Jakubinyi György

A szentírásfordítás nehézsége gyakorlati példákban

Gyakran előfordul, hogy a lelkipásztor gondosan felkészül a homíliára, ám amikor felolvassa az olvasmányt, éppen azok a kifejezések, szófordulatok hiányoznak, amelyekre szentbeszéde jelentős részét építette. A tapasztalatot így fogalmazhatnánk meg: a sokféle, eltérő szentírásfordítás zavart okoz. Kis Szent Teréz is panaszkodott, hogy a zsolozsmában másképp hallja azt a szentírási szöveget, amelyet az ebédlőben is felolvastak vagy egyedül végzett szentírásolvasáskor találkozott vele. Ezért mondta halálos ágyán: „Ha pap lettem volna, megtanultam volna héberül és görögül, nem elégedtem volna meg a latinnal. Így megismertem volna a Szentlélek által diktált igazi szöveget.”¹

A sokféle eltérő fordítás lehetősége veti fel a kérdést: Mi is a fordítás? Egy bibliai szaklexikon így határozza meg: „A fordítás az a folyamat, amely átülteti a híradást az egyik nyelvből a másikba szóban vagy írásban. A fordítás célja, hogy lehetőleg egyenértékűen adja vissza az értelmét a forrás-nyelv formájával a célnyelvben, feltéve, hogy minden nyelv bármely nyelvre lefordítható, de éppen ezt vitatják a nyelvészek. A szövegfaj, szerepe és stílusszint szerint megkülönböztetünk szó szerinti (litteralis) vagy inkább értelem szerinti fordítást és szabad utánzó elbeszélést. A szentírásfordítások története a Hetvenes fordítástól napjainkig a fordítási elvek és nyelvészeti vezérelvek sokféleségét tükrözi.”²

A magyar szentírásfordítás történetét legutóbb a református Bottyán János írta meg (A magyar Biblia évszázadai. Budapest 1982.). Minden fordítót kétség gyötör: vagy szó szerint adja vissza a Szentírást, s akkor sokat kell magyarázkodnia, vagy pedig értelem szerint adja vissza – mintha magyarul mondanánk! –, s akkor elvész az eredeti szöveg bibliai zamata, sok hagyományos szófordulata, amely viszont gazdagította anyanyelvünket és belegyökerezett népi áhítatunkba. Ezt a kérdést sohasem lehet megoldani. A világ végéig minden szentfrásfordltó egyik vagy másik megoldáshoz fog közelebb állni. A fordításban arany középút nincs.

A közszájon forgó olasz mondás: „traduttore traditore” (a fordító áruló) valamiképpen igaz. De lehet enyhíteni. Szent Jeromos, a biblikus tudományok védőszentje, a másfél évezredig használt latin Vulgata szentírásfordítás szerzője (347-420) levelet írt Pammachiushoz a műfordításról.³ Vallja, hogy nem a szavakat, hanem az értelmet kell visszaadni. A Szentírás esetében azonban igyekszik a szóhűséget is betartani: „Én ugyanis nemcsak beismerem, hanem önként vállalom, hogy görög szövegek fordításakor nem szóról szóra, hanem gondolatról gondolatra fordítok, kivéve a Szentírást, amelyben még a szórend is titkos tanítást hordoz.” A magyar fordító – s általában a fordító – keserves munkájáról a református Károli Gáspárt idézve az evangélikus Reményik Sándor így énekel: „Alkotni könnyebb: a szellem szabad, / A képzelet csaponghat szerteszét [...] A fordítás, a fordítás – alázat. / Fordítani annyit tesz, mint kötve lenni, / Valaki mást, nagyobbat átkarolva, / Félig őt vinni, félig vele menni. [...] Amíg mennek, a kemény fordítónak / Tán verejtéke, tán vére is hull, / De türelmén és alázatán által / Az örök Isten beszél – magyarul! (A fordító). Utolsó soraiban az egyik első magyar bibliafordító s első bevezető-verselő, a katolikus Erdössi Sylvester János (1504-1552?) szavai visszhangoznak: „Próféták által szólt rígen néked az Isten / Azkit igírt, ímé, vígre megadta Fiát / Buzgó lílekvel szól most es néked ezáltal, / Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess. […] Azki zsidóul, és görögül és vígre diákul / Szól vala rígen, szól néked az itt Magyarul.”⁴

Ki tiporja szét a Sátán fejét?

Ter 3,15: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. ő széttiporja fejedet, te meg a sarltát veszed célba.” A bűnbeesés után most ígéri meg először Isten a megváltást. Ezért ezt a szentírási verset „ősevangéliumnak” (protoevangelium) nevezzük. Csakhogy mivel a magyar nyelvben nincsenek nemek, így az „ő” egyaránt lehet férfi vagy nő. De ki ez az „ő”? Az asszony? Vagy ivadéka? Hittudományi szempontból nem is olyan fontos a kérdés, hiszen az ivadék az asszonytól származik: az asszony mindenképpen kígyótipró, akár személyesen, akár ivadékában.

Vita csak azért keletkezhetett a magyarázatból, mert az egyházatyák Szent Jeromostól kezdve mindig a Szűzanyát látták az „ő”-ben. Mária a sátántipró asszony, karjában az isteni Megváltóval. Így ábrázolja őt a keresztény ikonográfia. Szent Jeromos kifejezetten Szűz Máriára vonatkoztatja a verset, mert nála az „ő” a latinban nőnemű: „ipsa conteret caput tuum”. A héberben hímnemű „ő” áll, s így nem az asszonyra, hanem a (hímnemű) ivadékra vonatkozik. A görög nyelvű Szeptuagintában autosz olvasható (hímnemű „ő”), bár az ivadék a görögben semleges nemű. Viszont ezzel fejezi ki, hogy férfi utódot ért rajta, nem pedig asszonyt. Az új Vulgata már ipsummal adja vissza, mert az „ivadék” szó a latinban semleges nemű.

Megmásította volna Jeromos a Bibliát? Nem, mert a héber kéziratokban könnyen téveszthető a váv és a jód betű (csak hosszúságban különböznek). A két nem szerinti „ő” a héberben egyetlen betűben különbözik. Jeromos tehát vélhetőleg olyan kéziratot használt, amelyben nem volt világos az „ő” alakja. Jeromost persze azzal a váddal is illették, hogy részrehajlóan, keresztény célzattal fordítja a héber szöveget. Csakhogy épp ezt nem tudják rábizonyítani. Szent Jeromos keresztény egyházatya, ezért természetesen mindig meglátta a keresztény olvasat lehetőségét. Ezért idézi őt a II. vatikáni zsinat is: „Mert a Szentírás nemismerése Krisztus nemismerése.”⁵

Jahvé vagy Jehova?

A Kiv 3,14-ben olvashatjuk: „Isten ezt válaszolta: »Én vagyok, aki vagyok.« Azután folytatta: »Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok«.” E fordítás kapcsán kövessük John L. McKenzie magyarázatát:

„JHWH” Izrael Istenének személyneve. Kiejtését a mai időkben rekonstruálták. A maszoréta bibliában, a héber Szentírás zsidó tudósok által rögzített szövegében négy írásjel (tetragramma) áll: a JHWH mássalhangzók, s alattuk az Adonáj („Uram”) magánhangzói, mert a zsidók tiszteletből az istennév helyett Adonájt mondtak. Így keletkezett nem-zsidó részről téves olvasás folytán a „Jehova" név.

A név jelentése bizonytalan. Számtalan magyarázat-javaslat van, de nem megegyezőek. A Kiv 3,13-14 nem magyarázat, s nehéz lefordítani. A héber szövegben a kérdéses szövegrész első személyben áll – ehjeh áser ehjeh (a Szeptuagintában: „vagyok, aki van”) görögül: ho ón; a Vulgatában: „vagyok, aki vagyok”). P. Haupt nyomán sokan feltételezik, hogy a mondat eredetileg harmadik személyben állt volna – jahveh áser jahveh. A mai tudások többsége összekapcsolja az ehjeh vagy jahveh formát a „lenni” ige régies alakjaival (havah). W. F. Albright és F. M. Cross szerint a név ennek az igének műveltető alakja, s azt jelenti: „aki életet ad”.

Albright szerint a Jahvé az eredeti névnek csak töredéke – a teljes név jahvéh-áser-jihveh („aki létrehozza azt, ami létrejön”) lett volna. Ez esetben az istennév a teremtésre utal. F. M. Cross változata szerint a Jahvé név az Él liturgikus címének része lett volna, például: Él áser jahveh cebáot („Él, aki létrehozza a seregeket”). Ha figyelembe vesszük a Szeptuaginta és a Vulgata fordítását, akkor az istennév a létet fejezi ki – Isten az, aki igazán van, egyetlen, aki valóban „elohim”. (Ebből persze nem szabad arra következtetni, hogy a Biblia filozófiai alapon tanítja, hogy Isten lényege a lét.) Viszont ezek az etimológiai kutatások sem vezethetnek eredményre, mert ha ismernénk is a szó eredetét, nem biztos, hogy az izraeliták úgy értették volna, ahogy mi ma. A Szentírásban nyoma sincs a Jahvé név tudatos szófejtésének, s erre nem is alapozza teológiai felfogását. A név több mint 6700-szor fordul elő. Ez a leggyakoribb istennév (a többit együttvéve is meghaladja). Gyakran előfordul személynevek elején (Je-, Jehu-, Jeho-) vagy végén (-iah, -jah) pl. Élijáh, Jehosáfát, Jahvé tehát Isten izraelita neve, amely az Isten és választott népe kapcsolatát fejezi ki.

Eddig a magyarázat. A „Jehova” olvasat tehát mindenképpen téves. Héberül gyengén tudó és zsidó szokást nem ismerő keresztény hebraisták tévedése. De a Jahvé is csak tudományos feltevés, még ha nagyon valószínű is. Zsidó testvéreink kértek, hogy ne használjuk sem a Jahvé, sem a Jehova nevet, mert számukra botrányos (az istennév kiejthetetlen). Nem volna-e jó visszatérni a kétezer éves gyakorlathoz, amelyben az őskeresztények a zsidó szokást követve mindenütt Urat olvastak, ahol az Ószövetségben Jahvé állt (Szeptuaginta: Küriosz; Vulgata: Dominus)? Ez volt a gyakorlat a II. vatikáni zsinatig. De éppen a liturgikus gyakorlatban, a hitoktatásban stb. megmaradt ez az eljárás. A Tízparancs például így kezdődik: „Én vagyok a te Urad, Istened” (jóllehet a héberben itt is „Urad” helyén „Jahvé” áll az Ádonáj pontozásával). Magnyugtatásul szolgál, hogy az 1973-as katolikus Biblia következetesen az „Urat” használja.

Mózes szarva

„Amikor Mózes lejött a Sinai-hegyről – a tanúság két kőtáblája Mózes kezében volt, amikor lejött –, Mózes nem tudta, hogy arcának bőre ragyogott, mivel vele beszélt” – olvashatjuk a Kiv 34,29-ben.

Az eredeti héberben a káran ige áll, amely a kerep – „szarv, szaru” szócsaládhoz tartozik. Az ige jelentése: szarvszerű sugarat bocsát ki; sugároz; ragyog. A szemita képzelőtehetség a napsugarakat szarvhoz hasonlította. Így szokták a gyermekek is a Napot ábrázolni: a Napot körülvevő „szarvak” a napsugarakat jelképezik.

Csak Szent Jeromos Vulgatája fordította helyünket a szófejtés alapján szarvval: „et ignorabat quod cornuta esset facies sua” (és nem tudta, hogy arca felszarvazott). A Szent István Társulat által 1930-ban kiadott Ószövetségi Szentíráshoz írt kísérőszövegében Takáts Emő professzor már megjegyzi: „A latin fordítás a sugárzik szó helyett mind a három helyen (29, 30, 35. vers) szó szerint azt írja, hogy – fénysugarakból – szarva volt Mózes arcának: e kifejezés következtében szokták Mózest két szarval ábrázolni.”

Azóta a latin egyházban Mózes képén, szobrán megjelent szarvpár. A leghíresebb példa rá a római San Pietro in Vinculi (Bilincses Szent Péter) tomplomban, II. Gyula pápa síremlékén a Mózes-szobor, Michelangelo egyik remekműve.

A halál árnyékában

„Borítsa éjszaka és sűrű sötétség, nehezedjenek rá gomolygó fallegek, tartsa rettegésben nappali sötétség.” (Jób 3,5)

Jób szenvedésének terhe alatt megátkozza születése napját. A régi fordításokban mindig „halál árnyéka” áll a „sűrű sötétség” helyén. Ez a kifejezés itt fordul elő először, de összesen 18-szor szerepel a zsidó Ószövetségben, ebből tízszer Jóbnál és négyszer a Zsoltárokban (a leghíresebb például a Zsolt 23,4: „Még ha a halál árnyékában járnék is, nem félnék a bajtól, hisz te velem vagy”).

A héber eredetiben a cálmávet szó áll, amely a héber nyelv szabályai szerint különös. Már a görög Szeptuaginta összetett szónak tekintette: cál-mávet, és „halál árnyéká”-val fordította. Ebben követi a latin Vulgata is. Ma már a tudósok megegyeznek abban, hogy nőneme többes számú szó lehet, s ez esetben a celem szóval függ össze, amelynek jelentése: „homály, árny”. Az új Vulgata megtartotta a hagyományos „halál árnyéka” fordítást.

A keresztény hagyományban annyira otthonos a kifejezés, hogy nem hagyhatjuk ki imaszövegeinkből. De nem is kell, mert a két kifejezés értelme ugyanaz, nyelvhasználatunkat pedig 2300 év gyakorlata igazolja.

„Ha meg is öl engem, benne reménykedem!”

„Öljön hát meg! – kiált fel Jób (13,15) –. Úgy sincs semmi reménységem. De hogy utam igaz, azt kimutatom!” A közmondásszerűn „béketűrő” Jób a róla elnevezett könyv költői részében perbe száll Istennel. Ártatlanul szenved, s ezért Istent teszi felelőssé. Idézetünket Jób keserű kifakadásából emeltük ki.

Kis Szent Teréz még a régi Vulgatát olvasta, abban pedig ez áll: „Ha meg is öl engem, benne reménykedem, de megvédem előtte utaimat.” Számára a teljes Istenre-hagyatkozás szavai ezek: „Jóbnak az a szava: »Még ha Isten meg is ölne, akkor is remélnék benne«, magával ragadott gyermekkorom óta. De sok idő telt el addig, amíg megállapodtam a ráhagyatkozásnak ezen a fokán. Most itt vagyok, s a jó Isten tett ide. Karjaiba vett és ide helyezett...” (CJ 7.7.3 = Utolsó Beszélgetések, Róma 1974, 39). Mennyire csodálkozna Kis Szent Teréz, ha ma ezen a helyen nem találná a Szentírásban ezt a mondást – legalábbis nem abban az értelemben.

Az eredeti héber szövegben az áll, amit az első bekezdésben idéztünk (Biblia 1973). De úgy látszik, hogy már a zsidó maszoréták (szentírástudósok) megbotránkoztak Jób elkeseredett kifakadásán és a lapszélen javítanak: a „nem" helyett „benne” olvasandó! (A héberben mindkettő kiejtése: ló, de eltéré írással; az ilyen javítások tudományos zsidó neve kere és ketiv, vagyis „olvasd” és „írva van”.) Ne csodálkozzunk, ha Szent Jeromos Vulgatája a zsidó rabbik javítását követi, mert számára a rabbinikus javított szöveg nagy tekintély volt. Az így nyert javított szöveg ebben az esetben keresztényibb is lett. De nem mi keresztények javítottunk a szövegen. Önmagában véve nem is olyan lényeges az eltérés a két változat között, ha figyelembe vesszük a teljes szövegösszefüggést.

Átlyukasztották kezemet és lábamat?

„Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték. Megszámlálhatom minden csontomat.” – olvashatjuk a Zsolt 22,17-18a-ban.

Az ún. messiási zsoltárok létét a józan szentírásmagyarázat nem vonja kétségbe. Azt azonban már vitatják, milyen értelemben messiási a zsoltár: közvetlenül, közvetve, előképesen, egyszerre a múltra és a jövőre vonatkozik-e? Még abban az esetben is vitatni lehet ezt, amikor az Újszövetség kifejezetten Krisztusra vonatkoztatva idézi a jövendölést. Ilyen a 22. (21.) zsoltár is. Szenvedő igazról szól. Első sorát egyenesen a kereszten haldokló Úr Jézus idézi („Istenem, Istenem...”). A zsoltár több versét idézi Jézus szenvedéstörténete a négy evangéliumban, de éppen ezt a verset – a 17-18.-at – nem idézi, jóllehet éppen a szenvedéstörténethez talál. A szenvedő igaznak átlyukasztják kezét és lábát, annyira sovány, megkínzott, hogy meg lehet számolni csontjait.

A héber eredetiben ez áll: „mint az oroszlán, kezeim és lábaim, megszámlálom minden csontomat.” A minket érdeklő részt azonban már a Szeptuaginta – és nyomában a Vulgata – így fordítja: „átlyukasztották kezemet és lábamat.” A magyar fordítás mai tudományos feltevést követ, amikor sem „mint oroszlán”, sem „átlyukasztották” szóval, hanem „megkötözték” igével adja vissza a megromlott héber szót. Biztos az, hogy az igaz szenvedéséről van szó, aki vagy maga a Megváltó, vagy a Megváltó előképe. Ezért az új Vulgata megtartotta a hagyományos, több mint 2300 éves (Szeptuaginta) fordítást.

Az egyik legkedvesebb búcsúimánk is így kezdődik: „Íme, jóságos és édes Jézusom,... amit hajdan Dávid próféta mondott rólad, ó jóságos Jézus: »átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálták minden csontomat«.”⁷

Az erősek kenyere

„Mannát hullatott az égből eledelül, égi kenyeret adott nekik. Az erősek kenyerét ette az ember, ételt küldött nekik bőségesen.” (Zsolt 78,24-25)

A 78. (77). zsoltár a pusztai vándorlás eseményeiről elmélkedik. Szakaszunk a mannáról beszél, amelyet a késői költészet kiszínezett. A maszoréta Szentírásban lechem abirim áll, amelyet már a Szeptuaginta így fordít: árton ángelon („angyalok kenyerét”), s ezt követi a Vulgata is: Panem angelorum. Keresztény eukarisztikus költészetünkben és a liturgiában ez lett az Oltáriszentség egyik jelzője: „angyalok kenyere”. A zsidó hagyomány úgy értelmezte, hogy a mannát a harmadik égboltban angyalok őrölték.

A héber abirim jelentése: erősek, bátrak, hatalmasok, előkelőek. A héber Szentírásban ez vonatkozhat emberre, állatra, angyalra. Az összefüggés alapján itt az Isten mennyei udvarában szolgálatot tevő „erős” angyalokról van szó. Az „erősek kenyere” tehát szó szerinti fordítás, míg az „angyalok kenyere” az értelmét követi. Mindkettő helyes. Ezért az új Vulgata is megtartotta „az angyalok kenyerét” (panem angelorum).

Siralomvölgy

A 84. zsoltár 7. verse így szól: „Ha végigvonul a Baka-völgyön át, az a források völgyévé változik, a korai eső áldás bőségébe öltözteti.”

A Vulgata „siralomvölgyről” beszélt: In valle lacrimarum, in loco quem posuit (tulajdonképpen: „könnyek völgye”). A Neovulgata (1979) már nem így érti: Transeuntes per vallem sitientem in fontem ponent eam („Áthaladva a szomjas völgyön, forrássá teszik azt”). Kérdésünk: Hogyan lett a Baka-völgyből siralomvölgy?

Az eredeti héber szövegben émek habbáché áll: „a Báchá völgyében". A szó ötször fordul elő a maszoréta Szentírásban (2Sám 5,23-24; 1Krón 14,14-15 és a mi helyünk). Négy esetben egyfajta balzsamfát jelent. Mivel a szótő a sírással függ össze (héberül: báchá), a fa nevét éppen a gyantaszerű balzsamból (a fa „könnyeiből”) eredeztetik. A völgyet erről a fáról nevezhették el. A kommentárok megpróbálják azonosítani a Baka-völgyet valamelyik Jeruzsálem környéki völggyel. Ez már azonban nem érinti a zsoltáros mondanivalóját.

A jeruzsálemi zarándokok nehéz terepű völgyön mentek át (sírtak), de a zarándoklat boldog tudata „üdítő források völgyévé” varázsolta a nehézséget. A korai eső is virágzóvá varázsolta a szomjazó völgyet. Most már a természet is kifejezte a zarándokok érzelmeit. Annyi biztos, hogy ez a vers értelme, mert az egész 84. zsoltár erről szól: a zarándok vágyakozik a jeruzsálemi szentély után.

Szent Jeromos és az egyházatyák óta hagyományos a „siralomvölgy”-értelmezés. Megőrzi a szöveg ősi zamatát. Az egyik Mária-antifónában bekerült a liturgiába is: „E siralomnak völgyében, kik kesergünk nagy ínségben.” A somlyói zarándok pedig hálás szívvel énekli „E siralom völgyében, az élet tengerén...”, anélkül, hogy vitatnia kellene a zsoltárbeli Baka-völgy értelmezését.

Isten a keresztfán uralkodik

Szent Venantius Fortunatus püspök (+600 után) híres himnuszát – a Vexilla Regis prodeuntot („Királyi zászló jár elől” vagy „Király zászlói lengenek”) – a nagyhéten, nagypénteken és a Szent Kereszt ünnepein énekeljük. A 3. versszak Sík Sándor fordításában: „Az ősi jóslat itt betelt, Mit a hű Dávid enekelt: »Az Úr, halljátok nemzetek! Kereszten trónol köztetek«” (Szent vagy, Uram 82; Éneklő Egyház 79). A költő a Zsolt 96,10-re utal, amely a régi római zsoltárkönyvben így állt: „Dicite in gentibus: Dominus regnavit a lilgno” (hirdessétek a nemzetek közt: Uralkodik az Úr a fáról). A Psalterium Romanumnak ezt a betoldását Szent Jeromos meghagyta. Az egyházatyák Szent Jusztintól kezdve mind ismerték, és Krisztus győzedelmes keresztjének megjövendölését látták benne. Mivel a zsidó szövegben nem szerepel, Szent Jusztin egyenesen azzal vádolja a zsidókat, hogy kitörölték a szót szövegükből, mert az Krisztus keresztjét bizonyítja: „És a Dávid által mondott 95. zsoltár szavaiból ezt a csekélységet ők elhagyják: »a fáról«, merthogy ő azt mondja: Mondjátok el a pogányok között, az Úr uralkodik a fáról, de ők ezt így adják tovább: Mondjátok el a pogányok között, az Úr uralkodik”.⁸

A „fáról” betoldás nem szerepel a maszoréta Bibliában, sem a Szeptuagintában, sem a Vulgatában, csak a Vulgatát megelőző latin szentírásfordítások némelyikében (Vetus Latina) és a Szeptuaginta néhány kódexében. Különben a zsoltárt az 1Krón 16 is közli, s a 13. versben ott sem szerepel a „fáról” szó.

Szent Jusztin óta annyira hatott a keresztény értelmezés, hogy a bizánci művészetben megjelent a kereszten királyi koronával uralkodó Jézus ábrázolása. Assisi Szent Ferenc nem tudta elviselni ezt a fajta ábrázolást, mert a megtestesülést komolyan vette.⁹ Később, amikor feledésbe merült az igazi teológiai értelme – a jánosi evangélium szerint Krisztus már a kereszten megdicsőült, uralkodik –, kapcsolatba hozták egy legendás szenttel: „Virgo fortis” (latin: „bátor hajadon”). „Szent Wilgefortis legendás női szent, akit a 2. században pogány apja keresztre feszíttetett, miután tisztasága védelmében szakálla nőtt. Románkori feszületek adtak tápot ennek a legendának, amelyeken Krisztus hosszú övvel megkötött köntösben látható. Ezt később félreértve női ruhának nézték.”¹⁰

A szűz fogan

„Ezért az Úr maga adnektek jelet: íme, a szűz, fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” – olvashatjuk Izajásnál (7,14).

Izaiás híres messiási jövendölését idézi Mt 1,23, jelezve, hogy a prófécia szó szerint beteljesült. Szűz Mária férfi közreműködése nélkül, a Szentlélek erejéből foganta Fiát, Jézust. Így lett testté az Ige, Szűz Mária Szeplőtelen Szíve alatt. És így lett édesanyává az örök Szűz.

A nehézséget azok támasztják, akik az eredeti héber szöveget idézik. Ott ugyanis nem a héber „szűz” (bötulá) szó áll, hanem az álmá, amely fiatal, férjhez adandó leányt jelent, függetlenül szűzi voltától. Ezért sok magyarázó arra gondolt, hogy a próféta abban látja a jelet – amelynek közvetlen, konkrét jelnek kellett lennie abban az időben, amikor veszélyben forgott Dávid királyi családjának fennmaradása –, hogy egy királylány fogan és megszüli a trónörököst, aki egyúttal előre jelzi a királyi Messiás születését is.

De már a Szeptuagintában – a Kr. e. 2. században élő, görögül beszélő egyiptomi zsidók részére – szövegünket úgy fordították, hogy a héber szó alatt szüzet értettek (görög: parthenosz). A Vulgata is – és nyomában a keresztény bibliafordítások – mindig szüzet értettek alatta. Végeredményben a „szűz" és a „férjhez adandó fiatal lány” egyáltalán nem ellentmondás, sőt eszményi összekapcsolás. A Szeptuagintára visszamenő zsidó értelmezés és a mindenkori keresztény magyarázat éppen abban látta az isteni jelet, hogy szűz fogan és fiat szül, akinek személyében maga az Isten lesz velünk (héberül: Immánu-Él = „velünk az Isten”).

Hétszer vagy hetvenhétszer kell megbocsátani?

„Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: »Uram, ha vét ellenem embertársam, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?« »Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer«” (Mt 18,21-22). Péter apostol nagylelkű: kész hétszer megbocsátani, de úgy gondolja, hogy ezzel kimerítette a nagylelkűséget. Mindennek van határa. S Jézus válasza nem matematika, mert a nagy szám csak azt jelenti: a szeretet végtelen, nem ismer korlátot, mindig megbocsát.

Martin Luther így fordította: „hetvenszer hétszer” – vagyis 490-szer. Pedig a Vulgatában septuagies septies áll, amely csakis 77-szer. Az evangélikus kézikönyv¹¹ is megjegyzi, hogy Luthert félrevezette a görög nyelvgyakorlat: a szorzószámneveknél csak az egyiket kell szorzó alakba tenni, a másik törzsszámnév marad. Itt a görög szentszövegben ez áll: hebdomékontákisz heptá (szó szerint 70×7, de a nyelvtani gyakorlat szerint: 77-szer).

