás és hivatás-értelmezés körüli, László Áron által mostani lapszámunkban feszegetett eszmei zűrzavarnak.

A Magyar Értelmező Kéziszótár a hivatás szó jelentését három változatban sorolja fel: 1. „valamely foglalkozás, pálya iránti hajlam, elhivatottság”, 2. „ennek alapján választott foglalkozás”, 3. „életcél”.

Akármelyik irányból közelítsünk is fölvetett témánkhoz, egy dolog egészen biztos – s ezt László Áron meg is állapítja –: „különbözik a mesterségtől, az akármilyen vállalkozástól”.

A hivatás fogalma hallatán nekem mindig konkrét személyiségek jutnak eszembe. Olyanok, akik – erdélyi viszonylatban Kájoni Jánostól Márton Áronig – a fölismert „életcélt” hűségesen követve áldozták életüket egy nemes eszmének, illetve egy közösségnek. Olyanok, akiknek az életpéldája ma is vonzó, mert abszolút hiteles.

A leírtak után ajánló soraimban még azt is el kell mondanom: a hivatás nem magánügy! Fölismerése és vállalása egyenlő a „köz” önzetlen szolgálatával. Közszolgálat! És az teljesen mindegy, hogy e szolgálat közben valaki író, tanár, pap, orvos, édesanya vagy éppen kolostorban élő szerzetes.

Február hónapban állíthatnánk-e magunk elé szebb és követendőbb példaképet, mint Krisztust, a 2-án megszentelt égő gyertyával kifejezően szimbolizált „Világ Világosságát”, aki fellépésekor lobogó fáklyaként úgy vállalta megváltói hivatását, hogy kezdettől fogva tudta: nagypéntek lesz emberi életének utolsó napja.

Ami számomra igazán probléma, az az, hogy a hivatástudat a lélekre ránehezedő különféle terhek és negatív előjelű körülmények miatt bizony megfakulhat. De vigasztal a tudat: valójában mégiscsak olyan az őszintén hivatásának élő ember, mint a kiégett hamu, amely alól a parázs bármikor föllángolhat. Hogy a felizzás megtörténhessen, az persze tőle is függ.

László Áron

A hivatásról

Hat éven át a csíkszeredai Segítő Mária Katolikus Líceumnak voltam a lelkivezetője. Vegyes iskola, ahol a lányok és fiúk százalékaránya 70 : 30. Serdülőkorúak, az örök lázadók társadalma, akiknek sajátos életük és lelkiéletük van. A családlátogatások alkalmával – mivel osztályfőnök voltam – lehetőségem adódott arra, hogy a háttér-helyzetekkel is megismerkedjem. Érdekes tapasztalatokra tettem szert, és sok mindent láttam közelről, olyasmit, amit addig csak sejtettem.

A hivatás kérdését tekintve meg kellett állapítanom, hogy, mint anyi régi jó szavunk – például a szeretet, kegyelem, segítőkészség, megbocsátás és a többiek –, a hivatás szó is átértékelődött, pontosabban: leértékelődött. A legtöbb serdülő számára homályos és nem egyértelmű a hivatás szó, de a hivatásos élet sem. Spirituális („lelki élet”) órákon próbáltuk tisztázni a kérdést, és érdekes volt, ahogyan a fiatalok megközelítették és vitatkoztak róla. A következőket kellett hallanom:

• Nem éri meg. Nem érdemes hivatásban élni! – (Itt inkább csak a papi, szerzetesi és orvosi hivatásra gondoltak. Többen csak ezeket ismerték el hivatásnak.)
• Nincs is hivatás – állították sokan.
• Nincs lehetőség arra, hogy az ember hivatásában vagy hivatásszerűen éljen – mondták a pesszimistábbak. Egyébként nekik volt a legtisztább fogalmuk erről a kérdésről.
• Nem szabad hivatást választani, mert nem jövedelmező. Nincs megfizetve – érveltek a „gazdasági” beállítottságúak.

A serdülők társadalma a felnőttek gondolkodásmódját is tükrözi. Ha a szülőket kérdeztem volna meg, valószínűleg hasonló válaszokat kaptam volna. De mi tovább mentünk a fogalomtisztázásban, és megállapítottuk a következőkat: a hivatás Isten ajándéka. „Aszerint, ki-ki milyen ajándékot kapoot, egymás szolgálatára legyenek.” (1Kor 12,11) – idézi a zsinat Pál apostolt. Ezt a kegyelmi ajándékot fel kell ismerni a bennünk levő tehetségben, adottságban, hajlamban. Érzelmi, értelmi vonzódással jár, és feltételezi a testi, lelki, értelmi képességet – meg a kitartást is hozzá. A szolgálatban, az áldozatvállalásban leli örömét, és felöleli az élet egészét. Ezért különbözik a mesterségtől, az akármilyen emberi vállalkozástól. Célja nem az anyagi jutalom, hanem az ajándékozás. Ezeket végigtárgyalva sokan elcsodálkoztak. Ilyet eddig nemigen hallottak.

Hol a baj a hivatás megismerésében?

Mert hogy baj van, az kétségtelen. Nem az említett fiatalok hibásak benne, hiszen a hivatást is tanulni kell, hacsak az ember nem kapja rendkívüli módon. Az egész társadalom problémája ez, és a válság – világjelenség. Ha a modern társadalmat szemléljük, meg kell állapítanunk, hogy egy értékvesztett vagy értéket rosszul ismerő korban élünk, amikor „élet-pótlékokkal” próbálják kielégíteni a lélek nemes vágyait. Mit adhatnánk fiataljainknak, amit mi sem birtokolunk? Így megmarad az „ahogy lehet” jelszava a jövő megvalósításához.

Ha a vásgá okait vizsgáljuk, a következőket sorolhatjuk:

Elsősorban is a vallásos érzékenység hiányát. Az emberben megvan a természetes istenigény. Ezt igazolja a tökéletesség utáni vágya. Ha nem talál rá Istenre, akkor más után néz, ami kielégíthetné. Hogyan láthatná meg valaki Istent, amikor látására olyan kevés esélyt kap embertársai részéről? A vallásos élet az élet peremére szorult. Vasárnapjainkat és ünnepeinket díszítő elem, de aligha hatja át mindennapi életünket. Így zárjuk el magunkat a kegyelem forrásától. Thomas Merton mondja: „A Jézustól való távolság megöl!” Kevesen vannak, akiknek elmondhatja: Jöjj, kövess engem! Ha az ember nem találkozik a kegyelmet adó Istennel, élhet-e vajon hivatásszerű életet? Nélküle csak emberi erőfeszítés életünk, és jó, ha eljutunk legalább a humanizmus szintjéig.

Súlyos gondot okoz az a vélekedés és életforma, amely szerint a vallás pusztán magánügy. Előítéletes ellenérzésekkel vannak az egyházzal szemben, nem hajlandók szolgálatot vállalni a közösségben. Vannak olyanok is, akik megelégszenek az egyház és a Krisztus nélküli vallással. Ez sem tesz jót a hivatások ügyének.

Válságokot jelent a tekintélyek hiánya. Pedig a magával ragadó példa sokakban képes felébreszteni hivatástudatot. Sok példát lehet erre látdni, de nem eleget. Az én kis falumban hatszáz lélek él. Amikor egy nagyon lelkes pap lett a plébános, egymás után tízen jelentkeztünk a gyulafehérvári szemináriumba. Plébánosunk – Isten kegyelmével közreműködve – hivatásokat ébresztett.

Régi mondás: a gyermekek a felnőttek szemében fényt keresnek. Ha nem találnak, máshol néznek utána.

A felismert értelem jegyében felajánlható szevedés, az áldozatvállalás, mások szíves szolgálata, egyszóval Krisztus keresztje idegen a felszínes világtól. Mindenki kerüli a szenvedést, bármiféle szenvedést, és különösen a másokért vállalhatót.

A rosszul értelmezett boldogság is nagy károkat okozhat a hivatások ébredésében. A mai mérce aszerint „mér”, mennyi örömet, boldogságot, kielégülést hoznak napjaink. Arra a kérdésre például, hogy ki akar izzadságos munkával kenyeret keresni, egy 24 tagú osztályból csak ketten vagy hárman jelentkeztek. Még nem tudják, hogy a jól végzett munkának mennyi valódi öröme és boldogsága van. A hittudományi főiskolára jelentkezőkkel kapcsolatban mondta a gyulafehérvári érsek, hogy közülük sokan csupán kísérleteznek. Kényelmes? Nem kényelmes?

Az intellektualizmus is felelős a hivatások leértékelődéséért. A legtöbb iskola ugyanis tudás-központú. Csak ismereteket közöl és kér számon. Lelki, erkölcsi nevelés alig mutatkozik. Egy tanárt idézek: „Én az erkölcsi nevelésükkel nem foglalkozom, mert az fárasztó.” A tudás-központú nevelés a tudást hatalomként tünteti fel. Olyan valaminek, ami kiemel és föléje emel a többi embernek. Az ilyenfajta hozzáállás még a hivatás csíráját is kiölheti a lélekből.

Utolsó okként azt említeném, amit Erich Fromm, az amerikai filozófus emel ki: a birtoklás az élet. A nem-birtoklás a mai világban sokak számára egyenlő a pusztulással. Szegény ország vagyunk, mégis (vagy éppen ezért) sokakak foglal le a birtoklás vágya, és kitölti egész életüket. Így nem marad hely a hivatáskeresés számára.

A felsorolt pontok minden életszférát egyformán érintenek, legyen szó papságról, szerzetességről, házasságról, szakmaiságról.

Ennyire szomoró lenne tehát a helyzet?

Amit fentebb felsoroltunk, az az árnyék – hogy jobban napvilágra kerüljön a fény. Isten nem lesz hűtlen magához. Mindig gondoskodott hivatásokról, és ezután is gondoskodni fog. „Ha ti nem szólaltok meg, a kövek fognak megszólalni” – mondta Jézus az apostoloknak. Eddig még nem kellett a köveknek beszélniük, mert mindig volt és van ember, aki ilyen fokon bele tud kapcsolódni Krisztus életébe.

A magunk részéről azért ne feledkezzünk meg! A hivatás kérdése tőlünk is függ. Úgy kell megélnünk azt, és úgy kell munkálkodnunk érte, hogy vonzó és példa erejű legyen.

Több figyelmet kell fordítanunk a családgondozásra. Családjaink alkalmasak arra, hogy az imádság, a szeretetszolgálat otthonai legyenek. Innen sarjad a hivatás. Olyan hivatástudattal rendelkező emberek vannak, amilyeneket a szülők „kiimádkoztak” és neveltek. Ebben a feladatban nem szabad magukra hagyni őket. Meg kell erősítenünk őket abban, hogy érdemes gyermekeiket így, ilyen szellemben nevelni.

Az iskolákban az erkölcsi nevelés síkján a legkevésbé sem elegendő a hittanóra. Úgy kell „beállítanunk” magunkat, hogy a biológia vagy a földrajz óra is tanúságtétel legyen Istenről. A már említett iskolában talán a tanári karnak is köszönhető, hogy a diákok jórésze legalább megpróbált hivatásszerűen elindulni a jövőbe. De ehhez az kellett, hogy a tanárok lelkinapra üljenek össze és lelkigyakorlaton vizsgálják felül egyéni és közösségi hivatástudatukat.

A szülőkkel is tartottunk lelkinapokat, osztályok szerint, ahol nemcsak a szülő–gyermek kapcsolatról esett szó, hanem arról is, ott áll-e a szülő mint pozitív példa gyermeke előtt.

Néhány egyházközségben fiatal házasok találkoznak minden héten, ahol – megbeszélve a problémáikat – egymást erősítgetik a szülői hivatásban.

Értelmiségiek találkozóiról tudok Csíkszeredában, Szentegyházán és máshol, ahol a hivatás kérdése sokszor napirenden van. Munkahelyi lelkinapokon is voltam, ahol a „Miért és hogyan dolgozom?” kérdések voltak a középpontban.

Vannak tehát jó példák, és vannak eredmények is. A hivatás kérdésénél az isteni részért hálával tartozunk. Az emberi oldal okoz csak problémát, de hiszek abban, hogy Isten intésére hallgatva mindig megtaláljuk a megoldás lehetőségét. Az alapvető kérdés: készek vagyunk-e a Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolatra? Adjon erőt az Úr mindazoknak, akik hivatásban élnek és hivatásszerűen élik meg mindennapjaikat, hogy világító lámpásként másoknak is fényt adjanak!

Jakab Gábor

Hogy életünk legyen, bőségben

A gyulafehérvári főegyházmegye Zsinati könyvének kis tükre

A négy évig tartó főegyházmegyei zsinati munka és a Csíksomlyón 2000. szeptember 24-28 között lezajlott végső zsinati tanácskozás eredményeként 2001 őszén – egy öttagú szerkesztői csoport munkája eredményeként – végre összeállt a Zsinati Könyv. A gyulafehérvári érsekség e szép kivitelezésű kiadványa első oldalain Czirják Árpád zsinati megbízott köszönő méltatása, a Jakubinyi György érsek által aláírt – a teljes anyagot jóváhagyó és a bennefoglalt rendelkezéseket ünnepélyesen kihirdető – határozat szövege, valamint Jean-Claude Périsset apostoli nuncius klerikusokat és világiakat köszöntő sorai olvashatók.

A rövid bevezető után következnek a tulajdonképpeni dokumentumok a hozzájuk fűzött javaslatokkal és rendelkezésekkel együtt, amelyek egy-egy „csokorba” összegyűjtve a könyv végén még egyszer külön is megtalálhatók. A 304 oldalas, a főegyházmegye életében szándék szerint határkövet jelölő kötet legvégén pedig a rövidítések jegyzéke és a tájkékozódáshoz eligazító támpontokat nyujtó tárgymutató található.

(Kár, hogy „A gyulafehérvári főegyházmegyei zsinat résztvevőinek üzenete minden jóakaratú emberhez” című összegző megnyilatkozás szövege nem került be a könyvbe).

Mint ma már köztudott, a zsinat nem egyéb, mint egyházi illetékesek időnkénti összegyülekezése a vallás elvi-elméleti és az élet gyakorlati kérdéseinek megvitatása céljából. A legnagyobb jelentőségű zsinatot (concilium), az un. „egyetemes zsinatot” a pápa, a tartományi illetve helyi zsinatot (szinódus), mint amilyen Erdély területén a szóbanforgó is volt, a püspök hívja össze.

Zsinatunk János evangéliumának egy mondatát tűzte ki mottójául: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (10,10). A zsinat szívós és összehangolt tevékenysége nyomán összesen 22 dokumentum született, igehirdetés (martüria), istentisztelet (liturgia) és szeretetszolgálat (diakónia) súlypontok szerint rendezve. Az alapfeladatokon kívül esőket az „egyebek”, illetve „különfélék” kategóriájába soroltuk.

Az igehirdetés feladatához kapcsolódó dokumentumok

Evangélizáció

Abból kell kiindulnunk, hogy az egyházat, amely a II. vatikáni zsinat megfogalmazása szerint „Isten népe”, Isten igéjének hirdetése és közös meghallása hozta és hozza létre. A megbízó Jézus egyértelmű parancsot adott övéinek: „Menjetek, tegyétek tanítvánnyá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). E parancs teljesítése minden kereszténynek személyes feladata és kötelessége. A bérmálás szentségének a fölvételekor minden bérmálkozó ünnepélyesen vállalta is ezt.

Az evangélizálás iránya kettős: befelé és kifelé ható. Kifelé csak belül elvégzett evangélizálás után lehet eredményesen hatni – ama biológiai alapelv értelmében, amely szerint élet mindig csak élőből születik. Ezért elsősorban nem is annyira szavakra, szép szövegekre van szükség, mint sokkal inkább elkötelezett papokra és világi krisztushívőkre, akikben él az embereket személyesen megszólítani tudó evangéliumi szellem. A lelkipásztorok prédikációi se legyenek ezért igehirdetéseik során pusztán kioktató, moralizáló vagy fundamentalista fogantatású „szentbeszédek”, hanem közvetítői az örömhírnek, mert a lelki megújulás végrehajtásához erre van szüksége mindenkinek. A szentségek kiszolgálása különösen is jó alkalom az ilyenfajta, személyes hangvételű igehirdetésre. Ugyanilyen alkalom a vasárnapi szentmise és az ünnepnapi – alkalmi – liturgia. Gyakorlatilag ezt a célt szolgálhatják a jól szervezett lelkigyakorlatok, kurzusok, közösségformáló kirándulások és zarándoklatok. Közben egy pillanatig sem szabad felednünk – figyelmeztet a dokumentum –, hogy katolicitásunk nem jelent unalmas egyformaságot, hanem a különböző kulturális szintekbe ágyazott hittapasztalatok közzétételét, kicserélését és gyümölcsöző párbeszédét. Példaképünk ebben a tekintetben is Krisztus. Az ő evangélizációjának célja ugyanis a szerető kitárulkozás, illetve Isten valóságos felfedése volt. Jézus valóságos emberként az Istent élte meg. Földi élete során Isten „ikonja” (képmása) volt. Ugyanez a feladata követőinek is: hirdetni Istent szóval, de ezzel egyidejűleg a hiteles élet példájával be is mutatni őt a világnak.

Katekézis

A katekézis gyakorlatilag „szakszerű” hitre való nevelést jelent. Leghatásosabb eszközök e tekintetben a Biblia rendszeres olvasása és a liturgiában való aktív részvétel. A katekizáló munka során minden szinten föltétlenül kihangsúlyozandó, hogy az élet nem osztható két, egymástól független részre, szent és profán területre. A cél tehát a hit felébresztése, élővé tétele, majd elmélyítése ismeret-nyújtás és -pótlás által, ezek nyomában pedig a helyes istenkép kialakítása. Gyermekek és fiatalok esetében különösen is fontos a katekézis nyelvezetének korszerűsítése. Az ifjúsági katekézistől való tömeges távolmaradás okai: a vallástalan családi háttér, az anyagiak utáni hajsza, a média hátráltató hatása, az egyre inkább teret hódító szabados és alkalmanként erkölcstelen életforma. Világosan meg kell fogalmazni: nagy a különbség a szabadság és a szabadosság között! Nem az a szabad ember, aki azt teszi, amit akar, hanem az, aki tud parancsolni magának és engedelmesgedni is önnön parancsának. Hasznos eszközökként használhatók a katekétizáló munkában is a közösségformáló összejövetelek, a kirándulások, előadások, zarándoklatok, filmvetítések, lelkigyakorlatok.

Katolikus oktatás és nevelés

E tekintetben kiemelkedő szerep hárul az egyházi iskolákra. Márton Áron mondta: „Az iskola ha nem templom (is), akkor barlang”. Ma is például szolgálhatnak a már kezdetektől fogva a székesegyházak körül létre hívott káptalani iskolák, majd később a különféle szerzetesrendek (jezsuiták, piaristák, ferencesek, orsolyiták) által működtetett oktatói és nevelői intézmények. Értelmiség nincs – és katolikus értelmiség sincs – hitre nevelő iskola nélkül.

Ifjúság

Közismert fordulat: akié az ifjúság, azé a jövő! A II. vatikáni zsinat e tekintetben így fogalmaz: „Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni a következő nemzedékeknek az élet és a remény forrásait” (GS 31). A mai ifjúság – mint köztudott – irtózik attól, ami mesterkélt és hamis. Magatartásával az idősebbektől megfogalmazatlanul is azt kérdezi: „Csakugyan hisztek is abban, amiről beszéltek? Úgy éltek, ahogyan hisztek? Azt hirdetitek, amit éltek?” (Evangelii nuntiandi). Erdélyben a fiatalság még nem távolodott el oly nagy arányban az egyháztól, mint Nyugat-Európában vagy akár Magyarországon. Figyelmeztető jel azonban az, hogy az egyház tanítása szerinti vallásosság erősen csökkenőben van soraiban. Mindenképpen megszívlelendő ezért Tomka Miklós vallásszociológus figyelmeztetése: „Az erősség hamar porrá válhat, ha az egyház nem figyel a társadalom változásából adódó új követelményekre”. S mi tagadás, a fiatalok sokszor úgy érzik, nem eléggé fontosak az egyház számára. Ezért (lenne) fontos a személyes találkozásokra alkalmat adó fórumok megalapozása, és a fiatalokkal való nyílt párbeszéd vállalása. A Christifideles laici kezdetű dokumentum is ilyen értelemben fogalmaz: „Az egyháznak sok mondanivalója van a fiatalok számára, és a fiataloknak is az egyház számára”. Reményre feljogosító viszont az a tény, hogy a fiatalok általában nem Istent, Jézust és az egyházat, hanem csupán a látható struktúrákat és a nem hitelesen megélt egyháziasságot, a tartalmatlan formaságokat utasítják vissza. A közösségi élet létrehozása céljából komolyan kell motiválnunk őket, és tanúsítanunk is kell előttük azt, hogy a kereszténység az élet és az öröm vallása!

Keresztény család

„Az emberi élet továbbadásában a házastársak a teremtő Isten szeretetének munkatársai és mintegy tolmácsolói” – olvasható a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű dokumentumában. Ebből a teljesen helytálló állításból az is következik, hogy a házasság és a család intézménye szent. Sőt az egyház legősibb és legkifejezőbb modellje, amennyiben egy példás keresztény család már önmagában is – méreteit tekintve – egy „kis egyház”.

Sajnos tájainkon is terjed a fiatalok körében a többé-kevésbé tartós nem-házassági együttélés gyakorlata, és úgy tűnik, hogy ezt a közvélemény is elfogadja. Dokumentumunk úgy fogalmaz, hogy a szentség felvételét sok esetben az gátolja, hogy a fiatalok nem mernek életre szóló felelősséget vállalni egymásért és a családért, egyrészt az anyagi okok, másrészt pedig a „rosszul sikerült” szentségi házaságok riasztó példája miatt.

Sok beszéd helyett szorgalmazni kell a meghitt családi ünnepek és együttlétek megtartását, ezáltal pedig erősíteni az összetartozás és szolidaritás tudatát, családi és nemzeti hagyományok gondos ápolását és továbbadását, amelyek mind-mind ellenszerei lehetnek az egyre inkább haszonra és nemtelen versenyre ösztönző korszellemnek. A puszta szóban kimerülő ösztönzés a gyermekvállalásra nézve teljesen hatástalan. Ugyanakkor nagy irgalommal és megértéssel kell viseltetnie minden lelkipásztornak azok irányában, akik ilyen vagy olyan okok miatt elváltak és újraházasodtak.

Szórványpasztoráció

Mi a szórvány? Valamely területen más vallásúak vagy más nyelvűek között kisebbségben élő, illetve elszórtan beékelődött embercsoport. Esetünkben katolikus keresztények csoportjairól van szó. Nagyon fontos a szórványban élők számára a liturgia, legfőképpen az eukarisztia rendszeres biztosítása, amelynek az ünneplése őket kegyelmi energiák áramoltatásával szinte észrevétlenül is közösséggé kovácsolja. Buzdító és bátorító példáért visszautalhatunk a középkorba. A 16. század végére a villámgyorsan elterjedt reformáció következtében a közel 1000 egyházközségből 47 maradt meg csak katolikusnak, ennél is kevesebb plébánossal. Ún. licenciátusok végeztek az elárvult egyházközségekben papi feladatokat, amíg végülis oda alakultak a történelmi körülmények, hogy a szerzetesek – különösen is a jezsuiták – irányításával megindulhatott a rekatolizáló munka, s fokozatosan magára talált Jézus átmenetileg nagyon is elgyengült, lelkileg megrokkant katolikus egyháza.

Mai helyzetkép, 1996-os adatokkal: 258 plébánia működik a főegyházmegyében. 542 364 hívő szerepelt a nyilvántartásban, 320 egyházmegyés pap és 32 szerzetespap tevékenykedett a pasztorációban.

A szórvány plébánia számára öntudatosodása szemponjából rendkívül fontos nagyobb testvéregyházközségekkel kialakított kapcsolatok fenntartása.

Nemzetiségek lelkipásztori szolgálata

A feladat a krisztusi küldetés egyetemességéből fakad: „…hirdessétek az evangéliumot minden népnek” (Mk 16,15). Függetlenül attól, hogy valaki milyen néphcsoporthoz, kultúrához vagy nemzethez tartozik, joga van arra, hogy anyaszentegyháza az ő lelki igényeit kielégítse, és őt vallási ügyekben anyanyelvén szolgálja.

Főegyházmegyénk híveinek nagyobb része az országunkban élő magyar nemzeti kisebbséghez tartozik. Viszont bizonyos vidékek egyházközségein belül más nemzetiségűek is élnek. Három csoporttal mindenképpen számolnunk kell: a románokkal, a cigányokkal és a németekkel.

A román nyelven beszélő hívek három csoportra oszthatók. Ezek:

– azok a moldvai csángók, akik Erdélybe áttelepülve román nyelvű szertartást igényelnek, érzelmileg ugyanis ebben nőttek fel,

• az elrománosodott magyarok (esetleg németek, lengyelek, olaszok) és
• a templomainkat látogató görök katolikusok.

(Kiegészítő adatok: román nyelven besszélő hívek számára 39 egyházközségben tartanak román nyelvű szentmisét és 78 egyházközségben román nyelvű hitoktatást – 1996).

A cigányok (romák) két csoportra oszthatók:

• cigány anyanyelvet beszélőkre és
• anyanyelvüket elvesztettekre.

A német hívek rohamosan elöregedő és nagyon elszigetelt csoportot képeznek. (Német nyelvű szentmisét jelenleg négy egyházközségben tartanak, öt helyen pedig hittanóra van).

Tömegtájhékoztatás

Nagyon szellemesen azt állítja a dokumentum, hogy: Szent Pál ha ma élne, bizonyára újságíróként apostolkodna és az interneten keresztül is kapcsolatban állna – úgymond – az egész világgal.

Mi a tömegtájékoztatás? Híradás és társadalmi méretű ismeretközlés. Három vatikáni dokumentum is foglalkozik a problémával (Az Inter mirifica, a Communio et progressio és az Aetatis novae kezdetűek). Egyikükben ez olvasható: „A tömegkommunikáció megsokszorozza a társadalmi kapcsolatokat, és elmélyíti a közösségtudatot… az emberiség egysége és testvérisége minden kommunikáció főkérdése” (CP). Ez így szó szerint igaz, hiszen kommunikáció nélkül nincsen embereket közösséggé formáló kommunió. Csakhogy a tömegkommunikáció – sajnos – az ellenkezőjére is példával szolgál, amikor tömegeket manipulál, egyeseket és népeket egymással szembeállít. Az emberek ugyanis ma mindenütt a világon a médiumok közvetlen hatása alatt állnak, amelyek döntően befolyásolják vallási és erkölcsi viselkedésüket, mindennapjukat.

