Kedves Olvasó!

Szeptember. Az oktatás és a nevelés „tanévkezdése”. Szimbolikus hónap(pá tesszük).

Mintha szakaszokba, újrakezdődő ciklusokba volna feltrancsírozható egyik leglényegesebb létmódunk: a képződés. E lapszámunk is mintha ezt tükrözné felhalmozódott (!) „oktatásos-neveléses” írásaival.

S a másik tévképzet: hogy a nevelés és oktatás minden további feltétel nélkül a gyermekekkel és fiatalokkal függ össze. Vagyis hogy a képződés nem létmód volna, hanem pusztán életkori funkció. Helyesen próbálja felhívni a figyelmet erre a tévedésre a holtig tanuló papról szóló közmondás. Bárcsak (az igazságon túl) valóságot is tartalmazna!

Amikor a Ceausescu-időszakban a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom számára megkísérelték felmutatni az „új ember” ideálját, alkalmasint senkinek sem tűnt fel, hogy ez az „új ember” valami statikus végcélként óhajtott volna megjelenni az ideológiai útmutatók szándéka szerint. El kell érni, s ha elértük, el van érve. Mintha létezhetne egyáltalán valami új akként, hogy rögtön el ne avulna s megújulásra ne szorulna. Még az egyház is, ez a monumentális, fantasztikus, nehéz egyház is tudja, hogy folytonos reformok tarthatják csak meg valódi hivatástudatában! Így hát talán érthető, miért helytelenítem az életkor-függő oktatás/nevelés-problémát. Sajnos nap mint nap látni olyan diplomásokat, akik „készen vannak”, akik „elérték”. Van nekik egy szép nagy diplomájuk, hozzá találtak egy állást is, amelyben így-úgy elvannak, s innen kezdve mintha az állandóság jutott volna ki nekik örökrészül az élettől: nyugdíjig már csak dolgozniuk kell. De szerencsére nap mint nap látni olyan diplomásokat is, akik folyamatosan képződnek, akik törekednek valami felé, amelyről – mint vélik – sohasem állítható, hogy igazán elérik, mert szép nagy diplomájukon és ilyen-olyan megélhetést biztosító álláskájukon kívül még napi teendőik vannak önnön építésük terén. S majd ha nyugdíjasok lesznek, esetleg hozzáfognak érdeklődni a madarak szokásai, a klasszikus mechanika, az asztalosság vagy a szuahéli grammatika iránt, mert még akkor sem lesznek „készen”. Nem emberhez méltó a statikus és lezárt tudás, az „új ember” folyamatosan érdeklődik, tanul, imádkozik, épül, szépül. S nem pusztán azért, mert „lépést kell tartani”, hanem azért is, mert lelkünknek és szellemünknek is biztosítani kell a maga „tornáját”. Ami áll, stagnál, az halott. Ami fejlődik, az él. A fejlődő, élő szellem pedig be tud épülni a világba, amely – bizonyos hiedelmekkel ellentétben – nem a gonosz lakhelye, hanem (hitünk dimenziójában) „Isten ruhája”.

Jakab Gábor

A katolikus oktatás és nevelés ezer éve Erdélyben

Hóman Bálint és Szekfű Gyula ötkötetes Magyar történet című munkájának előszavában olvasható a következő mondat: „Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története.” Ebben az esetenként akár kalandosnak is mondható „emberi történetben” a családon kívül meghatározó szerepe van az iskolának.

Közismert, hogy évszázadokon keresztül Jézus egyháza volt Európában – legalábbis annak nyugati felében – az oktatói-nevelői feladat egyetlen letéteményese és buzgó megvalósítója, a kultúra hordozója. Az első pillanattól kezdve komolyan vette Alapítója parancsát: „Menjetek, tanítsatok, és tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19).

Magyar viszonylatban már a Szent István korában életre hívott bencés monostorok és egyéb rendek kolostorai iskolafenntartó intézményeknek is bizonyultak. Az akkor még többnyire csak külföldről behívott tudós szerzetesek – mint amilyen a legismertebbek közül Gellért, Imre herceg nevelője, a későbbi csanádi püspök – elsősorban nyilván a keresztény hitre, de vele párhuzamosan mindenféle elemi ismeretekre is oktatták a hozzájuk irányított tanoncokat. Emellett persze sok mást is csináltak: másolták az egyházi és iskolai célra használt könyveket, betegeket ápoltak, külföldi és hazai zarándokokat fogadtak, intenzív gazdasági munkával terjesztették a földművelés kultúráját az egész országban. A püspöki székhelyeken nagyon korai pápai (II. Jenő) rendelkezés alapján ún. székeskáptalanok, kanonoki rangú papokból összeállított tanítói testületek alakultak, amelyek – a monostorokhoz és kolostorokhoz hasonlóan – tudást közvetítő iskolai műhelyeket működtettek mind az egyházi pályára készülő klerikusok, mind pedig a tehetséges laikusok számára. A nagyobb plébániákon is hasonló természetű és nagyon komolyan átgondolt munka folyt. A lelkipásztorok a rájuk bízott híveknek nemcsak a lelkét gondozták, de mindennapi ügyes-bajos dolgaik elintézését is segítették, az embereknek tehát valóságos tanácsadói, lelki orvosai, a szó szoros értelmében „tanítói” voltak.

A kezdetektől a reformációig

Sajnos a kezdeti időszakról – mondjuk úgy, hogy az Árpád-kor elejéről – írásos emlékünk a viszontagságos történelmi körülmények miatt nem maradt fenn. A tatárjárás úgyszólván mindent elpusztított, amit csak útjában talált: városokat, falvakat, templomokat, házakat, kulturális javakat, embereket és állatokat. Kimondottan erdélyi vonatkozásban az elmondottak igazolására Rogerius mester nevét és az ő keserű hangvételű beszámolóját említjük. Ez a nagyváradi kanonok, aki egy tatárrá vedlett magyar szolgálatában valóságosan is szenvedett egy ideig a visszavonuló tatárok fogságában – s azért csak „egy ideig”, mert végülis sikerült megszöknie –, saját tapasztalatai alapján mélyen megrendítő képét festette le a tatárjárás okozta rettenetes pusztításnak Carmen Miserabile (Siralmas ének) című, 1242-ből származó írásában: „Nyolcad napon az erdőből való kiérésünk után elértünk Gyulafehérvár városához. Ott nem lehetett mást látni, mint a megöltek koponyáit és csontjait, a templomok és paloták lerombolt falait. A köveket bíborszínre festette a vér s úgy feküdtek a halottak, mint kévék a mezőn”. Ebből az egy feljegyzésből is érthető és jól érzékelhető, miért nem maradtak fenn írásos emlékek az oktatásról azokból az időkből. Még a két közismert ún. „hiteleshely”, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori apátság okmányai is odavesztek.

Két évszázaddal később a török dúlások okoztak sok nyomorúságot, de – és ez már örvendetes tény – ebből az időből mégiscsak maradtak fenn olyan írásos feljegyzések, törvények, periratok és számadások, amelyek Erdély földjén létező és eredményesen működő iskolákról szolgáltatnak fontos információkat. Ezek közül mindenképpen meg kell említenünk a nagyváradi káptalan 1374-ből származó statútumát. Ebben ugyanis pontosan le van írva az ún. „oktató kanonok” iskolai feladatköre. Fontos szerep jutott rajta kívül az „éneklő kanonoknak”, aki gyakorlatilag az énektanítást vezette – és ebből következően a templomi liturgiát is irányította – egy olyan korban, amikor még nem volt orgona a templomokban. Az éneklő kanonok mellett az ún. „olvasó-kanonokra” és a „mesterkanonokra” is fontos feladat hárult a káptalani iskolákban. (Az erdélyi püspök mellett működő káptalani testület tagjai közül több mint 40 mesterkanonoknak a nevét ismerjük.)

A káptalani iskolákban, amelyek egyébként Magyarország-szerte a 11. századtól a 16. század közepéig élték virágkorukat, színvonalas oktatás folyt. Osztályokba – jobban mondva csoportokba – osztották a tanulókat, de nem életkoruk, hanem a korábban elsajátított tananyag tudása alapján. Az ismeretek legalsó fokától lépésenként lehetett előrehaladni a legfelső fokig, a filozófia és a teológia tudományának elsajátitásáig. Mivel azonban a tanítás fundamentuma azokban a századokban az ún. isteni tudomány megismertetése volt elsősorban, ezért minden tanulónak legelőször az imádságokat (a Miatyánkot, a Hiszekegyet) és a keresztény vallás alapigazságait, valamint erkölcsi parancsait kellett elsajátítania. Csak ezután következett egyéb ismereteknek a megszerzése, illetve megtanulása.

Hogy milyen volt a tanrend a káptalani iskolákban? Jól begyakorolt rendszer szerint az elemi tanulmányok után következett a hét szabad mesterség (septem artes liberales) tanítása. Mégpedig alsó fokon a trivium, amelynek tárgyai: grammatica, rhetorica és dialectica. Felsőfokon pedig a quadrivium, amelynek tárgyai: aritmetica, musica, geometria és astronomia. Az előbbi tárgy-csoport elsajátítása a mai középfokú oktatásnak felelt meg, míg az utóbbi már a mai felsőoktatás egy részét is magába foglalta.

A tanulók az iskola székhelyén fokozatosan létrehozott konviktusokban, illetve internátusokban laktak, vagy pedig az illető helységből/vidékről jártak be az iskolába. A szegény tanulók összekoldult alamizsnából éltek, a vagyonos szülők gyermekei pedig tandíjat fizettek pénzben vagy természetben.

A káptalan mibenlétéről és szerepéről is szót kell ejtenünk. A káptalan az iskolai tanítás munkájának felvállalásával egyidejűleg a püspök tanácsadó testülete is volt. Mára már ez a funkciója teljesen megszűnt, mert a II. vatikáni zsinat után végrehajtott egyházszervezeti változtatások következtében helyette egy – részben papok által megválasztott, részben pedig püspök által kinevezett tagokból összeálló – tanácsadó testület, az ún. papi szenátus létezik. A ma már csak formailag létező székeskáptalan összetétele az erdélyi főegyházmegyében a következő: nagyprépost, olvasókanonok, éneklőkanonok, őrkanonok, főespereskanonok, teológuskanonok, mesterkanonok, idősebb és ifjabb iskoláskanonok, valamint a kolozsmonostori levéltár mindenkori őre, aki szintén kanonok.

A gyulafehérvári székeskáptalan minden más korabeli és későbbi híresztelés ellenére meglehetősen szegény volt. Érdemes ezzel kapcsolatosan egy fájdalmas történelmi epizódra hivatkozni, amely előzményeiben és következményeiben is kifejezetten erre utal. Nevezetesen: a szegény gyulafehérvári székeskáptalan a 13. században arra kényszerült, hogy az akkor kiváltságokat élvező szászoktól is kategorikusan megkövetelje az anyagi támogatást, az ún „census cathedraticust” az oktatás céljaira – amit viszont ők megtagadtak. Monoszlói Péter akkori erdélyi püspök a szembehelyezkedő Alárd vízaknai gerébet (főbírót) emiatt megölette (!). A megtorlás nem is váratott magára. A szebeni szászok azonnyomban fegyvert fogtak, és 1277. február 21-én, nagyböjt negyedik vasárnapján Alárd fia vezetésével megrohanták és felgyújtották a gyulafehérvári székesegyházat. A templomban imádkozó tömeg – becslések szerint 2000 hívő (?) –, jónéhány kanonok és pap lett áldozata a kegyetlen mészárlásnak. A kegytárgyakat elrabolták, a káptalani levéltárat feldúlták, az ott tárolt írásos anyagot széttépték vagy elégették.

Békefi Remig leírása szerint a Gyulafehérvár központú egyházmegyében a létező egyetlen káptalani iskola mellett tizenhat városi és százkilenc falusi iskola működött az általunk tárgyalt korszakban. Gyakorlatilag persze ennél is nagyobb volt az iskolák száma, hiszen akkoriban az erdélyi püspökség területén 888 plébánia létezett. A pápai tizedjegyzékben ugyanis nem szerepelt mindegyik plébánia. A legjlentősebb városi iskolák Brassóban, Besztercén, Kolozsváron és Gyulafehérváron működtek.

Az iskolákban a tanítással foglalkozó papok funkció szerinti elnevezései az idők folyamán a következők voltak: magister scholae, ludimagister, rector scholae, cantor, informator, moderator, pedagogus, és orgonista.

A korabeli erdélyi iskola magas szellemi színvonalára némi fényt vet az a tény, hogy sok magyar ifjú híres külföldi egyetemeken, Párizsban, Páduában, Bolognában, Ferrarában, Krakkóban és Bécsben folytathatta tanulmányait. Már a 12. századból vannak erre vonatkozó adataink. Adorján például, a későbbi erdélyi püspök (1181-1185) két társával együtt Párizsban tanult. 1410 előtt összesen több mint 300 diák tanult külföldi egyetemeken. 1368 és 1520 között pusztán csak a bécsi egyetem nyilvántartásában 1588 diák neve szerepel. 1405 és 1520 között pedig Krakkóban 811 diák tanult.

A tanítás nyelve természetesen a latin volt. Ez érthető, hiszen akkoriban – különösen is a városi lakosság körében – ez a nyelv rendkívül fontos szerepet játszott. Latin volt a közigazgagás, az állami és megyei élet, a jog, az egyház és a tudományok nyelve. A művelt emberek ugyanis ezt a nyelvet beszélték mindenhol az európai országokban, s így aztán sehol sem volt szükség tolmácsra. Persze más kérdés az, hogy egyéb gyakorlati és hasznos ismeretek megszerezhetőségének a kárára talán túlságosan is sok időt pazaroltak el a latin nyelv heti 10 órát is igénybevevő oktatására, sok esetben teljesen haszontalan szövegek gépies memorizálására.

Az ismeretek fokozatos bővülésével a papok és hívek lelkében feltartóztathatatlanul feltámadt és megnőtt a vágy a régibb, a klasszikus ókor gazdag műveltsége iránt. A latin és görög auktorokból táplálkozó és egyre jobban előretörő humanizmus természete szerint nem válhatott ugyan teljesen közkinccsé, de mindenképpen elindult egy hatalmas szellemi erjedés a több tudás irányában, ami együtt járt az iskolák számának szaporodásával, tanrendjük fokozatos módosulásával, korszerűsödésével, egyszóval a felvilágosodás, vallási téren pedig a reformáció eszméinek gyors térhódításával.

A reformációtól Trianonig

1526. augusztus 29-e történelmünkben a mohácsi csatának, az egységes magyar állam és királyság bukásának, s nemsokára az önálló Erdély „császármetszéssel” történt világrajövetelének a naptári dátuma. Súlyos megpróbáltatás és lelki válság következett a mohácsi vész nyomában. A vele szinte egyidejűleg berobbanó reformáció következtében pedig hitbeli szakadás állt be Jézus akkor még egységesnek mondható egyházában. A politikai és földrajzi „újszülöttön”, Erdélyen is végigsöpört a változások vihara. Villámgyorsan követték egymást a – számunkra legalábbis – szomorúnak mondható események. 1542. április 8-án meghalt Statileo János erdélyi püspök, s az új eszméktől föllelkesült rendek nyomban lefoglalták a püspöki palotát, sőt a befolyó jövedelmeket is Izabella királyné és fia, János Zsigmond javára. Néhány évvel később Bornemissza Pál püspököt arra kényszerítették, hogy 1556. április 12-én elhagyja az országot. (Csak III. Károly idejében, 1716-ban lehetett újra püspöke az egyházmegyének.) A hosszú időn keresztül püspök nélkül maradt katolikus egyházmegye helyén három protestáns püspökség létesült: a református, az unitárius és az evangélikus. Ez utóbbiból vált ki jóval később, a múlt század elején (1926) a magyar anyanyelvűek számára az ún. zsinatpresbiteri evangélikus püspökség. Folytatva a szomorú események felsorolását: 1565. május 1-én a gyulafehérvári káptalan tagjait is kikergették a városból, a székesegyházat birtokbavették, ahonnan előtte már az oltárokat és a szentképeket kiseperték. 1610-ben pedig Besztercén a Báthori Gábor alatt tartott országgyűlés törvénybe iktatta, hogy „a pápás papoknak pedig püspökük ne legyen”. Csak fél évszázad teltével, az 1659-ben Marosvásárhelyen tartott országgyűlés látta be annak igazságát és szükségét, hogy „a katolikus renden lévő becsületes atyafiak religiójukban való bántódása orvosoltassék”. A korabeli lelki árvaságra jellemző az, amit Antonio Possevino jezsuita diplomata Lengyelországból jövet naplójába följegyzett. Eszerint az egész Székelyföldön mindössze 24 katolikus pap dolgozik pasztorációban. Szalinai István bosnyák ferencredi szerzetesnek vikáriussá történt kinevezése után (1636) úgynevezett licenciátusok végezték a plébániai munkát, akik gyakorlatilag olyan világi személyek, leginkább kántorok voltak, akik a gyermekek és felnőttek oktatásán kívül az istentiszteleteknek is alkalmi vezetői voltak. A licenciátusok „gyorstalpalásos” képzése rövid ideig Fehéregyházán történt.

Ilyen történelmi háttérrel kezdik meg elsőként a jezsuiták – nagyon céltudatosan, szervezetten – az oktatói-tanítói, ezen belül pedig tagadhatatlanul rekatolizáló munkájukat a regényes szóhasználattal Tündérkertnek is nevezett Erdélyben. Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király megbízásával érkeztek meg a jezsuita szerzetesek 1579. október 1-én Nagyváradon keresztül Kolozsvárra, majd Gyulafehérvárra. Rögtön le kell szögeznünk: a reformáció következtében átmenetileg nagyon meggyengült katolikus erdélyi egyház a magáratalálását és a belső megerősödését mindenekelőtt a jezsuitáknak, a tridenti zsinat szellemétől vezérelt jézustársaságnak köszönhette. Említésre méltó ebből az időszakból két jezsuita neve: az egyik a Szántó Istváné, akinek buzgólkodására alakult meg Rómában a magyar katolikus egyház számára papokat nevelő Collegium Hungaricum, amelyet két év múlva egyesítettek a Collegium Germanicummal, s így lett belőle mai nevén közismertté vált Collegium Germanico-Hungaricum. A másik pedig a Leleszi Jánosé (1550-1594). Hogy nagy tudása mellett milyen igazi magyar szív dobogott Szántó István jezsuitában, az kitűnik abból a levélből, amelyet oktatás ügyben generálisának írt: „Ha a braziliai vad népek s a távoli japánok, habár nem hívtak, mégis méltóknak találtattak a Societas Jesu [a Jézus-Társaság] meleg fényére, miért nem sietsz, ó atyám, az erdélyi bércek közt élő kevés magyarság segítségére… Annak, hogy atyaságod nem érti meg teljesen az ide való viszonyokat, annak oka ezen tartomány természetében rejlik. Ez ugyanis mindig eltért a környező országok s a kívülről ide bejövő emberek szokásától.”

A jezsuiták rendkívüli ügybuzgóságát kézzelfoghatóan igazolja, hogy nyomban megérkezésük után mindkét városban – Kolozsváron és Gyulafehérváron – elemi, majd középiskolát nyitottak, 1586-ban pedig már filozófiai és teológiai fakultásuk is volt, sok és különféle vallású, sőt különféle nációjú hallgatóval. Báthori István a régi kolozsmonostori apátság birtokából visszavásárolt környékbeli településeket támogatásul nagylelkűen nekik adományozta. Sajnos ugyanebben az esztendőben súlyos veszteség is érte őket. A rettenetes kór, a pestis 38 jezsuita atyából 23-at elragadott. A nagy csapást tetézte, hogy 1588-ban az intoleráns rendek kérésére Báthori Zsigmond kitiltotta őket az országból. Hét év után, 1595-ben országgyűlési végzés alapján visszaköltözhettek ugyan, de a kitiltás 1607-ben és 1610-ben is megismétlődött. Tulajdonképpen csak Bethlen Gáborral következtek számukra jobb idők, aki a korábban elvett kolozsmonostori templomot a katolikusoknak visszaadta. Később az 1653-ban készült törvénykönyv (Approbatae Constitutiones) ismét kiutasításukról rendelkezett. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ekkori kitiltásuk után a hatóságok elnézőbbeknek bizonyultak irányukban, világi ruhában ugyanis itt maradhattak, és gyakorlatilag majdnem zavartalanul végezhették az iskolákban tanítói munkájukat. De igazán nyugodt munkát csak 1690-től, a lipóti diploma (Diploma Leopoldinum) kibocsátása után folytathattak.

A jezsuiták az akkori viszonyok között irigylésreméltóan magas színvonalú iskolákat működtettek, amelyek három egymásra fölépülő fokozatból álltak: a grammatikai, a retorikai és a filozófiai fokozatból. A grammatikai fokozatot 3 év alatt lehetett elvégezni három osztályban. Ezek sorrendben a következők voltak: infima, media és suprema. A második fokozat két évig tartott, három szakaszra osztva: rhetorica, humaniora és poetica. A harmadik fokozat tárgyai 3 évben adattak elő: logica, physica és metaphysica címen. Az első kettőt nevezték facultas linguarumnak (nyelvi szaknak), az utolsót pedig facultas filosofiaenak (bölcseleti szaknak). Utóbbi után következett az akadémiai fokozat, tehát a hittudomány, a teológia.

Munkamódszerükre jellemző volt, hogy a tanulók becsvágyát vetélkedések megszervezésével tudatosan is növelték. A szunnyadó tehetségek kibontakoztatása érdekében pedig lélekfinomító és szellemet pallérozó önképző köröket szerveztek. Rendszeres színielőadások, köztük misztériumjátékok rendezésével, diákjaik jellemének céltudatos formálásán kívül elmélyítették a tanulók és szüleik, valamint a szülők és a tanárok közötti kapcsolatokat.

A jezsuiták központja mindvégig Kolozsvár volt, ahol 1718 és 1724 között egyéb nagyszabású építkezések mellett fölépítették az ún. akadémiai, ma „egyeteminek” mondott, illetve „piarista” jelzővel is számon tartott, gyönyörű barokk templomot. Egyébként Kolozsváron végezte középiskolai tanulmányait a katolikus vallásra áttért és jezsuitává lett későbbi nagy magyar főpap, Pázmány Péter is.

Persze máshol is voltak iskoláik: Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen (Zöld Péter, a madéfalvi veszedelem néven ismert székely felkelés vezetője, Baróti Szabó Dávid, a magyar időémértékes verselés uttörője és Orbán Balázs például itt voltak diákok), aztán Szebenben, Brassóban, valamint a történelmi Erdély-menti nagyvárosokban Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Temesváron.

Mint köztudott, XIV. Kelemen pápa 1773. július 21-én Dominus ac Redemptor noster kezdetű enciklikájával a jezsuita rendet teljes egészében feloszlatta. Javaik betagolódtak az ún. iskola-alapba. A mai Románia területén például csak közel félévszázados szünet után, és jó ideig rendház nélkül, Szatmárnémetiben, 1814-ben állíthatták újra vissza.

A felszámolt jezsuiták helyébe Mária Terézia (1740-1780) betelepítette az általa kedvelt kegyesrendi szerzeteseket, a piaristákat, akik a magyar nyelven történő oktatás terén egy évszázaddal megelőzték korukat, bevezetve a magyar nyelv és nyelvtan, helyes- és szépírás gyakorlatát is az iskolákba. A magyar nyelv mellett persze a praktikum szempontjából hasznosítható reáltárgyakat is tanítottak.

A piaristák 1717-től már jelen voltak ugyan Besztercén, de csak 1740-ben vonultak be ünnepélyesen Szászmedgyesre és Kolozsvárra. Számukra az oktatás reformjával sokat törődő császárnő a feloszlatott jezsuita rend vagyonából teremtette meg az un. katolikus tanulmányi alapot, amelynek a kezelését az általa létrehozott – mégpedig a portugál jezsuita alapból létrehozott – Comissio Catholica hatáskörébe utalta. Ennek az iskola-alapnak az adminisztrálását aztán jóval később, az 1866-tól ujjáalakult Erdélyi Római Katolikus Státus vette át 1873-ban, amely sui generis egyházi szervezetként az öszes katolikus erdélyi oktatási és művelődési intézményt – ha nem is zökkenők nélkül – egészen az 1948-as államosításig irányította.