A hagyományos 77-szer magyarázatot az is alátámasztja, hogy az Úr Jézus itt kifejezetten Lamech bosszújára utal: „Ha Káint hétszer boszszulják meg, Lámechet hetvenhétszer” (Ter 4,24). Jézus megfordítja a bosszú mértékét: nem bosszút állni kell hetvenhétszer, hanem megbocsátani.

Tengercsillag

„...és Máriának hívták” (Lk 1,27). A Szentírásban nyolc nő hordja a Mária nevet. Az első Mária Mózes és Áron nővére (Szám 26,59). Héberül Mirjám, görögül Mária(m). Rózsa Huba Bardenhewert idézi, aki hatvan magyarázatot tart számon¹², de a legvalószínűbb jelentése: úrnő vagy látnok.

Szent Jeromos kedvelte a szófejtést. Több Mária-névmagyarázata is van. Az egyik: stilla maris = „tenger csöppje”.¹³ Később másolási hibaként – alkotó módon¹⁴ – a stilla helyébe stella került, s így született meg a „tengernek csillaga” fordítás. Szent Izidor már ismeri ezt a magyarázatot a 7. században.¹⁵ A szónokok kihasználták ennek a megszólításnak érzelmi, fénytelítésű tartalmát, amely nemcsak a jámbor hajósoknak volt vezércsillaga – pl. Clairvaux-i Szent Bernát. Népszerűsítette talán a 7-8. századból ismeretlen szerzőtől származó gyönyörű esti himnusz, az Ave maris stella, amelynek magyar népének-fordítása: „Üdvözlégy Mária, tengernek csillagja, Mindenkor Szűzanya mennyország kapuja".¹⁶ Szűz Mária közös zsolozsmájában a II. esti dicséret himnusza.

Egy nyáj vagy egy akol?

„De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor.” – olvasható a Jn 10,16-ban.

Az Úr Jézus a jó Pásztorról beszél Jeruzsálemben. Követői egyek lesznek és ő lesz a pásztoruk. De milyen egységről beszél? Egy nyáj és egy pásztor – nagyon világos hasonlat. Nem arról beszél, hogy több nyáj – v.ö. keresztény egyházak, felekezetek – egy akolban egy pásztor alatt közösségben él, hanem egy nyáj és egy pásztor lesz.

De éppen a régi Vulgata ezt írja: et fiet unum ovile et unus pastor („és egy akol lesz és egy pásztor”). A görög eredeti világos: van külön szava az akolra (aulé), és külön szava a nyájra (poimné). Itt a „nyáj” szerepel. Ezért az új Vulgata már így fordítja: et fiet unus grex, unus pastor („és egy nyáj lesz, és egy pásztor”). A görög poimnét semmiképpen sem lehet „akollal” fordítani. Az erdélyi román görög katolikus énekben is az ószláv nyomán „o turmă s'un pastor” áll (egy nyáj és egy pásztor).

A halál bilincsei

Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének 24. verse szerint „az Isten […] feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta.”

Az idézet Szent Péter első pünkösdi beszédéből van. Jézus feltámadásáról beszél, akit nem tarthattak lekötve a halál bilincsei. Csakhogy a görögben nem „bilincsek”, hanem „vajúdások” állnak, tehát „a halál gyötrelmeitől” oldotta fel Isten Jézust.

A kép az Ószövetségből származik. A zsoltárokban szerepelnek „a halál bilincsei (kötelékei)” (Zsolt 18,5; 116,3). Mivel a héber szó chevel („kötelék”) rokonhangzású a chavel („vajúdás”) szóval, már a Szeptuaginta a megadott zsoltárhelyeken a „kötelék” helyett „gyötrelemről” beszél. Ezt követi az Újszövetség is. A lényegen nem változtat, viszont a kifejezés világosabban utal a Messiás dicsőséges második eljövetelét megelőző „gyötrelmekre” (vajúdásra). Ezért az ApCsel 2,24 fenti fordítása nem felel meg a szöveghűségnek. Helyes viszont a Károli-fordítás: „a halál fájdalmait megoldván". Nincs szó fordítási tévedésről. A konkrét szemita kifejezést a görög olvasó számára érthetőbb elvont fogalommal helyettesítették, amely magába foglalja az előbbit is.

Forrás: Fila Béla – Erdő Péter (szerk.), Teológus az Egyházban. Emlékkönyv Gál Ferenc 80. születésnapja alkalmából. In: Studia Theologica Budapestinensia 12. Márton Áron Kiadó 1995. Rövidített változat.

Jegyzetek

Muresán Márton

Az elvilágiasodó jelkép (1)

„Mysterium = Sacramentum = szentség, eredeti tág értelemben a láthatatlan Isten üdvösségtervének minden érzékelhető megnyilvánulása. Csak később lesz a mysterium a tanbeli hittitok, a sacramentum pedig csupán a hét szentség szakkifejezése.”¹ Mind a művészi ábrázolásban, mind pedig az emberiség mentalitásában elvilágiasodó, a szenttől, az Istentől távolodó és az emberhez alakuló deszakralizációs folyamat fedezhető fel. Ezt pedig leginkább a formák, jelképek, a szimbólumok értékelésében, hermeneutikájában tehetjük megfoghatóvá.

A vallási jelképek is a láthatatlan Isten szentségének megnyilvánulásai. Az elmúlt korokban e jelképeknek nem is annyira liturgikus, mint inkább dogmatikus, tanítási, ismeretszerzési jellegük volt. Gondoljunk csak a ma is népszerű „képes Biblia” elődjeire, a gazdagon festett Biblia pauperumokra („a szegények Bibliái”), amelyek a középkori templomok falát díszítették.

Ekként felfogva a szimbólumok teológiai kifejezés-jelenségeit, viszonylag töretlenül követhetjük az eredeti irányvonalat: a láthatatlan Isten a maga szentségében nyilvánul meg előttünk, amelyet mi szimbólumokban próbálunk kifejezni.

Sanctum et sacrum

Amikor az ember felteszi az élet végső kérdéseit a létezésről, az igazságról, mindennek az értelméről, jelentéséről, akkor tulajdonképpen a sacrum felől érdeklődik, mert e sacrum minden megnyilvánulása ezekhez az „őskérdésekhez” vezet. Amikor például Parsifal lovag felteszi a Halász Királynak a kérdést: hol van a szent Grál?, bár a király nem válaszol, körülöttük minden újraéledni látszik, és úgy tűnik: jelentést, értelmet kap – csupán a kérdés megfogalmazásától.²

Bár a fordítók a szent fő- és melléknevet használták Mircea Eliade A szent és a profán, illetve Rudolf Otto A szent című könyveinek magyarításakor, ajánlatosnak látszik pontosítani a magyar szent kifejezést – éppen ez utóbbi szerző gondolatának segítségével. A német nyelvben ugyanis pontosabban meg lehet különböztetni a szent (der Heilige) és a sacrum (das Heilige) jelentését. A szent a racionális, a sacrum pedig az irracionális elem. Szent az, aki befogadja a sacrumot, és hagyja, hogy az átjárja és kiteljesedjék benne.³

A szentnek az első megközelítése Eliade szerint az, hogy – a profánnak az ellentéte.

Az ember leginkább azért tudhat a szentről, mert a szent megnyilatkozik előtte. A szent megnyilatkozásának jelölésére Eliade a hierofánia kifejezést használja (görögül hierosz = szent és phainomai = megmutatkozni). A vallástörténet nem más, mint e nagyszámú hierofániák összessége, folyamatossága, kezdve a legelemiebbektől (például egy kő, egy fa stb.) egészen a legmagasabbrendűekig (például a keresztény számára a láthatatlan Istennek a Jézus Krisztusban való megtestesülése).

A hierofánia paradoxont tartalmaz, mert a hívő ember számára a tárgy, amelyben a szent megnyilvánul, valami „egészen mássá” lesz. Ugyanakkor azonban megmarad annak is, ami volt. A szent kő továbbra is kő marad (profán szempontból), semmiben sem különbözve a többi kövektől.

A vallásos ember számára az egész természet kozmikus szentségként nyilvánulhat meg, hiszen bármi, a legjelentéktelenebb dolog is, a hierofánia tárgya lehet.⁴

Mivel a sacrum fogalma meghaladja az immanenciát, tanulmányozása kettős perspektívából (történelmi és metafizikai nézőpontból) kell hogy történjék; s mivel nem létezik színtiszta formája, ezért a róla való értekezés csak analogikus és szimbolikus módon folyhat.⁵

Sacrum, humanum, symbolum

Eliade a vallást az isteni és az emberi közé helyezi. Szerinte a vallás az abszolút transzcendens istenségnek (ganz Anderes – “az egészen másnak”) a világból való visszavonulása nyomán keletkezett “légüres tér” terméke. A vallás tehát az ember erőfeszítése arra, hogy hidat verjen e szakadék fölé. Azé az emberé, akit leginkább kötöttségei, korlátai jellemeznek, s akinek végső célja nem egyéb, mint hogy ezektől megszabaduljon.

Hogyan tud mégis a kötöttségei által korlátozott ember kapcsolatba lépni a sacrummal? Egyáltalán: hogyan juthat be a sacrum az emberi tapasztalásba?

Itt lép színre a szimbólum mint közvetítő elem a két tényező – a sacrum és az ember – között. A szimbólum kétségkívül alkalmas erre, hiszen van racionális, megismerhető oldala, ám ugyanakkor irracionális, meg nem ismerhető oldala is.

A szimbólumok szóhoz engedik jutni a sacrumot, de paradox módon el is rejtik szavát. Így a sacrum megnyilvánul a tárgyak, a jelenségek, a vallásos élmények révén, anélkül azonban, hogy korlátozódna, hogy tárgyi valóság lenne belőle.⁶

A vallástörténész célja, hogy helyreállítsa egy jelenség történetét, de még inkább az, hogy megértse és értelmezze. Mert egy vallásos tényt megérteni annyi, mint felfogni szimbolikus értékét. A vallástörténet feladata a vallásos szimbólumok hermeneutikájának felfedése.⁷

„Homo symbolicus”

A vallásos ember, a homo religiosus a sacrum közelében akar élni. Mivel a sacrum megtapasztalását a legrégibb időktől kezdve szimbólumok révén fejezte ki, a homo religiosust joggal nevezhetjük homo symbolicusnak is.⁸ Az ember minden vallásos tettének szükségszerűen szimbolikus jellege van, mert minden vallásos tett valamilyen tapasztalaton túli (metaempirikus) valóságra irányul.⁹

A szimbólumalkotás és -értelmezés is az emberi tudat adottsága, akárcsak a sacrum befogadásának képessége. Ezért a vallásos ember minden kulturális szinten arra vágyik, hogy a szimbólumnak megfelelően éljen. Sőt az ember maga is szimbólum: az Isten szimbóluma, akinek képére és hasonlatosságára teremtetett (Ter 1,26).

A jelkép meghatározása

A jelképek vagy szimbólumok „olyan fogható, megtapasztalható, érzékelhető jelek, amelyekben valami szellemi, közvetlenül el nem érhető valóság fejeződik ki és ismerhető fel.”¹⁰ Etimológiailag a szimbólum a görög szümballein szóból származik, amelynek jelentése: összeilleszteni egy széttört tárgy két darabját úgy, hogy azokból a teljes való felismerhető legyen. Ebből alakult ki a szimbólumnak az a jelentése, hogy a benne lévő hasonlóság alapján valamilyen magasabbrendű valóságot fejezzen ki.

C. G. Jung ezeket írja a szimbólumhasználatról: “Egy szó vagy egy kép akkor hordoz szimbolikus jelentést, ha kézenfekvő és nyilvánvaló jelentése mellett még valami többletjelentést is magában foglal. Olyan szélesebb »tudattalan« vonatkozása is van, amelyet soha nem lehet teljes pontossággal meghatározni vagy kimerítően megmagyarázni. Senki sem remélheti, hogy meg tudja határozni vagy meg tudja magyarázni. Amikor a tudat a szimbólumokat kutatja, olyan ideák világába ér, mely világ a ráció fennhatóságán túl található. […] Mivel számtalan dolog az emberi megértésen túl található, állandóan szimbolikus fogalmakat kell használnunk ahhoz, hogy olyasmiket mutassunk be, amiket nem tudunk meghatározni vagy teljes mértékben felfogni. Ez az egyik oka annak, hogy minden vallás szimbolikus nyelvet vagy képeket használ.”¹¹

Aniela Jaffé pedig így ír a vizuális művészetek szimbolizmusáról: “A szimbolika története azt mutatja, hogy minden dolog felvehet szimbolikus jelentést: a természeti objektumok (mint a kövek, növények, állatok, emberek, hegyek és völgyek, a nap és a hold, a szél, a víz és a tűz), vagy az ember alkotta tárgyak (mint a ház, a hajó vagy az autó), sőt még az elvont formák (mint a számok, vagy a háromszög, a négyzet és a kör) is. Valójában az egész világmindenség potenciális szimbólum. Az ember szimbólumalkotó hajlamával tudattalanul szimbólumokká alakítja a tárgyakat vagy formákat, ezáltal igen jelentős pszichológiai fontossággal ruházva fel őket mind vallási, mind pedig művészeti szempontból. A vallástörténet és a művészettörténet történelem előtti időkig visszanyuló összefonódása tanúsítja, hogy őseink mindazokat a szimbólumokat megőrizték, amelyek számukra jelentéssel bírtak, vagy amelyek egyszerűen vonzották őket. A modern festészet és szobrászat tanúsága szerint még manapság is él a vallás és a művészet kölcsönhatása.”¹²

Szimbólum és a nyelv

A Végső Valóságnak, a hierofániáknak és a vallásos életnek a jellegzetes nyelvezete a szimbólum. Amikor az ember a sacrummal találkozik, „egzisztenciális törés” támad benne, amelyet diskurzív-logikai terminusokkal nem lehet visszaadni, hanem csakis szimbolikus vagy rituális-mitikus analóg kifejezésekkel.

A világ a szimbólumokon keresztül „beszél”, „megnyilvánul”. A világ létmódjával, struktúráival, ritmusaival beszél az emberhez, s hogy az ember megértse nyelvezetét, elég, ha ismeri a mítoszokat és „megfejti” a szimbólumokat.¹³

A nyugati embernek két okból is fontos lenne (újra) megtanulnia a szimbólumok nyelvezetét. Egyfelől azért, hogy megmenthesse, ami még menthető az emberi szellem történetéből, amelynek üzeneteit és jelentéseit már nem képes megfejteni. Másfelől pedig azért, hogy párbeszédet kezdhessen a nem-nyugati kultúrákkal, amelyek változatlanul a szimbolizmust használják szellemi és emberi értékeik kifejezésére.¹⁴ Ilyen például a kínai kultúrában a jadeit szimbolizmusa. Amellett, hogy a kozmikus rendben értelmezett férfi princípium (yang) a társadalmi rendben a szuverenitásnak, a hatalomnak felel meg szimbolikusan, megvan a kommunikáló, nyelvi szerepe is. A kínaiak ugyanis a jadeitek színével, súlyával, formájával és elrendezésével ki tudták fejezni az egyén társadalmi rangját, foglalkozását, lelkiállapotát, sőt a legintimebb vonatkozásait is – jobban, mint bármilyen más nyelvezettel. Azok számára, akik értik ezt a nyelvezetet, az élet teljesebb, árnyaltabb, diszkrétebb lesz, harmonikusabb a világmindenséggel.

A modern ember hisztérikus egyhangúságának oka talán épp a szimbolikus nyelvezet meg-nem-értése és figyelmen kívűl hagyása.¹⁵

A szimbólumok ismeretelméleti szerepe

Azokkal szemben, akik a redukciós módszerek képviselőiként (pozitivizmus, historicizmus, freudizmus) vagy szimpatizánsaiként azt tartják, hogy az ember szellemi dimenziójának és alkotásainak empirikus eredete van, Eliade azt állítja, hogy e szellemi alkotásoknak – és közöttük a szimbólumoknak is – teoretikus és metafizikus az eredetük.

Organikus és anorganikus logika

A szimbólumokkal kapcsolatban természetesen nem beszélhetünk racionális megismerésről, hanem valamely reflexiót megelőző érzékelésről az élő tudat részéről. Ilyen érzékelések révén áll össze a világ az ember számára. Csak miután ezeket az érzékeléseket felfogta, csak azután térhet át egy koherens rendszer kidolgozásához, amely a világ alapjairól szóló reflexiót tartalmazza, s amely minden kozmológiának és ontológiának a kiindulópontja.¹⁶

Sajátságos logikájánál fogva a szimbólum nem a fogalmi gondolkodást segíti, hanem intuitív módon tárja fel a létezés elsőrendű értelmét, és utána segít együttműködni vele.

O. Spengler kifejti, hogy a megértés, a megértett anorganikus logikájával szemben létezik egy organikus (szerves) logika is, ami nem más, mint valamennyi létezőnek az ösztönszerű logikája. Egyfelől ott van Galilei bámulatra méltó meglátása, hogy a természet „scritta in lingua mathematica” és a Kant által hangsúlyozott tény, hogy a természettudomány hatóköre addig terjed, amíg a matematikai módszerek felhasználhatók, másfelől ott vannak a minden fejlett nyelvben fellelhető szavak (sors, végzet, véletlen stb.), amelyeknek titkos jelentését semmiféle pozitivista mószerrel nem tudjuk megközelíteni. E szavak értelmében van elrejtve a súlypontja annak a világképnek, amelyet a világgal mint természettel ellentétben Spengler a világnak mint történelemnek nevez.

A determinizmus morfológiai összetevője az alapelv, a sorsszerűségnek pedig az eszme. Az eszme, amely nem „ismerhető meg”, nem határozható meg, nem írható le, amely csak érezhető és bensőleg definiálható. Spengler itt Goethének a beleérzést, szemlélést, összehasonlítást követelő egzakt érzéki fantáziájára hivatkozik, a képzelőerőnek arra a különleges fajtájára, amely az egyes pillanatot sub specie aeternitatis láttatja velünk, állandó vonatkozással mindarra, ami elmúlt s ami ezután következik.

A sorseszme élettapasztalatot követel, szemlélőerőt és mélységet, nem pedig tudományos tapasztalatot és aprólékos számítgatást. Ez a sorsszerűség homályos módon jelen van már a primitív emberben is, a fejlettebb kultúrák emberében pedig világnézet formájában tűnik fel, amelyet csupán a vallás és a művészet eszközeivel lehet kifejezni, nem pedig tudományos fogalmakkal és bizonyítékokkal.¹⁷

A kiterjedés, a mérhetőség logikájával szemben az iránynak, az alakulásnak is megvan a maga logikája, amellyel mindezidáig egyetlen szisztematikus filozófus sem tudott mit kezdeni.

A művész és az igazi (!) történész maga előtt látja, hogyan jön létre valami. A szisztematikus viszont – legyen az fizikus, logikus, darwinista vagy pragmatikus történetíró – azt tapasztalja meg, ami már létrejött.

„A tudás hatalom”

A gyermekhez hasonlóan a primitív ember is arra törekedett, hogy „megkösse”, „lebírja”, „kiengesztelje” vagyis megismerje a számára idegen és félelmetes hatalmakat.

Istent megismerni a korai misztikák nyelvén annyit jelentett, mint Istent kiengesztelni, jóindulatúvá tenni, valamiképpen „hatalmunkba keríteni”.

Ebből az ismeretelméleti pontból ered „a tudás hatalom” szentencia is. A megismerés ugyanis „lecsendesíti” az embernek a világszorongását, amennyiben rögzíti, formába önti a világ valóságait, hatalmait.

A determinizmus az emberi tudatnak abból az igényéből fakad, hogy mindent megragadjon, megmérjen és kauzálisan rendszerezzen. Következménye pedig az, hogy tagad mindent, ami a „tiszta ész” körén kívül található. Az emberi tudatnak e meghatározó, rendszerező hajlama talán abból az igyekezetéből magyarázható, hogy a felfoghatatlantól, az emberi szellemet felülmúló – ismeretlen és ezért félelmet keltő – valóságoktól megszabaduljon. Ha másként nem, akkor pusztán a névadással igyekszik fölénybe kerülni velük szemben.¹⁸

„Coincidentia oppositorum”

Az „ellentétek egybeesését” nevezhetjük ismeretszerzési módnak is, amennyiben rádöbbent arra, hogy a végső valóság, a sacrum, az istenség „Grund”-ja meghaladja az emberi értelem felfogóképességét, és azt nem lehet másként megragadni, mint paradoxont és misztériumot. A coincidetia oppositorumot tartalmazó mítoszok, rítusok és elméletek rávilágítanak arra, hogy az isteni tökéletességet nem mint a kvalitások és erények összességét kell felfognunk, hanem mint abszolút szabadságot. Más szóval megtanítják az embert arra, hogy Isten megismeréséhez a legjobb út az, ha legalább pár pillanatra feladjuk a Róla alkotott, a közvetlen tapasztalás terminusaival kialakított elképzeléseinket. Ezek ugyanis csak részleteket és feszültségeket képesek feltárni az isteni valóságból.¹⁹

A képek értelmezési spektruma.

C. G. Jung érdeme, hogy a pszichológiából kiindulva meghaladta a freudi pszichoanalízis redukcióját (a szexualitásra), és helyreállította a kép szellemi jelentését.

Az emberi szellem azért folyamodik a képek segítségéhez, mert azok sokértékűségüknél fogva alkalmasak az önmagát ellentétekben kifejező metaempirikus valóság kifejezésére, amelyhez a megszokott fogalmainkkal nem férhetünk közel.

Egy képet lefordítani konkrét terminológiával vagy leszűkíteni egyetlen vonatkozási szintjére nemcsak megcsonkítást jelent, hanem egyenesen a képnek mint ismeretszerzési eszköznek a megszüntetését is. A vallástörténet sajnos tele van a képek egyoldalú értelmezésének szomorú következményeivel. Nem létezik egyetlen jelentősebb vallásos szimbólum sem, amely nem az ilyen tragikus “eséseknek” a sorozata lenne.

A szimbólumok funkciója

”Íme, mi a szimbólumok legfőbb funkciója: hogy mutassanak túl magukon, […] hogy fedjék fel a valóságnak máskülönben rejtve maradó szintjeit és nyilvánítsák meg az emberi értelem mélységeit, amelyeknek másképpen nem vagyunk tudatában.”²⁰

1. A szimbólumok felfedhetik „a valóságnak egy módozatát vagy a Világnak egy olyan struktúráját, mely nem nyilvánvaló a közvetlen tapasztalás számára.” (Ilyen például a vizek szimbolizmusa, amelyben megnyilvánul számunkra a formaelőttiség, a virtuális, a kaotikus; vagy a Világ Fájának a jelentései, melyekből kiolvashatjuk, „dekódolhatjuk” a kozmosz strukturáltságát, segítségükkel felfoghatjuk a Világot mint életet).

2. A második megállapítás, hogy a szimbólumok mindig vallásos jellegűek, mivel vagy valamilyen realitásra vagy pedig a világ egy struktúrájára irányulnak. Az archaikus kultúrákban pedig a realitás, a valóság – vagyis mindaz, ami élő, erős, jelentős – a sacrumnak a megfelelője.

3. A vallásos szimbólum plurivalens, azaz képes egyidőben kifejezést adni több jelentésnek, amelyeknek együvé tartozása nem azonnal nyilvánvaló a tapasztalás számára. (Ilyet tár fel például az emberi létezés „holdvilági sorsa”: ahogyan a Hold három nap után újból feltűnik az égen, úgy reméli az ember is a halálon túli életet).

4. A vallásos szimbólum azon képességének, hogy a struktúrájukban együvé tartozó jelentéseknek a sokféleségét tárja fel, fontos következménye van, éspedig, hogy a szimbólum olyan perspektívát képes feltárni, amely megengedi egyes heterogén valóságok részére, hogy együttessé alakuljanak, vagy akár hogy „rendszerbe” integrálódjanak. Vagyis a vallásos szimbólum lehetővé teszi az ember számára, hogy felfedje a világ bizonyos egységét és hogy saját sorsát a világ bennfoglalt részeként szemlélje. (A Hold szimbolizmusa például „rendszerbe” tudja foglalni a kozmologikus, az antropologikus és a „spirituális” szinteket a ciklikus fejlődés fogalmával, amely mindezekre jellemző. Így a világ már nem a heterogén és divergens valóságok gyűjteményeként tárul elénk, hanem mint a holdritmustól összekötött/átszőtt szintek rendszere).

5. A vallásos szimbolizmusnak talán a legfontosabb funkciója – a későbbi filozófiai spekulációkban játszott szerepe után ítélve – az a képessége, hogy a végső valóságnak olyan paradox szituációit vagy struktúráit fejezi ki, amelyeket másképpen lehetetlen visszaadni. Említhetjük itt a számos mítoszban és legendában szereplő paradoxont a másik világba vagy létezésbe való eljutásról két egymásnak ütköző hegy vagy jéghegy között. Itt csak az tud átjutni, aki elegendő képzelőerővel és intelligenciával rendelkezik ahhoz, hogy elszakadjon/elvonatkoztasson a közvetlen valóságtól. Olyan létezési módot fed fel, amely hozzáférhetetlen a közvetlen tapasztalás számára, és amelyhez csak úgy lehet hozzáférni, ha feladjuk az anyag legyőzhetetlenségének naiv hitét.

Hasonló megjegyzések tehetők a szimbólumok azon képességével kapcsolatban, hogy kifejezhetik a végső valóság ellentmondó aspektusait. Nicolaus Cusanus számára a coincidentia oppositorum volt a legmegfelelőbb meghatározás az Isten természetét illetően. Az ellentétek egybeesését kifejező szimbólumok egy egzisztenciális feszültség eredményei.

Saját világbeli létének a vállalása a világ „titkosírása” elé helyezte az embert, és arra kötelezte, hogy próbálja megoldani egy olyan realitás vagy szakralitás ellentétes összetevőinek misztériumát, amelyet különben homogénnek és kompaktnak nézett volna. Az ember elemi, naiv módon a szellem egyik legnagyobb felfedezését elővételezte, amikor egyes vallásos szimbólumok segítségével intuitíve rájött arra, hogy a polaritásokat és az antagonizmusokat egységben lehet foglalni.