A katolikus egyház nagyon fontosnak tartja azt, hogy a tömegtájékoztatás eszközeivel is közvetítse és továbbítsa az üdvösség jóhírét a világnak. Ám e tekintetben – olvasható a már említett vatikáni dokumentumban – „a médium nem azonos a templomi szószékkel”. Sok esetben valóban hatásosabb a prédikációnál egy szépen megírt novella, film, vers vagy zenedráma. De a média mindenképpen az „evangelisatio ad extra” nélkülözhetetlen eszköze. Fontos lenne sematikus írások, rádiós és televíziós adások helyett bemutatni a problémákkal küzködő fiatalok életét, egyházi nagyjaink eszményi portréit, netán gadag szimbolikájú műemlékeinket és templomainkat, üzenetet hordozó hagyományainkat. Sajnos, berkeinkben kevés az ilyen munkára alkalmas ember. Ráadásul a klérus viszonyulása is ellentmondásos a médiumhoz, sőt még saját egyházi sajtójához is, mert a lelkes melléállástól a teljes közömbösségig szinte minden fokozat megtalálható. A kérdés alapos felülvizsgálata és elemzése mindenképpen több figyelmet érdemelne!

A liturgia feladatához kapcsolódó dokumentum

Liturgia és szentségi élet

A dokumentum megfogalmazása szerint a liturgia nem egyéb, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának a gyakorlása. Nos, Krisztus keresztáldozatának a szentmise keretében történő megjelenítése és közös ünneplése éppenséggel a liturgia csúcsa, s mint ilyen mindig a bűnös embernek Istennel, másokkal és önmagával való kiengesztelődését szolgálja.

A Krisztus alapította szentségek a nélkülözhetetlen segítő kegyelemnek a csatornái, annak külső és hatékony jelei. A keresztség ajtót jelent az egyházba belépni szándékozó előtt. A bérmálás a növekedés jegyében épül a keresztségre, hiszen a bérmálkozó tudatosan dönt Krisztus mellett. Az eukarisztia a Krisztussal való személyes találkozásnak a legnagyszerűbb alkalma és a lélek nélkülözhetetlen tápláléka. A bűnbánat szentsége a belső megtérés és kiengesztelődés forrása és a kegyelmek mélyre ásott kútja. A betegek szentsége erős lelki támasz minden testében elgyengült bűnös keresztény számára. Az egyházi rend a szolgálati papság folytonosságának szentségi garantálása. A házasság szentsége pedig a családalapításra vállalkozók sorsközösség-vállalásának a felejthetetlen és ünnepélyes megpecsételése.

A szentelmények szintén tiszteletre méltó jelek, amelyeknek a mai ember számára is bőséges és korszerű mondanivalója van. Ezek közül kiemelendő a temetés szentelménye, különösen is akkor, ha annak végzése során a húsvéti jelleg kiemelésére törekszik a szertartást végző pap.

A katolikus liturgiában kiemelten fontos szerepe van a művészeteknek, a művészeti alkotásoknak, képeknek és szobroknak. És nem utolsó sorban éppen a zenének, amelynek egyházi tanítás szerint legalább három kritériumnak kell megfelelnie: legyen szent, egyetemes és művészi, hiszen nem csupán diszítő elem, nem is egyfajta hozzátoldás, hanem a liturgia szerves része.

A szeretetszolgálat feladatához kapcsolódó dokumentumok

Hivatásgondozás és papképzés

E dokumentum tárgyalásánál Krisztus kijózanító kijelentéséből kell kiindulnunk: „Nem ti választottatok engem…” (Jn 15,16) Itt bennfoglaltan két, egymást kiegészítő elemről esik szó: a hívásról és a hívó szó követéséről. A hívás és a követés szerves egybefonódását nevezzük hivatásnak. Mindezt követnie kell persze a hűség jegyében egy harmadik elemnek is, a nála-maradásnak.

A papi hivatás bővizű forrásvidéke a hiteles keresztény család. Ezt követően az illetékes lelkipásztor személye és az általa vezetett plébániai közösség.

A papi hivatásnak jól tagolhatóan három buktatója is van: a jelentkező ifjú valójában nem tudja belépéskor azt, hová „megy be”, tanulmányai elvégzése után pedig azt nem tudja, hogy hová „jön ki”, s végül az sem mindegy, hogy mi történt e két dátum között „ott bent”, az eltelt időszak alatt magában mit tudott kibontakoztatni, kik és hogyan tanítják-nevelik. A negyedik szemináriumi év után újabban beiktatott ún. „szabad év” a fölbukkanó problémák megoldására és a fölvetődött kérdések megválaszolására, a végső döntés meghozatalára kínál alkalmat.

Egy kis tájékoztató statisztika: a szemináriumi tanulók jelenlegi összlétszáma 102. Ebből a főegyházmegyéé 54. Nagyrészük székelyföldi.

A dokumentum szerint a szemináriumi élet főbb problémái a következők: az érettség, a felelősségvállalás, az önértékelés, a tekintélytisztelet hiánya, aztán az áldozatkészség meggyöngülése, a korlátlan szabadság utáni vágy és sok esetben a túltengő individualizmus. A szeminaristák nehezen találják vágyaik kiélésének és korlátozásának törékeny egyensúlyát. Elengedhetetlenül szükséges ezért idejében a hivatás-tisztázó lelkigyakorlat. A papság létszámának drasztikus csökkenése miatt úgy tűnik, idővel valószínüleg szükség lesz az állandó diakonátus intézményének bevezetésére.

A megújuló papi élet

Ez a dokumentum témájánál fogva talán beleférhetett volna az előbbibe. A megújulás szükségességét senki nem vitatja el. E megújulás eszközei – akárcsak a múltban – ezután is a következők lesznek: napi Szentírás-olvasás, rendszeres gyónás, a zsolozsma végzése és a sajátságosan papi erényeknek a tudatos gyakorlása. Ezeken túlmenően fontos még a szellemek megülönböztetésének a képessége, illetve e képesség kialakítása és az állandó továbbképzés, tehát az általános műveltségnek, az anyanyelvi kultúrának és a teológiai ismereteknek a gyarapítása.

Elgondolkodásra késztethet a dokumentumban közzétett néhány számadat:

a 2000-ik esztendőben főegyházmegyénknek 348 papja volt. 275 a főegyházmegyében dolgozott, 32 más egyházmegyékben tevékenykedett vagy pedig külföldön tanult, 41 pap nyugdíjas volt. A főegyházmegyében összesen 316 világi pap és 32 szerzetes-pap volt.

1990-1999 között 69 papot szenteltek a főegyházmegye részére. Ezzel szemben 1980-1989 között 127-et. A zsinat évében egy pap átlagban 1800 hívő lelkigondozását végezte. A papság átlagéletkora 46,5 év. 1980 és 2000 között 15 pap hagyta el a lelkipásztori szolgálatot, közülük ketten visszatértek.

Szerzetesközösségek

A dokumentum ezzel a mondattal kezdődik: „Az egyházban ősidőktől kezdve mindig akadtak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsokhoz igazodva akarták Krisztust nagyobb szabadságban követni, aki szűzen és szegényen, a kereszthalálig menő engedelmességgel váltotta és szentelte meg a világot” (PC 1).

Az ismert hármas fogadalom soroltatik fel még az idézett mondatban. Tény, hogy a szerzetesek lemondanak bizonyos evilági dolgokról, mégsem juthatunk olyan következtetésre, mintha az egyházban volnának első- és volnának másodosztályú keresztények, hiszen minden keresztényt egyformán a szeretetre hívott meg Isten, akár szerzetes, akár nem.

A szerzetesek szinte kézzelfoghatóan is azt mutatják be a világnak, hogy az egyház a maga belső valóságában szeretetközösség. Attól függetlenül, milyen feladatokat vállaltak a szerzetesek a múltban – tanítottak, betegeket ápoltak, prédikáltak vagy kétkezi munkát végeztek – mindig a lelki hátteret biztosították az egyház számára, a hit védelmére és a buzgóságra különösen is nagy gondot fordítva. Gondoljunk csak a csíksomlyói franciskánusokra, és az székelyek között elvégzett áldásos munkájukra.

Lelkiségi mozgalmak

A dokumentum leszögezi: „Az egyházban nem lehet ellentét, sem ellentmondás az intézményes és a karizmatikus arculat között”. Ez utóbbit képviselik a különféle lelkiségi mozgalmak, amelyek a történelem folyamán mindig egyfajta „tavaszt” hoztak az egyházba, hiszen ha valóban evangéliumi fogantatásúaknak bizonyultak, akkor általuk az első pünkösdkor történtekhez hasonlóan a Lélek mindig kiáradt. A Cluny-i (francia kisváros Dél-Burgundiában) monasztikus reformmozgalom a 10. században, Szent Ferenc és Szent Domonkos mozgalma a 13. században, a jezsuitáké a 16. században eredetileg mind-mind karizmatikus megnyilvánulás volt. Igen fontos a mozgalmakban a vezető személye. Valójában azt akarják ezek a mozgalmak érthetővé tenni a világban, hogy a hit nem elvont elmélet, hanem élet Krisztusban. Ez pedig gyakorlatilag nem egyéb, mint közösségteremtés.

Tény, hogy nem kevés bonyodalom és nehézég is származott a mozgalmaknak a helyi egyházakba történő be- vagy be nem illeszkedéséből. Dehát a megújulás és az újjászületés sohasem volt mentes – ma sem mentes és ezután sem lesz mentes – a súrlódásoktól és az ezek nyomában járó nézeteltérésektől, lelki fájdalmaktól, sőt megrázkódtatásoktól. Az egyéni és közösségi megújulás vizont egyre sürgetőbb módon az egyház és a lelkipásztorkodás központi kérdésévé válik. Ratzinger bíboros írja A föld sója című könyvében: „A keresztény ember sivatagban találja magát a mai világban… csak úgy kelhet át rajta, ha útitársakat talál és közösségeket hoz létre.” Léteznek persze kritériumok, amelyek alapján az „igaz mozgalmak” fölismerhetőek. Ezek legfontosabbikát 1985 pünkösdjén a pápa, II. János Pál maga fogalmazta meg: „Az apostoli mozgalmak és az új lelkiségi mozgalmak, ha az egyházzal teljes közöségben maradnak, a jövő igen nagy reménységeivé válhatnak”.

Világi hívek a harmadik évezredben

Kik ők? Azok a megkereszteltek, akik nem az egyházi rend vagy a szerzetesközösségek tagjai, akik a keresztégben és a bérmálásban részesülnek Krisztus papi, királyi és prófétai küldetésében (LG 31). Olyan helyzetben és körülmények között sürgető különösen is az ő szolgálatuk, „amikor az emberek az evangéliumot csakis általuk hallhatják és Krisztust csakis általuk ismerhetik meg” (CIC 225). A világ kihívásaira válaszolva tehetségük szerint részt vállalnak az igehirdetésben a hitoktatás által, bekapcsolódnak a karitatív munkába és az egyház anyagi javainak a felelős kezelésébe. Különösen is nélkülözhetetlen e sokrétű munkában az értelmiségi minősítést megérdemlő világiak munkája és szerepvállalása.

Jelenlét a társadalomban

Ezt a dokumentumot ugyancsak témájánál fogva betagolhatták volna talán az előbbibe. Mondanivalója ugyanis ugyanaz: az egyháznak „kovászként” kell átjárnia és formálnia a világot. Állásfoglalásaival és megnyilvánulásaival az erdélyi római katolikus egyház jelentősen hozzájárult a közelmúltban a gyökeres változáshoz, a diktatúra aláásásához.

A változások után persze új nehézségek adódtak. A piacgazdaság negatív következményei miatt a társadalom ma már egy évtized után is nagyon kiábrándult – és éppen ezért csalódott! Mégsem azonosulhatunk azokkal, akik a változásoknak csak a rossz oldalát látják, és a múlt iránti hamis nosztalgiát táplálják magukban. Ma is időszerű üzenetével Erdély legendás hírű püspöke, Márton Áron közös cselekvésre és felelősségvállalásra szólít fel mindannyiunkat: „A saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk”. Nem elég már az igazunkért és jogainkért vívott szónoklatok sokaságát jelentő „küzdelem”, sem a vitézkötéses magyarság, a szülőföld-demagógia. Szükséges a tárgyilagos helyzetfelmérés, a felelősségteljes szervezés, az előre tekintő önszervezés, a korszerű műveltség: a munka, a tanulás és a rend. Fontos ezért a tanulmányi konferenciák szervezése s ezek nyomán az ismeretterjesztés. Távlatban gondolkodva persze azt sem szabad felednünk, hogy ezeken a tájakon még nagyon sokáig mindenképpen szerényebb életvitellel kell számolnunk, tehát vágyainkat lefaragva kell élnünk.

Krisztusi közösség a plébánián

A krisztusivá válás gyökere a keresztség. E gyökér fejlesztője a bérmálás és kiteljesítője az eukarisztia. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” – mondja Krisztus (Mt 18,20). Az alapmodell a szentháromságos egy Isten gazdag élete. A célt Krisztus fogalmazta meg: „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21). A közösség földi alaptípusa pedig: a család. Az egyházközség, ha valóban közösség akar lenni és maradni, akkor gyakorlatilag a kisközösségek közösségévé kell hogy váljék, amely közösségnek a hiteles megélésére lehetősget kínál az eukarisztia vasár- és ünnepnapi közös ünneplése és egymás önzetlen szolgálata.

Szociális-karitatív tevékenység

A dokumenttum így fogalmaz: „Az egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus örömhírét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és tökéletesítse az evilági dolgok rendjét az evangélium szellemével.” (AA 5) A kérdés csak az, lesz-e stratégiája és bátorsága szembeszegülni a majdnem általánosan elfogadott gyakorlattal, mely szerint a gazdaság, a fejlődés motorja: az önzés, a féltékenység, a kapzsiság? Egy biztos: az ősegyház szervezett és intézményes szociális hálót alakított ki (Róm 12,7, 1Kor 12,28), s a közösségi karitatív ténykedést intézményesítette, mint amilyen a szegény-gondozás és az özvegy-diakónátus (ApCsel 6,1-6, 1Tim 5,9-16, Róm 16,1).

A karitatív munka kiterjedt a látogatásokra, a beteggondozásra, a munkahelyteremtésre, a fogoly-gondozásra, az átutazó keresztények iránti vendégszeretetre, valamint a halottak eltemetésére – gyakorlatilag tehát az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek teljességére. Sajnos a századok folyamán fokozatosan veszített ez a tevékenység intenzitásából, ami egyidejűleg a templomi kultusz életidegenné válásához is vezetett, mert a dogma és a hierarchia került előtérbe a szeretetgyakorlattal és szolgálattal szemben, a caritas pedig másodrangúvá, az egyháznak legfeljebb alamizsna-osztogató “intézményévé” vált. Alamizsnával pedig nem oldható meg a szociális kérdés. Ismerős a kinai bölcsesség: ne halat adj az éhezőnek, mert azzal csak egy napra lakik jól az éhes ember, tanítsd meg őt halászni, hogy a továbbiakban se éhezzék. Ha nem veszünk tudomást az éhezőkről, koldusokról, hajléktalanokról, orvosi segítségre szorulókról, letagadhatatlanul hasonlítunk mi is a dúsgazdaghoz, aki úgy tett, mintha nem ismerné a koldus Lázárt, aki pedig az ajtaja előtt feküdt” (SRS 42). Jó lenne, ha nemcsak katasztrófák idején ébredne fel a lelkiismeretünk, ha a szolidaritás vonatkozásában máskor is mozgósíthatók volnánk!

Hátrányos helyzetű testvéreink szolgálata

Ez a dokumentum is kiegészítő része lehetett volna az előbbinek, hiszen a ténylegesen testvéri segítségre szoruló különböző embercsoportokról szól, amelyek a következők: betegek, testi és lelki fogyatékosok, árvák, özvegyek, menekültek, munkanélküliek, öregek, szenvedélybetegek, bebörtönzöttek.

Egyebek, illetve különfélék címen tárgyalandó dokumentumok

Erdélyi sajátosságok

A dokumentum szövege így kezdődik: „Ha az evangélum, az egyház tanítása nem is különbözik a Föld különböző országaiban, világrészein, ha a szentmise liturgiája minden katolikus templomban azonos is, elmondhatjuk, hogy a hitélet távoli vagy közelebbi hagyományokból fakadó külső megnyilvánulásai még a liturgiába is belevihetnek helyi sajátosságokat, kiváltképpen a hitélettel kapcsolatos, de az egyház által nem előírt (bár nem is tiltott) mélyen meggyökerezett szokások esetében, hiszen nem minden népi-nemzeti közösség vette fel a szent keresztséget egy időben és azonos alapról.”

Nem kuriózumokról és nem is furcsaságokról, hanem a szó szoros értelmében sajátosságokról van itt szó. Ezek lehetnek a szervezeti élettel kapcsolatosak, mint például az Erdélyben egyedülálló Katolikus Státus, de lehetnek liturgiához kötődő sajátosságok is (búzaszentelés, csíksomlyói búcsú, csíktaplocai virrasztás és a többi. Ez utóbbi például 1988-tól indult, célja: Isten engesztelése népünk bűneiért és egyidejű könyörgés sorsa jobbrafordulásáért).

Anyagiak az egyház szolgálatában

Abból kell kiindulnunk, hogy az egyház sokrétű tevékenysége nem végezhető eredményesen anyagi háttér nélkül. Bibliai mondat: „a munkás megérdemli a maga bérét”(Lk 10,7). Pál apostol hasonlót ír le: „az evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek” (1Kor 9,14).

A pártállami diktatúra idején az egyház anyagilag szinte teljesen öszeomlott. Az iskolákat és ingatlanokat egyik pillanatról a másikra államosították. Külföldi segélyszervezetek siettek az egyház segítségére. Távlati célunk e tekintetben csak egy lehet: a teljes talpraállás – ami persze a hívek támogatása nélkül nem lehetséges. Ezért – mint a Rendelkezések fejezetben a dokumentum fogalmaz – „a híveket megilleti a korrekt, nyilt tájékoztatás plébániájuk és egyházmegyéjük anyagi helyzetéről, gondjairól és terveiről. A hívek viszont érezzék köteleséégüknek, hogy évi nettó jövedelmük legalább 1 %-át ajánlják fel hozzájárulásként saját plébániájuk javára. A plébániának pedig legyen pontos ügyvezetése és leltára, pénztára és nyilvántartása vagyonáról és annak állagáról.

Főegyházmegyei közigazgatás

Az 1983-ban kiadott Egyházi Törvénykönyv pontosan szabályozza a közigazgatást. Alapelv: a lelkipásztor mentesítése azoktól a feladatoktól, amelyek elvégzését a világiakra lehet bízni (adminisztráció, anyagi javak kezelése, könyvvitel stb.), hogy Isten szolgájaként elsősorban a hívek lelki gondozásával foglalkozhassék.

Tizenöt főesperesi kerület van a főegyházmegyében. Hivatali beosztás szerint a lelkipásztorok így rangsorolhatók: főesperesek, plébánosok, lelkészek és káplánok. A plébános mellet választott egyháztanács működik, amelynek a tagjait pontos jogszabályok megtartásával a hívek választják meg. Tagjai ma már nők is lehetnek. Az adminisztráció minőségi javítása végett fontos lenne – a dokumentum ajánlása szerint – a főpásztori vizitáció gyakorlatának visszaállítása. Ez a pap és püspök, a püspök és hívek közötti jobb kapcsolat kialakítása érdekében is hasznos lenne.

Ökumenizmus

Fájdalmas valóság Jézus egyházában a szakadás és megosztottság. A megosztottságot csak elmélyítette a történelem folyamán a kiközösítések kölcsönös kimondása. Ezen a helyzeten szeretnének változtatni a keresztény közöségek, a testvéregyházak – és nem utolsó sorban a mi egyházunk. Történtek is ez irányban jelentős lépések. Legutóbbi bizonysága ennek a katolikusok és evangélikusok között létrejött ún. augsburgi Nyilatkozat a megigazulás tanáról, aztán a pápa számos alkalommal tett bocsánatkérése és őszinte nyitása a keleti egyház irányában (elsődlegesen ilyen alapon került sor sokat vitatott romániai látogatására).

Az ökumenizmus katolikus elveit a II. vatikáni zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dekrétuma fogalmazta meg. Az itt kifejtett alapelvek megvalósításához ad gyakorlati utmutatást az 1993-ban megjelentetett Ökumenikus Direktórium. Előbbi dokumentum világosan kimondja, hogy a megbotránkoztató szakadások létrejöttében „közrejátszottak az emberek bűnei mindkét oldalról” (UR 3). Nem kétséges, hogy az egység elengedhetetlen feltétele: őszinte megtérés Jézus Krisztushoz. Az alapmodell adva van, s ez nem más, mint a szentháromságos egy Isten élete és bensőséges életközösége. A három isteni személy ugyanazt az isteni lényeget bírja, a személyi sajátosságok sokszínűségének egybemosódása nélkül. Meggyőződésünk lehet: amint a bűnbeesésben az ember olyan helyzetet teremtett, amin saját erejéből nem volt képes változtatni, az ökumenikus egység megvalósulása is elsősorban Isten műve lesz. Amint azonban a megváltás aktualizálása sem történik az egyes ember akaratán kívül, úgy ez az „egység” sem valósulhat meg a mi hozzájárulásunk és erőfeszítéseink nélkül, nekünk is akarnunk és munkálnunk kell az egységet. A jövő egyháza vagy „katolikus” lesz – vagyis egyetemes, tehát mindenkit befogadó – vagy nem is lesz egyáltalán. Az egyes keresztény pedig vagy „református” lesz – vagyis evangéliumi gondolkodású – vagy nem is lesz egyáltalán. Vagy ragaszkodni fog Isten igaz tanításához (“orto-doxia”), vagy nem lesz keresztény. A hitelességhez mindenképpen a szeretet megélése szükséges, és az, hogy az egyes keresztény képes legyen újból és újból megreformáli magát, önvizsgálatot tartani, saját háza előtt sepregetni. Egymás közti kapcsolatainkban a lényeg tehát: a szeretet. Ebben nem lehet semmiféle különbség közöttünk. „Nézzétek, mennyire szeretik egymást! (Tertullianus, Apologeticus 39,7)” – mondták a kívülálló pogányok hajdan. Ezért figyelmeztet Pál apostol: „Viseljétek el egymást szertettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet”(Ef 4,1-3).

Összefoglalva az elmondottakat: kivétel nélkül mindannyiunk közös feladata kell hogy legyen: Isten és embertársaink önzetlen, érdek nélkjüli szolgálata. Eközben viszont elkerülendő két súlyos hiba: az, amikor azonosítjuk a képet és a jelet azzal a valósággal, amelynek jelenlétét közvetíteniük kell (kép-imádat, bálványimádás), illetve az, amikor összezúzzuk a képet és a jelet, amely pedig az isteni tevékenység “helyévé” válhatna ebben a világban (képrombolás, ikonoklazmus).

Borsos Szabolcs

Belerepültek a mese közepébe

Zsidó-keresztény kultúrkörünkben az emberről szóló tanítás kimondja, hogy az ember és csakis az ember olyan lény, aki Isten képmása, egyszeri és megismételhetetlen, kimondhatatlan valóságnak tekinthető, akit megillet a teljes tisztelet és méltóság.

Azt másfelől mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy az ember önmagát értelmező lény: az embert is „tartalmazó” vonatkoztatási rendszeren belül akként értelmezi magát, mint azt a világot, amelyben él és amelynek felfogásához szüksége van a kivetítésre. Hiába vannak tapasztalataink, hiába az empíria, ha nincs értelmező képesség és nyelv, amely erről tudósít, illetve tudatosít.

Végtére is: ugyan ki gátolhatna abban, hogy az embert méltóságra létrehívott személyes létezőnek tekintsük? A személyről sok minden elmondható – leginkább talán úgy, hogy mi nem a személy –, ezért talán az elpusztíthatatlanság gondolata is belefér. Az embert, bár ki lehet éheztetni, arénába vagy gázkamrába lehet küldeni, a benne való Isten-képmást eltörölni nem lehet.

Az emberről azt állítjuk, hogy az egyik legrejtélyesebb lény. Még azt sem tudhatjuk róla kellő bizonyossággal, mi is történik vele halála után. Egzisztenciális vagy lételméleti eszmélkedéseink hangulatában, a ideák magasságában (teljes józansággal és pusztán logikus észjárással is) feltehetjük a kérdést: születünk-e embernek vagy azzá válunk? Érezzük: valamiféle feszültség húzódik emögött, s bár hisszük, hogy a válasz nem feltétlenül vagy–vagy lehetőségű, e feszültségről tudomást veszünk, másként nem tehetünk.

Keresztény neveltetésünk folytán talán kapásból arra szavaznánk, hogy igenis: fogantatásunk pillanatától emberként létezünk. Ezt a hagyományt most ne bolygassuk, mert a teológiai okságok terébe érkeznénk, és előbb-utóbb az a megállapítás keresztezné utunkat, hogy „a kinyilatkoztatás lezárult”. Az emberről szóló tanítás egyértelműen kimondja, hogy az e fajhoz tartozó lények mindannyian Isten képmásai, vagyis a fogantatás pillanatától olyan léthordozók, akikben megtalálható az Isten általi teremtettség. Ennek a teremtettségnek az a lényege, hogy a homo sapiens – akár ösztönösen, akár tudatosan – öncélját keresi. Úgy véli, hogy értelemnek nevezett képességével meghódíthatja a világot. Ez a homo sapiens belátással rendelkezik, mert tudja: mit, mikor és mennyit lehet megvalósítania. Ha megfeledkezik erről, akkor a körülmények emlékeztetik majd a cselekvés korlátaira. Bizonyos értelemben igaz kell hogy legyen az, hogy embernek születünk. Jól tudjuk azonban, hogy kiteljesedésünkben a szociális környezetnek is nagy szerepe van, tehát más – immár minőségi jegyeket is hordozó – értelemben arról van szó, hogy emberré válunk. Hol az igazság? Léteznie kell valamilyen „lényegnek”, amire felépíthető a szocializáció, a kultúra, az anyanyelv stb. Első pillantásra megoldhatónak látszik ez a feladat – és szinte „a tyúk vagy a tojás” klasszikus játékára emlékeztet.

Emberképünket tehát alapvetően egy ki nem mondható ellentmondás jellemzi. Ez az ellentmondás – a 2001 szeptemberi terrortámadást követően – mélyebb és még kimondhatatlanabb lett. Ez a kimondhatatlanság annyit jelent, hogy kijelentéseink az emberi lényről a spekuláció bűvkörét vetíti elénk. Bármit mondhatunk az emberről, végülis egy be nem fejezett történet. Mesének is gondolhatnánk.

Mostanra azonban a mese kellős közepébe belerepültek az öngyilkos merénylők, megrázkódtatva illúzióinkat az emberről, a jóságról, a szabadságról, a boldogságról, a méltóságról és a toleranciáról. A spekuláció bűvköréből való kijutásnak egyetlen módja lenne: hiteles kérdeseket megfogalmazni, és kialakítani egy széles konszenzust arról, mit nevezünk – és miért – embernek. Kérdésekkel segíthetjük elő azt, hogy új szemléletben tükrözödjék az ember élhetősége és jövőképe. A széles konszenzus pedig azt jelenti, hogy a filozófián túl meg kell ismernünk és magyarázni kell tudnunk a világvallások emberről szóló koncepcióit. Mindegyiket. A zsidó-keresztény hitvilágon és kultúrán túl számolnunk kell a muzulmánok hitvilágával és a hinduizmusból illetve buddhizmusból kiinduló eszmei körökkel is.