A piaristák a jezsuitákhoz hasonlóan magas színvonalú iskolákat működtettek Besztercén, Medgyesen és Kolozsváron. Míg a szigorú és rendkívül fegyelmezett jezsuita rend alapítója egy harctéren megedzett, megsebesült, majd papi pályára lépett katona-ember, Loyolai Ignác (1491-1556), addig a szelídebb és barátságosabb lelkületű piarista szerzeteseké Kalazanci József volt. ő – a leginkább az elit réteggel foglalkozó jezsuitákkal szemben – a szegény népréteget, az ingyenes népoktatást, tehát az elemi ismeretekre szoruló diákok érdekeit karolta fel elsősorban. Kézzelfogható bizonyítéka ennek az, hogy a tanulók között Besztercén például nemcsak katolikus németeket, lutheránus szászokat, de szamosújvári örményeket, görög katolikus és görögkeleti románokat, s természetesen katolikus magyarokat, elvétve még protestánsokat is találunk, akik között egyformán jelen vannak a nemes és nem-nemes ifjak. Az iskolaalapító Kalazancit ábrázoló közismert festményen az akkori rendi társadalomnak megfelelően nemesi és polgári ifjak egyaránt ábrázolva vannak annak szemléltetésére, hogy a rend a diákok között nem tesz semmiféle különbséget. Az érdekesség kedvéért említek meg a Besztercén tanult román ajkú diákok közül néhányat: Gheorghe Lazăr, Gheorghe Baritiu és Aron Pumnul.

Mária Terézia idejében, 1777-ben jelent meg az első, Ratio educationis néven ismertté lett közoktatási törvény, amely tulajdonképpen a felvilágosodás és az ősi katolikus hagyomány közti kompromisszum jegyében született. Ennek nyomán – annak érdekében, hogy a tanulókból a tanítók az új oktatási rendszer alapján az állam érdekeit szolgáló hasznos állampolgárokat neveljenek – a tantervbe közhasznú tárgyakat is fölvettek, és egységesítették a tanrendet. A császárnő fia és utóda, a “kalapos király”, II. József, „a római szent birodalom fősekrestyése” idejében (ahogy őt II. Frigyes porosz király gúnyosan nevezte), 1781-től újabb rendeletek jelentek meg. Ezek a felvilágosult abszolutizmus szellemében fogant rendeletek az addig laza Habsburg birodalomból szigorúan központosított összbirodalmat akartak létrehozni, amelyek rendelkezések természetesen a belső egyházi élet és az iskolai oktatás terén is radikális változtatásokat eredményeztek. (Mai szemmel nézve egészen nevetséges rendeletei is voltak II. Józsefnek. Megállapította például a templomi oltárokon égethető gyertyák számát, a prédikációk időtartamát.)

Tagadhatatlan, hogy a közoktatással kapcsolatos rendeletei a tanulmányi menetet egységesíteni akaró pozitív szándékkal, a raciónalitás és az igényesség jegyében születtek. Igazolásul csak egy epizód: amikor 1783-ban Erdélyben járt, a zökkenőmentes adminisztráció érdekében megkövetelte, hogy az összes gyulafehérvári teológusok a kolozsvári egyetemen tanuljanak. Persze jócskán voltak negatív hatásai is rendeleteinek, hiszen keményen germanizáló célzatosságuk miatt nem adtak teret nemzetünk fölemelkedésének, nyelvi és kulturális kibontakozásnak. Miután 1784. április 26-án kelt és a helytartótanács által május 18-án közzétett nyelvrendelete az ország hivatalos latin nyelvét a némettel cserélte fel, teljesen érvényesülni kezdett a német szellem egyeduralma. 1784. november 1-től csak német nyelvtudással rendelkező tanulók kerülhettek be a középiskolákba. Az elemi iskolákban természetesen ezután is népnyelvű oktatás folyt. Érdemes felfigyelni a téma kapcsán Kazinczynak, a nagy magyar nyelvújítónak első hallásra furcsának tűnő hozzáállására, aki oktatásügyben bizonyos fokig II. József-párti volt. Az egyik alkalmi iskolai beszédében többek között ezeket mondta: „A német nyelvet azért szükséges és hasznos megtanulni, mert ez a műveltség hordozója (das Vehiculum der Gelehrsamkeit) és a legkönnyebb út a felvilágosodáshoz (der leichteste Weg zur Aufklärung), vagyis a magasabb művelődési szintre való feljutás legkézenfekvőbb segédeszköze”. Csakhogy – figyelem! – Kazinczy itt a hangsúlyt a vehiculum szóra helyezte, aminek értelmében a korabeli pallérozottabb német nyelv tanulása tényleg nélkülözhetetlen eszköz volt, de nem fő cél, legkevésbé öncél! Mondjuk, olyan, mint napjainkban az angol, amelynek legfőbb terjesztői a hollyvoodi látványvilág, a rockzene vagy az internet. Jórészt az iskolákra, illetve az ott tanítókra hárult akkor – és hárul ma is – a feladat, hogy az anyanyelv ápolására és őrzésére gondot fordítsanak. Herder 1791-es jóslata közismert: „A mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni”. Nos, hála Istennek, nem így lett, a jóslat nem teljesedett be.

Mindenképpen megjegyzésre méltó a hivatástudattal tanító nagy piaristák időszakából Bajthay József Antal, akiből később püspök is lett, valamint Pállya István rendfőnök. Ez utóbbi beiktatása alkalmával tartott iskolai székfoglalójában a diákok előtt igen hangsúlyosan „a hazának és önmaguknak tartozó kötelességekről” szólt.

A nagytekintélyű jezsuita és piarista iskolák mellett meg kell említenünk még a minoriták iskoláit, ezek között külön is a kézdivásárhelyi/kantai gimnáziumot, amelyet Nagy Mózes esztelneki plébános alapított 1680-ban, s amelyet 1696-ben költöztettek át Kantára. Különös missziót teljesítettek a franciskánus iskolák Csíksomlyón, Esztelneken, Mikházán és Désen. Külön is említésre méltó a ferences szerzetesek közül a polihisztor Kájoni János neve. A Csíksomlyóról kirajzó ferences atyák az iskolai tanítás mellett törhetetlen lélekkel tartották fenn a székely közösségekben a katolikus hitet és nevelték az ifjúságot.

A tárgyalt történelmi korszak végső szakaszában már lányiskolák is működni kezdtek. Ezek közül megemlítendő a Nagyszebenben létrehívott iskola, amelynek vezetését Haynald Lajos püspök éppen a ferencesekre bízta. Kolozsvári viszonylatban dr. Hirschler József plébános volt az, aki 1911-ben megalapította a Marianum néven ismert leánynevelő intézetet, amelynek vezetését a szegény iskolanővérekre ruházta. A Marianumban óvoda, elemi iskola, kereskedelmi iskola, leányfőgimnázium és “háztartástani” iskola működött.

1873-ig csak felekezeti, illetve egyházi iskolák működtek mindenütt Erdélyben. Ezek a felekezeti iskolák alsó szinten anyanyelvű iskolák voltak. Ám ekkortól már kemény akció kezdődött a liberális magyar kormány részéről a felekezeti iskolák felszámolásáért. Összesen 1147 iskola működött 1918-ig Erdélyben. Állami iskola csak 1873-tól létezik.

Trianontól napjainkig

Egészen új korszak kezdődött a magyar tannyelvű hitvallásos iskolák történetében, amikor a trianoni békediktátum nyomán az erdélyi püspökséget egészen, a nagyváradit, szatmárit és temesvárit pedig részben Romániához csatolták. Ismét a súlyos megpróbáltatások ideje következett. A román állam kezdettől fogva a magyar anyanyelvű iskolák és a magyar nyelvű oktatás teljes felszámolására törekedett. Ez az állami iskolák esetében könnyen is ment. Annyira, hogy amíg 1918-ban még 1680 állami iskolában volt magyar oktatás, addig az 1928-29-es tanévben már csak 362-ben. 1918-ban 431 magyar nyelvű állami óvoda volt, 1928-ra egy sem maradt. Az 1934-35-ös tanévben pedig csak 112 állami iskolában tanítottak magyarul. S az 1936-37-es tanévben mindössze 44 iskolában.

Mivel pedig az egyházi iskolák továbbra is biztosították az anyanyelvű oktatást, ezért megnyomorításukra minden lehető eszközt felhasználtak. 1921-ben még megkapták az államsegélyt, de azután rögtön meg is vonták tőlük. 1928-ban újra megadták ugyan az államsegélyt, de olyan jelentéktelen összegben, hogy egy tanulóra csak 131 lej jutott – amikor az állami iskolákba járóknál egy tanuló taníttatási költsége 1703 lej volt az elemiben, 6646 lej pedig a középiskolában.

Törvény mondta ki ugyan, hogy a községek költségvetésében 14% jár az iskoláknak, de ezt legtöbbször csak az állami iskolák kapták meg. Az egyházi iskola anyagi terhe tehát egészen az egyházakra maradt, amit súlyosbított az a körülmény, hogy az 1923. évi agrártörvény az egyházakat megfosztotta az iskolák fenntartását szolgáló ingatlanoktól. A gyulafehérvári, nagyváradi és temesvári római katolikus egyházi birtokok összesen 290 507 holdjából 277 513 holdat államosítottak.

Az 1925. évi magánoktatási törvény az egyházi iskolákat is magániskoláknak nyilvánította. A legtöbb esetben elvették az iskolaépületet, vagy az iskola nyilvánossági jogát tagadták meg. A szülőknek minden új iskolai év elején külön kálváriát kellett járniuk azért, hogy gyermeküket egyházi iskolába irathassák, amit a névelemzés megalázó procedúrájával vagy az állami iskola igazgatójának hozzájárulása hiányában durván akadályoztak. Nem egy esetben csendőri karhatalommal kísérték át a gyermekeket a felekezeti iskolából az állami iskolába. Az eredmény lesújtó volt. 1147 egyházi iskolából 1928-ra csak 878 maradt, s a sorvasztó folyamat tovább tartott úgyannyira, hogy míg a püspökség kimutatása szerint 1921-ben 450 000 tanuló látogatta a katolikus iskolákat, 1939-ben már csak 14 897.

Amikor 1940-ben Észak-Erdélyt visszacsatoltk Magyarországhoz, az egyházaknak ismét lehetőségük nyílt arra, hogy elvett iskoláikat viszaszerezzék maguknak. Sőt 1945 után is még egy darabig így nézett ki a helyzet, a demokratikusnak ígérkező rendszer legelején. 1948-ban azonban egy tollvonással a teljes egyházi iskolarendszert felszámolták. Az akkori új alkotmány 44. és 45. cikkelye alapján hozott 1948. Augusztus 2-i 176. számú dekrétum az összes egyházi iskolákat államosította, mégpedig az iskolákhoz tartozó ingatlanokkal együtt. Ezzel megfosztották a katolikus egyházat 468 iskolától (egyidejűleg a református egyházat 531, az evangélikus-luternáus egyházat 266, az unitárius egyházat pedig 35 iskolától). Ugyanakkor birtokba vettek olyan épületeket és lakásokat is, amelyek a templomok szolgálatában álló kántorok szolgálati lakásául szolgáltak. Összesen tehát több mint 1300 iskolától illetve iskolabirtoktól fosztották meg a magyar egyházakat. Ezzel az anyanyelvi oktatás halálos sebet kapott, lassan pedig kétnyelvűvé is tették az iskolákat.

Az óriási veszteség okozta fájdalom súlya alatt Márton Áron körlevélben fordult papjaihoz és híveihez. „…A törvény intézkedései alapján egyházmegyénkben 12 római katolikus óvoda, 173 elemi ikola, 10 főgimnázium, 12 gimnázium, 3 felső kereskedelmi iskola, 2 tanítóképző, 1 óvónőképző, 1 ipariskola, 1 gazdasági ikola, 17 nevelőintézet (internátus) és 2 rk árvaház épületeit, berendezését és összes ingó és ingatlan vagyonát vették át az állami közegek.

Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelőintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk. Ezeket az iskolákat és intézeteket nemzedékek buzgósága, takarékossága, önfeláldozó munkája, hite és szeretete építette, fejlesztette és a legnehezebb körülmények között is megtartotta századokon keresztül mind a mai napig.

Nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetőségeket és eszközöket felhasználjuk. Az egyház isteni alapítójától, Jézus Krisztustól kapta a jogot és parancsot, hogy híveit a gyermekkortól kezdve vallás-erkölcsi szellemben nevelje természetfeletti rendeltetésüknek megfelelően. Egyházmegyénk alapításától kezdve, tehát 900 esztendőn keresztül megszakítás nélkül tartott fenn iskolákat, amelyekben a nép fiait nevelte. A hívek ezeket az iskolákat mindig a saját iskoláiknak tekintették, amit megmutattak nemcsak azzal, hogy azokat súlyos áldozatok árán fenntartották és minden beavatkozással szemben bátran védelmezték, hanem azzal is, hogy ahol alkalmuk volt a semleges és hitvallásos iskola között választani, előszeretettel választották a katolikus iskolát a legutóbbi években is. A hitvallásos iskolák az állam szempontjából is hasznos munkát végeztek, a népünk művelődését, vallásos és erkölcsi nevelését szolgálták. Nem mondunk le a reményről, hogy a katolikus iskolák népnevelő munkájának értékét és hasznosságát a kormányzat is fel fogja ismerni és az egyházat visszahelyezi jogaiba”.

Majd a főpásztor búzdítása következik: „Krisztuban szeretett Híveim! Az iskolák államosítása és a vallásoktatásnak az iskolai oktatásban való mellőzése után új feladat hárul a katolikus családokra. Amikor a családok ezen kötelességét hangsúlyozom, elsősorban az édesanyákra gondolok. Egy híres ember mondotta: ha édesanyámat le kellene festenem, akkor úgy festeném, amint a fiát a Kátéra tanítja. A gyermek első hitoktatója mindig az édesanya. Az édesanya tanítja meg az első imádságokra, az édesanyától hall először Istenről, Jézus Krisztusról, a boldogságos Szent Szűzről, az angyalokról.

Most az édeanyáknak segíteniök kell abban is, hogy gyermekeik megtanulják a hittannak azt az anyagát, amit eddig az iskolában tanultak. És számítok arra, hogy a katolikus édesanyák Isten előtt való felelősségük tudatában ezt a munkát hitvallói lélekkel vállalják.

Az Úr Jézustól kaptuk a parancsot, hogy félelem nélkül hirdessük és tanítsuk mindazt, amit kinyilatkoztatott és az apostolok által nekünk hátrahagyott. Isten parancsát a jelen körülmények között is teljesíteni akarjuk. A lelkipásztorokat utasítottam, hogy a gyermekek és a tanuló ifjúság iskolán kívüli hitoktatását megszervezzék. Legyetek ezen feladat megoldásában lelkipásztoraitok segítségére azzal, hogy gyermekeiteket a hitoktatásra elkülditek, őket ellenőrzitek, a hittan-anyagot otthon kikérdezitek és elismételtetitek. Főképp pedig buzgó, vallásos életetek példájával neveljétek, hogy gyermekeitek a ti életeteken lássák és tanulják meg az Isten akarata szerint való vallásos és erkölcsös életet. Gyulafehérvár, 1948. szeptember 15. a fájdalmas szent Szűz ünnepén, Áron püspök”.

És egy másik levélből is idézünk, egy – a korabeli felemás állapotot jól jellemző – részletet, amelyet Kacsó Sándornak, a Magyar Népi Szövetség akkori elnökének írt: „Elnök Úr a MNSZ állásfoglalását olyan érvekkel támasztja alá, amilyeneket jónak és alkalmasnak vélt felhozni, hogy a romániai magyarság aggodalmait eloszlassa. Nekünk nem állnak rendelkezésünkre az Elnök Úr rendelkezésére álló eszközök. A körülményeket mérlegelve lemondtunk arról is, hogy híveinket véleményük nyilvánítására felhívjuk. Sőt, azt is elhárítottuk, hogy egyesek felszólalását vagy aláírását igénybe vegyük. Magunk azonban teljes tisztelettel, de felelősségünk tudatában nyíltan és ünnepélyesen bejelentjük határozott tiltakozásunkat a Magyar Népi Szövetség állásfoglalása ellen”. (1948 március 24). (A MNSZ ugyanis a magyar tannyelvű hitvallásos iskolák megszüntetése mellett foglalt állást, aminek indoklását a Kolozsváron akkor megjelent Világosság című folyóirat 1948. március 23-iki számában Egységes népoktatást követel a népi demokrácia című írásában Kacsó Sándor fogalmazta meg).

Az 1989-es fordulattal pozitív változások következtek be. Megkezdődött az adott lehetőségek között iskoláink újjászervezése, épületeink és ingatlanaink visszaigénylése, sajnos egyelőre nem sok eredménnyel A tények közismertek. A valóságos katolikus egyházi iskolahelyzet e pillanatban a következő:

1. Létezik egy egyetemi fokú Hittudományi Főiskola Gyulafehérváron, amelynek az alapítási éve: 1753.

2. Létezik a gr. Majláth Gusztáv Károly Szemináriumi Liceum, ugyancsak Gyulafehérváron. E két intézmény a diktatúra idején is működött. Ezeken kívül jelenleg
3. működik a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem keretében egy Római Katolikus Teológiai Kar,
4. létezik a Páli Szent Vincéről elnevezett posztliceális nővérképző Székelyudvarhelyen,
5. a Segítő Mária Teológiai Líceum Csikszeredában,
6. a Római Katoliku Teológiai Líceum Kolozsváron,
7. az Árpádházi Szent Erzsébet Teológiai Líceum Gyímesfelsőlokon,
8. a Mikes Kelemen Elméleti Líceumi Tagozat Sepsiszentgyörgyön,
9. a Tamási Áron Elméleti Líceumi Tagozat Székelyudvarhelyen,
10. a Baróti Szabó Dávid Római Katolikus Iskolaközpont Székelyudvahelyen,
11. a Nagy Mózes Elméleti Líceumi Tagozat Kézdivásárhelyen,
12. a Magyarok Nagyasszonya Iskolaközpont 7 osztállyal Déván,
13. a Szent Erzsébet Kollégium Szászvároson a dél-erdélyi szórványvidék magyarul már alig tudó gyermekei számára,
14. a Szent Antal ház ugyanott, sajátos nehézségekkel küszködő fiatalok számára,
15. a Szent József Magániskola román nyelven Gyulafehérváron, valamint
16. óvoda ugyanott román és német nyelven,
17. és ugyancsak egy óvoda 4 magyar csoporttal Székelyudvarhelyen.

Mivel a 3. évezred elején egy olyan világban, amelyben oktatás- és nevelésügyben a kinyilatkoztatások, reformok és elvek szintjén úgymond’ minden rendben van – hiszen az iskolák működnek, rendszeresen be- és kicsengetnek, az órák elkezdődnek, a bizonyítványokat kiosztják, ünnepélyes évnyitó és évzáró ünnepségeket, csodálatos ballagásokat rendeznek –, ugyanakkor mégis minden és mindenki „szalad”: a gyermekek a délutáni órákra, tanítók-tanárok a kereset-pótló maszek-munkára, szülők a bizonytalan jövő miatti keserű gondjaikba, a berendezések, az épületek és a szertárak a folyamatos leépülés irányába, befejezésül és mintegy figyelmeztetésül újra Márton Árontól következzék egy idézet. Ebben a mondatban ugyanis bennefoglaltatik az az egészséges iskola-szellem, amely mindvégig jellemezte a keresztény gyökerű és kultúrájú Európában, így Erdélyben is a katolikus egyház által működtetett iskolákat, s amely mondat minden bizonnyal a jövőre vonatkoztatóan is igaz. A mondat pedig így szól: „Az iskola, ha nem templom, akkor barlang.”

Ozsváth Judit

Tanügyi helyzetkép egy hírrovat tükrében

Szemlézés az Erdélyi Iskola 1933-1940 közötti híranyagából

A Kolozsváron szerkesztett Erdélyi Iskola kétségkívül a legszínvonalasabb nevelésügyi és népnevelő folyóiratunk volt a két világháború közötti időszakban. A Márton Áron által életbe hívott, és – püspöki kinevezéséig – György Lajossal társszerkesztett (az 1939/40. 1-2. számtól kezdődően György Lajos szerkesztőtársa a teológus Veress Ernő volt, majd az 1942-es újraindulástól Veress Ernő egyedül végzi ezt a munkát), negyedévente megjelenő kiadványban publikáló szerzők írásait nagyfokú tájékozottság és messzemenő igényesség jellemezte; gondolataik, elveik – a legtöbb esetben – máig ható aktualitással bírnak. Bár az első két évfolyam fejlécében szerepelt a katolikus jelző (azután ez kimaradt), az Erdélyi Iskola már az indulás perceitől minden erdélyi magyar tanító, tanár, népnevelő és pap folyóirata, sőt annál több, kézikönyve akart lenni. Ezért gondosan ügyeltek arra is, hogy hasábjain a más vallású pedagógusok, tudósok is szót kapjanak. Ugyanígy szolgáltattak információkat mindenki számára a hírrovatban is. Ez utóbbit is – különösen az 1940-es első kényszermegszűnésig – nagyon igényes szerkesztés, sokfelé való kitekintés jellemezte. A különféle rendezvényekről, továbbképzőkről, tanfolyamokról, programokról szóló tájékoztatások vagy beszámolók mellett rendszeresen közöltek statisztikákat a felekezeti és állami iskolákról, s a román részről tapasztalható visszaéléseket is merészen megfogalmazták. E hírrovat alapos tanulmányozásakor (is) a kor erdélyi magyar oktatásügyének hiteles képe rajzolódik ki előttünk.

A magyar tannyelv kiküszöbölése érdekében tett államhatalmi erőfeszítésekről, a „nemzeti” elemi iskolák és óvodák megszervezéséről, az egyházak iskolaalapítási jogának korlátozásáról, az ezektől megvont állami támogatásokról, majd az egyházi oktatás magánoktatássá való nyilvánításáról, a névelemzésekről, a tanerők kötelező román nyelvi vizsgájáról, a „kultúrzónás” eljárásokról, a különféle intézmények, szakok, karok fokozatos megszüntetéséről hitelesen tudósítanak az Erdélyi Iskola hírrovatának hasábjai.

Írásom első részében ebből a híranyagból válogattam egy csokorra valót. A válogatásban a tematika szerint való csoportosítással itt-ott felrúgom – az amúgy követni szándékolt – kronológiai rendet. Az érintetlenül átvett írásokat öt alcsoportba rendeztem, mégpedig: a névelemzésekről (1), román tanfolyamokról (2), sikertelen érettségikről (3), a megszüntetett tagozatokról és fakultásokról (4), valamint statisztikai adatokról (5) hírt adó anyagok blokkjait különítettem el. A származási helyet minden hír végén feltüntetem.

Ebben a válogatásban alig találni kizárólag katolikus vonatkozású híreket, azokat egy más szempontú elrendezésben közlöm majd, amelyikben az atrocitások számbavételén túl a szorongató helyzetekre megoldásokat kereső katolikus pedagógusok és iskolák életének megrajzolását tűzöm ki célul.