6. Végül ki kell emelnünk a vallásos szimbolizmus egzisztenciális értékét, vagyis azt, hogy egy szimbólum mindig egy olyan valóságra vagy szituációra irányul, amely egyenes összefüggésben van az emberi létezéssel. A szimbólumok még őrzik a kapcsolatot az élet rejtett forrásaival. Amikor a vallásos szimbólum felfedi a valóság egy struktúráját vagy a létezés egyik dimenzióját, egyben az emberi életnek is jelentést ad. Ezért van az, hogy a végső valóságra vonatkozó szimbólumok ugyanakkor egzisztenciális kinyilatkoztatások az üzenetüket megfejtő ember számára. A vallásos szimbólum felfedi tehát a szolidaritást az emberi létezés struktúrái és a kozmosz struktúrái között. Így az ember nem érzi magát „elszigetelve” a kozmoszban, nyitott egy olyan világ felé, amely a szimbólum közvetítésével otthonos lesz számára. „Megélve” egy szimbólumot és helyesen megfejtve üzenetét kinyílunk a Szellem felé, és végül hozzáférünk az egyetemeshez.²¹

7. A szimbólum a hierofánia meghosszabbítása, vagy önmagában véve is lehet hierofánia. Olyan szakrális vagy kozmologikus valóságot tud kifejezésre juttatni, amilyenre semmi más „megnyilvánulás” nem képes. A talizmánok vagy a gyöngyszemek viselőjük részére létrehozzák az általuk jelképezett sacrummal való azonosulást.²²

Kerekes László

Misericordia Dei: új pápai dokumentum a szentgyónásról

Május 2-án mutatta be Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Jorge Arturo Medina Estévez bíboros, a Szentségi és Istentiszteleti Kongregáció prefektusa a szentgyónásról, különösen az általános feloldozásról szóló új pápai dokumentumot, a Misericordia Dei (MD) kezdetű motu propriót.¹ A II. vatikáni zsinat után először a Hittani Kongregáció 1972. június 16-án adta ki az általános feloldozással kapcsolatos pasztorális normákat az általános feloldozás szabályozásáról, amelyek azonban az 1983-as Egyházi Törvénykönyvvel érvényüket veszítették.²

Az új pápai dokumentum „műfaja”: motu proprio („saját szó”). Talán az összes pápai nyilatkozat közül a motu proprio – az Egyházi Törvénykönyv után – a kánoni törvényhozás legáltalánosabb forrása. A motu proprio apostoli levél, amelyet a pápa saját kezdeményezésből ír, nem pedig valaki(k) igénylése, kérvénye alapján. Eredetileg a római Kúria ügyeinek intézésére, vagy a Pápai Állam közigazgatására használták. Napjainkban a motu propriók jelentős kérdésekkel foglalkoznak, és törvényhozó természetűek.³ Az új motu proprio nyelvezete is ezt tükrözi.

De miért is volt szükség erre az új dokumentumra és mennyiben szabályozza e pápai dokumentum a szentgyónást? Az utóbbi években a bűnbocsánat rendkívüli kiszolgáltatása körül tapasztalt visszaélések miatt a MD motu proprio a szentgyónás kiszolgáltatása rendkívüli módjának értelmezésével foglalkozik.⁴ Megerősíti az egyház hagyományos tanítását: a bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának egyetlen rendes módja az egyéni és teljes bűnmegvallás és feloldozás; rendkívüli módja az általános feloldozás, amelyhez kizárólag halálveszélyben lehet folyamodni, vagy olyankor, amikor fizikailag vagy erkölcsileg lehetetlen a szentség rendes módon történő kiszolgáltatása. Mivel sok helyen megleheősen tágan értelmezték a szükséghelyzetet, a dokumentum részletezi, mikor is áll fenn ilyen szükséghelyzet. Mivel egyházi törvényről van szó, mindenek előtt vegyük szemügyre a hatályos Egyházi Törvénykönyv előírását ezzel kapcsolatban.

Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv a bűnbocsánat kiszolgáltatásáról

1983-ban a Nemzetközi Teológiai Bizottság újraértelmezte az egyháznak a bűnbocsánat szentségével kapcsolatos szolgálatát. Figyelembe véve a kor antropológiai helyzetét, bemutatta a szentség bibliai, történelmi és dogmatikai alapjait, valamint néhány fontos kérdésre reflektált, különösen ami a bűnbánat (kingesztelődés) szentségének elméletét és gyakorlatát illeti.⁵ A Katolikus Egyház Katekizmusa megfogalmazása szerint “a gyónás (a bűnök megvallása) szentségének nevezik amiatt, hogy a bűnök beismerése, megvallása a pap előtt e szentség lényeges összetevője. Mélyebb értelemben ez a szentség »hitvallás« is, mert elismeri és dicséri Isten szentségét és irgalmasságát a bűnös emberek iránt. A bűnbocsánat szentségének nevezik amiatt, hogy a pap szentségi föloldozása által Isten »bocsánatot (...) és békét« ad a bűnbánónak. A kiengesztelődés szentségének is nevezik, mert a bűnösnek ajándékozza Isten megengesztelődő szeretetét: »Engesztelődjetek ki Istennel!« (2Kor 5,20). Aki Isten irgalmas szeretetéből él, kész arra, hogy megfeleljen az Úr fölhívásának: »Menj, és előbb békülj ki felebarátoddal!« (Mt 5,24).”⁶

Az Egyházi Törvénykönyv 959. kánonja is ezt foglalja magába. Eszerint a bűnbocsánat szentségének hatása: Isten bocsánata az elkövetett bűnökért, és az egyházzal való kiengesztelődés, hiszen “a bűn gyengíti vagy megtöri a testvéri közösséget. A bűnbánat szentsége megújítja vagy helyreállítja azt. Ebben az értelemben nem csupán azt gyógyítja, akit visszavisz az egyházi közösségbe, hanem elevenítő hatása van az egyház életére is, amely elszenvedte egyik tagjának bűnét. A bűnös, aki visszakerül a szentek közösségébe vagy megszilárdul benne, a lelki javak Krisztus Testének élő – akár még zarándokló, akár már az égi hazában otthon lévő – tagjai közötti kölcsönös közlése által megerősödik”.⁷

A bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának módjai

Az Egyházi Törvénykönyv szerint a bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának rendes módja az egyéni és teljes bűnmegvallás, és feloldozás. A Bűnbocsánat Szertartása pontosan meghatározza ennek részeit: bánat, bűnvallomás, elégtétel, valamint a feloldozás illetve kiengesztelődés. Amennyiben fizikai vagy erkölcsi lehetetlenség áll fönn, a kiengesztelődés más módokon is elnyerhető.⁸ Az ilyen gyónás kötelezettsége alól csak fizikai lehetetlenség (ha a szentségkiszolgáltató nem elérhető) vagy erkölcsi lehetetlenség (pépldául a nagyszámú gyónók miatt nem lehetséges az egyéni bűnbevallás) ment fel. Ilyen esetekben az Istennel és az egyházzal való kiengesztelődést más formában is el lehet nyerni.⁹

A bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának rendkívüli módja az általános feloldozás, amikor a szentségkiszolgáltató több bűnbánót egyszerre, előzetes, egyéni bűnbevallás nélkül oldoz föl.¹⁰ Az Egyházi Törvénykönyv negatívan fogalmaz: “több bűnbánót egyszerre, előzetes egyéni bűnmegvallás nélkül, általánosan feloldozni nem lehet”¹¹, majd meghatározza azokat a kivételes eseteket, amikor az általános feloldozás megadható. Éspedig, amikor:

- halálveszély fenyeget, és a papnak (illetőleg a papoknak) nem áll elég idő a rendelkezésére ahhoz, hogy az egyes bűnbánók bűnmegvallását meghallgassa (meghallgassák);

- súlyos szükség áll fenn, amikor tekintettel a gyónók számára nincs elég gyóntató mindenki gyónásának kellő időn belül való meghallgatására, és így a gyónók hibájukon kívül a szentségi kegyelmet vagy a szentáldozást sokáig nélkülözni kényszerülnének. De nem számít elegendőnek az a szükség, amikor csak azért nem állhatnak rendelkezésre gyóntatók, mert nagyon sok a gyónó – ahogyan ez nagy ünnepeken vagy zarándoklatokon előfordulhat.

A sajátos esetek és a szükséges feltételek meglétének megítélése a megyéspüspökre tartozik, összhangban a püspöki konferencia többi tagjával.¹² A téves értelmezések elkerülése miatt a törvényhozó bizonyos feltételek betartásához köti a feloldozás érvényességét, éspedig:

- a gyónónak kellően föl kell készülnie és a belső szándéknak meg kell lennie,

- el kell határoznia azoknak a súlyos bűnöknek a kellő időben és egyenként való megvallását, amelyeket jelenleg nem tud meggyónni,

- a bűnbánat felindítása, amire még halálveszély esetén is föl kell hívni a gyónók figyelmét, hogy a bűnbánatuk valamilyen külső jelét adják; az első gyónási alkalomkor gyónják meg a súlyos bűnüket, amit most nem tehettek meg.¹³

A krisztushívőket e feltételekről tájékoztatni kell, és megfelelően föl kell készíteni őket.¹⁴

Ami a Misericordia Dei dokumentumban új

Az MD motu proprióban néhány új elemmel is találkozunk:

1. A dokumentumot április 7-én hirdették ki, és ugyancsak ez hatálybalépésének ideje, ami nem szokásos az egyházi törvények kihirdetésénél.¹⁵ Az egyházi törvények kihirdetése és hatálybalépése közötti időszakot a törvény szünetelési idejének (vacatio legis) nevezzük. A törvény szünetelési idejének célja a törvény megismertetése a közösséggel, akik számára hozták, hogy annak követése meggyőződésből, és ne “előírásra” vagy “parancsra” történjék.

2. A dokumentum megengedi a gyóntatást a szentmise alatt, utalva az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2001-ben adott válaszára.¹⁶ Az említett Kongregáció ugyanis eloszlatta a kételyt, amelyet a Bűnbocsánat Szertartása 13. pontjában támasztott, ami szerint a bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának ideje “omni tempore ac die”, vagyis bármelyik napon, mindenkor kiszolgáltatható, de nem foglalja magában a szentmise alatti kiszolgáltatás lehetőségét: „A megtérők kiengesztelésének szertartását bármikor és bármely napon el lehet végezni. Kívánatos azonban, hogy a hívek tudják, melyik napon és órában áll rendelkezésükre pap ennek a szolgálatnak a végzésére. A híveket rá kell nevelni arra, hogy szentmisén kívül, főleg a meghatározott időben járuljanak a bűnbocsánat szentségéhez.”¹⁷ Az MD motu proprio tehát nem elrendeli, hanem a körülményektől, éspedig a gyónók szükségletétől teszi függővé a szentmise alatti gyóntatás lehetőségét. A II. vatikáni zsinat nyomán, 1967-ben kiadott Eucharisticum Mysterium kezdetű dokumentum a bűnbocsánat (kiengesztelődés) szentségének kiszolgáltatását a szentmisén kívülre helyezte, hogy a hívek aktívan részt vehessenek a szentmisén.¹⁸ Ezt megerősítette az Istentiszteleti Kongregáció, 1973. december 2-án kiadott bevezetése A Bűnbocsánat Szertartásába.¹⁹ Az új dokumentum tehát megengedi a szentmise alatti gyóntatást a gyónók szükségletétől függően, de nem bátorítja a krisztushívőket, és nem is írja elő kötelező jelleggel.²⁰

3. Az MD motu proprio szorosan értelmezi azokat a feltételeket, amelyek mellett az általános feloldozást ki lehet szolgáltatni, és amelyeket az Egyházi Törvénykönyv a 961. kánonban sorol fel – amint fentebb láttuk. Az MD a következőket konkretizálja:

- fenyegető halálveszély esete, és az az eset, amikor nincs ideje a papnak (vagy papoknak) az egyéni gyóntatáshoz,

- súlyos szükség, amikor a gyónók nagy száma miatt a gyóntató nem tudja meghallgatni megfelelő módon és megfelelő időben a gyónásokat, és ezért a krisztushívők hosszú ideig nem tudnának szentáldozáshoz járulni. De nem számít elegendőnek az az eset, amikor csak azért nem állhatnak rendelkezésre gyóntatók, mert nagyon sok a gyónó, ahogyan ez nagy ünnepeken vagy zarándoklatokon előfordulhat.

Az MD ez utóbbi feltételt, vagyis a “súlyos szükség” esetét a következőképpen magyarázza:

- a szükséghelyzet olyan helyzetekre utal, amelyek objektíve kivételes esetek, például olyan, missziós területeken található elszigetelt közösségek szituációja, amelyeket a pap évente csak néhány alkalommal tud fölkeresni;

- a súlyos szükség eseténél a két feltétel elválaszthatatlan, hogy tudniillik a gyóntató nem tudja meghallgatni a gyónót “megfelelő módon” és “megfelelő időben” – a paphiány miatt –, amiért a hívek (nyilván saját hibájukon kívül) hosszú ideig nem járulhatnak szentáldozáshoz;

- az első feltételben említett “megfelelő idő” és a “megfelelő mód” az érvényes és méltó szentségkiszolgáltatást jelenti, nem pedig a lelki tanácsadást, amit más alkalommal is el lehet végezni;

- a második feltételben megfogalmazott helyzet (a krisztushívők hosszú ideig nem járulhatnak szentáldozáshoz) csak valóságos lehetetlenség nyomán állhat elő, és józanul kell megítélni; vagyis ha a fizikai vagy erkölcsi lehetetlenség legalább egy hónapig fennáll;

- nem fogadható el a képzelt vagy “belemagyarázott” szükséghelyzetek előidézése az általános feloldozás kiszolgáltatása illetve elnyerése céljából;

- a nagy ünnepeken vagy a zarándokhelyeken előforduló sok gyónó nem képez szükséghelyzetet az általános feloldozás alkalmazására, mivel e lehetetlenség nem áll fönn “legalább egy hónapig”;

- a dokumentum a megyéspüspök megítélésére bízza a szükséghelyzet megállapítását, akinek ezt a püspöki konferencia határozatának fényében kell tennie;

- A püspöki konferenciák ezzel kapcsolatos döntéseiket pedig a 455.k. 2.§.-a értelmében az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációhoz kell küldeniük megerősítés végett.

4. A dokumentum kiemeli a személyes fölkészülést és a belső szándékot. A gyónónak el kell határoznia azoknak a súlyos bűnöknek a kellő időben és egyenként való megvallását, amelyeket jelenleg nem tud meggyónni; a gyónónak feltétlenül fel kell indítania a bűnbánatot – s erre a papnak még halálveszély esetén is föl kell hívnia a gyónó figyelmét. A gyónás helyével kapcsolatban a dokumentum emlékeztet, hogy a szentségi gyónás sajátos helye a templom vagy a kápolna, egyéb helyeken csak objektív pasztorális okokból történhet. A püspöki konferenciának kell szabályokat megállapítania a gyóntatóhelyek tekintetében, de biztosítania kell, hogy mindig legyenek nyitott helyeken olyan gyóntatóhelyek, amelyek el vannak látva a gyónó és a gyóntató között rögzített ráccsal, hogy azok a krisztushívők, akik akarják, szabadon használhassák azokat.²¹

Fogadtatás, vélemények

A dokumentum megjelenését különböző vélemények fogadták. Egyesek újra a túlcentralizálás veszélyét és jelenségét emelik ki – ugyanis a szükséghelyzet megállapításának végső megítélése az Istentisztelet és Szentségi Kongregációtól függ, és nem a megyéspüspöktől vagy a püspöki konferenciától. Mások egyértelműen lelkesednek érte, mert megszünteti a „könnyű feloldozást”, és világosan megmutatkozik a törvényhozó szándéka: az általános feloldozás nem rendes módja a szentgyónás kiszolgáltatásának.

A dokumentum mindenekelőtt a gyónás személyes jellegét hangsúlyozza. Mivel a bűn, az emberi közösséghez fűződő kapcsolataink ellenére végső fokon mégis maradéktalanul személyes, így a megbocsátásnak is teljes mértékben személyesnek kell lennie.²² Az általános feloldozás rendkívüli formula, amelyet csak jól meghatározott esetekben lehet alkalmazni, továbbá feltételezi, hogy a bűnbánó – amint erre lehetősége nyílik – egyénileg meggyónja vétkeit.²³

Kérdés, mennyiben tudja az egyház a bűnbocsánat rendes módjával Isten bocsánatát és az egyházi közösséggel való kiengesztelődést szolgálni – amit és ahogyan Jézus az apostolok lelkére kötött? Hogyan tudja az egyház hatékonyan hirdetni a megtérés evangéliumát, elkerülve azt, hogy a kihívásoknak megfelelve “olcsó” szertartással osztogassa a feloldozást, hanem az idők jeleire figyelve Isten bocsánatát közvetítse az emberek számára.²⁴ De ez utóbbi a küldetése!

A teológusoknak, kánonjogászoknak közösen kell kutatniuk újabb értékek után. A legnagyobb hatalom talán, amelyet az egyház kapott, a megbocsátás hatalma: hogy ugyanis megbocsássa a bűnöket és meggyógyítsa a megtört szívűeket. A bűnbánat szentsége “gyógyulást” ad a “betegeknek”, és életre kelti a „holtakat”, az emberekben újjáteremti Isten képét. Ezt a páratlanul nagy értéket kell a törvényhozónak is szem előtt tartania. Isten hatalma ez, amelyet nem osztogathatunk emberi mértékekkel mérve. Az érintett személy belső felkészültségétől (dispositio) is nagyban függ persze a bánat, a bocsánat és a létrejövő kiengesztelődés. Az egyház akkor szolgáltathatja ki a bűnbocsánat és gyógyulás szentségét, amikor ez a felkészültség nyilvánvaló, hisz a szentségek a látható jelek. A Szentírás pedig ilyen személyes jeleket mutat, például azokat a szavakat és tetteket, amelyek a bűnbánó szívéről tanúskodnak: a tékozló fiú visszatér, a házasságtörő asszony csöndben ül Jézus előtt, Péter kimegy, és hangosan sír. Ezek a szentírási képek szolgálhatnak a szentgyónással kapcsolatos értékek megfogalmazásában, hisz a törvények régi normákat tartanak fönn, míg a krisztushívők új útakat keresnek. Az egyház történetében nem ez az első alkalom, amikor válság következik be a szentgyónás körül. A korai középkorban a nyilvános gyónást fenntartó merev szabályok ellenére a krisztushívők megtalálták a bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának “szelídebb” formáját a magángyónásban. A Szentlélek a krisztushívők oldalán volt, és fordítva – ami a sensus fidelium munkálkodásának páratlan példája. Most is hasonló helyzetben vagyunk, a kiengesztelődés szentségének vétele válságban van (európai léptékben gondolkodva azt mondhatjuk: egyházmegyéink talán kivételt képeznek még néhány évig). Milyen módon tudja az egyház elérhetővé tenni Isten bocsánatát azoknak, akiknek szükségük van erre és kellőképpen felkészültek rá? Milyen formában? Milyen a szertartás nyelvezete (bár ez utóbbi a liturgikus joghoz tartozik)?

Jézus küldése ma is prioritás: “»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket«. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.«” (Jn 20, 22-23) Világunknak szüksége van az irgalom, a bocsánat megtapasztalására – és sokkal inkább erre, mint a régi törvények redefiniálására – hisz enélkül hogyan is hirdethetnénk, hogy közel van hozzánk Isten Országa.

Jegyzetek

Birtalan Balázs

Bűn és kegyelem

Vallomásos elmélkedés

A keresztény ember, ha az egyház tanításával ismerkedik, hajlamos összekeverni a tényleges kinyilatkoztatást az ilyen-olyan teológiai irányzatokkal, szemléletmódokkal. Ilyen szemléletmód például az egész kereszténység húsvét-centrikus megközelítése. Az üdvtörténet eseményeinek ez az olvasata, a „megváltás teológiája” Szent Tamás kapcsán gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált az egyházban, kiszorítva (de nem elítélve!) a Krisztus-esemény minden más értelmezési kísérletét. Kevesen tudják, hogy a katolikus hiten belül maradva más olvasatok is lehetségesek, így például az, amit „az inkarnáció teológiájának” nevezhetünk. Itt a középpontban nem a kereszt, hanem a jászol, nem a Golgota, hanem Betlehem áll.

A húsvéti misztérium köré szerveződő teológiában a bűn fogalma kulcskérdés, hiszen Jézusról magától értetődően mint Megváltóról beszélünk. Jézus Megváltó – tehát megváltott minket. Hogy mitől? Hát a bűneinktől. Tiszta sor. Ebből mára kialakult egy olyan kereszténység, amelyben a bűn döntő fontosságú; mondhatni: bűnös voltunk az előfeltétele annak, hogy Istennel egyáltalán kapcsolatba léphessünk, és ha netalán „tiszták” vagyunk, akkor szinte „kötelességünk” a megtérés előtt bűnbe esni, máskülönben miből térnénk meg? – Gyökössy Endre református lelkész-pszichológus megfogalmazása szerint az évszázadok során az örömhírből sikerült „töröm-hírt” gyártani, az „öröm ügyéből” „bűnügyet”. Ebben a szemléletben Isten egy szegény és frusztrált vízi mentős, aki össze-vissza töri magát azon való igyekezetében, hogy a bűn óceánjából nagy nehezen a partra (üdvösségre) segítsen egy-egy fuldoklót.

A húsvéti Exsultet szövegében „felix culpa”-ról, szerencsés vétekről énekel az egyház a húsvéti vigilián, amely „ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt”. Meg kell hagyni: ez elég nyakatekert teológia, és több köze van a misztikához (vagy az annak álarcában megjelenő elfojtásokhoz és neurózisokhoz), mint a dogmatikához.

Hittétel ugyanis, hogy a Szentháromság minden kifelé irányuló tevékenysége szabad cselekedet – így a Fiú megtestesülése is. Isten cselekedetei soha nem emberi tettek függvényei. Vagyis az inkarnációt nem lehet úgy tekinteni, mint a bűn következményét, vagy megfordítva: a bűnbeesés nem lehet a Fiú megtestesülésének sine qua nonja. Ha komolyan vesszük Isten abszolút (értsd: „mindentől független”) voltát, akkor szükségszerűen adódik, hogy a megtestesülés bekövetkezett volna akkor is, ha az emberiség történetesen nem esik bűnbe (merthogy a bűnbeesést nyilvánvalóan nem Isten rendelte). Ez esetben Jézust – életét, halálát és föltámadását szemlélve – Mesterünknek, Üdvözítőnknek, Urunknak, Testvérünknek stb. vallhatnánk – Megváltónknak azonban nem. Az ember Jézus valójában „főállásban” Isten testté lett Igéje – és ha már így lett, s mivel történetesen bűnösök voltunk, „egy füst alatt” egyúttal meg is váltott minket. Lehet, e megfogalmazás némileg blaszfémia-gyanús, mindenesetre talán rávilágít a lényegre: a megváltás ténylegesen a bűneink következménye, maga a Krisztus-esemény azonban nem.

Ez viszont azt jelenti, hogy Krisztus örömhíre, az Isten Országa megfogalmazható a bűn fogalmának központba állítása, horribile dictu: említése nélkül.

Az előbb használtam egy képet az óceánban fuldoklókról. A képet magát szeretném megtartani, de némileg megváltoztatva. Az 1Tim 2,4-ben azt írja Pál: (Isten) „azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson”. Isten egyetemes üdvözítő akarata az én szememben „abszolútabb” érték, mint a fénysebesség vagy az abszolút nulla fok. Eszerint a kép így alakulna: Isten szeretetének óceánjában lubickol az emberiség – és a bűn esetleg egy-egy embert kiragad belőle. Azt hiszem, ezek az arányok jobban megállják a helyüket a metafizika mérlegén is, mint a fordított szemlélet.

A bűn Isten üdvözítő szeretetének tudatos és szándékos visszautasítása. Ezzel kapcsolatban felmerülhet két kérdés. Az első kegyelemtani: aki nem ismerte meg Istent mint üdvözítő és szerető Atyát, az vajon mit utasít vissza? Mit utasíthat vissza egyáltalán? A saját istenképét? A szuper-egóját? Azért az más dolog! Elvégre valamit visszautasítani csak úgy tudok, ha tudomásom van arról, hogy nekem az egyáltalán fölkínáltatott. Vagyis ezek szerint a végleges elkárhozás lehetősége az Isten Országának örömhírét ismerők privilégiuma; ez a döntés annak adatik meg, aki Szentlélekkel megkeresztelkedett, aki „ismeri Isten ajándékát” (v.ö. Jn 4,10). Voltaképpen logikus: kereszténynek lenni tényleges felelősség.

A másik kérdés viszont közelebb áll az ismeretelmélethez, mint a kegyelemtanhoz: no és a keresztények vajon ténylegesen megismerték-e Istent? A véges ember hozhat-e végtelen érvényű döntést (a maga véges állapotában) a Végtelenről? „Istent nem látta senki” (Jn 1,18) – ha mi a kinyilatkoztatás alapján igent mondunk rá, akkor is áll, hogy „hitben járunk, nem látásban”. És ha nemet mondunk rá, akkor is. A keresztények istenképe sem egyenlő az Istennel, bármilyen kínos is ezt néha tudomásul vennünk.

Ez az istenismeret kérdésének a tárgyi oldala. Ugyanakkor figyelembe kell venni az alanyi oldalt is. A személyes bűn létrejöttéhez az erkölcsteológia szerint szükséges a tudatosság. Ez viszont ma korántsem olyan egyértelmű fogalom, mint ahogy azt a kereszténység bő ezernyolcszáz évig gondolta. Pál leírta a kettősséget: jót akar cselekedni, mégis rosszat tesz, és magyarázza ezt az áteredő bűnnel. Freud munkássága óta viszont a tudattalan léte tagadhatatlan, ha annak mibenlétéről nagyon jókat lehet is vitatkozni. És Occam borotvájának elve szerint az ember „rossz cselekedeteit” könnyebb a tudattalan motivációkkal magyarázni (megmaradva a psziché szintjén), mint fölvenni premisszának az egész világot átfogó áteredő bűnt.

Nem akarom tagadni az ember távolságát Istentől, sem az egyén tényleges felelősségét és a bűn valóságát. Önmegváltásról sem beszélek, ellenkezőleg, vallom, hogy „minden kegyelem”. De a megváltásnak számos útja adódhat az ember életében. Budapestről a Balaton környékére a legtöbb ember az M7-esen megy le – ebből azonban nem következik, hogy mindenkinek így kell tennie (történetesen lehet vonattal is utazni vagy gyalogolni, ha az ember ráér).

A gyónás szentség. Annak idején nekem úgy magyarázták, hogy a szentségek Jézussal való találkozások. A gyógyító Jézussal, a megbocsátó Jézussal, a tápláló Jézussal stb. A probléma ott merül föl, hogy a klasszikus felosztás szerint a keresztség és a bűnbocsánat az ún. „holtak szentségei” kategóriába tartoznak. Márpedig ha tényleg komolyan vesszük a bűn kérdését, és a bűnbocsánatot, illetve a kiengesztelődés szentségét nem akarjuk a cipőpucolás szintjére devalválni, akkor azt kell mondanunk, hogy a gyónás nem a gyógyító, hanem a halottfeltámasztó Jézussal való találkozás. Az Emberfia természetesen azért jött, hogy szolgáljon, és nem idegen tőle akár a cipőpucolás sem, de a szentséget talán mégsem erre a célra alapította. Az emberrel aránylag gyakran megesik, hogy beteg és gyógyításra szorul. De viszonylag ritka esemény valakinek az életében az, hogy meghal, főleg pedig az, hogy többször. Van olyan, aki kétszer is megjárta a klinikai halált, de azért ez mégsem normatív. Úgy gondolom, a szellemi értelemben vett halálra ez ugyanúgy áll.