Vallásfilozófiai szempontból az emberről szóló egységes koncepció kidolgozásának lehető legaktuálisabb pillanata érkezett el. Nem nehéz megjósolni, hogy az új évezred egyik legnagyobb témája az ember meghatározása lesz. Ebben a küzdelmes kutatásban pedig nem elégséges az észre, a filozófiára, a természet- és társadalomtudományokra hagyatkoznunk, a világvallások tanaira is szükségünk lesz.

Holló László

A keresztény társadalmi tanítás – cél és út

Olyan időkben, amikor gazdasági, kulturális és politikai vonatkozásban egyaránt átfogó átalakulásokat élünk, amikor közösségi életünk alakulását már nem az egypártrendszer alapján álló diktatúra „diktálja”, hanem magunk szabhatjuk meg irányát, egyre többen keresnek biztos alapokat a társadalomban való együttműködésre.

A katolikus társadalmi tanítás megpróbál tájékozódási segítséget adni a maga szempontjából a társadalom egésze számára. Hagyománya a kereszténység gyökereihez nyúlik vissza, hiszen a keresztény tanítás mindig az egyén és ezáltal a társadalom megújulását is szolgálta.

Az alább következő gondolatmenetben korlátozott eszközeinkkel ezt a tanítást kívánjuk egyrészt röviden vázolni, másrészt – amennyire tudjuk – fokozni szeretnénk az olvasó érzékenységét a társadalmi problémák iránt.¹

Jézus Krisztus a törvénytudó kérdésére válaszolva a főparancsot az Isten és az embertárs szeretetében határozta meg (Mt 22,35-40; v.ö. 1Jn 4,20). Nincs tehát istenszeretet a felebarát szeretete nélkül. A felebarát szeretetéhez azonban elválaszthatatlanul hozzátartozik a felebarát életét meghatározó viszonyokkal való törődés is.

II. János Pál a Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában, amelyet 1989. december 30-án adott ki, VI. Pál Populorum Progressiójára is hivatkozva hangsúlyozta, hogy a társadalomhoz, annak rendjéhez és szervezetéhez való viszony lelkiismereti kérdés, amit senki sem kerülhet meg.² Hogy ennek a kötelezettségnek Isten népe megfelelhessen, az egyház társadalmi tanításában fogalmazza meg – Jézus öröksége alapján – azokat az irányelveket és normákat, amelyek az emberi kapcsolatok és a társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok kérdésében eligazításul szolgálnak. Az egyház ugyanakkor arra ösztönzi Krisztus híveit és minden jóakaratú embert, hogy e társadalometikai elvek figyelembe vételével a társadalom szerkezeti kialakításában működjenek együtt.

Amint II. János Pál hangsúlyozza, „az egyház társadalmi tanításának előadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az egyház sajátja. [...] Az evangelizációs feladat teljesítése társadalmi téren az egyház prófétai küldetésének megnyilvánulása...” (SRS 41) Mint ilyen ez a tanítás a keresztény világnézet része. Éppen ezért alig érthető, hogy legalábbis a keresztények nem ismerik jobban.

A katolikus társadalmi tanítás sajátossága

A keresztény társadalometika a teológia egyik tudományága. Már a név kifejezi, hogy e tudományág esetén olyan jellegű etikáról van szó, amelynek témája a keresztény szempontból megközelített társadalmiság. Ez utóbbi kifejezésen pedig az ember közösségi létezését értjük.

A protestáns egyházak és a katolikus egyház társadalmi tanítása napjainkra már nem mutat lényeges megkülönböztető jegyeket. Eltéréseket inkább a kialakulásban lehet nyomon követni – aminek bemutatása témánk szempontjából nem tűnik fontosnak.³

A keresztény társadalometika, amely a Krisztus tanítása alapján álló társadalomszemléletet foglalja magába, bár nem rendelkezik konkrét helyzetekre alkalmazható, kész receptekkel, a szeretetben, igazságban és igazságosságban való együttélés erkölcsi normáit tanítja. A katolikus egyház illetékességét ezen a területen egyrészt különösképpen a politikai és gazdasági hatalommal szembeni függetlensége, másrészt a társadalmi korkérdésekkel való tudományos foglalkozás hagyománya alapozza meg – amint azt a későbbiekben még részletesen kifejtjük.

A keresztény társadalometika sajátosságát nyilván csak akkor tudjuk meghatározni, ha a Szentíráshoz fordulunk. Ugyanis a keresztény hit a Szentírásból nyeri azokat a mértékadó bizonyosságokat, amelyek az egész keresztény életgyakorlat számára döntő fontosságúak és ezért mind az individuáletikai, mind pedig a társadalometikai szemléletmód irányát meghatározzák. Ha azonban a „bibliai etikáról” beszélünk, akkor mindig szem előtt kell tartanunk, hogy mind az Ószövetség, mind pedig az Újszövetség könyveinek etikai útmutatásai egy tőlünk időben és térben távol eső korból és földrajzi területről – és ennek következtében számunkra sok szempontból idegen társadalmi formából – származnak.⁴ Ennek ellenére – vagy éppen ezzel együtt – azt kell mondanunk, hogy társadalometikailag fontos bizonyosságokat tartalmaznak, amelyek megalapozhatnak egy átfogó társadalomszemléletet. A Szentírás, elsősorban az Újszövetség által hozott új irányultság középpontjában a szeretet kettős parancsa áll (Mk 12,28; 31; Lk 10,25-28). Mivel adott helyzetben bárki lehet felebarát és így a megkívánt szeretet „címzettje”, még az ellenség is, a helyzetet egyedül a szükség határozza meg, tehát az, hogy az adott embertárs tényleg segítségre szorul-e.⁵

Az Isten országának eljövetelekor tartott ítélkezés alapja is a szeretetnek e kettős parancsa lesz. Máté evangéliumának hegyi beszéde (Mt 5,1-7,29) programszerűen foglalja össze Jézus etikáját: boldognak mondja az Isten előtt szegényeket, szomorúakat, szelídeket, az igazságot szomjazókat, az irgalmasokat, a tiszta szívűeket, a békességben élőket és az igazság miatt üldözést szenvedőket. A megkívánt új igazságosság nem pusztán a külső normák teljesítését várja el, hanem a szív megbékélését, az embertársak, sőt maga az ellenség szeretetét, házastársi hűséget, igaz életet, a bosszúról és az ítélkezésről való lemondást.

Az evangéliumok tehát nem a társadalom, a gazdaság, a politika szerkezeti átalakítását hirdetik meg, bár erre – a mi szempontunkból – a kor körülményei alapos okot szolgáltattak volna, hanem a személyes megtérést és Isten követésének gyakorlatát az adott társadalmi helyzetben. Ennek az erkölcsi létszemléletnek a tartalma tehát kétségtelenül individuáletikai indíttatású. Arra mutat rá, az egyénnek hogyan kell viselkednie az üdvösség elnyerése érdekében.

Az individuáletikai normák teljesítése az egyén részéről nyilván a közösségi élet jó megvalósítását szolgálja. Mégis például az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd (Lk 10,29-37) is – míg nagyszerűen szemlélteti, hogy a felebarát (ebben az esetben éppen egy szamaritánus) miként viselkedik az út szélén fekvő kirabolt, félholt emberrel – nem érinti azt a társadalometikai kérdést, miként lehetne a Jeruzsálem és Jerikó közti utat biztonságossá tenni, és nem vizsgálja a kérdést, hogy a környéken milyen viszonyok teszik lehetővé, illetve engedik meg a rablótámadásokat. Ennek a társadalometikai „érdektelenségnek” főként két oka van. a mihamarabbi parúzia-várás, Isten országának közeli eljövetele fényében egyfelől a társadalmi viszonyok és struktúrák megváltoztatása már nem látszik olyan sürgetőnek. Másfelől az evangéliumokban tükröződnek a korai keresztény közösségi tapasztalatok. A közösséget alkotó hatalommal és befolyással nem rendelkező hívők a világ „kontraszttársadalmának” (Gerhard Lohfink) tekintették magukat, és az evangéliumi belső ethosz megélésére törekedtek. A társadalometikai szándékok kezdetben a közösségen belüli struktúrákra vonatkoztak, és a közösségen belül alig lehetett megkülönböztetni őket az egyének gyakorlatától.

A Szentírás üzenetének társadalmi vonatkozását alkotó központi elemei nem tartalmaznak modelleket, konkrét, a megítéléshez használható, közvetlenül átültethető kritériumokat és a társadalmiság átalakítására vonatkozó utasításokat. Az Újszövetség mégis felhívja a figyelmet olyan alapvető bizonyosságokra, amelyek a társadalmiság keresztény megítélésére szolgáló kritériumok alapját adják. Ilyen elemek: az emberi méltóság általános elismerése, a szabadság, a szegények segítése, a béke, a nagyobb fokú igazságosság, valamint a teremtés megőrzése. Bár ezek az alapvető motívumok „túl” általánosak, mégis fontos célmeghatározást, elvi orientációt és irányultságot adnak, amely minden keresztényi felelősségérzetből származó társadalmi elkötelezettség elengedhetetlen feltétele kellene hogy legyen.⁶

A katolikus társadalomerkölcsi tanítás forrásai és fejlődése

Főleg protestáns körökben nemegyszer felvetődik a kérdés, hogy a keresztény társadalmi tanítás a Szentírásban találja-e inspirációját vagy pedig a természetjogban és a társadalombölcseletben.

A katolikus társadalmi tanítás az isteni kinyilatkoztatást és a természetjogot tanításában egyenrangú forrásnak tekinti. Felismeréseiben a kinyilatkoztatásra csakúgy támaszkodik, mint a természetes erkölcsi törvényre.⁷ XII. Piusz a Rerum novarum 50. évfordulóján, 1941 pünkösdjén tartott rádióbeszédében ebben a témakörben a dolgok azon rendjéről szólt, amelyet „Isten nyilvánított ki a természetjog és a kinyilatkoztatás által”.

A katolikus hagyomány egyértelműen tanítja, hogy Isten az emberi értelem és a teremtett világ által is kinyilatkoztatja magát. Nem rejtőzött el teljesen az emberek elől. Az ember értelmi képessége a bűnbeesés után is megmaradt, hogy a teremtett világ esetleges létéből, törvényeiből, szépségéből és célszerűségéből felismerje az Alkotót (Róm 1,19-20; ApCsel 17,26-29).

Az ilyen értelemben vett isteni kinyilatkoztatás lehetővé teszi a következtetések kiterjesztését az emberi és társadalmi valóság különböző területeire. Ezért szentelt XII. Piusz pápa is nagy figyelmet a természetjognak. A fasizmus, a nemzetiszocializmus és marxizmus tanaival szemben a természetjog hangsúlyozása látszott a legmegfelelőbbnek, mivel függetlenül minden vallási megfontolástól mindenkire érvényes.

A szentírási szövegek értelmezésében nagy szolgálatot tesznek az első századok egyházatyáinak írásai és az egzegéták – egészen napjainkig. A Szentírásban megtaláljuk a társadalom felépítéséhez szükséges erkölcsi alapelveket, de természetesen nem találunk választ korunk minden problémájára: például a genetikai manipulációéra, a népesedési kérdésre, a munkanélküliségére stb. Az egyes korok sajátos problémáira az egyház a történelmi helyzet, az ,,idők jelei” és a szaktudományok kutatási eredményei ismeretében, a hit által megvilágított értelemmel keresi a megoldásokat: ,,Isten egész népének, főleg a pásztoroknak és a hittudósoknak a feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk sokféle képpen felhangzó szavát figyelmesen hallgassák, hitelességét megállapítsák és értelmezzék, azután pedig az isteni Ige fényénél vonják le belőle a következtetéseket.” (GS 44) Ezt a feladatot az egyház tanítói kezdettől fogva vállalták.

Az egyházatyák korában (2-7. század) a társadalom életében jelentős átalakulások még nem történtek, ezért társadalmi problémák részletes tárgyalására ekkor még nem került sor. Ám alkalomszerűen foglalkoztak szociális kérdésekkel is, főleg a szegények gondozásával kapcsolatban. Állandóan visszatérő gondolat a gazdagság veszélyeire való figyelmeztetés, amit más-más oldalról megvilágítva megtalálunk a Didakhéban – a 2. században keletkezett „tanításban” – csakúgy, mint Órigenész, Ciprián, Jeromos, Ambrus vagy Aranyszájú Szent János és Szent Ágoston műveiben.

Aranyszájú Szent Jánostól származik a következő súlyos figyelmeztetés: „Amit sáfárkodásra kaptál, ne tartsd meg sajátod gyanánt! Az éhezőé az a kenyér, amit visszatartasz, és a mezítelené a ruha, amelyet szekrényedben őrzöl. A szűkölködőé a pénz, amit elástál. Azért jogtalanságot követsz el mindenkivel szemben, akiken segíthetnél, de nem segítesz.”⁸ Röviden, frappánsan egy Szent Ágostontól vett idézettel lehet összefoglalni ennek a tanításnak a lényegét: „A gazdagok feleslege a szegények tulajdona.”⁹

Ágoston a szegénységgel kapcsolatos szociális kérdéseken kívül – főként a De Civitate Dei című munkájában – már foglalkozik olyan társadalmi kérdésekkel is, mint amilyen a központi hatalom decentralizációjának szükségessége. Arra utalt, hogy több kisebb állam jószomszédi viszonyban együttműködve hatásosabban szolgálhatná a közösség jólétét.

A középkorban Aquinói Szent Tamás fejtett ki jelentős munkát e téren. A katolikus társadalmi tanítás természetjogi megalapozását szolgálta azáltal, hogy a kinyilatkoztatás mellett Arisztotelészig nyúlt vissza.

A társadalmi tanítás mint önálló rendszer a 18-19. században, a polgárosodás, liberalizmus kibontakozása, a forradalmak és a nemzeti ébredés időszakában alakult ki. A politikai és ideológiai vallás- és egyházellenességre a katolikus egyház saját belső egységének erősítésével és a modern kor céleszményeinek elutasításával válaszolt. A változó világgal szemben értetlenül álló egyház azonban csakhamar megtapasztalta az átalakulás nehézségeit: a munkáskérdést, a kizsákmányolást, a társadalmi rend megrendülését. Világszerte segélyakciók indultak. Franciaországból kiindulva a Szent Vince egyesületek, Németországból pedig a Kolping egylet végzett áldásos munkát.

A tulajdonképpeni rendszerező katolikus társadalmi tanítást az egyház tanítóhivatala az utóbbi száztíz év társadalmi kérdésekkel foglalkozó enciklikáiban dolgozta ki. Bár ezek az enciklikák alkalmi iratokként a kor égető problémáira válaszolnak, napjainkra mégis már jól felépített, rendszerezett társadalmi doktrínát képeznek.

Az első ilyen jellegű enciklika XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű írása, amelyet 1891-ben adott ki, különleges hangsúllyal a munkáskérdésre vonatkozóan. Bár megkésett vele – a szocialista mozgalom hamarabb reagált az ipari társadalom kihívásaira¹⁰ –, olyan társadalomerkölcsi tanítást fogalmazott meg, amellyel hozzájárult a szociálpolitika és a szociális törvények szükségességének a köztudatban való elmélyítéséhez.

XI. Piusz pápa az 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában főként a társadalmi rendszer kérdésével foglalkozott. A katolikus szociális tanítás továbbfejlesztése során a szeretet mellett a szolidaritást, a totalitarizmus helyébe a szubszidiaritást, a szélsőséges individualizmus és a kollektivizmus ellenében a perszonalitást állította.

XXIII. János pápává választás és a II. vatikáni zsinat új utat szabott az egyház társadalmi tanításának is csakúgy, mint magának az egyháznak.

A pápa a Rerum novarum 70. évfordulóján adta ki a Mater et magistra kezdetű enciklikát. Ez a dokumentum átfogó jellegű. A társadalmi rendszer minden lényeges kérdésével kapcsolatban állást foglal. Hangsúlyozza az intervenciós szociális államszervezet jelentőségét, de ugyanakkor az egyének és kisebb csoportok felelősségét is. Két évvel később a Pacem in terris kezdetű enciklikájának központi témája a világbéke. Az emberi jogokból kiindulva az egész világra kiterjedő működőképes békerendet körvonalaz az akkori „hidegháború” feloldására.

A II vatikáni zsinat mindenek előtt az Apostolicam actuositatem kezdetű, a világi hívek apostolkodásával foglalkozó határozatban és a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban foglalkozott a modern világban élő emberek helyzetével, és körülírja a különböző közösségekben való feladatokat.

VI. Pál pápa az 1967-ben kiadott Populorum progressio kezdetű enciklikájában a gazdaságilag elmaradott, fejletlen országok problematikáját állítja a figyelem homlokterébe. Fő tézisével, mely szerint „a fejlődés a béke új neve”, mutatja be a fejletlen országok megsegítésének a fontosságát a világbéke megtartása szempontjából.

A Rerum Novarum 80. jubileumát az Octogesima adveniens kezdetű enciklikával ünnepelte a pápa. Ebben a körlevelében is az egyes államok és nemzetek fejlődési lehetőségeit latolgatja, mivel pápasága előtt Afrikába és Dél-Amerikába látogatva az ott tapasztaltak mély nyomot hagytak benne. Rámutatott a gazdasági növekedés ökológiai korlátaira, és a politikai cselekvés irányvonalait igyekezett meghatározni.

II. János Pál pápa szintén gazdagította a társadalmi kérdésekkel foglalkozó enciklikák sorát. 1981-ben Laborem exercens kezdetű dokumentumában tárgyalta korunk munkáskérdését. Hangsúlyozta a munka méltóságát, személyi és alkotó jellegét a gépesítéssel és az automatizációval szemben. Ezt a megfontolást folytatta a Sollicitudo rei socialis (1988) kezdetű körlevelében, és ismét foglalkozott a nemzetközi kapcsolatok problémájával. Legfontosabb mondanivalói: a világ szétszakadása szegény és gazdag országokra, a bűn struktúráinak alávetett világ, a gyökeres változás szükségessége.

1991-ben a Rerum novarumot 100 éves jubileuma alkalmából Centesimus annus kezdetű enciklikájával ismét a figyelem központjába állította a pápa, figyelmeztetve az új idők „új dolgaira” az 1989-es év eseményei kapcsán. Ugyanakkor ebben az üzenetében az egyház társadalmi tanításának átfogó szintézisét is adja.

A pápai körlevelek koruk szociális problémái tárgyalásakor új szempontokra hívják fel a figyelmet, és ezzel gazdagítják az egyház szociális tanítását.

A társadalmi alapelvek

Az egyház társadalomtudományának legnagyobb teljesítménye a társadalmi alapelveknek, az emberi együttélés erkölcsi rendjének mint alaptörvényeknek a kidolgozása volt.

Amint a gyakorlat mutatja, a társadalmi együttélés „sarokköveiként” nagy gyakorlati jelentőségük van. Például a szubszidiaritás elvével hosszú ideig polemizáltak a szociáldemokrata gondolkodók csakúgy, mint a kommunisták: gyengítené – úgymond – az osztályérdeket, az állam szociális intervenciója megrövidülne. Ezért az állam befolyásának a kiterjesztését javasolták: minél több szociálpolitika, minél több államosítás, annál nagyobb a társadalmi biztonság és annál biztosabbak a munkahelyek. Manapság a privatizáció került az élre és igen nagy a sajnálkozás a csődbe jutott állami vállalatok bürokratizálódása és a politika hatáskörébe való bevonása fölött.

A személyiség elve

A keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a személy, aki egyszerre individuum és társadalmi lény. Ezért a társadalmi életben számolni kell az ember személyi voltával, méltányolni, védeni kell, és elő kell segíteni az emberi személy sérthetetlenségének tiszteletét. A személyiség elvének klasszikus meghatározása XXIII. János pápa Mater et magistra kezdetű enciklikájában található: „Ennek a tanításnak [az egyház társadalmi tanítása] mindenekelőtt az a kiindulópontja, hogy az összes társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és végcélja szükségszerű módon az egyén, az egyes ember, aki lényegénél fogva társas lény...” (MM 219)

A személyiség-elv legfontosabb vonatkozása, hogy tilos az emberi személyt eszköznek tekinteni, mint ilyet „kezelni” és „használni”.

Az ember személyi méltóságát (az öncélúsággal együtt) hangsúlyoznunk kell, mert ez elméletileg vagy a gyakorlatban újra meg újra veszélyeztetve van. Néhány évvel ezelőtt például a Die Presse című német napilap arról tudósított, hogy „a svédek kétharmada az embereket és állatokat egyenértékűnek tekinti, csak 27 százalékuk gondolja úgy, hogy az ember magasabb értékű, mint minden más élőlény.”¹¹

A természet és a környezet nagyrabecsülése mellett emlékezetbe kell idéznünk a keresztény antropológia néhány alapelvét: csak az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtett élőlény, csak az ember testvére Jézus Krisztusnak, aki az emberért és az ö üdvösségéért megtestesült, csak az emberre érvényes a zsoltár megállapítása (az Újszövetség fényében kiteljesedve): „… mi az ember, hogy figyelemre méltatod, és mi az emberfia, hogy meglátogatod? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad…” (Zsolt 8,5-6). Csak az ember kapott meghívást a háromszemélyű egy Isten életében való részvételre. Ennek ellenére például a bukaresti csatornalakó emberek és a kóbor kutyák közül ez utóbbiak összehasonlíthatatlanul több közéleti személy és „humanitárius” szervezet figyelmét és rokonszenvét keltették fel és indították cselekvésre az életterük „kutyához méltó” kialakítása érdekében.

A személyiség-elv másik, napjainkban egyre erőteljesebben hangsúlyozott vonatkozása tanítja a személy elsőbbségét a tárgyakkal szemben, a munka elsőbbségét a gazdasági élet más faktoraival, főként a tőkével szemben, valamint az etika elsőbbségét a technikával és gazdasággal szemben.

A személynek a dolgokkal szembeni elsőbbségéről a II. vatikáni zsinat tanítja: „...a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni nem pedig fordítva.” (GS 26) A munka és tőke viszonyával kapcsolatban pedig: „A munka, amelyet a javak előállítására és cseréjére, vagy a különféle gazdasági szolgáltatások nyújtására fordít az ember, előbbrevaló a gazdasági élet más elemeinél, hiszen ezek csak eszközszámba mennek.” (GS 67) II. János Pál pápa pedig így tanít a Laborem exercens kezdetű enciklikájában: „mindenekelőtt egy elvet kell emlékezetünkbe idézni, amelyet az egyház mindig tanított: a munka elsőbbségének elvét a tőkével szemben.” (LE 12,1)

A közjó elve

A közjó elve kimondja, hogy a társadalom legfőbb törvénye a közösség java. Ezt a II. vatikáni zsinat így határozza meg: „a közjó […] azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket.” (GS 26)

Ez alapozza meg és szabályozza a társadalmi vezetés tekintélyét, kötelezi a társadalom tagjait és rendezi a társadalom javát az egyén javával szemben. A közjónak az egyén javával szembeni hangsúlyozása a közösségi érzés erényének felel meg. Bár mint a társadalmi együttélés építő törvénye a legfelső elvek közé tartozik, mégis csak segítség a társadalmi kötelékekben élő ember egzisztenciális céljai elérésében.

A közjó elve gyakorlati elv, nem üres formula. A társadalom közösségi céljában gyökerezik, a társadalmat szolgálja azáltal, hogy szellemi és tárgyi értékeket mutat fel, amelyek a közösség javát segítik elő. Egyrészt a társadalom tagjainak lelkiismereti kötelességévé teszi a társadalom vezető tekintélyének tiszteletét. Másrészt megokolja, irányítja és korlátozza a politikai uralom létét és működését.

Kötelező erő szempontjából azt kell mondanunk, hogy az erkölcsi kötelezettségek – amennyiben a közösség javára vonatkoznak – magasabb rangot kapnak. A társadalmi kötelezettségek előnyben részesülnek az önérdekkel szemben, amennyiben azonos szintű javakra vonatkoznak. Természetesen „a társadalom java előbbrevaló, mint az egyén java" kijelentéssel nem szabad az egyén magasabb értékét a köz érdekének alárendelni. (Így például ha valaki az erőszakmentesség mellett foglal állást, a lelkiismereti szabadsága előbbrevaló, mint a közösség javára való hivatkozással megalapozott katonai szolgálatteljesítés kötelessége. Ebben az esetben biztosítani kell a lehetőséget a katonai szolgálatnak civilszolgálat formájában való betöltésére.)

Az egyház társadalmi tanításának realizmusára jellemző, hogy nem egy elvont közjó-fogalomból indul ki, hanem a gazdasági illetve társadalmi folyamatokban részt vevő egyének illetve csoportok konkrét érdekét veszi figyelembe. A doktrína mérvadó gondolkodói mindig utaltak arra, hogy sem a munkaadók sem pedig a munkavállalók nem kötelesek a közjóban látni a cselekvések elsődleges motívumát. Mind az egyén, mind a közösség „a maga egyéni érdekének megfelelő legalkalmasabb lehetőségre törekedhet addig a határig, amit a közösség java jelent” (Johannes Messner). A feladat tehát, hogy konkrét esetekben megtaláljuk a határvonalat, amely az egyéni érdek kíméletlen érvényre juttatása és a közjó állandóan ható elve között húzódik. Társadalmi vonatkozásban ilyen a munkaadó és munkavállalók között kidolgozandó igazságos fizetésindex az ár–bér összefüggésében. Kompromisszumra kell törekedni, amely mindkét fél igényeinek illetve érdekeinek a legteljesebben megfelel. Ilyen kompromisszum akkor jön létre, ha a két fél különböző álláspontjának annyira megfelel, hogy mindkét, a kompromisszumban részt vevő csoport számára a konszenzus elfogadása lelkiismeretben lehetségessé válik. A lelkiismeret mellet természetesen szaktudást is igényel egy ilyen kompromisszum kidolgozása. E két elem nélkül igazi helyes döntés nem születhet az emberi társadalom semmilyen területén.

A szubszidiaritás – a kisegítés elve

A kisegítés elve illetékességi köröket határoz meg a társadalmi együttműködésben az egyének és a közösségek, illetve a kisebb és nagyobb közösségek jogaira vonatkozólag. A saját felelősség jogát és kötelességét hangsúlyozza. A decentralizáció és föderalizmus (államszövetségi rendszer) elve. Nietzsche mondása volt: „Annyi szabadságot, amennyit csak lehet – annyi államot, amennyi szükséges.”

Nagy általánosságban így lehetne az elvet leírni: egy magasabb szintű szerveződés sohasem sajátíthat ki olyan funkciókat, amelyeket kielégítően el tud látni egy alacsonyabb szintű szerveződés is, sőt a magasabb szintű szervnek támogatnia kell – segítségnyújtással (subsidium) – az alacsonyabb szintű szervet, hogy elláthassa az igények kielégítésére irányuló feladatát abban az esetben, ha erre egymagában képtelen lenne.