Névelemzés. Ez a sajátságos eljárás Románia iskolaéletében kisebb-nagyobb mértékben mindig divatban volt, de az új iskolai év kezdetén példátlan buzgalommal lángolt fel. Ez abban áll, hogy a tanulók nevei megvizsgáltatnak s a nem magyar hangzásúak román iskolába utasíttatnak. Az idén pl. kiderült, hogy Winkler, Mayer, Schultz, Koncz, Illés, Deák, Korpádi stb. nevekkel nem lehet magyar iskolába járni. Egy bizalmas miniszteri rendelet szerint „vissza kell románosítani azokat, akiket a papok elmagyarosítottak”. (Erdélyi Lapok, 1933. 210. sz.) Úgy tudjuk, hogy a román közoktatásnak jóval nagyobb kérdései vannak annál, hogy ilyen apró kellemetlenkedésekben pazarolja erejét. Aztán állítólag a múltban szerzett tapasztalata is van arra, hogy erőszakoskodással célt érni nem lehet. Az a gyermek, aki magyarnak érzi magát, még jobban megacélosodik magyar érzésében, ha erőszakkal igyekeznek belső mivoltából kiforgatni. A nemzetiség tudata erősebb minden erőszakos asszimilációnál. (1933/34, I. évf. 1-2. szám, 43-44. l.)

Semmítőszéki döntés a névelemzés ügyében. Borcsa Gergely csíki főgimnáziumi tanár Juliska nevű leányát be akarta íratni a római katolikus elemi iskola I. osztályába. Az illetékes állami elemi iskolai igazgató megtagadta az erre vonatkozó szülői nyilatkozat elfogadását. Eljárását azzal indokolta meg, hogy a gyermek román eredetű, márpedig az elemi iskolai törvény 8. cikke és a MOT. 34. cikke úgy intézkedik, hogy a román eredetű szülők gyermekének az állami iskolában kell tanulnia. A szülő panasszal élt, de a minisztérium a 168.848/1933. sz. rendeletében szintén az iskolaigazgató álláspontjára helyezkedett. Borcsa Gergely tanár 1934. február 28-án keresetet nyújtott be a táblához a rendelet megsemmisítésére. A tábla az 1934. április 30-án kelt ítéletével helyt adott a keresetnek, érvénytelenítette a fenti rendeletet és a közoktatásügyi minisztériumot 1951 lej költségben elmarasztalta. A minisztérium a tábla ítéletét a semmítőszékhez fellebbezte meg. A semmítőszék 1935. március 18-án teljes egészében magáévá tette a tábla felfogását és kimondotta, hogy az államnak nincsen joga meghatározni azoknak az eseteknek az elbírálását, hogy mikor van szó a román eredetű állampolgároknak az elmagyarosodásáról, minek alapján kötelezhetné a szülőket gyermekeiknek állami vagy román tannyelvű iskolákba való beiktatására. (1935/36, III. évf. 1-2. szám, 72. l.)

Hírek a magyar művelődés frontjáról. Putna megyében az 1928 óta végzett állástalan román tanítók, mintegy kétszázan, gyűlést tartottak, hogy állásba helyezésüket kérjék a kormánytól. Az ajánlott módok egyike, a 7. pont, ez: „Állíttassanak a kisebbségi tanítók újabb szigorú vizsgára a román nyelvből”. – Az uralom átvételekor a román állam birtokába vette a szilágysomlyói minorita-rend gimnáziumi épületét azzal az indoklással, hogy az épület egykor állami alapítvány lehetett s így az utódlás alapján a román államot illeti. Az ügy peres útra került. Először a tábla, most a semmítőszék utasította el az államot, s így az épület visszakerült a rend birtokába. – Junian mondotta Nagyváradon: „Minden komoly embernek és becsületes politikusnak csak egy véleménye lehet: az ország minden nemzetiségének nyelvét és vallását teljes mértékben tiszteletben kell tartani”. – A közoktatásügyi minisztérium a nyáron Gyergyószentmiklóson tanfolyamot rendezett a Székelyföldön működő 200 román állami kultúrzónás tanító és tanítónő részére. – Serbán Mihály kisebbségi államtitkár nyilatkozata a székelyföldi körútja alkalmából: „Az iskolakérdésben méltánylandó panasznak látom, hogy sok helyen olyan tanítók tanítanak az állami iskolákban, akik nem beszélik a gyermek anyanyelvét. Ez pedagógiai szempontból abszolút helytelen.” (1933/34, I. évf. 1-2. szám, 44. l.)

Tanerőink román nyelvi vizsgája. Az elemi és a középiskolai tanító személyzet részére a 132 300/1934. sz. a. elrendelt román nyelvi vizsgálatok folyó év augusztus 12-20. napjain zajlottak le. A középiskolai tanárok vizsgálatai Brassóban és Kolozsvárt hármas bizottság előtt történtek. Csík és Udvarhelyszék tanítói Székelykeresztúron, a Háromszék-megyeiek Brassóban, Maros-, Torda- és Kolozsmegye tanítói Kolozsvárt, a többiek pedig Szebenben alakított hármas bizottság előtt vizsgáztak. A csíki és az udvarhelyi tanítók kivétel nélkül vizsgára rendeltettek. A vizsgálatok eredményeiről biztosat még nem lehet tudni. A döntést a miniszter állítólag magának tartotta fenn. (1933/34, I. évf. 7-8. szám, 64. l.)

A román nyelvi vizsgák következményei. A nyáron lezajlott tanári és tanítói román nyelvi vizsgálatokra vonatkozó 180 087/1934. sz. miniszteri intézkedést november 2-án vette kézhez az iskolafenntartó főhatóság. A rendelet szigorú intézkedéseket tartalmaz a vizsgán elbukottakkal szemben. Azokat a tanerőket, akik nem jelentek meg a vizsgán s elmaradásukat a minisztérium nem vette tudomásul, rögtöni hatállyal eltiltja a működéstől. Azokat a tanerőket, akik megokoltan maradtak el, január első felében újból vizsgára engedi. A vizsgán elbukott tanárok ebben a tanévben folytathatják működésüket és kérésükre a minisztérium hajlandó lesz a nyár folyamán újabb vizsgát rendezni. A tanítókra nézve szigorúbb az intézkedés, amennyiben a bukott tanítók már a folyó tanévben csak az I-II. elemi iskolai osztályokban taníthatnak, a felsőbb osztályokban pedig új tanerőkkel kell őket helyettesíteni. A jövő tanévben egyáltalában nem működhetnek, sőt reájuk nem vonatkozik a nyári vizsga megengedésének reménye sem. Értesüléseink szerint azonban az iskolafenntartó főhatóság kérni fogja a minisztériumot, hogy a tanítók is ebben az évben korlátozás nélkül végezhessék munkájukat s a jövő nyáron a tanárokhoz hasonlóan ők is újabb vizsgára állhassanak. (1934/35, II. évf. 3-4. szám, 195. l.)

Tanárok és tanítók nyelvvizsgája. A közoktatásügyi minisztérium 58744/1935. sz. a. körrendeletet intézett az összes iskolafenntartókhoz, melyben a következőket közli: 1. A hitvallásos elemi és középiskolák tanítói és tanárai, kikről 1934 augusztusában megállapították, hogy nem bírják a román nyelvet, valamint azok is, akikről még ugyanez megállapíttatik az 1934/35. évi iskolalátogatások rendjén, kötelesek részt venni azon a román nyelvtanfolyamon, amely 1935. július 1. és augusztus 31. között tartatik meg a magánoktatási törvény 109. szakaszának 4. bekezdése értelmében. 2. A hitvallásos elemi iskolák kisebbségi tanítói, akik az 1934. évi vizsgán nem mutattak fel elegendő tudást a román nyelvből, az 1934/35. tanévben csak azokat a tantárgyakat taníthatják, melyek a törvény értelmében kisebbségi nyelven taníthatók. Az iskolafenntartók kötelesek gondoskodni, hogy a nemzeti tárgyakat csak a román nyelvet jól tudó tanítók tanítsák. 3. A hitvallásos iskolák tanítói és tanárai részére f. év május havára tervezett nyelvvizsga ezek szerint elmarad. A fenti rendelkezések – hangsúlyozza a rendelet – csak a hitvallásos iskolák tanszemélyzetére vonatkoznak. (1934/35, II. évf. 7-8. szám, 441. l.)

A nyári román nyelvi tanfolyam. Tanerőink román nyelvi tanfolyama augusztus 12-én fejeződött be, kivéve Craiovát, ahol az még augusztus 20-án is tartott. Ezek a tanfolyamok nem érték el a kitűzött céljukat és nem nagyon segítették elő a tanerők nyelvi készségét. Ez annak tulajdonítható, hogy az előadások inkább ismereteket igyekeztek közölni, mint a beszédben való gyakorlatot előmozdítani. A minisztérium 107 494/1935. számú rendelete a tanfolyam befejezése után vizsgát követelt a tanítóktól. A tanítók a vizsgát megtagadták és hazautaztak. Legtöbben bizonyítványt sem kaptak a részvételről. A tanárok részére nem volt vizsga előírva, ezt nem is követelték tőlük, hanem bizonyítványt állítottak ki részükre a tanfolyam hallgatásáról. (1935/36, I. évf. 1-2. szám, 72. l.)

Érettségi vizsgálatok eredménye. A gyulafehérvári római katolikus püspök főhatósága alatt álló 7 főgimnáziumban az 1934. évi június havi érettségi vizsgálatokra 123 tanuló jelentkezett s ebből átment 26, azaz 21,14%, mégpedig részletezve: Brassó 15-ből 5, Csíkszereda 17-ből 3, Gyulafehérvár 16-ból 0, Kolozsvár 14-ből 4, Marianum 18-ból 6, Marosvásárhely 19-ből 2, Székelyudvarhely 14-ből 6. A gyenge eredmény főbb okai: 1. A módosított és szigorított érettségi törvény végrehajtási utasítása aznap jelent meg, amikor a vizsga megkezdődött.; 2. A latin szöveget az írásbelin a magyar fiúknak is románra kellett fordítaniuk; 3. A természetrajzból s bölcsészetből csak tolmács útján felelhettek magyarul. A kisebbségi jelöltek különösen megszenvedték ezeket az intézkedéseket, de az országos eredményen is megérzett: ez 52,90% a tavalyi 76,52%-kal szemben. (1933/34, I. évf. 7-8. szám, 64. l.)

A szeptemberi érettségi vizsgálatok eredménye. A gyulafehérvári latin szertartású római katolikus püspök fennhatósága alatt álló főgimnáziumokból 92 tanuló jelentkezett a szeptember havi érettségi vizsgálatokra, s ezekből mindössze 9 szerzett képesítést. Volt iskola, ahol egyetlen tanulónak sem sikerült eredményt elérni. A júliusi és a szeptemberi vizsgálatokon megjelent 215 tanulónk közül csak 35 ment át, ami 16,25%-nak felel meg. Az országos statisztika szerint 5549 jelölt közül 2182, azaz 39% vizsgázott sikerrel. (1934/35, II. évf. 3-4. szám, 195. l.)

Az érettségi vizsgálatok eredménye. A közoktatásügyi minisztérium közlése szerint az elmúlt iskolai év végén 2847 jelölt jelentkezett érettségi vizsgálatra. Ezek közül átment 1070, elbukott 1777. Sikeresen tehát csak 37%-a állta ki az érettségi vizsgálatot. (1935/36, I. évf. 1-2. szám, 72. l.)

Nagyváradi állami magyar tagozatok megszüntetése. A nagyváradi állami elemi iskolák igazgatói az év elején azt az utasítást kapták, hogy a magyar tagozatokban is az egész vonalon román legyen az előadási nyelv. Csupán magát a magyar nyelvet szabad heti két órában magyarul tanítani. Ez az intézkedés az állami elemi iskolákról szóló törvény 7. szakaszának 2. bekezdését sérti meg, amely így szól: „Olyan községekben, ahol nem román nép lakik, a közoktatásügyi minisztérium az illető nép nyelvén való előadási nyelvvel elemi iskolákat fog létesíteni ugyanolyan arányban, mint a román községekben.” (1933/34, I. évf. 1-2. szám, 44. l.)

Megszüntették az erdélyi gyógyszerészeti fakultást. A közoktatásügyi kormány azzal az indoklással, hogy az erdélyi egyetemen a gyógyszerészeti kar ellátására nincs meg a kellő tudományos berendezés, továbbá azzal a megokolással, hogy ezt a fakultást úgyis csak a kisebbségiek látogatják, a kolozsvári egyetem gyógyszerészeti fakultását megszüntette. (1933/34, I. évf. 7-8. szám, 391. l.)

A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók statisztikai adatai. A most megjelent 1931/32. évkönyv szerint a négy tudománykarra beiratkozott 4124 hallgató közül magyar anyanyelvű volt 935, az összes hallgatók 22,6%-a. Az előbbi évvel szemben a növekedés 97 főnyi, 1,9%. Tudománykaronként a magyar hallgatók megoszlása a következő volt: jogi 379 (40,5%), orvosi 171 (18,3%), gyógyszerészeti 109 (11,7%), bölcsészeti 169 (18,0%), természettudományi 107 (11,5%). A gyógyszerészhallgatók száma egy év alatt 42-ről 109-re szökött fel. Csökkenés csak a jogi fakultáson mutatkozik: itt a magyar hallgatók száma 393-ról 379-re apadt. Ezen a karon a visszaesés általános jelegű volt.

A végzettek számában is nagy a növekedés. Az 1930/31. iskolai évben 49 magyar hallgató fejezte be a tanulmányait: a jogi karon 16, az orvosin 2, gyógyszerészetin 16, bölcsészetin 11, természettudományin 4. Ez az összes végzettek 13,6%-a. Az 1931/32-es tanévben ez a szám 18,0%-ra ugrott (számszerűleg 81), s a jelek szerint oda irányul, hogy elérje a magyar hallgatók arányszámának megfelelő 20-22%-ot.

A római katolikus hallgatók száma is emelkedett az előző évhez képest. 1930/31. évben 519, 1931/32-ben 599 volt. Ebből a magyar anyanyelvűeket 450-re lehet tenni.

Az utóbbi tíz évben a kolozsvári egyetemen a román hallgatók száma 60%-kal növekedett, a magyar hallgatóké pedig 40%-kal emelkedett. Ez a szaporodás az első pillanatra örvendetes jelenségként hat, de gondolkozóba ejt, ha megfontoljuk, hogy a magyarság az ország lakosságának 10%-át teszi s az elhelyezkedési lehetőség majdnem kizárólagosan Erdélyre és Bánságra van korlátozva.

Noha a magyarság aránytalanul szegényedik – különösen a középosztály, amely ma is a legnagyobb százalékot küldi az egyetemre –, az egyetemi ösztöndíjak és segélyek csökkenést mutatnak. Az 1930/31. tanévben összesen 409 természetbeni és pénzbeli ösztöndíj került kiosztásra s belőle 11 magyar hallgató részesült. 1931/32-ben a 132-re csökkent ösztöndíjasból már csak 3 volt magyar. A francia kormány 10 db. havi 800 frankos ösztöndíjat juttatott a román államnak. Ebből kettő került a kolozsvári egyetemre, s belőle az egyiket magyar fiú, a kitűnő végzettségű Blédy Géza kapta. (1933/34, I. évf. 3-4. szám, 155-156. l.)

Az erdélyi magyar iskolák statisztikája. A nemrég megjelent 1933. évi Román Népoktatásügyi Évkönyv (Anuarul Învătământului Primar) szerint a tanulókorban levő magyar gyermekek száma 261 400. A megfelelő arányszámok behelyettesítésével ez adat alapján arra az eredményre jutunk, hogy az erdélyi magyarság lélekszáma több másfélmilliónál. Ebből a nagy sereg gyermekből azonban a Népoktatási Évkönyv szerint mindössze 101744 jár magyar népiskolába, mégpedig a 822 magyar hitvallásos népiskolába 75 580, a 215 állami magyar népiskolába 26 164. A magyar tannyelvű iskolák teljes száma 1037. Az 1932. évi állapot szerint ezekben összesen 1889 tanerő működik, mégpedig 1459 a hitvallásos és 430 az állami magyar népiskolákban. A kimutatás még beszámol a román állami iskolák 207 magyar tagozatáról. A statisztika a magyar hitvallásos iskolák részére semmiféle államsegélyt nem tüntet fel, holott a román egyházak az 1914. évi hivatalos kimutatás szerint 3 068 349 aranykorona államsegélyben részesültek. (1934/35, II. évf. 5-6. szám, 323. l.)

Erdély óvodái. Az 1924. évi román népoktatási törvény szerint Romániában az óvodalátogatás az 5-7 éves korban kötelező. A törvény teljes végrehajtását azonban gátolta az, hogy kisdedóvoda nem minden községben volt, hiszen a magyar uralom alatt az óvoda nem volt kötelező iskolatípus. A hiányt a román kormányok évről-évre mind erőteljesebben pótolják, s e téren különösen a magyar vidékeket részesítik előnyben. Az 1933. román statisztikai évkönyv adatai szerint a legrománabb megyékben az óvodák szaporulata mindössze 51 százalékos, szemben a székely megyék 186 százalékos szaporulatával. Ez azt jelenti, hogy amíg a román lakosságú megyékben csak 11 999 lakosra jut egy óvoda, addig a túlnyomó többségű székely megyékben minden 3945 lakos kapott egy óvodát. A román kultúrpolitikának ezt az irányát egészen világossá teszi az, hogy Erdély 666 állami óvodájából mind a 666 román tannyelvű. Egyetlen magyar tannyelvű óvoda sincs, sőt olyan kisdedóvodát sem mutat ki a hivatalos statisztika, ahol legalább párhuzamos magyar tagozat volna. (1934/35, II. évf. 5-6. szám, 323. l.)

Hány magyar iskolánk is van tulajdonképpen Erdélyben? Caliani közoktatásügyi vezérigazgató cikket írt a városunkban megjelenő Revue de Transylvanie c. francia folyóiratban a magyarságtól sérelmezett iskolaügyi kérdésekről. Állításainak támogatására adatokat közöl s azt mondja, hogy az átvett területen 783 hitvallásos magyar iskola működik 1426 tanerővel s az állam is fenntart 210 magyar tannyelvű elemi iskolát, továbbá 232 magyar tagozatot összesen 653 tanerővel. A hitvallásos magyar középiskolák száma pedig 50, az államiaké is 7. Tudnunk kell azonban, hogy a Romániához csatolt magyar területen 1918-ban 1529 magyar állami elemi iskola működött, amelyek egytől egyig román elemi iskolák lettek. A kisebbségi egyházak tehát kénytelenek voltak nagy áldozatokkal új magyar nyelvű iskolákat létesíteni. Ezeknek száma elérte az 1047-et. A kisebbségi magyar iskolaügy történetének külön fejezete, hogy ez a szám rövidesen miképpen olvadt le a kétharmadára. Megállapodás még ma sincsen, a statisztikai szám mindig csak ideiglenes, mert hetenként és hónaponként hol itt, hol ott zárul be egy-egy iskolánk, mégpedig nem a maga jószántából. (1934/35, II. évf. 7-8. szám, 441-442. l.)

Magyar tannyelvű állami elemi iskolák és magyar tagozatok. Erről a kérdésről vármegyénként és községenként részletes kimutatást közölt öt folytatásos cikkben dr. Kiss Árpád ügyvéd a Magyar Kisebbség idei évfolyamában. Összefoglalása szerint Románia összes állami iskoláinak száma 4295 s ebből a miniszteri kimutatás szerint a magyar tannyelvű és tagozatú iskolák száma 427. Ma azonban ténylegesen 112 magyar nyelvű és tagozatú iskola működik s ezekben a magyar tanulók száma 11 484. Az 1933. évi statisztikai adatok szerint Romániában 261 400 magyar nemzetiségű tanuló korban levő gyermek volt. Ebből 75 580 tanuló hitvallásos iskolában tanult, 96 809 pedig állami elemi iskolában. A százezret megközelítő állami elemi iskolai magyar tanuló közül tehát még 10 % sem részesült saját anyanyelvi oktatásban. Az állami elemi iskolákba járó magyar tanulók anyanyelvi oktatása céljából 744 magyar tannyelvű vagy magyar tagozattal rendelkező elemi iskolára és benne 1489 állami magyar tanerőre volna szükség. (1936/37, IV. évf. 3-4. szám, 223. l.)

Állami iskolák magyar tagozatai. Dr. Kiss Árpád a Magyar Kisebbség című folyóiratban közli, hogy abból a 427 magyar tagozatú, illetve magyar tannyelvű állami iskolából, melyet a minisztérium kimutat, az 1936-37. tanév végén már csak 44 működött, s ezekben az iskolákban mindössze 4527 magyar gyermek nyert anyanyelven oktatást. Azok az iskolák, amelyek a minisztérium 1933. évi hivatalos adatai szerint a Székelyföldön magyar tannyelvűek voltak (tehát ezekben a helységekben még román tagozat sem volt), ma egytől egyig román tannyelvűek. „Nem érdektelen ezeknek a megállapítása akkor, írja dr. Kiss Árpád, amikor román részről a felekezeti iskolák fenntartását azért támadják, mert a magyar gyermekek az állami elemi iskolákban anyanyelvükön tanulhatnak”. (1937/38, V. évf. 3-4. szám, 198. l.)

Jean-Marie Carricre

Hinni és cselekedni

Bibliai gondolatok hit és igazság kapcsolatáról

Bár a hit és az igazság közötti kapcsolat eszméje igen hosszú múltra tekinthet vissza, a második világháborút követően újra erőteljesen jelentkezik. Franciaországban a megújuló mozgalmi tevékenység hátterében – gondoljunk csak a munkáspapok mozgalmára, vagy még inkább az 1968-as májusi események hatására – felvetődik a mozgalmi gyakorlat és az igehirdetés analógiájának kérdése. A hetvenes-nyolcvanas években egyre gyakrabban visszatérő kifejezés lett „a szegények kedvezményezési joga”. Evangélikus árnyalata miatt kétségkívül eszmeinek, ideologikusnak tűnhet, amennyiben az igazságért folyó tevékenység és harc legitimálására használják. Lehet-e a hithirdetés az igazságért való cselekvésnek indí téka? Miről tanúskodik istenhitünk, a Jézus Krisztusba vetett hitünk – lévén, hogy Isten igazságos és akarata maga az igazság?

Ezen az alapon tűnik helyénvalónak újragondolni hit és igazság kapcsolatát. Sem a hit, sem az igazság nem zárható be puszta meghatározásokba. Az igazság mint dinamikus fogalom kizárólag olyan cselekvésbe foglaltan értelmezhető, amely konkrét társadalmi kapcsolatok révén épí tkezik; a hit pedig már önmagában is olyan dinamikus tett, amely társadalmi egzisztenciát vagy közösséget feltételez. Eképpen tehát a hit és az igazság kapcsolata jobban megközelí thető a cselekvés fogalmaival, mint az igazság iránti elkötelezettség és a hit kinyilvání tásának kifejezéseivel. Tetten érhető itt egy olyan hagyományos gondolkodásmód, amely biblikus és patrisztikus is egyszersmind. Ennek kimutatására a Bibliában fellelhető, a hit és az igazság összefűződésére vonatkozó néhány utalásra hí vnám fel a figyelmet, olyan helyekre, ahol az igazság kérdése erőteljesen jelentkezik; és ez teszi majd lehetővé, hogy témánkra kellő fényt vessünk.

“Hogy népedet igazságosan vezesse”

Történelme során Izrael – mint világosan “meghatározott” nép a nemzetek sorában – sohasem szűnt meg az igazság kérdésével foglalkozni. Ez a figyelem korán, már a Palesztinában való “berendezkedés” idején, Izrael életének társadalmi keretei között is megnyilvánul: azokban a kis társadalmi entitásokban, amelykeben a szomszédsági viszonyok hangsúlyosak, és amelyekben nincsenek kitaszí tottak. A konfliktusok rendezési módja ez, a szomszédok közötti “kompromisszumok kora” – a kutak, illetve a legelők és háziállatok vonatkozásában. Nem időzöm hosszasabban ennél az időszaknál, amely egyébként bizonyos bibliai szövegrészekből is megismerhető (Kiv 21-23).