A tridenti zsinat előírja a halálos (!) bűnök meggyónását. A IV. lateráni zsinat pedig az évenkénti gyónást. Komikus: mintha az egyház kötelezné híveit, hogy évente egyszer kövessenek el halálos bűnt! Mert a bocsánatos bűnök megvallása, az ún. ájtatossági gyónás teljesen idegen az evangéliumtól; az egyháztörténet kései találmánya. Ne felejtsük el, hogy az egyház életében jó ideig működött az „una paenitentia” gyakorlata: a keresztség utáni egyszeri bűnbocsátási lehetőség. Nem tartom valószínűnek, hogy a korabeli keresztények szignifikánsan erkölcsösebbek, de azt sem, hogy lényegesen lazábbak lettek volna, olyanok, akik nem akarnak szentté válni. Egyszerűen más volt a hitéleti gyakorlat, – pedig az az egyház – valljuk – ugyanaz a katolikus egyház volt, mint a mai.

Sok útja van az Istenhez való közeledésnek. Úgy vélem, Isten nem azért adott szabad akaratot az embernek, hogy azt lepasszolja valaki másnak – akár a papnak mint „főállású kereszténynek”. Az ember éli az életét, elbukik és feláll, fának megy és legközelebb kikerüli, megvágja magát, és legközelebb nem kapkod. Miközben igaz az, hogy kegyelmekre szorul, igaz az is, hogy a problémáit magának kell megoldania. Anthony de Mello SJ adja a Mester szájába a nagyon cinikus kérdést: „Meddig akartok még Istenre támaszkodni?” Jámbor fülnek ez botrány – edzettebb fülnek evangélium.

És most – a vallomásosabb része:

Korántsem vagyok bűntelen, de a rendszeres gyónásról pár éve leszoktam. Ha hülyeséget csinálok, kijavítom. Ha zavaros az életem, rendbehozom. Ha bűnösnek érzem magam, bűnbánatot tartok, és ha megbántottam valakit, megkövetem. Ha jóvátehetetlenül tettem rosszat, akkor elfogadom, hogy ezt nagyon elbaltáztam, és nincs mit tenni. (Egyszer összetörtem dühömben egy számomra nagyon kedves söröskancsót. Ha az indulatkitörést meg is gyónom, a legőszintébben, attól még a szilánkok nem állnak össze. Az a kancsó nincs többé.) Élni próbálom tehát az életem; ha kell, segítséget kérek, ha kell, vigasztalást, olyanoktól, akiket szeretek, akikben megbízom. De ennek semmi köze a szentségi feloldozáshoz. Ezek betegségek, amelyekből ki lehet lábalni. És persze mondanom sem kell, mindez korántsem Isten nélkül zajlik.

Azonban tavaly márciusban, amikor egy meglehetősen zavaros és hosszan tartó párkapcsolati válság után egy új kapcsolat előtt álltam, úgy éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor a rendrakás meghaladja az erőmet és a képességeimet. Itt nem gyógyulásról van szó, hanem halottfeltámasztásról. És akkor megkértem egy pap barátomat, hogy oldozzon fel. A gyónás vagy két és fél órán keresztül zajlott; közben megvacsoráztunk egy étteremben, aztán kocsikáztunk a városban, elmondtam, ami nyomasztott (ezek javarészt megválaszolatlan kérdések voltak), ő is beszélt a saját kétségeiről; beszélgettünk – végül feloldozott. Ennek így tényleg láttam értelmét. De mi az, hogy értelem?! Az az este valóban az új kezdetet jelentette számomra; hasonló volt ahhoz, mint amit akkor éltem át, amikor (felnőttként) fölvettem a keresztséget.

Nem tudom, mikor fogok legközelebb gyónni. Valószínűleg akkor, amikor az életem „szétesettségi indexe” meg fogja haladni az elviselhetőség mértékét, és úgy érzem, hogy a természetes képességeimmel nem tudom egyenesbe hozni magam. Ekkor a feloldozás mint a kegyelem hatékony jele bizonyosan hozzásegít az ismételt újrakezdéshez. De a „házilag” kikezelhető nyavalyáimmal nem akarok papot terhelni. Úgy érzem, méltatlan lenne hozzám, és méltatlan Jézushoz és a megváltás művéhez is.

Bura László

Kiegészítés Scheffler János vértanú püspök dokumentációjához

Tempfli Imre: Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai

A szatmári egyházmegye püspöke 1991-ben megindította a Jilava börtönében meghalt Scheffler János boldoggá avatása eljárásának ügyét.

A boldoggá, illetőleg később szentté avatási eljárás befejeztekor az egyház azt ismeri el, hogy az illető az üdvözültek társaságában bizonyosan részese Isten színről színre látásának, ezt az isteni és a sarkalatos erények hősi fokú gyakorlatával és/vagy a hite megvallásáért elszenvedett vértanúságával érdemelte ki.

Mindezek bizonyítása nem egyszerű. Az eljárásokra sok évtizednyi, számos esetben évszázadnyi idő is eltelik, amíg a boldoggá/szentté nyilvánítás tényalapját megállapítják, bizonyosságként kinyilvánítják. Az Istent különlegesen szolgálók elismerése ugyanis valamilyen csoda, amellyel Isten „tanúsjtja”, hogy meghallgatta a közbenjárásáért folyamodó lélek kérelmét. Szükséges tehát, hogy a boldoggá/szentté avatás várományosa éljen a hívek emlékezetében, szükséges, hogy sokan és kitartóan kérjék közbenjárását életük sokféle ügyében-bajában.

Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a boldoggá/szentté avatási eljárás során az egyház erre illetékes szakértői rendkívüli alapossággal megvizsgálják a csodásnak tartott gyógyulásokat, ugyanis csak azt tekintik annak, ami természetes úton semmiképp meg nem magyarázható.

Scheffler János esetében a pápa felmentést adhat a csoda bizonyítása alól, őt ugyanis a hit vértanújának tartjuk. Bizonyított ugyanis, hogy azért börtönözték be, mert nem állt a kommunista rendszer szolgálatába, nem vállalta azt a szerepet, amelyet neki szántak, azt ugyanis, hogy legyen egy, a római püspöktől elszakadó romániai katolikus egyház vezetője.

Az eljárás azonban így sem egyszerű. A Szenttéavatási Kongregáció számára elkészítendő ügyiratcsomónak tartalmaznia kell tanúvallomásokat. Ezért a Scheffler esetében a kinevezett előkészítő bizottságnak csakúgy ki kellett hallgatnia mindenkit, aki ismerte (20. századi kortársunk volt!), aki tudott róla. Ezzel párhuzamosan össze kellett gyűjteni minden nyomtatásban megjelent munkáját, de azt is, amit róla írtak. Élete ismert mozzanatai, cselekedetei, tevékenysége, írott (és kéziratos) munkái alapján el kellett készíteni az ún. kritikai életrajzot. Fontos ezenkívül egy tárgyilagos korrajz elkészítése is.

Mindezeknek az összesítését és az illetékes kongregáció szigorú szabályai szerinti megszerkesztését az ügye intézésével megbízott „posztulátor” végezte, akinek feladata az ügy „útja” feletti őrködés, a kérelem indoklása, az indokok megvédése, minden, a római bizottság által kért kérdés pontos megválaszolása.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kanonizációs eljárásban (Rómában) a kinevezett advocatus diaboli („az ördög ügyvédje”) is jelen van, feladata a kételkedés, a boldoggá avatás méltányosságával szembeni kifogások támasztása.

Scheffler János személyiségének történelmi értékét, vértanúsága emlékének ébren tartását szolgálja Tempfli Imre Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai című, az Otthonom Szatmár megye sorozat 14. könyveként (2002-ben) megjelent munkája is.

A könyv mennyiségileg tekintélyes részét képezi a függelék, amelyben az érdeklődő olvasó megtalálja az 1942 és 1948 között írt, a Szatmári Püspöki Levéltárban megörződött körleveleit és pásztorleveleit (135-310. oldal) és hét, a körösbányai kényszerlakhelyéről írt levelét (310-319). Az alkalmilag, titokban kijuttatott, „madárnyelven” írt leveleket Tempfli jegyzetekkel értelmezi, magyarázza a bennük előforduló számos rövidítést, utalást, a neveket és álneveket.

A körlevelek önmagukért beszélnek, szemléletesen tárják elénk a püspök személyiségét, életszemléletét, jövőlátását. A néhány Körösbányáról írt levél sommásan érzékelteti a 64-65 éves püspök kényszerű korlátozott mozgásszabadságának szenvedéseit, illetve az óhajtott áldozat (vértanúság) várását.

A bevezető tanulmány (Szatmár tizenharmadik püspöke) egyrészt időrendi sorban számbaveszi a pásztorlevelek tartalmát, majd négy alpontban utal a pásztorlevelek főbb témáira (A templom; Az iskola; A család; Válasz a kor legfontosabb problémáira). A történelmi hátteret a szerző (még) kéziratban levő, Sárból és napsugárból című munkája szolgáltatta.¹

Az eljárás megindításakor a megyéspüspök az előírásoknak megfelelően az eljárásban szükséges történész-bizottságba két személyt nevezett ki, Tempfli Imrét és engem.² A kötet szerzőjét, Tempfli Imrét egyházi hivatala hamarosan külföldre szólította, így személyét a megyéspüspök Amma Zoltánnal, az egyházmegye általános helynökével pótolta. Tempfli Imre közreműködése a bizottság itthoni munkájában (bizonyára nem kevés külföldi munkája mellett is) több szempontból gyümölcsöző lehetett volna, hiszen – amint e könyve is tanúsítja – több olyan adattal szolgálhatott volna, amellyel az összesítés előtt nem rendelkeztünk, s amelyek esetleg János püspök életének egyik-másik mozzanatát adatoltabbá, árnyaltabbá tehették volna, más esetben általunk nem vagy nem eléggé ismert részletekre is utalhattak volna. Ilyenkor minden – akár mégoly apró – adat önamagában is jelentős is lehet. Tempfli Imre könyvében legalább nyolc olyan adatra is utal, amelyre a vatikáni történelmi levéltárban talált: Andrea Cassulo nuncius három levelére, Scheffler János válaszlevelére; ilyen adat továbbá Scheffler német nyelven írt levele, amelyet Gerald Patrik O’Hara, a nunciatúra ügyvivője Rómába küldött,³ ilyen adat O’Hara tudósítása is, amelyben közli a Vatikánnal, hogy János püspök a román görög katolikusok elmagyarosítására törekedett.⁴ A vatkáni levéltárból származó adat O’Hara nunciusi ügyvivő Domenico Tardini vatikáni államtitkárhelyettes⁵ által 1950. május 24-én továbbított üzenete, amelyben közli a püspöktől közvetlenül száműzetése előtt kapott beszámolót, amelyből világosan kiderül, hogy az egyházmegye papjai közül senki sem csatlakozott a békepapi mozgalomhoz.

További adat, amelyet a bizottság talán hasznosíthatott volna, az a dokumentum, amely szerint Rotaru Mihai minorita, nunciusi megbízott, aki 1950. november 8-a és 15-e között (immár másodszor) Szatmáron járt, itt Czumbel Lajos ordináriustól megtudta az egykori vikáriussal, Pakocs Károllyal kapcsolatos aggályait. Ismeretük a bizottságot egy másik dokumentum értékelésekor, elemzésekor segíthette volna. Tempfli Imre nyilván olvasta a római dokumentumot, hiszen idézi: [Czumbel Lajos] „látta, hogy Pakocs Károly állandó hatósági ellenőrzés alatt áll, és naponta keresik fel az állambiztonsági közegek. A vele való beszélgetések alkalmával ő pedig nem rejti véka alá, hogy az egyház és az állam közötti megbékélés híve, sőt azt is mondta egy alkalommal: külön miniszteri engedélye van arra, hogy az egyház és az állam közötti függőben levő problémák megoldásának ügyében János püspökkel is tárgyaljon.”⁶

Figyelemre érdemes dokumentum Pakocs Károlynak a pápához írt, 1955. október 11-i jelentése.⁷ Ebben Pakocs a János püspök ellen tervezett perről is szót ejtett. A tanulmányból megtudjuk: „János püspököt, mint későbben erre fény derült, egy nagy kirakatpertől mentette meg a halál. Ugyanis két nappal Körösbányáról való elhurcolása után, 1952. március 13-án, közölték vele, hogy Mindszenty József esztergomi bíboros-hercegprímással fenntartott kapcsolatai, valamint magyar területre való törvénytelen átlépés miatt törvény elé állítják. Addig is börtönbe kerül.”⁸

Fontos dokumentum Pakocs Károly Gyulafehérváron 1953-ban írt visszaemlékezése: a Harc a lelki vakság ellen.⁹ A könyv tanulmányi része bőségesen idézi. Minthogy a kézirat több, a püspökre vonatkozó tényt is közöl a Pakocs Károly letartóztatása előtti időszakból, másrészt leírja (természetesen Tempfli Imre meglátásban) Pakocsnak a püspökkel Körösbányán folytatott beszélgetését, s végül utal egy (általa sem megőrzött) levélre, magától értetődően a Scheffler-dokumentáció részét kellett volna képeznie. A két utóbbi dokumentum ismerete – s természetesen szakszerű értékelése – valamelyest kiegészíthette volna a püspök letartóztatása előtti napjairól alkotott képünket.

Szó esik még János püspöknek egy, a gyulafehérvári központot el nem ismerő nyilatkozatáról is, amelynek módja (szóbeli, írásbeli?), időpontja, címzettje tisztázatlan.¹⁰

Nehéz volna pontosan megválaszolni, miért nem segítette Tempfli Imre e fentebb említett adatok közlésével a bizottság munkáját. Úgy tűnik, hogy a most megjelent tanulmányában vázolt némely egyházjogi kérdésben más (volt) a véleménye, mint az egyházmegye papjainak, egyik-másikkal vitázhatott, ezt azonban nem érzem elégséges indítéknak¹¹, amint azt a meglehetősen klerikális jellegű nézetét sem, amelynek mentén helyteleníti, hogy a megyéspüspök „civileket” von be a kutató munkába.

A negyvenes évek második felében és az ötvenes évek elején átéltük mindazokat az egyházellenes lépéseket, amelyekkel a romániai kommunista hatalom a szovjetben kidolgozott–kipróbált terv alapján a vallásos gondolkodás megsemmisítésére törekedett; gyakorlatilag az egyház(ak) elszigetelésére, működésképtelenné tételére – anyagiakban is –, a katolikus egyház esetében, első lépésként, a Rómától való elszakításra, függetlenítésre. Romániában a folyamat egyik adminisztratív lépése a püspökök felfüggesztése volt, az erdélyi egyházmegyék esperességgé minősítése, államilag egyetlen egyházmegyévé egyesítése. Az ezekre történő utalások mellett a tanulmányban szó esik arról is, hogy az egyetlen elismert erdélyi egyházmegye vezetésére az államhatalom eleinte – taktikai célból – valószínűleg felszentelt püspök megnyerésére (is) gondolt¹², s minthogy ez nem sikerült, a gyulafehérvári egyházmegyei központ élére a békepapi mazgalomhoz lojális személyt állított, illetőleg a fehérvári központba a többi egyházmegyéből az állami intézkedést elfogadó (és kánonjogi törvényességgel is rendelkező) „káptalani helynököket” kívánt telepíteni.¹³

János püspök és mások magatartásának megítélésére, de ugyanakkor a korabeli események értékelése szempontjából is az olvasó számára hasznos elvi megállapítás: az 1950. február 28-i – a pápát is hevesen támadó – ortodox békefelhívás aláírása katolikus részről egyúttal a római püspök elítélését is jelentette volna, annak „beismerésével” lett volna egyenértékű, hogy a pápa tanítása békeellenes.

A tanulmány egyébként közismert tényt, jelenséget is tudatosít: a kommunista hatalom az egyház belső egységét az ún. békepapokkal akarta bomlasztani, ezek táborát pedig olyanokkal gyarapította, akiknek valamilyen „gyengéjét” a papokat (is) aprólékosan figyeltető politikai rendőrség „kiszimatolta”, hogy aztán közülük az állam számára felhasználható személyeket kiválaszthassa.¹⁴

Minden dokumentum elemzésekor nagyon körültekintően kellett és kell eljárnunk. Szövegük megértése a legtöbb esetben bizonyos előismereteket kíván az adott korról, amelyben keletkeztek. A konkrét eseményekre vonatkozóan esetenként a cselekmény résztvevőinek/tanúinak véleményét, magyarázatát is számba kell vennünk. Esetünkben (az 1948-1952-es időszakról lévén szó) élő személyek¹⁵ tanúságára is gondolhatunk, más írásos feljegyzésekre¹⁶ is bukkanhatunk. Minden adat, dokumentum elemzésekor számolnunk kell az adatközlő, a szerző egyéni látásmódjának sajátosságaival, következésképp elképzelhető, hogy egymástól eltérő, akár ellentmondó véleményeket kell szembesítenünk. Adott események értékelésekor számolnunk kell a kommunista korszak egyik jellemzőjével, az írásos források hiányával, esetenként hiányos voltával. Az üldöztetések miatt sokan egyáltalán nem mertek feljegyzéseket készíteni, mások nagyon meggondolták, milyen tényről és mit, mennyire semleges megfogalmazású mondatokat vetnek papírra.¹⁷

A fentiekből következően nyilvánvaló, hogy Tempfli Imre könyvét olvasva is találkozhatunk olyan egykorú eseményekkel és tényekkel (erdélyiekkel és szatmáriakkal), amelyeket más források másként világítanak meg, kiegészítik, esetenként tőle eltérően értelmezik azokat. Ezért hangsúlyozottan fontos elv: minden adathoz, dokumentumhoz „előfeltevésektől” mentesen kell közelednünk, megállapításainkat pedig sohasem kategorikusan megfogalmazott igazságként, hanem a vélemények szabadsága szellemében fogalmazzuk meg.¹⁸

A Patrik O’Hara második üzenete említéséről írtak olvastán döbbentem rá, mennyire más volt az akkori szatmári valóság, mint amit Tempfli Imre hallomásból és írott forrásaiból ismer. Könyvében nagyon helyesen megállapítja: „A szatmári egyházmegyében a békegyűlések ellen János püspök vette fel a harcot. [...] Tudjuk, megkörnyékezett papjai közül többekkel is beszélt.”¹⁹ Előtte, ugyanazon az oldalon olvashatjuk: [A iasi-i püspök, Anton Durcovici] „rendeletet adott ki, amelyben kiközösítés terhe alatt megtiltotta papjainak, hogy egyházi vonatkozású problémákat gyűléseken világiakkal, hatóságiakkal tárgyaljanak, és ezzel kapcsolatban valamilyen határozatot aláírjanak. Kezdetben az egyházmegye papsága dicséretesen és egyöntetűen tartotta magát ehhez a rendelethez.”

Nos, Scheffler János püspök is intézkedett Szatmárban. Pontosan ugyanazokat az elveket közölte, de nem írásbeli rendeletben, hanem több, erre kiválasztott egyházi munkatársa (pap, szerzetes, szerzetesnő) révén, ugyanakkor ő a világiak számára is megfogalmazta a követendő magatartást, amit a fentebbiekben említett munkatársai, illetőleg több, a munkacsoportba bevont világi hívő révén tudatott.²⁰

Hasonló módon járt el a későbbiekben Czumbel Lajos is. Erről Tempfli Imre kortársként nem értesülhetett, aminthogy valószínűleg később sem szerzett tudomást arról, hogyan járt el Czumbel Lajos ordináriusként az egyházmegye ingadozó papjaival.²¹ A Magyar Népi Szövetség aktivistáját, aki a békefelhívás ügyében felkereste, meghívta egy újabb beszélgetésre, amelyen aztán ígérete szerint a „kormányzó úr”²² részletesen kifejtette az egyház álláspontját. Közölte mindazt, amit János püspök is már korábban kifejtett, pontosan megfogalmazta, hogy mindazok, akik a békepapi mozgalomhoz csatlakoznak, miben hibáznak és milyen egyházi büntetésben részesülnek. Az eljárás zsenialitása: a szomszéd szobában ültek az ingadozó papok, akiket az ordinárius erre az alkalomra hívott be, és akik a „nyitva felejtett” ajtón át hallgatták okfejtését, az egyház álláspontját. Megcsodálhatjuk körültekintő eljárását: Czumbel Lajos a hatalom képviselőjének fejtette ki az egyház álláspontját, nem papjait „izgatta” a mozgalom ellen.

Tempfli Imre helyesen állapítja meg, hogy az állam kezdeményezte békepapi vonal elleni küzdelemben szükség volt elszánt vezető személyiségekre. Ilyennek minősíti Szatmár megyében Godó Mihály jezsuitát, akiről megállapítja, hogy „sikeresen prédikált a békefelhívás ellen. A templombúcsúk alkalmával összejövő papság sorai között folyt a mozgalom ellen való izgatás, mert szerinte a stockholmi békeív aláírása a Rómától való elszakadás előjátéka.” Megállapítását Pakocs Károly írására hivatkozva közli.²³

A szöveg elemzésekor felmerülő kérdés: honnan tudhatta mindezt az akkor börtönben sínylődő Pakocs Károly? És miért használja az izgatás kifejezést, amellyel a kommunista hatalom emberei minősítették a Rómához hű egyháziak nézeteinek kifejtését. A békeív aláírása sem „P. Godó Mihály szerint” volt a római egyháztól való elszakadás előjátéka²⁴, hiszen ezt előtte megfogalmazta már – elégséges csak Szatmárra hivatkoznunk – a püspök is, ordinárius utóda is.

A Rotaru Mihai látogatására vonatkozó dokumentum közvetlenül nem kapcsolatos Scheffler Jánossal, mérlegelését mégsem kerülhetjük meg, ugyanis lényeges a sokat idézett, Pakocs Károly-féle kézirat miatt. Tempfli Imre felteszi a kérdést: „Miért engedték szabadon? ő azt mondja, hogy azért, mert kiderült az ártatlansága.”²⁵

A kérdés korántsem ilyen egyszerű. A mi szempontunkból természetesen ártatlan volt. Az állam szempontjából valószínűleg nem. A román állam 1940 előtt sem nézte jó szemmel, ugyanis részt vett az 1939-es szervezkedésben²⁶, a második világháború végén is egy ideig Magyarországra ment, hazatérte után természetesen figyelték, s minthogy költői lelkét nem jellemezte sem a politikai éleslátás, sem az éberség, sok terhelő adatot szolgáltatott a vád
számára.

Tempfli Imre nagyon pontosan idézi fel a kiszabadulása után történteket: „Későbbi ellenfelei azt állítják, hogy Pakocs vikáriust a börtönben »megdolgozták«, megfosztották akaratától, és ő engedelmesen beállott az államhatalom szolgálatába. Hogy mi történhetett Pakocs Károly helynökkel valójában az alatt a tíz hónap börtön alatt, talán sohasem fogjuk megtudni. Kijelentései azonban arra engednek következtetni, hogy gondolkodásmódjában valóban nagyfokú változás játszódott le. Hogy soha azelőtt, és ezután sem akart nemzeti egyházat, amint azt maga is számtalanszor kihangsúlyozta, az a kutatások mostani állása szerint nem vitás, viszont az elképzelhető, hogy ígéretet tett az államiaknak: amennyiben hazajön, a szatmári papság magatartása a kormánnyal szemben megváltozik.”²⁷

Tempfli Imre fentebbi, ezúttal körültekintően megfogalmazott állítását én meg merem toldani: nem hiszem, hogy esetleges későbbi kutatások során is felmerülhetne az a vád, hogy nemzeti egyházat akart. ő ezt a kérdést nem érzékelte, fel sem fogta. Benne egy pszichikai jelenség munkált: a karrierizmus, a hatalomvágy.²⁸ Ez elhomályosította az életszemléletét, egész életén végigkísérte.²⁹

A hatalom jól képzett szakemberei lelki alkatának e vonására jól ráéreztek és kiválasztották céljaik elérésére alkalmas eszközül.

Pakocs Károlyt – saját állítása szerint – fizikailag nem bántalmazták. Nem ismerjük, hogy a kihallgatások során a „ráhatás” milyen pszichikai és egyéb módszereit, eszközeit alkalmazták, Tempfli Imre fentebb idézett megállapítása is csak a tényre utal: gondolkodásában megváltozott. Csodálkozhat-e valaki, ha ezt tapasztalva az ismert társadalmi körülmények között nem bíztak benne a szatmári papok, és nem közöltek vele olyan tényeket, amelyeknek ismeretében talán másként cselekszik?

A Szentszéknek küldött „jelentés”. Szövegét nem ismerjük, annyit tudunk meg róla, hogy utalás történik benne a Scheffler János elleni vádakra is. A levél „jelentés”³⁰ jellegére vonatkozóan meg kell elégednünk azzal, amit Tyukodi Mihály írásából tudunk meg róla. ő Márton Áron püspök 1955. december 27-én Kőrösi Károly Szatmár egyházmegyei kanonoknak írt sorait idézi: „Szegény P. K. nem akarja észrevenni, hogy játszanak vele. Engem lehangol, hogy ez a derék pap mennyire nem lát tisztán. Nemtelen célok eszközeként hányódik, hozzá nem illő társaságban. Félek, hogy Rómában ahelyett, amit vár, olyan ítéletet fog hallani, ami végképpen szétveri ábrándjait.”³¹

A „jelentésével” kapcsolatos kérdésünk: honnan tudta Pakocs Károly két nappal Scheffler János letartóztatása után, mivel vádolják a püspököt?

János püspök ellen valóban kirakatper készült. A román politikai rendőrség (az országban működő szovjet tanácsosok felügyelete mellett) a magyar ÁVH-val együttműködve készült a megrendezésére. A kirakatperekről tudjuk, hogy nem a valós tények alapján szervezték őket.³² Pakocs Károly visszaemlékezései, a Harc a lelki vakság ellen olyan kézirat, amelyet az eddigiekből is láthatóan igencsak fenntartással kell fogadnunk. A könyvből a kézirat alapján megtudjuk, mit örökített meg Pakocs a János püspökkel való találkozásáról és beszélgetésükről. Erre alapozva közli Tempfli Imre, hogy „vikáriusának megjelenése igencsak meglepte a püspököt.”³³ Nem tudjuk meg viszont, vajon elmondta-e János püspöknek azt, hogy neki miniszteri engedélye van vele tárgyalni? (Ha igen, aligha képzelhető el, hogy a püspök ne fogott volna gyanút.) Említette a papság fegyelmének lazulását³⁴, közölte: a rövidesen megnyíló gyulafehérvári teológiára kell mennie. Nem tudjuk, mit mondott Szvoboda Ferenc ordinárius, Dobos János és még több tekintélyes pap kényszerlakhelyre küldéséről.