XI. Piusz ezt így fogalmazta meg a Quadragesimo anno kezdetű enciklika 79. pontjában: „Ahogyan jogtalan ez egyénektől elvenni és a közösségre bízni azt, amit saját erejükkel és igyekezetükkel el tudnak végezni, ugyanúgy jogtalan átadni, egy nagyobb és magasabb szintű közösségnek, amit a kisebb és alacsonyabb szintű közösségek is el tudnak látni. Mindez egyszersmind a társadalom helyes rendjének felforgatása és súlyos megkárosítása.”

Az elv gyakorlatba való átültetése nehezebb, mind gondolnók. Hosszú évtizedek szoktattak le a szubszidiaritás elvének gyakorlási jogáról és kötelességéről. Amikor az árokparton, zsebre dugott kézzel álló bivalyröcsögei lakos a nemzeti televízióban azt nyilatkozza, hogy az árvíz mindenét elvitte, mert sem a polgármesteri hivatal, sem pedig a megyei ispánság nem tett semmi számottevőt a katasztrófa elhárítása érdekében, akkor érezzük, hogy a magasabb szinten szerveződött közösség talán nem teljesítette a kötelességét, de az alacsonyabb szinten történő szerveződés lehetősége – az ún. civil szféra önsegélyező szerveződése – fel sem merült.

A kisegítés elve gyakorlati elv, mivel segíti az igazságosságon alapuló törvények által, a közhatalom közvetítésével megszervezett és az egyének által megvalósítandó közjó elérését. Szabályozza a társadalomban az illetékességi hatásköröket, valamint a tekintély gyakorlásának a jogosultságát – és mindenekelőtt védi a társadalmi pluralitásban a saját jogokat a totalitárius igényekkel szemben. 1931-ben az elv megfogalmazásának a közvetlen oka is a marxista, sztálinista illetve nemzetiszocialista államrendszerek önkénye volt. Ezek a rendszerek totalitárius államforma létrehozására törekedtek, miközben elnyomták azokat a jogokat, amelyek megillették az egyéneket és az általuk alakított szabad társulatokat.

Kötelező ereje a személyi szabadságot, az egyéni felelősséget segíti elő és szorgalmazza az önsegélyezést. Érvényessége attól függ, mennyire kapcsolódik össze a közjó kívánalmának tudatosulása és a társadalmi helyzet. A végszükség esete természetesen indokolja és megköveteli a felülről jövő gyors beavatkozást.

A szabadság elve

A materialista és determinista gondolkodásmódban az ember lelki indíttatású erkölcsi szabadságának és személyes teremtőkészségének nincs helye. Ezért határozta meg a szabadságot Marx is „az objektív szükségszerűségbe való bepillantás” lehetőségeként.

A keresztény társadalomtudomány tanítása szerint az ember szabad. Ez a szabadság egyrészt abban gyökerezik, hogy az ember belelát a lét értelmébe, másrészt az ember hivatásába, amelyet egyéni felelőssége alapján kell hogy megvalósítson. Az ember tehát szabad a társadalom keretei között erkölcsi hivatása beteljesítésére.

Egy társadalmi rendszer akkor jó, ha a lehető legtöbb személyi szabadságot biztosítja. Azonban szüksége van tagjai társadalmi érzületére, hogy szabadságukkal egzisztenciális céljaik elérése érdekében éljenek. Ezért a szabadság elvére való hivatkozás mindig szoros összefüggésben kell hogy legyen az erkölcsi értékre való törekvéssel, valamint a társadalmi szabadság megőrzésére szolgáló intézmények reformigényének vizsgálatával.

A szabadság-elv a természetjogilag meghatározott szabadság-fogalomból származik, és ebből következően az ember méltóságának megfelelő szabadság-ideát állít – mint eszményi célt – a társadalmi rendszer központjába. Ugyanis „az ember csak szabadon fordulhat a jó fele. [...] Az ember méltósága tehát megkívánja, hogy tudatosan és szabad választás alapján cselekedjék, személy módjára, azaz meggyőződése indítsa és irányítsa, ne pedig vak ösztön és merő külső kényszer.” (GS 17)

A szolidaritás – a részesedés vagy közreműködés elve

A köznapi szóhasználatban a szolidaritás kölcsönös kötelesség-vállalást, illetve egymás megsegítésének készségét jelenti. A katolikus társadalmi tanításban a szolidaritás elve ennek megfelelően a társadalmi együttműködésre kötelez, és kimondja, hogy a személyi méltóságból adódóan a társadalom minden tagjának joga és kötelessége a felelősségteljes részvétel a közösség igazságos rendjének kialakításában és vezetésében.

Ennek a részvételnek a formai illetve jogi megvalósulása a helyzet és gyakorlat szerint egyrészt különböző, másrészt fejlődésigényes. A szabadság és szubszidiaritás elvével együtt erre is érvényes cél a közjó megvalósításában való maximális részvétel.

A döntésben való részvétel joga a szabadság elvéből is következik mindegyik társadalmi szinten. „Éppen ezért mindenkiben fel kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek az eljárását, amelyek körében az állampolgárok lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből. Minden esetre tekintettel kell lenni a nép tényleges helyzetére és arra, hogy szükség van szilárd közhatalomra.” (GS 31)

Amennyiben beépülnek személyiségünkbe, elveink – s ekként egyházunk társadalmi tanításának az alapelvei is – segítenek, vezetnek bennünket. Alapvető beállítottságként cselekvésre sarkallnak, segítik, irányítják döntéseinket. Az elvi alapokon álló embernek mindig megvan a maga helye: tudja, honnan jön és hová kíván eljutni. Ez érvényes nem csupán egyéni, de közösségi életmegnyilvánulásainkban is.

1 A tanulmány a 2002. január 17-20-án a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Plébánia és a Deus Providebit Tanulmányi Ház által Kereszténység és közélet címmel szervezett tanulmányi napok keretében elhangzott előadás átdolgozott változata.

2 V.ö. SRS 9. Az egyház társadalmi tanításának dokumentumait – amint az általában szokásos –, az egyszerűség kedvéért a latin kezdőszavak kezdőbetűivel idézem. (Rerum novarum – RN; Mater et magistra – MM; Gaudium et spes - GS; Laborem exercens - LE; Sollicitudo rei socialis – SRS; Centesimus annus - CA). In: Tomka M. – Goják J. (szerk.), Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Budapest é.n.

3 Ezzel kapcsolatban lásd Arzenbacher, Arno, Keresztény társadalometika. Budapest 2001. 162-168.

4 V.ö. Preuss, Horts. D., Israels Weg mit JHWH, 1992, 199, idézi: Arzenbacher, 19.

5 V.ö. az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd Lk 10, 29-37.

6 V.ö. Arzenbacher, 29.

7 A természetes erkölcsi törvény magyarázatához lásd Holló László, Helyzet és törvény. A konzervatív és progresszív magatartásforma a természettörvény és a szituációs etika tükrében, In: Keresztény Szó, 1998/6. 28-31.

8 Migne, Patrologia Graeca. Tom. 31, 276, idézi: Muzslay István S.J., Az Egyház szociális tanítása.Studia Theologica Budapestinensia 17, Budapest 1997. 60.

9 Augustinus, De Trinitate, lib. 14, a. 9, idézi: Muzslay. 61.

10 V.ö. A Kommunista Kiáltvány megfogalmazása 1848-ban; az I. Internacionálé megteremtése 1864-ben; Marx, Karl, A tőke első kötetének megjelenése 1867.

11 Die Presse, 1989. január 16.

Samir Khalil jezsuita professzor az iszlám-keresztény kapcsolatokról

Samir Khalil egyiptomi jezsuita professzor, az iszlám–keresztény kapcsolatok egyik legavatottabb kortárs szakértője 1938-ban született Kairóban. Franciaországban végezte tanulmányait, juszonöt éve pedig a római Pápai Keleti Intézetben tanít. Ezen kívül Bejrútban egy iszlám–keresztény kurzus előadója.

A Fides nemzetközi missziós hírügynökségnek adott interjújában arra a kérdésre, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük a keresztényeknek egy muzulmán országban, illetve miért részesülnek hátrányos megkülönböztetésben, Samir Khalil azt felelte: egyiptomi és libanoni tapasztalatai alapján a legfőbb nehézséget abban látja, hogy az iszlám egyszerre “politika és vallás”, a kettőt nem lehet szétválasztani. Az iszlám állam tehát minden téren alkalmazza a Koránra épülő polgári törvényt, a sariját. Ez Mohamed próféta szavaiból és tetteiből, illetőleg az első négy muzulmán évszázad hagyományaiból merít, vagyis elég nehéz a modern valóságra alkalmazni. A második nehézség az, hogy az iszlám a maga sajátos vallási-morális-polgári tanításával az élet minden területén jelen van. Egyiptomban bárhová megy az ember, a rádió mindenütt a Korán szavait mondja, énekli, utcán, autóbuszon, taxiban. A televízióban a filmműsorokat is naponta ötször szakítják meg a kötelező ima idejére. A diákoknak emlékezetből kell megtanulniuk a Koránt, reggel az iskolában éppúgy, mint a hadseregben, tízperces elmélkedést tartanak az iszlámról, iszlám szemszögből kommentálva az időszerű eseményeket. Nem tanácsos keresztet viselni, mert előfordulhat, hogy fundamentalista iszlám hívők letépik az illető nyakából. Az egyetemi vizsgák időpontját rendszeresen húsvétra vagy karácsonyra tűzik ki. Az iszlám tehát mindenütt jelen van, ez a fő jellemzője, ez adja ütőerejét. Szaúd-Arábiában például a filmgyártás is egyre inkább az iszlám befolyása alá kerül: a rendezőknek előírják, hogy a női szereplők legyenek mindig lefátyolozva, a filmben több ízben is szólaljon meg a müezzin. Az újságokban legalább két oldalt mindig az iszlám tanításnak szentelnek. Ez az életstílus nem hagy szabad teret a keresztények számára, de a muzulmánok így védekeznek: mi vagyunk a többség, és a demokratikus országokban a többség dönt. Más azonban a politikai és más a vallási többség. A politikai élet változik a választások során, de a vallás általában egy életen át kötődik a személyhez. A problémát az jelenti, hogy ezt az elnyomó életstílust nem foglalják magukba a törvények, tehát nem lehet ellene tiltakozni. Az alkotmány szintén nem tesz megkülönböztetést muzulmánok és keresztények között a munkavállalás terén, de a gyakorlatban már évtizedek óta tapasztalható. Keresztény ember például nem mehet el nőgyógyásznak, mivel az iszlám tanítás értelmében tisztátalannak minősül. A hadseregben a keresztények csak alacsony rangokig juthatnak el, inkább idő előtt nyugdíjazzák őket, semhogy előléptessék. Ami a szabad vallásválasztást illeti, a hagyományos iszlám tanítás szerint a hitehagyást halállal büntetik, ma ezt gyakran börtönbüntetésre váltják fel. A liberálisnak mondható Libanonban sem képzelhető el az iszlám elhagyása: ha egy muzulmán nő keresztényhez megy feleségül, továbbra is muzulmán marad. Ha egy keresztény nő megy muzulmán férfihez, a Korán szerint kereszténynek kell maradnia, de nem örökölhet semmit férje halála után. A gyermekek, még ha megkeresztelik is őket, hivatalosan muzulmánok maradnak. Az iszlám egyirányú vallás, mindent megtesz azért, hogy híveket toborozzon, de minden lehetséges módon megakadályozza az iszlám elhagyását. Egyiptomban a keresztények a lakosság tíz százalékát alkotják, de ahhoz, hogy templomot építsenek, közvetlenül a köztársasági elnöktől kell engedélyt kérniük. Végül is csak ügyeskedés, személyes kapcsolatok révén lehet templomot építeni, a városoktól távol eső területeken.

Az afganisztáni háborút illetően a jezsuita professzor leszögezte: ez a háború tévedés. „Nem akarok politikai kérdéssel foglalkozni, de ha ennek a háborúnak az volt a célja, hogy csapást mérjen a terrorizmusra, akkor éppen az ellenkezőjét éri el: még jobban bátorítja a terrorizmust. Muzulmánok milliói, akik idáig nem szimpatizáltak bin Ladennel, most kötelességüknek érzik, hogy szolidárisak legyenek terrorizmusával. Ha a szövetségeseknek sikerül elfogni az afgán terroristákat, tíz másik csoport lép majd a helyükbe. Ez a háború csak bosszúállást jelent, de nem küszöböli ki a terrorizmust.” Samir Khalil állítja: a bin Laden által hirdetett elvek az iszlám hagyományra épülnek, amelyet ma is tanítanak. „Meg kell jegyeznünk, hogy a terrorizmus nem idegen az iszlámtól, mint ahogy azt gyakran hangoztatják. Az iszlám terrorizmus, illetve erőszak, a Koránban és a Sunnában, vagyis a próféta tetteiben gyökerezik. A Koránban legalább 75 szöveg utal bátorítólag az erőszakra. Az erőszakellenes szövegek száma sokkal kisebb, illetőleg jóval korábbiak, mint az erőszakra bujtogatók. Az iszlámban márpedig az az elv érvényesül, hogy a későbbi kinyilatkoztatások “eltörlik” az előzőeket. A háború a Korán által maghatározott esetekben minden muzulmán kötelessége. Mohamed próféta élete utolsó tíz évében Medinában legalább tizenkilenc háborút vívott. Hamis tehát azt állítani, hogy a Koránban nincs szó háborúról, csakis békéről. Amikor meg kell védeni Isten jogait – ha az iszlám veszélybe kerül –, akkor kötelező a háború. Szembe kell továbbá nézni a hitetlenség kérdésével is. A Korán teret ad a nem-muzulmánoknak, a keresztényeknek és a zsidóknak, de nem a hitetleneknek, az ateistáknak, az animistáknak. A Korán szerint aki nem hisz Istenben, annak nincs választása: vagy hisz az iszlámban, vagy megölik. De ezt az elvet soha nem alkalmazták a gyakorlatban. Ma a muzulmán országok nagy többsége mérsékelt, törvényeik nyugati példákat követnek. A mérsékelt irányzatok mellett azonban vannak szélsőségesek, akik szorosan összekapcsolják a vallást és a politikát. Ezek a fundamentalista iszlám csoportok mindenáron hatalomra akarnak kerülni. Céljuk, hogy megdöntsék mindazokat a muzulmán rendszereket, amelyek élvezik a Nyugat támogatását, amelyeket »árulók« vezetnek.”

Samir Khalil professzor emlékeztetett rá: Európában a muzulmánok szabadon gyakorolhatják vallásukat. Abszurd az a követelés, hogy az iskolákban vagy a gyárakban szünetet tartsanak, mert a muzulmánok imádkoznak. Nem lehet azt kérni az államtól, hogy változtassa meg az élet, a munka szabályait. Európában az emberek eddig toleránsak voltak, de egyre inkább fajgyűlölőkké válnak, mivel látják, hogy a muzulmánok – egyedüliként – tele vannak követelésekkel. Olaszországban például a muzulmánok a bevándorlók 30-35 százalékát képezik, a többiek, a Fülöp-szigetekről, Srí Lankáról, Peruból érkezettek semmit sem kérnek vallásuk nevében. A koptok, akik évente legalább kétszáz napon át böjtölnek, soha semmit nem kértek helyzetük könnyítéséért. A böjt magánügy, az iszlám számára azonban politikai kérdés – tehát a hatalommal függ össze.

Vatikáni Rádió

Bonkung Handerson Jeku

Kameruni kihívások

1990-ben beköszöntött a többpártrendszer Kamerunban, s ezzel a szocio-kulturális és politikai térkép jeletősen átalakult. A szólásszabadság nagymértékben megerősödött. A „médiatérkép” liberalizálódott – elvben legalábbis. Az általános enyhülés közepette a keresztény szó helyzete is javult. A korábban tiltott kiadványok ma országszerte ellepik az újságosstandokat. Valóságos aranybánya ez! Ám a keresztény kiadók és szerzők nem igyekeztek kihasználni a lehetőségeket. A legtöbb kiadvány a mai napig is megmarad a felekezeti határokon belül, nem próbál a szélesebb piacra hatni. Úgy értékelik: a keresztény kiadványok célja behatárolt.

Kiadváányok – felekezeti határok szerint

A katolikus egyház két újságot jelentet meg, a L’Effort Camerounaise és a Cameroon Panorama címűeket. Az első Doualában készül francia és angol nyelven. Egyházi és „világi” híreket egyaránt közöl. A második angol nyelvű, Buea-ban jelenik meg, Kamerun dél-nyugati tartományában. Bár mindkét újság a széles közönségnek szólhatna, csak egyházmegyei keretek között, a plébániákon terjesztik őket. Hogy csak korlátozott terjesztési hálózattal dolgoznak, erősen csökkenti e kiadványok hatását a kameruni társadalom egészére nézve.

A kameruni presbiteriánus egyházé Dél-Kamerun legrégibb kiadója. Limbe-ben saját nyomdával rendelkezik, kommunikációs irodája azonban Buea-ban van. Achowah Umenei kommunikációs igazgató vezeti a héttagú csapatot. Rendszeresen megjelentetik hírlevelüket, amely a presbiteriánus egyház tevékenységéről, egyházi eseményekről számol be, emellett évente átlag négy könyvet is nyomtatnak a különböző évkönyvek, vasárnapi-iskolai tananyagok mellett. E kiadványokat itt is egyházi struktúrában terjsztik, nem célozzák meg a szélesebb piacot.

A kameruni baptista szövetség hasonló helyzetben van. Sok kiadványa van, köztük bibliamagyarázó füzetek, vallásos és más iskolai tananyag, tankönyvek, de a kiadványok legtöbbje csakis felekezeti használatra készül. Havonta jelenik meg a Baptist Voice című lap. Főszerkesztője, Peter Ngong mondja, hogy a lapot több mint 30 éve indították, terjesztése vallási közösségekben, szövetségekben, egyházi vonalon történik. A kameruni baptista szövetség tartja fenn Buea-ban a baptista könyvraktárat is. Külföldről importál könyveket, amelyeket iskolákban forgalmaz, a nagyközönség számára viszont nem árusít. S bár a könyvüzletek révén lehetőség nyílik felülemelekedni a kifejezetten egyházi vonalon, gondok itt is vannak bőségesen. Alfred Saker angol baptista misszionárius az 1850-es években állította fel az első nyomdát Kamerunban, ma a baptista szövetség mégsem rendelkezik az országban még egy jó minőségű mimeográffal sem, nem is szólva a nyomdagépekről. Így a szövetség a pénze nagyrészét arra költi, hogy egyházi kiadványait másutt nyomtassa – általában a szomszédos Nigériában. Kivétel az egészségügyi vonatkozású anyag, amelyet Bamendában a Unique Printers nyomdánál készítenek. Az a pénz tehát, amit a helyi gazdaság fellendítésére lehetne használni – hogy ez aztán a kameruni társadalomnak is valamelyes impulzust adjon –, „elmegy” külföldön.

Kihívások

1998-ban és 1999-ben egy német civil szervezet, a Transparency International Kamerunt nevezte meg mint a legkorruptabb országot. Kutatásuk 99 országra terjedt ki. A demokrácia és a szólásszabadság megerősödése „megengedte” a korrupció növekedését Kamerunban, s mind az egyházon belül, mind a szélesebb társadalom szintjén afféle megengedő, „ mit is tehetnénk?!” álláspont dívik – ami tág teret nyit mindenféle hamis eszme terjesztése előtt is. Nagyobb szükség van a keresztény írásra, kiadványokra, mint valaha. De a kiadóipar stagnál.

A gondok a következő területeken adódnak:

Fenntartások a hazai kiadványokkal szemben

A legtöbb kameruni nem értékeli az országban készült termékeket. Amikor az átlag-kameruni megtanulja majd szeretni és keresni az országban készült termékeket, a többi gond szinte magától meg fog oldódni.

Alacsony eladási arányok

Világos, hogy egy újságnál pusztán az eladások nem tudják szinten tartani a kiadást. A helyzet csak romlik, amikor a keresztények – akiknek vásárolniuk, fenntartaniuk kellene a keresztény kiadványokat – kevés vagy semmilyen erőfeszítést nem tesznek. Például a baptista szövetségbe több mint 700 közösség tartozik az ország 23 megyéjében, ez körülbelül 75 000 keresztény főt jelent. Mégis csupán 1000 példányt nyomtatnak a Baptist Voice című havilapból! S eladáskor ezek sem mind kelnek el... És ugyanez a helyzet a többi felekezet kiadványával is.

Hiányos és korlátozott terjesztési hálózat

A keresztény kiadványokat Kamerunban a templomokban és plébániákon árusítják. Sajnos az egyházon belül sem minden vezető érzi át a nyomtatott ige jelentőségét. Így a nyomtatott nyag, a könyvek, időszaki kiadványok nagyrésze ott hever az egyházi elöljáró irodájában, ők pedig alig tesznek valamit azért, hogy a hívőknek eladják a keresztény információt és irodalmat. Kis idő után a kiadványokat – a szerkesztők és kiadók legnagyobb csalódására – visszaküldik a kiadóhivatalba. Kevés eladási stratégia célozza meg a széles közönséget.

Tőkehiány

Van néhány olyan keresztény Kamerunban, aki szeretné az evangéliumot a nyomtatott sajtó útján terjeszteni, de hiányzik a kezdőtőke egy ilyen vállalkozás elindításához.

Felekezeti korlátok

A legtöbb keresztény kiadvány egyetlen felekezetre vagy egyházra koncentrál, anélkül, hogy kicsit is törődne más egyházakkal, általánosabb, egyházon kívüli kérdésekkel.

A hirdetések hiánya

Bár gond van az eladási mutatókkal, a legtöbb kameruni újság és havilap nem foglalkozik reklámmal, ami pedig jelentősen csökkentené a kiadásokat.

Hiányos képzés

A presbiteriánus egyház évente szemináriumokat szervez, amelyeken a különböző felekezetű résztvevők megtanulhatnák a hírszerkesztés módszertanát, az interjútechnikát, a nyilvánosség előtti beszédet, magát a szerkesztést és kiadást. A szerzők nagy többsége mégis képzetlen. Csakhogy a lelkipásztorokat is képezni kell ahhoz, hogy publicistákká, alkalmas szerzőkké váljanak, s valóban hatékonyan meg tudják célozni a hívőket a hasábokon, reflektálni tudjanak valós gondjaikra az írásos és sajtóműfajok ismeretében, s hogy kulturális kérdésekhez hozzá tudjanak szólni – hogy tehát evangelizálni tudják az írott és sugárzott médián keresztül is a kameruniakat.

Megoldások

Kamerunban a korrupció és a tévtanok elburjánzottak. A keresztényeknek túl kell harsogniuk a hamisságnak és gonoszságnak ezt a túlsúlyát az igazság erejével, az igazság hirdetésével a nyomtatott sajtó útján. Rámenős ügynököket kellene ezért felhajtaniuk és alkalmazniuk, akik kezükbe veszik a terjesztést – józan és méltányos bérezés ellenében. A kameruni keresztényeknek meg kell tanulniuk óvni és értékelni saját kiadványaikat azáltal, hogy vásárolják őket, s reklámoznak bennük. A kiadók és szerkesztők vonzóbb kiaványokat kell hogy összeállítsanak és piacra dobjanak, jobban figyelve a piac szükségleteire és érdeklődésére.

Jelen pillanatban Kamerunban nincs keresztény kiadói szövetség, amelynek keretein belül a különböző felekezeteknél dolgozó kiadók együtt munkálkodhatnának a hasonló gondok megoldásán. A keresztény kiadóknak ugyanis együtt dolgozva nagyobb a hatásuk a krisztusi örömhír terjesztése terén. A mai Kamerunban a keresztény kiadók előtt ugyanis nagy lehetőségek állnak – ha van ki megragadja azokat.

Interlit, 2000 december

Bodó Márta fordítása

Messze még a húsvét, mégis a Nagy Vasárnap előkészületéről esik szó alább. Oláh Melinda írásának első részében általános bevezetés ad a jelképezés fejlődéstörténetéről, áttekinti a nagyszombat-esti feltámadási szertartás szerkezetét, majd a körmeneti szokásrend jelentésvilágáról szól. A tanulmány következő része (márciusi lapszámunkban) az egyes szimbólumokat közelről vizsgálja, megmutatja, miként „hajlott át” az anyag, a tárgy szimbolikus jelzésbe és jelentésbe a pogány kor szokásain át a keresztény szimbolikáig.

Oláh Melinda

Legyetek éberek! (1)

Jelképvilág húsvét vigiliáján

Amikor a szimbólum (szünbolon) még kézbe vehető tárgy volt – pontosabban egyazon tárgy két, egymáshoz illő töredéke –, akkoriban jószerével csak az igazolás, az összetartozás legitimálásának eszközeként működött, illetőleg a követ, a titkos hírvivő hitelesítésére szolgált.¹ Innen ered elnevezése is. A klasszikus hellén világban az üzletfelek vagy a konspirálók kettétörtek egy cseréptáblát (gyűrűt, pálcát vagy pénzdarabot), s a két törésfelület pontos illeszkedése mutatta meg az egyet-értést, a konszenzust, a két félből álló egész volt összetartozásuk jel-képe.²

Később sokféle jelentést kapott a szimbólum szó. Már nem kizárólag jel volt az értelme, hanem bonyolultabb jelentéshordozóvá is vált, másfajta tudattartalommal telítődött, magasabbrendű valóságot is kifejezhetett. Szimbólumnak nevezték a titkos társaságok jelvényeit, jelszavait is, későbbb pedig a sztoikusok, majd a modern logikai szemantika szakkifejezésévé vált.³ A keresztény szimbólumrendszer végső, vallástanilag és vallásfilozófiailag egyaránt megközelíthető alapja Jézus Krisztus megtestesülése, amely által az érzéki világ analógiába állítható a szellemi világgal.