Az igazságszolgáltatás a királyság idején válik társadalmi kérdéssé, amikor is Izrael a királyi hatalom révén már átfogó társadalmi szervezet körvonalait kezdi magára ölteni. Ez jelentős változásokat idéz elő a társadalom szerkezetében: megjelennek a modern értelemben vett társadalmi osztályok – a változó erőviszonyok következményeként –, és ezzel a társadalmi konfliktusok is. A külső birodalmak, Egyiptom, Asszí ria, majd Babilon fenyegetése, amely az alig megszilárdult királyságra nehezedő gazdasági és politikai kényszerben nyilvánult meg, szintén jelentős szerephez jut. A társadalmi és gazdasági viszonyok már ebben az időben nagymértékben függtek a nemzetközi helyzettől. Egy példa: az amoreus dinasztia idején Nábotnak a szőlőskerttel kapcsolatos esete a nemzetközi kereskedelemre és a királyság idegen mintáira vonatkozó olyan bonyolult kérdést vet fel (Izebel révén), amely szöges ellentétben áll az izraelita népesség földviszonyainak hagyományos helyzetével (1Kir 21).

Ilymódon az igazságosság már társadalmi problémává lesz, túllép a szomszédi viszonyok hatókörén. Az ugyancsak ebben a korban születő prófétai tudat lesz az, amely az igazság tétjét Izrael népének mint olyannak a fennmaradását megjelení tő pontos „vízió” függvényében látja, illetőleg a belső problémák és külső szorongattatás ellenére is megmaradó önazonosságában, amely különös módon a próféták harcával arányos mértékben nyilvánul meg. A próféták kinyilvání tják a népük iránti alapvető érdekeltségüket. A nép identitását nem csupán önmagához viszonyí tva – az énkép fogalmaival – értelmezik, hanem egy olyan elbeszélő, narratí v viszony keretében, ahol az történetbe ágyazottan változik.¹

A prófétai öntudat voltaképpen a szentélyből való kilépés és a politikába való belépés határán születik, abban a látásmódban, amely a történelem „tétjeire” irányí tja a figyelmet. Emiatt nyer politikai jelleget az igazság problémájára való első nagy reagálás és az ezzel kapcsolatos első fontos szövegszerű megnyilatkozások. Ezekiel idejében, a 8. század vége felé, Izaiás (irodalmi vonatkozásban Proto-Izaiás) körül egy olyan politikai diskurzus jelenik meg, amely az igazság kérdésével foglalkozik. Jól példázza ezt a 72. zsoltár. Az első időkből való gondolatokat í rja le a királyságról, a királyi hatalomról és arról a formáról, amelyet magára kell öltenie ahhoz, hogy a nép jövője – Asszí riával és a maga belső ellentmondásaival szemben – nyitott és megvalósí tható legyen. A zsoltár által sugallt királyság-kép mindenek előtt a hagyományban gyökerezik: a salamoni béke, a gyarapodás és az ellenőrzés alatt tartott külső kapcsolatok képe ez. Ám a salamoni minta szerinti király-kép már új árnyalattal gazdagodik, a királyi hatalomtól elvárt cél, „a szegények valódi kedvezményezési joga” által:

“Ítéletedet, Isten, bízd a királyra, jogaidat ruházd a király fiára: kormányozza igazságosan népedet, méltányosan szegényeidet…”

“Megváltja a szegényt, aki hozzá kiált, az elhagyottat, akin senki sem könyörül. A kicsit és a gyöngét felkarolja, megmenti a szegények életét. Megszabadítja őket az erőszaktól és az igától, vérük drága a szemében.” (1-2 és 12-14 v.)

A királytól megkövetelt feladat², hogy ugyanis országában igazságot szolgáltasson a szegényeknek, erőteljes kifejezésekben fogalmazódik meg: felszabadí t, megment. A király szemében a szegények életének értéke van, és királyi tettének ez lesz próbaköve, amint a szegényekről szóló iménti verssoroknak a zsoltár szerkezetében elfoglalt helye is tanúsí tja, a bőség és békesség témáitól “körülfogva”. Két gondolatot jegyezzünk meg itt: a királyi működés igazság-ismérvre talál – a valósággal való megfelelésre – a királynak a szegények és elnyomottak iránti pártfogásában (lásd még Iz 11), és ezen túlmenően, a királyi működés ilyen koncepciója – amely az igazságszolgáltató tettben éri el teljét – a lehetséges jövendő kulcsa lesz. Az első szakasz tehát a politikai szintű.

A 7. században olyan súlyos gazdasági jelenségek kialakulásának lehetünk tanúi, amelyek tovább mélyí tik a belső társadalmi ellentéteket: tartozások és rabszolgaság uralják ezt a korszakot, és nyilvánvalóvá válik az idegen kulturális példákat követő – vagy legalábbis az azokból lényeges hasznot húzó – társadalmi osztályok mohósága. A királyi adók terhei, amelyek a maguk során az asszí riaiak által a kegyetlen Manasszé és Ámon királyokra kivetett adóktól függtek, olyan visszafordí thatatlan adósság-örvényt indí tanak el, amely a nincstelen osztályokat munkaerejük eladására kényszerí ti, és rabszolgasorba taszí tja az izraelita társadalom keretén belül.

Egy másik lényeges visszahatás is jelentkezik, ezúttal társadalmi szinten. Inkább a levita közösségben észlelhető, a hatalom által néhány évszázaddal korábban kivetett papi rétegben: a levita jelképesen mellőzöttet, szegényt jelent, amint ez a zarándokünnepeken a résztvevők listáján elfoglalt helyéből is látszik. (MTörv 16).

Manasszé és Ámon uralkodása után a királyság már valóban megszűnt egy lehetséges utópia szí ntere lenni. Jósiás a 7. század végén, és Jeremiás próféta megkí séreli gyakorlatba ültetni a javarészt a Második Törvénykönyvben kifejtett deuteronomista reformot. Társadalmi méretű visszahatás ez, mivel a népnek mint alapvető egységnek a hagyományos és állandó szempontú látomásában a MTörv “szerzőjénél” a társadalmi kötelék úgy jelenik meg, mint a lehetséges jövő helye. Az általam kiválasztott erre vonatkozó tanúskodó szöveg a MTörv 15, amely pontosan az adósságok elengedéséről és a rabszolgák felszabadí tásáról szól, és ezeket azonos igazságszolgáltatási jelenségként taglalja.

Ugyanitt figyelhetjük meg a szegények helyzetét, amely mindjárt a szöveg elején egy jogi következtetés alapjául szolgál. Ez a realista rálátás abból az elvből indul ki, hogy az előí rt törvény alapelve szerint Izraelben szegényeknek nem kell létezniük (4. v.); jól tudjuk azonban, hogy mégis lehettek még szegények Izraelben (7. v.); végül pedig tudvalevő, hogy Izraelben igenis léteztek szegények (11. v.). Semmiféle képzelt ábránd nincs itt egy énektől zengő, eljövendő napról vagy holnapokról, csak valószerű látás és elemzés. A törvény ennek alapján érvényesí ti parancsát: pontosan hétévenként (a szabbat-időtartam) elengedni az adósságokat, és – ennek megfelelően – ugyanazon lejárattal szabaddá tenni a rabszolgákat. Eszményi állásfoglalás, utopisztikus törvény, amelyet sohasem alkalmaztak a maga valóságában (Jer 34). De nem itt van a hangsúly; a törvényhozó ugyanis tudatában van a feltámadó ellenállásnak, és itt ez az érdekes. A törvény parancsból meggyőződéssé válik, túllép a szegényre, a testvérre vonatkozó emberi és erkölcsi szinten: „Nem keményí ted meg szí vedet és nem szorí tod össze kezedet” (MTörv 15,7). Még mindig a törvény szavaival él, de a tagadó megfogalmazás révén a kényszerí tés már meggyőződéssé alakul, szem előtt tartva a szí v megnyitását, a társadalmi kapcsolatnak egy új szabályát a törvény társadalmi stratégiáján belül.

Számos út nyí lik itt a továbbgondolásra. Mindenekelőtt akarni kell a tágabb értelemben vett gazdasági kapcsolatok helyreállí tását az emberi viszonyok megalapozásában, nyitottá tenni kezét és szí vét annak, aki hitelez, azaz áttérni egy másik lajstromra; belevinni lényünket egy olyan kapcsolatba, amely első látásra egészen másféle logikának van alávetve. Társadalmi stratégián belüli felkérés ez arra, hogy érzelmileg kötelezzük el magunkat; azt kéri, ne fogyatékosságából kiindulva tekintsünk arra, akivel szemben cselekszünk (akkor ugyanis a társadalmi stratégia szerint reagálunk), hanem az együttesen kiépí thető kapcsolatból kiindulva: a társadalmi kapcsolat fölénye ez a stratégiával szemben.

Továbbmenve, cselekedeteink egész sor gazdasági, kulturális kényszernek vannak kitéve, törvények játékszerévé válnak, egyszóval olyan ésszerűségi rendszerbe kerülnek, amelyben a szabadság gyakran korlátozódik. A MTörv 15 felhí vása a társadalomban uralkodó ésszerűséggel való szakí tásra szólí t fel.

Végül: ennek a törvénynek a valószerű utópiája a parancsolat és a meggyőződés két dimenziójának megfogalmazásában rejlik; összefűzi őket, elvetvén kizáró jellegű (dichotomikus) ellentétüket, a struktúrák szerinti cselekvést és a személyek közötti (interperszonális) cselekvést.

Rendkí vül érdekes jelenség már ez az áttérés a kényszerről, a törvényes parancsról a meggyőződésre való hivatkozásra. De menjünk tovább egy lépéssel: éppen ezen a helyen, ahol a társadalmi politika szervezettsége elsőbbséget ad a társadalmi kapcsolat minőségének, ahol a törvény – mint egy igazságügyi kérdésre adott ésszerű és intézményes válasz – a meggyőződés parancsát fogalmazza meg – az igazság problémájára adott erkölcsi feleletként –, éppen itt jelenik meg tehát a törvény mint az Úr rendelése: „Ezért adom neked ezt a parancsot: ki kell nyújtanod kezedet testvéred felé, afelé, aki megalázott és szegény az országban” (11. vers) Nagyon lényeges mozzanat ez: a társadalmi válasz és az erkölcsi válasz megfogalmazásába ágyazza be a bibliai szöveg az Istenhez fűződő – engedelmességi („parancsolom neked”) – kapcsolatot. Ez a szöveg egyike azon alapvető részeknek, ahol az igazsággal való törődés és az Istennek adott válasz megfogalmazódik, másként mondva: a hitvallás. Mégpedig az engedelmesség szemszögéből. Engedelmesnek lenni abban az igazságtalan helyzetben, amely gazdasági kiszolgáltatottsághoz és a politikai jogok elvesztéséhez vezet (rabszolgaság); engedelmeskedni a törvénynek mint társadalmi és erkölcsi válasz-stratégiának ebben a helyzetben; engedelmeskedni Isten parancsának – végső soron magának Istennek.

A MTörv „szerzői” számára a gazdasági helyzetről és a társadalmi viszonyokról való elmélkedés olvasztótégelyében, Izrael népének látomásában – meghatározott társadalmi kapcsolatokban találván rá saját eredetiségére – jelenik meg az igazságszolgáltatás kérdése mint megoldás. És a felfogás, amely válaszként támasztja alá az igazságnak e kérdését, az éppen a törvénynek való engedelmesség – sajátos és kiemelkedő módon ez maga a deuteronomikus (törvény)könyv –, mégpedig olymódon engedelmeskedni a törvénynek, mintha magának Istennek engedelmeskednénk. A cselekvés, amelyben engedelmeskedünk a törvénynek mint a társadalmi kapcsolatok és az igazság kérdésére adott válasz-stratégiának, tulajdonképpen ugyanaz a cselekvés, amelyben Istennek engedelmeskedünk, azaz hitvallás. A hitvallás deuteronomista teológiája ezen alapszik: „Emlékezzél arra, hogy rabszolga voltál Egyiptomban, és hogy az Úr kivezetett a szolgaság házából, hogy ezt az országot neked adja”: ez a lényege a szabbat parancsának a Tí zparancsolatban.

Ugyanakkor meg kell vizsgálnunk az engedelmesség egy másik vetületét is: mint Isten jelenlétéhez vezető utat. A törvény parancsaihoz való hűségként megjelenő igazságszolgáltatás gyakorlatában valósul meg az, hogy mindenki eljut Isten jelenlétéhez és Isten megismeréséhez (Zsolt 113,7). Mai megfogalmazásban, úgy vélem, olyan tapasztalat ez, amit a hí vő-cselekvő ember a szegényekkel való együttlétben szerezhet meg. Az igazság elvárásai iránti hűségben ez az együttlét Isten megismerésének a helyszí névé válik.³

A száműzetés utáni időkben ez a deuteronomista hagyomány tovább mélyül. Ebben a korban körvonalazódnak Izrael atyáinak hagyományai, elsősorban Ábrahám alakja. A törvénynek való engedelmesség azt fogja jelenteni, hogy engedelmeskedünk a szónak, a szavát hallató Istennek, és ez lesz Ábrahám életének titka. Meghallgatni az igét, valóságosan felelni az események és helyzetek sokaságába rejtett szóra – ezt példázza Ábrahám alakja. A Ter 15 szerint: „És hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra.” Nem mélyülök el az itt leí rt igazság-fogalom fejtegetésében, csupán a hitvalláshoz kapcsolódó viszonylatában veszem szemügyre: Ábrahám, a „hitbéli atya” számára a hitvallás mint az igére adott válasz kimondottan igazság-szempontú tett, a MTörv 15 szerinti értelemben. Érzésem szerint egyébként érdemes lenne a Ter 15 szövegében inkább úgy értelmezni a teológiai gondolatiság folyamatosságát, ahogyan többek között a Második Törvénykönyvben megnyilvánul, vagyis még mielőtt egy elvont és Izrael történetétől elvonatkoztatott teológia keretében elemeznénk.

A szegényeknek nyújtott jogok

A bibliai hagyományban a szegények kedvezményezési joga nem jut kifejezésre olyan ajánló, egybegyűjtött és összefoglaló módon, ahogyan az manapság történik. Lassú érlelésnek és a tevékeny lelkiismeret meg a történelmi helyzet összehasonlí tásának az eredménye ez, ahol csak fokozatosan bontakozik ki a meggyőződés: a közöttünk élő szegények jelenlétével kapcsolatosan valami alapvető dolog történik a társadalomban és a hit gyakorlásában. Eszerint a szegények kedvezményezési joga nem puszta jelszó – mint azt mai megfogalmazása sejteti –, hanem válaszreakció a szegények, kiszolgáltatottak, mellőzöttek jelenlétére, és cselekvésre való késztetés is. Hangsúlyozván a lassú érlelődést és a társadalom folytonosságában kialakuló belátást, társadalmunkban észrevehető az ezzel a művel járó munka: politikusok, közéleti személyiségek foglalkoznak az igazság kérdésével és különféle szinteken kezdik el működésüket. A keresztényekhez szóló felhí vás az, hogy ne sajátí tsák ki az igazságszolgáltató munkát, és csatlakozzanak a többi társadalmi szereplő sokféle és összetett tevékenységéhez, akiknek szintén gondja a közöttünk élő szegények és mellőzöttek jelenléte. A társadalom egészének a reagálása ez a kebelében élő szegények jelenlétére, azé a társadalomé, amelynek ilyen vagy olyan módon, szembesülnie kell a „szegények kedvezményezési jogával”.

A szegény másféle megjelenése

Hogyan viszonyul egy nép a kebelében élő szegényekhez? Mint láttuk, Izraelben a prófétai lelkiismeret az, amely ezt a kérdést felvállalja. A próféták leggyakrabban jómódú családokból származnak. Prófétai tudatukat azonban úgy alakí tják, mint kollektí v tudatot; szavaik azt fejezik ki, ami az igazság viszonylatában keresi önmagát, azt, ami történik, vagy aminek történnie kellene.

A prófétai tudatot mint kollektí v tudatot határozott meggyőződés élteti: úgy tekint a népre, mint olyan közösségi alanyra, amely képes felvállalni történelmét és a válaszolni a kihí vásokra. Alapvető egységként látja a népet, de mindenek előtt a jövő lehetőségeként. Történelme folyamán Izrael – prófétáinak munkája révén – tudatára ébred annak, hogy a társadalmi szerződés, a társadalmi kapcsolatok kiépí tésének próbaköve – jelenlétük visszahatásaként – a saját kebelében élő szegényeknek a jelenléte. Úgy is mondhatnám, hogy a kiindulópont inkább a szegénynek mint másnak az észlelésében áll, mint a könyörületben. Az alapvető másság tanújaként megjelenő szegény és az ő másfajta jelenlétének a figyelembe vétele – ez a kiindulópontja utópiának, reménynek és jövőnek egyaránt.

A prófétai tudatban ez a meggyőződés a cselekvési lehetőségek különféle fokozatain megy át; élénkí ti az igazságszolgáltatás gyakorlatának nevezett működést, minthogy elsősorban társadalmi viszonyokon, társadalmi kapcsolatokon alapul.⁴ De foglalkozik az igazságért végbevitt cselekvés valamennyi összetevőjével: politikával (a hatalom melyik formája vállalja fel a szegények megmentését és azt, hogy a jövő lehetővé váljon?), társadalommal (a kapcsolatok mely tí pusát részesí ti előnyben a törvény?), erkölccsel (az egyéni magatartásban melyek az igazság működésének feltételei?).

Utópia és realizmus

A nép számára adott a lehetséges jövő, belső ellentmondásai és működés-zavarai, valamint az eltűnését előidéző külső kényszer és fenyegetettség ellenére is. Ne gondolkodjunk csupán bibliai fogalmakban, hanem annak az egész csoportnak, társadalmi osztálynak vagy korosztálynak a szempontjai szerint, amely a mellőzöttség vagy kitaszí tottság bizonyos jegyeit hordozza. Létezik valós jövő a kitaszí tottak és mellőzöttek számára. Ez azonban prófétai látásmódhoz hasonló felfogást feltételez: realista elemzés, amely egyúttal utopisztikus is.

A prófétai lelkiismeret nem csupán meggyőződésből áll, hanem az igazságtevés valós gyakorlatából, cselekedetből is. A Biblia olvasása arra a meggyőződésre vezet, hogy az igazságért való cselekvés az olyan helyzetekre és az ezekből fakadó olyan kihí vásokra adott válasz, amelyekben helyt kell állnunk. Az igazság melletti kiállás úgy jelenik meg, mint egy felhí vásra adott válasz; emberközpontú helye révén elkerülhető, hogy az igazság érdekében tett lépés ideológiai szólammá váljék. Az igazságért való cselekvés minden esetben egy konkrét felhí vásra adott felelet, egy olyan személynek, csoportnak, embertí pusnak adott válasz, akiről vagy amelyről kiderült, hogy igazságtalanság áldozata. Itt történik meg és itt játszik szerepet a hitvallás: magában a cselekvésben. A Bibliára vonatkozóan kevés hivatkozással éltem, minthogy újabb szövegeket kellett volna idéznem, de a remény valószerű alakí tásakor a prófétai szavak is bí ráló szerepet játszanak a társadalmi elképzelésekben. Az igazság nevében végbevitt cselekedeteinket a szegényektől jövő segélykérés iránti figyelem motiválja; ám minél kevésbé konkrét a személy – vagy egyenesen Isten az! –, akitől a segélykérések erednek s í gy nem vonatkoznak „fizikai” egyénre, nélkülözésére, meg mindarra, amit mond vagy amit gondolunk róla, annál inkább bí rálhatjuk a válasz ebből fakadó elvontságát. Másképpen szólva, az igazságért végbevitt hitbeli cselekedet az, ami a valósággal való kapcsolatát szavatolja.

Szembesülés az ellentmondással

Az előzmények a cselekvés pozití v oldalára vonatkoznak. Gyakran mondjuk, hogy Krisztus azért jött, hogy a szegények sorsában osztozzék. Nyilvánvaló, hogy a Názáreti Jézus nem kora gazdagjainál szállt meg, és hogy kora társadalmának szegény rétegeihez kiváltságos kapcsolat fűzi. Összefogási magatartásról beszélhetünk itt, mivel jellemzője éppen a mozgékonyság és a tettrekészség. Mind földrajzi, mind társadalmi vonatkozásban. A vendégszeretetet kolduló és ettől függő vándor prédikátor helyzete nagyfokú mozgást tesz lehetővé, és különféle gazdasági, társadalmi, politikai, szellemi, vallási helyzetek találkozását. Földrajzi és társadalmi vonatkozású mobilitása révén Jézusnak lehetősége nyí lt kora jellemző társadalmi, politikai és vallási kockázatainak megismerésére, amikor meglehetősen nyugtalaní tóak voltak az olyan messianisztikus mozgalmak, amelyekben a remény elvész a lehetséges megoldások és a mennyei víziók sokaságában. Jézusnak ez a mobilitása ugyanakkor engedelmességnek is tűnik, bár kissé talán más jelleggel, mint ahogy fennebb e kérdést értelmeztük. Jézus olyan konkrét személyek segélykérésével találkozik, akik az igazságtalanságtól szenvednek, és mobilitása sohasem gátolja abban, hogy megálljon, és időt szánjon arra, aki megszólí totta őt. De mozgékonysága maga is – kinek engedelmeskedik? Itt rejlik a titok, amelyet János evangéliuma később majd teológiai megfogalmazásban fog kifejteni: Jézus Atya iránti engedelmessége. Ez az Isten iránti engedelmesség nem közvetlen módon nyilvánul meg, mint nálunk, azaz magában a cselekvésben, ahol a hit az igazságért való cselekvés bí ráló reménysége lesz. Jézusnál az Isten iránti engedelmesség mobilitásának, létezési logikájának az elve maga. És talán itt lelhető fel a cselekvés másik arca, negatí v oldala, vagy még inkább a cselekvés „passzí v dimenziója”. Mert az igazságért ví vott harcban előbb-utóbb felbukkan az ellentmondás. Mai megfogalmazásban Patrick Viveret í gy határozza meg a demokráciát: „az a társadalom, amely hajlandó a szí vében élő rosszal tárgyalni, és nem követeli annak kiűzését. Amikor a rossz kizárására törekszünk, az erkölcs politikáját űzzük, amely rémlátomásban végződik. Mindig létezik egy társadalmi rossz. Az igazi együttélés első fejezete: kiváltani a konfliktust, egy csí rájában rejlő erőszakot átváltoztatni ütközéssé.”⁵ Az igazságért folytatott küzdelem előbb-utóbb szembetalálja magát ezzel az ellentmondással. Egyéni szinten ez a harc már az elkötelezettség szakaszában ellentmondásba ütközik: látszólag nem szükségszerűen erőszakos ellentmondás ez, de a feladat súlyossága, a tervbe vett cselekvéseknek ez a vak aláaknázása, a sokféle intézményes, személyes akadály legyőzésének nehézsége… Az igazságért folytatott harc, miközben ilyen halálos erőkkel ütközik, az önmagunk egyszerűsí tésén és a mások nélkülözésén való munkálkodás: a szegénység kialakí tása önmagunkban. Miként a spanyol jezsuita munkás-misszionárius mondja: „Tisztában vagyunk a szegényekkel való munkálkodás nehézségeivel. Egész sor személyes átalakulással jár, nélkülözéssel és lemondással, kissé úgy, ahogyan szent Ignác ajánlotta a zarándoklat alkalmával.”⁶

Jézus Krisztust követve a hitvallás még inkább engedelmességi tett: hűséggel megtartani a fogadalom elveit, felvenni a harcot az ellentmondással, egyszóval: saját életünkben meglátni a Szeretet és a Feltámadás misztériumának megtestesülését. Szerintem ekkor válunk majd hitünk tanúivá, ekkor tehetünk – az apostolokká lett taní tványokhoz hasonlóan – tanúvallomást hitünkről. Ez pedig hosszú ideig tart, és sok munkával jár.