Egyáltalán kérdéses, hogy a visszaemlékezésben leírtak mennyire hűséges tolmácsolói a megtörtént valóságnak, nem hiányoznak-e belőlük (akaratlanul vagy szándékosan) lényeges mozzanatok, illetőleg bármilyen párbeszéd megörökítésében az (ábrándjai szempontjából fontosnak nem tartott) elemek.

A tanulmányi részben olvashatjuk – természetesen Pakocs Károly visszaemlékezésére hivatkozva –, hogy beszélgetésük végén a püspök visszavette az egyházmegye kormányzását, és első intézkedésével megbízta Pakocs Károlyt helynökének.³⁵ Azt is közli, hogy Pakocs állításait az egyházmegyében nem fogadták el.³⁶ Helyesen állapítja meg: „Valóban nem tudjuk szóról szóra a körösbányai beszélgetés szövegét. Úgy tűnik azonban egy levélből, hogy a külvilágtól elzárt, jól semmiképp nem tájékozott, az egyházi és állami rendelkezésekről nem tudó János püspök az újabb szentszéki dekrétumról nem tudott.”³⁷

A nyelvi kifejezés a gondolkodás tükre. Ezért a visszaemlékezéseket elemző kutató számára Pakocs Károly szövegeinek tudományos igényű elemzése kemény szakmai kihívás.

Összegezésül: János püspök tanításának felelevenítése, életútjának akár apró adatokkal való kiegészítése hasznos, utókorát, az egyházmegyéjében ma (és ezután) földi útjukat járó keresztényeket tiszteletére, pártoló közbenjárása kérésére ösztönözheti. Ezt szolgálhatja a pásztorleveleit bemutató munka is. Örvendetes, hogy a bevezető tanulmány több olyan adatra is utal, amelyek a romániai kommunista hatalom egyházellenes lépéseinek tervszerűségére világítanak rá. Meggyőződésem, hogy a felbukkant vagy a még előkerülő adatok³⁸ csak megerősíthetik a János püspök vértanúságáról vallott felfogásunkat.

Méltányolnunk kell, hogy Tempfli Imre a tanulmányban sokat foglalkozik Pakocs Károly szerepével is, és jóhiszeműségét védelmezi a korabeli vádaskodásokkal szemben.³⁹ Reményünk szerint Pakocs Károly visszaemlékezésének valóban tudományos szövegelemzése, valamint (esetleg) pszichológus szakértő értelmezése segítheti Tempfli Imrét abban, hogy Rómát a Pakoccsal kapcsolatos egykori álláspontja felülvizsgálására kérhesse.⁴⁰

Laptestvérek (Vigilia 2002/5, Studia Universitatis Babes-Bolyai – Theologia Catholica Latina 2001/1)

A Vigilia májusi számában ismét a történelem jut hangsúlyosan szóhoz. Tóta Péter Benedek Morus magyaros ország-magyarázata címen Thomas Morus Bátorító párbeszéd megpróbáltatás idején című dialógusát elemzi, s a szövegből saját fordításában részletet is közöl. Tusor Péter A magyar püspökök első római ágenseiről közöl tanulmányt. ő a következő századba, a 17.-be kalauzol, amint a folyamatosan Rómában tartózkodó, fizetett ügyvivők feladatait és gyakorlatát ismerteti. Ezek az ágensek a kora újkori hírszolgálatás igényét töltötték be, a Szentszék egyes államokba delegált küldöttei, a nunciusok tevékenységét egészíti ki munkálkodásuk, amennyiben ők az egyes udvarok, államok küldöttei a Kúria mellett, akik megbízóik, ez esetben kezdetben az esztergomi érsekek, majd az egész magyar egyház képviselői a pápai udvarnál. Hírszolgálatuk tehát egyrészt a Szentszék felé, másrészt haza, megbízóik irányába működik.

Ifj. Rabár Ferenc A Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérek történetével foglalkozik, Bura László pedig Scheffler János szatmári vértanú püspök életét, személyiségét, papi-püspöki működését s vértanúsága történetét mutatja be a magyarországi olvasóknak, nem feledkezve meg tájékoztatni a boldoggá, illetve szentté avatási folyamat állásáról, amelynek a szerző egyik előkészítője. A vértanú püspök tollából naplórészletet s 1945. február 6-i körlevelét is közli.

A Szép/Írás rovat folytatja Vasadi Péter Thomas Merton kapcsán írt esszéjének közlését, Tüskés Tibor Veres Péter hitéről ír tanulmányt. A Vigilia beszélgetését Bodnár Dániel készítette Vashegyi Györggyel, a budapesti karmesternemzedék fiatal és igen tehetséges tagjával. Mai meditációként Jean-Louis Chrétien francia költő és filozófus írása olvasható Az alázatról.

B.M.

A kolozsvári BBTE Római Katolikus Teológiai Karának tanulmánykötete tavalyi évszámmal, de csak most került ki a nyomdából. A tavalyi évszám azt is jelzi, a kötetnyi folyóirat nagyrészt a tavalyi év konferenciájának anyagát tartalmazza. A Studia tehát súlypontosan a család témájával foglalkozik, minthogy ezt választotta a szervező, Zamfir Korinna a 2001-es teológiai tanulmányi napok központi témájának. A kérdést biblikus, szentségtani, történeti,etikai és pasztorális szempontból járták körül a szerzők: Székely János budapesti újszövetségtan-tanár, a sajnálatos gyorsasággal távozott Molnár Lajos, Marton József, a kar dékánja, Jean-Yves Brachet, a franciaországi Szent János közösség tagja, Ágoston Ferenc, valamint Pierre Clermidy SJ.

A konferencián elhangzott anyagok mellett más anulmányok is helyet kaptak, amelyek a kar tudományos munkáját hivatottak tükrözni. Különösen örvendetes, hogy a fakultás két tanára, Nóda Mózes adjunktus és Zamfir Korinna tanársegéd friss kutatásainak gyümölcsét is közli, előbbiét román nyelven az erdélyi, két világháború közötti katolikus intézmények helyzetéről, utóbbiét az ökumenizmus kérdéséről. Két fiatal kutató dolgozata is helyet kapott, mintegy kiegészítésként: Bereczki Silvia a II. vatikáni zsinat erdélyi fogadtatását elemzi, Farmati Anna a 17. századi katolikus egyházi énekköltészet szövegtípusait vizsgálja.

A Studia Universtitatis Babes-Bolyai római katolikus teológiával foglalkozó kötete a kar címén (3400 Cluj, str. I. Maniu nr. 5) megrendelhető vagy megvásárolható.

bm

Jakab Gábor

Vetkőztessék le őket! Avagy a mundér becsülete

A papi pedofília-botrány margójára

„Azonnal vetkőztessék le és büntessék meg őket!” – válaszoltam az egyik gyakorló krisztushívő által feltett indulatos kérdésre, aki az amerikai pedofil papok világra szóló botránya ügyében keresett meg, hogy megtudakolja személyes véleményemet. Figyelmeztetésül nyomban azt is hozzátettem, hogy a médiumok többnyire rosszindulatu kommentálásának, amelynek a papság erkölcsi tekintélyének a lerombolása, tehát az igazságtalan általánosítás a célja, ne döljön be.

Egyértelmű válaszomat megerősítendő eléje tettem a L’Osservatore Romano május 3-i számát, amelynek főcíme éppen a pápa (április 23-i) kemény hangú állásfoglalása az ügyben abból az alkalomból, hogy az előállt súlyos lelki válság halaszthatatlan megvitatása végett a Vatikánban találkozott az amerikai püspökökkel: „Az embereknek tudniuk kell, […] hogy a papságban és a szerzetesi életben nincs helye annak, aki árthat a fiataloknak”.

Miről szól ez a váratlanul szőnyegre került és gyors beavatkozást igénylő szomorú „történet”? Arról, hogy a 46 000 amerikai lelkészből, akik 65 milliós katolikus közösség lelkipásztorai (Brazília és Mexikó után az Egyesült Államok a harmadik legnagyobb katolikus ország) százakat vádoltak, illetve gyanúsítottak meg az utóbbi hónapokban gyermekek szexuális zaklatásával. Hogy a tényleges valóságnak is megfelel-e a vád és a gyanúsítás – ami a számokat illeti –, számomra legalábbis mellékes. Ha csak „tíz” (Ter 18,33) eset is igaz, – olyan szörnyűséges a bűncselekmény, hogy szó nélkül nem maradhat. A tabut nem ismerő amerikai társadalom irgalmatlanul meg is bélyegezte a súlyos erkölcsi romlást jelző, immár világszerte ismertté vált „kihágásokat”. És joggal. Az elkövetők ugyanis (ezúttal) nem laikusok, hanem klerikusok (papok és szerzetesek), akik fölszentelésükkor az erkölcsi példamutatásra, a rájuk bízottak Istenhez való elkalauzolására vállalkoztak, és tettek is ilyen értelmű fogadalmat. S íme, fogadalomszegőkként tettükkel a hivatásukat elkötelezetten teljesítő papságra, az elsöprő többségre óriási szégyent hoztak. Sietek ismkételten kijelenteni, hogy rossz úton járnak azok, akik a szomorú történet hallatán fenntartások nélkül és rosszmájúan általánosítanak.

Tény, hogy a botrány – nem utolsó sorban a tagadhatatlan esetek eddigi eltussolása miatt is – mélyen felháborító, egyszerre vet fel régóta létező súlyos problémákat és ugyanakkor válaszra váró kérdéseket. Azt például, hogy a papság bizonyos része esetében a szexuális élet nem rendezett, és így gyökeresen megoldatlan problémák merülhetnek föl bennük. (Persze föltevődik a kérdés: milyen értelemben beszélhetünk a pap szexuális életéről). Következésképpen e klerikusok egyike-másika ilyen gyalázatos vagy hasonlóan megvetendő irányban – gondoljunk a homoszexualitás beteges válfajaira – nagyon könnyen eltájolódhat, elcsúszhat. Nem tagadható ugyanakkor, hogy az erkölcsi eltévelyedésben az egyre gátlástalanabb szexuális szabadosság is „ludas”. Ám az egyház az alapvető erkölcsi parancsokból és a felállított követelményekből a tényleges eltévelyedések növekvő aránya ellenére sem engedhet. Még a hivatások vészes megcsappanása, a papi pálya látványosan csökkenő vonzereje miatt sem. A változatlan érvényű morális elvárásoknak továbbra is és minden körülmény között érvényt kell szerezni, s ezt tanításában egyértelműen meg is kell jeleníteni.

Mi a teendő hát? Merre kell keresni a botrányból kivezető utat? Alapvetően és mindenekelőtt a megelőzésben, amit az amerikai püspökök most, e keserű tapasztalat során – részben eddigi mulasztásaikat is bevallva – fölismertek. Nagyobb felelősséggel az eddiginél sokkal tüzetesebb pszichológiai vizsgálatra kellene felkérni a szeminaristákat, és irgalmatlanul meg kellene rostálni a jelentkező fiatalokat. Önmagában a cölibátus-kötelezettség sokak által szorgalmazott eltörlésével ugyanis nem oldható meg a helyzet, mert a tapasztalat szerint – és a legkülönfélébb okok (hajlam, környezet s egyebek) miatt – az erkölcsi eltévelyedésre nőtlenek és házasságban élők egyaránt(!) és mindenfajta társadalomban (tehát nem csak az amerikaiban) képesek és hajlamosak.

A legkonkrétabb kérdés most ez: mi a teendő a jelenlegi amerikai helyzetben? A zsoltárossal szólva: amennyire csak lehetséges, ki kell engesztelni a súlyosan megsebzett lelkeket (az áldozatokat és családtagjaikat). A pápa a püspökökhöz intézett római beszédében már meg is tette ezt. Valami módon el kell vezetni őket „a nyugalom vizéhez” (Zsolt 23,2), velük teljes szolidaritást vállalva, annál is inkább, mert ezúttal nemcsak ők, de a nagy közösség, a keresztény emberek százmillióiból összeálló egyház, tehát Krisztus jegyese is (bizonyára még sokáig be nem gyógyuló) sérülést szenvedett. Az ügyben kiadott vatikáni közleményben olvasható egy reményt keltő, az eligazodásban talán segítő gondolat: „egy műalkotás megrongálódhat, de szépsége akkor is megmarad”. Mondanom sem kell, hogy a „műalkotás” ez esetben Krisztus egyháza, amelynek felőle nézve továbbra is „isteni”, de felőlünk nézve nagyon is „emberi” az arca.

A megelőzésre azért kell sokkal nagyobb gondot fordítani, mint eddig (és a papnevelés mikéntjének halaszthatatlan és alapos végiggondolása is ide tartozik!), mert valószínű, hogy a fájdalmas probléma nem csak amerikaspecifikus. Az emberi gyöngeségnek nincs „földrajzilag” kijelölhető tája.

A szexuális szabadosság korában a másik, egyre rohamosabban terjedő rákfene a beteges homoszexualitás problémája. A téma kapcsán, úgy érzem, ezt is szóba kell hoznom. Ha nem vigyázunk, egy szép napon ez is szomorú meglepetésekkel szolgálhat. Jó lenne hát elébe menni e tekintetben is az egyszerre sokágú, bonyolult problémának. Az eddigi gyakorlat szerint a legfelsőbb vezetés – mindenütt az egyházban – sajnos csak ott figyelt oda a szexuális természetű kihágásokra, ahol nőt szimatolt, netán gyermeket is felfedezett a pap „holdudvarában”.

Az olvasó figyelmét (is) nagyon komolyan és szeretettel arra szeretném felhívni, hogy legyen roppant elővigyázatos, és ne siessen megfontolatlanul igazságtalan ítéletet hozni és „általánosítani”, mondván: lám, ilyenek a papok. Nem ilyenek! Viszont – mint a konkoly a búza közé – a fertőző mocsok közénk is könnyen beférkőzhet. Ha esetenként bukdácsolva is, az elsöprő többség hivatástudattal, teljes elkötelezettséggel a rábízottak üdvösségén fáradozik, amiért a hálát és elismerést megérdemli, s a hűséges helytálláshoz csupán e rábízottak imádságát kéri.

Részlet II. János Pál pápa papokhoz intézett, 2002. évi nagycsütörtöki leveléből

Különösen is megrendít bennünket mint papot néhány paptestvérünk bűne, akik elárulták a papszentelés kegyelmeit, és a világban a jogtalanság (mysterium iniquitatis) legrosszabb formáinak engedtek. Súlyos botrányok keletkeztek, aminek következménye, hogy a többi tiszteletreméltó papra is a gyanú árnyéka vetül, akik pedig szolgálatukat becsülettel, következetesen és hősies szeretettel végzik. Az egyház gondoskodással fordul a papok áldozatai felé, minden erejét latba veti, hogy az igazságnak és igazságosságnak megfelelően elrendezze ezeket a fájdalmas helyzeteket. Mindannyian – emberi gyöngeségünk tudatában, de bízva az isteni kegyelem gyógyító erejében – arra vagyunk hivatottak, hogy a Kereszt titkát (mysterium crucis) szeretettel elfogadjuk, és még komolyabban törekedjünk az életszentségre. Imádkozzunk, hogy Isten, gondviselő szándékának megfelelően, ébressze fel a szívekben a Krisztus iránti teljes önátadás eszményét, amely a papi szolgálat alapja.

Vermes Gábor

Az Amerika-ellenesség anatómiája

Sok évtizeddel ezelőtt egy német házaspár látott vendégül Hamburgban. Nemrégen érkeztek vissza ausztriai vakációjukból. A szép tájakat megcsodálták, de egyébként keserűséggel emlékeztek vissza útjukra. „Miért utálnak minket, németeket az osztrákok? – ámuldozott a férj – amikor mi igazán szeretjük őket?”

Ez az emlék ötlött fel bennem Kazinczy Ferenc levelezése nyolcadik kötetének olvasásakor, amelyben hasonló esetre bukkantam. Cserey Miklós a következőket írta Kazinczynak Kolozsvárról, 1811. június 12-én: „Rettenetes dolog, hogy ezen két ország, Magyarország és Erdély, nincs jobb egyetértésben. Ti nem ügyeltek ránk, mi pedig sohasem tudjuk előre a Ti gondolkodásotokat.”

A nagyok akár nem törődnek a kicsikkel, akár babusgatják őket, nagyságuk átkát magukról lemosni nem tudják. Akarva vagy akaratlanul, finoman vagy esetlenül, vagy olykor akár durván, de már súlyuknál és terjedelmüknél fogva is ráterpeszkednek a kicsikre, akik így egy percig sem tudják elfelejteni azt, hogy ők – hát igen – a kicsik.

A két kategória közötti hatékonyságkülönbség és egyensúlyhiány döntően meghatározó tényező viszonyukban, és ezt a szakadékot csak nehezen tudja áthidalni bármiféle nyájas gesztus a nagyok részéről. A valamikori két óriás hatalom közül csak Amerika maradt a porondon, de függetlenül politikájától, behemótságán változtatni nem tud. Óriásként óvatosan tipeg-topog, máskor tör-zúz, de a kicsik feléje irányuló irígységét nem vagy csak különös erőfeszítéssel tudja elhárítani.

Természetesen az érzelmek skálája a kicsik részéről tágabb az irigységnél, hiszen a nagyok önmaguk hatalmának birtokában képesek komoly teljesítményekre is, amelyek tiszteletet, olykor csodálatot ébresztenek. De az ellentétes érzelmek rendszerint nem szigetelődnek el egymástól. Nem volt nagyobb csodálója és tisztelője Németországnak Tisza Istvánnál, de 1915-ben ő jegyezte meg azt, hogy „szövetségeseinket senki sem becsüli énnálam nagyobbra, de (a németeknek) megvan az a jó szokása, hogy mindjárt az egész kar után nyúlnak, ha az ember a kisujját kínálja nekik.”

E vizsgálatnak természetesen tovább kell mennie a „nagy–kicsi” ellentét felvázolásán. Ez különösen fontos Amerika és az ellene irányuló érzelmek értelmezésében, mert itt sokkal többről van szó, mint nagyságrendi különbségekről. Az amerikaiak mentalitása élesen elüt mindenki másétól, sokkal markánsabban, mint az osztrákoké a németekétől vagy a magyarországi magyaroké az erdélyi magyarokétól. Az amerikai mentalitást európai kulturális fölényérzettől vezérelve könnyű csepülni, de fölényérzetből analizálni éppen olyan tévutakra vezethet, mint ha azt valaki színtiszta gyűlöletből tenné meg.

A kiváló amerikai újságíró, Richard Reeves, így foglalta össze véleményét az amerikai mentalitásról: „Mi egy önmagunk által kreált nemzet vagyunk, nem ez vagy az a nemzeti vagy faji származás, hanem egy idea elfogadása jellemez minket: elutasítása az osztály- és felekezeti különbségek által megosztott régi, korrupt világnak.” Valóban, Amerikát szinte születésétől fogva egy misszió vezérli, annak tudata, hogy az állami, illetve egyházi nyomás alól felszabadult és egymást egyenlőknek tekintő szabad emberek társadalma példát mutathat az egész világnak.

Nemcsak mutathat, de mutatnia is kell, mert ez Istentől eredő erkölcsi kötelesség. Eredetileg, egészen az első világháború végéig, ez a hit át volt itatva egyfajta keresztény-protestáns küldetéstudattal. Idővel, a huszadik század folyamán, ez világi küldetéstudattá változott, noha a vallási – most már teljesen ökumenikus – alapok megmaradtak. Nem véletlenül, hiszen államilag támogatott egyházak hiányában a felekezetek sokasága nem csökkentette, hanem – ellenkezőleg – megerősítette az ország lakossága túlnyomó többségének a vallásosságát. Az amerikai szociológus, Seymour Martin Lipset szerint az amerikaiak hagyományaiknál fogva utópista moralisták, akiknek céljuk az erkölcsök intézményesítése és a gonoszság kiküszöbölése emberekben és intézményekben egyaránt. Ez a küldetéstudat vagy a sokszor emlegetett úgynevezett „american exceptionalism”, amerikai egyediség szervesen kapcsolódik össze a szinte axiómaként elfogadott hittel, hogy Amerika a legjobb, legnagyszerűbb ország a világon. Ez a hit az ország morális felsőbbségtudatában gyökerezik, de más formában ez a fajta hit minden fiatal nacionalizmus jellemzője. Gondoljunk például Petőfi 1846 decemberében írott Magyar Nemzet című versére: „Járjatok be minden földet, melyet Isten megteremtett, s nem akadtok bizonyára a magyar föld párjára... Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.”

Az európai nemzetek nacionalizmusa idővel, különösen a második világháborút követő korszakban, lecsillapodott, megérett, és egy a fenti idézethez hasonló megfogalmazás ma már nemigen lenne elképzelhető. Amerikában viszont a nemzetté válás egy soha meg nem szűnő dinamikus folyamat, hiszen állandóan újabb és újabb bevándorlók millióit kell integrálni. Ezek a bevándorlók a világ minden sarkából érkeznek ide, többségükben ma már nem is európaiak, és az angol nyelv elsajátítása mellett az amerikai hagyományok elfogadása és átérzése válik a legfontosabb összekötő kapoccsá közöttük és a már itt születettek között. Így a sajátos küldetéstudaton és erkölcsi felsőbbségérzeten alapuló amerikai nacionalizmus folyamatosan újratermelődik.

Ez nem magától értetődő spontán folyamat, miért is lenne az, mondjuk, egy hindu, egy indonéz, egy norvég, egy kínai vagy egy magyar bevándorló esetében? És éppen ezért, a hagyományok elfogadtatására és átéreztetésére irányuló törekvések állandóak. Ezek a törekvések már az amerikai történelem korai évtizedeiben is megvoltak. Richard Waldstreicher könyvének címével (In the Midst of Perpetual Fetes – Állandó ünneplések közepette) az amerikai történelem korai szakaszában előforduló gyakori parádékra és hazafias ünnepélyekre utal. Ezeknek még inkább megnőtt a jelentőségük a 19. század végétől, amióta – a két világháború közötti korszakot leszámítva – rohamosan emelkedik a bevándorlók száma. Céljuk nyilvánvalóan egy nemzet megteremtése, összeforrasztása, összekovácsolása. Parádé parádé hátán, az iskolás gyerekeknek mindennapos esküje az alkotmányra, a nemzeti himnusz eléneklése sportesemények előtt, a nemzeti zászló gyakori jelenléte, mindezek a fenti célt szolgálják még akkor is, hogyha egyes parádék egy-egy népcsoport sajátos jellegét hangsúlyozzák. Az amerikai zászló ugyanis kitüntetett helyet kap – akár dél-amerikai, akár olasz vagy ír ünnepségről van szó.

De Amerikának mint a „legjobb, legnagyszerűbb” országnak a felvállalása – ha mellőzhetetlen kelléke is a sajátos amerikai integrációs törekvéseknek – mások szemében könnyen arroganciának tűnhet fel. Amellett kétszínűségnek is, hiszen hosszasan fel lehetne sorolni az ország történelmi bűneit az indiánokkal és a négerekkel szemben. Emellett a hidegháború reálpolitikája súlyos erkölcsi torzulásokhoz vezetett. Bárki, aki mint Suharto Indonéziában, a sah Iránban, vagy Mobutu Zaire-ban kommunista-, illetve szovjetellenesnek nyilvánította magát, Amerika támogatásában részesült, függetlenül az általa irányított korrupt és kegyetlen diktatúrától. Az antikommunizmus, a McCarthy szenátor nevével fémjelzett, minden bokorban kommunistát szimatoló megfélemlítési hajsza az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején politikailag ártatlanok meghurcolásához, és általában a szabadságjogok megnyirbálásához vezetett.

Ez a kétkulacsosság, a hazafias retorikának és a valóságnak ez a szétválása vezetett egyes amerikaiakat oda, hogy saját országukat ne csak kritizálják, de valósággal meggyűlöljék. Hiszen ők is utópista moralisták, akik nem szűnnek meg számon kérni Amerikán az eredeti misszióban foglalt erkölcsi értékek valóra váltását. ők azok, akik a szeptember 11-i tragédiát követően főképpen Amerikát okolták azért, ami történt. Így kerültek a politikai spektrum szélsőbal és szélsőjobb oldalán egy táborba azokkal a nem amerikaiakkal, akik szintén Amerikában látják a mai világ alapvető problémáinak fő okozóját.

A magyar származású amerikai szociológus, Paul Hollander szerint az antiamerikanizmus, mely szemében nem egyenlő az országgal szembeni kritikával, éppen olyan előítélettől vezérelt „izmus” mint bármilyen faji vagy a nőkkel szembeni előítélet, tehát egyfajta alapvetően negatív állásfoglalás, amelyik Amerikát bűnbakként használva minden baj okát benne látja.

Gyakori Amerikával szemben a kultúrbarbárság vádja is. Ezt a vádat könnyen alátámaszthatja az európai piacot elöntő amerikai átlagfilmek és televíziós műsorok alacsony színvonala. Valóban, Hollywood meggyőzte önmagát arról, hogy sekélyes produktumok több hasznot hajtanak, mint a színvonalasok. Ha ez sajnos igaz is általában, ennek ellenkezőjéről is meggyőződhetünk, amikor New York-i mozikban telt házak előtt futnak magas színvonalú amerikai filmek. Mert olyanok is vannak az egyre nagyobb számban létesülő szimfonikus zenekarok és múzeumok mellett. Kisebb és nagyobb városok valósággal versenyeznek egymással abban, melyikük tud több kiemelkedően színvonalas kulturális intézményt létesíteni saját portáján.

Gyakori kérdésem európai kollégákhoz, hogy miben vélik látni az európai és amerikai egyetemi hallgatók közötti különbségeket. Szinte egyöntetűen az a válasz, hogy noha az amerikai diákok kétségtelenül felkészületlenebbek az európaiaknál, ezt mégis ellensúlyozni tudják a tekintélyelvnek fittyet hányó kérdező-firtató intellektuális agilitásukkal.

1957 óta élek itt, tehát bevándorlóként is, valamint történészként is próbálom látni az érem mindkét oldalát. Ismétlem, nem kétséges, hogy a küldetéstudat retorikája arrogánsnak tűnhet fel nem amerikaiak szemében. Egy komoly vélemény azonban nem kerülheti meg a kérdést, hogy vajon hűséges-e Amerika az önmaga által felvállalt misszióhoz vagy sem? Véleményem szerint erre a kérdésre nem lehet sem kategorikus igennel, sem kategorikus nemmel válaszolni.