A tudományos megismerés fejlődésével és kivált a globalizáció kortárs tendenciájával világunk bizonyos értelemben egyre “embertelenebbé” válik. Az ember idegennek, magányosnak érzi magát az ellenséges világban, mivel úgy érzi, már kívül reked a természeten, és elveszíti a természet jelenségeivel való érzelmi „tudattalan azonosságát”. A természeti jelenségek lassan elveszítetik szimbolikus jelentőségüket. A mennydörgés többé már nem egyik vagy másik haragvó isten hangja, a villámlás sem bosszúálló nyíl. A folyóban már nem lakoznak szellemek, a fa nem az ember életforrása, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyi barlangban már nem honolank hatalmas démonok. Nem szólnak az emberhez a kövek, növények és állatok, és az ember sem szól hozzájuk abban a hitben, hogy azok majd megértik őt. Az ember a természettel való dialogikus kapcsolatát hovatovább elveszítette, és ezzel együtt odalettek a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energiái is.⁴

Az a lépés, amely az egyszerű jelhasználattól a szimbólum (jelkép) használatához vezetett, tulajdonképpen az embert határolta el az állattól, és nagy mértékben elősegítette a nyelv fejlődését is. A fizikai formákban “megfogalmazott” életadó elv hozta létre a bálványokat, a talizmánokat, a totemeket. Az emberi fejlődés évmilliós vándorútján meghatározó jelentőségű a természeti szimbólumok megteremtése és felismerése. A hominizálódó, majd humanizálódó élőlény a természeti jelenségekben az élet ősmintáit vette észre, s ez megteremtette az első egyetemes, mindent átfogó világképeket. Minden újonnan elért magasságból új látvány, új megértés, új élmények, új értékek tárulnak az ember elé anélkül, hogy az újabb a régieket megsemmisítené. Az új kifejezését nem a jel teszi lehetővé – amely nagyjából mindig ugyanarra mutat –, hanem a szimbólum, amelynek értelme és kifejező ereje egyre inkább elmélyül, egyre jobban megtöltődik azzal, amit ki akar fejezni, egyre jobban bevonható a személy dinamizmusába. A szimbólum mindig az egész embert, a testi-lelki-szellemi embert tükrözi, és mindig azért és úgy, hogy kapcsolatot teremtsen a másikkal.⁵ Az emberi személy életében talán a mosoly az első szimbolikus cselekmény, mert nemcsak megelégedését fejezi ki – hogy ugyanis jóllakott és kellemes melegen érzi magát –, hanem kapcsolatot is teremt a másikkal. Az ember szimbólum-képzése arra alapul, hogy személyében nincs végérvényesen meghatározva és behatárolva, hanem nyitott és fejlődőképes, s ezt a fejlődését lehetővé teszi szimbólumformáló képessége, illetőleg a dolgok, személyek és események többrétű volta.⁶ Áloméletünk az a közeg, amelyből eredetileg a legtöbb szimbólum származik, mert az álmokban nem kitaláljuk őket, hanem spontán módon tolulnak fel. A szimbólum mindig többet képvisel, mint nyilvánvaló és közvetlen jelentése. A szimbólumok természetes és spontán produktumok.⁷

Sok olyan szimbólum van, amelyek természetükben és eredetükben nem egyénre szabottak, hanem kollektívek. Ezek főleg vallásos jelentéshordozó képek, olyan kollektív képmások, amelyek ősrégi álmokból és alkotó fantáziából származnak. Mint ilyenek önkéntelen, spontán megnyilvánulások és semmiképpen nem szándékos invenciók.⁸ A vallástörténet kutatói szerint két kérdésre keresnek választ a vallásos szimbólumok: egyfelől az élet egységének, másfelől egész-ségének problémájára.⁹ Ezek pedig az üdvösség történetében kapták meg legkonzisztensebb jelentésüket. A kereszt például önmagában a kivégzés eszköze volt, Krisztus halála óta azonban a bűntől való szabadulásnak, az üdvösségnek a jelképe.¹⁰

A szimbólum szerepe a liturgiában

A keresztény istentisztelet szimbólumai a belső, kegyelmi, isteni élet világának kifejezői és megismertetői. Nem járulékos vagy díszítő elemei a liturgiának, hanem jelentős alkotó tényezői is, mivel az isteni és emberi szférába egyaránt beletartoznak és használatukkal non-verbális síkon ismerhetjük fel a szakrális jelenlétet, illetve bontakoztathatjuk ki hitvalló magatartásunkat. Jelentésük a teremtés művében és az emberi kultúrában egyaránt benne gyökerezik, egyértelműbbé válik az Ószövetség eseményeiben és teljesen feltárul az újszövetségi Krisztus személyében és művében.¹¹

A liturgiában tulajdonképpen a végső és legmélyebb szimbólum maga Jézus Krisztus, akiben Isten és az ember sajátos találkozása érzékelhető, látható és hallható; ő ugyanakkor mégis több, mint amit mi érzékelünk. Úgy él, mint bármely ember, mégis valaki másra utal, aki benne megnyilvánul: az a Szentlélekkel teljes egységben levő Atyaistenre. A szimbólumok felhasználása a liturgiában nélkülözhetetlen. Ott szinte minden személy és tárgy, gesztus transzparenssé válik: mélyebb valóságot rejt és fed fel egyszerre: az oltár Krisztust, a tömjén az Isten felé szálló imát, a szenteltvíz a keresztségre való emlékezést stb. A béke és szeretet kifejezésének szimbóluma a kézfogás: a Jézusban felénk nyújtott, Isten részéről felajánlott kiengesztelődés hordozója.¹² E szimbólumok feladata – ősegyházi felfogást tükrözően – elzárni az “avatatlanok” elől a misztériumokat, másfelől azonban oktatni is a felfoghatatlan megközelítésére. Az egyház ezért istentiszteleti szertartásaiban felhasznált fényt és árnyékot, taglejtést és dallamot, színt és formát, hogy a természetfölötti tartalmakat a misztérium – önmagát kinyilatkoztató, de szakrális rejtelmekbe öltözköző – természete szerint közölhesse.¹³

A liturgia a természetből vett jeleken, jelképes cselekedeteken, szavakon keresztül nyilatkoztatja ki a szentet, teszi lehetővé a találkozást vele, anyagi jelek és gesztusok révén úgy érinti az ember legbensőbb énjét, hogy válaszul a személyiség szabad és teljes feleletét, a hála és szeretet érzését, a teljes odaadás készségét, a Krisztus áldozati halálában való részesedés óhaját feltételezi.

A húsvéti vigília és szimbólumai

A vigília szó a latin vigilare igéből származik, és a római hadsereg nyelvéből került át az őskeresztények szókincsébe a Krisztus utáni első században. A katonáknál az éjszakai őrállást jelentette, a keresztényeknél virrasztást és éberséget.

A zsidóság a niszán hónap 14-én tartott esti pászka-lakomával bizonyítható ösztönzést adott a keresztény vigília kialakulására. Az őskeresztények minden ünnepük előtt tartottak vigíliát, de valamennyi között az első a húsvéti virrasztás. Ezért Ágoston az összes vigíliák szülőanyjának (mater omnium vigiliarum) nevezte.¹⁴

“Az Úrért átvirasztott éjszaka” (Kiv 12,42) a húsvéti szent háromnap (triduum paschale) csúcspontja. Megemlékezik arról a szent éjről, amelyen az Úr föltámadt, és megünnepli azt a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia szentségeiben, miközben a kezükben égő gyertyát tartó keresztények vágyaik szerint hasonlókká lesznek azokhoz, akik Urunk érkezésére várnak, hogy amikor megjön, ébren virrasztva találja és terített asztalához ültesse őket (Lk 12,35).¹⁵

A húsvéti vigília kialakulásának rövid története

Ez az éjszakai szertartás valószínűleg a Jeruzsálem pusztulását (Kr.u. 70) követő évtizedekben keletkezett, de a nikaiai egyetemes zsinatig (325) nem mondható egységesnek, lévén hogy a keleti illetve nyugati országokban a húsvét “témája” és időpontja sem volt mindenütt ugyanaz. Már a negyedik században szerepelt a szertartás négy részének lényege: a fényünnepség, az olvasmányok, a keresztelés és a hálaadó eukarisztikus lakoma. Ez az egész éjszakát kitöltötte¹⁶ úgyannyira, hogy húsvét napján kezdetben nem is volt külön istentisztelet. Aztán fokozatosan szombat estére, délutánra, majd pedig délelőttre tevődött át. A tridenti zsinat után, V. Piusz latin nyelvű misekönyve alapján a húsvéti vigília szertartását – a feltámadási misével együtt – nagyszombaton délelőtt kellett végezni. Ezt a visszásságot XII. Piusz pápa reformja szüntette meg 1955-ben a nagyhét liturgikus megújítását elrendelő Maxima Redemptionis nostrae mysteria kezdetű dekrétummal.¹⁷ A II. vatikáni zsinat pedig elrendelte, hogy a szertartást nagyszombaton estefelé kezdjék, illetve lehetőség szerint a húsvét vasárnapra virradó éjszaka végezzék úgy, hogy az ünneplés ne kezdődjék el az éj beállta előtt, másrészt viszont fejeződjék be húsvét vasárnap hajnala előtt.

A húsvéti vigília jelenlegi szertartása az 1955. évi reform módosított formája, és 1970-ben lépett érvénybe az új misekönyv kibocsátásával.¹⁸

A húsvéti vigília szertartása

A vigília szertartása négy részből áll: az első a fényünnepség vagy lucernárium, a második az igeliturgia, a harmadik a keresztségi liturgia, a negyedik pedig az eukarisztia liturgiája.

Fényünnepség

A vigília tűzszenteléssel, illetve a húsvéti gyertya előkészítésével kezdődik. A templomban minden fényforrást eloltanak, a templomon kívül, alkalmas helyen tüzet raknak, ott végzik a szertartást. Miután a pap megáldotta a most fellobbant, “isteni fényességű” tüzét, meggyújtja róla a húsvéti gyertyát, íróvesszővel keresztet vés bele, a kereszt fölé az alfa, alája pedig az ómega betűt, a kereszt négy szára közé a folyó év négy számjegyét vési. Ezt a következő szöveg kíséri: Jézus Krisztus tegnap és ma (a kereszt függőleges vonalát vési), a kezdet és a vég (a kereszt vízszintes vonalát vési), ő az alfa (az alfát) és az ómega (az ómegát), övé az idő (a folyó év első számjegyét a kereszt bal felső szögletébe), övé az örökkévalóság (a második számjegyet a jobb felső szögletbe), övé a dicsőség és a hatalom (a harmadik számjegyet a bal alsó szögletbe) mindörökkön örökké. Ámen (a negyedik számjegyet vési a jobb alsó szögletbe). Ezután öt tömjénszemet rakhat a gyertyába az alábbi szöveg kíséretében:

A húsvéti gyertyával a templomba történő bevonulás során háromszor hangzik fel a “Krisztus világossága!” (Lumen Christi!) felkiáltás, és fokozatosan minden fényforrás kigyullad. Az oltárhoz érve az előkészített gyertyatartóba helyezik a húsvéti gyertyát, majd tömjénfüsttel való hódolat (incenzálás) után a pap vagy a diakónus elénekli az Exultetet, a húsvéti öröméneket.

Igeliturgia

A húsvéti vigília olvasmányai kilenc szentírási szakaszt foglalnak magukba, amelyek közül hét ószövetségi és kettő újszövetségi. Ezek számát háromra lehet csökkenteni, de a Kiv 14 nem maradhat el.

Az első ószövetségi olvasmány a Ter 1,1-2,2. Alapgondolata: Isten látta, hogy jó mindaz, amit alkotott.¹⁹ A második szintén a Teremtés könyvéből, a 22,1-18, amely leírja ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát. Ezt követi a Kiv 14,15-15,1, amely Izrael fiainak a vörös-tengeri átvonulását idézi fel. A negyedik olvasmányban Izajás szól hozzánk (54,5-14), üzenete: “örökre szóló irgalommal megkönyörült rajtad az Úr, a te Megváltód.” Az ötödik, szintén izajási rész (55,1-11) üzenete: „Gyertek hozzám és élni fog lelketek, örök szövetséget kötök veletek.” A hatodik olvasmány a Bar 3,9-15.31-4,4; mondanivalója: “Járj az Úr fényének világosságában”. A hetedik ószövetségi olvasmány az Ez 36,16-28: “akkor majd tiszta vizet hintek rátok és új szívet adok nektek.”

A hetedik olvasmány után a templomban meggyújtják az oltárgyertyákat, felcsendül a Dicsőség, megszólalnak a harangok, az oltárcsengő, esetleg ünnepélyes regisztrálással az orgona. Ezután a Római levélből felolvasott szentlecke (6,3-11) hirdeti, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg. Az evangéliumi szakasz (Mk,16,1-7) is arról tudósít, hogy a názáreti Jézus, akit keresztre feszítettek, feltámadt. Az evangéliumi olvasmányrész után igemagyarázat következhet, de az ünnepnapokon szokásos hitvallás elmarad, mert ezt pótolja a keresztségi fogadalom megújítása.

A keresztségi liturgia

A homília után a pap a keresztelőmedencéhez megy, vagy a vízzel telt edényt a presbitériumban helyezi el. Miután elimádkozzák a Mindenszentek litániát, a víz megáldása következik, majd a keresztség szentségének kiszolgáltatása. A keresztségi ígéret megújítása után történik a szenteltvízzel való meghintés. A szertartásnak ez a harmadik része a hívek könyörgésével fejeződik be.

Az Eukarisztia liturgiája

Az áldozati adományok előkészítésével a szokott módon folytatódik a szentmise. A felajánló könyörgés és az I. húsvéti prefáció után az I. eucharisztikus ima, a római misekánon következik, az ünnepre vonatkozó saját részekkel: a Szentháromság magasztalásától a záró doxológiáig. Az áldozás rítusa, valamint a posztkommúnió-könyörgés után a vigília-mise befejezéseként alkalmas megtartani a feltámadási körmenetet, majd a templomba visszatérve szentségi áldással és elbocsátással ér véget a feltámadási szertartás.

A körmenet

A körmenet (processzió) mint a testbeszéd-világ része általános ősi szokás, és más kultúrákban is ismeretes. Általános értelemben ide tartozik minden vallásos felvonulás – mint például a kereszttel, evangéliumos könyvvel történő vonulás, a felajánlási adományok előkészítése, a püspök vagy a pap bevonulása a templomba. A római liturgiában a lektor körmenetileg ment az ambóhoz, tömjénfüstben, gyertyák kíséretében. Ugyanazzal a tisztelettel illette az evangéliumos könyvet, amelyet a régi udvari ceremónia a nyilvánosan megjelenő államfőnek tartott fenn. A 6. században a gall misében is feltűnik az evangéliumos könyvvel végzett körmenet, a diadalmas Krisztust jelképezi, aki trónjára száll fel, hogy kihirdesse “az élet adományait.”²⁰ A felajánlási adományok előkészítése – a nép részvételének hangsúlyozására – a negyedeik századtól illeszkedett be a liturgia menetébe. Keleten ünnepélyes alkalmakkor maga a császár hozta az áldozati adományokat az oltárhoz. Rómában a pápa (7. század), oldalán a fődiakónussal és segédeivel lejött a nép elé és személyesen vette át a nemesek kenyéradományait. Gall-frank területen ez valóságos körmenetté alakult, hasonlóvá vált ahhoz a körmenethez, amellyel a nép hódolt virágvasárnap az Úrnak. A nép adományul kenyeret és bort hozott – ezt váltja fel a 11. században a pénzadomány. A felajánlási körmenet századokon át a vasárnapi mise szerves része volt, a tridenti zsinat után azonban nem tűnik fel többet az egyházi szabályok között.²¹

Körmenetről voltaképpen akkor beszélhetünk, ha ugyanoda ér vissza a menet, ahonnan kiindult. Ilyenek az egyházi év folyamán az eukarisztikus (teoforikus) körmenetek, amikor az Oltáriszentséget viszik ünnepélyesen a menetben – mint feltámadáskor és úrnapján –, vagy nem-eukarisztikus körmenetek – mint a gyertyaszentelői vagy a virágvasárnapi. Tágabb értelemben körmenet jellegűek a zarándoklatok vagy búcsújárások bizonyos kegyhelyekre²², ahonnan a zarándok ismét visszatér otthonába. Az ilyen jellegű, vallási indíttatású utazások – amelyeknek célja Isten keresése és találkozás vele kultikus keretben – azon a meggyőződésen alapultak, amely szerint az istenség bizonyos helyeken különleges kegyelmet ad.²³

Az ószövetségi nép történetében a jeruzsálemi templom volt az a hely, ahová Izrael egész népe az egyes életek folyamán legalább egy alkalommal elzarándokolt (1Kir 8). A törvény három nagy ünnepre írta elő a központi szentélybe való zarándoklást (húsvét, pünkösd, sátoros ünnep).²⁴ Az újszövetségben ez a gondolat új értelemmel telítődik: már nem a jeruzsálemi templomhoz, hanem az ősatyák népének az Ígéret földje felé vándorlásával van összefüggésben.²⁵ Az őskeresztények számára ez esetben is a polgári élet adta a példát a vonulásra. Még az üldözések idején is felvonulással kísérték temetőbe a hallottaikat, majd Nagy Konstantin idejében kaptak jogot arra, hogy ünnepi menetben vonuljanak a templomba. A körmenetek fejlődésére nagy hatással volt a vértanúk ereklyéinek tisztelete, a stációs templomba történő körmenetek, de a szentmise alatti vonulások is.²⁶

Az úrnapi körmenet (első említése 1242-1249) a szentségi Jézus diadalútját jelzi. A körmenet útján baldachin alatt viszik a monstranciát, és a négy égtáj felé állított oltároknál evangéliumi szakaszt olvasnak könyörgéssel és áldással.²⁷

A virágvasárnap sajátos szertartása Jeruzsálemben alakult ki (400 körül): az Olajfák hegyén tartott istentisztelet után a nép pálmaágakkal vonult a városba. E szokást vette át Gallia lakossága a 8. században, így honosodott meg Nyugaton, fokozatosan kialakult az ágak szentelése és a körmenet.²⁸

Gyertyaszentelő napján (Urunk Bemutatásának ünnepén) Jeruzsálemben már az 5. században gyertyás körmenetet tartottak.²⁹ A gyertyák fénye – Simeon szavaira utalva – világosság a pogányok megvilágítására, valószínűleg az amburbalét³⁰ akarta kiszorítani.

A feltámadási körmenet is paraliturgikus szokás.³¹ Ennek ellenére kapcsolatban van az evangélisták – kivált Márk (15,42-47) és Lukács (24,1-10) – elbeszélése alapján keletkezett, két nagyheti szertartással: Jézus temetésével és feltámadásával.³² A húsvéti vigília körmenete a keresztelési liturgiához kapcsolódott, és eredetileg a keresztelendők baptisztériumhoz vagy keresztkúthoz való vonulását jelentette. A menet élén vitték a húsvéti gyertyát, amely a pusztában vándorló, zsidó népet vezető füstfelhőre, illetve tűzoszlopra emlékeztetett. Így vonult valamikor a hívő sereg a bazilikából a baptisztériumba, miközben a 41. zsoltárt énekelte: “Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram.”

A mi feltámadási körmenetünk eredete Pázmány Péter koráig nyúlik vissza, és csak kiegészítő része a feltámadási szertartásnak.³³ A nép a húsvéti ének hitvalló hangjai mellett (“Feltámadt Krisztus e napon...”), harangzúgás közepette az utcára vonul, ahonnan a diadalmenetét tartó Üdvözítő – kenyér színében – a népek sorfala között haladva tér vissza Atyja házába, az ünnepélyesen kivilágított templomba velünk maradjon a világ végezetéig.

A körmenetek kifejezik az emberi élet zarándok voltát, illetve az ünneplés közösségi jellegét, továbbá azt az igényt is, hogy amit bensőnkben vallunk, arról külső és belső magatartásunkban is tanúságot kívánunk tenni. Így minden körmenet nyilvános tanúságtétel, őszinte hitvallás kell hogy legyen, annak a szimbólumává kell hogy váljék, hogy Isten Krisztuson, a Szentlelken és az egyházon keresztül kiárasztott kegyelme az egész teremtett világot megszenteli.³⁴

András Szabolcs

Nagy Károly és az egyházkép

Nagy Károly trónra lépésével egy időben lezáródik az ókori egyetemes zsinatok, a teológia tisztulásának és konszolidálódásának időszaka. Ám figyelembe kell vennünk, hogy az örökölt és önállóan kialakított elemek összeolvasztásával ekkor kezdődik a konstantinápolyi-bizánci és római-nyugati kereszténység arculati sajátosságának kialakulása is. E folyamat részeként szemlélve Nagy Károly birodalomépítő politikáját, egyértelműnek látszik, mekkora hatással volt uralkodása a teológiai egyházkép alakulására. A karoling kulturális fellendülés lehetőséget adott Róma szerepének (küldetésének és joghatóságának) teológiai megalapozására, amely részben eltér a patrisztikus érveléstől, az Egy szimbólumát állítva középpontba.¹ Nagy Károly fellépése, amellyel figyelmen kívűl hagyta a meglévő hagyományokat, a teológiai-dogmatikai gondolkodás fejlődését indította el, de szükségszerűen magával hozta a konfrontációt is a hagyománnyal és az ennek védemében fellépő keleti teológiával (no meg természetesen a bizánci politikával).

Egyháztörténeti áttekintő

Már Pipin, Károly apja beavatkozott az egyházi ügyekbe az akkor végéhez közeledő képromboló viták kapcsán. 767-ben összehívta a gentilly-i zsinatot. A Karolingok már ekkor ellenszenvessé váltak a bizánciak szemében, akik műveletlen barbároknak tartották a frankokat, s kivált a nyugati teológiai képzettség hiányát hangoztatták.² A katolikus–ortodox vita kirobbanását meghatározta a frank udvar és egyház Bizánccal való nézeteltérése. Károly apjánál is hathatósabban támogatta a kialakuló pápai államot, segítve függetlenségét Konstantinápollyal szemben, de fokozatosan kiterjesztve rá fennhatóságát. A vándor népek támadásai miatt szorult helyzetben levő pápák (II. Adorján és III. Leó) elfogadták ezt a helyzetet.

Károlyt azonban politikai célok motiválták, s ezek eléréséhez a kereszténységet jó eszköznek tekintette. A legyőzött pogány népeket erőszakkal a keresztség felvételére kényszerítette. Különösen a szászokkal való bánásmódja még udvari teológusát, Alkuint is felháborította: „Hogyan lehet az embert kényszeríteni, hogy higgye azt, amit nem hisz? A keresztségre rá lehet szorítani az embert, de a hitre nem.”³

Alkuin személye meghatározó volt a frank (és nyugati) teológia alakulásában, ugyanis ő közvetítette az ibériai teológia eredményeit. Az 5-8. században a különféle ariánus eretnekségek miatt Toledóban a zsinatok sorozata hitvallásokban pontosította a katolikus hit tartalmát. Ezt ismerték meg Britannia teológusai is. A yorki Alkuin pedig egy volt ezek közül. 782-ben Nagy Károly udvarába ment és megalkotta a Libri carolini nevezetű híres munkát. Ez többek között a „filioque” hitcikkelyt is tartalmazza, amely Károly kezében eszközzé lesz majd Bizánccal szemben.⁴ Konstantinápoly pátriárkája, Tarasius ugyanis nem fogadta el azt a nyugati teológiai álláspontot, hogy a Szentlélek a Fiútól is származna, a 787-es nikaiai zsinat „a Fiú által” formuláját használta.⁵ Ezért Károly azt követelte Adorján pápától, hogy közösítse ki a pátriárkát, és ne ismerje el az említett zsinatot. Kérését a pápa elutasította.

A II. nikaiai zsinat (787) lezárta a képromboló vitát, Konstantinápoly pedig hosszú idő után megint erősődni látszott. Az ezzel járó politikai stabilizálódás kétségkívül veszélyeztette Károly dél-itáliai és közép-európai terveit. Ezért Károly azon volt, hogy meghiúsítsa a nikaiai zsinat római elfogadását. 794-ben Franfurtba hívott össze egyetemesnek szánt zsinatot, gondoskodott róla, hogy jelen legyen két pápai követ is. Itt megismételték a 792-es regensburgi zsinat adopcianizmust elítélő cikkelyeit.⁶ A zsinat azonban nem lett egyetemes – de ez még nem jelentette a károlyi poltika kudarcát.

Károly tudatosan úgy alakította az egyházzal való viszonyát, ahogy egy uralkodó a területén levő bármely intézmény sorsát rendezi: egyházmegyéket, plébániákat alapított, püspököket nevezett ki stb. Ami kulturális szinten is fontos lett (és hatással volt a teológiai és politikai mentalitásra): egységes misekönyvként a római liturgikus előírásokat tette kötelezővé, amivel mellékesen elterjedt az Alkuin által kidolgozott minuszkula-betűrendszer. Károly egyházi ügyekbe való beavatkozása nem volt új jelenség, megvolt a jogi háttere is. Mint Róma patríciusa – a császár helyetteseként – feladatának tekintette, hogy Róma város ügyeit is rendezze.⁷ Amikor pedig a századfordulón Rómába hívták a pápa személye körüli viták rendezésére, eljött az idő, hogy Károly továbblépjen.

III. Leó elődje rokonságának zaklatásai miatt csak frank fegyveres segítséggel tudta elfoglalni székét 799 végén. A jogi tisztázás végett Károly is Rómába érkezett, és felmentette a pápát a vádak alól. Ekkor lehetőség adódott a világtörténeti esemény bekövetkezéséhez: 800 karácsonyán III. Leó pápa a Szent Péter templomban római császárrá koronázta Károlyt, birodalmának neve pedig Sacrum Romanum Imperium lett. Ez a már a Pannóniáig terjedő Birodalom keretein belül az események természetes következménye volt. Az üzenetet nem is az aacheni uralom lakosainak szánták, hanem Konstantinápolynak, amely – joggal – a római császárság egyedüli jodutódjának tekintette magát. A római (konstantini-keresztény) császárságnak pedig csak egy utódja lehetett. Konstantnápoly reakciója számunkra meglepő: a bizánciak úgy tettek, mintha Rómában semmi sem történt volna, egyszerűen nemlétezőnek tekintették azt, ami Rómában megvalósult.

Károly azonban realistább és elszántabb volt. Nem azt vitatta, ki a jodutód, hanem egyértelművé tette, hogy Róma őhozzá tartozik, ő a keresztény Európa nagy részének császára, az új Unitas Corporis Christiben pedig a muzulmán támadásoktól meggyengült Bizáncnak nincs helye.⁸ Határozott Bizánc-ellenes politikát folyatott, amelynek hátterében Illyricum és Dalmácia megszerzésének szánadéka állt.

808-ban Jeruzsálemben vita robbant ki a görög és frank szerzetesek között. A Szent Szabbasz kolostor görög szerzetesei eretnekséggel vádolták a frankokat, mert ezek filioquéval énekelték a krédót. A görögök a szent város elhagyására kényszerítették a nyugati szerzeteseket, akik jogorvoslatért III. Leó pápához és a Szentföld védnökéhez, Károlyhoz fordultak. A császár Smaragdust küldte a pápához, hogy mondassa ki a filioque igaz voltát, és ítélje el a keletieket. A pápa – bár nem tagadta a filioquét – nem teljesítette a kérést. A császár ekkor Orléans-i Theodulfot bízta meg a probléma elemzésével, aki arra a következtetésre jutott, hogy a frank szerzetesek nem tévedtek.⁹ Károly ezért 809-ben összehívta az aacheni zsinatot, amely egyebek mellett előírta, hogy a filioque márpedig kell a liturgiában elmondott krédóba. Újabb császári követek érkeztek Rómába, hogy a zsinati határozatok megerősítését eszközöljék ki. A pápa kijelentette, hogy bár a vitatott dogmatikai kérdés igazságát elfogadja, nem hajlandó elfogadni a zsinati határozatokat, azaz hitelesíteni a nikaia-konstantinápolyi hitvallás kibővítését. Két ezüst táblára rávésette görögül és latinul az említett hitvallást és még odaíratta: „Haec Leo posui amore et cautola orthodoxae fidei.„ (Én, Leó, az ortodox hit iránti szeretből és védelméért… elrendelem hogy ezt bevéssék). A két ezüst táblát a Szent Péter-templom falára rögzítették.¹⁰

A pápaság elfogadta Károly politikai-adminisztratív támogatását, Károly azonban császári voltánál fogva többre érezte jogosítva magát. Mint az imperium christianum feje az ennek ideológiájaként felfogott keresztény teológiába is bele akart szólni. III. Leó azonban, akit maga Károly segített a pápai székbe, „a lelkek hatalmát” már nem akarta kiengedni kezéből. Már ekkor előrevetült a későbbi korok „invesztitúra-harcként” ismert jelensége, a vita a császárság és a pápaság között a keresztény egység hierachiáját illetően. A Bizánccal szemben indított politikai-ideológiai vállalkozás így a római egyház és a császári hatalom teológiai vitájává vált, ami elsősorban az egyház küldetését és tarsadalomban vállalható szerepét érintette.