Eképpen kí sérelhetjük meg hit és igazság megközelí tését; nem a hit kinyilvání tásának szavaival, hanem engedelmességben, az igazságért való cselekvésben juttatva kifejezésre azt: társadalmunk keretein belül, megértett és átélt válaszként a másik ember, a nélkülöző hí vására, Isten hí vó szavára. Eképpen hit és igazság összeillesztése magáért az igazságért való cselekvés szintjén történik, azzal a feltétellel, hogy valamennyi aspektusát figyelembe vesszük: cselekvő dimenzióját, amelyet olyan terv és remény lelkesí t, ahol a hit Isten hí vó szava iránti engedelmesség és bí ráló reménység-elv, lehetséges jövő; és passzí v dimenzióját, ahol a hit átvezet az ellentmondáson, és ez már tényleges és spirituális tudomásul vétele az igazságért végbevitt cselekdetbe í rt megpróbáltatásnak.

Farkas Júlia fordítása

Jegyzetek

Herczeg Pál

A nép királyt kíván (1Sám 8)

Amikor Sámuel megöregedett, a fiait tette meg Izrael bíráivá. Az idősebbik fiát Joelnek hívátk, a fiatalabbat Abijának. Beersebában ültek törvényt. De fiai nem az ő útjain jártak, a maguk hasznát nézték, ajándékokat fogadtak el és kiforgatták a törvényt. Ezért Izrael vénei összegyűltek, elmentek Sámuelhez Rámába és azt mondták neki: „Nézd, megöregedtél, fiaid meg nem a te útjaidon járnak. Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket, amint ez minden népnél szokásban van.” Sámuelnek azonban nem tetszett, amivel előálltak: „Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket.” Ezért az Úrhoz fordult. De az Úr azt mondta Sámuelnek: „Tégy meg mindent, amit csak kér tőled a nép, hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogyne uralkodjam többé fölöttük. Amint velem bántak attól az időtől fogva, hogy kivezettem őket Egyiptomból mind a mainapig: elhagytak és idegen isteneknek szolgáltak, most veled is úgy bánnak. Nos hát, teljesítsd kérésüket. De figyelmeztesd őket, és ünnepélyesen mutass rá a király jogára, aki majd uralkodik fölöttük.”

Erre Sámuel kihirdette a népnek, amely királyt kívánt tőle, mind, amit az Úr mondott: „Ez lesz a királynak a joga, aki majd uralkodik fölöttetek: elveszi fiaitokat, s szekerei és lovai mellé rendeli őket – a szekerei előtt kell majd futniuk; megteszi őket az ezres és ötvenes csoportok parancsnokainak; felszántatja velük a földet és betakaríttatja a termést; hadi fölszerelést csináltat velük és szerszámot a szekereire. Elveszi lányaitokat, illatszert készíteni, főzni és sütni. Elveszi szántóföldeitekről, szőleitekből és olajligeteitekből a legjava termést, és odaadja a tisztjeinek. Tizedet vet ki szántóitokra, szőleitekre és azt udvari embereinek meg tisztségviselőinek adja fizetségül. Elszedi legjobb szolgáitokat és szolgálóitokat, ökreiteket és szamaraitokat, és a maga javára dolgoytatja őket. Tizedet szed nyájaitokból, s ti magatok is a szolgái lesztek. S ha majd egyszer királyotok miatt, akit választottatok magatoknak, könyörögni fogtok, az Úr nem hallgat meg benneteket azon a napon.”

De a nép nem hallgatott Sámuel szavára, hanem kijelentette: „Nem, király uralkodjék fölöttünk. Legyünk mi is olyanok, mint a többi nép: a királyunk ítélkezzék fölöttünk, ő álljon az élünkön és vezesse harcainkat.” Sámuel meghallgatta a népet, aztán az Úrhoz fordult. Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Teljesítsd kérésüket és adj nekik királyt!” Erre Sámuel így szólt Izrael férfiaihoz: „Térjen vissza mindenki a maga városába.”

Mint előadásom címe jellemzi: kétarcú király – majd látni fogjuk, sem hivatalos címében, sem uralkodói tevékenységében nem egyértelműen fogalmaz, de vele kapcsolatban tartózkodó maga az Ószövetség is. Ugyancsak problémás számunkra: hova soroljuk, hogyan minősítsük királysága idejét? Kérdéses ugyanis: mennyiben folytatója a bírák karizmatikus sorának és korszakának, illetve mennyiben tekinthetjük uralmát már valóban a szó kialakult tartalma szerint királyságnak? Több tudós felteszi a kérdést: hol van az igazi korszakváltás; a bírák és Saul, vagy Saul és Dávid között? Mindez természetesen visszaköszön Izrael népének társadalmi-politikai tevékenységében, annak alakulásában és minősítésében is.

Kezdjük a tényekkel. A honfoglalás után korántsem köszönt nyugalmas időszak Izraelre. A mintegy két évszázadnyi időszakban, amelyet a Bírák könyve tárgyal, tizenkét periódusban említtetik Izrael bűne, hűtlensége, idegen népek-törzsek támadása – Isten büntetéseként –, a bűnbánat után egy-egy Istentől rendelt karizmatikus személy fellépése, aki fegyverrel szabadulást szerez népének, s több-kevesebb ideig politikai vezető is lesz. Ahogy a Bírák könyvében olvassuk: egy-egy bíró csupán egy-két törzs felett bíráskodott. Gedeon idejében volt a legnagyobb az összefogás: Benjámint Naftáli, Ásér és Manassé támogatta, Efraim már zsörtölődve vett részt a harcban, Szukkót és Penuél lakosai pedig kivonták magukat a küzdelemből.

Közben egyre erősebb lett a filiszteusok nyomása. ők Valamikor Izrael honfoglalása után érkeztek Palesztina délnyugati partvidékére, öt városkirályságban éltek. Igazi erejük katonai potenciáljukban volt: „hivatásos” katonákkal rendelkeztek, és – ami a legsúlyosabb probléma volt Izrael számára – ráadásul már ismerték a vasat, míg az izraeliták még a bronzkorban éltek. Jellemző az 1Sám 13,19 kk. szövege: „Kovácsot pedig egész Izrael földjén nem lehetett találni, mert a filiszteusok így gondolkodtak: »Ne csinálhassanak a héberek kardot vagy dárdát!«” Még az élezésre szoruló vas szerszámokat is a filiszteus kovácsokhoz kellett visszavinniük. Képzeljük el, mit jelentett szembeszállni Góliát méretű és képzettségű harcosokkal a maguk bronz fegyvereivel. Nem mellékes számunkra, hogy ezeket a leírásokat történetileg teljesen hitelesnek kell tekintenünk!

1050 körül érte Izraelt a megsemmisítő afeki vereség, amikor a szövetség ládája is fogságba került, s valószínűleg a silói szentélyt is lerombolták (Jer 7,12). A filiszteusok azonban nem szállták meg tervszerűen az egész Palesztinát, hanem csak a stratégiailag fontos pontokat, hogy az adóbehajtás és -ellenőrzés zavartalan legyen. Jellemző, hogy amikor Sault legyőzték, teste darabjait Bét-Seán várfalára függesztették fel, ami a jezréeli síkság délkeleti részén van, szinte a legtávolabbi pont a filiszteus városállamoktól.

Izrael tehát rádöbbenhetett: a bírák korának egyes karizmatikus hőseinél többre van szükség! A teokrácia gondolata ugyan a papok révén jelen volt (1Sám 12,12), de jellemző, hogy a történetek során elég későn hangzott el ez a kijelentés! (Mellesleg: nagyon nehéz biztosan megállapítani, melyik szövegrész mely korból és forrásból való. Bizonyosan szerkesztett a szöveg, ahol a mostani sorrend nem mindig felel meg a keletkezés kronológiájának; a királyságot a későbbi kor nagyon sokszor bírálja, és ezek a bírálatok bekerülnek egészen régi időkről szóló szövegkörnyezetbe is. Egyes megállapítások ebben a tárgyban bizonyosan helvtállóak, másokat viszont fenntartással kell kezelnünk...)

Így jutunk el az 1Sám 8-ban leírt szituációhoz. Sámuel, a korábbi karizmatikus harcos, bíró, látó és pap megöregedett, fiaiban pedig nem bízott a nép. Így kérték tőle: „Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék felettünk, ahogyan az minden népnél szokás!” A királyságra használt szó a melek, a bíráskodás igéje a sáfat, a minden népet említő szó a gój. Sámuel ezt nem tartja jónak, de Isten megbízza: „Hallgass a nép szavára mindenben!” – és itt már a nép az am szóval szerepel. A 8,20-ban a nép ismét azt kívánja, hogy olyanok legyenek, mint minden más nép, király bíráskodjék felettük és vezesse harcaikat – itt ismét gój olvasható. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy már ez is az utókor minősítése: Izrael az Isten szemében am, míg a kívánság miatt olyan lesz, mint a gój.

Fontos számunkra az 1Sám 8,10 megjegyzése: Sámuel elmondja a népnek, mi lesz a király joga, ha uralkodni fog Izraelen. Ebben olyan dolgokat sorol fel, amelyek valóban hozzátartoznak a királyság gyakorlatához, és amelyek a bírák korában ismeretlenek voltak. Ugyanakkor a 10,25 is említi: Sámuel – már a királyválasztás megtörténte után – „kihirdette a népnek a király jogait, majd beírta egy könvvbe, és elhelyezte az Úr színe előtt.” Kérdéses azonban, hogy ugyanarról van-e szó? Ugyanis a Második Törvénykönyv 17,14 is rendelkezik a király jogairól. A megformálás azonban egészen más, mint a Sámuel-könyvben.

De folytassuk a 10. rész mondanivalójával. Saul apja elveszett szamarait keresve találkozott Sámuellel, aki kijelentést kapott Saul jövendő királyságáról. El is mondja Saulnak a 10,1 szavai szerint: „Ekkor fogta Sámuel az olajos korsót, öntött belőle Saul fejére, megcsókolta, és ezt mondta: »Ezennel felkent téged az Úr öröksége fejedelmévé«.” A két utolsó szó nagyon fontos számunkra. Az egyik az örökség (nahalá), ami azért fontos, mert az uralkodást kifejező mlk gyökkel kapcsolatos – hasonlóképpen a királyság kifejezésével a 10,26-ban (melukáh), illetve egyéb iratokban a mamlákáh és a malkuth kifejezésekhez. Az „örökség” bizony teológiai jelentést hordozó kifejezés itt, s a teokráciára utal! A másík fontos szó a fejedelem (nágid). A szó gyöke azt jelenti: rámutatni, hírt mondani, kimondani. Miután a szótárak nem mondanak többet, csak „ötletelni” lehet: olyan valakit jelölnek vele, akit Isten választott és jelölt ki, akiről kijelentést lehet adni. Zimmerli így magyarázza: olyan valaki, aki ismertté lett, aki már a csúcson áll, és onnan lép a nyilvánosság elé. Albertz úgy magyarázza: trónpretendens, akiről – még mielőtt hivatalba lépett volna, még mielőtt királlyá lett volna – Isten már rendelkezett. Csakhogy ez a szó a királyságot megelőző korból nem ismeretes a szövegekben, és miután itt mégiscsak ezzel találkozunk, megint esetleg az utókor minősítését érezhetjük benne. Azaz: az utókor nem békült meg azzal, hogy Saul végül is melek lesz. (Megjegyzem, jóval később Ezékiel próféta sem melekről beszél látomásaiban, hanem nászi-ról, aminek szintén teológiai oka van – de ez most itt nem tartozik témánkhoz.) A nágiddal kapcsolatban Zimmerli azt is megjegyzi, hogy ebből a korból csak a hettiták köréből van adatunk arról, hogy az uralkodót olajjal felkenik. Miután azonban a 10,1 kifejezetten ezt mondja, fogadjuk el, hogy Izraelben is így történt. De ha már a szavaknál tartunk, meg kell azt is jegyeznünk, hogy amikor a 15,11-ben már gyűlnek a viharfelhők Saul felett, és megromlik a viszony Saul és Sámuel között, akkor így hangzik Isten szava: "megbántam, hogy királlyá tettem Sault" – és itt bizony teljesen érthetően a melek szó olvasható; az lett a baj, hogy Saulból nágid helyett melek lett...

De térjünk vissza a 10. részhez. Miután Sámuel felkente, s majd Saul a prófétafiak közé keveredik – azaz megszállja Isten Lelke –, nyilvánvaló lesz karizmatikus volta (még ha a bené nebiim közé keveredése nem is vált ki egyértelmű elismerést, sőt...) Mielőtt a királyválasztás megtörténne, Sámuel igen kemény bevezetést mond a 17 kk-ben: „Ezt mondja az Úr, Izrael Istene: én hoztam ki Izraelt Egyiptomból. Én mentettelek meg benneteket (...) Ti pedig most elvetettétek Isteneteket (...) Hiszen ezt mondtátok neki: Tégy valakit királyunkká!” – és itt ismét a melek szó szerepel. Sámuel – bár ezúttal már egyszer engedett a nép kívánságának, titokban már fel is kente – Isten akaratával egyezően – Sault, most újra ismétli: a kívánság a teokrácia elleni vétek.

A 10,24 szintén fontos tartalmat hordoz: „ujjongásban tört ki az egész nép, és ezt mondták: »Éljen a király!«” [Szó szerint „legyen ő a király!”] Azért érdemes ezt említeni, mert a tudósok szerint bár a királyság igazi legitimációja Isten kiválasztása, egyes esetekben a nép akklamálja királyként – mint például Dávidot külön Júda és Izrael. De még Salamon és Jeroboám esetében is van akklamáció...

Amúgy Saul királysága nem indul rosszul. A választás után nem törődik a gúnyolódókkal, majd a 11. rész szerinti nyilvánvaló karizmatikus fellépésével maga mögé állítja az egész népet, és a 11. rész végén olvassuk, hogy megismétlik a királyság akklamációját („újítsuk meg ott a királyságot!” – mondják a 14. versben.)

Szakítsuk meg most Sámuel könyvének tárgyalását, mert tárgyunk szempontjából nagyon jelentős a Második Törvénykönyv 17,14 szövegrész, az ún. „királytörvény”. Ez a honfoglalás utáni időre nézve rendelkezik: ha majd bemennek az Ígéret Földjére, és ha majd így szólnak: királyt akarok emelni magam fölé, mint a körülöttem lévő többi népek (itt melek és gój található!), akkor erre a helyzetre szóló isteni parancsok jönnek. Csakhogy itt nem a Sámuel féle jogokat olvassuk, hanem éppen a király jogainak korlátozását (a tudósok szerint nyilvánvalóan a Salamon alatt szerzett rossz tapasztalatok birtokában). Itt találjuk a már említett rendelkezést: a királynak le kell íratnia a törvény másolatát (tóráh szerepel, ami inkább útmutatás – az akkori kor gondolkozása szerint). De a szavaktól fiiggetlenül is egy ókori „aranybulla” tűnik elénk. Csakhogy ez már a Második Törvénykönyv, a Deuteronómium szövege, és amint a Salamonra történt utalás jelzi, aligha keletkezett Sámuel és Saul napjaiban. A parancs valószínűleg később is inkább a kívánság szintjén maradt – ugyan melyik (bibliai) királyt lehetett ezzel korlátozni? Csendesen mondom: ez is egy adalék a személy és társadalom reciprok kapcsolatáról...)

Nemcsak a Második Törvénykönyv, hanem a biblikusok is bőven írnak a királyság ilyen gondjairól. Különösen Albertz és Preuss. Kettőjük közül Preuss figyelmeztet arra: nagyon sok pozitívum hangzik el a királyság mellett is, sőt Saul uralkodásával kapcsolatban is, ugyanakkor vannak „királyság-ellenes kritikus textuscsoportok is”. Például az 1Sám 8. 10. 12 stb. ide tartozik, de ez tulajdonképpen végigkíséri a királyság korát. Talán a legélesebb kritikát érdemes külön is említenünk: a Hós 13,10 így szól: „Hiszen te mondtad: adj nekem királyt és vezéreket! Adok én neked királyt, de haragomban, el is veszem felindulásomban!” (Kr.e. 750 körüli prófécia)

Saul királyságának megannyi eseményét képtelenség volna itt végigtárgyalnunk. Két esetre szeretnék még bővebben kitérni: az egyik a Sámuellel való szakítása – ez a fontosabbik –, a másik pedig, amelyet csak alig említek: Saul vitája Jonatánnal.

Az 1Sám 15-ben először arról olvashatunk, hogy a zsidók megsemmisítő vereséget mértek Amálek népére. (Csak érdekességül: Mózes rokonsága, a kéniek ekkor Amálek között laktak, és a zsidók előre menekülésre figyelmeztették őket.) A csata bizonnyal egy karizmatikus vezető által vívott szent háború volt – de a szent háborúnak törvényei vannak: MTörv 7,24 és 20,13. Ennek értelmében általában a csata után minden zsákmányt meg kellett semmisíteni; embereket, állatokat legyilkolni – ez elsősorban Kánaán területére vonatkozott. Távolabbi területek esetében csak a férfiakat gyilkolták le, de hadizsákmányt nem volt szabad ejteni, mindent el kellett pusztítani, az istenszobrokat meg kellett semmisíteni. Két érdekes eset azonban van: a Szám 31 szerint lehetett bizonyos zsákmányt osztani a harcosoknak, míg a Jós 6 arról rendelkezik, hogy az éghetetlen zsákmányt (arany, réz, stb.) az Úrnak kellett szentelni.

Mi történt azonban Saul esetében? Világos parancsot kapott a szent háborúra, minden elpusztítására. De az elfogott királyt, Agágot nem ölték meg, és a juhok és marhák javát is meghagyták, csak a hitványát semmisítették meg (9. vers). Amikor pedig ezt Sámuel szóvá teszi, Saul azzal védekezik, hogy az állatokat áldozat céljára tartották meg. A szöveg nem mond ítéletet, így csak következtetni tudunk: ez alighanem utólag kitalált hazugság volt. Ugyanis a szent háború rendelkezése, a herem nem egyszerűen pusztítás volt, megsemmisítés, hanem a győzelmet adó Istennek bemutatott (hadi)áldozat (lett volna – ha Saul végrehajtotta volna). A fogoly királyról pedig nem is szól Saul, de a 32. s a következő versek szerint Agág már az életében reménykedett – nyilván nem ok nélkül. Ám azzal, hogy Saul – nem várva meg Sámuelt – áldozatot mutatott be, mindenképp beavatkozott a papi szolgálatba, amire nem volt jogosultsága, illetve Saul úgy cselekedett, mintha minden nép (gój) királya lett volna! Sámuel azután megöli Agágot, végrehajtja a törvényt, Saul gyenge hazugságára pedig válaszol; kimondja Isten ítéletét: Isten elvetette Sault, nem lesz tovább király!

Ezen még az sem segít, hogy Saul megbánja bűnét, kéri Sámuelt, hogy vegyen részt a következő szertartásban (nyilván hálaáldozatról van szó). A sarkon forduló Sámuel köpenyét megragadva próbálja visszatartani a papot, az elszakadó köpeny baljós előjele a megtörténő szakításnak. Mégis, Sámuel tiszteli Saulban az egykori karizmatikust és kiválasztottat: a nép előtt nem szakít vele látványosan, de ettől kezdve sohasem találkoznak személyesen. Sámuel majd felkeni Dávidot, s ettől kezdve Isten Dávidot támogatja.

A karizmatikus uralkodó nem egyszerű és nem egyértelmű helyzetét jellemzi az 1Sám 20 érdekes története. Dávid már menekül Saul elől, míg Jonatán, Saul tehetséges és hős fia Dávid pártján állva segíti annak menekülését. Saul dühösen kifakad: „Te romlott és engedetlen fajzat! Jól tudom, hogy te Isai fiát pártolod a magad szégyenére és anyád gyalázatára. Mert amíg Isai fia él a földön, nem lesz belőled és királyságodból semmi!” Jonatán azonban újra kiáll Dávid mellett – láthatóan ő továbbra is karizmatikus személyekben gondolkozik, és nem dinasztikus örökségben (nahalá és nágid...) Itt említem meg azt is, hogy maga Dávid is tiszteli az egykor Isten által kiválasztott királyt, hiszen kétszer is bosszút állhatna rajta, de Isten felkentje ellen nem támad... (24. és 26. rész)

Megjegyzem: mindezeket a bibliai történeteket hiteles történelmi eseménynek tekintjük – teljes egészükben. Láthatóan nincsen bennük semmi legendás. És ha arra aondolunk, hogy a szomszéd népek történetírásában mennyi égi beavatkozás, misztifikáció stb. található, igen nagy tisztelettel olvashatjuk ezeket a történeti hűséggel és őszinteséggel megírt sorokat.

Saul halálát azután a filiszteusoktól elszenvedett vereség okozza: miután nemcsak serege, de három fia is elpusztult a csatában, ő maga pedig az íjászokkal szemben tehetetlen volt, öngyilkos lett. (A Biblia semmi kommentárt sem fűz az öngyilkosság tényéhez.)

Saul, a kétarcú király. Miről is van szó?

Általános az a vélemény, hogy a királyság az ókorban és Közel-Keleten alapvetően szakrális jellegű. Ez részben eredete miatt van így (kiválasztottak, istenkirályok, pap-királyok, „Isten kegyelméből uralkodó” királyok), részben a király személye maga is valamelyik isten inkarnációja, de legalábbis kiemelten karizmatikus. Sőt még a királyság funkcióia is részben szakrális: az uralkodó nagyon sokszor főpapi tisztet is visel (sőt: Dávid fiai is papok voltak, mondja a 2Sám 8,18), Dávid felviszi a szent ládát Jeruzsálembe, frissen elfoglalt és fővárossá tett „városába”. Salamon szenteli fel a templomot imádságával. Általános – részben emiatt – az a vélemény, hogy a királyság Izraelben mindig idegen test maradt, vagy legalábbis nem volt olyan „sima ügy”, mint a többi népnél. Hát ha még arra is gondolunk, hogy az ókori közel-keleti királyok általában korlátlan monarchák voltak, míg Izraelben a prófétai tevékenységnek egyik legnagyobb része éppen a királyság bűnei elleni fellépés, ami teljesen analógiátlan Keleten.

Hogyan is lehetne ezeket az eltéréseket egyesíteni? Izraelben nem lehet korlátlan az uralkodó (legalábbis a karizmatikus kiválasztott), hiszen nem maga szerzi tisztségét, és nem is népe ruházza fel azzal, hanem Isten emeli fel – esetleg éppen a legkisebbek közül, mint Dávidot –, és ez olyan keményen érvényesül, hogy az uralkodóknak meg kell hallgatniuk és hallaniuk a próféták szavait, vádjait. Ugyanakkor a királynak nincsen szakrális hatalma: a papság funkcióiból legfeljebb erőszakkal vehet el egyet-mást, de sem Isten, sem a népük nem tekinti őket főpapnak, közbenjárónak. Ugyanakkor azonban személye legitimitását, tekintélyét éppen kiválasztottsága jelenti, hatalmát és eredményeit Isten ajándékozza. A király ellen támadni annyit jelentett, mint Isten akarata ellen támadni. (Ezért hivatkoztam arra, hogy Sámuel nem hagyja sorsára a nép előtt Sault, illetve hogy Dávid megkíméli Saul életét).

Nincs egyetlen király sem a Bibliában, aki ideális módon meg tudna felelni ennek a tisztségnek. Dávid – bármennyire az ideális, sőt majd a messiási uralkodó típusa is – a gibeonitáknak kiszolgáltatja Saul utódait; Betsabé esete kirívó példája a hatalommal való visszaélésnek; halála előtt képmutatóan rendelkezik Simei megbüntetéséről stb. A többiekről ne is beszéljünk, sokkal több az engedetlenség, visszaélés a királyok történeteiben, mint a kevés jó példa: Istennek engedelmes, prófétákkal együttműködő uralkodó, mint például Ezékiás, Joás, Jósiás...