Az erkölcsi mérce olyan magas, hogy azt következetesen teljesíteni emberi lehetetlenség lett volna, illetve lenne. Véleményem szerint igaz az, hogy konkrétan a jelenlegi Bush-kormányzat atomfegyverkezési, környezetvédelmi és egyéb területeken hisz abban, hogy nem kell figyelembe vennie a világ országai többségének szempontjait. Az is igaz szerintem, hogy az amerikai külpolitika egyes esetekben elhanyagolja a helyi lakosságok jogos érdekeit.

Ennél általánosabb szinten Amerika ma megtestesíti a globalizáció folyamatát, így annak káros hatásait és kárvallottjainak szenvedését is az ő számlájára írják, néha jogosan, többnyire jogtalanul.

Ugyanakkor azt a kérdést is fel kell tenni, hogy melyik nagyhatalom tett többet a második világháború óta a világ jólétének és stabilitásának az érdekében? A franciák különösen érzékenyek az amerikai befolyásra, melyet túlméretezettnek tartanak. De nem kell mást tenniük, mint elutazni országuk normandiai partvidékére, ahol láthatják az óriási katonatemetőket, ezer és ezer amerikai katona sírjával. A háború utáni Marshall-terv állította talpra Európa jó részét.

Vajon használna-e a világnak, ha Szaddám Huszein tartaná ellenőrzése alatt a közel-keleti olajmezőket, vagy hogyha Szlobodan Milosevics még mindig Belgrád ura lenne? Vajon ésszerűtlen-e Amerika népszerűsége sok afgán, boszniai mohamedán és koszovói albán körében?

A küldetéstudat retorikája és a valóság közötti űr leszűkítése éppen olyan folyamat, mint a nemzetté válás. A törekvés állandó. Anthony Lewis 32 éven keresztül volt a New York Times prominens tárcaírója. December 15-i búcsúcikkében a következőket írta: „Ez az ország mindig át volt és át van hatva optimizmussal, de ugyanakkor mindig küzd önmagával, hogy úrrá legyen saját rossz szokásain.” A küldetéstudat retorikája és a valóság közötti űr tehát néha szűkül, néha pedig tágul. Amikor Texasba kerültem 1957-ben, a feketéknek csak az autóbusz hátsó üléseire volt szabad leülniük. Ma már fekete bőrű a külügyminiszter, az elnök külügyi főtanácsadója, és a legfelsőbb bíróság egyik tagja is. Ugyanakkor sokunk véleménye szerint leromlott a középiskolák színvonala, és a tömegkultúráé is.

Amerika marad tehát a fejlődő, változó világ modellje. Egy időben utánozzák és támadják az irigykedő, csodáló, gyűlölő, szerető tagjai a nem amerikai társadalmaknak. Különösen a negatív érzelmek, részben legalábbis, függetlenek attól, hogy mit tesz vagy mit nem tesz Amerika a világban. Kiengesztelne valaha is mondjuk egy roma- vagy zsidógyűlölőt egyes romák vagy zsidók „jó magaviselete”? Másrészről viszont ezek az Amerikára irányuló érzelmek függnek attól, hogy az űr a küldetéstudat retorikája és a valóság között szűkül-e vagy tágul.

A jótettekért járó elismerés mögött mindig ott rejlenek a fenntartások, olykor indokkal, máskor viszont érdemtelenül. Mint minden más nagyhatalomnál a történelemben, és talán Amerika esetében leginkább, elismerés és megátkozás párhuzamos síneken fut.

New York, 2002. április.

Vélemények az Amerika-ellenességről

Amerikát szidni már akkor is divat volt, amikor a terrorista támadások az Amerika-ellenességet még nem hozták testközelbe. Kételkedtünk a hozzánk McDonalds és Coca-Cola formájában eljutó amerikaiság kulturális alapjaiban. Gyűlöltük a gaz kapitalizmust, a nyugati elnyomást, a vad piacgazdaságot – ami mind szinonim Amerikával. Ma ugyan eljutnak más hírek is hozzánk, és segélyek, pénz, amelyből építeni lehet, templomot-iskolát, tanulni, gyerekeknek játékot, élelmet venni. Jönnek néha segíteni vágyó, érdeklődő fiatalok, a Peace Corpe vagy más hasonló békés szolgálat jegyében, velünk-nekünk dolgozni, önkéntesen. Mert hallották, hogy itt szükségük lehet rájuk öregeknek-betegeknek-elhagyottaknak. Halljuk a tudósításokat: egy-egy katasztrófa kapcsán elsőnek ugranak az amerikaiak – nem föltétlenül a politikusok, hanem az egyszerű nép, amelyik piszkosul jól él, de olykor kicsit furdalja is a lelkiismeret, ezért tenni szeretne valamit másokért, a kevésbé szerencsésekért, akik másutt születtek. Aztán megint végigcsörtetnek keleti tájainkon az amerikai turistacsapatok, akik csodálkoznak mindenen, néha azon is, hogy emberekkel találkoznak, néha meg azon, hogy nem gördül minden úgy, ahogy ők otthon megszokták. Vagy a média közli, hol léptek közbe az amerikai béke- vagy háborúfenntartók, s melyik olajmágnás hogyan költött dollármilliókat a szeretőjére. Az egyszerű néző-hallgató már el is felejtette a segítő gesztust, marad a sokszor oly nélkülözhetetlen egyetemes ellenség, a nagybetűs gonosz mitikus figurája mellett. Aki manapság amerikai zászlót visel. S szurkol a terroristáknak, akik megtanítják móresre Amerikát.

A kép árnyalására következzék egy olyan összeállítás, amelyben a megszólalók nem csak hírből, valamikori kommunista tankönyvekből vagy a „liberalizmussal” kapcsolatos kincstári előítéletek mentén ismerik az Egyesülét Államokat. Legtöbbjük született amerikai, de legalábbis hosszabb ideje szoros, személyes kapcsolatban áll a kontinensnyi országgal, annak népével, kultúrájával, hagyományaival, lelkiségével és szellemiségével.

Patricia Zapor, újságíró az amerikai katolikus hírügynökség, a CNS központi irodájában, Washingtonban

Amerikaiként olykor igen nehezen elviselhetőnek tartom saját polgártársaimat, így természetesen megértem, mások miért éreznek így. Utazgattam egy keveset Nyugat-Európában, Mexikóban, Kanadában és Afrikában. Írországi utam során legbüszkébb akkor voltam, amikor a kis szálló tulajdonosa, ahol az éjszakát töltöttem s a reggelimet elköltöttem, azt mondta: sem az öltözködésemen, sem a viselkedésemen nem látni, hogy amerikai vagyok, csupán a hangsúlyom árul el.

Messze kevés amerikai mutat bár csipetnyi érdeklődést az őt körülvevő világ iránt, még kevésbé képesek elvegyülni még egy olyan, az amerikaihoz hasonló országban is, mint Írország. Megdöbbent, hogy az amerikaiak mennyire nem értik a világ többi részét, s mennyire kevéssé érdekli őket, miért gondolják úgy szélsőségesek, hogy jogosan tekintik az Egyesült Államokat az iszlám vagy a szegények vagy a környezetvédők ellenségének. Közülünk igen kevesen hajlandók elismerni, hogy az amerikai stílusú demokráciától és kapitalizmustól különböző rendszerek más országok számára lehetnek legitim megoldások. Ez a fajta amerikai vakság azzal szemben, amit a világ többi része felkínál, kétségtelenül egyik oka az Amerika-ellenességnek. Van bennünk egy olyan arrogancia, amely a más országokban élők számára bosszantó. Könnyebb volna ezt az arroganciát elviselni, ha volna arra vonatkozó bizonyosság, hogy az EÁ valóban annyira felül áll minden kritikán abban a vonatkozásban, amiben mi olyan szívesen bírálunk más országokat. De a külföldiek bizonyára úgy tekintenek a nevetséges 2000-es elnökválasztásra, mint az AEÁ korrupt szavazási rendszerének ékes bizonyítékára, és mint olyanra, amelyhez hasonló csak a „banán-köztársaságokban” lehetséges, ahová olyan nagy előszeretettel delegáljuk saját választási megfigyelőinket. A rendszer védői persze azt mondják, lám, békés úton, a bíróságon megoldódott az egész ügy, nem volt szükséges katonai erőkre, s ez a szemükben bizonyítéka annak, hogy nincs mit a szemünkre vetni. De ha valóban kritikán felül állnánk, akkor a Fehár Házban ma Gore elnökünk lenne. A választást ellopták.

Aki nem amerikai, valószínűleg nagyhangú, jogi és védelmi érvekkel megalapozott halálbüntetés-melletiségünkre is úgy tekint, mint ahogy annak idején az első „civilizált” nyugatiak tekintehettek a kannibálokra uzsonnájuk közben. Ugyanez évényes a fegyverviselés jogára vonatkozóan is. Annyira el vagyunk foglalva a saját, emberek kivégzésére irányuló jogainkkal és a fegyverviselés jogosságának kivívásával és hangoztatásával, hogy észre sem vesszük, mennyire erköclstelen és elmaradott mindez.

Van egy egész sor olyan dolog az Egyesült Államokban, ami gyönyörű. Az emberek szabadok, általában boldogok vagyunk, jó nevelésben van részünk, elégedettek vagyunk a kormányunkkal, mert az idő nagyrészében elég jól dolgozik. Gyönyörű ország ez, rengeteg nagyvonalú és jóakaratú lakossal. Csak éppen túlságosan védetten élünk.

Általálánosságban szólva sok-sok baj van a jogi rendszerünkkel, a gazdagok és szegények közti óriási különbségekkel, vakságunkkal a világ többi részével szemben. De arroganciánk, önmagunk igazára rátarti magatartásunk, s a világ többi részének csökkent értése, pazarlásunk miatt bizonyára a más országokban élők idegeire megyünk.

James McMahon PsyD, PhD, New York, a nagyváradi állami egyetem pszichológia tanszékének vendégtanára

Formális szempontból hol van az arra vonatkozó bizonyíték (például a Gallup Intézet felmérései), hogy az emberek nagyrésze valóban utálja Amerikát és az amerikaiakat? Ez téves elképzelés. A legtöbb felmérés – beleértve a bevándorlási statisztikákat azokra vonatkozóan, akik szeretnének az Egyesült Államokba jönni – azt mutatja, hogy az emberek csupa jó dolgot mondanak Amerikáról. Kétségtelen, hogy kapcsolataink az Európai Unióval, Kínával, Japánnal stb. mind pozitívak. Az iszlám országok képeznek kivételt, természetesen, de ez várható is az adott propaganda nyomán, vagy az Izraelnek nyújtott támogatásunk következtében.

Személyes szempontból azt gondolom, akik utálják Amerikát és az amerikaiakat, azok irigyek. Nekünk valóban van gazdagságunk és befolyásunk, de mindezek a kiváltságok a különbözőség, sokféleség géniuszának következményei – ebben az is bennefoglaltatik, hogy szívesen vesszük a nekünk szegezett kritikát is. Az irigység nagyon is emberi szempontból tekintve valami ilyesfélét jelent: „Neked olyasmid van, ami az enyém, azt kérem vissza.” Az az asszony gondolkodik így, akinek a férje egy másik nőért elhagyta őt. De mondjuk egy Bulgáriában élő ember számára ez az irigységérzés azt jelenti, hogy szeretné mindazt, ami nekünk megvan. A kifogás az szokott lenni, hogy az amerikai kultúra taszító. A németek mondták ezt, amikor például amerikai iskolásgyerekek társaikat gyilkolták halomra. Mondták mindezt, amíg náluk is előfordult ugyanez. S még egy „lábjegyzet”: szeretném felmérések eredményeiből kimutatva látni, hogy utálják Amerikát és az amerikaiakat, és azt tenném csak hozzá, hogy ez az ő bajuk, én az utálatuk ellenére is szeretem őket.

Szakács Ferenc Sándor szociológus, Róma

(Amerika, avagy „hogyan leplezzük az imperializmust”)

Az Amerikai Egyesült Államok a világ „leggazdagabb” országa. Gazdasági szakértők egyből felteszik a kérdést, hogy „miért”. Nem azért, mert a világ többi része „alávalóbb” lenne az amerikai polgároknál, hanem egyszerűen azért, mert az AEÁ kizsákmányolja (mondhatjuk úgy is, hogy „megnyúzza”) az egész világot. A NATO segítségével még az öreg Európát is csatlósai közé állítja. A NATO Egyesült Államok-csatlós rendszere viszont nem tartozik kis írásom tárgyához. Erről egy csoportmunkát mutattunk be két héttel ezelőtt a Finland Futures Academy nemzetközi szemináriumi ülésén.

Az AEÁ-t az ellentmondások országának is nevezhetjük. Politikai szempontból inkább a Római Birodalom időbeni meghosszabítása. Kijelentéseimet nem a levegőből kapom, hanem olvasmányaimra építem. A világon az AEÁ szemében minden jó, ami amerikai-barát, és minden rossz, ami az érdekeit nem képviseli. Ilyen a legújabb idők fantomalakja, bin Laden is. Lassan minden állam terrorista és szélsőséges, amely nem hagyja magát egyszerűen kizsákmányolni.

A gazdasági szakemberek előtt már régóta világos: az AEÁ mint a világ legerősebb hatalma más országok tőkéjéből él. A kérdés csak az, hogy a világ meddig fogja ezt eltűrni. Tény, hogy az AEÁ mint világhatalom függ a legjobban a világ többi részétől az iparilag fejlett országok közül. Ez a függőség nem idegen kormányokkal és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokból származik, hanem német cégekkel, angol pénzalapokkal, japán bankokkal való kapcsolatokból. Röviden: az AEÁ külföldi tőkeadóktól függ. A nyolcvanas évek elejétől (immár 20 éve) az amerikai polgárok minden évben többet költenek el, mint amennyivel valójában rendelkeznek. Fogalmazzunk egyszerűbben: az amerikaiak minden évben többet költenek el, mint amennyit munkájukkal megkeresnek. Gazdasági szakemberek ezt a jelenséget „kapacitásdeficitnek” nevezik. A mérleg veszélyesen ingadozik. Ez a deficit 2000-ben 450 milliárd dollár volt. A következő évekre viszont a New York-i Morgan Stanley beruházási bank már 600 milliárdos hiányt jósol. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az AEÁ hiánya két milliárd dollár lesz minden munkanapon! A kiadások növekedtek Bush kormányának hatalomátvétele óta. Már kezdetben erősen csökkentették az adókat, vagyis az állam bevételét nagymértékben visszaszorították; kölcsönök milliárdjait utalják ki katonai fejlesztésre. Ez a legnagyobb gazdasági „robbanás” húsz éve. A „terrorizmus leküzdése” címszó alatt Washington szabad kezet kapott. Arra is, hogy egyre nagyobb tartozásokba hajszolja az országot. George W. Bush közben fogadkozik, hogy kormánya 2005-re egy adósságtörlesztő tervezetet fog kidolgozni. Ezt viszont a legoptimistábbak sem tudják elhinni neki. Annál is kevésbé, mert az adóssághegy egy gyűszűnyit sem csökken. Bush és bizalmasai most eltekintenek ettől. Egyes elemzők szerint az AEÁ túllépte már a konjunkturális mélypontot. Tehát hamarosan újrakezdődhet a nagymértékű beruházás. A beruházások pedig vonzzák a külföldi tőkét. Így a gazdasági vészjelzéseket és a nemzetközi adóssági gondokat újra szélnek ereszthetik. De ne hagyjuk magunkat elvakítani. Az egyetlen dolog, ami történt: az amerikai gazdasági hivatal csak a hatalmas nemzetközi tartozások gyújtózsinórját hosszabbította meg, és „az igazság napját” kissé tovább tolta. Lényegében semmi sem változik: a gazdasági realitás tovább ég és parázslik.

A gazdasági szempontok mellett ott van az a beteges „értékrendszer”, amely a fogyasztói társadalom furcsa új generációit termeli ki. Az AEÁ – anyagi bázisára támaszkodva – világviszonylatban meghatározza, mi a „jó”. Erdélyben már státusszimbólummá vált, ha valaki el tud kocsikázni a brassói McDonaldsba zsíros hamburgert enni.

Az AEÁ-nak legalább két arca van: az egyik, amelyiket a televízióban, mozivásznon látunk. Másik arca a tulajdonképpeni „puritánok” társadalma. Szociológiai felmérések szerint az amerikai tömegeknek 13 éves gyerek szintjére állított televíziós csatornákkal mossák szisztematikusan az agyát. Ezután már nem is csodálkozhatunk, ha az amerikai polgár leül a tévé elé egy zsíros hamburgerrel a kezében, megnézi a világban történő véres eseményeket, majd elgondolkozik ültében azon, „hogy miért nem tesz mindezért senki semmit”. Ha netalán ledőlnek a New York-i ikertornyok, akkor egy kissé észhez tér és örül, hogy földig bombázzák Afganisztánt.

Örsy László SJ, kánonjogász, Georgetown Egyetem, Washington DC

Több politikai ismeret kell ehhez a problémához, mint ami nekem van, de néhány gondolatot fel tudok ajánlani.

Egy keresztény személy vagy társadalom nem gyűlölhet senkit. Minden társadalom kevert, főleg az amerikai! A szovjet birodalmat sokan dicsérték a nyugati világban, de senki nem akart odaköltözni. Amerikát gyűlölik, de Amerika nem tudja, hogyan őrizze a határait, annyian akarnak idejönni. Állítólag 5 millió személy van az országban, akik valahogyan bejöttek vagy egyszerűen nem távoztak. Időről időre amnesztiát hirdetnek nekik...

Az amerikai kultúra is kevert: sok téren itt vannak a világ legjobb egyetemei. Az alkalom a tanulásra végtelen, a tanulás olcsó. A vallásszabadság teljes. De igaz az is, hogy Amerika a legalacsonyabb kultúrát exportálja, s a többi országok ezt az alacsony kultúrát veszik. Amit itt a műveltebb réteg megvet, annak hatalmas piaca van az egész világon s mintegy Amerikát képviseli. Az amerikai politikai életben sok a romlottság, a pénz ad politikai hatalmat. Külpolitikában a tudatlanság és a pénzpolitika keveredik, az önérdek uralkodik. A jelenlegi kormányban hiányzik mind a tapasztalat, mind az intelligencia. Ez természetesen csak csak néhány szempont...

Katherine Nuss könyvtáros, CNS információs központ, Washington

Azt hiszem, az emberi természet sajátossága kritizálni azokat, akik „a csúcson” vannak, vagy azokat, akik akár csak gazdaságilag is, de dominálnak, netán politikai vagy kulturális befolyással bírnak.Van egy angliai barátom, aki minden második évben Amerikába látogat, s míg itt van, nem győzi kritizálni, csúnyán beszél róla, aztán meg alig bírja kivárni a következő látogatása idejét. Érdekes volt számomra az is, amit kritizált, ugyanis olyan dolgokba kötött bele, amit Anglia is végigcsinált, s amit az Egyesült Államok éppen az angoloktól vett át. Nem hiszem, hogy nagyon újkeletű lenne kultúránknak azokat a megnyilvánulásait bírálni, amelyek szerte a világban hatást gyakorolnak. Az emberek ezeket úgy élik meg, mint sajátos, egyedi kultúrájukat veszélyeztető tényeket, és mi magunk is így érzünk velük kapcsolatban a saját országunkon belül. Sokan siránkoznak a nagymértékű pazarlás miatt, az önzésért, a mindenütt felbukkanó McDonaldsért, amiatt az elharapózódó, telített zsírsavakban gazdag, lusta gyorséttermi életmód miatt, amely minden közösségbe beférkőzik és tönkreteszi a regionális különbözőséget, amelynek pedig léteznie kellene minden különálló tájegységen belül.

Úgy érzem, manapság úgy tekintenek az Egyesült Államokra, mint valamikor a Brit Birodalomra volt szokás annak dicsőséges korszakában. A különbség az, hogy ma nekünk sokkal nagyobb a képességünk arra, hogy a párbeszédet kiterjesszük, információt szórjunk és a kritikát ismertessük szerte a világon a média és információ modern eszközeivel. Olyan egyszerű ma a közvéleményt befolyásolni, mint ahogy az is nagyon kézenfekvő, hogy negatív fényben tüntessenek fel minket. Mégis úgy gondolom, az a legfájdalmasabb, hogy azok kritizálnak ma minket legélesebben szerte a világon, akiket a legtöbbet segítettük az elmúlt évszázadban, s különösen fájdalmas ez egy olyan pillanatban, amikor olyan sok embert céloztak és gyilkoltak le. Embereket, olyanokat, mint sok más ember, világszerte... Olyanokat, akik nem árusítottak fegyvert Izraelnek, nem gyűlölik a muzulmánokat, nem George W. Bushra szavaztak, nem vettek részt semmiféle háborúban.

Úgy gondolom, minket akkor is támadnának, ha nem tennénk azokat a dolgokat, amelyeket teszünk. Akkor is bírálnak, ha nem cselekszünk, ugyanúgy, mint ha igen. Amikor beleavatkozunk olyan dolgokba, amelyek nem ránk tartoznak, de mi úgy gondoljuk, hogy segíthetünk. Mert gazdagnak lenni azt is jelenti, hogy nehéz döntéseket kell hozni, amelyek aztán kiváltják a bírálatot belföldön legalább annyira, mint külföldön. Hiszen mi sem gondolkodunk mind egyformán, nem is beszélünk egyformán, s a köztünk levő nézetkülönbségektől aztán hangos a sajtó. Mindez nagyon intenzív szokott nálunk lenni.

Serényi Margit, Catholic Home Mission Committee, USCBC (az amerikai katolikus püspöki kar belmissziós bizottsága), Washington (családjával gyermekkorában vándorolt be Amerikába a magyarországi háborús helyzet elől menekülve, korábban az amerikai püspöki kar Kelet-Európát segélyező bizottságának titkára volt)

Vannak, akik nem kedvelnek másokat, mert nem ismerik őket, s csak azt olvassák el, amit eléjük adnak, esetleg amit maguk kiválasztanak mint elolvasásra édemeset. A legjobb gyógyír s egyben a legjobb nevelési eszköz az utazás, az emberekkel való találkozás. Különböző világrészekről származó, különböző életutakat járó emberekkel való találkozás. A családomban mindenki nagy utazó volt, s ez folytatódott saját iskolai éveimben, s egész munkámban, pályámon. Éppen nemrégiben találkoztam például egy középkorú házaspárral Pécsről. A férj ingatlanügynök, a feleség ügyvéd, mindketten a kommunista érában nőttek fel, tanultak, s keveset utaztak Magyarországon kívül. Nyelvismeretük egy kevés németre korlátozódik a feleség részéről. ő mesélte, mennyire pozitívan lepte meg őket minden, amit Egyesült Államokban tett látogatásuk során tapasztaltak. Fogalmuk sem volt, hogy itt ilyen kiváló múzeumok, ennyire érdekes városok, emberek lehetnek. Néhány évvel ezelőtt egy kazahsztáni tudóst ismertem meg, akinek egész életműve abban állt, hogy intézetében ülve Amerika-ellenes cikkeket és könyveket írt. Végül lehetősége adódott három hetet az Egyesült Államokban tölteni, s szinte beleőrült, mert mindaz, amiről azt hitte, hogy ő aztán tudja Amerikáról, hamisnak bizonyult. Reggelente 5-kor kelt New Yorkban s addig járkált a városban, amíg csak a lába bírta, hogy minden hatást magába szívjon.

Az amerikaiak is hibásak abban, hogy nem mutatnak magukról jobb, megfelelőbb képet. Hajlamosak mindent jobban tudni, s ebben kissé arrogánsak is, különösen amikor a világban utaznak. A kispolgár turista a legrosszabb nagykövet. Tudatlanok a másik ország kultúrájával kapcsolatban, s hajlamosak az amerikai élet legkevésbé fontos részleteiről mesélni – mint például arról, hogy mit birtokolnak – szemben azzal, hogy mi az országuk valódi erkölcsi és kulturális jellegzetessége.

Mégis ezek közül az előre elgondolt vélemények közül elég sok megváltozott szeptember 11-e óta, mert hirtelen ott állt a „meztelen” Amerika a tévé képernyőjén, s mindenki láthatta, hogy valódi a gyász és igazi a sebezhetőség. A „mi vagyunk a legerősebbek és legnagyobbak” fala ledőlt, s villámcsapásként derült fény arra, hogy az amerikaiak is szenvedhetnek, hogy nekik is kell szenvedniük.

De mivel ennek az országnak a lakosai annyiféle más országból származnak, és legalulról kellett itt újrakezdeniük az életüket, tudják, hogyan kell „szarva közt a tőgyét” megragadni, s egyenesen előre haladni. Itt a történelem nem nagyon fontos, s ez ismét egy olyan szempont, amit mások nehezen értenek meg. Ez különböző mértékben igaz az ország különböző vidékein, de egészében így igaz. Talán New England (Új-Anglia) és a Dél olyan országrészek, ahol a történelmi tudat, történelmi érzék, történelemre hangoltság erősebb, mélyebben gyökerező, mint az ország más részein.

Az erős nemzeteket, erős országokat sosem szerették. Végigfuthatunk a történelmen példákért. Jelenleg épp Amerikán a sor, mert a leghatalmasabb ország a világon. Ez az ország azért az, ami, mert polgárai folytonosan meg tudtak újulni.

Jelenleg legtöbben Közép- és Dél-Amerikából érkeznek. Az újonnan érkezők mindig két-háromszor olyan keményen dolgoznak, mint akik már révbe értek, akik már megcsinálták a szerencséjüket, akik megalapozták az egzisztenciájukat. Az emberek azért vándorolnak be az Egyesült Államokba, mert ezt kívánják maguknak, s hűséges állampolgárokká lesznek. Röviden tehát: akik nem szeretik az Egyesült Államokat és kultúráját, azok nem ismerik, nem értik, nincs első kézből származó tapasztalatuk, mert sosem utaztak a kontinensnyi országban.

Kerekes László kánonjogász, jelenleg Kanadában, Ottawában doktorátusi tanulmányokat folytat

Az Amerika-ellenesség a mindennapokban, különösen a szeptember 11-i események után, nagyon megdöbbentett engem. Több emberrel is beszélgettem, akik itt, Kanadában élnek, de Magyarországról és Erdélyből vándoroltak ki, akár régebben, akár az utóbbi évtizedben (hogy ne is említsem azokat, akik még sosem voltak az amerikai kontinensen), és jórészük egyáltalán nem sajnálta Amerikát mindazért, ami történt. Bár a szeptember 11-ei események nyomán az első reakció sokak részéről a részvét volt, a következő a válaszuk: „Amerika megérdemelte”.