A teológiai érvelés alakulása

A császárság és a keresztény egyház más-más történelmi forrásból ered, formálódásukat hosszú ideig különböző hagyományok határozták meg, mígnem Konstantinnal útjuk kereszteződik. A római császárság struktúráját illetően inkább állítható párhuzamba a közel-keleti monarchiákkal, mint az általuk annyira hangoztatott hellén proto-római elődökkel. A császárság abszolút jellemzője a császár integratív szerepe, amely magába kell hogy foglalja az élet minden szakrális és profán területének a hierarchia legmagasabb szintjéhez illeszkedő jellemzőjét. Így maga a császár a Birodalom, ebben az egyben nyer öntudatot az egyedi valóságokban megnyilvánuló társadalom. Ez a társadalmi szerkezet határozta meg Konstantin gondolkodását is, ebben könnyen megtalálta a szabaddá tett keresztény egyház helyét (amely természetesen csakis a császárnak, mint pontifex maximusnak alárendelve létezhetet). Ezért már itt létkérdés volt, hogy a keresztény egyház hajlandó-e a császárság által az adott társadalmi hierarchiában kijelölt helyét elfoglani, ugyanis a kereszténység eredete ezzel összeegyeztethetetlen küldetés-tudatot határozott meg. Az egyház önnön hite szerint az egy Istenhez vezető egyetlen üdvözítő struktúrának tekintette magát mint a szakralitás egyetlen társadalmi valósága. Konstantinnak a maga idején sikerült viszonylagos összhangot kialakítania, amelynek jegyében az egyház szerkezete az adott társadalmi rendszerhez kezdett idomulni, úgy, hogy közben az egyház többé-kevésbbé megőrizte a társadami élet spirituális területe feletti autonómiáját. Ez a fajta együttélés azonban inkább Keleten, Konstantinápolyban (Bizánc) vált lehetővé, Nyugaton a történelmi események (a társadalmi-állami keretek szétzilálódása, a népvándorlások miatt kialakuló hatalmi vákuum) arra kényszerítették az egyházat, hogy a szakrális határait túlhaladó társadalom-szervező és -irányító szerepet is vállaljon (ez pedig végső soron a keletihez hasonló gondolathoz vezet, vagyis ahhoz, hogy az egyház kell hogy vezesse a társadalmat mint az ezt megjelenítő egyedi valóság).

Az imént leírt folyamat mind Keleten, mind Nyugaton az egyház intézményesüléséhez vezetett, az adott társadalom mintájára kialakult a hierarchia. Ez azonban nemcsak a belső felépítésre vonatkozott, hanem az egyháznak a társadalomban elfoglalt helyére is: vagyis a hierarchia legfelső fokán álló, önmagában integráló egyben ismerte fel magát. Természetesen ez konfliktust teremtett az önmagát ugyanabban a társadalmi elemben meghatározó császársággal. Egy másik következmény pedig az „ellenstruktúrák”¹¹ kialakulása, mint amilyenek a szegénységmozgalmak, a szerzetesrendek stb. Ezek azonban hamarosan integrálódtak az egyházi rendszerbe, aktív szerepet nyerve az eredeteti küldetés megvalósításában (ebben különbözött az egyházi rendszer az államitól – azaz mindmáig nyítottabbnak, s ezáltal életképesebbnek bizonyult).

A megismert, a Római Birodalom keretein belül kialakult struktúrák Bizáncban éltek tovább hiteles formában – Konstantinápoly fővárossá nyilvánításának természetes következményeként. A 8. században a cezaropapizmus – amely nem feltétlenül olyannyira negtív, mint ahogy ma szokás értelmezni – lehetőséget adott arra, hogy az egyház legyen a társadalom valós irányítója. Ugyanis az állandóan korrupt és a pártoskodásban felőrlődő császárság és maga az állam elvesztette hitelét a nép körében. A képrombolásból is – leginkább a szerzeteseknek köszönhetően – az egyház került ki nyertesen, így valójában az egyház „tartotta a lelket” a császárságban A pátriárkák beleszóltak a trónöröklésbe, és felvették a Rómára nézve sértő „ökumenikus” címet. Az üzenet egyértelmű: Konstantinápoly mint a konstantini Róma jogutódja a keresztény birodalom központja. 800-ban azonban mindezt figyelmen kívül hagyva megvalósult a „translatio imperii”¹², amiről, mint már említettük, a bizánciak egyszerűen nem akarnak tudomást venni.

Nagy Károly megkoronázásával nagyjából átveszik a bizánci modellt: a császár a világhatalom mellett az egyház felletti őrködés feladatát is kapta. Mint a keresztény uralkodók közt rangelső össze kellett fognia a keresztény népeket. Ezek a hangzatos címek természetesen tág teret nyitottak a császári elképzeléseknek: a szentségek az erőszakos hitterjeszkedés eszközei lettek, Károly és utódai beleszóltak a püspökök kinevezésébe, az egyházi élet rendezésébe. A pápaság a lelki hatalom mellett megkapta a császárok felkenésének jogát, ami látszólag a császársággal való egyenlőséget sugallta¹³, de így a pápaság ettől kezdve állami adminisztratív szerepet is ellátott. A tehetségesebb egyházfők – ide sorolható III. Leó is – ezt ki tudták használni az egyház függetlensége érdekében, egyesek – mint például III. Ince – azt is bebizonyították, hogy a hierarchiát betetöző Egy: a római apostoli szék. Hosszú távon a „Bizánc-nyugati birodalom” az egyház és császárság közti harccá változott, amiből végül is az egyház (Róma) került ki nyertesen, de ezért súlyos árat kellett fizetnie.

Fokozatosan kialakult a „hierarchikus emberkép”, amely helyét csakis ebben a rendszerben találhatta meg. Ám mivel az egyén nem jutott semmilyen jelentőséghez, csupán a közösség, ez a kor nagy mértékben hozzájárult az autónom emberideál megjelenéséhez, amelynek megvallói elutasítják, hogy sorsukat kívülálló intézmények határozzák meg. Ennek elfogadása pedig nagy gondokat fog okozni később az egyháznak.

A Karoling-kor társadalomképét, s benne természetesen az egyházképet, alapjaiban határozta meg a Karolingok germán eredete, a germán felfogás. Eszerint a társadalom imádkozókból, harcos-kormányzókból és dolgozókból áll. Ez – bár sok hasonlóságot mutat a korábbi (keresztény) modellel – sokkal stabilabb, ezáltal megszünteti a mobilitást a szintek között.¹⁴ Csak az első két kategória – az imádkozóké és a harcosoké – hivatott valamilyen hatalomra, s ez persze változásokat eredményezett az egyház öntudatában is. Nagy mértékben mélyült a szakadék a klérus és a laikusok között, a klérus pedig fokozatosan az egyház szinonímája lett. A Karolingok által támogatott misszió következtében elterjedt római liturgia megszüntette a helyi sajátosságokat, uniformizálódott a liturgia, amelyet egyre inkább jogi szempontok szerint vizsgáltak. Visszaszorult az egyház pneumatológiai jellege, politikai-teológiai gyüjtőfogalom lett, amely elsősorban a szentségeket kiszolgáltató hivatalt jelölte. Ez pedig meghatározta zárt hierarchikus jellegét is.¹⁵ (Egyoldalúak lennénk, ha azt állítanánk, hogy csupán ez az intézményesülési folyamat létezett, hiszen tudunk egy ellenhatáskét, de párhuzamosan zajló spirituális fejlődésről is.)

Természetes jelenség volt, hogy ellentét alakult ki a császári hatalom és az egyház között. Az előbbi ugyanis csupán társadalmi rendet biztosító feladatot szánt az egyháznak. De ellenkezett az egyház eredetéből adódó jellegével, hogy elfogadja a világi hatalom által meghatározott kereteket. Vagyis mindkét „intézmény” a társadalmi rend első elemeként értelmezte magát. „Nem kizárt, hogy a pápa és a császár civódásai hosszú távon azt a tendenciát erősítették, hogy a pápai primátus teológiai kérdése lényegétől idegen megfogalmazódásban vetődjék fel, s így az Egy politikai misztikája döntőbb szerephez jusson benne, mint az Evangélium és a hagyomány Péterre és az első római egyházra vonatkozó adatainak értékelése.”¹⁶

Jegyzetek

Baróti László-Sándor

III. Ottó, aki kiásatta Nagy Károlyt

A középkor talán legmeghökkentőbb találkozása volt.

Idő és helyszín: 1000. május 19-e, húsvéthétfő, Aix-la Chapelle-ben (ma Aachen). Egy álmában kapott intésnek engedelmeskedve maga III. Ottó császár készítette elő a találkozást. Három napon át böjtölt, majd parancsot adott: keressék meg Nagy Károly maradványait! Senki nem tudta, hol nyugszik a császár a gyönyörű oktogonális katedrálisban, melyet kettőszáz évvel azelőtt építtetett. Feltörték hát a székesegyház padlózatát, ástak, kerestek. Nem is hiába. A „csendes találkozás” megkezdődhetett.

Nem négyszemközti találkozás volt: két püspök és egy gróf vette körül a császárt, aki beszámolt az eseményekről. Nagy Károly nem feküdt, hanem valami trónfélén ült sírjában. Már nem tudja senki, hogy az a híres márványszék volt-e, melyen – emelvényen, arkangyalok közelében – szokott volt ülni, szemét az oltárra szegezve, ahol viszont a Mindenható trónolt. Fejét sírjában is korona díszítette és kezében jogar volt. Fehér kesztyűjét, amely a kezét fedte, átlyuggatták kinövő körmei. Amikor kősírját megnyitották, erős illat áradt bebalzsamozott testéből. Ottó letérdelt és imádkozott az érintetlen császári múmia előtt. Szerény, de fenséges találkozás volt a két uralkodó, a majdnem húszéves fiatalember és dicsőséges elődje, példaképe között, aki sírjának méltóságteljes trónján ült. Ottó fehér ruhába öltöztette a császár testét, körmeit levágatta, rendbe rakatta megrongálódott öltözékét, s a holttestről levált orrot egy darabka arannyal pótolta. Aztán szájából kihúzatott egy fogat s a mellén függő nagy aranykeresztet is magával vitte. Károly testét ezután olasz márványkoporsóba helyeztette, visszafalaztatta a boltozatot és eltávozott.

A krónikás szerint Ottó még aznap fejére próbálta Charlemagne koronáját, de az – tulajdoníthatunk-e neki képes értelmet? – túlságosan nagynak bizonyult neki. Lábát is a halottéhoz mérte, de az is kisebb volt a nyugvóénál.

Charlemagne maradványainak kiásása írókat és költőket nyűgözött le. A hátborzongató Aix-i találkozást Victor Hugo is feldolgozta. „Rejtőzködő sír, hogyan takarhatsz tündöklés nélkül ilyen nagy lovagot?” – kiált föl Hernani Don Carlos-a.

A sír megnyitása még egy, ezer évvel azelőtti eseményt idéz: Octavianus tettét, aki, mielőtt császár lett volna, szintén tisztelgett az előtte háromszáz évvel élt és triumfált Nagy Sándor porhüvelye előtt. Mielőtt császárrá lett volna, érinteni akarta a mesés hódító fejét. Ebben a városban, ahol Charlemagne nyugszik, és amelyből egy új Rómát kívánt létrehozni, Ottó szimbolikus tettével megerősítette a kontinuitást a Karolingok és a Szászok háza között, amely aztán az Ottók dinasztiájává lett. Aix-ben Ottó föl akarta támasztani Károly szent emlékét, hogy belőle új erőt nyerjen.

Az ezredik év pünkösdjén Ottó tehát fizikailag is találkozni akart Károllyal, mintha a nagy császár lelkében akart volna részesedni. A találkozás nyomán erősnek és bátornak érezte magát, akár az apostolok pünkösd után. Victor Hugo jól kifejezi Ottó várakozását, amidőn Don Carlosszal ezeket mondatja: „Te vagy, Charlemagne! Önts a lelkembe szent sírodból valami fenségest, nagyságot, szépet!”

Mások szerint Ottó Nagy Károly szentté avatását szerette volna elindítani. Mindenesetre azt tudhatta, hogy amikor kiásatta a császár holttestét, a kereszténység tanítása ellenében cselekedett. Tiszteletadásával valójában profanizálta a megholt császár szentelt sírban való nyugalmát. De hosszú időn keresztül készült tettére – így hát kételyeit elhessegette.

*

III. Ottó 980 júliusában született a Rajna melletti Nimegue-ben, a mai Hollandiában. Három nővére volt, ikernővére meghalt. Nagyapja, I. Ottó Germánia és Itália királya, felélesztette a Karolingok birodalmát, mely a 10. század elején „elmerült”. Apja, II. Ottó, mielőtt 973-ban megkoronázták volna, feleségül vette Teophano fiatal hercegnőt, aki a bizánci császár unokahúga volt. Háromhónapos korában utazott először Itáliába – a germán császárok klasszikus útvonalán – Pavia felé, ahol II. Ottó kibékült anyjával. 981 januárjában apja magával vitte Ravennába, Asztrik és Gérbert d’Aurillac „vitapartijára”. Itt d’Aurillac láthatta jövendőbeli neveltjének bölcsőjét. A gyermek ez alkalommal ismerkedett meg Rómával, Salernóval, a Pugli és Calabria közötti vidékkel, ahol apja hasztalan próbálta megszerezni a hegemóniát a bizánci riválisai és az arab ellenségei fölött. 982-ben anyja mellett ott volt Rossanóban, ahol a szaracénok megszégyenítő győzelmet arattak II. Ottó fölött, akit egy görög hajóval egy zsidó kereskedő mentett meg. A gyermek és anyja megmenekültek.

A veszített csata arra késztette a császár-házaspárt, hogy megerősítse a dinasztiát. 983 pünkösdjén egy országgyűlés – mely először egyesített olasz és germán bárókat – a fiatal Ottót királynak választotta. Az alig hároméves királyfi láthatta az udvarban a nagy vendégeket: Madeul cluny apátot, Bernwardot, a jövendőbeli hildesheimi püspököt, Willigis mayence-i érseket, Adalbertet, a fiatal cseh szerzetest, aki legjobb barátja lett, majd vértanúhalált halt. Néhányan a káptalan tagjai közül is ott voltak, akik az Ottók szellemi hátterét biztosították. Ottót Willigisre bízták, aki átkelt vele az Alpokon. A gyermek pedig Németországban nőtt fel papok, lovagok, harcosok, lovak és kutyák között. A „végzet” azonban módosította életpályáját. 983 karácsonyán Aix-la-Chapelle-ben királlyá koronázták, olyan szertartások szerint, ahogyan azt a nagyapja a hagyományos módra visszavezette. Másnap futárok hozták a szomorú hírt: II. Ottó – miközben maláriáját kezeltette – megfulladt. Ezután az árva ifjú két asszony gyámkodása alá került.

A szemrevaló és intelligens Théophano páratlan uralkodónak bizonyult. Fiatalságát a bizánci királyi udvarban töltötte, ahol megtapasztalhatta: a hatalomnak – legyen bárminemű – nincs szíve. Amikor kislányként, fiatalon partra szállt, hogy a germán uralkodó felesége legyen, egy kis műveltséget, művészetszeretetet és pompát hozott magával Keletről. Ruháskosarai könyvekkel, ékszerekkel és drága ruhákkal voltak tele. Beszélte a görög mellett a latin nyelvet is, melyet a klasszikusoktól tanult, így csiszolhatta simára fiának szászos érdességeit. Adélaďd, III. Ottó nagyanyja legendás személyiség volt. Túlságosan is sokat tapasztalt életében, regénybe illő, mozgalmas és szánalmas sorsa volt. Burgundiai királykisasszonyként Karoling származást mondhatott a magáénak. Hatéves korában árvasorsra jutott, ugyanebben az évben eljegyezte Lothár, Itália trónvárományosa, aki csak tíz év multán vette feleségül. Hamarosan, 19 éves korában megözvegyült, majd visszautasított egy szemenszedett érdekházasságot, amely országát az ellenség kezére játszotta volna. Bezárták a Gard-tó közelében, ahonnan egy titkos folyosón át megszökött, és II. Ottó – miután Paviát bevette és Itália királyává koronázták – megkérte a kezét. Ottó stabilitást és védelmet nyújtott a húszéves királynénak, aki cserében „igazolta” hódításait. Lelkében közel állt az akkor modernnek számító cluny lelkiséghez, szerette a szegényeket – amiért az egyház a szentek sorába emelte.

Adélaďd és Théophano nem állhatták egymást, de az ellenséggel szemben össze kellet fogniuk. Az ellenség Civakodó Henrik bajor herceg volt, II. Ottó unokatestvére, aki magával vitte a trónörökös gyermeket. Azon a címen, hogy ő a gyámja, fogva tartotta Ottót, majd dinasztikus jogaira hivatkozva királlyá választtatta magát. Willigis szervezésében Adalberon reimsi érsek titkárával, Gérbert d’Aurillac-kal együtt nagy diplomáciai manőverekkel igyekeztek elszigetelni a trónkövetelőt. Végül is Henrik visszaadta a gyermeket. III. Ottó ekkor négy éves volt. „Asszonyok és papok mentették meg a birodalommal együtt” – jegyzi meg Pierre Riché, a középkor kutatója. A következő öt hónap, amelyet Ottó anyjától távol töltött, újabb elszakadást jelentett. Théophano – Willigis társaságában, aki a birodalom adminisztrátora volt – közelről felvigyázta a királyfit. Adelaďdnak vissza kellett térnie Paviába, „hogy vigyázzon Itáliára”. Ottó ekkor fedezte fel a paloták ragyogó szépségét, a kolostorok rideg patináját, valamint a szabadtéri játékok gyönyörűségét. Az udvarnak nem volt fővárosa, a Birodalom érdekei szerint változtatta helyét. Volt Aix-la-Chapelle-ben, Mayence-ban, Kölnben, Wormsban, Duisburgban, Frankfurtban és Ingelheimban. Ottó megtanult lovagolni és megismerkedett a fiatal arisztokráciával. Nyaranta, amikor a lovak már zsnege füvekre találtak a legelőkön, elindultak Szászország felé, hogy számba vegyék az ingatag szövetségeseket, és megsemmisítsék az ellenséget. Quedlinburgban Ottó Mieszkó társaságában lengyel katolikus hercegekkel találkozott, akik megajándékozták. Mieszkó Boleszláwnak, a lengyelek első királyának volt az apja. Az ő társaságában harcolt először Ottó a szlávokkal. Hat éves korában részt vett a csatákban, a gyújtogatásokban és a rablásokban. Ekkor búcsúzott el gyermekkorától. Elképzelhetjük, mondja a történész Edmond-René Labande, miképpen hatott a fiatalemberre ez a lóháton utazó, változatosságban gazdag, kalandos életmód. Volt miben gyönyörködnie az amúgy is tehetséggel és gazdag fantáziával megáldott, de sokak szerint beteges nyugtalanságban szenvedő császár-úrfinak.

Eljött a tanulás ideje is. Théophano a kor legjobb tanítóira, a szász Bernward udvari kanonokjára, majd a görög Philagathoszra, Plaisace érsekére bízta fiát. Az előbbi Charlemagne-ról, az utóbbi a Keletről mesélt a fiatalembernek. Ottó két kultúra vonzásában nevelkedett, a Karolingokéban és a bizánciban. A tanulás lóháton történt, miközben a Birodalom kalandos útjait járták. Ottó egyszerre ismerkedett meg a szellem és a háború tudományával. Nevében Théophano adminisztrálta a birodalmat, beleértve Itáliát is – amiért Adélaďd felelt. Théophano öt hónapot töltött itt, hogy emlékeztesse alattvalóit fia jogaira és igényeire. Még férje életében társuralkodónak nyilvánították (consors regni); fia gyámjaként – ünnepélyes császári címével – az Ottók folytonosságát testesítette meg. Már nem sokáig.

Ottó a 10. születésnapját ünnepelte Frankfurban itáliai hajókalandjain részt vett és fáradalmaktól kimerült anyjával. Egy országgyűlés után, amelyen még jelen lehetett, Théophano valószínűleg tüdőbajban halt meg Nimegue-ben, 991. június 15-én. Mindössze 35 éves volt.

A fiatal császár ismét árvaságra jutott, megfosztatva a szülői szeretettől, és anyja értékes tanácsaitól, akiről a krónikás Merseburgi Thietmar – aki különben híres volt a külföldiekkel és a nőkkel szembeni bizalmatlanságáról – szép vallomást tett: „Annak ellenére, hogy asszony volt, különös kiegyensúlyozottságról tanúskodott, és ami a görögöknél ritka, kiváló viselkedésű volt. Éberen felvigyázta a birodalmat, jutalmazva a jókat, megijesztve a hatalmasokat, és mindenben a legnemesebb módon járt el.”

Miután menye eltűnt, Adelaďd 60 évesen mint kormányzó tért vissza történetünk színpadára. Már túlságosan idős volt e korban ahhoz, hogy a hatalmat a kezébe tudta volna ragadni, inkább csak névlegesen gyakorolta a kormányzást Willigis mellett. A nagymama nehezen viselte el, hogy – miközben unokája növekedett – a világ megváltozott. Lassan a háttérbe kellett húzódnia. 994 szeptemberében Ottót – aki már betöltötte a 14. életévét – nagykorúvá nyilvánították. Ezután élete eseményei még inkább felgyorsultak. A vallásosság és az érzékenység a két legfőbb tulajdonsága, amelyet gyámjai nagy gonddal ültettek el benne. Az idő elérkezett, hogy megkoronáztassa magát. Elindult tehát Rómába, amely várta már és el is bűvölte a fiatal Ottót. 996 tavaszán a Szent Móric lándzsája után felsorakozott hadserege átkelt a havas Alpokon. E lándzsát a germánok háború esetén vették elő. Ottó Paviában értesült a pápa haláláról. Ravennába érve Szent Péter trónjára kinevezte tulajdon unokatestvérét, Brúnót, aki V. Gergely néven uralkodott. ő volt az első német pápa – természetesen pártfogójának Ottónak köszönhetően, aki tudott és mert is lépni. 996. május 21-én, menybemenetel napján, a római nép és a germán fejedelmek Ottót császárrá kiáltották ki. A római Szent Péter bazilikában, ahol apja is nyugszik, V. Gergelytől megkapta a császári gyűrűt, a kormánypálcát, a kardot és a koronát. Arannyal átszőtt selyemkabátot öltött, melyet az Apokalipszis jelenetei mellett a Nap, a Hold és a csillagképek díszítettek, jelképezve a világegyetemet, és az ószövetségi főpap palástjához hasonlóan 365 aranycsengő díszített. Ottó így Isten kegyelméből a rómaiak felséges császára lett. A császár még nem volt 16 éves, és az új pápa éppen csak betöltötte a 24. életévét. Úgy tűnt, mintha a világ egy pillanatra megfiatalodott volna.

A császár – írja egy kortársa – szép termetű fiatalember volt, akinek arcát az első szakáll épp csak pelyhekbe öltöztette. A fiatalkori szépség komplex, de eredeti személyiséget fedett. Ottó változó kedélyű, valójában kiszámíthatatlan ember volt. Becsvágyó ugyan, de egyszersmind tudós is, akit nemcsak a természettudományok, hanem a korban divatos misztika is érdekelt. Egyénisége a hatalom keresése és a vallásos önmegtagadás között őrlődött. Árvaságra jutván Gérbert d’Aurillacban talált atyára és barátra, aki titkára és tanítója is volt. Adalbert prágai püspököt pedig, aki éppen Rómába menekült, barátjának és lelki vezetőjének választotta. Új barátja apostoli lelkületű misszionárius volt, aki Ottóba is beültette az egyéni megszentelődés utáni vágyat. Amikor csak ideje engedte, hallgatta Adalbert tanítását. A püspök azonban nemsokára elhagyta az udvart, misszióba ment, és a pogány poroszok közt lelte vértanúhalálát. Ottó sohasem tudta elfelejteni jó barátját.

Róma levegője megviselte a császár egészségét, ezért visszament Germániába, filozófiát tanult Gérbert-től és viaskodott a pogányokkal. 997-ben ismét visszatért Rómába, hogy a lázadó Brennert megzabolázza. A rebellis város közben ellenséges nagyurak kezébe került, akik nem nézték jó szemmel Ottó idegen uralmát. Crescentius elűzte a pápát, és helyébe Ottó egykori tanítóját, Philagathosz Jánost nevezte ki ellenpápának. A császár és a pápa kegyetlenül megbosszulták a lázadást. Az ellenpápának kivágták a nyelvét, kiszúrták a szemét, füleit levágták, és háttal előre felkötözték egy szamár hátára, amelyet végigvezettek Róma utcáin. Pártfogóját előbb őrizetbe vették, később lefejezték, és tizenkét társával együtt lábainál fogva felakasztották. Özvegyével pedig a császár szerelmi kalandba bonyolódott. Vajon Ottó büszkeségből járt volna el ilyen kegyetlenül? Vagy a rossz tanácsadóira hallgatott? Mindenesetre a rómaiak nem felejtették el a véres epizódot. De ő maga is lelkiismeretfurdalást érzett miatta.

Egy modern történész – aki érezhetően engedett képzeletvilága színeinek is – így ír az ezredik év Rómájáról: „Félig lerombolt paloták márványburkolatai és a patríciusok házainak szobrai hevertek az utca porában, a dicső császárok régi sírjai megszégyenülten viselték a rombolást, és itt-ott a dombokon lerombolt öreg fák siratták a múltat.”

Róma természetesen nem csupán romokból állt. A dicső múlt emlékei arra késztették Ottót, hogy késlekedés nélkül fogjon hozzá tervei megvalósításához. Régi álma volt, hogy újjáélessze a Római Birodalmat, amely az Ottók birodalmának új lendületet adott volna. Az általa hirdetett megújulásnak ez volt az értelme. Magáévá tette nagy elődjének, Nagy Károlynak a Roma aurea (arany Róma) koncepcióját, és még tovább ment: a germánokat rómaiasítani akarta, miközben bátorította a germán–római kapcsolatokat, és a birodalom központját Rómába helyezte át.

Ottó 18 éves volt, Róma pedig „a birodalom és a világ központja”. A császár új palotát építtetett magának a Palatinuson, a Tiberis szigetén pedig egy Szent Adalbert tiszteletére szentelt templomot. Udvarát mindenféle pompával gazdagította. Étkezései alkalmával egymagában evett egy emelvényen, szembeülve közvetlen környezetével. Tisztviselőit bizánci vagy az antik római időkből származó, de alig valamit jelentő kitünésekkel laktatta jól, mint amilyen a patrícius, consul, hajóstiszt stb. Császári hadsereget alapított a birodalom és a saját védelmére, testőreit német és római nemesekből válogatta.