Visszatérve témánkra és az alcímre: Saul ezért kétarcú király. Egyik oldalról isteni kiválasztottsága, karizmatikus volta királysága eredetében és funkciójában behatárolja tisztségét – és maga Saul józan pillanataiban tudomásul is veszi ezt, és igyekszik ennek megfelelni. Ugyanakkor mégis hatalommal rendelkező úr, akivel szemben elvárásokkal lépnek fel, akinek a szeme előtt másféle uralkodó és uralom is lebeg, s ezeket is igyekszik – rossz pillanataiban – megvalósítani. Igazi ember ő, akinek Isten akaratához alkalmazkodva kell élnie és uralkodnia – szinte emberfeletti feladat ez. Jegyezzük meg újra: nemcsak Saulra jellemző ez, hanem minden királyra a korai Izraelben. Különösen majd a szakadás utáni Júdában vergődtek a hatalom és a feladatok között. S még nem is említettük azokat, akik a kiválasztásukat „elfelejtették”: Jeroboám aranyborjú-szentélyeket épít, Jéhú maga is bálványimádó lesz, Áház damaszkuszi mintájú oltárt és kultuszt vezet be Jeruzsálemben a templomban (1Kir 16), Manassé „átviszi a fiát a tűzön” – illetve elégeti áldozatul (1Kir 21)...

Második tézisünk: az arculatát kereső társadalom.

A király ugyanis népének nemcsak uralkodója, hanem egyben olymódon reprezentánsa, hogy összefonódik népe és saját sorsa. Nemcsak akként, hogy a nép a király által hozott vallási és politikai intézkedések részese és szenvedője, hanem azzal is, hogy ez a fajta identitászavar visszahat a népre is. A királykívánásnál már láttuk, hogy az izraeliták olyanok akarnak lenni, mint minden más nép, holott ők népként is kiválasztottak (Deut 7,7). Ehhez hasonló törekvés nagyon sokszor jelentkezik történelmük során. Ugyanakkor prófétai és papi hatásra gyakran próbálnak valóban felnőni elhivatásukhoz, engedelmeskedni Isten törvényének, mint például Ezékiás, Joás, Jósiás idejében. Érdekesen ismétlődő tény és szinte „szertartás” az Ószövetségbent a Sínai-szövegségkötés megismétlése a szichemi országgyűlésen, Jósiás reformja következtében, majd Ezsdrás-Nehémiás működése nyomán. Ezekben az egész népnek kellett megújítania a maga hűségét és fogadalmát. De sokszor olvashatunk arról is, hogy a nép bűnbánatot tart, megpróbál teljes szívvel visszatérni Istenhez.

Ezért fogalmaztam úgy a címben: az arculatát kereső társadalom. És ez nem csak Saul korára érvényes. Sokszor beszélünk úgy az Ószövetség korai történeti eseményeiről, hogy akkor még nem vált külön az életük szent és profán szférára; a papi funkció, az áldozat, az engedelmesség nem vált külön és nem határolódott el kijelölt személyekre, szertartásokra, törvény-szövegekre. Ugyanakkor végigkíséri a választott nép életét, hogy akkor is egyformán kell profán és szakrális dolgokban élnie és engedelmeskednie, amikor már van papság, szertartás és Törvény – hiszen Isten az egész életet igényli. Ezért vádolják a próféták a királyokat is, a papokat is, az időnként üressé vált kultuszt is, és egyáltalán az egyes ember és a nép engedetlenségét is – hol profán, hol vallási életük bűnei miatt. Hogy egészen „elvekben” fogalmazzak: Isten képét hordani az embernek nemcsak kijelentés és tény, hanem mindig újra felszólítás és feladat. Netán eszméltetés... Kiválasztott népnek lenni ugyanúgy nem csak kijelentés, tény és áldás, hanem követelmény, ideál, feladat és probléma... Így élte, próbálta, szenvedte Izrael, de ugyanígy az egyház, benne mi magunk is.

Mindezt az egész Biblia, de különösen az Ószövetség teljesen reálisan írja le. Ahogy a tudósok fogalmaznak: nem üdvtörténetet ír, hanem történelmet – melyben azután a hívő ember felfedezi az üdvtörténetet is. Nem mítoszokat és építő históriákat ír az Ószövetség, hanem reális eseményeket – ezekben lehet és kell megtalálni azt, ami kinyilatkoztatás, kijelentés, ami az élet beszéde... Igen nagy történeti hitelességet érzünk a Szentírás történeti leírásaiban, néha egészen önmarcangoló őszinteséget, és persze mellette hitet, himallást, reménységet.

Amikor azon gondolkozom, hogyan viszonyul a vallásos egyén a társadalomhoz, arra a véleményre jutok: a kettő kapcsolata jellemző, minősítő kifejezése nem a harmónia, hanem a konfrontáció. Amint már az „Isten képe” kijelentéssel kapcsolatban jeleztem: amit Isten velünk összefügésben gondol, kinyilatkoztat, amire nekünk áldást ad, azt kell nekünk mindennapjainkban megvalósítanunk. Egy kommentár az alakuló újszövetségi egyházról így szól: Isten szentjeinek telepítése a földön – rendkívül új és kényelmetlen helyzet!... Félretéve a szarkazmust (bár jogos!) folytassuk racionálisabban: a világ és a társadalom nem válik egyházzá és szakrális közösséggé. Isten kiválasztottjainak – mindig jövevényként és diaszpóraként – ezért a világért van küldétésük, ebben a világban van küldetésük, a társadalomért és a társadalomban – de nem mosódnak össze, nem azonosulhatnak vele. A konfrontációt pedig nem úgy értem, hogy ellenfelek, hanem úgy, hogy szembesülnek egymással, és Isten akaratát kell képviselniük a társadalomban – annak érdekében! Van, amikor ez a „konfrontáció” szinte harmonikus kapcsolatot jelent (Sámuel, Saul kezdeti idejében, a fiatal Dáviddal, Nátán Dáviddal, Ezékiás Ézsaiással), és persze van olyan is, amikor a konfrontáció igen kemény lesz: Sámuel szakítása Saullal, Nátán feddő beszéde Dávidhoz, Jeremiás küzdelme több királlyal egymás után... Újra említem: a konfrontáció nem az ellenségeskedés, hiszen a vallásos személyiség is a társadalom tagja, csak identitását nem a társadalom, hanem az Istennel való kapcsolata határozza meg döntő módon. Az Újszövetségben a legmarkánsabb példa Pál apostol vergődése népéért, Izraelért a Róm 9-ben.

Olvassuk, tapasztaljuk és hisszük, hogy a vallásos személyiség a maga Istenhez kötött voltával segíti a társadalmat, hogy megtalálja a maga – szintén Istentől rendelt – arculatát.

Vonatkozó irodalom

Nicolae Steinhardt: A gyümölcs ideje

„Ha az Úr csak annyit tett volna értünk, hogy kiszabadít Egyiptomból, elegendő volna, hogy áldjuk és dicsőítsük az ő nevét. Ha nem volna más, mint hogy a tengert megnyitja előttünk, elegendő volna, hogy áldjuk őt, és szüntelenül hálálkodjunk Neki. (…) Ugyanígy gondolkodik az a zsidó, akit megérintett a kereszt szent titka, akinek megmutatkozott az Úr, és aki immár azok közé számlálja magát, akik hisznek Benne, és ugyanúgy felkiálthat: Fel sem foghatom, mennyi mindent tettél értem, Uram!”

Nicolae Steinhardt zsidó családban született, s fogságában, 48 évesen lett ortodox rítusú kereszténnyé – kívánsága szerint ökumenikus részvétellel megtartott keresztelőjén. 68 évesen lett szerzetes a máramarosi Rohián, valóságos írói műhelyt vonzva maga köré a kommunista diktatúra éveiben. Munkásságára a keleti lelkiség mellett a nyugati gondolkodás is rányomta bélyegét, mindezt zsidó háttere midvégig markánsan meghatározza, tehát egész életműve különleges kegyelmi ajándéka a román ortodoxiának, amely nemrég II. János Pál pápa által is bátorítva a Kelet és Nyugat közti híd szerepének lehetőségét kapta – helyesebben kaphatná – Istenétől, ha ennek a kihívásnak meg tudna felelni. Mert az idegengyűlölő, a másra gyanakvással tekintő, nemzeti adottságokba és azok mögé elsunyító magatartás könnyen elfecsérelheti azt a történelmi lehetőséget, amit a szellem és lélek fényénél élő értelimiségiek és lelki emberek megteremtenek, kiesdenek, kiimádkoznak e nép számára. Steinhardt egész életművéből sugárzó szellemisége alapján ebbe a „kategóriába” tartozik: abba a családja választása és a megismert környezet hatása nyomán a románságba simult rétegbe, amely a román értelmiségi elit legjobbjaival érintkezésben, ugyanakkor a nyugati szellemi termékek javán iskolázott elmével vette birtokba az ortodox lelkiség rejtett kincseit.

A kis, alig 80 oldalas kötet is elkápráztat ezzel a szellemiséggel, amely árad és sugárzik, sziporkázó és bölcs egyszerre. Amely kulcs lehetne a mostanság európai integrációra és mindenáron NATO-csatlakozásra áhítozó, de korrupt és ezért tehetetlen román politikai vezetés számára is. Meg kulcs lehetne a nemzeti eszméket puffogtató, igazából azonban csak saját érdekeit és javát leső nacionalista erőknek. Ez utóbbiaknak különösen azért, mert ők élnek leggyakrabban a hősi múlt, nemzet lelke és ortodox lélek fogalmainak ködös és felszínes hangoztatásával, miközben gyanús, hogy a születésétől „keresztény román népi lélek természetes vallásosságát” éppen keresztény voltában se nem ismerik, se nem ápolják. Lehetetlen ugyanis (nézetem szerint legalábbis) egyszerre sovénnek vagy „csak” nacionalistának lenni – és kereszténynek. A kettő egyszerűen önmagában, meghatározásánál, alapjánál gyökeresen ellentmondó, s akik ezt (akár magyar oldalon) nem látják, nem láttatják, azoknál felmerülhet a gyanú, hogy Jézus Krisztus tanítását vagy nem ismerik, vagy „csak” nem akarják magukra alkalmazni. „A hit életre-halálra szól, nem játék, nem tréfa, nem mérik félmértékkel, nem ügyeskedés, itt a piros, hol a piros, nem majd meglátjuk, mit tehetünk, nem a körülmények arra késztettek… Krisztus szelíd, jóságos, könyörületes, biztató és szívélyes. Mindazonáltal nem csak ennyi. ő volt az, aki önszántából halt meg a kereszten, aki a vérét áldozta értünk, a legszörnyűbb kínok között. Krisztus szelíd, jóságos, könyörületes, biztató és szívélyes, de félelmetes is, ő az, aki eltűri, hogy keresztre feszítsék. És azt kéri tőlünk, hogy vegyük komolyan kereszténységünket. Vele nem lehet tréfát űzni. Az embereknek hazudhatunk, becsaphatjuk, hitegethetjük, félrevezethetjük őket. Az Urat nem.” (47. oldal) „A keresztény nem satnya, gyámoltalan, érzéketlen, nem csak saját lelki üdvével és nyugalmával törődik, nem keres ravasz kibúvókat, a mi dolgom velük? kérdését ismételgetve – a keresztény embert elsősorban a másik érdekli.” (80. oldal)

A Koinónia (református) kiadó részéről figyelemre méltó, dicséretes és következetes vállalkozás a magyar keresztény olvasóval olyan értékeket megismertetni, amelyek részben nyelvi okokból, részben előítéletek okán amúgy távol maradnának. Katolikus teológiai és hitoktatási tananyag szerint a hozzánk legközelebb álló keresztények az ortodoxok, ha nincs a közelben katolikus templom, a misehallgatási kötelezettségnek ortodox templomban lehet eleget tenni – kérdés, hányan választanák katolikus templom híján egy település ortodox templomát, ha ott protestáns magyar istenháza is van. Holott tényleg közelebb áll teológiailag és egyházszerkezetben a katolikushoz az ortodox egyház, és lelki irodalmát ugyanazok a törekvések, az azonos gyökerek érezhető kisugárzása hatja át. Steinhardt kötetének olvasása erről győz meg, miközben a léleknek gyümölcsöző tanítást, új szempontokat kínál. Egyszerű olvasmánynak is érdekes, mert szép és választékos nyelvű (Láng Zsolt fordítása lendületes és szép, gazdag, méltó a szöveghez), lendületes stílusú. Lelki olvasmánynak is kiváló, mert ismert bibliai példázatok, történetek kapcsán kínálja fel egy elmélkedéshez szokott lélek és egy sokféle tudással pallérozott elme, egy kiváló íráskészséggel megáldott varázsos személyiség szövegeit. Olvashatunk Nikodémusról, a kánai menyegző kulisszáiról, a fügefa esetéről, a szamáriai asszonyról, de találunk mindennapi erényekről szóló elmélkedő esszét: a bátorságról, hitről, tagadásról, haragról és nemeslelkűségről. És olyasmi is előkerül a kis kötet lapjain, ami az elmúlt korszak vagy mai aktualitások közepette alapvető emberi döntéseket, helyzeteket szembesít a Biblia, a kereszténység alapértékeivel, nem fél kérdezni, viselkedések és kényszerűnek gondolt választások kapcsán kíméletlenül szembenéz a Szentírás szavaival. Ilyenek a Krisztus megtagadásáról, a megváltás és megbotránkoztatés kérdéséről és a halálról szóló szövegek.

Nicolae Steinhardt szellemi hagyatéka egyaránt kincs a román görög keleti és görög katolikus (köztudottan nem zökkenőmentes viszonyban levő) egyházaknak. Ennek az örökségnek a megismerése föltétlenül gazdagító hatású, és kiváló kiindulás a velünk együvé rendelt román nép jobb, igazabb megismerésére.

Koinónia könyvkiadó, Kolozsvár 2001

Bodó Márta

Fehér Katalin – Fodor László: Az erdélyi magyar nevelés évszázadai

Egy magyarországi és egy erdélyi magyar kutató neveléstörténeti tanulmányait jelentette meg nemrégiban a kolozsvári Educatio Kiadó. Fehér Katalin, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem és Fodor László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatóinak tudományos-szakmai együttműködése sok évre tekint vissza. Ez az együttműködés öltött testet a szerény formájú, de tartalmában gazdag és értékes könyvben.

A három fejezetben közreadott tanulmányok közül az I. és a III. fejezet Fodor László irásait tartalmazza. Az elsőben az erdélyi református kollégium-típus 18-19. századi jellegzetességeit foglalta össze a szerző. E sajátosságok összegezése – még a viszonylag gazdag kollégiumi irodalom ellenére is – tanulságos és újszerű, nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar művelődés szempontjából is. A harmadik fejezetben a szerző a kolozsvári tudományegyetem történetének kronológiáját tette közzé a 16. századi kezdetektől a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem 2001 októberében történt megnyitásáig

A kötet második, legterjedelmesebb fejezete híres erdélyi magyar pedagógusok pályaképeit tartalmazza. A nyolc tudós arcképe közül három: az Apáczai Csere Jánosról, Felméri Lajosról és a Schneller Istvánról készült portré szintén Fodor László munkája, melyekben az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségeiről nyújt modern értékelést.

Ugyancsak e fejezetben található az az öt tanulmány, amelyeknek szerzője Fehér Katalin. ő szintén az erdélyi nevelésügy kíváló, de többnyire méltatlanul elfelejtett személyiségeit mutatja be. Arcképeit legtöbbször eredeti források: egykorú művek, levelezések, kéziratok által teszi hitelesebbé. E személyek, akik Fehér Katalin írásaiban megjelennek, a nevelésügyi törekvéseik mellett a felvilágosodás eszméinek is hirdetői voltak. Így például Hari Péter, ez a nagy szegénységből kiemelkedő, a máramarosszigeti kollégium tanulmányi rendjét a felvilágosodás szellemében átalakító tudós tanár, aki a nevelés célját a humanitásban látta, tanítványainak az olvasás fontosságát hangsúlyozta, a kor legjelentősebb műveit ajánlotta számukra. Cserey Farkasról – szintén eredeti források alapján – sok újat tudunk meg. ő volt az a katolikus főúr, aki birtokán saját költségén népiskolákat alapított, korszerűen képzett tanítókat alkalmazott, és aki 1806-ban megjelent kis kötetében az anyanyelven oktató falusi iskolák fontosságát hangsúlyozta. A szentgericei unitárius lelkészről, Kazinczy és Aranka György barátjáról, Kozma Gergelyről készült tanulmány azt mutatja, hogy a kor magasan képzett lelkészei még a halotti beszéd műfaját is felhasználták a modern eszmék terjesztése érdekében (Kozma hatalmas kéziratanyaga szerencsére fennmaradt). Bár az id. Teleki Lászlóval és a polihisztor Brassai Sámuellel már foglakozott a szakirodalom, életművük teljes feltárásával ma is adós a tudomány. A szerző róluk szóló írásai ezt igyekeznek törleszteni, amikor például Teleki Lászlóról megtudjuk, hogy Anglia példáját vetítette a kortársak elé, az iskolaügy korszerűsítése, az olvasás, a könyvkiadás, és a könyvkereskedelem jelentőségét hangsúlyozva.

Az erdélyi és a magyarországi szerző közös könyvének megjelentetése a kolozsvári Educatio Kiadó érdeme. A kötetet haszonnal forgathatják a mai és a leendő pedagógusok, a nevelés- és művelődéstörténet kutatói, a könyvtörténet iránt érdeklődő szakemberek, de azok is, akik csak meg akarnak ismerkedni múltunk egy-egy kiemelkedő tudós-tanárának a munkásságával.

(Educatio Kiadó, Kolozsvár 2002)

Lukács István

Jakabffy Tamás

Hogy tanulnak “hittant” az ausztriai fiatalok?

(Nem egészen véletlenül) kezembe került egy „hittankönyv”. Címe: Miteinander auf dem Weg (Úton egymással, 1993). Az Ausztriában élő és tanuló középiskolások számára készült. S hogy miért az idézőjel a „hittankönyvön”? Mert az a cél, az a tartalom és az a lendület, amelyet e könyv követ, felmutat és megvalósít, egyáltalán nem a „hittan” című (iskolai tan)tárgyat juttatja eszmbe, legalábbis nem azt, amelyet gyerekkoromban én ismertem meg, most pedig – mint látom – a gyerekem megismer. Különös élmény észrevenni azt, hogy a kötet szerkesztő-írói (Erich Jell, Franz Moser, Franz Müller) annak a megveszekedettül jóhiszemű meggyőződésnek a jegyében dolgoztak, hogy az ottani középiskolás gyerekeket és fiatalokat határozottan érdekli életük értelme, olyan kérdéseket tesznek vagy tehetnek föl, amelyeket életük folyamán meg-megismétlődő alkalmakkor majd még újra megfogalmazhatnak – ugyanis örök kérdések. Másfelől a szerkesztő-írók mellbeverő következetességgel veszik komolyan a fiatalokat, mintha legalábbis az ausztriai tizenévesek nem gyúrmaként alakítható massza vagy minduntalan kiokítandó csorda, merő „célcsoport” volnának, hanem személyek, holnapi felnőttek, horribile dictu – partnerek a keresztény polgárságban.

Ennek folytán Jell, Moser és Müller – mintegy félretéve a régebbi vagy újabb katekizmusok meglehetősen fantáziátlanul kiötlött standard kérdéseit – olyan nézőpontokat választanak a kiinduláshoz, amelyek sajátosan a mai tizenévesek nézőpontjai; vagyis nem adnak olyan kérdéseket a fiatalok szájába, amelyekre évszázadok óta összeállított és síkosra csiszolt panel-válaszok állnak készen. Így nem csoda, hogy van olyan „lecke”, amely az önzésből indul ki, vagy van olyan is, amely mindennapi bálványimádásainkból – de olyan is, amely Charles de Foucauld portréjából. A szerzőhármas egyetlen pillanatra sem füllenti azt, hogy számukra kevésbé volna labirintus a (keresztény) élet, mint bármely kamasz számára, s hogy kereszténynek lenni, illetve a kinyilatkoztatott, mégis titkos Istent keresni állandó kaland. Jell, Moser és Müller inkább azt érzékelteti, hogy érdemes vállalni a keresztény lét nehéz kockázatait. Isten, Krisztus, a Háromság, a hit, a vallás, a kereszténység, az egyház nem aszpirin vagy emésztés-könnyítő, hogy feltétlenül és csakis arra legyen „jó”, ami hiányunk vagy bajunk.

A „hittankönyvben” számos fiatal is megszólal, olyanok, akik a kézirat előkészítése során vagy azt megelőzően egzisztenciális nyíltsággal és merészséggel vetették papírra gondjaikat, kérdéseiket. E kérdések mentén elindulva, illetőleg logikus tematikai vázra alkalmazva őket állítja elénk a szerzőhármas az élet expedícióját, a boldogságkeresés vágyát, szerepjátszásainkat, a társas lét világait, félelmeinket, álmainkat, bátortalanságunkat, az állandó változás törvényét, s azt a sóvárgásunkat is, hogy életünk megannyi válaszfala egyszer csak híddá épüljön át. Nyilvánvaló, hogy a szerzők hosszas és körültekintő elemzés nyomán határozták meg azokat az elemeket, „posztulátumokat”, amelyek minimál-konszenzusnak örvendhetnek a tizenéves fiatalok körében. Talán ez is oka annak, hogy viszonylag kevés szó esik a szentírási epikumról, akár ó-, akár újszövetségi történetekről, a szerzők sokkal inkább az újszövetségi szellemiségre, lelkiségre és erkölcsiségre irányítják a figyelmet, anélkül azonban, hogy túlságosan megterhelnék „önmagukért beszélő” bibliai idézetekkel. Ahol kell, s ahol célravezető, persze ez is megvan, de soha nem nyomasztó mértékben.

A könyv látványszerkesztése is említést érdemel: a szembenéző oldalpárok a szerzők koncepcióját követve összefüggenek, szerves egységet alkotnak. Minden fejezet több ilyen oldalpárt tartalmaz. Dőlt betűkkel szedett szövegek irányítják a fiatalok figyelmét azokra a témákra és expozíciókra, amelyek további véleménycserét érdemelnek meg. A kötet telis-tele van keresztutalásokkal. Hiszen az egyes témák más látószögből is megvilágíthatók. Ez az eszköz hallatlanul rugalmassá és élvezetessé teszi az elmélyülést. Felhívja figyelmünket arra, hogy ne higgyünk túlságosan a mirelit-válaszokban. Inkább hallgassunk meg másokat, többeket, társainkat is. Mérlegeljünk, gondolkodjunk, „spekuláljunk” a Szentírás mentén!

Másrészről nagyon izgalmasnak találhatjuk – persze honi tankönyveinkhez szokott szemmel – azt a képi sokrétűséget, amellyel a Miteinander auf dem Weg szerkesztői rávezetik a fiatalokat a könnyed, de nem könnyelmű, szellemes, de nem léha látásmódra. Ennek jegyében jól koncipiált, ízléses plakátok, összefoglaló szöveges ábrák, képzőművészeti reprodukciók, metszően találó karikatúrák váltják egymást. A képanyag sokkal „kommunikatívabb” annál, hogysem merőben illusztrációnak tarthatnók (ebbéli meggyőződésemet persze arra is építem, hogy a könyv függelékeként akkurátus forrásjegyzéket találhatunk a képekre és az idézetként használt szövegekre vonatkozóan – mint ahogy fogalommutatót is, illetve a hivatkozott szentírási helyek indexét).