Azt hiszem, akik Amerika-ellenesek, nem ismerik Amerikát és az amerikaiakat. Talán az amerikai kontinens felfedezése iktatta e kultúrába, hogy itt egyenlő eséllyel indul mindenki, és aztán ki-ki a maga tehetségének és igyekezetének megfelelően építi fel karrirejét. Keményen meg kell dolgozni érte, de érdemes, mert van eredmény. Ez jellemzi az amerikaiakat is: lelkesedés, optimizmus, energia, életkedv. Mindenkinek minden lehetséges. Téged is vetélytársnak tekintenek, megbíznak benned és elismerik tehetséged. Sőt sok esetben előlegezik is ezt. Nyitottszívű emberek. Csodálni kell őket, és nem irigyelni. Ez más kultúra, mint az európai. Az egyháznak itt is meg kell küzdenie ha nem is az egyházi javak visszaszolgáltatásáért, de az egyházi intézmények fenntartásáért mindenképp – amiért nem kap támogatást az államtól. Az amerikai katolikusok óriási áldozatot hoznak a katolikus kultúra terjesztéséért, ami egyben tanúságtétel is. Talán éppoly nagy áldozat az evangéliumot hirdetni ebben a Coca-Cola és McDonalds világban, mint Kelet-Európában a kommunizmus alatt.

Azt hiszem, Amerikát – pontosabban az Egyesült Államokat – csak egy szempontból ítélik meg, éspedig az Egyesült Államok világpolitikai szerepe felől. Amerika az, „aki” beleszól mindenbe. De az amerikaiak igazi hazafiak, és a politikájuk is ezt igazolja. Hisz a hazájáért mindenki tesz valamit. ők mindent. És ápolják is ezt az érzést, mert otthon érzik magukat hazájukban. Bár sokan Amerikában világrendőrt látnak, elfelejtik, hogy Amerika az első – igaz, gazdaságilag meg is teheti –, aki azonnal segítséggel siet a nélkülözőkhöz és a természeti csapásokkal sújtott területekre. Itt rengeteg példát sorolhatnánk, csak nézzük meg a 20. század történelmét.

Sokan beszélnek tehát Amerika ellen, de örülnek, ha Amerikába látogathatnak, mi több, ha letelepedési engedélyt kapnak, igazi hazafiakká válnak. Az egyik kelet-európai ismerősöm például ahol csak tehette, Amerika ellen beszélt, de mindent megtett, hogy Amerikába vándoroljon. Én azt ajánlom minden Amerika-ellenesnek, hogy ha teheti, látogasson el Amerikába, beszéljen az amerikaiakkal. Keveset veszít. De az Amerika-ellenességét biztosan.

Harold Dean Trulear

A prédikáció szentsége

A liturgia, az istendicséret eszkatologikus, kinyilatkoztató és drámai jellegű. Istennek és az ő uralmának mindenek feletti voltát hirdeti, és arra a napra mutat rá, amely „az idők teljességének megvalósítása: hogy Krisztusban mint főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van.” (Ef 1,10)

Az istendicséret az Úr mindenhatóságának távlatát nyitja meg, amelyhez viszonyítva a hívek a mindennapi tevékenységeiket – az evést, alvást, személyes kapcsolatokat, munkát, játékot – értelmezik vagy újraértelmezik. A dicsőítés a világban való létezésnek másféle meghatározást ad, mint amit a világ önmagában kínál.

A liturgia biztosítja azt a kontextust, amelyben a hívők az Isten uralmában való életet gyakorolhatják. Az istendicséret felhívás a hívőkhöz, hogy vegyenek részt az eszkatologikus történelem feltárásában és a maga teljességében váltsák valóra a Krisztusban való életet.

Az istentisztelet e három vonása mindig jelen van és egymástól elválaszthatatlan; mindegyik a prédikáció feladatára derít fényt. Mindezek a négerek körében szokásos igehirdetésben és istentiszteletben is erőteljesen jelen vannak, és úgy működnek, mint egy-egy nagyító az egyéni megtapasztalásban, melyeken keresztül láthatóvá válik a keresztény tanúságtétel egyetemessége.

A dicsőítés vezérszimbólumaiból kiindulva ebben alább a négerek körében élő keresztény hagyomány, ennek keresztrefeszítés- és feltámadás-központúsága segítségével a prédikáció feladatát vesszük szemügyre.

Rítus és szimbólum

Legelőször egy egyetemistával való beszélgetés ébresztette fel érdeklődésemet a prédikálás és istentisztelet kapcsolata iránt a feketék hagyományában és a keresztény tanúságtétel egészében. Ez a diák így fordult hozzám, amikor korábbi, az episzkopális egyházban eltöltött laikus szolgálat után baptista gyülekezeti lelkészi szolgálatra jelentkeztem: „Nem is értem, hogyan viselted azt el ennyi ideig! Nem értelek. Hétről hétre ugyanazok az imák, ugyanaz a szertartás, ugyanaz a szolgálat. Hol marad a spontaneitás? Hol kap helyet a Szentlélek?”

Válaszomban nem kezdtem az anglikán liturgia védelmébe. Ehelyett azon gondolkodtam el, hogy a szabad néger egyházban is fontos szerepet játszik a liturgikus rend. A példák szinte kínálkoztak, mind a rendszer, mind a szimbólumok és a szentségi szolgálat terén: liturgikus rend van a néger egyházi kórusokban, amelyeknek tagjai élénk tarka ruhát viselnek, ezáltal tükrözvén a krisztusi élet örömét. Mély jelentést rejt a kézfogás jelképes mozzanata is, egymás köszöntése az istentisztelet közben, ami annak a felismerésnek a kifejezése, hogy Istenben mindenki egyformán értékes személy. Ez az eszkatológiai identitás éles ellentétben áll a világban levő intézményes és egyéni fajgyűlölet elszemélytelenítő jellegével. A prédikáció maga szentségi valóság abban a pillanatban, amikor a prédikáló személy az evangéliumot hirdeti, s ezt egyfajta eksztatikus állapot kíséri, amely a gyülekezetet a kegyelem „valódi jelenlétéről” győzi meg. Egyszóval fellelkesített ennek a népnek a lelki intuitivitása, akiktől megvonták ugyan a keresztény hagyomány számos rítusát és szimbólumát, de akik mégis megragadták az evangélium értelmét, és saját rítusokat és szimbólumokat hoztak létre a vallásos tradícióval teljes összhangban.

További tanulmányaim során és azáltal, hogy részt vettem néger istentiszteleteken, világossá vált számomra, hogy a feketék prédikációja a jó keresztény istentisztelet egészének mikrokozmosza. Ott van az eszkatológiai valóság kijelentése, az isteni távlat felkínálása és a meghívás Isten drámai mozgalmában való részvételre még ebben az életben. Mindhárom annak a kapcsolatnak a megértésén nyugszik, amely a húsvéti esemény, ennek liturgikus kifejezése és a hétköznapi élet között fennáll. A néger egyházi hagyomány a mindennapi élet valóságát elkerülhetetlenül Jézus Krisztus keresztrefeszítésével és feltámadásával szoros összefüggésben látja. A prédikáció a néger – és bármely másik – egyházban azáltal lesz hitelessé, hogy képes Krisztus szenvedéseit és a feltámadás győzelmét a mai eseményekhez kötni.

Eszkatológia és kirekesztettség

Az igehirdetés eseménye új rendet hirdet, egy új valóság eljöttét. Az eszkatologikus prédikáció ereje részben onnan származik, hogy különválasztja a régi rendet az újtól, a nomoszt a kegyelemtől, az evilág szenvedését az eljövendő világ győzelmétől. Hamis azonban az a győzelem, amelyet a harc valóságának elbeszélése nélkül hirdetnek meg, a szenvedés nélkül, amely olyannyira része az életnek ebben a világban. A feltámadás pontosan a keresztrefeszítés által nyer értelmet.

A néger prédikátorok mindig is komolyan vették a szenvedést, ezt a közösségben örökké jelenlévő valóságot. Egyfelől a rabszolgaság, kiközösítés és diszkrimináció, másfelől az elszemélytelenítés, félrenevelés és a lehetőségek egyenlőtlensége szélsőséges körülmények kialakulásához vezetett, és ez igen fajdalmas egy olyan világban, amely a valahova tartozást értékként ünnepli. A kirekesztettség fáj; pszichés ártalmakhoz vezet; a javak és szolgáltatások megvonását és szószerinti fizikai veszélyt jelent.

A kirekesztettség ugyanakkor érzékennyé tesz a szenvedés iránt, s a kirekesztett közösségnek segít valamit megérteni a keresztútból. Jézus szenvedése felismerhetővé válik, amikor a fájdalom a szomszéd arcára van írva, így a keresztre szegező kalapács koppanása ismerős zajjá lesz. Az evangélium hirdetéséből születő öröm – a mennyek országának jóhíre és a feltámadással bejelentett eszkatológiai valóság – nyilvánvalóvá válik, mivel ez a valóság élesen szemben áll a jelenlegi szenvedéssel és kirekesztettséggel. A feltámadás azt jelenti: „a gondok nem tartanak örökké”; a világgal való bűnrészesség kényelmetlen helyzetéből van kiút.

Lehetséges, hogy azért vallunk kudarcot a keresztény üzenet átadásában, mert nem tudjuk ezt eléggé „kirekesztetté” tenni? Lehet, hogy amikor elvonjuk az emberek figyelmét ennek az életnek a fájdalmairól, egyúttal abban is akadályozzuk őket, hogy az eljövendő élet dicsőségét lássák? Létezhet, hogy azért nem értik a feltámadás erejét, mert saját keresztútjukat átaludták, és így a Krisztus keresztútja iránt is érzéketlenek? Lehet, hogy az ő szemükben a húsvét inkább a nyugati jólét megkeresztelése, semmint a Krisztusban való új emberség meghirdetése?

Nem arról van szó, hogy a feketék lelkileg magasabbrendűek lennének; inkább arról, hogy egy új világra való megtérés a régivel való elégedetlenségen alapszik. A prédikátor szavai: „Mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk”, gyökeresen hatnak azok számára, akiknek eddig folyton mást mondtak. Ez talán azt jelenti, hogy a húsvéti prédikátornak fel kell törnie közössége tapasztalatait, amelyekben a bálványimádás, a narcizmus és az elidegenedés távol tartotta az eszkatológiai öntudatot.

A prédikáció mint kinyilatkoztatás

Ez nem azt jelenti, hogy a húsvéti prédikációnak hosszadalmas szónoklattá kellene visszafejlődnie, amely felsorolja a minket oly gyakran szorongató bűnöket. A prédikálás több, mint erkölcsi tanítás. Nem zendülő tettet tár elénk, hanem ennél sokkal radikálisabbat művel. Ki meri mondani, hogy Isten nézi a világot, majd kijelenti, amit Isten lát.

Isten látja és ismeri a világot, amelyben az embereknek élniük kell. Ismeri szenvedéseiket úgy, ahogy ismerte Krisztus keresztútját is. A prédikáció nemcsak azt állítja, hogy Isten a világon tartja a szemét, hanem a feketék hagyományának legjavában arra is igényt tart, hogy képviselje ezt a „szemet”, és elmondja, amit lát. Talán leginkább ebben az értelemben állítható, hogy a prédikáció szentség, és a prédikátor maga válik a kegyelem szimbólumává a gyülekezetben.

A héber biblia prófétáinak gazdag képvilága, az Újszövetség evangélistái és az afrikai történetmondók és papok felől közelítve a prédikátor úgy lép a szószékre, mint Isten szócsöve. Azt várják tőle, hogy hirdesse: „Így szól az Úr”. Azáltal, hogy a prédikálás eseménye a szertartásban központi helyet nyer, minden szem és fül Isten emberére szegződik; az igehirdető Isten jelképévé lesz. A kifejező öltözék, a szószék helye és az ékesszóló nyelvhasználat mind Istenre mutat: a ruházat az ő szentségét hirdeti, a szószék az ő hatalmát, a nyelv pedig szépségét és értelmét idézi. Ezeken kívül más liturgikus eszközök is vannak, amik a prédikátor képességétől függően válnak szentségi jelenlétté.

Ha a néger egyházban a pap fel tudja idézni az emberek küszködéseit, ezzel nem csak feltépi a sebeket. Az adott problémákat litániává fűzi, amelynek minden egyes panasz-mondatát Isten gondviselésének felkiáltójele követi. Ismert énekek szövegét használva a prédikátor kijelenti: „Jézus tisztában van a vívódásainkkal”, vagy: „ő pontosan tudja, mennyit bírunk elviselni.” Vagy hogy a Jézus keresztútja és a gyülekezet megpróbáltatásai közti párhuzamot még jobban kiemelje, a régi spirituálé sorait idézi: „Senki sem ismeri gondjaimat, / Senki, csak egyedül Jézus. / Senki sem ismeri gondjaimat, / Glóri-alleluja!” (Nobody knows the trouble I see...)

Íme, a panasszal együtt kifejezett öröm. Öröm afölött, hogy Jézus ismeri, Isten látja ennek az életnek a nehézségeit. Bánat és öröm, keresztrefeszítés és feltámadás – a hallgatóság saját történetére ismer az igehirdető szavaiban.

Isten őrei

Az igehirdetőnek a maga szentségi jelenlétében nemcsak látnia kell; hanem az életnek egy értelmezését is fel kell kínálnia. (...) A prédikátor szentségi jelenléte hallgató jelenlét is egyben. (...) Hallja a nép kiáltását és kapcsolatban van keresztútjukkal. Ha kell, át is veszi a szerepüket: „Elvakít minket a történelem misztériuma és az „idő sorsa”. Képtelenek vagyunk elolvasni az írást a tekercsen, amit Isten mutat nekünk a történelemről.” „Ezt egyedül Isten fedheti fel számunkra vagy az ő misztikus emberei számára. És mi, akárcsak az edomiták több ezer éve, tele a jövőre vonatkozó kérdésekkel és aggodalommal, így fordulunk a látomás emberei felé, akik az isteni sugalmazás magas falain járnak: őrök, mi lesz az éjjel?” (idézet C. L. Franklintől, akit hallgatósága, a négerek a prédikáció hercegének tartottak – 1984-ben bekövetkezett haláláig).

Franklin ezután az őr szerepét adja elő, rátérve a nemzetközi ügyek feszült állapotára. A jelentés felöleli az elnyomott népek küzdelmeit, a szudániaktól a magyarokig. Ezek a küzdelmek megjósolhatatlan jövőt jeleznek.

„Éjszakában járunk / És nem tudjuk, mit hoz a reggel. / Elnyomott népeket látunk / – nemcsak külföldön, hanem itthon is – / akik türelmetlenül várják a teljes állampolgárságot.”

Szavakba foglalta a küzdelmeiket és ezáltal kihirdette, hogy Isten lát. A közösség szenvedését a globális szenvedéshez kötve pedig rámutatott, milyen hatalmas az Isten látása. Egészen tömören: a szentségi jelenlét egy mindent tudó és látó Istené. De Isten nem csak lát, Isten cselekszik! Isten győz – jelenti ki Franklin. Várnunk kell, ennek a várakozásnak azonban nem szabad passzívvá válnia.

„Még néhány nap. Még egy kis ideig várni kell, egy kis ideig imádkozni. Énekelni, dolgozni, egy kicsit még őrködni.” A feltámadás biztosan eljön. A látó és megmentő Isten jelenléte szavatolja ezt.

Dráma a prédikációban

A néger közösségek igehirdetői az élet gondjainak valóságát azonosították és hirdették, hogy Isten figyel az ember keresztútjára. A feltámadás kijelentésével meghirdették az eszkatológiai kort. De egy feladat még hátravan: a gyülekezetnek úgy kell részt vennie az istentiszteleten, mint az új élet ünneplésén. Részt kell venniük abban a drámában, mely a keresztrefeszítéstől a feltámadásig tart.

Itt a néger prédikáció párbeszéd-jellege meghívássá válik a drámában való részvételre. Ahogy a szertartás a szenvedés és keresztút valóságát eleveníti fel, a felhasznált képek és példák résztvevő válaszokra indítják a közösséget. A kemény munka nehézségét ez a kép ragadja meg: „Elődeink hajnaltól szürkületig gürcöltek”. A nagyvárosi élet nyomását ez idézi: „Minden utcasarkon a kábítószer”, eladdig: „senki sem tudja a neved”. A munkanélküliség gondja: „Minket utoljára vesznek fel és leghamarabb rúgnak ki.” Minden mondatot helyeslő hangok követnek a gyülekezetből: „Úgy van”, „Mondd ki”, „Ámen”. – Az emberek saját történetüket hallják a szószékről.

Milyen fontos tehát, hogy a húsvéti igehirdetés ismerje a gyülekezet nagypéntekeit! A válaszokat talán meg sem fogalmazzák, helyeslésüket talán olykor nem fejezik ki. De amikor az ember a saját nagypéntekének, a saját keresztútjának elbeszélését hallja, hajlik arra, hogy reagáljon. megszólítva érzi magát. Egy bólogató fej, egy fájdalomtól összeránduló arc, egy feltörő sóhaj, egy egyetértő pillantás jelzi, hogy idővel gyökeret ver és virágot hajt a lélekben az igehirdetés, s válasz születik onnan..

A néger igehirdetőnek más eszközei is vannak, melyek a drámában való részvételre hívnak. „Imádkoztok velem?”, „Felkérhetek valakit, hogy tanúságot tegyen?”, „Hiszem, hogy valaki közületek tudja, miről beszélek” – megszokott meghívások ezek a párbeszédre. Ennél keményebb mondatok – „Nem hallotok engem?”, „Ha nem tudsz ámen-t mondani, mondd, hogy »Jaj«!”, „Remélem, a templomba érkeztem, s nem tévedtem el!” – az ellenszegülő hívőt is arra indítják, hogy az igazság mellett tanúskodjék, még ha ez fájdalommal jár is.

A szertartás előrehaladtával a prédikátornak Krisztus feltámadásában megnyilvánuló győzelmét kell hirdetnie. Már bejelentette, hogy elérkezett az új rend. De minthogy a közösséget már végigvezette saját keresztútján, a még nagyszerűbb hír az, hogy az új rend hozzád jön el. A néger prédikációban ez a szertartás záró részében erősödik fel. A záró résznek mindig is kiemelt szerepet tulajdonítottak. Martin Luther Kingről is azt tartják, hogy gyakran a záró részt dolgozta ki leghamarabb és csak azután tért rá a beszéd többi részének kibontására.

A befejezés közeledtével a prédikáció érzelmi intenzitása egyre emelkedik. Nyilvánvaló, hogy a húsvéti győzelem szavát készül leírni, már abból is, ahogy a passióban rejlő ellentmondás fokozódik. A prédikátor nemsokára jelzi – bár egy mondat erejéig –, hogy a Szentlélek ereje megnyilvánul: „Érzem a hozzám jövő segítséget”, vagy az éneklővé, ritmusossá váló stílusban, esetleg az erősödő hang- és testmozgásban.

Sokan talán teátrális megnyilvánulásnak vélnék ezt, ám valójában minden jó istentisztelet teátrális, azaz pontosabban drámai. Ha megfelelően és kellő tisztelettel végezzük (tisztelettel az iránt, akinek az evangéliumát hirdetjük), ez a mély szellemi megélésbe való átlépés ahhoz hasonlítható, amikor a pap Krisztus jelenlétét valósítja meg az eukarisztiában. Ez az a transzszubsztanciális pillanat, amelyben az ige a legteljesebben szentségi. Az „Érzem a hozzám jövő segítséget” pillanatában az igét az eukarisztia részeitől nem idegen módon konszekrálja az igehirdető. Az ebből származó eksztázis (mind a prédikátor, mind a gyülekezet részéről) így a valóságos jelenlét ünneplése.

A szentbeszéd befejezésének három formája vált hagyománnyá a néger prédikációban. Mindhárom a keresztregfeszítés–feltámadás motívumából meríti erejét; mindhárom magába foglalja a keresztutat és a győzelmet. Az első a prédikátor saját tanúságtétele: saját megtérésének eseményeit idézi fel, gyakran metaforikus képekben.

„Úton a pokol felé / nem találtam a helyem az életben és túl gonosz voltam a halálhoz. / Amikor Jézus belépett hozzám és haldokló lelkemben békét teremtett, / Felemelt és megtérített engem, / szilárd talajra helyezte lábamat.”

Máskor a tanúságtétel a prédikátor gondjainak megoldásáról, ezeknek legyőzéséről szól. Egy másik népszerű dal az anyagi nehézséget, a tanulás és munkahely biztosításának problémáját, a rasszizmussal vagy egyéb sátáni küldöttekkel megvívott harcokat és a végső győzelmet idézi fel.

„Gondokkal teli az utam. / Időnként sírnom kell. /Álmatlanok az éjjeleim. / De rendben! – / Jézus rendbe hoz majd mindent.”

A második változatban a prédikátor a mennyország képét festi le. Történjék ez akár a „nincs több sírás, nincs több halál ott” általános nyelvén, vagy konkrétabban ilyen szavakban: „nincs több fajgyűlölet” – világos, hogy ennek az életnek a kellemetlen oldala véget ér és egy új rend kezdődik. És ebben természetesen az is benne van, hogy ez az új rend az evilági életre nézve is reményt fakaszt.

A harmadik forma a jelenlegi keresztrefeszítés és feltámadás felidézése. A fekete igehirdetők különös élénkséggel és hitelességgel festik meg a keresztút eseményeit. Nagypéntek szívfájdalma világosan tükrözi ezt. De – figyelmeztet egy tapasztalt prédikátor – ne hagyjátok Jézust a sírban.

„Vasárnap kora reggel, / Amikor még harmat ült a rózsákon, / Egy angyal félregördítette a követ / És Jézus ... az én mesterem, megváltóm, / Jézus, a szabadítóm,/ Jézus, völgyek liliopma, fényes hajnalcsillag, / Jézus, Sháron rózsája, / Jézus, Mária gyermeke, Isten egyszülött fia / Felkelt a sírból és kijelentette: / „Minden hatalom nekem adatott a mennyben és a földön”.

Az istentisztelet kitelejsedett. Ugyanaz az Isten támasztja fel Jézust a halálból, akinek eszkatológiai rendjét mint végső valóságot hirdették meg. Jézushoz hasonlóan a hallgatók is feltámadnak, hiszen az ő történetük azonossá vált Jézus keresztútjával. Örömmel telnek el, mert Krisztusban új életre keltek. Az ünneplés nem árnyék és nem színlelés: ez a valóság újraélése. Krisztus jelenvalóvá lett az igében, azonosult a hallgatók keresztútjával és a feltámadás által új életet ajándékoz.

Egyed-Zsigmond Enikő fordítása

Fejes Ildikó

Kukából élni, tengődni

Esetleírás személyes tereptapasztalat alapján

Kávézacc. Cigarettacsikkek. Üres fogkrémes tubus. Papírzsebkendő. Ásványvizes üveg kupakja. Kefires doboz. Krumplihéj. Zöldséghéj újságpapírban. Zöldségpucoló kés zöldséghéjban és újságpapírban. Tojáshéj. Üres tejfölösdoboz. Egyhetes főtt rizs. Húscafatok. Tejeszacskó. Félig rothadt narancs. Egészen rothadt alma. Műanyag tasak, cukor volt benne. Szalonnabőr. Üres olajosflakon. Keresgélés. Mérgelődés. Zöldségpucoló kés zöldséghéjból és újságpapírból vissza. Ebéd utáni ételmaradékok a tányérról. Használt papírszalvéta. Avas mogyoró. Büdösség. Hétdecis borosüveg. Szakadt harisnya. Üres samponosflakon. Megürült cigarettásdoboz. Sós keksz csomagolópapírja. Törött golyóstoll. Bekötött szemeteszacskó. Négy emeletnyi séta. Kuka.

Mindez egy kétszemélyes háztartás szemetesének átlagos szombati élménybeszámolója.

Hasonló tartalommal egy személy évente átlagosan 0,75 köbméterrel gazdagítja a kukákat. A szemét útja azonban a tömbházak között elhelyezett 3 köbméteres konténerben korántsem ér véget. A vödörből kiürített vagy szemeteszsákban kukaaljat ért háztartási hulladék alig másodpercnyi pihenés után tüzetes szurkálásnak, kavargatásnak, válogatás tárgyává lesz. Az elsődleges válogatásra egy-két nap áll rendelkezésre (átlagosan ennyi idő alatt telik meg a kuka és szállítja el a szemétszállító vállalat autója). A törzshellyel rendelkező, napközi válogatók némileg privilegizált helyzetben vannak, hiszen elsőkézből, első válogatókként jutnak hozzá a háztartási szeméthez. Kevésbé előnyös azok helyzete, akik csupán este vagy éjszaka tudják ismét átválogatni a szemetet; ők vagy hivatásos kukázók – csak a konkurencia kiszorította őket a napközi kukázásból –, vagy különböző okok miatt (kisnyugdíj, alkoholizmus stb.) a társadalom peremére szorultak, akik szégyenérzetük miatt csak a sötétség leple alatt keresik megélhetésüket a szemétben. A szemét további útja a következő: az egyik része újra bekerül a háztartások körforgásába, a másik része kikerül a városi szeméttelepre. Ott további válogatáson esik át (a szeméttelepen 3-4 töbmgyermekes család lakik), egy része így ismét háztartásba kerül, a többi része pedig megleli kiérdemelt nyugalmát a tűz, a prés, vagy enyészet karjaiban.

Ismerőseim nagy része szemétjének az enyémhez hasonló összetételéről számolt be. A különbségek nagyjából annyiból álltak, hogy néhány háztartás szemetébe papír, kenyér, ruhanemű is került. Ha a szemét összetételét akarjuk elemezni, akkor sok szempontot kell figyelembe vennünk. Időpontot (takarításkor, tavaszi vagy őszi lomtalanításkor valószínűleg a hétköznapokétól eltérő hulladék is kerül a szemétbe), a „szemetelő” anyagi helyzetét, szokásait stb. Alább azonban elsősorban nem a szemetelők, hanem a szemétből élők szokásait szeretném megvizsgálni, így fogadjuk el azt, hogy a szemétbe az eddig felsoroltakon kívül még jó néhány használható tárgy is kerül. A CSIK-CAR kukaszállító munkásai például a következőket találták a szemétben (hányszoros válogatás után?): ruhát, cipőt, élelmet (például egyszer 3 zsák rizset – valószínűleg egy élelmiszerbolt lejárt szavatosságú „szemete” –, kenyeret, szalámit, olajat, dobozos margarint, lisztet, kukoricakalisztet, krumplit, egy kicsit – de csak egy kicsit! – szagos húst), 7 összekötött karórát, kazettofont (azóta eladta 500 000 lejért), aranyláncot, aranygyűrűt, kávéfőzőt, szalmakrumplisütőt („tökéletesen működött, csak az olaj ráégett egy kicsit, az asszony otthon megpucolta, s azóta is használjuk”) 35 000 lejt, dollárt („megmutattam a rendőrnek, s erre ő azt kérdezte, tudom-e, hogy nem szabad valutát tartani, s elvette…”), távirányítót, sprayeket, italos- és befőttesüvegeket, számológépet, biciklialkatrészeket, fekete-fehér tévét (működött!), mobiltelefont, hűtőszekrényt, mosógépet, ágyat, babakocsit, bicskát, kést, kanalat, lábost, poharakat, kocsialkatrészeket, akkumulátort, útlevelet, személyazonossági igazolványt („egy asszony sírva hívott fel, hogy véletlenül kidobta az útlevelét, megkerestük és megtaláltuk a szemétben, valamivel aztán megjutalmazott”), tüzelő anyagokat, kartondobozokat és… halott csecsemőt.