Azzal, hogy Rómát kezében tartotta, feljogosítva érezte magát a Római Birodalom címére. Gérbert így kiálthat fel: „Végre a miénk a Római Birodalom! A hatalmas Róma parancsol az egész világnak!” Ottó birodalma keresztény, egyetemes és római volt. A népek nem leigázottak, hanem szövetségesek voltak benne. Mindenik egyforma jognak örvendett, és egyformán alá voltak rendelve a Birodalomnak, amelyet a császár testesített meg. A szétszaggatott Európa egységét akarta megteremteni. Apostol is volt, a keresztény egység művese. Abban az időben a Birodalom az egyházat is jelentette. Ottó nem volt riválisa a pápának. Egyszerűen partnerének tekintette a pápát, akit ő választott ki kedvencei közül, és nem tekintette másnak, mint az egyházi vagyon őrzőjének. Ottónak ez az állásfoglalása nem zavarta a tudós Gérbert-t – aki Ottó jóvoltából foglalhatta el a pápai trónt, II. Szilveszter néven.

Ottó és Szilveszter kreatív barátságban élték az ezredfordulót, amelyben „nem volt semmi különös”. A kereszténység egy sejtelmes periódusát élte. ősrégi elképzelésektől, jóslatoktól és aggodalmaktól táplálva terjedt a világ közeli végében való hit. A kerek 1000-et tekintették a világvége évének. A naiv érzés számára nagyon is természetesnek látszhatott, hogy a Lukács evangéliumából ismeretes jóslat szerint Jézus most, annak az évnek ezredik ismétlődésekor fog eljönni, és akkor fogja az emberiséget megítélni, amikor erőszakos halált kellett elszenvednie. Emile Gebhart 19. század végi romantikus történetíró ezt így örökítette meg: „A rómaiak rettegve látták, hogy a halovány téli Nap a Szent Péter Bazilika tornyára bukik, kialszik, majd elsüllyed. Majd két ember árnyéka tűnik fel a torony erkélyén, a császáré és a pápáé. Gérbert előveszi csillagvizsgáló apparátusát és az általa felfedezett órát, melyben látja, hogy az idő határozott léptekben halad az ezredik év végére. Majd magához inti a véget váró császárt, és megmutatja, az ezredik év eltelt, és nem volt egyéb, mint a népek rémálma.”

Majdnem ezer évvel megelőzve az ökumenikus törekvéseket, Ottó – bár nyilván nem puszta vallásosságból, hanem a maga hasznát és politikai törekvéseit keresve – igyekezett kibékíteni és birodalmába ötvözni a már-már szakadásnak indult, egymással vitázó keleti és nyugati egyházakat. Mi sem kínálkozott jobb példának, mint egy bizánci házasság. Akárcsak apja, egy görög hercegnő kezére pályázott, az Annáéra – aki végül a kijevi Vlagyimir felesége lett.

Eközben Németországban, ahová ismét visszatért, szemére vetették, hogy elhagyta hazáját. A német egyház pedig úgy érezte, hogy a császár őt is cserbenhagyta, és feláldozta a szlávok és a magyarok javára. Rövid betegsége és hirtelen gyógyulása után Ottó fogadalmat tett, hogy elhozza barátjának, Adalbertnek ereklyéit. Késlekedés nélkül eléindult Lengyelország fele, ahol Boleszlaw várta. Misszionárius császárnak érezte magát, aki Kelet irányában, a pogányok földjén terjeszti a kereszténységet, miközben „megnyújtja a Birodalmat”. A lengyel fővárostól lőtávolságra Ottó leszállt lováról, és mezítláb ment a városba, amelynek katedrálisában szent barátja földi maradványai pihentek. Boleszláwnak fejére tette a koronát, és elhozta Szent Adalbert egyik karját mint ereklyét.

A magyarok térítőjének, Istvánnak II. Szilveszter pápa küldte ugyan a koronát Rómából – de Ottó biztatására. A lázadó pogányokkal harcolva Istvánnak szüksége volt a császárra, de ugyanúgy a császár is rászorult a nyugati kereszténység felé hajló uralkodóra, aki a nyugati kereszténység felvételével a birodalmat a Kárpátokig hosszabbíthatta meg.

Ottó többször megtette az utat Germániába. Számára elképzelhetetlen lett volna palotából kormányozni. A középkorban – ahogyan egy történész megjegyzi – a királyok valóságosan lovaglásra voltak ítélve. Pedig pusztán az itáliai gondok is elegendőek lettek volna számára. Tivoli városa lázadt fel ellene. Megbocsátott nekik – amit viszont Rómában nem néztek jó szemmel: a császár gyengeségének vélték. Róma is zendült. Ottó lírai veretű beszéddel próbálta visszanyerni a várost: „Nem vagytok már az enyéim, rómaiak? Értetek otthagytam hazámat, családomat, az irántatok érzett szeretetből elhanyagoltam a szászokat és a németeket, a saját véremet.” Hiába. Ottónak és Szilveszternek 1001 februárjában el kellett menekülniük Rómából.

Az utolsó fájdalmas esztendő következett el. Ottó Ravennába, Bolognába, majd Velencébe ment. Elmélkedett, imádkozott és kétségek gyötörték. Felkereste Romuáldot, a remetét, akinél bűnbánatot tartott és vezekelt, még a földön is aludt. Megígérte neki, hogy lemond tisztéről és kolostorba vonul.

Visszaindult Rómába, megállt Paternóban, a Soracte hegy lábánál. Itt érte utól a malária. 1002. január 24-én halt meg. Eközben a bizánci hercegnő, Zoé, akinek a kezét megkérte, Bariba érkezett Ottó elé. Csalódottan, fájó szívvel tért vissza hazájába.

Attól félve, hogy lázadás tör ki, Ottó halálát egy ideig titokban tartották, majd a császári had gyászénekeket zúgva elindult Németországba. A császárt 1002. április 3-án temették el Aix-la-Chapelle-ben. Oda, ahol Károllyal találkozott, hogy most már végleg egymás közelében lehessenek.

Irodalom

Van a magyar kultúrának olyan tartománya is, amely nem tud beköltözni a nemzetközi kulturális kohóba. A csángó magyarok hiába színesítenék, gazdagítanák a világkultúrát, a világ egy része nem kíváncsi rájuk. Domokos Pál Péter, a csángókat éltető néprajzkutató egykor erdélyi tanítványainak Kölcseyvel így üzent: “Régi kor árnya felett nem búslakodom, messze jövendővel összevetem jelenkort, hatok, alkotok, gyarapítok és jósolok: a haza fényre derül." Jóslatának beigazolódása egyelőre várat magára, mert hiábavalónak látszik az Európa Tanács határozata, hiábavalóak a magyar kormány és a köztársasági elnök pápánál tett erőfeszítései, Romániában még Isten embere is tagadja a csángó magyarok létét.

“Hát persze”

Jean-Claude Périsset érsekkel, a Szentszék bukaresti apostoli nunciusával Járai Judit beszélget

Részlet az M1 televízió A Hét című műsorának 2002. január 20-i adásából

Járai: Ismeretes, hogy az utóbbi hónapokban az Európa Tanács elé került a moldvai csángók ügye. Egy mindmáig elintézetlen, sok esetben heves vitákat kiváltó ügy.

Périsset: Az Európa Tanácsban valóban interpellációt fogalmazott meg egy kisebbségi ügyekkel foglalkozó csoport, s nekem is a kezembe került az a dokumentum, amelyet e csoport moldvai tapasztalatai alapján állítottak össze. De én azt gondolom, ezek az ő következtetéseik, én nem azonosulok velük. Én nagyon sokra tartom a moldvaiakat, találkoztam a moldvai magyar csángó szervezet felelős vezetőivel, megvitattam velük ezeket a kérdéseket, beszéltem a püspökkel, beszéltem a papokkal, s azt kell megállapítanom, hogy ott egyáltalán nincs igény magyar nyelvű misére. Az ottaniak ugyanis nem is értik a magyar nyelvet, ők román anyanyelvűek. A csángó nyelvet már csak az idős emberek beszélik, s nekik meg is van a lehetőségük arra, hogy az anyanyelvükön értsenek szót a pappal, azzal, aki ugyanabból a népcsoportból származik, anyanyelvükön gyóntathatja s gondozhatja őket idős korukban. Mert az nyilvánvaló ugye, hogy az emberek leginkább idős korukban találnak vissza a gyermekkori gyökereikhez. Egyáltalán nem kell problémákat kreálni itt, Moldvában! Ráadásul különösen nem olyan problémákat, amelyeknek etnikai áthallásuk van! Hiszen a csángó népcsoporthoz tartozók úgyis azt mondják, hogy ők – románok. Természetesen megvan a maguk történelmi sajátossága.

Járai: Csakhogy, tudja, a töbségük azt vallja, hogy ő igenis magyar!

Périsset: Dehát a csángók nem is akarnak magyarul beszélni! A csángók nem szeretik a magyart!

Járai: De hát mi magyarul beszélgettünk velük.

Périsset: Magam is találkoztam ilyen emberekkel Moldvában. Tudja, mindig találhatni valakit, aki megtanul magyarul, ugyebár?! De ha a lakosság többségét nézi, akkor egyértelmű, hogy nem ez a helyzet!

Járai: Mert félnek magyarul megszólalni, nem mernek a papjukhoz szólni!

Périsset: Nem, nem…

Járai: Nem hiszi?

Périsset: Nem. Ez csak az ön álláspontja.

Járai: Ön svájci. Svájcban pedig három közösség él együtt

Périsset: Négy nyelvi közösség. A francia, a német, az olasz és a rétoromán. És tudja, nálunk is vannak efféle nyelvjárás-gondok. Az én nagyapám például, amikor nyolcvanhét esztendősen meghalt, már csak a rétoromán nyelvjárást beszélte, s freiburgi kantonban használt patois-t. De szerencsére a mi plébánosunk tudott ezen a nyelven, így tudott kommunikálni a nagyapámmal. De ettől még a településen nem tartottak misét patois nyelven, hiszen csak néhány idős, a külvilágtól elzártan élő embernek kellett volna; a lakosság ugyanis már teljes egészében franciául beszélt. Nos, szerintem világosan meg kell különböztetni az egyéni hitbéli-vallásgyakorlási gondokat – amelyek valóban létező gondok lehetnek, mindenekelőtt az idős emberek számára – az általános, mindenkit érintő problémáktól!

Járai: Ha Svájcban egy német nyelvű közösség, amelyik francia nyelvterületen él, azt kéri, hogy a misét anyanyelvén, azaz németül tartsák, akkor vajon erre van lehetősége?

Périsset: Tucatnyi nyelvi missziónk van, amelyet a Szentszék szabályozása lehetővé is tesz – ha megvan hozzá a megfelelő lélekszámú közösség, s ha van értő pap, aki foglalkozhat vele. Ha Bacăuban van megfelelő lélekszámú magyar nyelvű közösség, s van lehetősége olyan papra, aki tudja magyarul is a liturgiát, akkor miért ne lehetne magyarul is misézni? Ez az úgynevezett nyelvi misszió, amiről szóltam. S ez a mi egyházunkban lehetséges. De ismétlem, a csángók ügye egészen más kérdés!

Járai: S vajon a püspök jogköre, hatásköre annak eldöntése, hogy hívei milyen nemzetiségűek?

Périsset: Nem, nem a püspök hatásköre, hogy hívei hovatartozásáról döntsön. Ez a népesség-nyilvántartó hivatal dolga. Most márciusban népszámlálás lesz Romániában, s akkor majd világos képet kapunk arról, milyen összetételű is ez a közösség; amely egyrészt magyar, azaz magyar etnikumú, másrészt pedig csángó, ez azonban románnak vallja magát.

Járai: A jövő az asszimiláció, a beolvadás?

Périsset: Hát persze.

A Vatikáni Rádió a csángókérdésről

2001. november 16-án, pénteken délelőtt a Vatikáni Rádió negyedórás angol nyelvű műsorban foglalkozott a csángókérdéssel. Az adásban megszólalt Tytti-Isohookana Asumnaa, az Európa Tanács (ET) kulturális bizottságának finn tagja, annak a csángó kisebbségi kultúráról szóló dokumentumnak az előterjesztője, amelyet tavaly május 23-án Isztambulban az ET parlamenti közgyűlésének állandó bizottsága egyhangú szavazással elfogadott. November 14-én pedig az ET miniszteri bizottsága strasbourg-i ülésén adott ki állásfoglalást, hogy megerősítse az előző ajánlásban foglaltakat.

Tytti-Isohookana Asumnaa asszony az interjúban elmondta, hogy ő és az ET kulturális bizottságának tagjai is fontosnak tartják, hogy segítsenek a csángóknak önazonosságuk megerősítésében, hogy lehetőségük legyen anyanyelvükön tanulniuk, és legyen joguk ahhoz, hogy anyanyelvüket a liturgiában, az istentisztelet során is használhassák. Ez ugyanis az egyik alapvető jog mindenki számára, hogy használhassa anyanyelvét. Fontos, hogy a csángók rendelkezzenek ezzel az alapvető jogukkal. „Tudom, hogy jelenleg nehéz helyzetben élnek. Térségükben az iskolában és a templomban a román nyelvet használják és a csángóknak nincs lehetőségük arra, hogy előmozdítsák saját kultúrájukat – ami nagyon szomorú. Nem értem, hogy a román tisztségviselők miért olyan ellenségesek velük szemben és nem engedik meg, hogy előmozdítsák kultúrájukat. Az egész folyamat nagyon hosszú és eléggé nehéz volt. Az egyik kérdés, amiről sokat vitatkoztunk, az volt, hogyan írjuk a csángók nevét. Végül is közösen elfogadtuk azt az írásmódot – a magyart –, ahogyan ők írják anyanyelvükön a csángó szót.”

Arra a kérdésre, hogy az ET csángókra vonatkozó dokumentuma, vagyis az 1521-es számú ajánlások május végén történt elfogadása óta eltelt fél évben történt-e valamilyen változás, a finn parlament tagja azt felelte: „Sajnos semmilyen hírt vagy üzenetet nem kaptam a csángók falvaiból. Nem tudom, hogy sikerült-e nekik megkezdeni az anyanyelvi oktatást vagy sem. Nagyon sajnálom, hogy azt kell mondanom, hogy semmit sem tudok arról, most milyen a helyzetük. Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy ottani barátnőmtől egy levelet, amelyben azt írta, hogy magánúton megkezdték a nyelvoktatást.”

Titty-Isohookana Asumnaa ezzel kapcsolatban rámutatott: az ET sajátos eszköze, az ún. monitor-rendszer, vagyis: a beérkezett levelek, jelzések alapján jelentést készít a változásokról. Az ET továbbra is figyelemmel kíséri a helyzetet, de az a legfontosabb, hogy maguk a csángók adjanak hangot akaratuknak, annak az igényüknek, hogy legyen anyanyelvi oktatás az iskolákban és használhassák anyanyelvüket a templomokban. Az Európa Tanács tehát várja jelzéseiket tevékenységükről, és valóban nagyon fontos, hogy ők maguk tájékoztassanak bennünket, vagy kérjenek segítséget az Európa Tanácstól. A politikus asszony arról is szólt, hogy brit és német tudósok már végeztek kutatásokat a csángók eredetét és nyelvi fejlődését illetően, valamint finn tudósok is alaposan tanulmányozták történelmüket. ő javaslatot tett egy szeminárium szervezésére, amelyeken különböző tudósok fejtenék ki véleményüket, és amelyeken maguk a csángók is részt vennének, mert a csángóknak előzőleg volt írott történelmük. Tehát egy nemzetközi szeminárium nagyon hasznos lenne számukra. Olyan álláspontra van szükségük, ami semleges, de amely megfelel a valóságnak.

Az ET kulturális bizottságának finn tagja megerősítette a dokumentum állítását, hogy a komoly tudósok – mind magyar, mind román – körében általánosan elfogadott tény, hogy a csángók magyar származásúak és Nyugatról érkeztek. A legutolsó jelentés végén van egy függelék, amelyet a román küldöttség írt. „Ez azonban különbözik mind az én véleményemtől, mind pedig a hivatalos jelentéstől. A bizottságunkban elhatároztuk, amikor a kérdésről megbeszélést folytattunk, hogy rendben van, adjuk meg nekik (a román delegációnak) a lehetőséget, hogy írják le a felfogásukat, de ezt – és szeretném ismét megemlíteni – nem hagyta jóvá a kulturális bizottság, sem az Európa Tanács.”

Nyilatkozott a műsorban Tar Pál, Magyarország szentszéki nagykövete is. Elmondta, hogy egyáltalán nincs közvetlen kapcsolata a csángókkal. „ők román állampolgárok, én pedig Magyarországot képviselem a Szentszéknél. Ugyanakkor a magyar kormány közvetlen közelről követi a helyzetet, különösen, ami a csángók lelkipásztori ellátását illeti.” A nagykövet tolmácsolta a magyar kormány legnagyobb megelégedését, hogy az Európa Tanács időt és fáradtságot szentelt a csángó kultúra kutatására, majd utalt rá, hogy a iasi-i püspök, Petru Gherghel levélben fejezte ki tiltakozását az ET-nél a dokumentumot illetően. Ismeretes, hogy a helyi püspök a legmagasabb fórum a liturgikus nyelvet illetően, és még a Vatikán sem tehet mást, mint hogy ajánlással fordul az érdekeltek felé. Tar Pál személyes véleménye, hogy most az egyházi hatóságokon a sor a román helyi egyházban, hogy megoldást találjanak a kérdésre. Például az erdélyi magyar püspökök próbáljanak meg együttműködni egymással és a iasi-i püspökkel, hogy testvéri szellemben közösen kidolgozzanak egy megoldást. „Ha jó akarattal közeledünk a kérdéshez, akkor találunk megoldást, és ez a feladatunk román testvéreinkkel együtt. ők is be akarnak lépni Európába és mi is. Jelenleg pedig ez Európa kulturális és politikai összképe, próbáljunk meg tehát alkalmazkodni az európai követelményekhez” – mondta Magyarország szentszéki nagykövete.

A negyedórás műsort egy Mádl Ferenc-interjú zárta, amelyet a magyar államfő október 9-én, a pápával és Angelo Sodano bíboros-államtitkárral folytatott megbeszéléseit követően adott angol nyelven a Vatikáni Rádiónak. A köztársasági elnök elmondta: „Sodano bíborossal a magyar nemzeti kisebbségek és lelkipásztori ellátásuk témájáról beszéltünk. A csángó kérdést illetően új fejleményt jelent az Európa Tanács dokumentuma, amely elismeri, hogy magyar nyelvről van szó, holott ezt sokan vitatták, még a román egyházakban is. Ami új, az az, hogy a Szentszék hivatalos képviselője az Európa Tanács napirendjére tűzte azt a javaslatot, hogy ennek a nemzeti kisebbségnek a lelkipásztori ellátását oldják meg. Köszönetemet fejeztem ki Sodano bíborosnak, hogy a Szentszék »kormánya« ilyen határozott volt ebben az ügyben.”

VATIKÁNI RÁDIÓ/MAGYAR KURÍR

Virt László: Nyitott szívvel

Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi

Virt László nem a szokványos történészi utat bejáró író. Erdély szeretetéből fakad elkötelezettsége, kitartó és következetes munkája. Az elmúlt évtizedekben ehhez az az elkötelezettséghez kereste meg a lehetőséget, eszközöket, hogy Erdély katolikus egyháztörténetét, természetesen a keretet adó politika- és társadalomtörténetet, kisebbségi sorsot, ezen belül pedig a meghatározó egyházi személyiségeket – köztük is kiemelkedő példaként, Márton Áron püspököt – bemutassa. Az Egyházfórum könyvei sorozatban 1991-ben megjelent Katolikus kisebbség Erdélyben című munkája mintegy beköszöntő: előfutára az új kötetnek.

A Nyitott szívvel, e terjedelmes – mintegy 300 oldalas – életrajzi és kortörténeti munka a Márton Áron-irodalom eddig megjelent legátfogóbb és minden tekintetben leggazdagabb műve. Hogy áll Márton Áron püspök Virt László érdeklődésének homlokterében, erre az első fejezetben találunk utalást. Az indíttatás című fejezetben írja szerzőnk: „Ha itt, a mai magyar nyelvterületen olyan személyt keresünk, aki saját életével jelképezi az egyháznak ezt a valós tekintélyét, akkor nehéz másra gondolni, mint Márton Áron erdélyi katolikus püspökre, akinek halála óta húsz esztendő telt el – de emléke máig elevenen él, nemcsak szülőföldjén, hanem mindenhol, ahol magyarul szólnak. Tekintélyét elismerik a más nyelven beszélők, az erdélyi románok és németek is, elismerik a más hitet vallók, vagy az istenhittől távol állók is. Háromszoros kisebbséget vállalt tudatosan. Mint romániai magyar, a nemzetit, mint katolikus, a görögkeleti államvallás árnyékában vállalta a felekezeti kisebbséget, és mint hívő ember vállalta a világnézeti kisebbséget is a kommunizmus évtizedeiben. E háromszoros vállalása tanúságtétel volt: élhető mintát nyújtott minden embernek, aki erkölcsi útvesztőként élte meg a kérdőjeles huszadik századot.” Márton Áron él, cselekszik, beszél, eszmélkedik, véleményt formál, és igényes, szép és ízes magyar nyelvünkön fejezi ki gondolatait. Integrálni képes, kristálytiszta, tiszteletet megadó és megkívánó egyénisége a gazdag személyi kapcsolatok finom rácsozatán át kapja és küldi üzeneteit. Egyháza és a magyarság érdekében keresi a sorsközösségben élőkkel azt a közös célt, amelyért együtt küzdhetnek. Az ember, a hívő, a magyarság és románság, a nemzeti kisebbségek, a zsidóság, azaz mindig a többiek, az Egész érdekét is szem előtt tartva addig tud szövetségben harcolni, amíg a másik is, a többiek is betartják a játékszabályokat, és erkölcsi tekintetben tiszták, maradnak. Készséges a vele nem azonos módon, nem azonos eszmerendszerben gondolkodókkal tárgyalni. Érdeklődése, cselekvése, megnyilatkozása eszmeileg és gyakorlatilag a teljes, az egész erdélyi életet felöleli. Különösen is figyelemre méltó szociális érzékenysége. Igazi pásztor és igazi népvezér, etnarkha. Rendkívül sokoldalú, mindig időszerű egyéniséget ismerhet meg Márton Áronban minden, életét és művét kutató tisztelője. Erkölcsi tekintélye, szellemi súlya, lelki vonzása az alapja, hogy „Márton Áronnak ma is élő üzenete van az ember felé.”

Virt azt a kézenfekvő munkamódszert követi, hogy Márton Áron püspök élete, azon belül az egyes életszakaszok, sőt élethelyzetek és munkaterületek köré csoportosítja anyagát, és úgy formálja azt, hogy minél sokoldalúbb, plasztikusabb társadalom-, egyház- és személyiségtörténeti képet rajzoljon elénk. E módszer alkalmazásakor persze nem kerülhető el időnként az ismétlés. Virt László nem pusztán egy életrajz köré rendezi anyagát, nemcsak az adatok sorát követve mutatja meg egy ember szellemi felkészülését, küzdelmeit, majd öregkorát, hanem egy életrajz mentén állítja össze azt a világtörténetet, magyar történelmi panorámát és egyháztörténetet, amelyben Márton püspök élt. A szerző ezen túl retrospektív módszert is használ. Márton püspököt egyértelműen a II. vatikáni zsinat előfutárának tartja – jóllehet ezt a megállapítását hellyel-közzel árnyalnia kellett volna. Márton püspök gondolkodása mélyen emberi, katolikus, egyetemes; gerince, erkölcsisége hajlíthatatlan, ebben örök emberi és mindig eszményi keresztény marad – és ennyiben valóban a II. vatikáni zsinat felvázolta eszményi püspök-portré megelőlegezője. Amikor a zsinat zajlik, egyházmegyéjében tevékenykedik, de az országot nem hagyhatja el. Bár kortársa a zsinatnak, más helyzetben van, más történeti szövegösszefüggésben él, olyanban, amelyet épp a diktatúra szakított el a történelem természetes és spontán alakulásától. Virt László Márton püspök életrajzával tanít, és vallomást tesz saját eszményeiről is, ez pedig személyes veretet ad írásának.

Jegyzetei felölelik az eddig számba vehető Márton Áron-irodalmat, gazdag forrásanyaga – Márton püspök biográfiai adatain túl – munkái, megnyilatkozásai alapos ismeretéről tanúskodnak. A kortárs vallomások, az értékelések rendkívül fontosak. És azt is láttatják, milyen mélységben és szélességben ismeri Virt László Márton Áron életművét, személyiségének szellemi kisugárzását, személyi és hivatali kapcsolatait. A kötet névmutatója komoly segítséget ad a tájékozódásban. Nem lehet kétségünk affelől, hogy a mű alapja lesz a további Márton Áron-kutatásnak, hozzájárul a nagy püspök személyiségének, gondolkodásának mélyebb megismeréséhez.