Újból és újból belekóstolva a Miteinander auf dem Weg „leckéibe”, az az érzésem támadt, hogy a kötet szerkesztő-írói számára összehasonlíthatatlanul fontosabb cél a kereszténység felmutatása a katolicizmusénál – legalábbis a katolicizmus „felekezeti” értelmében. A könyv nem a római katolikus egyházról szól, hanem Krisztus egyházáról, mintha már annak az ökumenének a közelébe jutottunk volna, amely valóban a közös ősforrásból él, s a szervezeti hadakozás, az egyház- és dogmatörténeti összetűzések már régesrég a múltba merültek volna. Csak azt gondolhatom erről, hogy a szerkesztő-írók erre készítik fel a holnapi felnőtteket. Nyilván nem akarják elleplezni a kereszténység botrányát, pillanatig sem „söprik a szőnyeg alá” azt, ami jóval több mint ezer éve szegénységi bizonyítványa Krisztus követőinek. Úgy érzem, inkább a lényegre figyelnek: a fiatal szívek megnyitására (mondjuk a római dikasztériumok helyett), az egyetemes papság komoly és felelősségteljes méltóságára (például a pápai primátus-kérdés helyett), az összetartásra és beszélgetésre (az egyházpolitika helyett).

Kicsit össze is szorult a szívem: miközben Erdélyben egymás sarkára lépnek az emléktáblák, szoboravatás szoboravatást követ – s az önfeledt, bankettes múltba-fordulás végső soron nyilvánvalóvá teszi, mit gondolunk a jövőről –, addig máshol igazi, őszinte, elegáns, rendszeres és értelmes világnézeti nevelés zajlik. Kezdem érteni, miért divat ócsárolni a liberalizmustól megtépázott, szekularizmusba merült nyugati világot – csak úgy általában. Például irígységből.

András Szabolcs

Pál nyomában

Szent Ágoston műveit olvasva minduntalan Pál apostol nevébe ütközünk. A hippói püspök számára ő „az Apostol”, akinek tanításából a világszemlélet, a tanítás, az erkölcs bármely vonatkozásában ki lehet indulni, bármilyen kérdésben rá lehet hivatkozni. De bízvást megállapíthatjuk, hogy Ágoston számára Pál – ha lehet – még ennél is többet jelent. Augustinus nem titkolja, hogy még Péternél is többet jelent számára, bár Péter a Krisztus-sziklára épített egyház ősképe. Pálhoz személyes kötődés fűzi: ez pedig nem más, mint a Krisztusban való „újjászületés“ momentumának párhuzama.

Ágoston a maga megtérésének előképét Pál damaszkuszi úton történt metamorfózisában fedezte fel, s ez a tudat alapvető hatással volt a teológiájára. Pál „amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. Leesett a földre és szózatot hallott…“ (ApCsel 9, 3-4) Ágoston is a maga útját járta, keresve a boldogító igazságot, akárcsak Pál, aki – még Saulként – teljes meggyőződéssel hitte, hogy az igazságot szolgálja. A Damaszkusz-pillanat Ágoston életében is szükségszerű volt: „egyszer csak fiú- vagy leányhangot hallok a szomszéd házból. Énekelt…“ (Vallomások, VIII, XII, 2) Mindkettőjüknél egy hang indítja el a változás folyamatát – és köti össze, „hasonítja” is őket. Azonban amennyire összeköti, annyira szét is választja: Pálhoz maga Krisztus szól, míg Ágostont a hang arra készteti, hogy Pál leveleit olvasva megkeresztelkedjék. Ágoston számára ez a szintkülönbség éppúgy nyilvánvaló, mint a tapasztalati hasonlóságból származó kötődés: „Nem kaptam meg, hogy már tökéletes legyek, hiszen ha Pál apostol így nyilatkozott, mennyivel alatta vagyok én a megértésben.“ (A Szentháromságról, I, 5) Mindez arra készteti az egyházatyát, hogy kutassa az apostol megtérését, hogy megérthesse saját sorsának alakulását és küldetését:

„Krisztus mennyből szóló szava a földre sújtotta, és miután megkapta a tilalmat a kegyetlenkedésre, arccal a földre esett. Először el kellett terülnie, aztán felegyenesednie, először meg kellett sebesülnie, aztán meggyógyulnia. Mert nem élt volna benne később Krisztus, ha meg nem öletett volna benne az, ami gonoszság benne élt.“ (Sermo 208, 1) A Krisztussal való találkozás abszolút fordulópontot jelent Pál számára: élete két szakaszra osztható, a „damaszkuszi út” előtti és utáni szakaszra. Ezt a névváltozás (Saul–Pál) is jelzi. Ágoston ezt a metamorfózist úgy mutatja be, hogy a farkasból alázatos juh lett. Természetesen mindez csakis a Pásztor műve, aki Saulból („gonosz király“) Paulust („Kicsi“) formál. De nem a megalázás a célja, hiszen Pál a „kiválasztott edény“.

Pál is tudatában volt annak, hogy átalakulása Krisztus műve, fájó sebként élt benne mindvégig, hogy egykör üldözte az egyházat, és ez még inkább arra sarkallta, hogy az Istentől kapott kegyelemmel Krisztust szolgálja: „Mindnyájuk után, mint félresikerültnek [Krisztus] megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és a nekem juttatott kegyelme nem hiábavaló.“ (1Kor 15,8-10) Pál helyzetéhez hasonlóan Ágostont is kísértette a múlt (Ágoston manicheista-eretnek múltja), de érezte, hogy megtérésekor megkapta azt a kegyelmet, hogy az egyházat szolgálhatja, a közösséget vezetheti. Amikor a megtérését betetőző hangot hallotta, akkor a Pál leveleit tartalmazó könyvet nyitotta fel, ahol felismerte a kereszténység lényegét és a saját küldetését. Már megtérése előtt is olvasta Pált, általa sikerült közelebb kerülnie Krisztushoz: „Mindez csudálatos módon szüremkedett belém, amikor a »legkisebb Apostolodat« olvasgattam. Át- és átelmélkedtem cselekedeteidet és – megrendültem.“ (Vallomások, VIII, XXI, 3) A Vallomások – a Páléhoz hasonlóan – két részből állónak mutatja be Ágoston életét: megtérése előtti szakasz (amikor az egyházat bomlasztó, az egyháznak ártó éleltet élt) és megtérése utáni szakasz (amelyhez mi tesszük hozzá: az egyháznak szentelte magát). A Vallomásokban felismerhető az a hajlam, hogy Ágoston megtérése előtti életét sokkal bűnösebbnek, rosszabbnak írja le, mint az valójában lehetett. Többször tünteti fel magát szexuális örömök hajszolójaként, pedig csak gyermekének anyjával élt együtt, amíg édesanyja, Mónika kérésére el nem hagyta őt. Felmerülhet a kérdés: azért van-e ez a fajta önbemutatás, hogy Ágoston megteremtse a minél nagyobb kontrasztot életének két szakasza között – mint amilyen a Pálé is volt? A biztos választ sohasem fogjuk megkapni, de megállapíthatjuk, hogy kettőjük megtérése között van egy alapvető különbség: Pálnál egyértelmű fordulópont a „damaszkuszi“ pillanat; a farizeusból mintegy „egycsapásra” lett keresztény misszionárius. Ágostonnál azonban egy folyamat végét jelentette a gyermekhang hallatán történt megtérése.

Persze tévedés vagy „csúsztatás” volna azt állítani, hogy Ágoston pusztán megtérésük hasonlósága miatt ragaszkodott Pálhoz. A hasonlóság nyilvánvaló, de ennél fontosabb talán az, hogy Ágoston Pál leveleiből ismerte meg igazán Krisztust. Pálban olyan egyéniségre talált, akire követendő példaként tekinthetett fel. Ha Ágoston püspöki tevékenységét vesszük szemügyre, egyértelmű, hogy jócskán kijutott neki is a küzdelmekből – akárcsak Pálnak. Ágoston hangsúlyozza, hogy Pálban nem az embert szereti (hiszen azt sem tudjuk, hogy nézett ki), hanem az igaz lelket. Hogy pedig ez mit jelent, arra egyszerű a válasz: „Miért kezdjük szeretni Pál apostolt, amikor ezeket [leveleit] olvassuk? Bizonyára azért, mert elhisszük, hogy így is élt.“ (A Szentháromságról, VIII, 9, 13) Vagyis életformája miatt követi Pált. Mit kell tennie eszerint? Mindig Isten kegyelmére kell hagyatkoznia, vállalnia kell a megaláztatást az igazságért, a szenvedést másokért és Krisztusért. Így érthetjük meg, hogy Ágoston Pál-szeretetének célpontja nem az apostol (főleg pedig nem az ember), hanem Jézus Krisztus. Amikor a püspök hívei előtt Pál megtéréséről elmélkedett, a lényeget így fogalmazta meg: „Vésődjön a szívünkbe, hogy a megfeszítettben, a megöltben hiszünk. Főként a megöltben. De ha belőle nem árad vér, akkor vétkeink adóslevele még mindig megmaradt volna.“ (Sermo 208, 8)

Sas Péter

Az Apafi-fejedelmek síremléke

Kolozsvár középkori hangulatát tükröző fertályában, az egykori városfal és a Bethlen-bástya szomszédságában tör az ég felé a belvárosi református templom. Közismertebb nevét felépítésének helyszínéről, a korabeli források platea Luporumáról, vagyis a Farkas utcáról kapta.

A Farkas utcai templomot a szerteágazó ferences család egyik ága, a regulákat szigorúbban megtartó minoriták emelték 1489 és 1516 között. A fenséges erdélyi gótika formanyelvén kialakított épület a koldulórend életszemléletét és világlátását érzékelteti. Minden hivalkodást nélkülöző, a szerzetesek szegénységi fogadalmát visszaadó, csupasz, szinte komor kőfalak, amelyek mégis magukkal ragadnak, hiszen belső térhatásukkal és magasba ívelő hálóboltozatukkal Istent keresve szüntelenül az eget ostromolják. A protestantizmus térhódítása után Kálvin kolozsvári követői tartották benne istentiszteleteiket. Paradox módon mintha az egykori templomalapító ferences atyák lemondó egyszerűsége élne tovább a refomátusok puritán világában.

Az istenháza a sajátságos erdélyi múlt beszédes tanúja. Az egykori nagyságról, a történelmet nemcsak átélő, de alakító nagy famíliákról, jelentős családokról adnak számot a falakra függesztett halotti kárták, az epitáfiumok és a címerek. A számtalan kőbe írt felirat, bekarcolás is a honi história megannyi emléke. A szentélyzáródásban álló díszes kőemlék az önálló erdélyi fejedelemség korszakát idézi.

A síremlék egyszerre jelentős és kedves relikviánk is. Arról tudósít, hogy itt várja Jézusát I. és II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem és családja. Asszonyaik – Bornemisza Anna és Bethlen Kata – is itt kapták meg végső nyughelyüket. Az emléktáblát a polihisztori szinten munkálkodó Kós Károly terve alapján véste mészkőbe az ügyes kezű faragóember. A vésője nyomán életre kelt virágos motívumok hűen adják vissza a 17-18. századi reneszánsz kedvelt stílusjegyeit, melyek jól találnak a stallumok korabeli díszítéseivel is.

Közel negyedszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a fejedelmi porhüvelyek megkaphassák végső nyughelyüket. 1688-ban négyük közül elsőként Bornemisza Anna távozott az élők sorából. A kor szokásához híven gondosan előkészített terv szerint akarták eltemetni a kolozsvári Farkas utcai templomban, ahol már három gyermeke is nyugodott. A fejedelmi halott temetésére nem kerülhetett sor, mert ellenséges hadak szállták meg Kolozsvárt. Ezért az Apafi-család birtokára, Almakerékre vitték, ahol – I. Apafi Mihály naplója szerint – „temettetett el az én szerelmes feleségem.” Két esztendő múlva fiuk naplója örökítette meg, hogy „tettük idvezült urunk testét idvezült asszonyunk teste mellé az almakeréki templomban.”

Amikor II. Apafi Mihály és felesége, Bethlen Kata élete is átesett az idő rostáján, hét évtizedig az almakeréki templom sekrestyéjében kellett hogy várják nyugalomra helyezésüket. Miután a magvaszakadt Apafiak birtoka feletti perlekedés befejeződött, akkor kerülhettek a családi sírboltba.

A feledés homályát egy évszázad múlva Szádeczky Kardoss Lajos egyetemi tanár oszlatta szét. Miután megtalálta a földi maradványaikat az almakeréki szász lutheránus templom kriptájában, lehetőség nyílt arra, hogy végre a kolozsvári Farkas utcai egyházban nyugodhassanak. 1909-ben ideiglenes jelleggel a templom Csonka-tornyában helyezték el a hamvakat. Az időközben elkezdett műemléki felújítás miatt a csontokat rejtő koporsókat ugyancsak ideiglenes jelleggel a Magyar utcai „kétágú” református templomba vitték.

Többszörös történelmi és politikai változások után, a 254 esztendeje Ebesfalváról elindult gyászmenet 1942. november 23-án célhoz érhetett a Farkas utcában. A családi címerekkel díszített vörösréz koporsók felett Kádár Géza esperes így imádkozott: „Mikor így temetünk emlékezve, lelkesedve, ünnepelve, akkor nem a templom kősírboltjába, hanem a szívünk templomába temetünk.”

A Kós Károly tervezte síremlék, valamint a Tavaszy Sándor püspökhelyettes által elmondott temetési emlékbeszéd tartalmi és formai összhangot fejez ki: „Minél jobban érezték, hogyan hanyatlik a fejedelmi dicsőség, a katonai, diplomáciai hatalommal rendelkező Erdély, annál szívósabban ragaszkodtak a lelki Erdélyhez… érezték, hogy Erdély európai tényező, s ezért mindketten európai politikát űztek. Erdélynek ez a csodálatos szerelme: ez az Apafiak öröksége!”

Farmati Anna

A könyv: alkotás (1)

Liturgikus kódexek kép- és szövegvilága

A középkori liturgikus kódexek sokkal több információt hardoznak magukban, mint a tulajdonképpeni liturgikus szöveg: a kor szelleme, lelkisége és liturgikus élete, szakralitás iránti érzéke, művészet- és stíluseszménye, gyakorlati érzéke bontakozik ki belőlük a figyelmes tanulmányozás során. Ez a többlet elsősorban a szöveg és az illusztrációk kölcsönhatásából származik, és csak egy jól körülhatárolható, sajátos jelrendszer ismeretében tárható fel. Erre teszünk most kísérletet.

A képiség teológiai-esztétikai meghatározottsága a középkorban

Művészet és liturgia kapcsolata ebben a korban nem problematikus: természetes jelenség, hogy minden művészeti ág, a maga antik vagy „barbár” hagyományaival, ezek megkeresztelésével, a kereszténység szolgálatában áll. Az ars sacra tehát – ami amúgy is alkalmazási képesség kérdése¹ – szerves része a középkori liturgikus életnek.

A művészet lényegének teológiai reflexiója azonban ilyen körülmények között is fontos volt az egyház életében. Különösen két kérdéskör miatt: a szépség fogalmának tisztázása, a szépség megvalósíthatóságának mértéke és módja elsősorban annak teodiceai vonatkozásai révén került a középpontba. A képi ábrázolás kérdése pedig az ismert körülmények között, a Szentírás erre vonatkozó igehelyeire és a zsidó hagyományra hivatkozva vált fontos hitbeli és morális problémává. A liturgia szempontjából mindkét kérdéskörnek nagy jelentősége van, hiszen gyakorlati eljárásainak kialakulását ezek szabályozták, s minthogy a kódexek már a középkor elején a liturgikus gyakorlat alapvatő eszközeivé váltak, kivitelezésük összefüggött a művészi szép, a képiség és kultusz kapcsolatáról alkotott felfogással. Ezért érdemes erre is kitekintenünk.

A keresztény szépségfogalom két, egymásnak „ellentmondó” forrásból származik: a Szentírás és a görög filozófia hagyományából. A szépség még nem a mai értelemben vett esztétikai kategória, sokkal inkább filozófiai (elsősorban ismeretelméleti) probléma. A lét transzcendentális tulajdonságainak egyike (a jóság és az egység mellett). Ez a gondolat már Pláton felfogásának is alapját képezi: a jó, az igaz, a szép egy titokzatos Eggyel azonos. A világon minden azáltal létezik, hogy részesül ebből az egységből. A tökéletesség útján járva azonban az ember eljuthat az abszolút szép szemlélésére.²

A görög szépség azonban nem merül ki annak transcendentalia-jellegében. Fontos összetevője a harmónia, ami nehezen fér össze a Biblia fenségként értelmezett szépség-fogalmával, hiszen nem veszi figyelembe a létrendbeli fokozatok különbségét, ami eleve kizárja a szimmetriát, az arányosíthatóságot.³

A zsidó és a görög gondolkodásmód közelítésére természetesen ezen a téren is történtek kísérletek. Philón, a zsidó hellenizmus legjelentősebb gondolkodója megpróbálkozott a görög filozófia és a Szentírás tanításának szintézisével. Az Ószövetség allegorizáló olvasatát is felhasználta a közelítés módszereként.

A szépet nem választotta el a jótól. Szerinte mindkettő az ős-ok legfontosabb tulajdonsága, elérhető a lelki szemlélődés számára; ha gyökeret ver a lélekben, kiszorítja a bűnöket. Gondolatmenetében a plátoni idea-tanra épít, de nem becsüli le az anyagi világot. Különbséget tesz művészi-természeti-emberi szép között, megállapítja, hogy a zsidó gondolkodást csak a természeti szép érdekli mint az Isten által alkotott világ jellemzője. Ugyanakkor józan racionalizmusról tesz tanúságot: elítéli a bálványimádást.

Természetesen a Biblia szövegének is vannak olyan rétegei, amelyek fogódzót jelenthettek a két világkép közelítésében: a hellenizmus korában írt Prédikátor könyve, Sirák fia könyve, Bölcsesség könyve, amelyekben a szépség görög fogalma is feltűnik – de csak a természetre vonatkoztatva („Te mindent módjával és szám szerint és mértékkel rendeztél el.” – Bölcs 11,21).

Alexandriai Szent Kelemen is felújítja a szépség plátoni metafizikáját. A szépség a maga eszme voltában különbözik attól, ami a tárgyi világban érzékelhetően szép. A szépség méltósága függ annak anyagi illetve intellektuális voltától. Figyelmet érdemel egyébként az a tény is, hogy az alexandriai iskola tradícióinak hatása a hétköznapi élet mozzanatait is átjárta, tehát az elméleti fejtegetéseknek közvetlen gyakorlati jelentőségük volt. E teológiai-filozófiai meggondolás alapján törekedtek egyszerűségre ruházat tekintetében, a lakás berendezésének megtervezésében: a fölösleges díszítés ugyanis elfedi a valódi szépséget.⁴

A testi (anyagi) és lelki (szellemi) szépség elválaszthatatlanságára s az utóbbi magasabbrendűségére utal az is, amit Krisztusról ír: „Nem testi szépséggel volt ékes, hanem a lélek és a test igazi szépségével: az első a jótettekben nyilvánult meg, a második pedig a test halhatatlanságában.”⁵

A szépség tehát e felfogás szerint alapvetően szellemi természetű, de megnyilvánulhat látható módon is. Nagy Szent Vazul felfogása is ehhez áll közel: „Csak az isteni természetben ismerszik meg a tulajdonképpeni szépség.”⁶

Az érzékelhető szép elfogadásának vagy elutasításának egyféle (pogánysággal szembeni) védekező szerep is jutott. Maga a művészet is aszketikus-moralizáló (Tertullianus: A látványosságokról).

A konstantini fordulat után azonban Vazul hatására ez a művészetfelfogás kissé átalakult. ő már keresztény művészetnek tekintette a liturgikus funkciót betöltő zsoltározást és himnusz-éneklést, és fontos nevelő szerepet tulajdonított neki.⁷ A 4. században Szent Paulinus, Nola (Dél-Itália) püspöke már nemcsak hexameterekben írt tankölteményekkel nevelte a rábízottakat, hanem merész újításként engedélyezte és szorgalmazta a templomi freskók alkalmazását, melyek a későbbi Biblia pauperum ősének tekinthetők. Nagy Szent Gergely támogatta a liturgikus ének fejlesztését.

A művészet tehát gyakorlati funkciója követeztében elnyerte létjogosultságát az egyház liturgikus életében is. A szépségfelfogás továbbra is problematikus, amennyiben érzéki és szellemi megnyilvánulásának megítélését tekintjük, hiszen ennek is teológiai-morális következményei vannak. Elég csak Szent Ágoston magatartására gondolnunk e kérdés kapcsán: fiatalkori (vagyis megtérése előtti) esztétikai munkáját (De pulchro et apto) később méltatlannak és alávalónak tartotta, mert ebben a szépet pusztán anyagi részecskék rendezett egészeként fogta fel. Megtérése után neoplatonikus mintára így fogalmazta meg a szépről vallott felfogását: „Minden mesterségben az összehangoltság a tetszetős, ami egyedül tesz mindent kerekké és széppé, az összehangoltság viszont egyenlőséget és egységet követel (...) az igaz egyenlőség és hasonlóság, az igazi elsőrendű egység nem látható testi szemekkel, nem fogható fel testi érzékkel, csak a lélek megértésével.”⁸ S még a lelki megértéssel felfogott szépség sem egészen veszélytelen szerinte: a gyönyörködés (például a zsoltárdallamokban) eltávolíthat Istentől. S bár saját megtérését is ilyen zsoltáréneklés hallgatása során élte át, aggódva jegyzi meg, hogy talán helyesebb Athanáz recitáláshoz hasonló ének-módja.⁹

A moralizálás (mai szemmel talán túlzottnak is tekinthető) Szent Ágoston gondolatmenetét végig a liturgikus gyakorlat közelében tartja: már ő is felismeri azt a minden vitát lezárni képes tényt, hogy nem a művészet vagy a szépség felmagasztalása, illetőleg kárhoztatása üdvözít, hanem a bölcs fegyelem, a szellemek megkülönböztetése, a mértéktartás, hiszen a szépség közel viheti az emberi lelket Istenhez, de el is távolíthatja tőle, magára vonván a figyelmét, tetszését, az önmagáért való tetszés révén. (A kifejezés számára még nyilván ismeretlen, de erre gondol.)

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy az ókeresztény egyház az első jogosan védekező reakciók után a művészeteket befogadta a liturgiába annak gyakorlati funkciója miatt. Alkalmazott művészet ez – szakrális dimenzióval.

Keleten talán valamivel bátrabban engedték be a művészetet a liturgiába, felfedezve mindenekelőtt transzcendenciára irányuló voltát. A liturgiát már az egyházatyák is misztikus útnak, a misztikus megismerés (gnószisz) eszközének tekintették; dogmatikai antinómiákat művészi oppozíciók révén könnyebb megfogalmazni – ebből a tapasztalatból fakad a kultikus költészet (például Római Hippolytosz kifejtett doxologia trinitatis formulája a kánonban). Maga a liturgia, a kultusz „grandiózus összművészetnek” tekinthető, amelynek az volt a feledata, hogy miközben esztétikai élvezetet nyújt, a mennyekbe ragadja a hívő lelkét. Germanos pátriárka szerint ennek nyomán a pap is gondolatban a mennyei liturgiát szemléli. A liturgia művészi elrendezése hozzásegít a titkok titkának megragadásához – s itt eljutunk egy kelet–nyugati különbséghez: nem az arány, a mérték, az alak, a harmónia a legfontosabb, hanem a misztikum. A liturgikus tapasztalat így fokozatosan az esztétikai tapasztalatra redukálódhat, ez az, ami elérhető marad a nép számára, hiszen tanulatlan ember intellektuálisan megközelíteni már nem képes a bonyolulttá, titokzatossá vált liturgia jelentésrétegeit.