Csíkszeredában 32 416 személytől gyűjti össze a szemetet a szemétszállító vállalat. (A 46 020 lakosból a „maradék” 13 604 vajon mit csinál szemetével?) A tömbházlakók számára 63 csomóponton állított föl 1-2-3 kukából álló szemétösszegyűjtő helyet (összesen 91 konténer), ezen kívül van 64 saját szemétpincével rendelkező toronyház. A városban kukázók ezekhez a szemetekhez jutnak hozzá, a szeméttelepen élők előnye viszont az, hogy hozzájuk érkezik a magánházban lakók, illetve 548 cég és intézmény szemete. Az ipari szemétből (a könnyűipar, ásványvíztöltő, fafeldolgozó ipar, élelmiszeripar stb. hulladéka) hetente több utánfutónyi érkezik a szeméttelepre.

A kukázók munkája társadalmilag nem elhanyagolható. A jelenlegi – csöppet sem gazdaságos és környezetkímélő – hulladékgazdálkodási rendszerben a kukázók végzik el a szelektív szemétgyűjtést. Gondosan kiválogatnak minden újrafelhasználható anyagot: színesfémet, ócskavasat, üveget, papírt. Sajnos a műanyag hulladékok, a pillepalackok, autógumik nem értékesíthetők. Az eldobott kenyeret, zöldséget is felhasználják, lovakat, disznókat tartanak belőle.

Alább egy munkahelyet (a Decemberi Forradalom és Szív utcák közötti szemetes csomópontot) és egy háztartást, illetve háztartás mellett kialakított munkahelyet (a város szépvízi kijáratánál található szeméttelepet) próbálok bemutatni.

A Decemberi Forradalom és Szív utcák közötti csomópont tágas téren helyezkedik el. A kb. 150×40 m-es telket bádoggarázsok veszik körül. A telek egyik oldalán foszladozott dróthálóval bekerített játszótér van, ötletes, fából készült hintái, csúszdái, mászókái nem véletlenül vonzzák a környék gyermekeit. Kevésbé vonzó azonban a játszótér közvetlen szomszédságában a három konténerből álló szeméttelep. A szeméttelepen túl még jókora üres telek van, szinte mindenütt szemét tarkítja. Furcsa ellentét tátong a békés játszótér és az elhagyatottság, szegénység, gondatlanság színtere között. A három konténertől mintegy 15-20 méteres távolságra három elhagyott betonlap, mellette füstölgő tűz és napszaktól függően több vagy kevesebb szatyor, zacskó, kartondoboz, bútordarab. A tűz és a szatyrok mellett változóan 1-8 személy. ők munkájukat végzik. Átválogatják a környező tömbházakból és boltocskákból érkező hulladékot.

A környezetükben eldobott szemét csak közvetetten az ő hibájuk. (Nem tarják tisztán a munkahelyüket.) ők maguk nem szórják szét a szemetet, hiszen munkahelyüket és megélhetésüket veszélyeztetnék. Létezik egy íratlan „szerződés” köztük és a szemétszállító vállalat között: akkor maradhatnak, ha rendet tartanak. A szeredai cigányok tartják is magukat ehhez az egyezséghez, a baj a sátoros cigányokkal, a kutyákkal és a széllel van.

Ez a telephely egy többgenerációs és kiterjesztett család munkahelye. Valószínűleg háztartási közösségben élnek. Három felnőtt testvér, még kiskorú testvéreik és gyerekeik munkahelye. A kukázás az asszonyok és gyerekek feladata. A férfiak csupán a nap vége felé érkeznek kézi szekérrel, a pakolásban és az elszállításban segédkeznek.

A munkaidő általában reggel fél nyolckor kezdődik és délután 5 óra fele ér véget. A legforgalmasabb nap a szombat, ilyenkor percenként akár 4-5 vödör szemét is érkezik, a vasárnap pedig számukra is – ha nem is munkaszüneti napot, de – általában rövid munkaidőt jelent. Az időjárási körülmények látszólag nem befolyásolják őket: ott találtam őket fagyban, havazásban vagy esőben. Ha nagyon hideg van, tűz körül melegednek.

Esetleírásomban nem véletlenül és nem pejoratív értelemben használom a munkahely, munkaidő kifejezéseket. Heteken át tartó megfigyeléseim közben meggyőződésemmé vált, hogy számukra ez ugyanolyan rendszeres, következetes és kitartó munkavégzés, mint bármelyik más munkaterületé. Ennek a munkának is van módszere, vannak szabályai, van rendszere. A napközi kukázók nem véletlenszerűen és nem kaotikusan keresgélnek a szemétben. Pontosak, rendszeresek és következetesek.

A telephelyen általában egy-két asszony és néhány gyermek dolgozik. A nap vége felé többen összegyűlnek: 3-4 asszony és 7-8 gyermek, időnként pedig – főként hétköznap délelőtt – csupán egy asszony és 1-2 gyerek tevékenykedik. Munkájuk a konténerbe dobott szemét átvizsgálásából és kiválogatott, hasznosnak ítélt tárgyak rendszerezéséből áll. Mindkettőt következetesen végzik. Ülő, tüzelő és raktározóhelyük a konténerektől 15-20 méteres távolságra, a betonlapokon van. Kivétel nélkül mindegyik szemétrakományt megvizsgálják. A soros szemétválogató a többiekkel együtt a tűz mellett ül. Látja, amint valaki kiüríti a szemetet, megvárja, amíg az eltávozik a konténertől, föláll, odasétál és átvizsgálja a kidobott szemetet, majd visszamegy a betonlapokhoz. Egyetlen adagot sem hagy ki. Soha nem várja meg, hogy összegyűljön 4-5 adag szemét, mindegyikhez külön-külön odamegy. A konténerből kivetteket azonnal szétválogatja. A nap végén telephelyükön 20-25 zacskónyi gondosan szétválogatott holmi van. Amint visszatér a konténertől, rögtön megkeresi a kenyeres, ruhás, zöldséges stb. szatyrot és abba rakosgatja a szétválasztott holmit. Érdekes módon a gyerekek is hasonló rendszerességgel dolgoznak. Egy alkalommal egy törzsmunkás – 9-10 éves gyermek! – egyedül maradt a telephelyen. Anyja rábízta munkát és valahová eltávozott. Egy kicsit unatkozott: játszadozott a tűzzel, ugrándozott, kövicseket rugdosott. De korát meghazudtoló komolysággal végezte munkáját. Megtehette volna, hogy egy kicsit elnagyolja a munkavégzést: nem kísérte anyja vigyázó tekintete, egyedül volt, arra pedig végképp nem gondolt, hogy a negyedik emeleti folyosóablakban valaki elismerően bólint arra, hogy akárcsak anyja, ő is odamegy mindegyik szemeteszacskóhoz és átvizsgálja. Mi lett volna, ha egy-kettőt kihagy? Valószínűleg anyja nem vette volna észre mulasztását, különben is akár minden ötödiknél át lehet vizsgálni az előző szemetek tartalmát. A különbség közte és az anyja közt csupán annyi volt, hogy ő nem rendszerezte a kiszedett szemetet, egyszerűen lerakta a tűz mellé, ez valószínűleg már a felnőttek feladata. Szintén egyedül volt, amikor egy asszony egy vödör szeméttel és két zsák ruhaneművel érkezett. A ruhaneműt nem tette a kukába, hanem melléje, tekintetével pedig intett a gyereknek, hogy a ruhákat neki tette a konténer mellé. A gyerek bólintott, de elsőként úgy is átvizsgálta a kukába öntött szemét tartalmát. A két zsák ruhát a telepre vitte, majd mindegyik darabot külön-külön megvizsgálta.

A gyerekek tehát aktív munkavégzők. Ha felnőttek is jelen vannak, akkor ők többnyire a tűz körül üldögélnek. Ha a kuka legalább félig tele van, akkor nincs is dolguk; az asszonyok kívülről is elérik a kukába öntött szemetet, pálcával turkálva át tudják vizsgálni. Ha azonban a konténer még üres, vagy csak az alján van némi szemét és az asszonyok nem érik pálcájukkal, akkor a gyerekeknek be kell mászniuk a konténerbe. Ott aztán anyjuk szeme előtt és útmutatásai mellett vizsgálják át a szemetet.

A gyerekek fegyelmezettek. Békésen üldögélnek vagy játszadoznak a tűz mellett, egyszer sem hallottam, hogy rájuk kiabáltak volna vagy megfenyítették volna őket. Egy alkalommal valaki egy láda almát hozott a szemétre. A gyerekek is már messziről látták, hogy mi érkezik, izgatottak lettek, de csak az anyjuk mehetett oda megvizsgálni. Aztán végre fölhallatszott az engedélyezés hívása, ők meg gyorsan és boldogan vetették magukat a kidobott almákra.

A gyűjtögetés rendszeres és tudatos. A munkanap végére elég sok tüzelőanyag: deszka, törött bútordarab kerül a gyűjteménybe. Ezeket általában hazaviszik, még akkor sem fogta el őket kísértés, hogy a tűzre ebből tegyenek, amikor havazás közben és meglehetős hidegben figyeltem őket. Munkahelyükön egyéb hulladék: papír, kartondarabok, nylonzacskók tüzénél melegednek.

A munkaidő végének közeledtét jelzi, ha megérkeznek a férfiak. Egy vagy két férfi érkezik, általában két, kézzel húzott szekérkével. Egy darabig ők is ott üldögélnek, átvizsgálják a napi gyűjtés eredményét. Ekkorra – számomra érthetetlen módon – egy-két ép, használható szék vagy akár kerékpár is kerül. Érdekes látvány volt, amint egyszer a családfő egy vasalódeszkát vizsgálgatott. Valószínűleg nem nagyon tudta, hogy mire szolgál: kinyitotta, becsukta, próbálta fölállítani így is, úgy is. Végül is kissé tanácstalanul lefektette a vászon oldalával a földre. Aztán fölpakolnak mindent a szekerekre és az egész csapat elvonul. Mögöttük a még füstölgő tűz és az esti kukázók számára felszabaduló konténerek maradnak.

– Jó napot!

– Jó napot! – A tűz mellett egy 20 év körüli asszony és egy gyermek üldögél. Szombat délután van, borongós idő, egész nap szemerkélt az eső.

– Erre a tükörre szükségük van-e? – A berámázott tükör mindeddig az előszobám falán lógott. Odanyújtom az asszonynak.

– Köszönöm szépen!

– És van itt még néhány zokni, harisnya. Használják egészséggel! – Nyújtja a kezét, átadom.

– Köszönöm!

– Minden nap jönnek ide?

– Igen…

– És honnan jönnek?

– Hát Somlyóról. – (Csíksomlyón a városnak egy nagyobb, zártabb cigányközössége él.)

– S milyen ez a munka?

– Hát ilyen – körbemutat a számtalan szatyoron –, tartunk disznót, lovat… annak innét kikerül az étel. (Közben előkerül a többi gyerek is. 4-5 gyerek vesz körül.)

– Hány gyermek van? Mekkora a család?

– Hát itt ezek nem mind az enyimek. A tervéremé. Neki hat van. S ez itt a testvérem.

– S magának?

– Nekem csak három van. (Lehajtja a fejét, mintha szégyellné, hogy csak három.)

– S ennyi gyermeket innen el lehet tartani, vagy van valami más jövedelmük is?

– Hát az alokáció [állami gyermeksegély]… S még az emberek is adnak… Vannak beteg emberek, akik megkérnek, hogy segítsünk nekik. S béadjuk az üveget, a vasat.

– Papírt is?

– Papírt is.

– S itt még mit találnak?

– Gúnyát, kenyeret… A disznót innen föl lehet nevelni.

– S az ura mit csinál? Dolgozik-e?

– Odahaza van. Rendezi az állatokat.

– A gyermekek járnak-e iskolába?

– Igen.

– Hová?

– Somlyóra.

– No, hát akkor nőjenek nagyra a gyermekek!

– Köszönöm szépen.

– Jó munkát, viszontlátásra!

– Viszontlátásra.

A konténerek a város szélén levő szeméttelepre érkeznek. Óriási, földbe ásott kráter, a szemétvölgybe autóút vezet. Egy félreeső mélyedésben három deszkából, nylonból összetákolt kunyhó. Mindegyik ajtaján lakat. A lakók dolgoznak, a szeméttelep túlsó végében várják az érkező szemetesautókat. Nem is látjuk őket. A „főnök” (A CSIK-CAR igazgatója) hívására előkerül a helybéli „főnök”, egy megtermett cigány férfi. Szintén létezik egy íratlan szerződés, mely szerint itt élhetnek, ha vigyáznak a rendre. Csutak József igazgató szerint lelkiismeretes emberek, elzavarják a sátoros cigányokat. Most éppen építkeznek, egy konténerfertőtlenítő központot építenek, a lakók őrzik éjszaka az építkezést. Egyébként a sátoros cigányok mindent elhordanának.

– Melyik házban ki lakik?

– Abban lakik a leányom másodmagával, ott domb a oldalában, a másikban lakik a leánytestvérem másodmagával…

– Télen is itt laknak?

– Télen, nyáron.

– Vizük honnan van?

– Hát bé van vezetve. (A szeméttelepre nemrég bevezették a vizet, hogy ha kigyulladna a szemét, tudják oltani.)

– S amíg nem volt bevezetve?

– Addig hordtuk a patakról.

– Miket találnak itt a szemétben?

– Papírt, vasat…

– Élelmet honnak kapnak?

– Hát mint mindenki más. Megvesszük a boltba.

– Tehát elviszik a papírt és a vasat, beadják, kapnak érte pénzt és abból vásárolnak.

– Igen.

– S a gyermekek mit csinálnak itt egész nap?

– Játszodnak.

– Iskolába?

– Egyik sem jár.

– Miért nem?

– Nem üti a mód gúnyára s erre-arra.

– Nem találnak itt gúnyát a gyermekeknek?

– Nem lehet itt gúnyát találni.

– Nincsen ruha egyáltalán? Nem tesznek a konténerbe?

– Sokszor tesznek, de abba a rongyosba hogy menjenek bé? Abba a rongyos gúnyába nem lehet…

– Ami magán van, az egy jó ruha. Az honnan van?

– Hát a szemétből.

– S a gyerekeknek ugyanígy nem kerül?

– Hát nem kerül.

– S papíron, vason kívül még mit találnak itt?

– Hát üveget.

– S azzal mit csinálnak?

– Béadjuk a magánüzletekbe.

– S mennyit adnak érte?

– Ezer lejt.

– Egy hónapban hány lejt tudnak így összegyűjteni?

– Nem sokat.

– Mennyit körülbelül?

– Ötszázat.

– Ötszázezer lejt egy hónapban.

– Igen.

– S ebből élnek. Mit tudnak ebből vásárolni?

– Kenyeret.

– S még mit?

– Hát én nem tudom, ezt a fehérnépek tudják elmesélni. Én ezt nem értem.

– Hány gyermeknek kell vásárolni?

– Tizenegynek. A tervérem meghalt. Annak maradott hét gyermeke.

– Mibe halt meg?

– Pálinkába.

– Sokat ivott?

– Igen. Kékszeszt, s mindenfélét.

– S akkor?

– Egyszerűen a vére meggyúlt, s meghalt.

– Meggyúlt?

– Persze.

– S a testvére felesége?

– Az férjhez ment, ide Somlyóra. Formás fehérnép volt. Ügyes.

– A gyermekeket miért nem vitte el?

– Most már úgy van, hogy a néptanácsnál a gyámhatóságnál béirattuk, hogy a testvérem felesége férjhez ment, s a gyermekeket vigyék a menházba.

– S elviszik-e?

– Hát mostmán pénteken vagy szombaton megválik.

– Magának mi a dolga? Mit csinál itt egész nap?

– Én is vasazok, üvegezek. Amit lehet tenni, elő-hátra…

S a szeméttelepen van mit tenni. Élelmet, ruhát, tüzelőt előteremteni a család számára. És őrizni a terültet, s ezzel megtartani a lakást, az életterületet, munkahelyet, jövedelmet.

Gyorsfénykép a szemétből élők életéből. Amit így megláthattam, nem részletes és főként nem teljes életkép. De mostanra másként látom őket. Nem idegenek, akiktől ha félni nem is kell, de ösztönösen kikerülni őket, igen. Hogy az én szememben koszosak, mocskosak és büdösek, sokadrendű szemponttá vált. ők ebből a szempontból (is) mások, mint én vagy a többségi lakosság. Amit viszont nagyon ritkán fedezünk föl, azok a közös vonásaink. Hogy ők is dolgoznak, ők is azon fáradoznak, hogy a mindennapi kenyeret arra a családi asztalra tegyék, amit szintén a hulladékból választottak.

A romániai görög katolikus egyház bíborosa, Alexandru Todea érsek kevéssel 90. születésnapja előtt elhunyt. A kiérdemesült metropolita a kelet-európai egyházak legkeményebb, 20. századi egyházüldözésének kiemelkedő tanúja és mártírja volt. A görög katolikus egyház törvényen kívül helyezése (1948) után tizennégy éven át raboskodott a kommunista rendszerű Románia börtöneiben és huszonhét évig volt háziőrizetben. A bizánci rítusú katolikus egyházszervezet újraéledésekor, 1990 elején a fogaras-gyulafehérvári egyháztartomány metropolitájává nevezték ki, majd a pápa bíborossá kreálta. 1994-ben Todea bíboros megrendült egészségi állapota miatt visszavonult az egyházi közéletből.

Alexandru Todea (1912-2002) halálára

Todea 1912. június 5-én született az erdélyi a fogarasi érsekség területén levő Teleac helységben. Teológiát tanult Rómában, 1939-ben szentelték pappá. Érseki titkárként tevékenykedett Balázsfalván, a fogarasi egyházmegye székhelyén. Amikor a kommunista rezsim 1948-ban betiltotta a Rómában egyesült, bizánci rítusú egyházat, illetőleg egyházszervezetét beolvasztotta a román ortodox egyházba, Todea kitartóan ellenállt a görög keleti egyházba való beléptetésnek – mint ahogy a korabeli hat görög katolikus megyéspüspök egyaránt. A püspököket letartóztatták, Todeának akkor még sikerült elkerülnie a fogházat.

Titkos szentelés

A Szentszék úgy határozott, hogy a görög katolikusok amolyan „árnyékegyház” formájában éljenek tovább. Todea a püspöki jelöltek között szerepelt. Josef Schubert latin szertartású titkos püspök 1950-ben tette szentelő kezét Todea fejére, aki ettől kezdve Cesaropolis címzetes főpásztora lett. Két hónappal később letartóztatták és kirakatper keretében, hazaárulás vádjával életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Todea több börtönt járt meg, mígnem 1964-ben szabadon engedték. Attól kezdve háziőrizet alatt állt. Szászrégeni lakása a görög katolikus „katakombaegyház” új központja lett, az íróasztalból rögtönzött házioltár körül – a Securitate jelenlétének dacára is – alkalmanként több százan gyűltek össze.

Ceausescu bukása után II. János Pál pápa Todea püspököt Fogaras és Gyulafehérvár érsekévé nevezte ki, 1991-ben pedig a bíborosi méltósággal tisztelte meg. Todea bíborost egy 1992-ben bekövetkezett agyvérzés tolószékhez kötötte. A pápa még abban az évben George Gutiut, Kolozsvár-Szamosújvár püspökét bízta meg Todea érsekségének ügyvezetésével. 1994-ben Lucian Muresan, az addigi máramarosi püspök vette át munkakörét. Todea bíboros azonban visszavonulása után is a görög katolikus hívek spirituális tekintélye maradt, aki az egész egyház megbecsült és tisztelt.

A romániai görög katolikus egyház 1990-ben történt újraengedélyezése súlyos konfliktusok forrásává lett az ország ortodox egyházával. 1999 azonban fontos évnek bizonyult a két egyház közötti viszony kiengesztelő alakításában, amelynek nyomán II. János Pál meglátogathatta Romániát – pontosabban Bukarestet. Todea bíboros tolószékében vett részt a pápai szentmisén. „Ön megpróbálta elhallgattatni a szabadságát, de nem sikerült” – méltatta a pápa Todea bíboros egyháza szorongattatásának idején tanúsított hitbeli bátorságát. Az 1990-es felszabadulást követően, az egyház újraépítésének éveiben azonban továbbra is fokozottan keresztény kiengesztelődésre és megbocsátásra van szükség. A múlt sebeit az egyházak közötti viszony síkján is csak szeretettel lehet gyógyítgatni – folytatta a pápa.

Kiengesztelődés az ortodoxiával

A pápalátogatás nyomán 2000-ben történelmi jelentőségű kiengesztelődési aktusra került sor: I. Teoctist ortodox pátriárka meglátogatta Todea bíborost híressé vált szászrégeni otthonában. Todea az agyvérzés óta beszédképtelen volt, csak a Miatyánk mondatait tudta – nagy erőfeszítés árán – egymáshoz fuzni. Teoctist pátriárka sem tudott könnyeinek parancsolni, amikor együtt mondták el a nyolcvannyolc éves bíborossal a legszentebb imát.

A látogatás után I. Teoctist úgy nyilatkozott: beteljesült a vágya, hogy „testvérével Krisztusban” találkozhassék, azzal a nagy személyiséggel, „a román mártír-bíborossal, aki annyit szenvedett Krisztusért, az egyházért és a román népért.” Teoctist már jóval korábban megismerkedett Todea bíborossal. „Akkoriban gyökeresen különböző nézeteket vallottunk – mondta a pátriárka –. Ma azonban már nem értem, miért is kellett külön utakon elindulnunk.” A bíboros és a pátriárka kölcsönösen megajándékozták egymást. Teoctist a Bukaresti Biblia egy értékes kiadásával lepte meg Todeát, a bíboros pedig egy kiemelkedően szép Mária-ikont adott a pátriárkának.

Todea bíboros halála után a kardinálisok kollégiuma 175 tagot számlál, ezek közül 123 fiatalabb nyolcvan évesnél, ők jogosultak az esetleges pápaválasztásra.

Todea bíboros – mint véljük és valljuk – tovább él a romániai görög katolikusok emlékeiben és szívében, valahogy úgy, ahogyan az ókor egyháza tisztelte hitvallóit, akik a földi hatalmak szorongattatásai közepette is a keresztény hitvallásból éltek, és övéik megerősítésére adták át életüket és halálukat Istennek.

Nyugodjék békében!

Keresztény Szó

Galambos Gyula hazatért

Galambos Gyula építész, a nyugati magyar emigráció és a magyar Pax Romana mozgalom kiemelkedő vezéralakja május 17-én meghalt.

1925. május 9-én született Budapesten. Fiatal korában aktívan részt vett a cserkészetben, a hárshegyi örsvezetők körében. A háború alatt egyetemi ösztöndíjasként Svájcba került és a zürichi ETH-n szerzett építészmérnöki diplomát. Építési vállalkozóként 1990-ig Svájcban (és több európai országban) számos, egyéni stílusú lakóházat és középületet tervezett és végezte a tervezői művezetést. A zürichi egyetemen – civilként – teológiai tanulmányokat végzett. Több évig diakónusként is szolgált az őrvidéki magyarok közt. 1990-ben ismét Budapesten telepedett le – néhány év múltán fia is követte példáját.

1989-ben választották a (nyugati szórványban élő katolikus értelmiséget tömörítő) KMÉM Pax Romana civil szervezet elnökévé. Ettől kezdve fő tevékenységének tartotta a mozgalom visszatelepítését Magyarországra. A mozgalom első hazai kongresszusát 1991-ben Győrött tartotta Útban Európa felé címmel. Az itt megjelent, már működő közösségekből és magánszemélyekből 1991 őszén alakult meg Galambos elnökletével a Magyar Pax Romana Fórum, amelynek működéséhez Várszegi Asztrik főapáttól püskökkari fóváhagyást szerzett.

Tevékeny közreműködésével még ez évben jött létre a Felvidéken a Szlovákiai Magyar Pax Romana, majd 1992-ben a nagyobb létszámú erdélyi Romániai Magyar Pax Romana. 1993-ban a (nem csak magyarokat tömörítő) Vajdasági Pax Romana megalakulását segítette. Fáradhatatlanul szorgalmazta a kárpátaljai magyar értelmiség összefogását. Ökumenikus elkötelettséggel az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem hazahozásán is segédkezve bábáskodott, és közös konferenciákat szevezett. Nemcsak a mozgalom alapját jelentő nyitottságot, a használható javaslatot is tartalmazó kritikát, a toleranciát és az ökumenikus kapcsolódást képviselte, hanem svájci élettapasztalatát – a demokrácia működéséről és a kisebbség tiszteletéről – is megpróbálta átadni. Közvetlen személyisége sok barátság létrejöttét segítette.

Fáradhatatlan szerevező volt, amolyan „utazó diplomata” (több százezer km-t autózott saját költségén), kifogyhatatlan támogató (több tízezer svájci frank adományt gyűjtött és adott – gyakran saját zsebből is – a kisebbségben élők javára). Nemcsak jótékonykodást jelentett ez, hanem például a marosvásárhelyi Teleki Téka épületének renoválását, a sok bonyodalmat megért székelyudvarhelyi/cserealji intézmény felépítését stb. is. ő volt a kárpát-medencei Pax Romana lelke. Évekig saját budapesti lakása volt az „iroda”. 1995-ben – Keresztes K. Sándort rábeszélve az elnökség vállalására – alelnökként segítette a Pax Romana munkáját. 1997-ben az elnökségből is visszavonult, de erdélyi-vajdasági aktivitásairól nem mondott le, és amikor szükség volt rá, az elnökségbe is visszatért KMÉM delegáltként. Az erdélyiek sokat köszönhetnek neki. A legmélyebb nyomokat mégis azoknak a lelkében hagyta, akikkel érzékenyen odafigyelő barátsággal leült (egy-egy palack bor mellett s nem ritkán nótázásba torkollva) megbeszélni, ami a világban egészen aktuális vagy eszményi. Hiszen maga is idealista volt – mert mélyen vallásos –, miközben realista is, mert a történelem értő, értelmező, értelmiségi tanújává lett az évtizedek során. Máris hiányzik, s még sokáig hiányozni fog. Jusson részéül az örök üdvösség!