Várszegi Asztrik OSB főapát

Laptestvérek (Tanítvány 2001/3-4, Vigilia 2002/1, Mérleg 2001/3, Távlatok 2001/4, Pannonhalmi Szemle 2001/4)

A magyar domonkosok Tanítványának tavalyi 3-4. összevont számából a következőket tartjuk fontosnak kiemelni:

Horváth Sándor OP az ábrázoltság territóriumán bolyongva és a “napba öltözött asszony” Jelenések-beli képéből kiindulva vizsgálja Krisztus fényének teológiai, képzőművészet-történeti jelentését. Timothy Radcliffe OP, a domonkosoknak tíz éven át rendi elöljárója “Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost” című levelében elsősorban a rend kontemplatív nővéreit szólítja meg, s az Istennek szentelt szemlélődő élet jónéhány sajátosságát a szintetizálás szándékával értelmezi. Ekként vizsgálja meg magát a szemlélődő életformát, a szerzetes küldött voltát, a liturgikus érzületet, a közösségigényt, az igazságkeresést, a tanulmányok fontosságát, a renden belüli egységtörekvést. A papnevelőket képző párizsi intézet munkatársa, Bernard Pitaud OP a személyiség és a hivatás megtalálásának összefüggésit boncolja Elveszíteni az életünket, hogy megtaláljuk (parafrazált újszövetségi) címmel. Michael Schneider kölni dogmatika-professzor rövid, de felszólító alcímeivel hatványozottan mozgósító erejű írása a megszentelődés, illetve szentté válás ajándékát értelmezi (Legyél eredeti!, Maradj meg a saját életed igazságánál!, Életed igazságát titokban fejtsd ki!, A földön fejtsd ki életed igazságát!, Fejtsd ki az igazságot a parrhesia [nyíltság, egyenesség] törvénye szerint!). Pilinszky János vallásos művészetfelfogásáról közöl a Tanítvány tanulmány-részletet Hankovszky Tamás tollából (Szent idő és költészet). Manfred Kock, a Rajna-vidéki evangélikus egyház elnöke, a németországi evangélikus egyház tanácselnöke a vasárnap – mint ünnep, mint szent nap és mint munkaszünet – jelentőségét vizsgálja. Molnár Tamás, Amerikában élő politológus és filozófus az egyház és a társadalom viszonyáról elmélkedik az intézmény(esség) fogalmának központul-választása mellett. (Új kultúra – régi problémák). Dorothee Sölle író, teológiai doktor Homo homini sanctus – Ember embernek szentje című előadása a vallás és az emberi jogok kapcsolódását vizsgálja. Fontos – és egyenesen izgalmas – írás továbbá Jean-Michel Maldamé OP tanulmánya az ősrobbanás és teremtés fogalmakkal szimbolizált régi, de örökzöld keletkezés-vitatémáról, illetve Dianne Bergant írása a természet szerepéről a természeti katasztrófákban. Címében is, témakezelésében is figyelmet ébreszt William E. Carroll szövege (Aquinói és a “Nagy Bumm”). S ha már Aquinói Tamás, essék szó a tomizmusról is: Hosszú Ince OP “zsinat utáni elmélkedéseket” tesz közzé Boetiustól II. János Pál pápáig címmel. A Dominus Iesus nyilatkozatot Jean Rigal vizsgálja – a szöveg átfogó bemutatását követően – krisztológiai és egyháztani nézőpontból.

jt

A Vigilia ez évi első száma a történelmet, történelmünket állítja középpontjába olyan írásokkal, mint Wortleyné Montagu Mária 1717-es magyarországi utazásáról szóló beszámolója, Kalmár János III. Károly és Magyarország, Bárth Dániel Újjáépítés és reform, Knapp Éva-Tüskés Gábor Magyarország – Mária országa, Pintér Márta Zsuzsanna–Varga Imre Nemzeti múltunk drámák tükrében című tanulmányai, valamint Ferenczi László Sándor Istvánról szóló emlékező bemutatása. Rendező elvként leginkább az írásokban vizsgált kor, nagyobbrészt a 18. század nevezhető meg – ezek a történelemmel foglalkozó tanulmányok ennek a rokonító elemnek az alapján kerülnek egymás mellé. Érdekes és persze korántsem átfogó képet, jobbára csak a szerzőként szereplő kutatók érdeklődési körének egy szeletét villantja fel a lap. Kiemelendő Knapp Éva és Tüskés Gábor irodalomtörténészek vizsgálódása a Mária országa kifejezés kapcsán, amit ők történelmi toposzként kezelnek, s annak felbukkanását, előfordulásának módját vizsgálják a kor egyházi irodalmában. „A Mária-tisztelet történetének egyik meghatározó vonulatát alkotja az elképzelés Mária országokat és népeket védő szerepéről. Korai bizánci előzmények után az eszme a 10-12. században alakult ki Nyugat-Európában. Aktualizálása jól meghatározható vallási, politikai célok érdekében történt, melynek során egyre újabb gondolati tartalmakkal telítődött. A késő középkorban és a kora újkorban Franciaországot, Bajorországot, Ausztriát, Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot egyaránt Mária országának tekintették, s Mária országpatronátusa fontos szerepet töltött be többek között a nemzeti azonosságtudat, a politikailag motivált Mária-kultusz, az egyházi irodalom és az ikonográfia alakulásában.”

A Vigilia szép/írás része Mészöly Miklóst állítja központba, drámaírói munkásságával Gerold László, Saulusáról Bengi László ír, emlékeket idéz fel Móser Zoltán, s egy 1981-ben készült, először lengyelül megjelent interjút olvashatunk a jeles íróval, amelynek szerzője Andrzej Szulc.

bm

Bár a Mérleg 2001/3. számának törzsanyagát ez alkalommal is tanulmányok alkotják, most elsőként a szokottnál terjedelmesebb levelezés-rovatra hívjuk fel az olvasók figyelmét. Néhány kisesszé értékű (és méretű) olvasói levél közreadásával a szerkesztő az együttgondolkodás, a párbeszéd fontosságát szeretné hangsúlyozni. Eltér a Mérleg általános gyakorlatától az is, hogy a könyvismertetések közül az első, Vámossy Ferenc recenziója, magyarországi kiadványt mutat be: Kunszt György és Klein Rudolf művét, amely filozófiai és teológiai összefüggésben tárgyalja a posztmodern építőművészet alapkérdéseit.

K.-H. Menke tanulmánya a keresztény hittudomány középponti ágazata, a krisztológia újabb irányzatainak képviselőit “ülteti asztalhoz” elemző áttekintésében, H. Rotter SJ írása a homoszexuális életközösségek jogi és etikai megítéléséhez szolgál a higgadt mérlegelést elősegítő szempontokkal. Örsy László SJ washingtoni kánonjogtudós a II. vatikáni zsinaton megfogalmazódó véleményeket felelevenítve, egyszersmind utalva a 2001 őszén megtartott római szinódusra, a püspöki kollegialitás fogalmának olyan megközelítésére vállalkozik, amely egy testvéribb és a helyi egyházvezetők felelősségét erőteljesebben érvényesítő kormányzati stílus kialakulását segíthati elő. A “Pax Romana” rovatban két, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom szeptemberi innsbrucki tanulmányi napjain elhangzott előadás írásos változatát közlik a szerkesztők: Gánóczy Sándor professzor teológiai, Kamarás István szociológiai nézőpontból foglalkozik a szentségi gyakorlat korszerű értelmezésével és gyakran tapasztalható “mágikus” félreértelmezésével. Az újjáéledt “Arckép” rovatban Szombath Attila egy tájainkon kevéssé ismert, nagy formátumú orosz gondolkodó, Szemjon Frank pályaképét rajzolja meg. A Bűnfeldolgozás szabadító istenképünk segítségével című Spektrum-cikk a nemrég elhunyt kiváló katolikus pszichiáter, Friedrich Freiherr von Gagern megrendítő hitvallását, ars therapeuticáját ismerteti. A lélekgyógyász tapasztalatát az ősi liturgikus ének refrénje összegzi: “Ahol szeretet van és jóság, ott van Isten.”

M. M.

A Távlatok 2001/4 tartalmából: Juhász László: Hatalom és tekintély, Kovács K. Zoltán: A maritaini perszonalizmus Barankovics István eszmevilágában, Szabó Ferenc: A keresztények közéleti felelőssége, Tomka Miklós: Az európai értékrend és identitás változási tendenciái, Erdő Péter: Kulturális és emberi helyzet Kelet-Európa egyetemein, Kiss Ulrich: Milyen Európát akarok?, Gyorgyovich Miklós: Presszió a depresszióra, Dizseri Zoltán: Néhány gondolat hitről, egész-ségről, egyházról, Lázár Kovács Ákos: A felelősségkérdés a médiadiskurzusban.

J. K.

A Pannonhalmi Szemle tavalyi 4. számának tanulmány-anyagai közül „presztízsében” feltétlenül a Gerhard Lohfinké emelkedik ki, amely a Szüksége van-e Istennek egyházra? című, német eredetiben megjelent kötet (Herder, 1998) részlete. A szerző az Ószövetség Isten–nép–választottság fogalomkomplexumát elemzi, abból a tézisből kiindulva, hogy „Isten összegyűjti népét”. Tanulmányának második alcíme viszont e már meglévőnek tételezett népet a hitre mint konstituáló okra vezeti vissza („Nép születik a hitből”). Majd Lohfink Izrael őstapasztalatának, a kivonulásnak a sokrétű jelentését veszi szemügyre. Megállapítja: Izrael exodusa „nem csupán a lelket érinti. Nem a magánszférába való menekülést jelent. (...) Célja egy új társadalom kialakítása. Mindez Isten hegyének alakjában ölt testet, amelynek lábánál az Egyiptomból való kivonulást követően összegyűl Izrael, hogy átvegye Istentől a Tórát, a társadalom új rendjét. Isten kivezeti népét Egyiptomból, majd neki ajándékozza a Tórát.” (…) „Európában ma is tanúi lehetünk a keresztények ijesztő alkalmazkodásának a társadalomhoz. Kétségtelen: a társadalom szabadságot kínál. De talán sok eszménye veszélyesebb Isten népére nézve, mint Egyiptom felügyelői.”

Az unio sanctorum témáját a Szemle főszerkesztője, a bencés Sulyok Elemér exponálja nyilvánvalóbban Az egyház egyetemessége és a szentek közössége című tanulmányában, két tételben.

A hit és a teológia nyilvánosságáról értekezik Vallás és megvallás című írásában Ingolf U. Dalfert. A „vallás mint magánügy” contra „a közösség hitvallása” örökzöld dichotómiáját értelmezi, hogy egyértelműen a megvallás mozzanatában fedezze fel e két „pólus” összehangolhatóságának feltételét, s ennek megláttassa közéleti, sőt politikai folyományait is.

Az alkotó csend, a hallás és (el)hallgatás filozófiai alapozású összefüggés-rendszerét kísérli megalkotni elegáns, szép tanulmányban Máthé Andrea. „A méltó és odaillő szó akkor mondható ki és akkor válhat szóeseménnyé, ha belső, odafigyelő hallgatás és hallgatagság előzi meg és veszi körül, amelyet maga a kimondott szó is őriz és felidéz: a beszéd akkor szó/kimondó beszéd, ha a csenddel együtt tud kimondott lenni.”

J. T.

Szennay András OSB: Visszatekintés

Amikor Szennay András nyugalmazott pannonhalmi főapát betöltötte 80. életévét, a külföldi és magyarországi bencések, a barátok és tanítványok Újat és régit című kötetükkel köszöntötték. Alig fél év múlva maga Szennay jelentkezik új könyvével, amelyben gyűjtemény az elmúlt 25 év interjúiból, eddig még ki nem adott írásaiból, előadásaiból.

A Vatikáni Rádióban 1977-ben és a Szabad Európa Rádióban 1989-ben hangzott el két interjú – közös témáról: a magyar egyház helyzetéről.

Ugyanezt a témát a bencés atya bővebben kifejtve, a nyomtatott sajtóban is ismertette, részben német, illetve olasz nyelven az Il Regno című folyóiratban. A Rómában szerkesztett magyar Katolikus Szemle 1988-ban közölte írását. A külföldön megjelent írások a kötetben magyar fordításban olvashatók.

Különösen érdekes az a két nagy interjú, amit a Magyar Nemzet számára Kristóf Attila készített, egyiket a „csodák” esztendejében, 1989-ben, a másikat 2001-ben, éppen Szennay 80. születésnapjára rögzítve.

Az első, 1989-es interjú címe sokatmondó: „Fel kell számolni a hazugságok világát”. A második beszélgetés pedig helyzetértékelés az utóbbi 12 év eseményeiről, tapasztalatairól.

A Magyar Televízióban 2000-ben sugárzott portréfilmben Korzenszky Richárd OSB kérdéseire válaszolva Szennay András főapát életútjáról is beszélt. 1921-ben született Budapesten. A bencés rend tagjaként 1973-91 között pannonhalmi főapát volt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tanított, 1971-től 95-ig a Teológia című folyóiratot szerkesztette.

A most megjelent kötet második részében a szerző három témakört érint. Az elsőben az egyházról fejti ki gondolatait, különösen a közösségekről, az egyházon belüli kritika szükségességéről, a párbeszédről, a szabadságról.

A második témakör: a magyar katolikus egyház szellemi helyzete a rendszerváltás után. Végül aktuális problémákkal foglalkozik, mintegy összefoglalásként: A hit – a tudomány serkentője és a keresztények éltetője címmel.

Szennay Andrást köszönet illeti a kötetért, amely egyik első olvasója szerint kötelező olvasmány lehetne minden pap számára. De egyben értékes tájékoztató is mindazoknak, akik meg akarják érteni, hol tartott a magyar egyház a nyolcvanas, kilencvenes években.

Magyar Kurír

A kolozsvári Könnyező Szűz kegyképe

A barokk kolozsvári megjelenésének legnagyobb szabású és legpompásabb megmaradt alkotása a jezsuiták által épített, majd a piaristák által használt, jelenleg „egyeteminek” nevezett templom. A belépőt a nem hivalkodóan árulkodó barokk pompa, a jól megformált és kialakított építészeti megoldás, a jó térhatás fogja meg. Ezért írhatta az unitárius Kelemen Lajos, az erdélyi művelődéstörténeti kutatás legnagyobb hatású egyénisége, hogy „hatalmas méretű hajója oly finom átmenettel folytatódik a szentélyben, hogy első pillanatra az egészet az ima és hálaadás egyetlen termének érezzük.”

A szentély felső részének két oldalán egy-egy angyal vesz közre egy pajzsot, amelyről – részben keretelve azt – fából faragott virágfüzér csüng. A pajzson aranyozott betűkkel írt kronosztikon látható, amely elárulja készítésének idejét is. Az évszámrejtő latin felirat fordítása: „A nagy Istennek, az egynek és háromnak, dicséret, tisztesség és dicsőség.” A felirat nagybetűinek összege: 1724, a templom felépítésének esztendeje.

A főoltár asztala, a tabernákulum ajtaja és kétoldalt az ereklyetartók a barokk művészet megannyi pompás alkotása. A stílus jellegzetes levél-, inda- és kagylómotívumainak cikornyás díszítései a leggazdagabb kivitelben jelennek meg itt. A hatást még jobban fokozza az igen nagy mennyiségben alkalmazott aranyozás, ami itt is azt jelzi, hogy a jezsuiták igen jól bántak a hatáskeltés és fokozás eszközeivel. Visszafogottságukban is ünnepi érzést keltenek a fehér fényt árasztó vékonyezüst gyertyatartók, amelyek harasztosi Felvinczi Zsigmond donátor nevét és őrdarus címerét viselik.

A diadalív oldalain a két-két szürke és kőzöld színű ión-korinthoszi pilaszter (falpillér) mintha keretbe foglalná az impozáns méretű főoltárt, melynek középső részét a Szentháromságot ábrázoló, szokatlanul nagyméretű kép tölti ki.

Alatta, ezüstből készült míves barokk keretben a templom kegyképét helyezték el. A képen Szűz Mária és a kis Jézus királyi díszekkel felruházott alakjai láthatók. A kegykép eredetileg a Szamosújvár melletti Füzesmikola ortodox fatemplomának felszereléséhez tartozott, amelynek mestere egy Lukács nevű, rutén vagy orosz származású iklódi festő. Az 1681-ben készült Mária-ikont nemes Kopcsa János ajándékozta az egyháznak. Csodatevő története a 17. század végén kezdődött, amikor a képen megörökített Mária három héten át folyamatosan könnyezett az ott állomásozó Hohenzollern herceg „vasas ezredének” katonái előtt. A lecsorduló könnycseppeket az ortodox pópa és a helybeli hívek keszkenőjükkel fogták fel. (A korabeli tanúvallomások egybehangzóan állították, hogy a képen szereplő Jézussal ilyen csoda soha nem történt meg.)

A tüneményes jelenségnek híre ment, először csodálni, majd tisztelni kezdték a képet. Gróf göncruszkai Kornis Zsigmond kormányzó – értesülve a különleges jelenségről – önhatalmúlag szentbenedeki kastélyába vitette az ikont és ott házi kápolnája oltárán helyezte el. A katolikus egyház közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy a kormányzó visszaküldje a kegyképet Mikolára. Miután az ott összegyűjtött 28 tanú vallomása alapján gróf Kollonich Lipót bíboros és esztergomi érsek a csodás esemény hitelességét elismerte, engedélyt adott a kép nyilvános tiszteletére. őrizetét a kolozsvári jezsuitákra bízta, akik ünnepi körmenettel előbb a „Fájdalmas Boldog Asszonyról” elnevezett monostori, majd a kolozsvári házi kápolnájukba vitték. Itt őrizték 1724. szeptember 9-ig, amikor a csodatevő ikont az újonnan felépült templomuk főoltárán helyezték el, s akkor kapta a ma is használatos „kolozsvári Könnyező Szűz” elnevezést.

A festmény a Szűz Mária-ábrázolások típusa szerint egy hodégétria. Nevét a Szent Lukácstól származtatott eredeti ikon őrzési helyéről, a Ton Hodegón kolostorról kapta, amelyet a törökök Konstantinápoly 1453. évi ostromakor elpusztítottak. Az ilyen típusú képek Máriát állva vagy trónuson ülve ábrázolják. A gyermek Jézus jobbjával áldást oszt, baljában irattekercset tart, amely az isteni Ige, a Logosz jelképe. Az elnevezés arra is utal, hogy Mária mutatja a helyes utat.

A kegyképet becses és értékes ajándékokkal halmozták el. Gróf Kornis Zsigmond az ezüst keretet, felőri Nápolyi György istenfélő özvegye, harasztosi Felvinczi Klára pedig két, ritka gyöngyökből álló értékes koronát adományozott, melyek a mai napig is díszei a kegyképnek. A vallási buzgóság és a Boldogságos Szűz iránti tisztelet később is fogadalmi tárgyak özönével árasztotta el a templomot, az oltárokat.

A Boldogságos Szűz tisztelete egyre nagyobb méreteket öltött. Annak ellenére, hogy a templomot a Szentháromság tiszteletére szentelték fel, egyre nagyobb teret hódított Szűz Mária kultusza. A kegykép búcsújáró hellyé avatta a templomot. A falak még emlékeznek az egykori zarándokok kedves énekére: „Megvirradt felettünk Máriának napja, / Eljöttünk e helyen szép Szűz Mária / Kolozsvárnak ékes királynéja / Özvegyeknek, árváknak hű anyja.”

Sas Péter

„Elmondom az én Assisimet”

Ezzel a címmel olvasható Carlo Martini bíboros tanúságtétele a béke-imatalálkozó alkalmával az Avvenire olasz katolikus napilap január 27-i számában.

Martini hangsúlyozza: az assisi találkozó rendkívül fontos esemény volt, amelynek jelentőségét utólagosan tovább kell mélyíteni. „Valóságos kegyelemnek tartom, hogy részt vehettem rajta. A milánói püspök – elemezve II. János Pál Assisiben mondott beszédét – kiemelte: napjainkban akadnak olyan tudósok, akik az új évezredre már most a kultúrák – és egyenesen a vallások – háborúinak árnyékát vetítik előre. Ezzel szemben II. János Pál pápa minden erejével azt hangoztatta, hogy ez nem így van, ennek nem szabad így lennie. Ellenkezőleg: a vallásoknak azt kell megmutatniuk, hogy a béke és a párbeszéd forrásai, minden különbözőségük ellenére. Assisiben a pápa sürgetőleg szólt e témáról: „Meg akarjuk mutatni a világnak, hogy az imádság őszinte szándéka nem vezet szembenálláshoz, még kevésbé a mások megvetéséhez, hanem egy építő jellegű dialógushoz, amely anélkül, hogy engedne a relativizmusnak és a szinkretizmusnak, még jobban tudatosítja a tanúságtételt és a hithirdetést.” A pápa egyik legfontosabb kijelentése így hangzott: „Itt az ideje, hogy felülemelkedjünk az ellenségeskedés kísértésein, amelyek jelen voltak az emberiség vallástörténetében.”

Ez az óhaj valósággá lett – mondta Martini –, amikor a vallások képviselői saját szertartásuknak megfelelően közös cél érdekében, a béke megteremtéséért imádkoznak. Ez volt a találkozó központi mozzanata. Assisiben elsősorban imádkoztak a békéért. Az imádságnak ez a primátusa kiemelkedik a találkozó egészéből. Imádkozni a békéért ugyanis mindenekelőtt azt jelenti, hogy Istenre hagyatkozunk. „A békéért végzett imádság nem a béke iránti elkötelezettség után következik, hanem ellenkezőleg, éppen az igazságosság és a szabadság jegyében, a béke megteremtéséért kifejtett erőfeszítés szíve közepe. A békéért imádkozni azt jelenti, hogy megnyitjuk a szívet Isten mindent megújító hatalmának beáradása előtt.”

A találkozó délutánja az elkötelezettség ideje volt, amelynek során a vallási vezetők kifejezésre juttatták szándékaikat és vallásaikat. A milánói bíboros, érsek leszögezte: „A pápa szerepe mindebben valóban meghatározónak mondható. Arra gondoltam: itt ténylegesen megvalósul a pápa primátusának gyakorlása, mégpedig nemcsak egyházjogi szinten a katolikus egyház tekintetében, hanem a tisztelet és tekintély primátusa világában a nem-katolikus egyházak esetében is, amelyek elfogadták, hogy a pápa felhívására jönnek össze, mely felkérést talán egyetlen más egyháztól sem fogadták volna el. És itt világossá lett: noha a pápa alázatosan egy szinten ült a többi vallási vezetővel, valójában ő volt a centrum, és az ő tekintélye egy világméretű vonatkozási pontot jelentett. Ez nagyon fontos tény. A történelemben első alkalommal adódik, hogy az egész vallási univerzum elismeri a római pápát vonatkozási és találkozási pontnak, aki képes arra, hogy az egész emberiséget veszélyeztető nagy témákról elgondolkodtasson. Assisi valóban kiemelkedő jelentőségű esemény, amelyet most nemcsak a történelemnek kell átengedni, hanem magunkba is kell fogadni, hogy állhatatossá tegyen bennünket az imádságban és az életben és hogy továbbra is ápoljuk a párbeszéd, az igazságosság és a megbocsátás szellemét” –összegzett Martini bíboros.

Vatiáni Rádió

Pápai üzenet a tömegkommunikáció 36. világnapjára

Az idei tömegkommunikációs világnap témája: Az internet: az evangélium hirdetésének új fóruma. Üzenetében II. János Pál hangsúlyozza: az egyház minden időben folytatja pünkösdkor megkezdett művét, amikor az apostolok Jeruzsálem utcáin a Szentlélek erejében különböző nyelveken hirdetni kezdték Jézus Krisztus evangéliumát. Jézus parancsa szerint évszázadok óta folytatódik az egyház evangelizáló tevékenysége, és ma már a kereszténység gyökeret eresztett számos helyen, és megtanult beszélni a világ sok nyelvén. Az evangelizáció azonban nem pusztán földrajzi terjeszkedés kérdése, hiszen az egyháznak nagyon sok kulturális küszöböt kell átlépnie és sok energiára és képzelőerőre volt szüksége ahhoz, hogy hirdetni tudja Krisztus evangéliumát. A nagy felfedezések korszaka, a reneszánsz, a sajtó feltalálása, az ipari forradalom, a modern világ eljötte is olyan szakaszokat alkottak, amelyek a hithirdetés új formáit igényelték. Most a kommunikációs és információs „forradalommal”, az egyház nyilvánvalóan újabb, döntő jelentőségű állomáshoz érkezett. A 2002-es tömegtájékoztatási világnap jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk az internet, a világháló témájáról.

Az internet kétségtelenül új fórumot jelent, a szónak abban az értelmében, hogy mit jelentett a fórum az antik Rómában. A fórumon zajlott a politikai, üzleti, vallási, társadalmi élet, itt mutatkozott meg az emberi természet jobb és rosszabb arculata. Kaotikus és forgalmas városi térség volt, ahol megnyilvánult az uralkodó kultúra, de amely saját kultúrát is teremtett. Ez érvényes az új évezred jellemző eszközére, a kibernetikára is, amely más korszakok új felfedezéseihez hasonlóan veszélyeket és ígéretes lehetőségeket rejt magában. Az egyházat a kibernetika új világa arra a nagy kalandra szólítja fel, hogy használja fel ezt a lehetőséget az evangéliumi üzenet terjesztésére.

Az egyház realizmussal és bizalommal közeledik ehhez az eszközhöz. Mint a kommunikáció más területei, ez sem lehet öncélú eszköz. Az internet nagyszerű lehetőség az evangelizálásra, ha azt hozzáértéssel, valamint erejének és gyenge pontjainak világos tudatával veszik igénybe. A tájékoztatáson és az érdeklődés felkeltésén keresztül első találkozást jelenthet a keresztény üzenettel főként a fiatalok esetében, akik nagy számban használják a világhálót. Fontos ezért, hogy a keresztény közösség új, gyakorlati módokat fejlesszen ki, hogy azok, akik először az interneten keresztül kerülnek kapcsolatba a hittel, a kibernetika virtuális világából átlépjenek a keresztény közösség valós világába. A világháló számos információs forrást, dokumentációt tartalmaz az egyházról, történelméről, hagyományairól, tanításáról és tevékenységéről. A világháló kiegészítést és támaszt adhat, de nem helyettesítheti azt az istenélményt, amelyet csak az egyház liturgikus és szentségi élete nyújthat.

A pápa üzenetében emlékeztet rá, hogy a világháló szüntelen információs áradata nem vonhatja el figyelmünket az értékek fontosságáról. Az internet számtalan ismeretet közöl, de nem tanít értékekre, és amikor ezt elhanyagoljuk, akkor könnyen szem elől tévesztjük az ember transzcendens méltóságát. A közhatóságok felelőssége, hogy ez a csodálatos eszköz a köz javát szolgálja, és ne váljon kártékonnyá. Az tény, hogy a világhálón az emberek közötti kapcsolatteremtés eddig elképzelhetetlen módon megsokszorozódhat, csodálatos lehetőséget nyújt az evangélium terjesztésére, de igaz az is, hogy ezek a közvetett kapcsolatok sohasem helyettesíthetik a közvetlen emberi kapcsolatokat, amelyet a személyes tanúságtételeken alapuló autentikus evangelizálás megkövetel. Kétségtelen, hogy az elektronikai forradalom a szegény országok számára is a nagy fejlődés ígéretét hordozza magában, de fennáll az a veszély is, hogy még nagyobb egyenlőtlenséget okoz. Ezzel kapcsolatban Róma püspöke több kérdést is föltesz: miként tudjuk garantálni azt, hogy az információs és kommunikációs forradalom, melynek első számú motorja az internet, elősegítse az emberi fejlődés és szolidaritás globalizációját, hogyan segítheti az egyház evangelizációs küldetését? Mit tehetünk azért, hogy valóban a béke ügyét szolgálja, hogy elősegítse a kulturális párbeszédet, a szolidaritást és a kiengesztelődést? Az egyház hisz abban, hogy mindez lehetséges és ennek garantálására készen áll arra, hogy belépjen ebbe az új fórumba, Krisztus, a Béke Fejedelmének evangéliumával. A világháló lehetővé teszi, hogy képek milliárdjai a világ képernyőinek millióin megjelenjenek. A képek és hangok galaxisában kiemelkedik-e majd Krisztus arca, meghallják-e szavát, mert csak az ő arcát látva és az ő hangját hallva ismeri meg a világ megváltásunk örömhírét.

II. János Pál végül így zárja üzenetét: „A Tömegkommunikáció világnapja alkalmából arra buzdítom az egész egyházat, hogy bátran lépje át azt az új küszöböt, evezzen a mélyre a hálón, hogy úgy, amint a múltban is, az evangélium és a kultúra nagy elkötelezettsége megmutassa a világnak Isten Jézus Krisztus arcán fölragyogó dicsőségét. (2Kor 4,6). Áldása kísérje mindazokat, akik e cél érdekében munkálkodnak.”

KAP