Dionüsziosz Areopagitész¹⁰ Az isteni nevekről című értekezésében a szépség mint Isten neveinek egyike jelenik meg: „s mivel magához szólít (kalei) mindeneket, ezért is nevezik szépségnek (kallosz) őt, mint aki mindent mindenbe s mintegy önmagába gyűjt; szépnek nevezik azért is, mert egészen szép és mindenek fölött szép, s mindenkor, egyaránt és egyenként szép. Szépsége nem született és nem enyészik el, nem növekszik és nem apad; [...] E szépség adja meg, hogy a maga módján minden létező szép legyen [...] ő mindennek a célja, áhítottja: cél-ok, mert minden a szépért létezik; és minta-ok, mert minden az ő arculatát ölti fel. Ennélfogva ugyanaz a jó meg a szép; mert minden a jó meg a szép felé siet.”¹¹

A fejtegetéseiben elkülönül a szépség három fokozata: az abszolút isteni szép (lényegileg szép), az égi lények szépsége, és a földi, tárgyi szépség, ami már nyilván érzéki. Ám az ő gondolatmenete szerint is ez az érzéki szépség utat nyithat a lelki-szellemi szépség felé: „S mikor a szellem érzéki dolgok útján a szellemi szemlélődés felé feltörni igyekszik, az érzéki dolgok közül mindennél becsesebbek a legérthetőbb átvitelek, a legvilágosabb szavak s a legélesebben felvillanó képek. Ha nem világos az, amit érzékelünk, szellemünknek azt nem tudja híven közvetíteni.”¹²

S bármennyire elméleti is ez a megfogalmazás, e gondolatnak századok művészeti gyakorlatát meghatározó hatása van: ebből fakad a középkori művészetek kelléktárának viszonylagos egysége és konvencionalitása (még Nyugaton is), ami elsősorban az elrendezésben (a részek harmóniájában) nyilvánul meg, de ennek az igénynek köszönhető a bizánci színkánon, az ikonfestés szabályainak, de részben még a liturgikus szimbólumoknak a kialakulása is.

Az érzéki és szellemi szépség e szoros egymásba-átjátszhatóságával indokolja a művészi ábrázolás létjogosultságát: „Nem illetlen az égieknek az anyagi világ jelentéktelen tárgyaitól kölcsönzött képekkel való ábrázolás, mert ez a világ is, az igazi szépségtől kapván létét, minden részének elrendezésében a lelki szépséget tükrözi.”¹³ Ám Szent Ágoston zsoltárénekléssel kapcsolatos aggodalmai nála is feltűnnek, képekre vonatkoztatva. Elismeri a képnek a gyarló emberi természetre gyakorolt anagogikus („felvezető”) hatását, de felhívja a figyelmet a képiség veszélyeire is: nem minden kinyilatkoztatott igazság közelíthető meg jelképekkel, ezen kívül, ha túlságosan hozzáidomulnak a megszokottat kedvelő, érzéki gyönyörködésre inkább hajló, rest elméhez, a fölemelés helyett eltávolíthatják a szemlélőt a misztériumoktól. Ezt elkerülendő alakítja ki a megdöbbenést keltő jelképhasználatot, a nem hasonlóval való hasonlítás módszerét, amely valamelyest feloldhatja Szent Ágoston moralizáló kételyét is.¹⁴

A latin középkor gondolkodóinak eszméit a dominikánus Strassburgi Ulrich¹⁵, Albertus Magnus tanítványa, összegzi. Szent Hilarius, Szent Ágoston és Dionüsziosz alapján vezeti le a szépség fogalmát: az abszolút isteni szépség nemcsak a legfőbb szépség, hanem minden egyéb szépség minta-, ható-, és cél-oka. A Szépet metafizikai formára vezeti vissza, mely azonos a fénnyel. A forma (a tökéletesség) tehát a szépség forrása, ugyanakkor összefüggésbe hozza a jósággal: „Tehát a szépség valóságosan ugyanaz, mint a jóság, ti. maga a dolog formája, de gondolatilag különböznek egymástól. A forma ugyanis, amennyiben tökéletesség, a dolog jósága, de amennyiben olyan forma, amely önmagában hordja azt a formai és szellemi fényt, amely beragyogja az anyagot és az anyaghoz hasonló, alakítható dolgokat, annyiban a forma szépség.”¹⁶ A forma szubsztanciális illetve járulékos volta nyomán különbözteti meg ő is a lényegi és a járulékos szépséget, mindkettőnek szellemi illetve testi változatát. A dolgok szépsége is az Isten szépségéből való részesedés, és ez a részesedés szükségszerű: szinte szó szerint veszi át Dionüsziosz szövegét, bevezetvén Albertus Magnus kommentárja nyomán a vágy fogalmát, nem mellőzve a mestere által is értelmezett szójátékot: „Mindeneket magához hív, miként a vágy tárgya hívja a vágyat. Bizonyítja ezt görög neve is. Mert a kalosz, azaz a jó, és a kallosz, azaz a szép a kallo-ból ered, ami annyit tesz, hogy hívok, kiáltok. Nem csak azért van így, mert Isten mindent a semmiből hívott létre, amikor parancsolt, és előálltak ők, hanem azért is, mert a szép és a jó szempontjából ő maga acél, amely minden vágyat hívásával maga felé fordít.”¹⁷

Érdemes megfigyelni, hogy a szépséggel foglalkozó teológia egyre aktívabb szerepet tulajdonít tárgyának a létezők létmódját illetően. S ez a jóval való összefüggése, tehát az esztétikai és az etikai szféra összekapcsolása révén történik.

A képiség elfogadottságával kapcsolatos problémák

E problémák közvetlenül érintették a liturgikus kódexek sorsát, hiszen a liturgia szövegének, később dallamainak rögzítése mellett egyre több kódex tartalmazott illusztrációkat és egyéb ornamentációt. Az ikonokhoz, freskókhoz hasonlóan számos illusztrált (illuminált) kódex semmisült meg a képrombolók „tevékenységének” következtében. S bár maga a vita sok huzavonával járt, sok indulatot váltott ki és nagyon sok műalkotás pusztulását okozta, a nyomán született dokumentumok fölöttébb értékesek, hiszen a bennük rejlő teológiai-esztétikai nézetek alapos kifejtése révén elénk tárják a kor művészetfelfogását és művészet-igényéről is tudósítanak, általuk magyarázatot kaphatunk a középkori virágzó keresztény művészet jelenségeire, melyeknek egyike a kódexfestészet, s melyek közelről érintik a liturgia szellemének alakulását is.

A képi ábrázolás jelenléte a templomokban és a liturgikus könyvekben az ismert ószövetségi parancs okozta aggodalmak miatt vált problematikussá.¹⁸

Joannész Damaszkénosz álláspontja bölcs hozzáállást tükröz: a keresztény embert felnőttnek tekinti, aki – szemben az ószövetségivel – már különbséget tud tenni a kép és az általa ábrázolt-megjelenített személy között, s így szerinte már nem eshet a bálványimádás bűnébe. A kép ugyanis csak hasonmás, aminek jelentése van, s a szemlélő ennek megértése-átélése révén léphet előre a hit útján. „Minden kép valami rejtett dolgot derít fel és hoz napfényre [...] a megismerés kalauzolására, kinyilatkoztatására találták ki a képet, de javunkra, jótevő üdvösségünkre is minden bizonnyal, hogy a napvilágra hozott, feltárt dolgokból a rejtetteket megismerve sóvárogjunk és törekedjünk arra, ami szép, az ellenkezőjét pedig, azaz a rútat kerüljük és gyűlöljük.”¹⁹

Érdemes felfigyelni arra, hogy a hat képfajta között ott találjuk az írást és az előképet is (szókép, leírás). Ez is arra utal, hogy a képet nem egyszerűen hasonmásnak, („fényképnek”) tekintette, hanem a rejtett megismerésének, a kifejezhetetlen kifejezésének eszközét is látta benne.

Általános jelenségnek mondható, hogy a képet a belső látás alakítójának-kiteljesítőjének tekintik. A hallás–látás kettősségének szerepe a hitéletben már a korai egyházatyák műveiben is feltűnik. Szent Ágoston a „fizikai és lelki látás” kifejezéseket a megértés metaforáiként használta, s mindkettőnek nagy jelentőséget tulajdonított a misztériumok megértésében: „Leginkább a szem tanúságát használjuk fel. Ez legjobban kiválik az érzékszervek közül, és eltekintve testi természetétől, hasonlít az értelmi látáshoz.”²⁰ Tehát a hallás útján terjedő hit felfogása mellett már a korai elméleti munkákban feltűnik – és minden képellenességgel szemben szinte ezer évig elsődleges marad – a látás révén való megigazulásba vetett hit. Sőt, még a kizárólagosság gondolata is feltűnik: „a szemlélés tanúbizonysága [...] kizárja a fül által történő tanítást” – írja Euszébiosz már a 4. században.²¹ Ezzel az állítással majd csak Eckhart mester fog szembehelyezkedni a középkor alkonyán, s lesz szószólója a fides ex auditu elvének.

Mindennek velejáró következménye, hogy a szentképeket védők érvei (természetesen csak miután a kellő biblikus és teológiai megalapozás megtörtént), teljesen gyakorlatiak: a kép része az Isten-tiszteletnek. A megalkotás révén szolgálat és misztikus megismerés.

Az európai liturgikus könyvek szempontjából a legfontosabb a karoling-kor képfelfogása. A képvita éppen Nagy Károly liturgiát, egyházat, művelődést rendezni kívánó politikája miatt vált igencsak jelentőssé. E korszak dokumentuma, a Libri Carolini²², meglehetősen mérsékelt álláspontot képvisel, s inkább lehet toleránsnak, kompromisszumra hajlónak, mint állásfoglaló jellegűnek tekinteni. Megengedi ugyan a képek jelenlétét a templomokban, a könyvekben, a liturgiában, de nem tartja szent képeknek az ábrázolásokat. A tiszteletet és az imádatot (nem is téve igazán különbséget e fogalmak között) egyaránt elítélte. Ennek ellenére a kor liturgiájában a vizualitás elsődleges maradt: képek, ereklyék, pompás ceremóniák, színek, szimbólumok – a didaxis és az inspiráció hasznos és egyre inkább elengedhetetlen eszközei voltak. Maga a művészet viszont egyre inkább kezd autonómmá válni, lassan-lassan megszűnik kizárólagos vallási jellege. Ez a felfogás, ennek továbbélése alakítja az egyházi művészet arculatát is, s ez távolítja el mind jobban és jobban a nyugati művészetet a keletitől; ez a szemlélet szünteti meg az ikonszerű ábrázolást nyugaton. Ha a kép többé nem szent, nem kell előtte leborulni, ennek következtében a képalkotás szabályai is megszűnnek, átveszik helyüket a művészeti stílusok által megszabott konvenciók – a reneszánsszal bezárólag a könyvfestészetben is.

Jegyzetek

Lark Ellen Gould

Betegápolás Gorakhpurban

Kedd reggel van Gorakhpurban, ebben az észak-indiai Uttar Pradesh államban fekvő kisvárosban, a Delhiből kiinduló vasútvonal végén. George Kalladanthiyill szerzetes és harminc ifjú szeminarista, akik a St. Joseph Syro-Malabar Katolikus Szemináriumban laknak, éppen befejezték imájukat. Az atya továbbmegy egy szabadtéri oltárig, ahol minden csendes, csak az enyhe szellő susogása és néhány varjú károgása hallatszik.

Egy Szűz Mária-szobor őrzi a barlangoltárt, amely egy a britek által elhagyatott vasúti váltó része volt több mint egy évszázaddal ezelőtt. Továbbá két sírt is őriz a falu lakói által narancsszínű girlandokkal díszített szobor. Az egyik sírkő egy fiatalon meghalt férfi emlékét őrzi: Joseph Thoomkuzhy CST, akiről a sírfeliratból megtudtuk, hogy 1959-ben született, 1977-ben hittant tanított, 1986 májusában szentelték pappá, majd ugyanebben az évben, júliusban halt meg. A pap halála nem különlegesség. A halál okának említésére csillan fel a George atya szeme:

– Allergiás reakciót váltott ki nála a penicillin, amit azon a nyáron egy hűlés kezelésére szedett – mondja a pap, aki a szír-malabár egyházmegye működését nap mint nap felvigyázza, s emlékezetében még elevenen él az ifjú pap esete.

– Ha akkor meglett volna a kórház, ez nem történt volna meg. Ez az eset az egyik indítóoka a kórház megépítésének.

Ma a gorakhpuri egyházmegye kórházat, különböző klinikákat működtet és szociális szolgáltatásokat is nyújt. Szakemberei is vannak szép számmal: orvosok, ügyvédek és szociális munkások, akik szakszerű segítséget nyújtanak a nagy szükséget szenvedőkkel teli régióban.

Az egyházmegye mintegy 11000 négyzetmérföldet ölel fel, Északon Nepál határáig, keleten Bihar államig tart. Ebben a sűrűn lakott régióban a lakosság 85 százaléka hindinek vallja magát, a többi pedig az iszlám hit követője. 1970-ig nem voltak katolikusok itt. Ekkor a Kis Virág Kongregáció tagjai, a szír-malabár papi társaság tagjai misézni kezdtek a lakosság igényeinek megfelelően.

1984-ben a Szentszék létrehozta a gorakhpuri egyházmegyét, és a Kis Virág Kongregációt annak fennhatósága alá helyezte, ugyanekkor kinevezték az első püspökét is Dominic Kokkat CST atya személyében. Kokkat vezetése alatt az egyházmegye két plébániát, 20 missziós állomást, 24 zárdát, 17 elemi iskolát, hét középiskolát, két szülészetet, 11 klinikát, 183 oktatási programot és 45 egészségi oktatási programot “üzemeltet”. Ezek a programok a közösség érdekét célozták, és Nepál határa mentén a már oly nagyon szükséges szolgáltatásokat nyújtotta, reményt hozva a reményvesztetteknek, a túlélés reményét a szegénység világába – amely jószeréven ezer éve változatlan.

A túlélés az egészség ápolásával kezdődik. Olyan szolgáltatás ez, amiben csupán a gazdagok részesültek, amíg az egyházmegye 1995-ben megnyitotta a Fatima Kórházat. A Gorakhpur régióban rendkívül gyakoriak az olyan betegségek, amelyekkel a fejlett országokban már aligha találkozik orvos: lepra, kolera, vérhas, malária, vírusos láz, sárgaság, agyvelőgyulladás, tuberkulózis és gyermekbénulás. Nemrég filária járvány tört ki.

A Fatima Kórház megépítése előtt Gorakhpur külvárosainak lakói és a falvakban élők nagy távolságokat tettek meg az orvosi rendelőig, hogy ott csekély, szegényes ellátásban részesüljenek. Ezekben a rendelőkben is szakképzetlen ápolók fejtettek ki tevékenységet, kezelték a sürgősségi eseteket, egy olyan klinikán, amelyből hiányoztak a megfelelő eszközök, felszerelések és ágyak. A Fatima Kórház huszonöt ággyal rendelkezik és további hatvan ágy elhelyezésére folynak a munkálatok.

“Itt az emberek nem mennek el a kórházba.” – mondja José Manjiyil CST, aki ügyvéd és a kórház igazgatója. “Nekünk kell megtalálnunk, és összeszednünk, majd a megfelelő kezelésben akár erőszakkal részesítenünk őket. Itt van például a gyermekbénulás. Nagyon gyakori betegség ez itt. Arra rávenni az embereket, hogy az oltási programokban részt vegyenek, vagy gyógyszerekkel próbálják megelőzni ezeket a betegségeket, nehéz dolog, nagyon nehéz.”

Manjiyil továbbá azt is elmagyarázza, hogy régebben az állami kórházak igénybevételéről az emberek a magas árak és a nem megfelelő kezelések miatt szoktak le.

“Papjaink egyike éppen azért halt meg, mert nem volt egyetlen kórház sem, ahol kezelhették volna. Ha állami kórházba mégy, ott ugyan semmiféle kezelést nem kapsz” – folytatja.

A Fatima Kórháznak 39 alkalmazottja van. Ebből hét főállású orvos, három mellékállású, öt nővér, akik apácák, és tizenkét rendelői kiszolgáló. Egy szívorvos Delhiből évente háromszor látogatja a kórházat. Candida testvér Szt. József-misszionárius, adminisztrálja az ápolási műveleteket, és számon tartja az igényeket: “Imádkozunk, hogy nagyobb lehessen a kórház” – mondja.

Amikor odalátogattunk, az ágyak többsége üresen állt. Aratás, betakarítás ideje volt, és ilyenkor minden kézre szükség van a mezőn. Ennek ellenére a szülészeten nagy volt a tolongás.

A váróteremben néhány nő gyerekével várta, hogy sorra kerüljön. Egyikük gyomorfájdalomra panaszkodott. Fölötte a falon kalkuttai Teréz anya képe.

“Leggyakrabban hasmenést, tuberkulózist és maláriát kezelünk” – mondja Dr. Vinay Sinha, az éppen szolgálatos orvosok egyike. – “Semmi ok az aggodalomra. Itt előbb regisztráljuk a betegeket, azután kezeljük. A legtöbb betegünk szegény, aki nem mehetne máshová. Itt nagyon jó kezelésben részesülnek, megfelelően tiszta környezetben. Azt gondolom, ez a legjobb kórház itt Gorakhpurban.”

Fél tízkor a nővérek és a páciensek megállnak a folyósón üveggel burkolt Mária-szobor előtt. Az ima órája ez, a résztvevők hindu nyelven himnuszokkal köszöntik Máriát. Egy-egy kerületben az átlagos írásismeret nem haladja meg a 38 százalékot. Ebből 18 százalékot a nők tesznek ki. A könyveket vigyázzák és átvizsgálják, de nem olvassák.

Az imán négy férfi és tizenkét nő vesz részt. Egy élénk, vidám fiú, Lal, akinek a lábát csontfertőzés miatt amputálták, ugrál aggódó apja és a sorakozó nővérek között. Candida testvér kezdi az imát, és vezeti a himnuszt. Egy asszony gyerekét ringatja, nyakán amulettek, közöttük egy apró medál Jézus arcát ábrázolja.

“A falvakban Istenről beszélni tilos, mert itt mind hinduk – mondja George atya. – Az itt meglevő rítusok közül számos tulajdonképpen a két vallás egyvelege. Például itt a Mária-szobros szokás. A falu lakói idejönnek, imádkoznak hozzá, és girlandokkal díszítik.”

“Pillanatnyilag nem célunk a katolikusok számának hirtelen megnövelése – írja Dominic püspök. – Jézus apostolkodását tanítással és gyógyítással kezdte. Az evangelizáció első lépése a humanizáció: felemelni az embereket az emberhez méltó életszínvonalra, ez az evangelizáció elsődleges jelentése.”

A kórház újszülött-osztályán nők pihenik ki a szülés fájdalmait és fáradalmait. Egy asszony sír. Császármetszéssel szült ikerpárt. Egyikük meghalt, a másik, egy kislány, anyja karján alszik. A fiú meghalt, és az édesanya az ő halálát gyászolja.

“Nem nagyon örülnek, ha lány születik a családba – magyarázza Candida testvér –: van egy hindu szokás, hogy a születés után egy héttel imádkoznak a fiúkért, és új ruhát adnak neki. A lány, az nem kap semmit.”

A szülés a Fatima Kórházban nem ingyenes. Természetes szülésért 6 dollárt, császármetszésért 33 dollárt kell befizetni. A kórházban befizetendő napi összeg egyébként egy dollár.

A kórház mentőautóval is rendelkezik, bár az utak nagyon egyenetlenek és zsúfoltak, még a legcsendesebb időszakokban is. A legtöbb páciensre valamely családtag vigyáz, aki a beteg táplálásáért is felelősséget visel.

“A magánkórházakban a munkát »fenyegetésre« végzik, de itt nem. Mi megpróbáljuk motiválni az itt dolgozókat. Elmondjuk a teendőiket, és együtt dolgozunk velük. Láttunk olyanokat is, akik fizikailag gyógyítják ugyan a beteget, de lelkileg megbetegítik” – mondja Jose testvér.

“Egy állami kórházban 8-9 dollárt kell fizetni, de előfordulhat, hogy a beteg orvossal nem is találkozik – folytatja a pap. – Az emberek idejönnek, és mi itt emberként kezeljük őket. Míg a többi magán- és állami kórházban a társadalmi státus határozza meg a kezelést, itt a szolgálat az elsődleges. Itt mindenki egyenlő. Bár nincs légkondicionálás és állandó nővérszolgálat a beteg mellett, ide bárkit befogadunk és senkit sem hanyagolunk el.”

A rendelőben a polcokon betűrendben sorakoznak a gyógyszerek, főleg antibiotikumok. Van itt gyógyszer a gyomorfájdalomra, aszpirin a fejfájásra, de a gyógyszerész bevallja, hogy a gyógyszerek nem első osztályúak, mert kénytelenek kisebb összegekből gazdálkodni, hiszen a nagyon szegények ezeket is ingyen kapják.

A kis Lal visszaugrál a szobájába, amelyen a tízéves, gyermekbénulásban szenvedő Viyai-al osztoznak. Mosolyogva fekszik az ágyán, élvezi a körülötte levő társaságot.

“A legnagyobb probléma, amivel küzdenünk kell, a szegénység. Ha figyelmeztetsz egy anyát, hogy egy kiskanállal növelnie kellene a gyermek gyógyszerdózisát, azt fogja válaszolni: honnan szedje elő. A szegénységet igazából csak akkor tapasztalod meg, ha elmész egy faluba. Mondogatjuk, hogy ezt és ezt kell tenni a betegség megelőzésére, gyógyszert adunk nekik, előbb azonban azt kellene elérnünk, hogy akarják is mindezt” – mondja José atya.

A diakóniai szociális munkások faluról falura járnak, hogy az alapvető higiéniát tanítsák az embereknek Anyáknak tanítják a természetes családtervezés módszereit – ami néha igencsak frusztráló lehet.

“A mi célunk a megerősítés. Megtanítani az embereknek, hogyan tisztálkodjanak, és hogyan kezeljék a bajaikat otthon. A jólét helyett mi a megerősítést ajánljuk fel nekik, ami az emberek részvételét implikálja. Az eredmények jók. A reakciók pozitívak, és minél többet tudnak a falubeliek, annál kíváncsibbak.”

Dumrikhas falu autóval körülbelül egy órányi távolságra van Gorakhpur morajától és porától. Itt Lena testvér az orvosa, szülésznője, nővére és anyja mindazoknak, akik hosszú utat tesznek meg a rendelőig. ő működteti ezt a missziót. Naplójából kitűnik, hogy évente átlagosan 2000 beteg fordul meg a rendelőben. Körülbelül tíz szülést vezet le havonta, de gyomorbántalmakat, fertőzött daganatokat is kezel. A szerda az oltások napja a faluban, ekkor a falubeliek vakcinában részesülhetnek a gyermekbénulás és a tuberkulózis ellen.

Lena testvér munkája harminc falut fed. Ha a falusiak nem jönnek el a rendelőbe, neki kell elmennie, hogy a védőoltást ki-ki megkapja, és az általános higiéniát oktató szemináriumot is megtartja a falvakban.

“Külön találkozókat tartunk a nőknak. Megtanítjuk a személyi higiénia fontosságát, és hogy miként kezeljék például a hasmenést. Gyógyszereket adunk nekik a rüh kezelésére, s megtanítjuk néhány betegség gyógymódjait.”

A villanyárammal működő világítótestek hirtelen kialszanak, de Lena testvér erre is fel van készülve: gyertyát gyújt. A gyertya fényében látogatjuk végig a klinikát. Az egyik kórteremben hat üres ágy van. “Ez a pihenőszoba, de a legtöbb nő nem marad itt sokáig. Megszülik gyereküket, aztán az újszülöttel karjukon továbbmennek” – magyarázza a testvér.

A gyógyszeres polc meglehetősen üres. Lena testvér csodáról beszél, aminek folytán a szükséges anyagi alapnak csupán negyedével rendelkezve is sikerül működtetni a rendelőt, és életeket menteni.

“Állandó pénzhiánnyal küzdünk, mégsem küldhetjük el a fájdalomtól szenvedőket. Gyakran meggyújtjuk a gyertyát, és azt mondjuk, hogy ez az Isten világossága. És Isten a legjobb orvos. Az emberek hittel jönnek ide, és megvan az eredménye. Gyorsan meggyógyulnak. Sok orvoshoz elmennek, de mi imádkozunk értük – s ez se akármilyen gyógyszer!”

Bereczki Gyöngyvér fordítása